Komárom vármegye törvénykezésének multjánál első sorban azt a korszakot kell megemlítenünk, midőn nemzeti fejedelmeink egy-egy vármegye területén megjelentek s ott ama vármegye, vagy a szomszédos vármegyék birtokosai között felmerült vitás jogi kérdések fölött az országbíró s a vidék előkelőségeinek kíséretében személyesen törvényt ültek.

E korszakból történelmileg ismeretes, hogy IV. Béla király 1263-ban Komárom vármegye területén az Almás, Naszály és Füzítő között fekvő, ma is »Királyszék« nevű dombokon személyesen osztotta ki az igazságot; Füzitőn hét okmányt alá is írt.

Nemzeti fejedelmeink közül már III. Béla király, ki a görög császári udvarban az ottani törvénykezési fejlettebb viszonyokkal megismerkedett, rendszeresítette idehaza az írásbeli eljárást. Fontosabb bonyolódott ügyekben az írásbeli instancziára elrendelték a panasz és tényállás vizsgálatát. E vizsgálattal királyaink rendszerint a káptalanokat és konventeket bízták meg, kiknek a tollforgatáshoz és a törvényes alakiságokhoz értő jártasabb tagjai, mint káptalani kiküldöttek foganatosították a vizsgálatot s eljárásukról és annak eredményéről a konvent pecséte alatt kiállították a bizonyítékul szolgáló okiratot. Ezen bizonyítékokra következett aztán a király itélőszéke előtt a panaszos és panaszlott felek kölcsönös szóbeli meghallgatása, s mindezekre nyomban a királyi ítéletnek kimondása.

Ez volt a törvénykezés módja, mikor IV. Béla, az ország második megalapítója, itéleteit a »királyszék« dombján meghozta.

Önként értetik, hogy a bíráskodás okmányainak megszerkesztésénél az udvarbíró, később országbíró és a kir. kanczellár (kezdetben kir. nótárius) íródeákjaiknak is a megillető szerepkör jutott.

Később, midőn az ily panaszos ügyek száma mindinkább szaporodott, az írni-olvasni tudás pedig lassanként a világi elem előkelőbb részénél is tért hódított, a király elé tartozott fontosabb ügyekben a panaszok megvizsgálására az illető vármegyék főispánjai is nyertek megbízást.

Ilyen vizsgálat volt az is, melyet Mátyás király parancsolatára Komárom vármegye Pécz nevezetű főispánja 1481-ben az Apácza-Szakállas és Gúta helységek közt folyt határvillongási perben tanúk kihallgatásával foganatosított, s melynek eredménye az volt, hogy a két helység között a határvonal a Sártva vizének folyása legyen.

Az országlakosok a XVI-ik évszázad derekán már keservesen kezdték érezni, mi nagy baj az, ha magánjogi vonatkozású fontosabb dolgaik is az országon kívülről nyerhetnek eldöntést. Ez és más egyéb közjogi és politikai szempontok számbavétele lassankint mindinkább kitágította a vármegyék törvénykezési és politikai hatáskörét.

A szükség kifejlesztette az alispáni bíróságnak s vele párhuzamosan a megyei táblabíróságnak intézményét, törvényszéki igazságszolgáltatásunk első szervezeteit. A vármegyei kongregáczióknak, vagyis közgyűléseknek a törvényszéki ülés (sedes) szerves alkotórésze lett, a melyen a főispán vagy az alispán elnöklete mellett tényezőleg, de nyilvánosság előtt, csak a táblabírák s az ülésre berendelt úgynevezett törvényes bizonyság, egyik vagy másik járás 270szolgabírája és esküdtje, vehettek részt. Ugyancsak az utóbbiak voltak az alispáni bíráskodásban az alispánnak bírótársai, - magukban véve pedig együttesen a nemesek fölött való bíráskodásnak kisebb ügyekben első fórumai.

Törvénykezésünk e fejlődési korszakának elején találkozunk a vármegye területéről egy érdekes violentialis peresettel.

Itt azonban, hogy az alispán által foganatosított helyszíni vizsgálat panasztárgyát kellőképen megérthessük, történeti visszapillantást kell előre bocsátanunk.

Nemzeti és vegyesházbeli királyaink az úgynevezett Csallóközszigetén méneseik számára nagyterjedelmű rétségeket tartottak. A lovak téli szálláshelyei, az istállói telepek a rétség felső szélein épültek, s közvetlen környékük lassankint megnépesedvén, idők jártával Alistál és Felistál néven rendes helységekké alakultak. Megvolt a királynak is, meg a királynénak is a saját külön rétsége, ménese és istállója. A néphagyomány beszédes ajka három királynő lovas alakjáról még ma is beszél. Nevezet nélkül hagyja ugyan őket: de kilétöket Erzsébet, Borbála, Beatrix királynék személyében talán így is kitalálhatjuk.

A Habsburg-dinasztia nem volt soha lovas nemzetség: tehát nem is törődött a Dobzse László királysága idején már különben is zülledező méneseknek felélesztésével. A ménesek s istállók lovászait, kit nemesi diplomával, kit más egyébbel végkielégítve, szélnek eresztette.

A csallóközi feloszlatott királyi és királynéi ménesek lovászainak egy része Apácza-Szakállason telepedett meg, a hol mint censualis nemesek, köznevezet szerint nemes árendások, az uradalomtól haszonélvezetre nyert telkek és birtokokért évemként bizonyos mennyiségű haszonbért készpénzben vagy terményben tartoztak fizetni. Kezdetben nem volt semmi baj. De midőn az 1550-es években Korláti Mihály uram, az egykor hatalmas, de most már züllő Korláth-nemzetség sarja foglalta el a földesuraság helyi provisorságának tisztjét, egyszerre megváltozott minden.

Az alispán által vizsgálat alá vett panaszlevél szerint ugyanis, a nemes árendásoktól nemcsak készpénzt s terményeket szedett be fölösen, nemcsak roboti szolgálatokra is hajtotta, kényszerítette őket, hanem ezek mellett »Korláth Mihály provisor uram, ki az vendégeskedést, ivást, mulatozást nagyon szivesen frekventálja, mostanság még azt is megcselekvé vala, miképen minket, nemes árendásokat barátságos beszélgetésre uri hajlékába beédesgetne, a hun és mikoron az vendégeskedésnek estvétől verradásig nagy kelete, de az bor megromlott, peniszes vala, s a vendégségnek azt mégis mindet meginnia kellett vala. És senki ez peniszes bornak ivása elől nem menekedheték vala, mivelhogy az porta csukva, az kerítés vas vellás zsellérektől őriztetve vala. Mikoron penighlen ablakon az nap már besütne, az irgalmatlan ital mind elfogyna és nékünk otthun való dolgainkra mennünk köllene, ekkoron ez hatalmaskodó Korláth Mihál kimondja ránk az keserves szentencziát, hogy az vendégség, főképen az bor árát, ki két, ki három huszas pénzeket ezüstben, nékie füzessük meg. Az mikoron penigh mi ez nagy violentián fölháborodnánk s az füzetés ellen protestálnánk, akkor az provisor uram az ő nagy hatalmas bika erejével egynihányunkat kegyetlenül el is dönget vala, - sőt az mi több, utóbbad még azt is megcselekedé, hogy rajtunk az vendégség árát, barmaink elhajtatásával, bé is exekváltatta vala.«

Mi lett a tanúvallomásokkal igazolt panaszra az ítélet, erre nézve, sajnos, adattal nem rendelkezünk. Az elkövetett hatalmaskodás nagysága azonban föltételezni engedi, miképen Korláth Mihály uram ő kigyelme a trónbitorlástól megfosztatott vagy jövendő magatartására nézve legalább az alkotmányosság illő korlátai közé szoríttatott.

Nézzünk most egy boszorkányper-vizsgálati ügyet. Fülöp Mihály Császár községi bíró, az ottani előljáróság nevében, egy leány vallomására alapítva, 1714. évi máj. hó 10-ikéről jelenti, hogy Harangozó Mihály házánál Mocsáról egy vén asszony kapott szállást, a ki megbetegedvén, ezt a leányzót fogadta maga mellé s őt a boszorkánymesterségre iparkodott kitanítani:

Lássuk, miből állott a vén asszony mestersége, meg talán a leányzónak is a fantáziája?

- Te pila, menj ki a kertbe, ott tekints jól körül, hogy mit látsz, s aztán jelentsd meg nekem!

271Erre a leány kiment a kertbe s onnan visszajövén, válaszolta, hogy ott egy nyíves ebet látott.

- Neked hát, hogy tanulhass, először is olyannak kell lenned!

- Te pila, ha egy asszonynak gyermeke akár lenni, én még tudom tenni, hogy férfigyermeke legyen. Eredj, keress meg egy asszonyt. A két első ujjaddal húzd meg jól háromszor a lábát s mindem csontja a kezedben marad. Azt aztán add nekem és én száz forintot adok neked érte.

- Te pila, ha valakit meg akarsz veszteni, elsőben is valamely atyádfiát kell megvesztened. Én is az öcsémmel kezdtem meg.

- Te pila, mi oly sokan vagyunk, hogy az idei búzából csináltunk egy mérő csikmákot, de abból csak egy-egy szál jut egyikünkre. Azonban bor sem leszen bőven, mert az idei bort megitták.

- Te pila, én már tizennégyet vesztettem meg a mocsai gazdák közül. Egyet azon való haragomból, hogy kértemre se pénzt, se ételt nem adott.

Vallotta a leány, a biró jelentése szerint, hogy egy alkalommal éjtszaka annyian jöttenek a házhoz, hogy alig fértenek el. A vén asszony közibök ült s tiz szál gyertya égett a kezében. A többiek is mind boszorkányok voltak, de hogy kik, nem tudja. Egy más alkalommal - folytatja a vallomás, - a vén asszony el akarta őt magával ragadni. Egy csigás kantárral neki ment, de sok küzködés után sem tudott vele boldogulni. Majd egy mézes cserepet veregetett a fejéhez, mire ő a házból kiszaladt s a vén asszonyt onnét szidalmazta. Ez pedig akkor megfenyegette őt, hogy ha elárulná, úgy fél lapoczka nélkül fog maradni. S ezzel szemei elől, kantárostul együtt, egyszerre eltűnt.

Ugyanaz a leány, t. i. Mórott lakozó Kovács Jánosnak Császáron Szabó Gergelynél lakozó Mona nevű leánya vallotta még azt is; hogy Soos Erzsébet, a vén asszony, egy alkalommal, így szólott hozzá:

- Te pila, ha azt akarod, hogy az a leányzó, a kire te haragszol, ne mehessen férjhez, csak háromszor kerüld meg őtet, mess el a hajából s a hajat vessed valamely folyó vízbe. Ha ezt megcselekszed, akkor az a leányzó mindaddig nem megy férjez, mig csak te nem akarod. - Ha penig te azt akarod, hogy a leányzó férjhez mehessen, akkor gólyafészekből csinálj lúgzót, azzal a fejét mosd meg, s az olyan leány aztán férjhez mehet.

Kovács Ilona eme vallomásait ugyane hó 16-án a vizsgálatra kiküldött törvényes bizonyság előtt megerősítette, azzal a hozzáadássál, hogy akkor, midőn Soos Erzsébet a többi boszorkányok között mindegyik ujján egy-egy égő gyertyát tartott, más egyebet nem vett észre, mivel nagy nehéz álom ereszkedett a szemeire.

A törvényes bizonyság, névszerint Kazay András és Bokor László vármegyei esküdtek Mocsán, »az Fölséges saxoniai Herczegh Cardinal és Esztergomi érsek kegyelmes urnak, Ő Eminencziájának falujában« máj. hó 26-án folytatólagos vizsgálatra megjelenvén, ott a már előző napon letartóztatott, bilincsbe és tömlöczbe helyezett, 72 esztendős és calvini valláson levő Soos Erzsébetet, Tóth Mártonnét, examinatió alá vették, ki is ezenképen nyilatkozott: »Az mocsai Plebánus Szombáth Miklósnak édes Anyját, Tengöl Falu Zsuskát, Tankánét és Haj Szücsnét, Mocsán lakozó asszonyokat vallja Boszorkányoknak lenni, a kik is ez napon éjjel az Aristom Háznak vas rostélyos Ablakán hozzája bujtak, ottan az Pap Anyja és Tengöl Falu Zsuska keményen dömöcskölték, fejét szorongatták, hogy rájok vallomást ne mondjon, mert megölik. Tengöl Zsuska arra is késztette a Pap Anyját és Haj Szücsnét, tekerjék ki az egyik lábát, ha nem akar velünk járni. Haj Szücsné erre azt mondotta az Társainak, ördögh néki, ha nem akar velünk járni, csak ne áruljon el bennünket és ellenünk ne valljon. Erre ő az három boszorkány asszonynak azt mondotta, csak ne bántsatok, nem szólók ellenetek és el nem árullak. - Haj Szücsné egyszer, az 1711-ik esztendőben az ő balogh kezét csak azért vesztette meg, mert szemére hányta, hogy Török János árváját tisztátalanúl tartja. Utóbb penigh ezen Haj Szücsné ő néki tizenhét pénzért füvet vizet készített s azzal a kezét meggyógyította. Ugyan ez időben történt egy alkalommal, hogy midőn Tengöl Falu Zsuska, ki Nagy Mártonnál lakott, de szállásán odahaza nem volt, azon győri leánynyal, a kit, tiz esztendőset, magánál tartott, ő neki három fazék ördöngös zsírt mutatott meg, mondván ha valakinek rosszul van az lába, ezekkel a zsirokkal keni Tengöl Zsuska. - Közmondásból hallotta, hogy az 272igmándi tavalyi bírónak a boszorkányok zászlója a ládája fenekén találtatott volna. Ugyanazon esztendőben, 1711-ben, Karácson előtti napon éjjel az mocsai faluvégi pinczében ő a Pap édes anyjának, Tengöli Falu Zsuskának, Haj Szücsnének, az igmándi tavali bírónak társaságában vala, a hol is sok boszorkányok jelen voltanak. Tizenkét személyre volt egy ruhán terítve. Volt bőven disznó- és báránypecsenye, az kenyér helyett penigh kődarabok voltanak és azokból fakéssel vágtanak. Az nyirfa-abroncsos hordókhoz nem nyúltak. Egy Hegedős is volt velök és tánczoltanak éjfél után két óráig, miközben a tánczmester a tavali igmándi bíró volt. Ezután egyszerre eltüntek. Karácson után két héttel reá ugyan azon pinczében egy éjjel megint össze gyülekeztek, a mikor az vendégségre az igmándi tavali bíró öt sült tyukot és tizenkét darab követ hozott s a pincze ajtajának lakatját Tengöl Falu Zsuska nyitotta és csukta el. Ez alkalommal nem evett velök, hanem csak egy tőkén ülve nézte őket. - Ennek előtte hat esztendővel az boszorkányok T. N. Fehérvármegyében bizonyos falunak határján összegyülekezvén, ott ettek, ittak, tánczolgattak. Ők maguk vörös bort ittak, de nékie csak egy pénz árára való égett bort adtak innia. Majdan paráználkodtak s utóbb részölni mentenek. Ezekre őtet is késztették, de ő nem tartott velök. Ezen alkalmatossággal az Plébánus édes anyja nem volt jelen, hanem ott voltak az igmándi tavalyi bíró, Tengöl Falu Zsuska, Haj Szücsné, ezeken kivül még ott látta Győrött lakozó Gyógyító Katát, hajdu feleségét, ki az ezelőtt tiz esztendővel megvesztett győri Kis Baráth István kovács feleségét meggyógyította.«

Fönt megnevezett vármegyei esküdtek a következett napon, máj. 27-én, a vizsgálatot Lábodi Ádám érseki urad. tiszttartó, Freihlik Ferenci perceptor és Takácsy Ferenez igmándi nótárius jelenlétében folytatván, az Igmándról Mocsára behozatott Szalai Ferencz volt bíró, »az méltóságos gróf Esterházy József és Ferencz ur ő Nagyságaik igmándi possessiojában jobbágy« és a vizsgálati fogságban tartott Soos Erzsébet egymással szembesíttettek. Soos Erzsébet rögtön ráösmert Szalai Ferenczre, mondván, ő az, a ki a mocsai pinczebeli vendégségre a sült bárányt és öt tyukot magával hozta, a pecsenyéket legelsőben is a Tengöl Falu Zsuska elejbe tette és a ki a követ fakéssel metszette. Szalai Ferencz azonban tagadta határozottan, hogy ott lett volna.

Eddig szól az aktaszerűleg ismert vizsgálat. Sajnálható, hogy az ügynek bírói eldöntését nem ismerhetjük.

Ovasható a vármegye levéltárában, ugyancsak a XVIII. század végéről egy terjedelmes aktacsomó, mely a szerencsétlen Franyó Remigiusz piarista tanár felségsértési s hűtlenségi perét tárgyalja.

Franyó Remigiusz, születési keresztnevén János, született 1762-ben Tatán. Iskolai tanulmányait Komáromban folytatván, majd odahaza Tatán bevégezvén, a kegyesrendi atyák rendjébe lépett, hol felavatták s tanárságra bocsátották. Mikor Nagykárolyban tanároskodott, történt vele, hogy 1787-ben, július hó 4-én, estve, szerzetesi czellájában, Pesthy Adolf koadjutor kíséretében, őt Perczel Imre budai császári csend- és rendőrfőnök, a titkárával együtt meglepte, a nála talált iratokat nyomban lefoglalta, személyét letartóztatta, fogolylyá nyilvánította, ennek megtörténtével pedig az egyházi öltönyéből kivetkőztette, rabruhába öltöztette és Nagykárolyból Budára, onnan Bécsbe kisérték.

Franyó Remigiusz ábrándos lélek volt, ki hazáját rajongó odaadással szerette. Elszánt a vallott czél kitűzésében, követésében: de hihetetlenül naiv az eszköz megválasztásában.

Magyarországot akarta a zsarnokság alól fölszabadítani; és ha nagyon is korán, zajtalanul és ügyesen el nem fojtják legelső csirájában az eszmét, egy másik Martinovics-féle ügy nőhetett volna ki belőle. Annyit mindenesetre bizonyít az ő esete, hogy Magyarország azidőtájt tele volt forradalmi hangulattal, a mely a kövekből s az ábrándos piarista tanárból is forradalmárt csinált.

Az ő eszméje, mint fennmaradt leveleiből kivehetjük, az volt, hogy Magyarország külső segítséggel igyekezzék szabadulni lánczaiból. A Hohenzollernekre számítottak akkor titokban Franyó Remigiuson kívül mások is; mert egy bizonyos történelmi genealógia kisütötte, hogy Árpád véréből van egy csöpp leányágon e dinasztiában. Frigyes Vilmos azonban meglehetős kevés hajlamot mutatott rá, hogy csak gondoljon is azokra a tervekre, a melyekbe őt Magyarországból egypárszor be akarták vonni. Igaz, hogy az ország előkelősége s számottevő 273része nem is tudott vagy nem akart tudni e tervekről, a melyek mint határozatlan sugallatok röpködtek a levegőben.

Hogy Franyó Remigius hol vette a szövetkezés eszméjét s rajta kívül mások is dolgoztak-e annak kialakításán, nem tudjuk. Leveleket írt az esztergomi érsekhez, Battyhány Ignácz erdélyi és Esterházy Károly egri püspökökhöz, gróf Károlyi Józsefhez, Kárász István csongrádi volt alispánhoz és Dózsa János szatmárvármegyei táblabíróhoz. Bizonyára másokhoz is. A levelekben a terv végrehajtásának alapjául a fegyveres porosz segítséget jelöli meg; akként, hogy Frigyes Vilmos Magyarország felszabadítására segítségül Szilézián keresztül az országba 30 ezer főből álló lovas hadi erőt küld s azzal a fölkelő országnagyok és nemesség fegyveres ereje egyesülvén, az összes haderő egyenesen Bécsnek tart, azt megostromolja, a császárt a magyar királyságtól megfosztja, Magyarország koronáját Frigyes Vilmos fejére juttatja, a ki kész a katolikus vallásra térni s az országot alkotmányosan kormányozni.

Találtak Remigius tanárnál még egy jegyzéket is, melyen rajta volt titkos írása és a megfejtéséhez szükséges kulcs.

Franyó Remigiust, midőn Budáról Bécsbe szállították, a bécsi rendőrség és császári törvényszék tüstént vallatóra fogta. Körülményes részletességgel kérdezték ki, hol s mikor született, kik a szülei és testvérei, hol tanult, hol s miféle tudományokat tanított, társalogni kikkel s miféle dolgokról szokott; faggatták, hogy a 40 egyén közül, a kikhez az eddigi nyomozások adatai szerint leveleket intézett, s velök a rebellió tervét közölte, személyesen kiket ismer, ismeri-e különösen Esterházy herczeget, Illésházy grófot stb.?

Fölötte kíváncsi volt a rendőrség és törvényszéki vizsgáló küldöttség arra, kitől eredt a rebellió tervének eszméje, s hogy választ kiktől kapott leveleire? De Remigius állhatatosan megmaradt nyilatkozata mellett, hogy személyesen csak az érseket, a két püspököt, Károlyi grófot és Dózsa János táblabírót ismeri; hogy a fölkelés eszméje és terve nem mástól, csakis ő tőle származott; végül hogy levelére választ egyáltalán senkitől nem kapott.

A császári törvényszék a Bécsben 1787. aug. 2-án megtartott s a következett 1788. év márcz. hava 28-án befejezett vizsgálatok eredményei nyomán Franyó Remigius tanárt a felségsértés és lázítás tettének elkövetésében bűnösnek nyilvánította, s őt Spielberga várában elszenvedendő hatvan esztendei börtönfogságra ítélte el.

József császárnak 1790. év február havában bekövetkezett halálával Magyarországban helyreállott az alkotmányosság uralma. A jogfolytonosság alkotmányos elve meg nem engedhette, hogy magyar állampolgár, különösen főbenjáró ügyben, idegen bíróság ítéletével marasztaltassék és sujtassék: II. Lipót király tehát még az évi április hó 29-én 5468. sz. alatt kiadott egy fejedelmi parancsot, melyben, a vizsgálati iratok beküldése mellett, Komárom vármegye rendeinek meghagyja, hogy Franyó Remigiuszszal szemben törvényszékük által foganatosítsanak új vizsgálatot, a hazai törvényekkel és törvényes rendszabályokkal megegyezőleg hozzanak ítéletet, s azt kihirdetés után hozzá (a kir. it. táblához) felülvizsgálat végett terjesszék fel.

Igy került a szerencsétlen piarista tanár Spielberga várbörtönéből Komáromba, a vármegye törvényszékéhez, mint első fokban illetékes hazai bíróságához.

Remigiusz itt, az alkotmány védőpajzsa alatt, már szabadabban nyilakozhatott. A törvényszék kiküldöttjei, Csejthey István szolgabíró és Arady László esküdt által eszközölt vizsgálaton a felségsértés és hűtlenség vádjára nézve saját mentségéül a következőket hozza fel:

Tettének alapforrása a hazának szeretete. Ez unszolta őt folytonosan, keresni az eszközöket, hogyan lehetne szerencsétlen hazáját a fenyegető veszedelemtől megszabadítani. Ez sugallta neki a tervet is, hogy az ország kormányzása egy más hatalmasságra bizassék, a ki Magyarországot annak az alkotmánynak értelmében igazgassa, melyet a császár erőszaka elkobzott. Ő úgy volt meggyőződve, hogy II. József császár ez országnak nem valódi királya, mert Magyarország valódi királyának csak az a fejedelem ismerhető el, a ki ilyennek tényleg megkoronáztatott, s a ki királyi esküje szerint a hazai törvényeket, alkotmányt, a rendek szabadságait megoltalmazza. Nyilvánvaló lévén pedig, hogy József császár magát Magyarország királyának meg nem koronáztatta, sőt az országot jogaiból és szabadságaiból rosszakaratútag kiforgatta, következésképp 274reá a rebellis neve és fogalma, melylyel őt az osztrák bíróság oly sokszor illette, nem alkalmazható. Hivatkozik a Hármaskönyv alkotmányi alapelvére, mely szerint lázadónak nem tekinthető, a ki koronázatlan uralkodó uralma ellenében tervezget, tervet sző. Ő azért, hogy Magyarország némely nagyjaihoz a burkus királyra vonatkozólag bizonyos leveleket írt, még rebellisnek nem minősíthető, mert a levelek írásának czélja nem a lázítás, hanem ellenkezőleg a hazafiui lelkiismeretükben fölbolygatott kedélyeknek arra való ösztönzése volt, hogy az ország előkelőségei a hazát fenyegető veszély elhárításáról tanácskozzanak és gondoskodjanak. Hiszen, ha lázadást akart volna szítani, akkor nem az ország nagyjaihoz fordul, hanem egyenesen magához a néphez, melyet mikönnyen lehetett volna felizgatni, kedélyét nyílt lázadásra ösztökélni, ha értésére adja az erőszakos kormányzat anyagi és erkölcsi veszedelmeit, ha megmutatja neki azt, hogy a német nyelven való iskolai oktatás elrendelésének egyedüli czélja az, hogy a magyar nép az ő nemzetiségéből kivetkőztessék.

A bíboros érsekhez intézett levélben arról is volt szó, hogy a burkus királylyal való szövetkezés a szövetség czéljaira három millió forintnyi összegnek egybegyűjtését kívánja. S minthogy Remigiusz az elégedetlen országnagyok részéről a porosz udvarnál küldött képében is megfordult, a vizsgálaton kérdésül intéztetett hozzá, melyik országnagytól mennyi összeg folyt be, s hova fordíttattak és helyeztettek el ezek az összegek? Erre kijelentette, hogy ő ez országnagyoktól valamint semmi írást, úgy semmi pénzt sem kapott.

A vádindítványt felségsértés és hűtlenség czímén írásban maga a koronaügyész, Lányi József tette meg. Komárom vármegye rendeinek törvényszéke pedig 1791. évi január hó 10. és következő napjain tartott nyilvános ülésében az előterjesztett vád és védelem meghallgatása után ítéletét meghozta, melynél fogva a vádlottnak szabadon bocsáttatását kimondta és elrendelte.

A törvényszék ez ítéletében a védelemnek a koronázatlan fejedelemre vonatkozólag felhozott kifogásait szemben az osztrák ház koronaöröklési jogait biztosító 1687. évi 2-ik, és 1723. évi 2-ik törvényczikkelyekkel, nem fogadta el; ellenben döntő súlyt helyezett arra a ténykörülményre, hogy vádlott az alkotmányától megfosztott haza bajainak orvoslását az ország egyházi és világi nagyjainak közbelépésében kereste, tehát az országlakosok ama rendi elemének közreműködésében, mely rendi állásának, társadalmi helyzetének természeténél fogva politikai forradalmak előidézésére avagy támasztására legkevésbbé hajlandó, s a mely, mint ilyen, arra is hivatott, hogy az ország bajai orvoslása körül a módok és eszközök megválasztása tekintetében a mérséklet, a nyugodtabb megfontolás és a tekintély erkölcsi erejével hasson; másfelől arra a ténykörülményre, mely szerint a vádlott ténykedésének a dologban semmi foganatja, külső következése nem lett.

Volt egyébiránt a bíbornok-érsekhez szólott levélnek egy pontja is, mely a szabadonbocsátás elhatározására szintén igen erős védelmi alapnak bizonyult; az a pont ugyanis, melyben Remigiusz így szólott: »Hozzád, főmagasságodhoz, a te érett megfontolásodhoz fordulok tanácsért, ha vajjon helyesek-e gondolataim, vagy ha nem, úgy, a miért lelkem régóta sóvárog, mutasd meg én nekem a helyesebb útat«.

Az ítélet egyéb mentségi okai voltak: vádlott fiatalsága, melynél fogva tettének elhatározását s annak esetleges nagy horderejét érett elmével egész valójában meg nem ítélhette; egyéniségének különös lelki érzékenysége, mely nála a haza szeretetét egész a rajongásig, a haza állapotán való aggódást súlyos búskomorságig fokozta, s mely végre is fátyolt vont a dolgok megítélésénél lelki szemeire; az egyház tekintélyének, s kartársai becsülésének megőrzése, melyek vádlott fogságának fentartása által rövidséget szenvedhetnének; vádlott gyötrelmes szenvedései, melyeket több mint három évi nehéz rabsága alatt kiállott, már is kiengesztelék vala a tettet, a mit ő elkövetett.

Álljon még itt befejezésül egy érdekes gyujtogatási eset is a vármegye régi világából.

Ekel közbirtokosi helységet a tűzi veszedelem 1719-ben és 1823-ban, tehát rövid idő alatt egymásután elpusztította, mely alkalommal a szélviharban 275olthatatlan lángoknak emberek is estek áldozatul, az okozott kár pedig sok családot koldusbotra juttatott.

A tüzek gerjesztésével Szigethy Gábor közbirtokos volt vádolva. Házsártos, veszekedő, irigy, bosszuálló ember, ki dologtalansága s dorbézolásai miatt maga vagyonilag pusztulván, irigyen nézte közbirtokos társainak vagyoni gyarapodását. Az egyhangúlag nyilatkozott gyanú és vád következtében a vármegye törvényszéke őt letartóztatta, vizsgálat alá vetette: de, bár a vizsgálat körülményes, hosszas időn tartó volt, a szolgabíró, esküdt, meg a törvényszék examinatora nem tudtak ellene teljes, a törvény szigorú követelményei szerint is megállható bizonyítékokat kisütni, s e miatt végre is haza kellett őt bocsátani.

Az ekeliek azonban óvatosságból és félelemből, hogy Szigethy Gábor a gyújtásokat megismételhetné, ha köztük marad, falujokba többé be sem eresztették, s e miatt ő kénytelen volt magának másutt lakóhelyet keresni. A szomszédos Aranyos helységben, a hova való felesége volt, telepedett meg családostul együtt. Itt azután csendesen, jámborul viselkedett; elannyira, hogy az aranyosiak, mint szánakozásra méltó üldözött egyént, még meg is kedvelték.

Történt az 1827. év nyarán, hogy Ekelen egy napon Dombi Szigethyné asszony kazlai gyuladtak ki. A tüzi riadalmat közvetetlen megelőzött pillanatokban többen Szigethy Gábort a falumenti kertek mögött sietve futni látták. Mondották, hogy mezitláb volt s alsó öltözéke a bokánál valami feketeszínű zsineggel átkötve.

Nosza, az első szóra, Gábort nyomban üldözőbe vették, többen tüstént kocsi elé fogtak, s hajtattak egyenesen Aranyos felé. Mikorra azonban odaértek, Gábor már a lakásán volt, s úgy viselkedett, mintha semmit sem tudna a dolog felől. Üldözői hatalmukba akarták kerítni, de a házánál összesereglett aranyosiak a helységük hadnagya közbelépésére védelmükbe fogták. Ez alatt azonban Ekelből többen is megérkezvén, a két helység jelen volt népe között fokosviadal fejlődött, mely a már-már menekülő üldözöttnek kézrekerítésével végződött.

A diadalmas félnek elhatározott szándéka volt Szigethy Gábort ugyancsak tűz által elemészteni. Mindazonáltal az utolsó pillanatok alatt mégis felülkerekedett elméjükben a nyugodtabb megfontolás, s arra tökélték el magukat, hogy foglyukat a szolgabírónak, lakó- és birtokostársuknak szolgáltatják ki. Igy is történt volna. Ámde a feldühödött nép Szigethy Gábort a szolgabíró lakása előtt lekapja a kocsiról, agyonveri és úgy holtan dobja egy égő nádpetrencze zsarátnokai közé.

Az eset nagy izgalmat támasztott a közönségben. A beavatottak látták, hogy az első halálos csapást, mely Szigethy fejét kettészelte, a vármegye egyik előkelő családjának katonaviselt tagja ejtette, de árulója nem akadt.

A törvényszék részéről elnöke, maga a másodalispán vezette a helyszínén a bűnvizsgálatot, melynél a szolgabíró és esküdt, meg a tiszti főorvos segédkezett.

Szigethyre vonatkozólag megállapították, hogy ő a tűz kiütését megelőzött és követett negyedórákban, összesen legalább ötven, de legföljebb hatvan percznyi időn át odahaza Aranyoson nem tartózkodott, a kérdés az volt tehát, vajjon ennyi idő alatt az útat Aranyostól Ekelbe és vissza gyalogosan meg lehet-e járni? Ennek kiderítésére az ekeliek közül többen vállalkoztak, kik közül a bizottság egy Szigethy Gáborral hasonlókorú, de kisebb termetű embert, Somody István közbirtokost választotta ki. Elül ment a Kürthy Lajos alispán négyese, benne az alispánnal és mellette a tiszti főorvossal, azután a Végh Pál szolgabíró fogata, ő vele és az esküdttel, s a harmadik, közönséges fogat a helység hadnagyával és nótáriusával, Somody István uram pedig mezítláb és gyalog. Jó darabig hol a fogatok mellett, hol utánuk futott: azután előlre került, s ettől fogva, a czélpontig fel sem adta többé az elsőbbséget és visszafelé is csak így történt. Visszaérkezéskor a próbaszemlét végzett urak összeigazított órái nyomban összenézettek, s Kürthy alispán megállapította, hogy Somody István az útat Aranyosra s vissza 42 percz alatt tette meg, s így a törvényszék sem kételkedett többé, hogy az eskű alatt kihallgatott tanúk, a kik Szigethy Gábort a tűz kiütésekor a faluból kifelé futni látták, igazat vallottak. Igy azután a fenforgott előzmények után és körülmények között a Szigethy Gábor személyén véghez vitt, annak élete kioltásával is tetőzött erőszak bűne és büntetése is a tettesek szabadságvesztésének kiszabásánál enyhébb megítélés alá vétetett.

276A vármegye régi törvénykezésére vonatkozó iratokat olvasva, a régi magyar törvénytevők eljárásáról igen kedvező benyomást nyerünk. A bűnügyi s még inkább a birtokjogi pörök aktáinak ma már sárguló lapjain nem egyszer lep meg bennünket a jogi s törvénytudói képzettségnek, a józan, egészséges, logikus gondolkodásnak nagy ereje, az éles jogérzékre valló felfogásnak magas mértéke, mit érveléseikben a bíróságok itéletei, az ügyészek és ügyvédek perbeszédei elárulnak. Minden kérkedés nélkül hangoztathatjuk, hogy a magyar az igazságszolgáltatásra kiválóan rátermett nemzetek egyike. Csak őrizkednie kell, hogy agya, tudása holmi kívülről válogatás nélkül importált, idegen légkörben s viszonyok között csirázott elméletekkel meg ne tömessék.

Verbőczi populusának - mely fogalom jelentősége alatt itt méltán a magyar faj egyetemességét érthetjük, - az igazságszolgáltatásra való e rátermettsége adja meg annak a magyarázatát, hogy hazánkban a köz- és magánélet fejlődésének igényeivel párhuzamban, ez ország összes intézményei között legtökéletesebben az igazságszolgáltatás szervezetének formái alakultak ki. Az idők folyamán így alakult ki az ispáni (t. i. főispáni) biráskodásból az alispáni biróság és a vármegyei törvényszék; az udvarbirósági, illetve országbirói itélőszékből az országbiró s majd utóbb a kir. személynök elnöklete alatt a kir. itélőtábla, a nádori itélőszékből a nádor, majd utóbb az országbiró elnöklete alatt a hétszemélyes tábla stb.

Birtokperekben a perbeli tényállás gondos megállapítására s a bizonyítás eszközeinek mind tartalom, mind alakiság tekintetében kifogásolhatlan hitelességére a legszorgosabb figyelmet fordították, s e czélból és e tekintetben régi igazságszolgáltatásunk szervezetének az úgynevezett hiteles helyek, ú. m. a káptalanok és konventek, tényleges alkatrészei voltak. Komárom vármegye törvénykezésében ez oldalról főképen az esztergomi, győri, pozsonyi és nyitrai káptalanok vettek részt közreműködésükkel.

Kijutott az 1830-as években a vármegye törvényszékének a régi betyárvilággal való kelletlen érintkezésből is. Sobrinak, főképp a Bakony erdőségeiben uralkodott rablóvezérnek kalandjaiban, Milfay, a vármegye szülöttje volt a jobb keze, a ki társaival együtt a szülőföldjének vidékét is gyakran látogatta. Milfay sokáig vezette orruknál fogva az őt üldöző pandurokat, kik csak akkor tudták végre elfogni, mikor saját fegyvere véletlenül elsült és ő megsebesülve 1836-ban társaival együtt a vármegye bakonyszéli erdőségeiben tanyázott, a hol a panduroknak sikerült őt meglepni, félholtra sebezni, elfogni s személyét a banda fölött való bíráskodásra felsőbb helyről delegált vármegyei törvényszéknek átszolgáltatni. Ettől fogva a vármegyének a betyár-romantika hőseivel nem akadt többé dolga.

A helyhatósági törvénykezés jelentősebb vonatkozású ágazatában, mint általában a vármegyéknél, úgy itt is a főszerepkör a táblabíráknak jutott. Ők voltak az évnegyedenként tanácskozásra egybegyülő megyei rendek törvényszékének e czélra választott, s esetről esetre sorban beosztott bírái. A másodalispán elnöklete alatt a törvényszék bíráskodása, ítélkezése ilyenkor rendesen egy egész héten át tartott, mindenkor egy-egy járási szolgabíró és esküdt, mint törvényes bizonyság közreműködésével, vármegyei jegyző és jurátusok, patvaristák alkalmazásával. Az ülés nyilvános volt. Azért a törvényszék, mint a nyilvános bíráskodás foruma egyrészről nagy biztosítéka volt az igazságszolgáltatás helyességének és lehető pártatlanságának, másrészről jó iskola volt ügyészek és ügyvédek részére.

Mondjuk, ez a széleskörű nyilvánosság nagy biztosítékot nyújtott a bíráskodás pártatlanságára, de még sem annyit, a mennyit emberileg el lehet érni. A vármegye táblabírái, mint többnyire jómódú birtokos urak, a felső törvényszékek felülről kinevezett, rendes kincstári javadalmazással ellátott biráihoz képest egyénileg függetlenek ugyan, de a vármegyei közélet sokszor forrongó párti hevében a dolog természeténél fogva föl-fölbukkanó párttekintetnek befolyásától ők sem lehettek teljesen megvédve. Törvényhozásunk naplóinak bizonyságai szerint jobbjaink a bírói függetlenség biztosításáért sóvárognak folyton, de annak elvi kijelentésére, az elvnek külön törvényben szentesítésére még akkor nem érkezett el az idő. Azóta már ez is megtörtént, s csak a próba van hátra, érvényesül-e e részben és feltétlenül, politikailag is, a törvény szelleme és akarata.

277Tény azonban, hogy a nemzeti hagyományos közérzés a hajdani táblabírák emlékezetéhez mindmáig kegyelettel fűződik: mi nyilván mutatja, hogy koruk közönsége az ő közszolgálati működésüknek elismeréssel, tisztelettel adózott. A vármegye utolsó táblabírái, a hogy neveiket az aktákból összeszednünk sikerült, a következők voltak: Adamovics János, Asztalos István, Badicz László, Bargya Miklós, Balogh Ferencz, Baranyay Gáspár, Besse János, Boday Dénes, Csajághy Károly, Csúzy János, Czike Károly, Domonkos Mihály, Fogthüy Zsigmond, Ghyczy Ignácz, Ghyczy Rafael, Hajóssy István, Held Ignácz, Hetényi János, Huszár Ferencz, Huszár László, Konkoly Thege László, Konkoly Thege Dénes, Kürthy Lajos, Kürthy Alajos, Lipovniczky István, Losonczy István, Micsky Lajos, Milkovics Antal, Milkovics Zsigmond, Missich Elek, Nagy Mihály, Ordódy Vincze, Ordódy István, Pázmándy Dénes, Perczel Mór, Pyber Ignácz, Rozsos József, Sárközy József, Thaly Dénes, Zámory Károly, Zámory György, stb.

Az abszolut uralom alatti törvénykezés viszonyaiból röviden csak annyit jegyzünk meg, hogy a kényurasági hatalom a régi törvénykezésnek kereteit, formáit fenekestül felforgatta. Személyzet, bíráskodás, törvény, törvénykezési nyelv, forma és keret - mind osztrák földről vétetett. A császári-királyivá formált megyétől, több évi kísérletezések után, a törvényszéket is elvették, s Pozsonyba, a fölöttes kerületi hatóság székhelyére helyezték.

Az úgynevezett Bach-rendszernek bukására 1860 telén bekövetkezett, de csak néhány hónapon át tartott vármegyei önkormányzat megszüntével beköszöntött, az ország sorsát bár valamivel szelidebb s enyhébb eszközökkel, de továbbra is önkényesen intézett »ideiglenes kormányzat« a magyar törvénykezésnek régi formáit, kereteit ebben a vármegyében is visszaállította, illetőleg meghagyta s a helyzetet annyiban is javítni engedte, hogy a törvénykezés nyelve ismét a magyar lett s a bíráskodás alapjává a gyűlölt osztrák polgári törvénykönyv s peres eljárás helyébe az úgynevezett »országbirói értekezlet« megállapodásának rendszabályai tétettek.

Az ország alkotmánya 1867-ben helyreállíttatván, Komárom vármegye is visszanyerte elkobzott jogait s még az év ápril havában tisztújításilag is szervezkedvén, a közbejött viszonyok és változások követelményének megfelelően a törvényszéki bíráskodás szervéül, a régi táblabíróság helyébe ugyancsak választás útján, de már rendes évi javadalmazással ellátva, rendes és állandó törvényszéket alkotott.

E törvényszék tagjai voltak, és pedig elnök: Pázmándy Lajos, másodalispán; bírák, ülnöki czímmel: Ordódy István, Szombathelyi Győző, Illyés József, Szarka Zsigmond, Csorba János, Pulay Géza, Tergovcsits István, Kalmár István, Asztalos Mór; jegyzők: Thaly Géza és Balogh Géza; ügyész Nagy Albert főügyész.

A törvényszék látta el a bíráskodás mellett, természetesen, még akkor a gyámsági ügyeket is. Künn, a járásokban, a törvénykezést, a közigazgatási ügyek elintézése mellett, az addigi mód szerint a járási fő- és alszolgabírák, esküdt bírótársaikkal végezték, kerületenkint és külön-külön joghatósággal, felebbvitel tekintetében alárendelve a törvényszéknek.

Miután alkotmányos törvényhozásunk időközben a polgári peres eljárás szabályozására törvényt alkotott, a mai bíráskodás rendszere és szervezetének megalapozását pedig a bírói hatalom gyakorlásáról szóló 1869. évi IV-ik, a bírák és bírósági hivatalnokok felelősségéről szóló 1871. évi VIII-ik, az első folyamodási bíróságok rendezéséről, továbbá az első folyamodási kir. törvényszékek és járásbíróságok életbeléptetéséről, nemkülönben a királyi ügyészségről szóló 1871. évi XXI., XXXII. és XXXIII-ik törvényczikkek megalkotásával előkészítette: a közigazgatástól a törvénykezés teljesen szétválasztatott.

1872-ben azután Komárom vármegyében is életbelépett a kinevezési rendszeren alapuló bírósági szervezet. Az akkor megalakult kir. törvényszék tiszti-kara ez volt: elnök: Madarassy Mór, korábban alispán, országgyűlési képviselő; bírák: Pulay Géza (később elnök), Tergovcsits István (később táblai, majd curiai bíró) jogtudor, Karika Zsigmond, Maller József, Asztalos Aba (utóbb ítélőtáblai, majd curiai bíró); jegyzők: Ghyczy Mátyás (utóbb törvsz. bíró) és Pázmándy Károly; ügyészek: Molnár Adám ügyész, Kossár Dezső alügyész (utóbb ügyész).

278A járásbíróságok tisztikara pedig ez volt: Komáromban: Keszler János járásbíró, Thaly Géza albíró (utóbb ítélőtáblai rangjelleges törvényszéki bíró); Perbetén: Emanuel József járásbíró, Csajághy Károly aljárásbíró; Tatán: Fittler Imre járásbíró (utóbb ítélőtáblai, majd curiai bíró), Kisfaludy Sándor aljárásbíró (utóbb kir. közjegyző) és Mihályi Jenő aljárásbíró; Nagy-Igmándon: Dömjén Béla járásbíró, Schmoll Imre aljárásbíró (utóbb törvényszéki bíró).

Nemsokára, 1874-ben, a törvénykezés mellé a kir. közjegyzőségek is szerveztetvén, a vármegye területére nézve két közjegyzőség rendszeresíttetett, ú. m. Komáromban, hol Nagy Vilmos jogtudor, és Tatán, hol Kisfaludy Sándor ma is a közjegyzők.

Komárom vármegyével Komárom sz. kir. várost törvénykezésileg már az első szervezéskor egyesítették. Törvényhozási intézkedés következtében utóbb, 1875-ben, még Esztergom vármegye és Esztergom város területe is besoroztatott a komáromi kir. törvényszék joghatósága körébe, mely ezzel a kibővüléssel azóta hat járásbíróság területére, ú. m. a komáromira, az ógyallaira (korábban perbeteire), továbbá az esztergomira és a muzslaira terjed ki. Az azóta lefolyt harmad évszázad leforgása alatt a bíróság személyzetének állományában sok változás állott be. A törvényszék élén álló elnök is már a harmadik.⁰

A törvénykezési tisztikar személyállománya ez időszerint (1906) a következő. A kir. törvényszéknél elnök: Nárai Szabó Elek jogtudor; bírák: Hegymeghy László, Konkoly-Thege Béla, Borcsiczky Béla, Zsindely Ferencz, Pap Elemér, Strászka György, Strausz Sándor jogtudor, Kéri Miklós jogtudor, Kövér Lajos; törvényszéki albírák: Deutsch Frigyes és Kamarás József;. jegyző: Pázmándy Károly; aljegyzők: Pertó Zsigmond, Vétek Zoltán, Stojanovits Sándor és Nagy Béla jogtudor; ügyészek: Theöffy Zoltán ügyész, Eckensberger Károly és Csajághy Károly alügyészek. A járásokban, és pedig Komáromban: Gombos Kálmán járásbíró, Veszelovszky János és Geffes Ede albírák; Tatában: Gábel Ferencz járásbíró, kir. táblabírói rangjelleggel, Galambos Lajos és Benes Sándor albírák; Ógyallán: Szarka György járásbíró, Cvenits Antal aljbíró; Nagyigmándon: László Dávid járásbíró, Danilovics. Gyula és Kathora Sándor aljbírák.

A kir. törvényszék a győri kir. ítélőtábla kerületéhez tartozik.

Az állam a kir. törvényszék részére 1896-ban díszes kétemeletű palotát emeltetett, mely palota telkével közvetetlen szomszédos a vármegye székháztelkének ama része, melyet az 1860-as években kezdődött reformmozgalmaknak a börtönviszonyok javítására is kiterjedt hatása alatt fölállított emeletes börtönépülettel együtt, a vármegye 1872-ben a törvénykezés használatára a vonatkozó törvény alapján átadott.

A büntető törvény súlya alá eső vétségek különböző fajainál, azok elkövetőinél, a vizsgálatuk s megtartásuk módjánál, sőt még az üldözésükre hivatott hatósági személyek felfogásánál is érvényesül az azonkori társadalmi, politikai és gazdasági élet fejlődésének alkalmazkodási törvénye. A magyar törvénykezésben is, mint bármely nyugati államban, hosszú századokon át uralkodott az arisztokratizmus szelleme, míg végre lassú fejlődményképpen itt is kialakult s érvényesült az egyenlőség nagy elve. Ugrást a természeti törvény a bűnügyi élet mezején sem ismer.

Komárom vármegye területén az egész Bach-, meg Schmerling-féle igazgatási korszak alatt a népnél a vétségi fajok között kettő vitte a domináló szerepet. Egyfelől a ló- és ökörlopás nagyban, másfelől a búcsui tömeges verekedés. A ló- vagy ökörorzó szörnyen lenézte a birkatolvajt vagy a veremtörőt, 279a búcsúünepi verekedő a közönséges korcsmai huzakodót. Az osztrák tartományokból vagy a hazai felső hegyvidékekről importált, paragrafusokhoz nőtt beamterek, az ő rezes sisakkúpos zsandáraikkal és protokollumaikkal sehogysem tudtak az efajta vétségi esetek kiderítése körül boldogulni. Büntetőügyi összes működésük a politikai vétségek üldözése mellett az apróbb vétségek megtorlásában merült ki. Azt meg, hogy a búcsúünnepeken félholtra vert magyarnak vagy hozzátartozóinak eszébe sem jutott közbelépésért és megtorlásért a hatósághoz fordulni, egyenesen érthetetlennek találta a nép gondolkozásával, jellemével teljesen ismeretlen beamteri ész.

Igy történt aztán, hogy a mikor, 1861-ben, a vármegye legtipikusabb magyar jellegű járásában, a gesztesiben, Pázmándy Lajos, a régi táblabírák vérbeli utódja lett a főszolgabíró, ő a rendelkezésére állott rövid tíz hónap alatt az 1849-től 1861-ig előfordult ló- és ökörorzási bűneseteknek majdnem valamennyiét kiderítette. Sokszor megesett, hogy az illető delikvensre, a ki az időszerint már csak négy darab ökör eltolvajlásával volt terhelve, tíznél is több darabnak elorzását sütötte ki s így állíttatta a bűnöst. az igazságszolgáltatás fóruma elé. Főszolgabírói tisztsége megszűntével, a Schmerling-kormányzati idő alatt a ló- és ökörlopások a vármegyében ismét elburjánoztak; de ez a visszaesés is elenyészett, a mikor ő 1867-ben a másodalispáni széket elfoglalta. Ekkor, mint a megye törvényszékének elnöke, a szolgabírákkal a vizsgálatokat s nyomozásokat megint elejétől, 1861-től kezdődőleg folytatta, s nehány év alatt oly sikeresen végzett, hogy a vármegyében ló- vagy ökörtolvajnak írmagja is alig akadt. Ő az ő táblabírói szemüvegén át a nem halállal végződött bármily súlyos verekedési esetet nem hivatalból üldözendő vétségi cselekménynek, hanem egyszerűen csak a népélet bizonyos fejlődési fokát jelző olyan tünetnek tekintette, mely a fejlődés további rendjén amúgy is megszűnik önmagától. Ezért erkölcsi, jellembeli hitványságnak tartotta, ha a duhajkodásban vertes fél a bírósághoz fordul panaszszal, árulkodással.

Külön korszak volt a jogi felfogás terén az abszolut kormány beamtereinek eljárása. Ők mindent rendőri szemüvegen át néztek s legkisebb tetteikből ép úgy, mint a legnagyobbakból teljesen hiányzott a magyar lélek ismerete s a magyar ész és magyar szív sugallata. Azóta a magyar társadalmi és gazdasági élet nagyot változott. Az erkölcsök a közművelődés emelkedése, terjeszkedése következtében szelídültek is, de nem egy nyilvánulásban satnyultak is. Sokban a vétségek nemei s azok elkövetésének módjai is ehhez képest változtak. Nem egy tekintetben a törvényhozás és a bíró felfogása, megítélése is módosult.

Régi törvénykezésünkben a botbüntetés jelentékenyen szerepelt. Kisebb vétségeknél s rendőri kihágásoknál, önálló, nagyobb vétségeknél mellékbüntetéskép alkalmaztatott. Utóbbi minőségében a büntetésre nézve olykor sulyosító, de máskor mérséklő irányban is használtatott. Például, a többek között, Komárom vármegye törvényszéke egy juhászbojtárt, a ki bojtártársát egy lakadalmazás alkalmával szíven szúrta, halálbüntetés kimondásával sújtotta, ellenben a kir. ítélőtábla, hova az ügy hivatalból fölkerült, tekintettel az ittasság fokára, melyen a bűntett elkövettetett s a tiszti főorvosnak ehhez képest adott véleményére, a bojtár büntetését leszállította három esztendei fogságra, azzal sulyosbítva, hogy két hetenként 12 botütést kapjon a bűnös.

Mostani büntető törvényeink az emberi méltóság méltánylása és más egyebek tekintetében is a kor színvonalán állanak, de némely rendelkezésükben eredendő hibákat sem nélkülöznek, melyek megigazításra szorulnak.

Rendes, normális politikai viszonyok közt alkottattak s ennek bélyegét is viselik magukon. De a mi sajátságos közjogi s politikai helyzetünkben már is intenek az idő jelenségei, hogy a törvény ama részei, melyek politikai vonatkozással jöhetnek kapcsolatba, értelmezésük tekintetében tisztáztassanak.

A törvénykezési ügyek nagyobb számát, terjedelmét természetesen az úgynevezett polgári és a telekkönyvi ügyek teszik. De mivel a törvénykezésnek ez a nagyfontosságú ágazata nem vet a vármegye köznépének erkölcsi életére valamelyes áttetszőbb világosságot, ezért az idevonatkozó szokásos ügyforgalmi adatoknak közlését mellőzzük. Ellenben hadd álljanak itt e czélra a komáromi kir. ügyészség bűnügyi statisztikájának tükréből némi világító adatok.

A kir. törvényszék fogházában, 1880-ban, tehát ezelőtt negyedszázaddal, az elitéltek összes száma volt 443. E létszámból nemre nézve: férfi 88%, nő 12%; 280életkorra nézve és pedig 16 éven alóli: 3 férfi és 2 nő; 16-20 év közötti: 49 férfi és 4 nő; 20-24 év közötti: 48 férfi és 7 nő; 24-30 év közötti: 111 férfi és 17 nő; 30-40 év közötti: 81 férfi és 9 nő; 40-50 év közötti: 63 férfi és 9 nő; 50-60 év közötti: 25 férfi és 8 nő; 60 éven felüli: 10 férfi. Ugyanakkor az elitéltek fenti száma az egyes bűncselekményi és vétségi nemek között így oszlott meg, és pedig az emberélet ellenieknél: 10 férfi és 8 nő; a testi sértésieknél: 81 férfi és 4 nő; a vagyon ellenieknél: 191 férfi és 20 nő; hatóság elleni erőszaknál: 16 férfi és 3 nő; magánosok elleni erőszaknál: 16 férfi és 3 nő; az egyéb többieknél: 88 férfi és 23 nő.

Ma, negyedszázad multán (illetve 1905-ben) az elitéltek összes száma 599. Ebből nemre nézve: férfi 85%, nő 15%; életkorra nézve: és pedig 16 éven aluli: 17 férfi és 4 nő; 16-20 év közötti: 120 férfi és 17 nő; 20-24 év közötti: 86 férfi és 10 nő; 24-30 év közti: 101 férfi és 11 nő; 30-40 év közti: 89 férfi és 23 nő; 40-50 év közötti: 61 férfi és 19 nő; 50-60 év közötti: 26 férfi és 6 nő; 60 éven felül: 7 férfi és 2 nő. Létszám-megosztás pedig az egyes bűncselekmény és vétségnemek között, és pedig az emberélet ellenieknél: 23 férfi és 5 nő; testi sértésieknél: 110 férfi és 7 nő; vagyon ellenieknél: 244 férfi és 55 nő; hatóság elleni erőszaknál: 35 férfi és 3 nő; magánosok elleni erőszaknál: 4 férfi egyéb többieknél: 84 férfi és 22 nő.

A foglyok létszáma nem folyton emelkedő, mert, például, a létszám az új büntető perrendtartás hatályát közvetetlenül megelőzött 1899-ik évben 569 volt, s ugyancsak hatályba lépése évében, 1900-ban, már 422-re, tehát a negyedszázad előtti létszámon is alábbra csökkent.

A bűnügyek és vétségek számának nagyságát tekintve, a kir. törvényszék joghatósága körébe tartozó két vármegye, ú. m. Komárom megye és Esztergom megye népessége között az arány az előbbinél 5/10-ed és 6/10-ed, utóbbinál 4/10-ed és 5/10-ed között ingadozik.

Ugyancsak ez ügyek számának nagysága tekintetében a vármegye egyes járásbírósági területei között, Komárom sz. kir. városát is beleértve, a sorrendi fokozat felülről lefelé eddig a következő volt; és pedig: az emberélet elleni bűntettek és vétségeknél: Ógyalla-Tata-Nagyigmánd-Komárom; a testi sértésieknél: Ógyalla-Tata-Nagyigmánd-Komárom; a vagyon ellenieknél: Komárom-Tata-Ógyalla-Nagyigmánd; a többieknél: Komárom-Nagyigmánd-Tata-Ógyalla.

Végül ide jegyezzük még a törvénykezés külső elemének, a vármegye területén működő ügyvédeknek ez időszerinti létszámát is. Ez a létszám Komáromban 24, Tatán: 8, Nagyigmándon: 4, Kisbéren: 2, Ógyallán: 3.