Az a megbecsülhetetlen kár, melyet a halálozás még a nyolczvanas évek elején okozott, legfőképpen a gyermekpusztulásnak tulajdonítható. Utána következnek a járványok, végre különösen pusztít a tüdővész. Lássuk e tényezőket egyenként. Közegészségügyünk orvoslást igénylő legfontosabb mozzanata: a nagymérvű gyermekhalandóság, mely mint kóros tünet, mélyen belevág a nemzeti élet fejlődésébe. A vármegyében az 1883-1892. évtizedben az összesen élve szülöttekből (66.282) elhalt 26.855 öt éven alóli gyermek, vagyis az összes szülöttek 40.5 százaléka. Ez eredményt összehasonlítva más vármegye, például Pozsony vármegye gyermekhalandósági arányával, azt találjuk, hogy ott a legalacsonyabb halálozási százalék 44.11 volt, a legmagasabb pedig: 62.3 (1872. évben).

E nagymérvű halandóság méltatásánál tekintetbe jönnek a gyermek fejlődésével kapcsolatos veszélyek és betegségek, a gyermek külső viszonyaiban rejlő egészségi ártalmak: a nyomor, melynek a gyermek gyenge szervezete áldozatul esik. Itt az öt éves korig elhalt gyermekek csoportját korszerinti csoportosítással veszszük szemügyre és pedig az egy éves koron belüli gyermekek viszonyaira való tekintettel.

A gyermekhalandóság az összes halálesetek számához viszonyítva tiz évi átlagban (1883-1892).

Az itt bemutatott táblázatból kitűnik, hogy az élve szülöttekből (66.282) elhalt: 15.867 egy éves korig való gyermek, vagyis ezer újszülött közül 239; közel negyedrésze pusztul el tehát az élet első évében. A gyermekek ama csoportjából, kik első évüket már meghaladták, az egytől öt éves korig való gyermek halálozási aránya már kedvezőbb, ugyanis az összes szülöttekből meghalt 10.988, vagyis azoknak 16.6%-a.

Sokkal nagyobb ennél az élet első négy hete folyamán a gyermekhalandóság és jelentékeny helyet foglal el az összes halálozás arányában. Az említett 66.282 szülöttből: 6775, vagyis azoknak 13.2%-a nem élte túl négyhetes korát. Ama tényezők közül, melyek a gyermekhalandóságot legfőképpen előmozdítják, említendő a hiányos táplálkozás és a gondozás hiánya. Sok esetben meg van akasztva a kisded fejlődése, ha az anya idegenre, másra bízza újszülöttét, mikor a csecsemő száraz dajkálásra szorul és nem neki való táplálékkal tartják; innen a sok gyomor- és bélbaj, melyektől a gyermek a »gyermekaszály« sorvasztó nyavalyájába esik. Idetartoznak továbbá a kedvezőtlen lakási viszonyok, melyek mitsem javultak az utolsó évtizedek folyamán.

Az időjárásnak, a zord időnek a gyermekhalandóságra való befolyása is kétségtelen. A vármegye területén az 1892. év téli hónapjaiban (első negyedében) meghalt 933 hét éves korig való gyermek, beleértve 280-at, a kik hevenyfertőző kórokban hunytak el, s a kik a lakóházak zsúfoltsága következtében elkülöníthetők nem voltak. Ugyanazon év második negyedében az enyhébb idő 284beálltával alábbhagyott a gyermekhalandóság és 933-ról 688-ra csökkent; a harmadik évnegyedben pedig, még kedvezőbb időjárás mellett, mikor a gyermeksereg és a háznép a szabadban mozog, a gyermekhalandóság 633-ra szállt alá; a negyedik negyedben azonban ismét 716-ra emelkedett. Kitetszik ebből, hogy a gyermekhalandóság legfőbb forrásai a kedvezőtlen lakásokban, a hevenyfertőző betegségekben, valamint a gondatlan ápolásban, rossz táplálkozásban és a rossz ivóvízben egyaránt és együttvéve keresendők.

A gyermekhalandóságot növelik még egyéb egészségügyi fogyatkozások, bizonyos helyi szokások. Ilyen a vármegye néhány községében dívó ruházkodási mód. Ez abból áll, hogy a nők gyapjúkelmékkel domborítják csípőiket; a ruházat súlya 7-8 kilót nyom és átlagos számításban megfelel a testsúly kilenczedrészének! Ily ruházat, visszafojtott melegével, gátolja a bőrnek a működését, a hő elvezetését és hátráltatja a szervek, az izomzat kifejlődését. Nem csoda, hogy ily körülmények között az anyák satnyulnak, elgyengülnek; gyenge az ivadék is, a mi szintén növeli a gyermekhalandóságot.

A halálozásnak egyik bő forrását a hevenyfertőző betegségek teszik. A difteritisz az 1895-től 1905-ig terjedő évtizedben 693 áldozatot követelt a vármegye területén. Ott, a hol a körülmények engedték, s a hol a szerum alkalmazása ellentállásra nem talált, a betegek szerummal kezeltettek és pedig jó sikerrel. Kanyaróban az említett évtizedben 451 gyermek halt el, a megbetegedettek 4 százaléka. Voltak azonban évek, ilyen volt az 1886-iki és kivált az 1887-iki, mikor a betegség nagyobb pusztítással járt, nagyobb halálozást okozott, mint a vörheny és difteritisz együttvéve. A vörheny ritkábban lépett fel. Minden fellépése esetén azonban nagy veszedelemmel járt, a megbetegedettek közül 23-30 is elpusztult. Tifuszban történt halálozás 302 van kimutatva. A rossz táplálkozáson, a nedves, túlzsúfolt; rosszul szellőzött lakásokon kívül, része van e kór előidézésében a szennyezett, rossz ivóvíznek is, melyet a szennyezett talaj számos községben szolgáltat. A szamárhurut több ízben merült fel, kivált a csallóközi járás Gúta mezővárosában, a hová a fővárosból többízben vittek ily betegségben szenvedő gyermeket.

A gümőkór a vármegye területének egyes községeiben fordul elő gyakrabban. Noha a betegség a hevenyfertőző kóroktól fellépésében és terjedésében nagyban eltér, mégis a fertőző betegségek sorában foglal helyet. E kórnak fertőző volta és természete ma már ismeretes, miért is feladatunk, hogy ellene síkra szálljunk. Az egészségügyi hatóságok elsősorban a tüdőbeteg köpetének, s a benne rejlő baczillusoknak a megsemmisítését tűzték ki feladatul, abból a szempontból indulva ki, hogy az elporlott köpet, ha a levegőbe jut, belélegezve, fertőzést okoz. Nemkülönben közvetítője, vivője a fertőzésnek: ruházata, fehér- és ágyneműje a tüdővészes betegnek és minden, a mi vele huzamosabb időn át érintkezésben volt. Figyelemreméltó a szülők egészségi állapota is. Vannak községek, melyekben a betegséggel ritkábban találkozunk, míg másokban nagyobb az elterjedése, ugyanazon vármegye községeinek, hasonló körülmények között élő lakossága között. A betegség oly községekben, a hol a lakosság közötti összeházasodás szokásos, nagyobb mérvben van elterjedve. A védkötelesek állításánál tapasztaljuk, hogy egy-egy község előállított legénységének 50-60 százaléka is beválik, míg annak szomszédos legénységéből alig egyharmada alkalmatos a katonai szolgálatra. Minthogy semmiféle törvény nem tiltja az ilyen betegeknek a házasságkötését, ezek terjesztik a kórt, mely a kedvezőtlen körülmények között termékeny talajra talál.

A tuberkulózis pusztításaitól a vármegye sem maradt menten; az általa okozott halálesetek száma évenként mintegy 636-ra tehető.

Az 1900. évben a fertőző betegségekben elhaltak száma 914-et, vagyis az összes halottak 21.9%-át tette, beleértve a tuberkulózis halottjait, 565-öt, vagyis 13.5%-ot.

1902-ben 1201 halt meg fertőző betegségben: az összes halálesetek 25.3 százaléka, beleértve a gümőkórban elhaltakat is.⁰

285Kiderül az előrebocsátott adatokból, hogy a gümőkór az összes fertőző bajokban való elhalálozásnak 61 százalékát teszi, az összes halálozási eseteknek pedig 14.5 százalékát.

Az eddigiekből kitetszik, hogy a tuberkulózis terjedését nem egy körülmény, hanem a körülmények egész lánczolata okozza; mindenekelőtt a kedvezőtlen lakásviszonyok, a lakások falainak nyirkossága, a lakások zsúfoltsága, a hiányos szellőztetés, a rossz és helytelen táplálkozás, stb. Nem csoda, hogy az ily házak lakója otthonában nem érzi magát jól, mind inkább kerüli azt és nem ritkán azon az úton találjuk, mely a korcsmába vezet, a hol vigasztalást keres, melyet a szeszes ital, a pálinka, habár egészsége megrontása árán, nyújt neki. Ilyen módon támogatják egymást az alkoholizmus és a tuberkulózis a népesség egészségét aláásva, rombolva, a nemzet és a haza kárára.

A betegség pusztításaira való tekintettel nagy fontosságú az az országszerte megindult mozgalom, mely a tüdővész ellen való küzdelmet és védekezést tűzte ki czéljául. Ebből a védekezési munkából a vármegye közönsége is kivette a maga részét, midőn az említett czélból 1904-ben egyesületet alakított és alapot gyűjtött. Az időközben beállt politikai viszonyok az egyesület tevékenységét egyelőre megakasztották; biztat azonban a remény, hogy megújult erővel áldásos működését újból megkezdeni és folytatni fogja.

A vármegyében uralkodó tájkórok közül első sorban említendő a kretinizmus, mely a tatai járás néhány községében fordul elő, bár nem nagy számban. A maláriának, mely hajdanában a csallóközi járásban uralkodott, nagy híre volt; elterjedésének viszonyai azonban napjainkban nagyon megváltoztak. A vízlevezetés és ármentesítés e terület talajviszonyainak oly változását idézték elő, hogy ott, a hol mocsarak és pangó vizek terültek el, most búzakalászok és dús növényzet díszlik. Ezzel a malária-lázak uralma meg van törve. A ránk maradt egészségügyi jelentések szerint e vidéken az epeláz és a tífusz nagyon el volt terjedve, kivált a nyári hónapokban.¹ Az 1850. és 1853. évi veszedelmes járványok a vízmentesítési munkálatok megkezdése előtt léptek fel, még mielőtt a laposokban meggyűlt víz a zsilipek és csatornák segélyével, levezethető volt. Két hatalmas zsilip működésének megkezdésével azonban, 1857-ben a féléven túl bezárt belvizeknek természetes medrükbe (Dunába és Vágba) való bocsátása után a váltóláz annyira csökkent, hogy a katonai állományban a váltólázasok száma 53 százalékról 8.9 százalékra szállt alá. E kedvező állapot egy évtizednél tovább tartott. A hatvanas évek vége felé a csatornáknak az idő folyamán bekövetkezett eliszaposodását 1868-ban egy szerfölött veszedelmes járvány követte: a katonák létszámának 85 százaléka váltólázban szenvedett. A hetvenes évek elején a váltóláz csekély terjedelmű volt egészen 1876-ig. Ez év február havában a Duna vize 667 cm.-re áradván, az egész víz- és jégtömeg a Vág medrébe tereltetvén, azzal egyesülve felfelé vette folyását. A Duna és Vág töltései több helyen átszakíttattak. Ez évben a katonai létszám 50%-a, az utána következőben pedig 73%-a esett váltólázba.

Az 1880. évben ismét bekövetkezett áradás a vidéket sokáig veszélyeztette. Márczius havában a víz 679 cm-re emelkedett és a Csallóköz nagy részét elborította. Az utána következő 1883. évben a Csallóköz ármentesítési ügyét kormánybiztos vette át. Az előrebocsátottakból kiderül, hogy a folyók vizének a meleg hónapokban, vagy azokat megelőzőleg kiáradt és visszamaradt mennyiségétől függ a járvány terjedelme, míg a kiáradt víznek akadálytalanul végbemenő lefolyása maláriát nem okoz.

Üdülőhelyek a vármegye területén leginkább a tatai járásban, ennek kies fekvésű községeiben találhatók és nemzetgazdasági szempontból az eddiginél nagyobb felkarolásra várnak. Ily üdülőhelyül leginkább kínálkozik Tata-Tóváros, 286melyet a fővárosból közelsége következtében kirándulási és nyaralási helyként már régóta felkeresnek. A természet e várost pazar módon ajándékozta meg; híres e város tavairól, forrásairól és vízbőségéről, minden oldalról növényzetdús halmoktól és hegyektől környezve, melyek azt tiszta levegővel árasztják el; nyári hónapokban vizeinek és tavainak párái enyhítik a forróságot, a téli, szeleket szelídítik.

Tata-Tóváros tiszta ivóvize egyike a legjobbaknak az országban. Egy időben már felmerült az eszme, hogy az uradalmi angolkertben fakadó fényes források vizével lehetne ellátni a fővárost.

A város körül elterülő vizek és mesterséges vízesések mintegy 90 malomfűrész és kalló kereket hajtanak s a bőrgyári iparnak nélkülözhetetlen erőforrásai.²

Közgazdasági szempontból fontosak a vármegye területén előforduló ásványvizek. A Duna jobbpartján, a gesztesi járásbeli Nagyigmánd község határában vannak az igmándi keserűvízforrások, mintegy háromnegyed órányi távolságban a községtől. Az első forrást néhai Schmidthauer Antal komáromi gyógyszerész fedezte fel 1862-ben, ki ez ásványvíz értékét már akkor felismerte. Fia, Schmidthauer Lajos, szakszerű kutatások alapján megtalálta a főforrás ereit. Hankó Vilmos vegyésztanár és balneológus vegyelemzésének tanúsága szerint, a telep kútjainak nagy része magnéziumszulfátban oly gazdag, hogy nemcsak hazánkban, hanem az egész világon egyedüli a maga nemében.³ Vannak a telepen oly kútak, a melyek 85-87, sőt 93 gramm forrássót is tartalmaznak egy liter vízben; ily konczentrált természetes gyógyvizek eddig egyáltalán nem voltak ismeretesek az egy spanyol eredetű Llorash Rubinat hashajtó ásványvíz kivételével, mely forrás magnéziumszulfátban igen szegény ugyan, de rendkívül gazdag a Glaubersó-(nátriumszulfát-)tartalma. Hatásosság tekintetében az igmándi erős forrás a spanyol vizet is jóval felülmúlja, mert magnéziumszulfát, e keserűvíznek legértékesebb hatékony alkatrésze, az igmándi vízben körülbelül tizenhétszeres mennyiségben van jelen. A szilárd részek nagy mennyisége mellett a víz rendkívül tiszta; a kutak a községektől távol lévén, a talaj felső rétegeiben képződő ásványvizek mentek a beszennyezéstől.

A kórházak ügye csak lassan haladt előre a vármegye területén. A magyar általános kőszénbányatársulat alapította 1899-ben a tatabányai kórházat abból a czélból, hogy a társulatnál alkalmazott munkások és azok családja, megbetegedés esetén, orvosi kezelésben és gondos ápolásban részesülhessenek. A bányakórház a munkáskolónia közepe táján, a munkás lakásoktól elkülönítve, nagy, szabad téren fekszik; mögötte kies erdő terül el; a kórház ötven ágyra van berendezve, főépületből és két szárnyépületből áll, valamint egy teljesen elkülönített pavillonból, fertőző betegek részére. A főépületben vannak elhelyezve: a váróterem, a rendelőszoba, a laboratórium; a sterilizáló- és a kor igényeinek megfelelő műtőszoba, valamint az ápoló személyzet (szentferenczrendi nővérek) lakóosztálya. Az épület jobb szárnyán van a belgyógyászati osztály két kórteremmel 287(15 ágygyal), megfelelő mellékhelyiségekkel és fürdőszobával; a balszárnyon a sebészeti osztály két kórteremmel és három kórszobával (20 ágygyal) és megfelelő mellékhelyiségekkel, két fürdőszobával. A fertőző-pavillonban van két, egymástól elkülönített kórterem, külön fürdőszobákkal (15 ágygyal) és lakószobával az ápolószemélyzet számára. A kórház villanyvilágítással és vízvezetékkel van ellátva. A kórház építési és felszerelési költségei meghaladják a 80.000 koronát. Közegészségügyi intézményei (munkásfürdő, vízvezeték) dicséretére szolgálnak a vállalatnak és vezetőségének. A kórháznak évi forgalma az 1905. évben meghaladta már a 452-őt, az ápolási napok száma 11.065. Bevétele a társpénztártól 17.017 korona; kiadása ugyanannyi.

2. A tatai uradalmi (hitb.) magánkórház. E 8 ágyra berendezett »Mária« czímű kórházat néhai gróf Esterházy Miklós Ferencz 1875-ben alapította, 25.700 korona költséggel. A kórház két egymástól elkülönített, jól szellőztethető, világos nagy teremmel és megfelelő mellékhelyiségekkel bír. Az ápolás a Szent Vincze-rendi irgalmas nővérekre van bízva; fentartását 160.000 korona alapítványi tőke kamatai biztosítják. Ápolás alatt volt 1904-ben 48 beteg; az ápolási napok száma 1940. 1905-ben volt 56 beteg; az ápolási napok száma 2080.

Az egészségügy élén áll a megyei főorvos; van még 4 járási, 6 községi, 15 körorvos és 5 magánorvos. A megye főorvosának és a járási orvosok javadalma csak az 1904. évi költségvetési fizetés rendezése által emelkedett.⁴