Mindenekelőtt a szabad polgári jogok gyakorlását, a város közigazgatását, a magán és büntető jogszolgáltatást, valamint a bányajogot szabályozó jogkönyvük (Rechts Puech der Stadt Schebnitz, vagy Stadtpuech) nyert királyi megerősítést. Ez a híres jogkönyv valóságos kodexe a polgári köz- és magán-, a büntető- és a bányajognak. Két főfejezetből áll és pedig I. alatt a polgári kiváltsági, a köz-, magán- és büntetőjog negyven szakaszszal, II. alatt a bányajog húsz szakaszszal. A IV-ik Béla király által megerősített jogkönyv eredetije, az Árpádház korabeli többi privilegiummal, sajnos, megsemmisült a hegytetőn álló Óvárosnak az 1442. évben történt pusztulásával, de megvan a II. Ulászló király által megerősített transsumptumban és a XV. és XVI. századból származó két vaskos, díszes kötésű könyvben szórul-szóra német nyelven.

A német nyelvű királyi megerősítés így kezdődik:

»Wir Bela von Gots Genaden zu Hungern, Dalmacien, Croatien etc. Kunig. - Verkunden allen und jeglichen, die diessen gegenwartigen brief ansehen, hören oder lesen, hail und genad. Sintemal dass kuniglich Majestat wol anzymbt seines landes nutz und zunemung fleissiglich zu bewaren, so wollen wir unsern getreuen Perkleuten unserer statt Schebnitz und andern unsern Perkleuten in unsern land zu Hungern ein ewige huet machen und ein beschirmung den dasigen, die nu leben und den die noch In geboren werden, von unserm kuniglichen gewalt und freyen willen, und geben In und verleihen Recht und Freyheit, als hernoch geschrieben stet, die der heil. kron und irem nutz wol fuegen und frummen, damit wir sie begnaden und bestetigen, on alles widersprechen ewiglichen mit unserer Majestat.

Magyar szószerinti fordításban: »Mi, Béla, Isten kegyelméből Magyar-, Dalmát-, Horvát-, stb. ország királya, üdvöt, és kegyelmet, egyeseknek és mindeneknek, kik ezt a levelet látják, hallják, vagy olvassák. Miután a királyi felséghez jól illik országánk hasznát és fejlesztését szorgosan megóvni, a mi hűséges selmeczi és a többi más magyarországi bányászainknak, a mi királyi hatalamunkból és szabad akaratunkból, örökös oltalmat akarunk készíteni és védelmet a meglévőknek, a kik most élnek és azoknak, a kik még születni fognak, és adjuk nekik a következőkben megirott jogot és szabadságot, a melyek a szent korona hasznára és üdvére vannak és ezeket minden ellenmondás nélkül örök időkre megerősítjük a mi felségünkkel.«

A városi lakosok magán- és jogviszonyaik szerint két főosztályra osztattak, még pedig polgárokra (Burger, Cives) és az úgynevezett vendégekre, Hospites. A voltaképpeni polgári jogokat csak a már kifejezetten polgári jogot nyert lakosok gyakorolták és szintén két osztályra voltak osztva, úgymint: az úgynevezett körpolgárokra (Ringburger, Waldburger), a kiknek kiváltságos jogaik voltak és a közönséges polgárokra. A »Hospites«-ek polgári jogokat még nem gyakoroltak, de ezeket megszerezhették, a mint hogy a legtöbb hospesnek utóda - ha maga még el nem nyerhette volna - már rendesen polgári jogot kapott. Ezekenfelül laktak még a város körül elterülő erdők nagyobb tisztásaiban a vendek maradványai, a kiket a város polgársága parasztoknak (Rusticus, Bawer), de tót utánzatként Vollachoknak (Valach, juhász), is nevezett. Voltak még úgynevezett telepítvényesek (incolae), a kiket bányamunkásoknak használtak fel.

Sok bányamunkás származott idők folytával e Vollachokból, míg a bányatulajdonosok valamennyien polgárok vagy legalább is hospesek voltak. A körpolgár (Waldburger, Ringburger) német nevét onnan nyerte, hogy a bányamíveléshez szükségelt fahasználati és a kisebb királyi haszonvételi (italmérési, malom-) joggal bírt és hogy a városi körben, a piaczokon (In plano vel teatro urbis = Ring) volt háza, a melyben gyakorolta az italmérési jogot is. Ilyen Ringburgerek már a hegyen álló Óvárosban is voltak, de későbben, midőn különösen 1442 után a lakosok a völgybe, a mostani belvárosba építették házaikat, nagyon megszaporodtak, mert a három Ringen - felső-, fő- és alsó-ringen - sokkal több ház fért el, mint fent a hegytetőn. De volt olyan eset is, hogy nem a Ringen lakó polgár is körpolgárrá lehetett, ha nagyobb házat épített, vagyonos volt és több bányát mívelt.

Ezek a polgárok tehát maguk között szoros szövetséget kötöttek, a mi a jogkönyvben többször jut kifejezésre. A várost, a mely valósággal kis respublikának volt tekinthető, az évenként mindig február 2-án, gyertyaszentelő boldogasszony napján egyszerű szavazattöbbséggel megválasztott bíró és tanács (Richter und Rath) kormányozta. A bírón kívül a belső tanács tagjai voltak: négy szenátor, 89a jegyző (Stadtschreiber), a bányamester (Pergmeister), az egyedüli tanácstag, a kit a király fizetett s állandóan alkalmazott és későbben Hodrusbánya (Hodrits) alapítása után (1352.) az ottani Verwalter, gondnok és még későbben, a mohácsi veszedelem után, a midőn a régi plébániatemplomot várrá építették át, a várkapitány, Schlosshauptmann.

E belső tanács tagjainak és a bírónak megválasztásához minden esetben királyi megerősítés volt szükséges, a mely megerősítési jogát a király - nagyon kevés kivétellel - mindíg a kamaragrófok által gyakorolta. És hogy a kizárólag magánosok által mívelt bányák és olvasztók felvigyázására már a XIII. században voltak kirendelt kamaragrófok (Cammergraf, Commes urburadius), az bizonyos.

E belső tanácscsal egyidejüleg az összes polgárok megválasztották a külső tanács tagjait is. A külső tanács (duodecim jurati Cives Banenses) eleinte tizenkét, későbben huszonnégy tagból állot: die »Zwölver«, később die »Vierundzwanziger«. Ez a külső tanács megválasztotta a maga kebeléből a polgárok szószólóját - »Vorreder« - néptribunját, a kinek jogában állott a belső tanács ülésein résztvenni, de szavazati joggal nem bírt. Ha azonban a polgárságnak valami kívánsága vagy panasza volt a bíró és tanácshoz, ezt a Vorreder adta elő. érdekes, hogy a reformáczió után, a midőn Selmeczbányán a protestánsok száma nagyranőtt, ezt az ősi szokást odamódosították, hogy két »Vorreder«-t választottak, kiknek egyike katholikus, másika protestáns vallású volt.

A bírónak és a tanácsnak mindenki feltétlen engedelmességgel tartozott és ha valaki jogaiban sértve is érezte volna magát, a bírót és tanácstagokat, közigazgatási intézkedéseikért csak a hivatalról való lemondásuk után vonhatta felelősségre és ha bebizonyosodott ilyenkor, hogy csakugyan hivatalos hatalommal való visszaélés történt, akkor a bírót, vagy a vétkes tanácstagokat rendesen száműzetéssel büntették. Igy száműzték 1446-ban Döbringer Jakab bírót, a ki két évet töltött Németországban száműzetésben. Ez idő alatt megtanult szépen írni, s mire visszajött, a jogkönyvet lemásolta, gyönyörű kötést készíttetett ezüst oroszlánfejekkel és ezt a becses és díszes könyvet azután a városnak ajándékozta. A polgárságot ez annyira meghatotta, hogy a következő választáskor Döbringert újból bíróvá választották. Bírói működését azzal kezdette meg, hogy a megbüntetésére vonatkozó jegyzőkönyvi részt, hatalmánál fogva, töröltette. Az általa írt jögkönyv a selmeczi városi muzeumban látható.

Ha a bíró valakit maga elé idézett és az nem engedelmeskedett, akkor elküldték neki a városi bírói jelvényt (Stadtsigel), melyet az illető köteles volt huszonnégy óra alatt személyesen visszahozni a bírónak. Ha ez nem történt meg, vagy az illető nem tudta magát alaposan kimenteni, főbenjáró bűnt követett el.

A főbenjáró büntetést pedig maga a város bírósága hajthatta végre, mert már IV. Béla idejétől kezdve pallosjoggal bírt.

A bányamunkások felett a bányamester gyakorolt rendészeti jogokat, a ki szakértő is volt a bányaperekben, melyekben különben a bányabíróság döntött.

A rend fentartására voltak hivatva a negyedmesterek: »Virtermeister«, a tizedesek: »Zehent« és a »Stadttrabant«-ok.

Nagyobb polgári és bűnvádi perekben a bíró ítéletét az elégedetlen fél felvihette a király személyéig. A hét bányaváros szövetkezése után azonban Körmöczön, mint főbányavárosban székelt, illetve itt jött össze itélethozatalra a hét bányaváros törvényszéke, mint feljebbviteli forum, a melytől az ítéletek a tárnokmesterhez (tavernicus) voltak felebbezhetők. Számtalan nagyobb per volt azonban, a melyekben az ország nádora, sőt a király maga mondotta ki a végítéletet. Ez utóbbi esetben az ügy felülvizsgálására mindig királyi megbizottat (Homo regius) küldtek ki.

Ilyen jogrend, ilyen alkotmány mellett - és ha számba vesszük még a lakosok vasszorgalmú iparkodását, bányászszakértelmüket és persze a bányák gazdagságát is - a városnak igen gyorsan fel kellett virágoznia, úgy, hogy már IV. Béla és fia, V. István, együttes uralkodása idejében nemcsak a bányászat mint létfentartó nagy ipar, de a többi kisebb iparág is hatalmas fejlődésnek indult.

Igy azután nemcsak a bányászok vagyonosodtak meg, hanem a különféle iparosok is, a kik hospesekből polgárokká lettek, s hogy buzgó vallási érzelmeiknek külsőleg is kifejezést adjanak, nagy, szép templomokat építettek; egyiket fent az Óvárosban, a másikat az egykori várszerű templárius-zárda 90romjain. Ez az utóbbi templom »zu unserer lieben Frraw«, már V. István, de legkésőbb IV. László uralkodása idejében, tehát az 1270.-1275. évek között elkészülhetett; mert, mint említettük, a dominikánusoknak a szent Miklós-kápolna javadalmaiba való beiktatására, Reinhold (Renaldus) vanai-selmeczbányai plébános és szenttamáshegyi prépost kapott megbízást 1275-ben; ez a Renaldus pedig a most Óvárnak nevezett templom plébánosa volt.

Ez évben tehát már a dominikánusoknak is volt itt zárdájuk, templomuk és mivel szegények ápolásával is foglalkoztak, a város a zárda mellé, ott, hol most a piarista-zárda áll, kórházat, »Hospital«-t emelt és azt Szent-Erzsébetről nevezte el.

Ez időben (1275.) Hallmann (Halmannus) volt a bíró, a kit egymásután több éven keresztül választottak meg újra. Az ő bírósága alatt kezdett felépülni az alsó város; az Elender-Bach mentén, a Miklós-kápolna és a mostani Glanzenberg altáró mellett már ekkor több házat építettek. A vásárjogot is ez időben kapta meg a város olyképp, hogy minden szombaton hetivásárt tarthat a ringen.

A város polgárai királyi kiváltságok által mindennemű vám fizetése alól fel voltak mentve, de ezen és szabad fahasználati joguk érvényesítésénél a hatalmaskodó szomszéd vár- és földesurak részéről nagyon sok kellemetlenséget kellett elszenvedniök. Tömérdek volt a panasz e miatt és a királyok számtalan intelmet küldtek a hatalmaskodóknak, de sok esetben az intő királyi szó sem használt.

Ekkor már a város környékén fekvő bányák körül is történtek kisebb-nagyobb letelepülések, a melyek megalapítói voltak az úgynevezett pertinencziák, későbben - »Gasse« - külutczáknak. Ilyen volt eleitől kezdve Bélabánya, a németek elnevezése szerint Dillem, Diln. Ezt a külvárosrészt a vendek és tótok, mert fehér agyagos földje van és a nemes érczek is ily fehér agyagban fordultak elő, Bielobányának és ezen név után a magyarok Fehérbányának nevezték el. Midőn I. Mátyás e városnak is külön bányavárosi jogot és kiváltságot adott, a meglévő királyi kiadványban, de még későbben is II. Ulászló és I. Ferdinánd Feijerbanának nevezik. Csak azután csinálnak belőle Bielobánya elferdítéséval Bélabányát. A Béláknak tehát e város alapításához és fejlesztéséhez semmi közük sincsen. Banka most Kisbánya, németül Schüttersperg, Teplitzhof, Stefultó, Kerling, Gerode most Irtványos, Secken most Sekély, Goldbach most Tópatak, Ober-, Unterfuchsloch és Hodrusbányának felső része, az Ó-mindszenttáró körüli rész nemcsak hogy lakott volt, hanem már némi községi jelleggel is bírt. Ezek mindazonáltal Selmeczbánya városhoz tartoztak és a bíró és tanács, a bányászok pedig e helyeken is a Pergmeister hatósága alatt állottak. Ezen »Pertinentiák« közül Bálabánya volt az egyedüli, a melyiknek sikerült Selmeczbánya anyavárostól elválni és külön szab. kir. bányavárossá lenni. Jelenleg, Selmeczbányával egyesülve, ennek testvérvárosa.

III. András király ujból megerősítette Selmeczbánya város jogait és kiváltságait és uralkodása alatt, tekintettel a bányák megszaporodására és nagyobb mérvű mívelésére, ismételten jöttek telepelülők. Ilymódon megerősödve, szakadatlan munkálkodásban és békességben fejlődött e város Venczel, Ottó és I. Károly uralkodásai alatt. Békés munkát végezhettek akkor itt, mert semmi nevezetesebb történeti eseményt fel nem jegyeztek ez időből a régiek, a mi azt bizonyítja, hogy ilyen nem is történt. Mégis érdekes, hogy I. Károly Körmöczön pénzt veretett és ehhez, különösen ezüst dolgában, a legtöbb anyagot Selmeczbánya szolgáltatta; hogy ugyanezen király a bakabányai ezüstbányákat Tapolcsányi Gyula és András testvéreknek, lévai várkapitányoknak adományozta azért, mert Csák Mátétól elpártoltak; hogy egy Gallus nevű bányamestert nevezett ki Selmeczbányára, kinek családja később a Szepességben nagyobb szerepet játszott, s a kinek nevéről egy kis telep a »Galli-Sohn« nevet nyerte és a kit Kachelman a Kakas és a Kakaslomniczi Berzeviczy család ősapjának tart és hogy Károly király uralkodása alatt, már a völgyben épült házak telepe, tekintélyes városrészt képezett és ezzel az alsó Ring alakulófélben volt.

A selmecziek tehát békésen munkálkodhattak, békességben élvezhették kiváltságos jogaikat és birtokolhatták nagy kiterjedéső erdő- és földterületüket s bányáikat. Ám azért akadt a hatalmaskodó szomszéd urak között kettő, a kikkel sok veszekedés után szörnyen meggyűlt a bajuk, a mi majdnem végzetessé vált e város fejlődésére.

A hatalmas szomszédok közül ugyanis a leghatalmasabb Wesszeős (Vesszős) mester volt, a ki Szászkő (nem mint most nevezik, bár fekvésénél fogva ez is 91nagyon ráillik, Saskő, vagyis Sachsenstein várát és a hozzá tartozó óriási kiterjedésű repistyei, zsarnóczai (már ez időben: villa reginalis Zarnovitz), szóval a Garamvölgyi birtokokat kapta I. Lajos királytól azért, mert 1348-ban ő fejezte le Durazzói Károly herczeget Nápolyban, mint a krónika mondja: »torkon verte pallosával, míg nem feje levált torjától.«

Ez a saskői királyi birtok kiterjedt a Selmeczbánya város által bírt barsmegyei határszélig, vagyis a kerlingi és hodrusi völgyig és a saskői várkapitányok hatalmaskodásai sok bajt okoztak Selmeczbánya városának. De a legnagyobb bajt az 1351. év nyarának derekán mégis ez a Wesszős mester okozta, a midőn erőszakosan elfoglalta a Selmeczbánya városhoz tartozó Karlik (most e területet Kerlingnek nevezik) községet, nagy kiterjedésű erdő- és legelő-területeivel együtt. Lajos király ezidőben sógora, Kázmér lengyel király segítségére sietett a litvánok ellen segédcsapattal és távolléte, meg a pusztító pestisjárvány lehettek okai annak, hogy a selmecziek e hatalmaskodásért nyomban nem siettek panaszra a király elé. Wessews magister helyében csakhamar Zobonya László lett Saskő kapitánya és ezzel az 1352. évben a selmecziek maguk akartak elbánni, hogy erőszakosan elfoglalt községüket, Karlikot, karhatalommal visszafoglalják. Összeszedték tehát minden erejüket és egész kis hadsereget szerveztek. Ez a sereg nagyobbrészt felfegyverkezett polgárokból és bányászokból állott. Éjféltájban indult el e sereg a városból egy darabig az asszonynéptől is kisérve, s minden nagyobb zaj elkerülésével haladt a vöröskuton át, hogy már kora hajnalkor Karlik községét megszálhassa és azután a hű községbeliekkel egyesüljön. Ámde a hadakozáshoz nem igen szokott, jámbor érzelmű selmecziek nem is gondoltak arra, hogy Zobonya László hadikészülődéseiket valamiképpen megtudja és őket útjukban valahol váratlanul megtámadhatja. Pedig így történt. Rájuk csapott, mint a vércse magas sziklatetőről. Zobonya neszét vette a selmecziek készülődésének; sőt - hisz mindig akadnak árulók és kémek - alaposan értesítve volt a csapatnak Selmeczbányáról való elindulásáról, úgy, hogy már éjfélkor körülvette embereivel Karlik községét és a mellette elterülő erdőséget. Szegény jámbor selmecziek, ha tudták volna, hogy az erdőn keresztül vezető úton túl, Karlik közvetlen közelében már várják őket Zobonya László harczedzett, félelmetes katonái, bizonyára nem hagyták volna el békés városukat, csöndes otthonukat. Hajnali négy óra lehetett, midőn a selmeczi sereg a Karlik melletti tisztáshoz ért. Egyszerre előtörtek Zobonya harczosai. Rátámadtak a meglepett selmecziekre, kik halálmegvetéssel, bátran védelmezték magukat. A karlikiak is segíteni akartak a selmeczieknek, de ezeket Zobonyának a község körül felállított fegyveresi támadták meg. Elkeseredett, véres harcz keletkezett, mely több órán keresztül tartott, a míg a selmecziek és karlikiak teljesen legyőzettek, olyannyira, hogy alig maradt hírmondója a vésznek. Zobonya László és katonái teljesen elpusztították, leégették és lerombolták Karlik községét, mely többé fel sem épült. A megmaradt karliki lakosság levonult a völgybe s megalapította Hodrusbányát, Selmeczbánya mostani külutczáját. Selmeczbánya városában pedig szomorú gyász uralkodott. A bíró és a tanács számban megfogyva imádkozott és tanácskozott: mit tévő legyen? A lakosság hosszú ideig a városból ki sem mert mozdulni; a kedves halottak eltemetetlenül ott feküdtek a csatatéren, a városnak egyik legvirágzóbb községe teljesen elpusztult; vérben, vagyonban és tekintélyben óriási kárt szenvedett. Hol talál e mérhetetlen veszteségre írt, segítséget?! Hol máshol, mint a koronás, felkent magyar király igazságos érzületében. Selmeczbánya polgársága, különösen bányapolgársága keserves panaszt emelt a Lengyelországból visszaérkezett király előtt Wesszeős mester, de különösen Zobonya László ellen. És az igazságos, nagy király meghallgatta a keserű panaszt és 1352. évi április 21-én kelt latin szövegű királyi parancsot adott ki, melynek hű magyar fordítása ez:

»Lajos, isten kegyelméből Magyarország királya, hű Lászlójának, Zobonya fiának, mostani saskői várkapitánynak üdvöt és kegyelmet. Selmeczbánya városunk polgárainak és vendégeinek (hospites) keserves panaszából értesültünk, hogy Wessews mester Saskő várunknak előbbi kapitánya nehány ős időktől kezdve Selmeczbányához tartozó helységet, úgy mint: Gerode (most Irtványos), Karlik, Syglesperch (Hegybánya), Dilln (Bélabánya), Sekken (Sekély) és Kupach (Tópatak) összes haszonvételeikkel a mi saskői várunkhoz csatolta és ti ezeket magatok is birtokoljátok s ez által Selmeczbánya városunk nem csekély kárt szenved. A midőn mi tehát nem akarjuk, hogy Selmeczbánya városunk hátrányt szenvedjen, 92akarjuk és parancsoljuk, hűségteknek ünnepélyesen meghagyva, hogy ti az előbb nevezett, ős időktől Selmeczbánya városához tartozó helységeket, melyeket Wessews mester annak idején a mi saskői várunkhoz csatolt, összes haszonvételeivel a mi selmeczi polgárainknak és vendégeinknek visszaadjátok és őket a nevezett városunk határához tartozó területet illetőleg ne háborgassátok, hanem inkább őket jogaikban békességben meghagyjátok és másként cselekedni ne merészeljetek. Adatott Budán, az urnak 1352-ik évében. Szent husvét ünnep oktávája utáni hatodik napon.«

Ennek a felette érdekes és becses, határozott hangon írt királyi parancsnak, mely a selmeczi városi levéltárban őriztetik, még az erőszakoskodó Zobonya sem mert ellenszegülni és Selmeczbánya városa ismét birtokába jutott az elfoglalt területeknek, Karlik azonban, sajnos, végképpen elpusztult.

Ezután első dolguk volt a selmeczieknek kivonulni a szerencsétlen ütközet színhelyére, ott az elesetteket, illetve már csak azok csontmaradványait eltemetni és a szomorú helyet »Zu den todten Gebeine« - a »holt csontokról« elnevezni, mely nevet e terület még a mai napig is viseli.

Nagy Lajos uralkodása alatt a selmecziek már rendes számadási könyveket vezettek, melyek a magyar városok számadási könyvei között a legrégebbek. (1364.) E számadási könyvek ránk maradtak s azokat a városi muzeumban őrzik.

Nagy Lajos leánya, Mária volt az első magyar királynő, a ki hozományul a bányavárosok összes haszonvételét kapta és ezzel a bányavárosok kormányzati szempontból is némileg a királynők hatalmi jogara alá kerültek. Mária férje, Zsigmond király főképpen azzal tette emlékezetessé uralkodását Selmeczbányán, hogy ő adta meg először e városnak is azt a jogot, hogy az országgyűléshez a városok által küldendő követek megválasztásában résztvegyen. A király kiadatta e városnak is (1405.) a Corpus jurisban benfoglalt, úgynevezett »decretum minus«-át, a mely igen jó karban fenn is maradt, s most a városi muzeumban látható. 1423. július 23.-án Zsigmond király Selmeczbányát is meglátogatta, hol nagy pompával fogadták, mint a Stadtbuch egyik följegyzésében olvasható: »man und weib, jung und alt, mit sambt der Priesterschaft von allen Kirchen und Klosteren, erbarlich gezieret, in einer proces mit fanen und mit heiligtumb und mit prennenden Kertzen hin entgegen gegangen, der Stadtrichter aber (Frank Henrik) mit sambt den Geschwornen (Gugel János, Gebhard H. és Schaller H.) und anderen ehrwürdigen Stattleuten, dy das vermügen entgegen geritten (Ulrich kamaragróf és az ő kamarai gondnoka, Nathan) - all dy weil man in allen Kirchen und Klösteren mit allen glogken geleutet - wirdiglichen empfangen u. die Stat peleitet wurde«. (Magyarul: »mikor is férfi és nő, ifjú és öreg, az összes templomok és kolostorok papsága, tisztességesen feldiszítve, körmenetben, zászlókkal, a szentséggel és égő gyertyákkal eléje ment, a városbíró pedig az összes esküdtekkel és egyéb tiszteletreméltó városi polgárokkal, kiknek körülményei ezt megengedték, eléje lovagoltak, miközben valamennyi templomban és kolostorban minden harang szólt - ilyképp méltóan fogadták, majd a várost kivilágították.«)

1425-ben Zsigmond király vámmentességet adományozott e városnak és a többi bányavárosnak. 1429. Szent Dénes napján Pozsonyban kelt királyi parancsával pedig szigoruan megtiltotta az aranynak és ezüstnek az országból való kivitelét.

Ezidőben a husziták már erősen pusztítottak a felvidéken. Selmeczbánya is sok szorongattatást szenvedett tőlük, de a nagyobb bajtól pénzáldozatokkal mégis meg tudta magát óvni.

A midőn azonban Zsigmond király és a csak két évig uralkodott Albert király halála után Erzsébet özvegy királyné, V. László (Posthumus) anyja e várost is felhívta, hogy gyermekéhez legyen hű és ne az időközben megválasztott I. Ulászló királyhoz, s a midőn 1442. évi Szent Márton napján Győrött kelt német levelével e várost felhívta, hogy követeket küldjön Győrbe az udvari ünnepélyeken megtartandó bizalmas tárgyalásokra és ily úton Selmeczbánya város Erzsébet királynéhoz való ragaszkodásának azután nyiltan, mondhatni feltünően tanújelét adta: akkor Rozgonyi Simon egri püspök, Erzsébet királyné legbőszebb ellensége, szörnyű bosszút állt e városon. 1442. május 24-én Lévai Cseh Lászlóval és 4000 főből álló csapattal a városra tört, az ellenálló polgárőrséget felkonczoltatta, a templomokat, a kolostort, a házakat mind felgyujtatta és kirabolta, az oltárokat leromboltatta, a levéltárt felperzselte, úgy hogy az égő drága okmányokat a zsarátnokkal 93vegyest a szél a magas hegyről szertehordta, a »locus credibiles« összes okmányai, könyvei, feljegyzései pótolhatatlanul elpusztultak. A megmaradt lakosság zokogva állotta körül az Óváros romjait. Igy írja ezt le röviden egy levéltári feljegyzés.

Ezután a selmeczi polgárok gondolkodóba estek, felépítsék-e újból fent a hegytetőn elpusztult városukat, a midőn új csapás érte a sokat szenvedett várost. A földrengés végleg rombadöntötte a megmaradt épületeket. Erre a lakosság otthagyta az óváros romjait, levonult a völgybe és felépítette az új Selmeczbányát. a rommá lett város legrégibb templomának omladékaiból azonban a harangot kivétették és az jelenleg az Óvár tornyából hallatja messzecsengő, ezüstös hangját.

Az uj város Schayder Péter és a már egyszer említett Döbringer Jakab bírák vezetése alatt gyorsan felépült. A szent Katalin-kápolna és a régi városháza is ekkor épült. A templáriusok volt vártemplomából monumentális templomot akartak építeni; bele is fogtak a nagy építkezésbe és 1515-ben - egy mostan is látható felirat szerint - el is készültek volna valahogyan, de valójában e templom teljesen sohasem készült el, s így a török veszély közeledtével várat csináltak belőle.

Annál gyorsabban építették fel a szent Katalin-kápolnából a hasonlónevű templomot, a mely már 1500-ban hatalmas bádogfedél alá került és ugyanezévi november 15-én nagy ünnepélyeségekkel Gergely (Gregor) vicarius, Severiensis Episcopus felszentelte. A szép hársfából (»aus der schönen Linde gebaute Kanzel«) készült szószékről Gergely püspök prédikált először a hivők sokaságának.

A szerencsétlen várnai ütközet után (1444.) Hunyadi János lett az ország kormányzója, a kihez a selmeczbányai polgárok azzal a sürgős kérelemmel fordultak, hogy az elpusztult, szabadalmaikrók, városi és polgári jogaikról szóló összes kiváltságleveleiket újítsa és erősítse meg. A kormányzó az ország nagyjai és rendjei nevében is kiadott, 1447. virágvasárnapja előtti szombaton Budán kelt, hártyára írott és az ország nagyobb pecsétjével ellátott adománylevelével az összes elpusztult kiváltságleveleket megerősítette a polgárok nagy megnyugtatására.

Tudjuk a történelemből, hogy a XV. század közepén a husziták mennyire elhatalmasodtak Giskra János vezérlete alatt a felvidéken. Hunyadi kénytelen volt a nevezett huszita vezérrel többízben békét kötni, sőt neki a magyar kapitányi rangot is megadni, hogy nagyobb erővel fordulhasson a sokkal veszélyesebb ellenség, a török ellen. Igy került azután a hét bányaváros és ezzel Selmeczbánya is a husziták uralma alá. Több, mint három évig uralkodott itt Brandeisi Giskra János. Egy békeszerződést, melyet Hunyadi János vele kötött, a városi levéltárban őriznek, s az ezidőszerint a muzeum okmánytárában van kiállítva. Körmöczbányán 1455. Szent Prokop napján kelt okmányával az elbizakodott huszita vezér még egy kamaragrófot is kinevezett Rüschel Krisztián körmöczi bányamester személyében.

Már a husziták ez uralkodása alatt megismerkedtek a szepesi és a bányavárosokbeli németek az új vallási tanokkal és nem látszik tévesnek az a nézet, hogy e körülmény volt főoka annak, hogy a későbbi nagy reformáczió tanai itt oly gyorsan terjedtek el és már alkalmas talajra találtak kezdettől fogva.

A huszita hatalmaskodás megszüntével és V. László Prágában bekövetkezett váratlan halálával, de kiváltképp I. Mátyás királylyá választásával az uj Selmeczbánya és bányamívelése, ipara, kulturális élete mind nagyobb fejlődésnek indult. A király már az 1461. év Szent István vértanú napján Budán kelt levelével megerősítette a város összes, különösen vámszabadalmait. az 1479. év gyertyaszentelő napján Körmöczön keltezett kiadványával az igazságos király megerősítette még külön a saját biráskodási és a bányaművelés czéljaira adott szabad faizási szabadalmakat.

1478. május havában Mátyás király feleségével, Beatrix királynéval Selmeczbányát is meglátogatta. Nagy udvari kisérettel érkezett a királyi pár a bélabányai úton. Kiséretében volt Dóczy Orbán kincstárnok és Mühlstein Veit körmöczi kamaragróf is. A selmecziek közül a királyi párnak eléje siettek a dominikánus rend perjele, Körndl Gyögy kamaragróf, Resch János bíró, Hohel János, Schwammgrättel Miklós, Hartlab Gilg, Mathes Pál, Smid Valter, Kronstindl Pál, Prodács János, Arnolt Jakab, Steyrer Gilg, Richter Péter, Hylleprant Mátyás és András esküdt polgárok, Steck Boldizsár főjegyző s a czéhek és bányászok 94küldöttei, valamennyien díszben. A csiliker kapunál, (a hol most az új főiskolai palota felső része a Rózsa-utcza felé kiszögellik) a dominikánusok, számszerint 23-an, égő gyertyákkal kezükben várták a magas vendégeket, a kik harangzúgás közt, lóháton vonultak be a »Peltscher-Gassen« (most Rózsa-utczán) keresztül a városba és a kamaraházban szálltak meg. A kamaraház akkor a mostani takarékpénztár, előbb Flemming-, még előbb Reutter-féle ház volt; a mostani kamaraházban pedig az ezüst és arany választó (Scheyd und Prenn Gaden) volt akkorjában üzemben.

A királyi pár fogadtatására a selmecziek nagy és díszes sátrat is csináltattak, a melyben magas vendégeiket nemes érczet tartalmazó ásványokkal megajándékozták. Ezek viszont a bányászok részére népmulatságot (Bergmännische Ergötzlichkeit) rendeztettek. Egykorú feljegyzések szerint a királyi pár megnézte a bányákat, az érczválasztókat, a templomokat, végigjárta a város tereit (ringeket) és utczáit - és Mátyás király sok kifogásolnivalót talált. Többek között azt, hogy a ringekhez sehogy sem illenek azok a még csak nem régen is, sőt sajnos, részben még most is fennálló »kramecz« fabódék, a melyek a király esztetikai érzését nem kis mértékben sértették. Kétnapi tartózkodás után a királyi pár és fényes kisérete Buda felé folytatta útját. E királyi látogatás alkalmával ismerkedhetett meg személyesen Beatrix királyné a város akkor főjegyzőjével, a daliás és dúsgazdag Steck Boldizsárral, a kivel azután mint özvegy, élénk levelezésben állott, a mint azt látni fogjuk.

1481-ben Dettelpacher János kamaragróf panaszt emelt Mátyás előtt, hogy a bő bortermés miatt a bányamunkások nem igen akarnak dolgozni és a bányába szállás helyett a korcsmában üldögélnek, hogy e miatt a bányamívelők közül is többen inkább a korcsmák jövedelmeiből élnek, semhogy a bányák mívelésével törődnének, a mi nemcsak a magánbányaszatnak, hanem a királyi kincstárnak is nagy kárára van. Erre adta ki a király azt a nevezetes rendeletét, a mely, bár némileg módosítva, még a regálejog legújabb rendezéséig is hatályban maradt; tudniillik, hogy a korcsmajogot ezentúl csak az gyakorolhatja, a ki bányamívelést, zúzászatot és kohászatot űz. Az igazságos királynak e rendelete Radkersburgban kelt 1481. évi Letare vasárnapja előtti pénteken és eredetiben megvan a városi levéltárban.

Megemlítjük itt, hogy a városi levéltárban őrzött és e sorok irója által a »Történelmi Tár«-ban egész terjedelmében ismertetett legrégibb czéhszabályzatot Mátyás király idejében, 1487. Szent Tamás apostol vasránapja előtti szerdán erősítette meg a biró és tanács. Ez, a mészáros czéhet szabályozó okirat pergamentre van írva német nyelven és igen ékes, aranyozott iniczialékkal van díszítve. Tartalma is érdekes, mert megszabja a czéhbe való felvétel feltételeit, a húsárúsítást, a mesterek kötelességeit, stb.

Kiemeljük a sok pontozat közül, hogy idegen mészáros nem lehet a selmeczi mészárosczéh tagja, kivéve - és akkor is csak bizonyos összeg lefizetése mellett - ha egy czéhbelinek a leányát veszi feleségül.

Az 1488. évben alapította Beatrix királyné a városháza melletti szent Anna-kápolnát. A kápolnába egy külön bejáró volt a városházáról. Minden nevezetesebb ülés előtt a bíró, a belső és külső tanács tagjai misét hallgattak itt. E kápolnát 1787-ben, a midőn a városházát újjá átépítették, lebontották és most szent Anna-szobor áll a helyén.

Ez időben óriási jövedelmeket hajtott a bányamívelés. Hogy csak egy példát hozzunk fel, 1487-ben a selmeczi kamarai nyereség 8963 ezüstmárkát tett ki, urbér fejében pedig ugyanez évben 488 arany forint és 19 dénár folyt be csupán a selmeczi bányákból.

Nem csoda, ha a bányamíveléssel foglalkozó családok közül egynehány gyorsan nagy vagyonra tett szert. Ilyenek voltak többek között a már említett Gallustól származó Rubigallusok, (Rothan; e család ivadékai jelenleg is élnek Németországban mint báró Rothanok), Rösselek, Hilleprantok, Oederek, Ésopusok, Reutterek, Schallmanok, Steckek, stb., valamint a később ide került Schlacher Kwirin családja.

Mátyás király halása után (1490.) Beatrix özvegy királyné erélyes hangon tudtára adta a városnak, hogy most ő fog uralkodni a hét bányaváros fölött, értesítette egyben arról, hogy a város területével szomszédos Revistye, Szászkő, Luche (Locsa) várakat és uradalmakat Dóczy Orbánnak és testvéreinek adományozta. 95Ezekkel a Dóczyakkal a selmeczieknek, mint látni fogjuk, sokszor meggyűlt a bajuk.

Vissza kell azonban most térnünk egy fontos eseményre, mely Selmeczbánya városának nagy veszteséget okozott. Ez Bélabányának és vele Secken és Goldbach községeknek (pertinencziáknak) elszakadása Selmeczbányától, mint anyavárostól.

A dolog úgy történt, hogy midőn a hegytetőn volt Óváros elpusztult és a selmecziek ember- és pénzerőben nagyon meggyengültek, Dyln (Bélabánya), mely már régen leste az alkalmat, hogy Selmeczbányától elszakadva, külön szab. kir. bányavárosi szabadalmakat kaphasson, felhasználta az alkalmat, hogy régi czélját elérje. De ki tudja, sikerült volna-e czélt érnie, ha nem lett volna egy roppant eszes, agilis embere, Puchenpeltz János személyében. Ez a Puchenpeltz (némely helyen Pochenpeltz-nek van írva) küldöttséget vezetett Mátyás király elé Budára és addig argumentált és pénzelt, a míg először is azt vitte keresztül, hogy a bélabányai egyház, mely addig filiálisa volt a selmeczinek, önállóvá legyen. Csakhamar azután megszerezte a királyi adományleveleket, melyekkel Feyerbánya (Bélabánya) önálló szab. kir. bányavárossá lett és Secken és Goldbach tartozékaival Selmecztől végleg elszakadt.

A selmeczieknek ez roppantul fájt, de mit tehettek mást gyöngeségük tudatában, mint hogy belenyugodtak a megváltozhatatlanba. Feyerbánya lett tehát ilyképp a hetedik bányaváros. Ha már egyebet nem tudtak a selmecziek elérni, legalább azt érték el, hogy kezdeményezésükre most már a hét bányaváros feliratot intézett a királyhoz, kérvén őt, mondaná ki, hogy a szab. kir. bányavárosi szabadalmat ezentúl semmiféle község meg nem kaphatja és a bányavárosok száma örök időkre és megmásíthatatlanul hétben állapíttatik meg.

A hodrusiak ugyanis már régen elégedetlenkedtek. Az elégedetlenség oka főleg az volt, hogy két mérföldnyi távolságban voltak az anyavárostól és mégis ennek kormánya alá tartoztak. Ezenfelül akkoriban Hodruson voltak a leggazdagabb bányák és a lakosság évről-évre tetemes arányban szaporodott. Mindezek a körülmények megérlelték bennök a vágyat, hogy külön szab. kir. bányavárossá alakuljanak. Eleinte e törekvésüket nyiltan nem igen merték hangoztatni. Midőn azonban megtudták, hogy Bélabányának Puchenpeltz vezetése alatt sikerült a külön, önálló bányavárosi jogot elnyernie, hasonló törekvésüket többé nem titkolták és Puchenpeltz Jánost, Bélabánya város első bíráját megbízták azzal, hogy a kir. privilegiumokat részükre is eszközölje ki.

Puchenpeltz meg is tette a szükséges lépéseket. Sokszor járt Budán Mátyás és később II-ik Ulászló udvarában, a míg az 1492. évben csakugyan sikerült is neki Dobzse Lászlónál valami privilegiumokat kieszközölni Hodrusbánya számára. Csakhogy ezt megtudták a selmecziek is és gyorsan intézkedtek, hogy e rájuk nézve veszélyes okmányok a hodrusiak kezébe ne kerülhessenek.

Tudomásukra jutott, hogy Puchenpeltz Újbányán keresztül jön Budáról haza felé. Összeszedték tehát kis seregüket és Újbánya elé vonultak. E város kapui zárva voltak és Puchenpeltz kiséretével együtt már a városban volt. Az újbányai bíró azonban nem bocsátotta be a selmeczieket, sem Puchenpeltzet, mint azt a selmecziek kivánták, ki nem adta. Ekkor a selmecziek ostrommal fenyegetődztek. Végre a selmeczi biró ünnepélyes kijelentésére, hogy Puchenpeltznek és embereinek, ha kiadják, bántódásuk nem lesz, megnyiltak Újbánya kapui és Puchenpeltz kijött. A mint a selmecziek megpillantották Puchenpeltzet, feltartóztathatlanul rája és embereire rohantak. A bíró csitító szava nem használt. Puchenpeltzet és embereit összekötözték, Selmeczre vonszolták, útközben korbácsolták és itt a piaczon minden kihallgatás vagy bírói itélet nélkül valamennyit felakasztották. Az ekként kivégzettek tetemeit Hodrusra czipelték. A meztelen hullákra e felírást tették: »így jár minden lázadó.« Puchenpeltz és főbb emberei házait Hodruson romba döntötték és az ismertebb lázítókat elfogták és börtönbe vetették. A fődolog pedig, a miért mindez történt, a Hodrusnak szóló kir. privilegiumok, a selmecziek kezébe kerültek. Több hodrusi polgárnak sikerült Budára menekülnie és itt panaszt emeltek a selmecziek szörnyű erőszakoskodása és vérengzése miatt, kérelmezvén, hogy a királyi szabadalmi levelek kiadására Selmecz város kényszeríttessék.

Azt hinné az ember, hogy a király, már csak azért is, mivel az általa adott privilegiumot a selmecziek erőszakosan magukhoz merték ragadni és jogtalanul visszatartották, keményen megtorolta a selmecziek eljárását. De ellenkezőleg 96történt. A selmecziek itt is megelőzték a hodrusiakat és Beatrix özvegy királyné előtt panaszt emeltek lázadás miatt. A gyönge II. Ulászló, a ki a hodrusi privilegiumokat kiadatta, belenyugodott abba, hogy e vitás ügyben a királyné itélkezzék. Beatrix királyné ez időben (1492.) Esztergomban székelt és sok pénzre volt szüksége udvartartásához. A selmecziek adtak is, meg kölcsönöztek is bőven. Az ügy megvizsgálására Beatrix Paganus Zsigmond udvari hivatalnokot, a hét bányaváros megbizottait, Pudis György esztergomi vikáriust és Cheppi Jánost udvari alkalmazottat küldötte ki. Ezeknek ítéletét, valamint a hodrusiak felebbezése folytán Losonczy László kir. tárnokmester által hozott és a selmeczieket teljesen felmentő, a hodrusiakat pedig megdorgáló és megintő itéletet Beatrix királyné 1492. évi augusztus 18-án Esztergomban kelt itéletével megerősítette. a hodrusiak ezzel meg nem elégedve, magához a királyhoz, II. Ulászlóhoz felebbezték ügyüket, a ki azonban 1492. évi deczember hó 13.-án Budán kelt itéletével szintén a selmecziek javára döntött azzal a hozzáadással, hogy Hodrusbánya örök időkre Selmeczbányának alárendelt külutczája és a hodrusiak Selmeczbányának alattvalói (vasalles).

A hodrusiak sehogy sem tudtak belenyugodni e jogfosztásba és perüket megújították azzal az indokolással, hogy a selmecziek által erőszakosan elragadott kir. privilegiumok csakugyan kiadattak a király által és erről tanúságot tehetnek Újbánya és Bakabánya városok, valamint Zsarnócza s Geletnek községek. Beatrix az ügyet újból megvizsgáltatta és 1493. szent Margit napján (július 13). Esztergomban kelt meghagyásával a hét bányaváros küldötteit, Lederffi budai híres fiskálist és Dubraviszky, nem kisebb hírű jogtudóst Esztergomba hivatta, hogy ott a zavaros ügyben véleményt mondjanak. Ekkor érvényesítették a selmecziek annak a királyi deklarácziónak hatályát, hogy Bélabánya elszakadása után hétnél több bányaváros nem lehet. Tehát ha Puchenpeltz valami ravasz úton-módon a hodrusiaknak csakugyan szerzett volna is kir. adomány-leveleket, azok a fenti királyi deklaráczióval szemben semmisek volnának. És a midőn ily értelemben hozatott meg az új itélet és ez újból végdöntés végett a király elé került, ez rámondta: »dobzse!«

Eközben az elégedetlen hodrusiak közül sokan, tartva a selmecziek megtorló eljrásától, elhagyták lakóhelyüket. Erre rendelte el Beatrix királyné a hét bányavároshoz 1493. márczius 15-én kiadott parancsában, hogy »az őt (a királynét) rágalmazó, a selmeczieket pedig tűzzel-vassal fenyegető, szökésben levő hodrusi alattvalókat összefogdossák és méltó megfenyítés végett hozzá Esztergomba kisérjék.«

A hodrusiak még sokáig nem tudtak beletörődni sorsukba; de elvégre is látva küzdelmük meddőségét, Beszterczebányán, tehát semleges területen formális béke-szerződést (treuga) kötöttek a selmecziekkel. Az erről Beszterczebányán 1502. Mária Magdolna előtti kedden (július 22.) felvett, hártyára írott és Thurzó János körmöczi kamaragróf, Zólyom vármegye, Beszterczebánya városa viaszkos pecsétjével ellátott, a selmeczi városi levéltárban eredetiben őrzött érdekes okiratban Thurzó János, Zólyom vármegye, Beszterczebánya városa és Pallusth Valentin körmöczi bányamester igazolják, hogy »a hodrusi lázadók (Rebellen) gonosz tetteiket megbánván és Selmeczbánya városa iránt törhetetlen hűséget és engedelmességet fogadván, a selmecziek által megkegyelmeztettek.«

A hodrusiak azonban mégis elértek valamit, azt tudniillik, hogy külön Verwaltert választhattak, a ki a belső tanács tagja volt és érdekeiket ott képviselte. Ezenfelül kaptak egy községházat (Leithaus), melyben a Verwalter vezetése alatt kisebb peres és egyéb ügyeiket hatóságilag elintézhették. Ezzel a béke helyreállott.

Hogy a hodrusi viszálykodás a selmecziekre nézve oly kedvező királyi eldöntést nyert, azért hálásak voltak, különösen Beatrix özvegy királynénak, a ki a város ezen lekötelezettségét igénybe is vette és elég szaporán kért pénzkölcsönöket, a melyek egy részét ugyan vissza is fizette, de nagyobb része törlesztetlenül maradt. Számos oklevél van a városi levéltárban e kölcsönökre vonatkozólag. Egyikben 400 arany, a másikban 100 arany, a harmadikban 1000 forint, a negyedikben 2200 forint, 500 arany, 300 arany, stb. stb. kívántatik. Egy esztergomban 1497. május 28-án kelt, pecséttel ellátott levélben a királyné nevében Stagnoli Gábor udvari titkár elismeri, hogy Steck Boldizsár főjegyzőtől és dúsgazdag kereskedőtől 1264 forint 60 denárt, azután czukrot, egy hordó bort, narancsokat, 97asztalnemüeket, finomabb és közönségesebb vásznat, s egy 30 forint értékű aranylánczot átvett. Ezen okirat borítékára valamelyik régebbi levéltáros német nyelven ezt jegyezte meg: »Úgy látszik, ezt az okiratot Stagnoli Gábor és nem a királyné írta alá és kérdés, hogy nem történt-e a királyné tudtán kivül és Stagnoli úr nem tartotta-e meg az egész küldeményt magának.« Ez azonban nem valószinű; mert a királyné több levelet intézett Steck Boldizsárhoz, a ki Esztergomban sokszor személyesen fel is kereste a kissé könnyelmű életet folytató, olasz vérű királynét. Bizonyítja ezt azon levél is, mely Esztergomban 1497. október 3-án kelt és a mely gyűrűs pecsétű levélben Beatrix királyné Steck Boldizsárt, az ő »kedves Baltazárját« Esztergomba hívja azzal, hogy »sietve, éjjel, nappal utazva siessen hozzá.« A daliás, gazdag és nagy műveltségű Baltazár bizonyára nem is késett a meghívásnak gyorsan eleget tenni.

Hogy Steck Boldizsár nemcsak nagyon gazdag, de nagyon művelt is volt, bizonyítják azok a könyvek, melyek könyvtárából ránk maradtak (ősnyomtatványok) és a melyek most mint nagybecsű kincsek, részben a múzeumban, részben a levéltárban őriztetnek.

Ugyancsak Steck Bldizsár eszközölte ki II. Ulászlónál a IV. Béla király által megerősített jogkönyvnek transsumptumban való újabb királyi megerősítését és kiadását. (1513. évi Judica vasárnapján.)

A városi múzeumban egy 1505-ben kiállított, nyomtatott bűnbocsátó czédula látható, a mely ugyancsak Steck Boldizsár és családtagjainak nevére szól.

Mielőtt történetünk rendes menetét folytatnók, nem lesz érdektelen megemlékeznünk az 1468-ban selmeczbányai bíróvá választott Schwammgrättel (Schweinsgrättelnek is van írva) Miklósról. (Wenzel G. szerint a családot voltaképpen Jungnak hívták.) Dernschwam vagy Thurnschwamb, a ki 1513-ban pénztárnoka, majd későbben faktora volt a lőcsei Thurzóékkal sógorságban állott Fugger Antalnak és Jakabnak beszterczebányai rézbánya- és rézhámorüzemükön, azt írja, hogy Beszterczebányán Schwamgrättel nevű bányapolgár a bányaművelésbe nagyon belekeveredett és teljesen tönkrement, úgy, hogy nagy adósságok és fiának, Miklósnak, hátrahagyásával a várost el kellett hagynia. Fia azonban apjánál szerencsésebb volt; mert ő bukkant rá a gazdag rézerekre. Rézbányászata csakhamar agazdaggá tette. Miután kifizette apja adósságait, felkeresésére indult. Meg is találta az öreget Meissenben, hol mint közönséges bányamunkás (Heyer = hevér) kereste kenyerét. Midőn az apa meglátta fiát, nagyon megijedt, hogy neki is menekülnie kellett Beszterczebányáról. Ámde, mikor a valót megtudta, boldogan vissza ment vele Beszterczebányára. - Beszterczebánya városa azonban irigykedve nézte a rézbánya folyton nagyobbodó áldását és részt követelt a haszonból, mivel a bánya a város területén fekszik. Ebben az ügyben Mátyás király elé is mentek. A király hallván e bányák mesés gazdagságáról, maga is részt követelt a haszonból, sőt tovább ment és kincstárnokával (Ernst, Ernust kikeresztelt zsidó) lefoglaltatta az egész rézbánya-művet, Schweinsgrätteléket nagyobb pénzösszeggel elégítvén ki.

Schweinsgrättelék ezután Selmeczbányára jöttek lakni, itt körpolgári jogot nyertek és Miklóst már 1466-ban esküdtnek, 1468-ban és 1482-ben pedig másodszor is megválasztották bírónak. A beszterczebányai érczbányákat pedig Ernust, majd a Fugger és Thurzó-család haszonbérelték. A Jung-családból származott Albert is, a ki 1535-ben mint előkelő gazdag bányapolgár Nagybányán élt.

II. Ulászló király Budán 1496. szent Péter és Pál napján kelt kiadványával feljogosította Selmczbánya városát a vörös viaszkos pecsét használhatására, a mi abban az időben nevezetes kiváltság volt. Már az 1497. évben megkezdődtek azok az erőszakoskodások, melyeket Selmeczbánya faizási és vámmentességi jogaival szemben a Dóczyak elkövettek. Prágában 1497. Fülöp és Jakab napján kelt parancsával a király meghagyja Szapolyai István nádornak, hogy a Selmeczbánya és Nagylucsei Dóczy Dámián és Blasius között vám miatt felmerült vitás kérdést döntse el. Erre, respektálva a város szerzett jogait, Zápolya előterjesztésére Budán 1500. szeptember 4. és 14-én kelt kétrendbeli meghagyásával megparancsolja a király a Dóczyaknak, hogy a város szabad faizási jogait nemcsak a király és a királyné erdőségeiben, hanem az általuk bírt erdőkben se akadályozzák meg és vámot, szigorú büntetés terhe alatt, a várostól kierőszakolni ne merészkedjenek. Selmeczbánya és a Dóczyak között azonban a béke még ekkor sem állott helyre és a két ellenfél már csak a török veszély idejében békült ki 98egymással, a midőn ugyanis Dóczy Lőrincz feleségül vette Rubigallus Pál gazdag bányapolgár szépséges leányát, Apollóniát.

Szapolyai István szepesi gróf és nádor még az 1497. évi szentháromság ünnepe előtti szombaton Budán kelt kiadványában megengedi a selmeczieknek, hogy az őt tulajdonát képező, Salgó várához tartozó területen mindennemű érczekre kutathassanak. Kutattak is, de - szénre nem. Erre szükségük még akkor nem volt, nemes érczet pedig nem találtak ott, hol most az ország egyik legnagyobb szénbányászata virágzik.

II. Ulászló neje, Anna királyné Budán 1504. május 3-án kelt, hártyára írott kiadványával jogot ád a selmeczi bányapolgároknak egy külön kémlelde felállítására és egy külön kémlész megválasztására. Ezideig a magánbányaművelők ki voltak téve a kincstári kémlelde fém-megállapításainak (úgynevezett próba) és így sokszor rövidséget szenvedtek a beváltásnál. Ez a magánkémlelde századokig fennállott. A múlt században megszüntették, de csakhamar újból működésbe hozták, míg a magánbányászat teljes megszűntével, csak most, nehány év előtt oszlott fel.

Hogy mennyire féltették a selmeczi német bányapolgárok azt a jogukat, hogy magyar vagy vend (tót) ember városi polgári jogot nem nyerhet, mutatja az a körülmény, hogy a midőn Báthory Miklós Váczi püspök ajánlatára és Anna királyné egyenes kivánságára Szalay (később Saliuss-á lett és elnémetesedett) Mártont, mint magyar nemes embert a polgárok sorába felvették, ezt csak oly föltétel mellett tették meg, hogy a királyné Budán 1505. szeptember 14-én olyértelmű oklevelet adott ki, a mely szerint ez az eset praecedensnek nem tekinthető és hogy a város azon ősi jogát, hogy magyar vagy vend embert polgárrá felvenni nem tartozik, nem érinti.

II. Ulászló király Visegrádon 1510. pünkösd előtti kedden kelt adománylevelével Szénásfalu és Vihnye községeket Pesthun (Pischen) Szeverin Seyfried, akkori alkamaragrófnak és Selmeczbánya városának adományozza; utóbbinak azért, mert »híven ragaszkodik hozzá és legkedvesebb fiához, Lajoshoz«. Pischen vagy Pesthun Szeverin azonban rossz fát tett a tűzre és hűtlen kezelésével a kincstárt nagy mérvben megkárosítván, Selmeczbányáról megszökött. Ekkor a király Budán 1515. évi gyertyaszentelő előtti csütörtökön kelt adománylevelével Szénásfalu és Vihnye községeket, Pesthun Szeverin kizárásával, egészen a városnak adományozta. Pischen kivégeztetése után ebbe a birtokadományozásba Brandenburgi György őrgróf, II. Lajos király gyámja is beleavatkozott és sikerült is neki, a Pischen-féle birtokrész adományozása fejében, a várostól 2000 forint vételárt kierőszakolni. II. Lajos király azután 1519. szent András apostol napján kelt adománylevelével a Szénásfalu és Vihnye fölötti földesúri jogokat teljesen Selmeczbánya városnak ajándékozta.

Érdekes a királynak Budán 1519. deczember 28-án kelt és Werbőczy Istvánhoz, mint földesúrhoz intézett intőlevele, melyben a bányavárosokon elkövetett vámzsarolásokat szemére vetvén, fenyegeti, hogyha a fájdalmas szűz ünnepén megtartandó konventen barsmegyei vámjogát be nem igazolja, vámjoga vissza fog vonatni.

1521-ben a városi bíró panaszt emelt Dóczy Ferencznél, hogy emberei a város által a bányászathoz szükségelt fa vágatása miatt kiküldött favágókat összefogdossák, fogva tartják és csak váltságdíj fejében akarják szabadon bocsájtani. Erre írta azután Dóczy Ferenc Repistyén 1521. szent Erzsébet napján kelt és a magisztrátushoz czímzett goromba levelét, a melyben írja, hogy Selmeczbánya város nagyobb jogokra és privilegiumokra tart igényt, mint maga a nemesség, melynek éhen kellene elpusztúlni, ha ezen igényeket mind teljesíteni tartoznék; hogy ő nem köteles tűrni, hogy erdeiben fát vágjon bárki és hogy papirosra írt olyan jogokat, a milyeneket a város formál, nehány obulusért lehet most Budán szerezni.

Emiatt a selmecziek a királyhoz fordultak panaszszal, a ki meg is parancsolta Dóczynak Budán 1521. év Kelemen pápa napján kelt leiratával, hogy a selmeczieket erdőhasználati joguk gyakorlásában ne merje zavarni és az elfogott favágókat azonnal bocsássa szabadon.

Meg kell emlékeznünk városunknak még egy jeles és dúsgazdag férfiáról, Rössel Erazmusról. Rössel Erazmus alighanem a már 1375., 83. és 1402. évben szerepelt és a vihnyei (akkor Eisenbach) vashámor és fürdő (Warmbaad), tulajdonosának, 99Rössel Jakabnak egyik unokája volt. Szorgalmával, ügyességével és persze bányász szerencséjével óriási vagyonra és ezzel tekintélyre és társadalmi poziczióra tett szert. Kétízben volt a város bírája és azután kamaragróf lett. Ő alapította a frauenbergi kápolnát, melynek helyén most a havi Boldogasszonyról elnevezett templom áll. Ezt a Frauenberget »Jungfrauenberg«-nek is nevezték, és ezután kapta a későbben ott épített Újvár a Jungfrau-Schlösschen elnevezést, t. i. Szűz Mária után, nem pedig Rössel Borbála, Rössel Erazmus unokája, a leányvári boszorkány elnevezése alatt ismert és kigondolt meséjével, koholt történetével annyira agyonnyomorgatott szerencsétlen teremtés után. Ennek való történetével a következő részben foglalkozunk. Rössel Erazmustól származik e család jelmondata is: »Eisen Huet thut Guet«. A mi annyit tesz, hogy vas - nem kalap, hanem Hüte után - huta, kohó, hámor vagyont csinál. a minthogy az ő vagyonát a vihnyei vashámorok alapították meg.

Rössel Erazmus két fiúgyermeknek, Jánosnak és Lőrincznek és egy hosszú végrendeletnek hátrahagyásával 1520-ban halt meg és nagy fénynyel temették el. Az egész óriási vagyont két fia oly végrendeleti kikötéssel örökölte, hogy azt megosztani nem szabad és ha a két testvér között vitás kérdés támadna, a fölött a bíró és tanács határoz végérvényesen. János halála után a nagy vagyont egyedül Lőrincz örökölte, kinek egyetlen gyermeke, még pedig leánygyermeke volt, a mesebeli Borbála, ki a mint látni fogjuk, éppenséggel nem élt szűzies életet és három férjet temetett el, a míg vagyonát elpazarolta és a város által föntartva, nyomoruságos véget ért.

De térjünk vissza dióhéjba szorított történetünk rendes menetéhez.

Nevezetes II. Lajos királynak 1522. évi február 2-án Budán kelt kiadványa, melylyel Körmöcz-, Selmecz-, Besztercze-, Baka-, Béla-, Új-, Libet- és Breznóbánya szab. kir. bányavárosoknak és bányaműveiknek, valamint Zólyomvárának és az ehhez tartozó birtokoknak összes királyi jövedelmeit feleségének. Mária királynénak adományozza. Ezen, a városi levéltárban transsumptumban meglevő oklevél eredetijét, a pozsonyi káptalan levéltárában őrizték.

Az 1525. évi hamvazószerdán Pozsonyban kelt királyi leiratával felhívja Lajos király a selmeczieket, hogy a török elleni hadjárat költségeihez legalább tiz márka ezüsttel járuljanak hozzá. Elég szerény kivánság volt ez a szegény királytól és a selmecziek meg is feleltek neki, azon hozzátevéssel mindazonáltal, hogy a maguk és bányaműveik védelméről is kellvén gondoskodni, a háború költségeihez hozzá nem járulhatnak.

Tényleg már ekkor érkeztek Selmeczre »Fraunemarkt«-ból (Báth) és más felvidéki községekből vészhirek a törökök közeledtéről.

1525-ben az összes selmeczi bányamunkások megszüntették a munkát és kedvezőbb fizetési feltételeket követeltek. Ezen munkászavargásról sokan, köztük Werbőczy István is, azt hitték, hogy a reformáczió tanait hirdetők és terjesztők izgatásainak eredménye. Ez időben ugyanis a refomráczió tana már nagyon elterjedt Selmczbányán. Hiszen maga a katholikus plébános, Kek Simon is, az új tan követője lett. Kénytelen is volt 1526-ban az üldözések elől Teschenbe menekülni és Selmeczre többé vissza sem tért.

A király Karleczky Pétert, udvarmesterét küldötte ide, hogy a zavargó munkásnép között rendet csináljon. Karleczky a mezőkön összesereglett munkásokat kedvezőbb fizetési föltételekkel ugyan, de a felmutatott és Budán 1525. szent Jakab-napján kelt irályi parancs értelmében azzal a fenyegetéssel is, hogy a kik a munkába vissza nem térnek, vagyonelkobzással és fejvesztéssel lakolnak, rábírta a rendes munka újból való felvételére.

1526. évi Fülöp és Jakab (máj. 1.) napján Szalkai László esztergomi primás Budáról azt írja Frankfordinus Bertalan selmeczbányai főjegyzőnek, hogy az országgyűléshez városi követet ne küldjenek, mert nagy dolgok fölött tárgyalnak most, mely tárgyalások eredményéről majd amúgy is értesítik a várost. Ez azonban mégis kiküldötte Frankfordinus Bertalant Budára, a ki visszatérve, ecsetelte a polgárság előtt az ország szomorú állapotát, hogy a nagy török veszélylyel szemben sem pénze, sem katonája nincsen és figyelmeztette a polgárságot, hogy a város védelméről már jóeleve gondoskodjék.

1526. július 15-én Budán kelt levelével (Eisenbrief) a selmeczbányai szorongatott adósoknak a hitelezőkkel szemben egyévi fizetési halasztás (moratórium) adott még a szegény király, a kit azután augusztus 29-én annyi magyarral, magyar álladalmi önállóságunkkal együtt eltemetett - Mohács.

A mohácsi nagy veszedelem híre Selmeczbányán is óriási rémületet keltett. Sűrűn leveleztek egymással a bányavárosok, Korponát, Zólyomot, Fraunemarktot (Bát) és Lévát is belevonva a mozgalomba, hogy miként védekezzenek a közelgő törökkel szemben.

Mária özvegy királyné már 1527. január 21-én Pozsonyban kelt kiadványával felszólította a selmeczieket, hogy Szapolyai János »vajda« urnak hűséget ne esküdjenek. A vajdának se aranyat, se ezüstöt, se pénzt ne adjanak, hanem maradjanak hívek hozzá (Máriához) és fivéréhez, I. Ferdinándhoz.

Igen ám, de János király (német okleveleink állandóan »König Hans«-nak nevezik) szintén levelet intézett a selmecziekhez, a melyben biztosítja jogaikat és felszólítja őket, hogy hozzá, mint megválasztott magyar királyhoz, legyenek hívek s akkor bántódásuk még a törökök részéről sem lesz. János király, hogy igéretének helyt álljon, 1527. évi Letare vasárnapja előtti szombaton Budán kelt parancsával meghagyta Lévay Zsigmondnak, hogy a selmecziektől vámot ne követeljen. Majd felvidéki kapitányainak, Szedleczi Koszka Péter és Miklós testvéreknek szigorúan megparancsolja, hogy a selmeczieket őrizzék és javaikkal együtt minden megtámadtatás ellen védelmezzék meg, az esetleg segítségért hozzájuk forduló selmeczieket pedig segítsék, nehogy a király nagy kárára a bányamívelés megakadályoztassék.

De I. Ferdinánd is megerősítvén Selmeczbánya város kiváltságos jogait, felhívta a polgárságot, hogy legyen hű hozzá s neki gondja lesz rá, hogy a város minden ellenséges megtámadtatással szemben megvédelmeztessék és különösen hogy a bányamívelés zavartalan folyjon.

Ilyen zavaros politikai viszonyok között kénytelen volt Selmeczbánya is kétszínű, majdnem azt mondanók, háromszínű szerepet játszani.

A mi nem is volt csoda, mert hisz tulajdonképp Mária özvegy királynénak voltak alárendelve s ennek révén sokkal közelebb állottak I. Ferdinándhoz - Mária fivéréhez - mint János királyhoz.

Inkább szítottak tehát Ferdinándhoz, de határozottan János királylyal sem szakítottak, sőt egy Körmöczbányán tartott közgyűlésükön a hét bányaváros követei kimondották - persze főleg azért, mert János király kapitányai, eléggé tekintélyes csapatokkal, a közelben voltak - hogy az ő hívei. Alattomban azonban János királyhoz és a Koszka testvérekhez küldött követeknek oly »instructiót« adtak, hogy óvatosan járjanak el küldetésükben, nehogy Mária királyné, vagy éppen Ferdinánd ezt megtudja és a voltaképpen hozzá hű városokra megharagudjék és rajtuk bosszút álljon.

Igy ingadoztak a bányavárosok, de különösen Selmeczbánya, a két, illetve három királyi hatalom előtt.

Valóságos megkönnyebbülés volt rájok nézve a Ferdinánd és János király között létrejött nagyváradi megegyezés, a mely után a hét bányaváros kizárólag Ferdinándot vallotta urának, királyának.

Csakhogy a török veszély egyre közeledett és Selmeczbánya is folyton unszolta Máriát és Ferdinándot, hogy a várost erősítsék meg, s nagyobb helyőrséget tartsanak itt. E kivánalom teljesítését Ferdinánd többízben meg is igérte, de igéretét be nem váltotta. Pedig a selmecziek a császári csapatokat pénzzel és katonával is támogatták. Igy Roggendorf felhívására Budavár ostromához is küldött Selmeczbánya katonákat egy Flading nevű tiszt vezetése alatt. Ettől a Fladingtól érdekes levelet őriz a városi levéltár, a melyben keményen megkritizálja Roggendorf hadvezetését és késedelmeskedését. A többi közt azt is írja találóan: »wir werden vergebens kalt in Offen« (hasztalan leszünk hidegekké a kemenczében); persze Offen alatt Budát érti.

Különösen János király halála (1540.) után sürgették a bányavárosok a török elleni védelem szervezését. És a midőn a gazdagabb bányapolgárok látták, hogy a városok megerősítésére, biztos védelmezésére mi sem történik, kezdték eladogatni javaikat és kincseikkel Németországba menekültek.

Ezt megakadályozandó, adta ki I. Ferdinánd 1544 január 14-én Prágában kelt parancsát, melyben elrendeli, hogy a Selmeczen meggazdagodott bányapolgároknak kivándorlása megakadályozandó, az illetőknek kincseiket magukkal 101kivinni nem szabad és felhívja a bányapolgárokat, hogy éppen a veszély közepett maradjanak a városban, vállaljanak és viseljenek városi tisztséget, járuljanak hozzá a közterhekhez, hogy ilymódon a város és a bányászat megmenthető legyen. Ha pedig mindenáron a külföldre akarnak menekülni, ám tegyék meg, de javaikat eladni és kincseiket magukkal vinni nem szabad.

Egynehánynak mégis sikerült kincsestől a külföldre menekülni, mint a Rubigallusok közül egyiknek, a ki törzsfeje lett azután a Németországban még ma is létező báró Rothan családnak.

A nagyon gazdag Rössel Lőrincz is itt maradt és úgy ő, mint későbben leánya, Borbála nagyon sokat áldozott a város védelmi czéljaira. E város azonban csak 1552. évtől kezdve, Drégely eleste után, volt voltaképpen nagyobb mérvben kitéve a török veszélynek.

Mielőtt Drégely elestére rátérnénk, el kell mondanunk egy érdekes eseményt, mely 1545 deczember havában történt Selmeczbányán.

Az 1545-ik évben a Felvidék és Selmeczbánya város fölött is I-ső Ferdinánd király volt a kizárólagos uralkodó; ámde a hét bányaváros még mindig Mária özvegy királyné birtokában volt, ki Németalföldről folytonosan adogatta ki rendeleteit és azoknak, ha másként nem, fivére, I-ső Ferdinánd útján iparkodott érvényt szerezni.

Mária királyné tehát, hogy a selmeczi bányászatból és különösen az érczolvasztásból őt megillető jövedelmeit kellőleg ellenőrizze, saját bizalmas embereit küldte ki ide.

Igy Selmeczbányára az 1543. évben kohószámvevőnek (Hüttenreiter - Reiter - Reitung, Rechnung = számadás = számvevő és nem lovagolás) kinevezett valami Filipp nevezetű embert. Ez a Filipp »königlicher Hüttenreiter« roppant elbizakodott, házsártos, henczegő és erőszakoskodó ember volt. Alig lakott még csak rövid ideig Selmeczbányán, máris halomszámra tettek ellen feljelentéseket erőszakoskodásai s kegyetlen bánásmódja miatt a pallosjogot gyakorló városi bíró előtt.

De Filipp elbizakodva királyi kinevezésében és megbizatásában, gúnyosan fitymálta a feljelentőket, a város bíráját és tanácsát, úgy, mint mindenkit a városban egyaránt, a büszke patriczius polgárokat sem véve ki.

És a városnak különben omnipotens bírája és tanácsa nem is merte, vagy nem akarta ezen elbizakodott, erőszakos ember viselt tetteit megtorolni.

Sőt, midőn nyilván kitűnt, hogy Filipp egy munkásasszonyt annyira megvert, hogy az a verésbe belehalt és a kohóalkalmazottak, munkások és a városi polgárság e miatt szigorú megbüntetését követelték, a tanács még akkor sem merte elfogatni, hanem a dolgot valahogyan elsimították. Ámde ez időtől kezdve a város minden egyes lakója gyűlölte, útálta a königlicher Hüttenreitert és ezt, a hol csak lehetett, éreztették is vele és folytonosan feljelentéseket tettek ellen, most már magánál, Mária királynénál is. Ezt Filipp jól tudta és viselkedése még gyűlöletesebb lett.

Igy azután elérkezett 1545. évi deczember 20-ik napja, mely Filippre nézve végzetessé lőn. Vasárnap volt; Filipp már kora reggel elkezdett a városi, úgynevezett alsókorcsmában Siebenbürger Péter uram vendéglőjében mulatozni, helyesebben mondva házsártoskodni.

Tekintélyesebb társak hiányában magához vette Schimko kohóalkalmazottat és Thomas kohódrabantot (Hüttendrabat). Ezekkel mulatott és ivott s a ki csak a korcsmába jött, rárivalgott, hogy áruló, ő is feljelentette, takarodjék ki azonnal. És hogy nagyobb nyomatékot adjon szavainak, minduntalan kihuzogatta tőrét (sein Rohr) és azzal hadonázott.

Természetes, hogy e napon Péter korcsmáját mindenki kerülte, hallván, hogy ott az útált királyi kohószámvevő mulat két nyomorult emberével.

Igy azután beesteledett, midőn János mester (a teljességgel meglevő vizsgálati iratok csak »Meister Hans«-nak nevezik), ki korponai borbélymester volt, Blézel nevű inasával Szklenó fürdőből jöve és Korpona felé hazamenőben betértek Siebenbürger uram korcsmájába egy pohár borra.

Alig pillantotta meg őket a már akkor erősen ittas Filipp, a mikor kivont tőrrel feléjük fordult és iszonyú szitkozódások közt kérdezte, hogy mit keresnek itt, ők is árulók és feljelentők. Noha Péter, a korcsmáros, annak Zsófia nevezetű felesége, a cselédleány és a két kohóalkalmazott, különösen Thomas, a kohódrabant, 102csitították és vissza akarták tartani, a nekibőszült ember a mereven álló Hans mester felé döfött tőrével, de a mesterének megvédésére sietett Blézel inast döfte keresztűl, úgy, hogy ez nyomban holtan rogyott össze.

Erre borzasztó lárma keletkezett. Hans mester felocsúdva ijedelméből, valamint a szomszédság segítségért kiabáltak. Csakhamar nagy tömeg csődült össze és Filippet az agyonütéstől csak két társa és a gyorsan a helyszínére érkezett bíró s ennek emberei mentették meg. Pedig jobb lett volna Filippre, ha ott menten agyonütötték volna.

Másnap, deczember 2-én már kora reggel a városháza körül hullámzott a zajongó nép és fenyegetődzve követelte Filipp kiadását vagy azonnali kivégeztetését. Filipp erős őrizet alatt a földalatti börtön fülkéjében ült. Azért őrizték ott, hogy a felbőszült nép valahogyan hozzá ne férhessen. De midőn a bíró és tanácsa látta, hogy a nép bőszültsége egyre fokozódik, akkor a városháza melletti szent Anna-kápolnába vonult, ott imádkozott és ezután csitítván a népet, a vizsgálat gyors megejtésére és ítélethozatal végett az »Unicuique suum« feliratú tanácsterembe vonult. Itt azután kihallgatta az összes tanúkat, csak magát a gyilkost nem, mert nem merte biztos börtönéből maga elé állíttatni, hogy a tömeg meg ne ölje. A tanács nyomban meg is hozta az ítéletet és azt a városháza erkélyéről a népnek ki is hirdette, mely szerint »Selmeczbánya szab. kir. bányaváros bírája és tanácsa pallosjogával élve, Filipp kir. kohószámvevőt az ártatlan és jámbor Blézel korponai borbélyinason elkövetett gyilkosságért pallos általi halálra, két társát pedig a városból örök időkre való számkivetésre ítélte.«

A midőn ezen ítéletet a rengeteg néptömegnek kihirdették, ez nem volt vele megelégedve, hanem fenyegetőleg követelte annak azonnal való végrehajtását.

Hasztalan szabadkozott a bíró és tanács, hogy az ítélethez királyi megerősítés szükséges, mert az elítélt királyi alkalmazott, - hogy szent karácsony hete van, melyben a kivégzést a keresztény szeretet is tiltja: nem használt ez semmit. A tömeg oly fenyegető álláspontot foglalt el, hogy az már-már a városháza ostromlására vezetett. A bíró kénytelen volt engedni és Filippet, Mária özvegy királyné bizalmas hüttenraiterjét nyomban, azaz deczember 22-én reggeli 9 órakor lefejeztette és fejét magas póznára tűzette, míg két társát, kikkel mulatott, Schimkót és Thomast nyilvánosan megkorbácsoltatta és a városból kikergette.

Ezt azután a lakosság nagy megelégedéssel fogadta. A közbéke helyreállott, a bírót és tanácsot nem győzték eléggé dicsérni és magasztalni gyors és erélyes eljárásáért, Korpona városa pedig megköszönte a gyors megtorlást a szülöttjén elkövetett gaztettért.

Ámde nem úgy Mária királyné.

A midőn Brüsszelben megkapta a városi bíró és tanács ítéletét és legalázatosabb feliratát, hogy az ítéletet Filippen tüstént végre is kellett hajtani, felelősségre vonta a tanácsot Mastrichban, 1546. évi február 19-én kelt, sajátkezű aláírásával ellátott, kemény hangú leíratában és fivérének, I. Ferdinánd királynak is bejelentette, hogy miképpen merte a város bírája és tanácsa az ő megbízott királyi emberét rövidesen kivégeztetni, a nélkül, hogy a halálos ítélet ő általa való megerősítése beváratott volna.

»Ez - úgymond a leirat - »fumigálása, nem respektálása a királyi jogoknak«.

Lett azután ebből egészen 1550-ig, tehát öt éven keresztül tartó ide-oda irás, fel- és leiratváltás, a tanácsnak perbeidézése, Ferdinánd király által való többszöri megdorgálása, stb.

Hasztalan emelte ki a város tanácsa gyönyörű irálylyal, magvasan megfogalmazott német nyelvű feliratában kényszerhelyzetének indokait, I. Ferdinánd király »kivételesen nagy kegyelemből« (Aus besonderer Genade) és azon reményének kifejezése mellett, hogy ily eset ismétlődni nem fog, úgy ítélt Pozsonyban 1550. évi Mátyás apostol napján kelt, pergamentre írt, sajátkezű aláírásával és nagyobb királyi pecsétjével ellátott ítéletében, hogy a városi tanács Mária özv. királynétól bűnbánólag bocsánatot kérjen és 1000 aranyforintot birságként lefizessen.

Érdekes, hogy az 1000 arany forintot az akkor még gazdag bányapolgárság 24 óra alatt összehozta és a tanácsi jegyzőkönyvbe az akkori főjegyző ezt a megjegyzést tette:

»Richter und Rath waren froh so dafon gekommen zu sein«. Magyarul: »a bíró és tanács örült, hogy a dologból így megmenekedett.«

103Az 1546. évben a selmecziek panaszt emeltek Ferdinánd király előtt a Gyarmati Balassa Menyhért szentantali földesúr által elkövetett vámzsarolásokért. A király Wratislawban ez év május 3-án kelt levelével meg is intette Balassa Menyhértet, de ez nem sokat használt; mert Menyhért és Balassa János úr is - felhasználván a zavaros állapotokat - nemcsak Selmeczbánya, de a környékbeli városok és községek lakóit is, a hol csak tehették, megzsarolták, sőt árúiktól is megfosztották. Egyízben pedig a Selmeczről a körmöczi pénzverőbe szállított ezüst- és aranyszállítmányt lefoglalták Balassáék és e kincs - mint a fáma beszéli - még most is a Szitnya vár romjai mellett volna elásva. Sőt mondják, hogy a midőn Balassáék csábrági és szitnyai uradalmát a király a Koháryaknak ajándékozta, az adománylevélbe belefoglalta, hogy »ha azonban az elrabolt és ismeretlen helyen elrejtett ezüst és aranykincs megkerülne, ez nem képezvén az adomány tárgyát, a kincstárra száll vissza.« Bár e kincset sokan keresték, eddig még nem találta meg senki. Különben a Balassa várrom sok érdekes dologról regélhetne, de az is bizonyos, hogy Balassáék sokszor jöttek segítségére a városnak, bár sokszor kétszínűen viselkedtek. Ha már Balassáékról van szó, mielőtt történetünk rendes menetét folytatnók, elmondjuk itt a lángeszű költőnek és vitéz lovagnak, Balassa Bálintnak érdekes esetét.

A selmeczi városi levéltárnak egyik százados, porlepte zugából e felírással: »Von wegen den Valentinus Balassa« egy kis levélscsomó kerűlt elő. E levelek és feljegyzések szerint Balassa Bálint az 1578. évben Selmeczbánya környékén is kalandozott. Felkereste Vihnye (»Warmbaad«) fürdőt is és ott megfürdott. Alig kezdette meg fürdését, fiatal bányászfiu jött a fürdőbe és közvetetlenül Balassa mellé ült le a fürdő-»padra«. Ezt a vakmerőséget a büszke és különben is heves természetű főúr zokonvette és azonnal megparancsolta szolgájának, hogy ingét és öltönyét hozza oda, mert e kellemetlen szomszédságtól megmenekülendő, a fürdőből kimenni szándékozik. Balassa szolgája teljesítette ura parancsát, de valahogyan éppen az inget felejtette a vetközőben. E miatt a már amúgy is haragos Balassa magyar nyelven s bizonyára nem kiméletes szavakkal, lehordta szolgáját.

A bányászfiu, különben is látván, hogy Balassának terhére van az ő tolakodása, gúnyos és sértő szidalmakban tört ki és a Balassa által saját szolgájának mondott magyar korholást kifigurázta. Balassa Bálintnak sem kellett több. A bányászfiut megragadta és magyarán mondva, hatalmasan elrakta.

Ámde ez a bányászfiu a dúsgazdag és előkelő nemes bányapolgár, Rubigallus Pál családjának sarja volt. a Rubigallus család nem is hagyta a dolgot annyiban, hanem hatalmaskodása miatt panaszt emelt a város tanácsánál Balassa Bálint ellen és követelte a »satisfactiot«.

A selmeczi tanács nagy felháborodásában először is magához, Balassa Bálinthoz intézett levelet, a melyben hatalmaskodásáért kérdőre vonta és azzal fenyegette meg, ha kellő elégtételt a Rubigallusoknak nem ad, akkor más, erőteljesebb útak és módok felhasználásával torolják meg tettét.

Erre Balassa Bálint, bizonyára mosolyogva a selmecziek fenyegetődzésén, Zólyomban 1578. évi január 28-án kelt sajátkezűleg írt és aláírt, czímeres kis pecsétjével ellátott, latin szövegű, hosszú levéllel válaszolt. Ez a levél elmondja a fürdőben történt jelenet lefolyását és kivonatban közöljük belőle a következőket: »Beismerem, hogy az engemet ok nélkül kifigurázó gyerkőczöt jól megvertem.« A latin levélnek e részét így fordították le akkor németre: »Ich bekenne das ich yhn tapffer abgeschmirt habe«. - »Ezen tettem által azonban sem a fürdő szabadságának, sem a ti auktoritásotoknak nem ártottam. Rátok semmiféle szitkot, vagy csúfságot nem mondtam. A panasz eme része merő hazugság. Én már sok országgyűlésen és udvarnál fordultam meg és elődeim nyomdokait követve, büszke vagyok származásomra. A mi a született, vagy átöröklött vad indulatokat illeti (ezt vetették ugyanis szemére a selmecziek panaszukban), azok a szabad művészetek, tanulmányok, olvasások és távol országokban tett utazások által már régen ki vannak irtva belőlem. Azt hiszitek ti, hogy én nem tudom, hogy veszekedésben, czivódás- és szidalmazásban a gyermekek és asszonyok kedve telhet, de nem nemes emberhez méltó? a szívem véreznék, ha ezt felőlem elhinnétek. Én származásomnak, nevemnek és híremnek vettem elégtételt, a midőn az engemet ok nélkül kigunyoló rakonczátlan fiút megfenyítettem. És hogy ti azzal fegyegettek engem, hogy »erőt erővel«, csodálom, hogy ez elavult jogi mondást 104(a tanácsülési jegyzőkönyv így fordítja: Juristen-Sprüchlein) használni meritek velem szemben és a mostani országos törvények érvényben léte mellett. De hát tudjátok meg, hogy ily fenyegetődzéssel a ti bányamunkásaitokat (»Euren Heuern«, írja a tanácsi jegyzőkönyv), kik a ti rendőri hatalmatok alatt állanak, illethetitek, de nem engem, a ki tőletek cseppet sem félek és titeket nagyon nyomorult embereknek nézlek, a kiket az Isten örökös bányamunkára kárhoztatott, a miből nem nagy dicsőség származik rátok és a kiknek híre azon házon kívül, melyben laktok, túl nem terjed. Ezt válaszolom nektek ezúttal a ti kívánságtokra. Tegyetek, a mit akartok. Datum Zolij, 28. January. Ao. 1578, Valentinus Balassi de Gyarmath.«

E levélre, mely úgyszólván klasszikus latinsággal van megírva, a selmecziek »satisfactionális« kedve erősen megcsappant. panaszt emeltek ugyan a Rubigallusok az eset miatt ő felségénél is, de a tanácsnak 1578. évi márczius 22-én a pozsonyi országgyűlésen résztvett Gast kristóf, selmeczi főjegyzőhöz írt leveléből kitűnik, hogy a Rubigallusok és velük a selmecziek a panasz további tárgyalásától elállottak.

Ennél még érdekesebb Balassa Bálintnak 1583. évben történt esete. Ez év május 20-án ugyanis Sommer Jánosné, néhai »Sommer Hans« hodrusbányai mészárosmester özvegye Beszterczebányáról Zólyom felé, illetve haza, Selmecz-Hodrusbánya felé gyalogolt Klimko Gyuro és Skopen Tamás bankai emberekkel. Zólyom város közelében a nevezett özvegyasszonyt olyasmi érte, a mi miatt a két bankai ember kiséretében keserves panaszt emelt a zólyomi biró és tanács, sőt Barbarich zólyomi várkapitány előtt is. E panaszt Barbarich várkapitány és a zólyomi bíró nyomban közölte Selmeczbánya város tanácsával, mert hisz az ügy selmeczi polgárnő ügye, a ki különben ideérkezve, itt is elmondotta súlyos vádját. E szerint Zólyom városához közel az országúton megjelent egy főúri ruhába öltözött lovas és a fiatal, csinos özvegy elé nyargalván, őt nyergébe akarta felkapni. A fiatal asszony kaczagva ellenkezett, mert azt hitte, hogy tréfa. De nevetése rémületre vált, a midőn a lovas leszállt lováról és azt az utána nyargaló csatlósára bízta azzal a parancscsal, hogy a két embert tartsa vissza, majd az asszonyra rohant, ki teljes erejéből védekezett, de a lovas hatalmas erejével nem bírt.

A lovas - egyenkint fel van sorolva a vádlevélben - letépte róla főkötőjét, pruszlikját, kötényét, czopfját, megragadta és már-már leteperte az út mellett levő szántóföldre, a midőn más utasok jöttek és a nagy lármára segítségére siettek az asszonynak, a ki így nagyobb bajtól megmenekült, de a gyorsan lóra kapott és eltünt lovas 12 darab tallérját is, melyet kendőjében őrzött, magával vitte.

E lovas, a panaszosok állítása szerint - Balassa Bálint volt. Igy írta Barbarich zólyomi várkapitány és ezt állította a zólyomi bíró és a zólyomi városi tanács is.

Ebből azután nagy dolog lett. Barbarich, noha Balassa Bálinttal együtt szolgálta a királyt, nagy ellensége lehetett a hatalmas főúrnak, mert két, az említett csomóban meglevő levelében ösztökélte Selmeczbánya város tanácsát, hogy e gyalázatos cselekedetet megtorlatlanul ne hagyja és egyenesen a király előtt emeljen panaszt.

Ezt a tanácsot - elkeseredve már az 1578. évben elkövetett Rubigallus-féle eseten is - Selmecz városa követte és feljelentést tett Balassa Bálint ellen a királynál, mely feljelentést Zólyom városa is magáévá tette és pártfogolta. Ez időben Selmeczbánya és egyáltalában a hét bányaváros leghívebb és legbuzgóbb közbenjárója és közvetítője a bécsi udvarnál Seidelius András volt.

Seideliusnak írtak tehát a selmecziek, hogy a szegény hodrusi özvegyen elkövetni akart és némileg elkövetett csúftett miatt Balassa Bálint ellen emelt panaszukat érvényesítse és satisfactiót eszközöljön ki az udvarnál. »Andreas Seidelius zu Wien Kohlmarkt beim Christoff Mark Hoffschneider zu erfragen« czímű, de valójában udvari irnok úr 1583. évi szeptember 8-án kelt német levelében azt írta, hogy a selmeczi, a zólyomi bíró és tanácsa, de sőt Barbarich panaszos felirataira is alig fog tudni eredményesen eljárni, mert az udvar Ungnád Dávid (Kristófnak testvére) által befolyásolva, igen kedvező véleménynyel van Balassa Bálint személyéről és hűségéről.

Ámde a selmecziek Seidelius kissé deprimáló levelétől sem hagyták magukat eltántoríttatni a szegény özvegyen megesett sérelem orvoslásának keresésétől. Balassa viszont megtudván, hogy Barbarich várkapitány s Zólyom és Selmeczbánya 105városok tanácsa őt a kérdéses hatalmaskodásáért a királynál feljelentették, a panaszos írást másolatban az udvartól kézhezkapván, először Zólyom város tanácsához, azután magához a királyhoz intézett levelet. Balassának Zólyom városához írt levele magyarúl van írva és egykorú másolata, valamint latin fordítása a kis csomagban megkerült.

A levél bevezetése ez: »Balassa Bálinth uram felelete az Zólyomi Biró és thanáts ellen, arról az mind az feiedelem eleőth ez napokban be vadolták volna írások által. « - A nagyon érdekes levél azután határozott hangon visszautasítja a vádat s részletesen, erőteljes, nyers hangon válaszol a panasz minden pontjára. A többi közt a vádra ezt írja: » sem szándékom sem dolgom ilyen nem volt a mint az ideig sem rapina sem violentium adulterium soha ram nem bizonyosodott, hysem Istent, hogy soha ez után sem bizonyosodik«. Aztán szemrehányást tesz Balassa, hogy miért nem perelték őt be rendes úton, »hiszen sem oly szeginek, hogy arra való keltsegek nem volna, sem olly bolondok, hogy perleni nem tudnanak... Eő felesegenek ygaz helet hamissat és hazugságot irtak volt. Irtak aztis, hogy ejjel-nappal iszom és hogy en mind szolgaimmal eszve Sybarita eletet vyselek, ebben is hazuttak. (Itt azután visszaadhatatlan káromkodás következik.) azután így folytatja: »Isten arra bizonsagom, hogy soha nem tudom az Sybarita élet mi legyen. Hogy vygan jó laktunk, nem tagadjuk, de mi azzal sem birát, sem mást polgart meg nem bántottuk, abban pedig az en italomban mi ellenek lehetet nekiek, soha nem tudom, holot sem - - - - - - - - - bestia attyuk keresmenyeth nem ittuk, hanem az mi magunket keöltegetünk. Irtak azt is, hogy felesegek sem gyermekek teőlünk nem maradhatnak. A mit en rám és az en szolgaimra yrtak, hazuttak. Ez legyen en nekem valasz...«

Balassa Bálitnnak a királyhoz írt és Újvárt (Hradek, Liptóújvár, Hybbe mellett) 1582. julius 15-én kelt hosszú leveléből a következőket közöljük:

»Felséged udvaránál levő jó barátaim értesítettek arról, hogy a selmeczi és zólyomi polgárok aljas és hazug módon bevádoltak és álnok siránkozásukkal igyekeztek felségedet bölcsességétől és igazságosságától eltántorítani, hogy engemet ártatlanul tönkretegyenek: de legkegyelmesebb császár, mivel bizonyos vagyok abban, hogy felséged istenadta hivatalában semmi meggondolatlanságot el nem követ, igazság és méltányosság elleni elnyomatásomtól nem félek. A mi magát a ravasz vádat illeti, arra a nemesség legközelebbi összejövetelekor a gróf és más birák jelenlétében személyesen akarok megfelelni, mint azt becsületem megmentése követeli, mert nekem nem közömbös, hogy a becsületemet és tisztes nevemet sértő, felségednél tett hiresztelés büntetlenűl maradjon. Az ellenem a polgárok által emelt vádak mind költöttek és hamisak és halálos ellenségemtől származnak, ki, midőn csalásait felfedeztem és ő ennek okáért kivánt czélját el nem érhette, a selmeczi fürdőbe egybehívta a selmeczi és zólyomi polgárokat és őket ellenem felbújtogatta. Mivel pedig a rossz büntetésére és a jámborság javára semmi sem szolgálhat úgy, mint az igazságosság, ennek teljes mértékben alávetem magamat és a honi törvények értelmében a nemesek fölött itélkező bármely rendes vagy kiküldött biróság előtt a vádakra megfelelek. Igérem, hogy a hozandó itéletbe belenyugszom és felségedtől kegyelmet kérni nem fogok. Ellenségeim tehát ezen ajánlatommal megelégedhetnek, ha nem akarják kerülni az igazságosság napvilágát. Ezért, legkegyelmesebb császár, vegyen védőszárnyai alá, hogy a Balassa nemzetségnek megvetés, vagy éppen lejáratás osztályrészeül ne jusson. Életemmel, tetteimmel és véremmel ezt ki akarom érdemelni. Ha az itélőszék felment, bosszút a selmeczieken állani nem fogok, oly kevésre becsülöm őket. Felséged higyjen nekem!...«

Igy húzódott a dolog 1584. évi január haváig, a mikor Ernő főherczeg Dobó Ferencz lévai főkapitányt bízta meg az itélőszék egybeállításával, illetve az ügy kiegyenlítésével. Dobó Ferencz Balassát, a zólyomiakat és selmeczieket 1584. évi márczius 26-ára idézte Lévára, a csomagban található, sajátkezűleg aláírt magyar levele tanúsága szerint.

Balassa e tárgyalási napon nem jelent meg és Dobó Ferencz Léván, 1584. április 3-án, ezt az általa sajátkezűleg aláírt magyar levelet intézte Selmeczbánya bírája és tanácsához (a szokásos latin bevezetés után):

»- - továbbá Balassa Bálint Uramnak írtunk volt, hogy megh byzoniositana bennünket mikora jöhetne ide hozzank, azt iria, hogy 14 napiara aprillisnek az o Calendariom szerinth minden okvetlen it leszen nallunk kgmetheket annak 106okaerth Intiők tisztünk szerint, hogy arra az napra kgmtek is Comparealljon, hogy az eő felsege parancsoliattia szerint vegezhessünk akkor kgmtek közt minden Joth. Isten tarcia meg kgmeteket. Datum ex Arce nostra Lewa App. 3. die, Anno 1584. Franciscus Dobo.«

A tárgyalást Balassa Bálint és Selmeczbánya s Zólyom kiküldöttei közt április 14-én meg is tartották Léván. II. Dobó Ferencz a peres feleket békés úton kiegyeztette és az erről felvett írást 1584. évi május 4-én kelt levele kíséretében Selmeczbánya és Zólyom város birájának és tanácsának megküldötte.

Nem lehetetlen, hogy Balassa Bálint e Léván való tartózkodásának alkalmából ismerkedett meg Dobó Krisztinával, Dobó Istvánnak, az egri hősnek, leányával, Várday Mihály fiatal özvegyével, kit rövid időre reá, még ugyanez évben feleségűl is vett. Kalandos életét azonban ezután is folytatta, míg 1594-ben a törökök elleni ütközetben Esztergom mellett megsebesűlt és sebeiben meghalt.

1550-ben a hét bányaváros Körmöczön egybegyült követei a fölött tanácskoztak, hogy mitévők legyenek az immáron félelmetes török veszélylyel szemben. Elhatározták, hogy sürgősen még egyszer segítséget kérnek a királytól. És hogy ennek nagyobb nyomatéka legyen, Pozsonyban 1550. évi szent Erzsébet előtti szerdán kelt és a pozsonyi káptalan által kiállított bizonylattal igazolták, hogy a törökök már oly közel vannak a bányavárosokhoz, hogy előörseik máris háborgatják a munkásokat, s a környékről leányokat és asszonyokat rabolnak; ha a megigért, de eddig elmulasztott segély idejekorán nem érkezik, a bányamívelés elpusztul.

A segélyt azonban ismét csak igérték, de az tényleg nem jött meg. A hét bányaváros tehát önerejéből kezdett védekezni. Fegyvereket szereztek és helyőrségeket szerveztek. Igy Selmeczbányán elsősorban is a régi várszerű plébániatemplomot valóságos várrá álakították át s a körfalakat felemelték és lőrésekkel látták el. A fegyveres helyőrség e várban helyeztetett el egy várkapitány parancsnoksága alatt. Az első óvári kapitány Markus Mátyás volt. A selmecziek abban reménykedtek, hogy a közelgő törököket Szondi - igazi nevén Szucho - György Drégely mellett fel fogja tartóztatni. E czélból egy 1552. évi június 9-én kelt levél kíséretében a selmeczi biró s a belső és külső tanács huszonhat jól felfegyverzett katonát küldött Drégelyre Szondihoz segítségűl. E huszonhat derék katona mind egy szálig Drégelynél lelte hősies halálát. És mivel nem hihető, hogy e selmeczi katonák mind magyarok lettek volna, megdől sok történetírónak az az állítása, hogy Drégely hősies védelménél csupa magyar esett volna el. Hisz maga Szondi, recte Szucho is tót származású lehetett, a mi éppenséggel nem von le semmit halhatatlan dicsőségéből.

Teuffel Erazmusnak is küldtek a selmecziek katonákat. Ez a Teuffel, kit a magyarok Ördög Mátyásnak neveztek, azt az ördögi tanácsot adta a selmeczieknek, hogy bányáikat bocsássák víz alá, és azután a lakosság a városból meneküljön. Erre azt válaszolta a bíró és tanács, hogy a bányaműveket nem bocsátják víz alá, mert ez örökre pótolhatatan kárukra lenne nemcsak nekik, hanem a királynak és az egész országnak is. E helyett azonban majd gyűjtenek zsoldos katonákat, hogy a várost a martalóczok (Die Martalosen) fosztogatásai ellenében már most megvédjék; a törökök elleni további védelem czéljából pedig elhatározták a városnak körfallal való körülvételét és megerősítését (Bevestigung). Mikor azután Drégely s Fülek elesett és a tehetetlen Teuffel generális seregét a török Palást mellett szétverte, a selmecziek nyomban hozzáfogtak a város megerősítéséhez. Már említettük, hogy a régi vártemplomból várat csináltak és azt fegyverrel és katonával telerakták. A vár kapuja fölé faragott kőbetükkel ezt iratták fel: »Felix civitas, quae tempore pacis cogitat de bello«. (Szerencsés város az, mely még béke idején gondol a háborúra.) a vár felemelt körfalára lőréseket csináltak s elkezdték bővíteni magát a körfalat. Ez volt kezdete a város megerősítésének.

A városnak az volt a szerencséje, hogy a főközlekedési vonaltól félreesett és a törökök berohanása csak a szentantali út felől történhetett volna meg. Ezt az alsó részét a városnak kellett tehát megerősítenie legelőször. Ezen felül folytonos érintkezésben állottak »Kundschafter«-eik által Pucheimmal, továbbá Balassa Jánossal Zólyomban, Krusits Jánossal Korponán, Nagy Györgygyel Bozókon, Balassa Farkassal, Imrével, Zsigmonddal, stb. és ilykép értesülve voltak 107a törökök minden mozdulatáról. Sőt még Pozsonyba és Bécsbe is küldtek kundschaftereket, hogy megtudják, minő előkészületeket és intézkedéseket tesznek ott a török veszélylyel szemben. Érdekes egy ilyen kundschafternek 1552. évi szeptember 18-án Bécsben kelt levele, melyben értesíti a selmeczi bírót, hogy »Herzog Moritz« vezetése alatt 28 zászlóalj gyalogság, 1000 lovas és 40 ágyu (»grosse Stükh-Püchsen«) áll készen a törökök ellen. Egy másik kundschafter meg azt írja, hogy a törkök nem mernek Selmeczbánya városába behatolni, mert félnek, hogy a bányákat felrobbantják. Bármint legyen is, az az egy bizonyos, hogy Selmeczbánya város belvárosába a törökök soha sem hatolhattak be. Egyszer a város mégis ki volt téve e veszélynek, de akkor megvesztegette Mohamed nógrádi béget 2000 darab aranyforinttal. A bég a pénzt azzal fogadta el, hogy hatalmas császárjának erről nem szabad tudni. A törökök mindazonáltal nagy pusztítást vittek véghez Bélabánya városban, Steffultón és Hodrus külutczáiban; különösen a teljesen védtelen Hodrusbányát fosztogatták több izben. A hodrusi bányászok, hogy legalább a maguk és családjuk életét biztosítsák, az ómindszenttárói bányába menekültek. Itt nagy üregekben tanyáztak, akár csak az ősbarlangok lakói. Élelmiszereiket óvatosan ide szállították, sőt szórakozásról is gondoskodtak. E czélra tekepályát építettek a bánya mélyében és hogy vallási kötelességüknek is eleget tegyenek, a kőzetbe szószéket faragtak, a melyről papjuk prédikált is. Úgy a kuglizó, mint a szószék nyoma még most is látható e bányában. Érdekes, hogy mikor a török veszélynek már vége volt, a hodrusi bányászok, asszonyaikat és leányaikat is levivén, még mindig lett e bányában mulatoztak, de oly orgiákat csaptak, hogy a levéltárban őrzött iratok tanúsága szerint megejtett vizsgálat alapján a bányamesternek, ezen, a bánya mélyében véghezvitt mulatozásoknak szigorú intézkedéssel kellett véget vetnie.

A XVI. század közepén már annyira elterjedt Selmeczbányán a protestantizmus, hogy a plébániatemplomot, a Szent-Miklós- és a frauenbergi kápolnát ellátó dominikánus-rend is feloszlott és a tagok szétszóródtak; nehányan itt is maradtak és meg is nősültek. Vagyonukat a város vette át a templomokkal együtt. Ekkor az uj vallásfelekezet követői, immár a város összes lakói, Wittenbergába fordultak Melanchtonhoz, hogy ajánlana és küldene nekik papot. Jelenleg a városi muzeumban van kiállítva az a Wittenbergában 1549. évi október 16-án kelt és Joannes Buggenhagen, Georgius Major és Philippus Melanthon (így írta a nevét) által sajátkezűleg aláírt levél, melyben selmeczi papnak a fiatal Wolfgangus Ampheracust ajánlják. Ampheracus másfél évig paposkodott Selmeczbányán.

Már ekkor nagy gondot fordítottak az iskolázás ügyére is. A papokon kivül, kiket kezdetben Németországból küldöttek ide, német tanítók is tanítottak.

Főgondjuk volt azonban mégis a város megvédelmezése. Erre a czélra vagyona arányában mindenki áldozott. Nehány év alatt felépült a leányvári vár, a Frauenbergi (most szélaknai) kapu, a kamaraház és a piaristazárda közötti kapu, az újvárból ehhez akapuhoz vezető körfal; a régi Csilinger-kaput a rózsautcza mellett újból megerősítették, a körfalat a városmajortól fel az újvárnak felépítették s legkésőbben készültek el a vöröskuti kapu és az új uton lévő, úgynevezett »Varticská«-val meg a bélabányai kapuval, 1589-ben. Képzelhető, hogy ez építkezések mekkora költséget okoztak.

Akkor még voltak igen gazdag bányapolgárok, mint különösen a Rubigallusok, Hilleprantok és Rösselek. Ezidőtájban játsza le szerepét Rössel Borbála, az úgynevezett »leányvári szűz«, másként »boszorkány« is.

Mint már említettük, Rössel Borbála Rössel Lőrincz leánya és Rössel Erazmus unokája volt. A Rössel-család már régi selmeczi bányász-család volt akkor, a midőn Erazmus szerencsés vállalkozásaival óriási vagyon ura lett. a nagy vagyon Erazmusnak 1520-ban bekövetkezett halála után Lőrincz és János fiaira szállott s miután János meghalt, egyedüli ura Lőrincz lett. Ennek csak egy gyermeke volt: Borbála. Minden adat arra mutat, hogy Lőrincz igen gyenge ember lehetett, aki leányát roppantul elkényeztette s később teljesen ennek befolyása alá került. Borbála féktelen szenvedélyű, pazarlásra hajló, vagyona tudatában fenhéjázó, perlekedő természetű nő volt. Első férje, Unger János, szintén jómódú bányatulajdonos volt, a ki korán elhalván, Borbála másodszor Nadler Wolfganhghoz ment nőül. Mint Nadler neje, a Schlacher és Salli családdal keveredett perbe és e pereskedést egész a király döntéséig vitte, a ki a pert a Rössel-családra 108kedvezőtlenül döntöttel el. Atyjának 1551-ben bekövetkezett halála után, a még mindig nagy vagyont egyedül birtokolta. De a vagyon alapját képező vihnyei hámor, a földek és bányák csakhamar a Schlacher-család birtokába mennek át és midőn Borbála második férje is meghalt, özvegységének évfordulóját sem várva be, harmadszor is férjhez ment a szegénysorsú Seger Jánoshoz. Igaz ugyan, hogy Rössel Borbála vagyonának tekintélyes részét a város védelmi czéljaira és különösen a Leány- vagy Újvár fölépítésére áldozta s az is igaz, hogy bányái már nem jövedelmeztek annyit, mint előbb, de teljes tönkrejutásának főoka módfeletti pazarlása volt. Oly mérveket öltött ez, hogy az emberek abban a puritán erkölcsű időben megbotránkoztak rajta. Első férjétől származó fia, Unger ott is hagyta szégyenében szülővárosát és katonának állott be. Mint ilyen, állítólag Olaszországba került s csakhamar nyoma veszett. Midőn harmadik férje elhagyta a tékozló asszonyt, ez gyorsan haladt lefelé a lejtőn. Már 1570-ben foglalkozik sorsával a bíró és a belső tanácsa, s már csak a megvetést jelző »Die Rösslin« vagy »Die Barbara« név alatt szerepel a tanácsülési jegyzőkönyvekben. A tanács elhatározza, hogy a szerencsétlen, tönkrejutott teremtéssel valami rendet kell csinálni és tekintettel arra, hogy már nagyapja, Erazmus és apja, Lőrincz, de ő maga is nagy anyagi áldozatokat hoztak a város javára, két forint heti segélyt szavaztak meg neki 1571-ben. Ebből is megélhetett volna Borbála, de még vagyonának roncsain is túl tudott adni és azt is elparazolva, 1575-ben nyomorult módon elpusztult. Nem lehetetlen az a róla szóló hagyomány, hogy rongyokba öltözve, nagy betegen maga vánszorgott a lélekharanghoz és ezt önönmagának meghúva, összerogyott és meghalt. Az kétségtelen, hogy a város költségén temették el ezt a szerencsétlen teremtést, a kinek csak Selmczen a belvárosban egy egész, a Rössel családról elnevezett és még most is e név alatt ismert városrész és a Rössel-Gasseből lett Rosengasse, most Rózsa-utcza volt a tulajdona. Ennyi a puszta igazság a »leányvári boszorkány«-ról. Az öreg Rössel Lőrincz síremlékköve e fölirással: »Forma, Favor Populi, Fervor juvenilis, opesque Diripuere tibi, noscere Quid sit Homo« az Óvár falában látható, a mely azonban nem eredeti helye. Rössel Borbála végrendeletet is hagyott hátra, a melyben meghatóan rimánkodik irgalomért és az Isten véghetetlen kegyelmébe ajánlja bünös lelkét; földi vagyona nem lévén, erről nem intézkedhetik.

Vihnye tehát a Schlacher Kvirin és neje, Zsuzsanna tulajdonába ment át. Ez a szintén gazdag bányapolgár azonban a török veszély elől menekülendő, otthagyta a várost és Németországba költözött, a hol meg is halt. Halála után örökösei Regensburgban 1563. ápril 30-án eladták a vihnyei birtokot a fürdővel együtt Oeder Veit és Lőrincz testvéreknek. A levéltárban meglevő szerződésben fel vannak sorolva: a hámor, az olvasztó, házak, kohók, a salak, a szántóföldek, a rétek, a többi bánya és más tartozandóságok. Az Oeder testvérek azután a fürdőt s a meleg forrásokat 1564. április 30-án Beszterczebányán kötött egyezséggel Selmeczbánya város tulajdonába bocsájtották át és igy e fürdő és forrásai a mai napig is tulajdona a városnak, a Vihnye szénásfalusi földesuri birtokkal együtt.

A török hódöltság egész tartama alatt folytonos rettegésben élt Selmeczbánya, s hogy a veszedelmes ellenséget távoltartsa, minden lehető eszközt felhasznált. Igy az 1564. évben teljesen felépült Újvár négy tornyocskájáról és a kapuk őrtornyairól folytonos trombitaharsogás és dobpergés hallatszott. az Újvár körüli téren tizenkét ágyu volt felállítva. A már 1559-ben 904 forint 64 denár költséggel mint vár teljesen elkészült Óvár, a levéltárban őrzött akkori leltár szerint, mint már említettük, arzenálja volt a különféle fegyvereknek és hadi czélokra szolgáló más eszközöknek. A leltárban előfordul sok »Stück«, »Feldschlange« (ágyuk), »Büchse«, »Falkonettl«, »Mörser«, »Töppl«, »Pechkrantzl«, »Pechnase«, »Pulwer«, »Blei«, »Kegel«, »Füesangl«, »Zünder«, »Trommel«, stb. stb.

Úgy a Balassák sasfészkéből, a Szitnya váráról, mint a selmeczi hegyek csúcsairól, még éjszaka idején is, röpködtek a levegőben a meggyújtott és feldobott csatacsillagok (szurokkoszorúk, Pechkranzl). Mindez persze az ellenség elriasztására történt. Maga a város és polgárai tömérdek sokat költöttek a zsoldos katonák tartására, a kiket nemcsak a város védelmére tartottak, hanem segítéségül küldöttek a fenyegetett szomszédoknak is. Például 1562-ben, midőn Balassa Krusits Péter segítségével Szécsényt ostromolta, Selmeczbányáról 150 »Pixidarius« gyalog fegyveres vett részt. Ezek hazaszöktek, mikor látták, hogy 109Balassa és Krusits emberei is megszöknek a rájok törő törökök elől. A bíró e 150 főből álló csapat vezetőit erre kérdőre vonta és nagyon érdekes az a jegyzőkönyv, melyet a katonák kihallgatásáról vettek fel. E szerint először Krusits lovasai kezdték meg a futamodást és noha magát a legnagyobb veszélynek kitevő Balassa majd szitkozódva, majd rimánkodva buzdította futamodó seregét újabb támadásra, ez nem sikerült. Ilyképp a selmecziek is, kik közül nehány azonban mégis elesett, hazafutottak.

Egy ízben a török előcsapatok nagyon megközelítették a várost és a mostani Kalvária-hegy és Kishüber között elterülő lejtőig jöttek. Innét verték őket vissza a selmeczi katonák heves küzdelem után, melyben úgy a törökök, mint a selmecziek közül többen elestek és megsebesültek.

A selmeczi polgárság a lövöldét is ebben az esztendőben (1564.) alapította, még pedig nem szórakozási, hanem egyenesen védelmi czélból. Erre szükség is volt; mert a helyőrség zöme voltaképpen polgárőrségből állott, a kiknek a fegyverfogásban és czélzásban gyakorlottságot kellett szerezni, hogy helyüket megállják. A selmeczieknek ezidőtájt sokat kellett szenvedniök a martalóczoktól is, a kik szállítmányaikat sokszor elrabolták és a város környékét folytonosan veszélyeztették. De ha sikerült ilyen martalóczot elfogni, akkor azt a képzelhető legkegyetlenebb módon végezték ki. De akadt olyan selmeczi polgár is, a ki török fogságba kerülvén, tizenkét éves kis fiával együtt a mohamedán vallásra tért át. Mikor a selmeczieknek azután sikerült ezt az aposztatát kézrekeríteniök, három napig a piacz szögletén felállított pellengérre kötötték ki, a mely idő alatt vesszőztették, s a negyedik napon, a török sapkával a fején és e felírással a mellén: így bünhődik az, a ki keresztény hitét hűtlenül elhagyja, - felakasztották. A fiut a keresztény hitre térítették vissza és a rokonoknak adták ki. De volt olyan polgár is, mint például Behain mester, ki szintén török fogságba került, de a kit nem sikerült a törököknek hite elhagyására rábírni. Ezt a hitében állhatatos polgárt azután a selmeczi polgárság áldozatkészségéből összegyűjtött nagy váltságdíjjal váltották ki a fogságból és lelkes ünnepélyességgel fogadták, midőn visszatért a városba.

Nagyon sok fenyegető levelet írtak a városnak a török csauszok és bégek, különösen a nógrád-drégely-palánki szandzsákbégek. E levelek nagyobbrészt magyar nyelven vannak írva és tugrával vannak ellátva. A legtöbb levél ezzel kezdődik: »thy szofogadatlan hitvány, hitetlen rosz emberek, selmeczi polgárok«. Mindennek daczára a »contra furorem turcicum« dolgában - mint azt egyik tanácsi jegyzőkönyv írja - a selmecziek a legszívósabb kitartással és önfeláldozással küzdöttek. Hiszen Rubigallus Pál, az Óvár második kapitánya és fia, Teodor is a törökök elleni küzdelemben estek el. Legalább így állítja több régi krónikás. A selmeczi városi levéltár adataiból azonban bizonyossággal csak az állapítható meg, hogy az 1542. évben Miksa császár Rubigallus Pálnak és elsőszülött fiának adományozta a lipcsei várat a hozzátartozó területtel együtt; hogy Rubigallus Pál az 1577. évben halt meg, hogy Rubigallus Teodor a Korpona mellett lefolyt harczban, 1580. évi május 1-én, kitüntette magát, hogy 1583-ban Teodor Bécsbe folyamodott, hogy az udvarnál valami megfelelő állást kapjon, mert a bányászathoz nem értvén, már majdnem egész vagyonát ráköltötte, továbbá, hogy az 1590. évben a Rubigallus örökösöktől Haag kamaragróf megvette az alsó-majort. Mivel e szerződésben már csak a két Rubigallus leány, Dóczyné és Molnerné említtetik, ebből arra lehet következtetni, hogy Rubigallus Teodor már 1590-ben nem volt életben.

Rubigallus Pál gyönyörű leányát, Apollóniát Nagylucsei Dóczy Lőrincz bírta feleségül. Dóczy Lőrincz Zsarnóczán lakott. A törökök Zsarnócza, Szent-Benedek és Léva körül táboroztak és becsatangolták az egész vidéket. Dóczyné szépségéről híres volt az egész környéken. A selmeczi városi levéltár adataiból nem sikerült eddig biztosan megtudni, hogy mily úton-módon fogták el a törökök a szépséges Apollóniát. Az azonban kétségtelen tény, hogy elfogták és Konstantinápolyba szállították. Borzasztóan lesujtotta ez a szerencsétlenség nemcsak a Dóczy- és Rubigallus-, hanem a gazdag rokoncsaládokat is, mint a Hilleprantokat, a Haagokat, a Kielmanseggeket, a Molnereket és Selmeczbánya város egész lakosságát. Óriási összeget igértek a töröknek, ha Dóczynét kiadja. Magát a királyt kérte fel az előkelő rokonság és a város is, hogy járjon közbe a szultánnál a szerencsétlen asszony kiszabadítása érdekében. Mindez nem használt semmit. Három éven át volt Apollónia a szultán fogságában és csak ezután szabadult ki. Hogy 110Dóczyné mily úton nyerte vissza szabadságát, azt teljes biztonsággal megállapítani nem lehet. De érdekes az erről szóló hagyomány, a mely szerint három szebechliepi (Szebelléb) tót ember, a kik, mint abban az időben oly sokan, teljesen bírták a török nyelvet és elsajátították a török szokásokat, derviseknek öltözve, egy évi nehéz vándorlás után Konstantinápolyba érkeztek s valami úton-módon kiszabadították a szép Apollóniát és őt is dervis ruhába bujtatva, hosszú utazgatás után visszahozták. Annyi bizonyos, hogy kiszabadult férjének, családjának és e városnak mondhatatlan örömére. E hagyománynál sokkal valószinűbb azonban, hogy a családnak mégis sikerült nagy váltságdíj lefizetése mellett a szegény asszonyt kiszabadítani. Dóczy Lőrinczné 1608. július havában halt meg Károlyfalván és nagy pompával temették el a lipcsei plébániai templomban, a hol bizonyára még most is ott fekszik földi maradványa anyjával, Rubigalus Pálnéval együtt. Az a német levél, a melyet a selmeczi városi levéltárban őriznek és a melylyel a gyászhírt Dóczy Lőrincz a város bírájának és tanácsának tudtuladja s a város közönségét a temetésen való részvételre meghívja, oly érdekes, hogy érdemesnek találjuk itt szószerint közölni. A szokásos czímzés és bevezetés után:

A temetésen Selmeczbánya küldöttsége is részt vett.

1585. november hó 20-án két idegen uri ember érkezett Selmeczbányára, a kik viselkedésükkel mindjárt megérkeztükkor nagy feltünést keltettek. A déli órákban érkeztek szekéren és nyomban a bíró után kérdezősködtek. Mivel pedig a bíró nem volt otthon, beszállásolták magukat Kayser Vilmos polgár házába. Ez nem szivesen fogadta a vendégeket, mert észrevette, hogy ittas állapotban vannak és egymásra haragusznak. az idegenek láttára több polgár is betért Vilmos mester házába és ámulva hallgatták a jövevények nagyhangú dicsekedését, hogy őket György, brandenburgi fejedelem küldötte ide a bányák tanulmányozására és némi szükséges szerek beszerzése czéljából s hogy nekik ajánlólevelük van nemcsak magától György fejedelemtől, de a fejedelemasszonytól és a sziléziai herczegtől is. Kaiser Vilmos meghívta az idegeneket ebédre, a mit ezek el is fogadtak. Ebédközben sok bort fogyasztottak és borközötti állapotban szörnyen összekaptak egymással, úgy, hogy a jelen volt selmeczi polgároknak alig sikerült őket ujból és ujból kibékíteni. Igy tartott ez estig, a midőn mindketten már nagyon részegek voltak és egymást leszúrással fenyegették. A házigazda erre felvezette az egyiket az első emeleti szobába és ott az ágyba fektette; társának pedig lent ágyaztatott meg. De ennek nem volt nyugta, folyton szidalmazta társát és végre azon ürügy alatt, hogy takarójáért megyen föl hozzá, a szoba ajtaját ki akarta nyitni, de az zárva volt. Erre éktelen lármát csapott, a mire társa mégis kinyitotta az ajtót, de vesztére, mert a lármázó tőrével nekiszúrt, s mire a házbeliek és szomszédok a nagy zajra összefutottak, elvérzett. A tettest azonnal elfogták, a bíró még azon éjjel vasra verette és az óvári börtönbe (in Himmelreich) vitette; 111Kora reggel megindult a vizsgálat, mely az idegenek kilétére nézve igen érdekes adatokat állapított meg. E szerint az idegenek Reus Vincze és Blinkling Sándor straszburgi származású alchimisták voltak, a kiket csakugyan György brandenburgi fejedelem küldött ide, ellátván őket egy csomó ajánlólevéllel, hogy itt különféle alchimiai bányaszereket szerezzenek be. Reus, az öregebb parancsolni akart Blinklingnek, a fiatalabbnak és e miatt az egész hosszú út alatt folyton czivakodtak, míg Selmeczen azután kitört a katasztrófa. Érdekes, hogy mi mindent találtak az idegenek ládáiban. Különféle pénznemen, ruhán és más útiszereken kivül egy csomó alchimiai eszközt és egyéb misztikus dolgokat. Blinkling ezekről azt állította, hogy ha szabadlábra helyezik és sikerül néki itt a még szükségelt szereket megkapnia - a mit biztosan hisz - akkor oly dolgokat fog velük mívelni, a melyek boldoggá és gazdaggá teszik majd nemcsak küldőjét, a fejedelmet, hanem Selmecz városát is, melylyel titkát szintén közölni fogja. Az okos selmecziek azonban nem hittek neki. Megejtették a vizsgálatot és Blinkling uramat mindenféle mentegetődzése és igérgetése ellenére is halálra ítélték, de az itélet végrehajtását függőben tartották mindaddig, a míg Brandenburgi György fejedelem ez ügyben nem nyilatkozik. Mind a kettőnek a holmijáról leltárt vettek föl, s Reus Vinczét illő módon eltemették. A város bírája ezután Weigl Jób polgárt küldötte ki egyenesen György választófejedelemhez, hogy a szomorú esetről neki jelentést tegyen és megkérdezze tőle, vajjon Blinkling kivégeztetését ellenze-e?

Ezalatt Blinkling keserves leveleket írt börtönéből György fejedelemhez, a fejedelemasszonyhoz, a sziléziai herczeghez, a boroszlói nagypréposthoz, a selmeczi bíróhoz, stb., a melyekben azt állítja, hogy Reus volt oka szerencsétlenségének, s kegyelmet kér annyival is inkább, mert ha életben hagyják, biztosan sikerül elérnie a nagy czélt. Ámde szép szó és hitegetés mitsem használt. György fejedelem nagyon fölháborodott azon, hogy tudományos czélokra kiküldött emberei ily viselkedést tanúsítottak az idegen városban és maga kivánta Blinkling kivégeztetését, a mi 1586. márczius 7-én végbe is ment, még pedig »aus besonderer Genade« - különös kegyelemből - fejvesztéssel.

A XVI. század végéről fel kell még említenünk, hogy Steffultót és Szitnyafőt a törökök teljesen elpusztították. Illésházy az 1587. évben Bazinban kelt és a selmeczi tanácshoz intézett levelében szemére veti a selmeczieknek, hogy az ő gondatlanságuk okozta ezt a nagy bajt. a város tanácsa azt válaszolta, hogy Steffultó lakosai maguk okai a pusztulásnak, mert a helyett, hogy a folyton közelben levő és kémkedő törökök elleni védelemre készültek volna, biztonságuk érzetében ringatták magukat. A török pedig látván az ott elhelyezett őrség csekély számát, könnyűszerrel járt el. Kiemelik a selmecziek e válasziratukban azt is, hogy drabantjaik mindenfelé szét vannak osztva. Igy selmeczi csapatok vannak elhelyezve Kecskésen, Szásziban, Dobronyán, Hodruson, Hegybányán, stb., úgy, hogy alig maradt itt valaki a város és környéke védelmére. Kérik Illésházyt, hogy jól felfegyverzett katonákat küldjön segítségül.

A XVII. század nagy bajokkal kezdődött Selmeczbányán, de kiváltképpen Bélabányán. Bélabányán ugyanis a bányászat ezidőtájt nagyon rosszul jövedelmezett. Szomorú világot vet erre az a tény, hogy az 1602. évben a bányamester évi fizetése kilencz forint volt. Még szomorúbb idők következtek Bélabányán 1605-ben, a midőn Bocskay elfoglalta és elpusztította a várost. Bélabánya fénykora ezzel örökre letünt. Ezidőben Selmeczbányán is rosszabbul ment a bányászat és az elégedetlen munkások nagy zavargásokat rendeztek. E nagymérvű munkás-zavargásoknak csak 1609-ben vetett véget báró Ploenstein Mátyás főkamaragróf erélyes fellépése.

Bocskay fejedelem magyar levélben a selmeczieket is meghívta a kassai országgyűlésre. A korponai országgyűlésen pedig három követ képviselte a várost. 1604. szeptember 16-án Prágában kelt adománylevelével Rudolf király a magyar nemességet adományozta Weigl Leonhardt, Kristóf, György, Oszvald, Dániel, Joachim és János selmeczi közpolgároknak. A hártyára írott, művészi kiállítású adománylevelet a városi muzeumban őrzik.

Rendkivüli jó volt a viszony Slmeczbánya város és Bethlen Gábor fejedelem között. Mutatja ezt az a számos levél, melyeket »Gabriel rex« - többnyire magyarul - írt a selmeczieknek s mely eredeti levelek mind megvannak a város levéltárában. De nagyon jó viszony volt e város és Thurzó György palatinus 112között is. Ez utóbbi jó viszonyt leginkább az a körülmény mozdította elő, hogy e város akkori (1616.) főjegyzője, Unverzagt Ábrahám Thurzó legbizalmasabb emberével és titkárával, Müllerrel szoros baráti viszonyban állot. Müllernek Unverzagthoz írt levelei igen érdekes köztörténeti adatokat is szolgáltatnak. Érdekes Thurzó nádornak Bitsén 1616. február 19-én kelt magyar nyelven írt közparancsa, a melylyel meghagyja, hogy az országútak a rablók ellen (»latrok és tolvajok«) - különös tekintettel a bányavárosokra - kellőleg megvédelmeztessenek. Bethlen Gábor 1621. február 24-én Nagyszombatban kelt levelével a város összes privilegiumait megerősítette. Ugyanez évi június 8-án pedig Beszterczebányán Pálffy István, Pálffy Miklós és Koháry Péter, II. Ferdinánd király komiszáriusai, egy, a bányavárosokkal a törhetetlen alattvalói hűség és ragaszkodás tárgyában megkötött egyezségről adnak hiteles bizonylatot, a mely szerint az ágostai evang. vallásfelekezet szabadsága biztosíttatik, a bányavárosok szabadalmai megerősíttetnek és a bányavárosi polgárság egyeteme birodalmi tagnak (»Reichsmitglied«) nyilváníttatik. E napon (június 8-án) kelt Gácsban, Bethlen Gábor levele is, melyben a várost biztosítja katonáinak esetleges támadása ellen. Beszterzcebányán 1623. január 1-én pedig Selmeczbánya város követeinek Gábor király oltalomlevelet állít ki. A város tehát, régi tradiczióihoz híven, a királyi és fejedelmi hatalommal szemben is hűségeskedett, de ezideig legalább annyira-mennyire belbékéjét meg tudta őrizni. 1648-ban azonban ezt is feldúlta az ellenreformáció.

A jezsuiták ugyanis 1648-ban vernek gyökeret Selmeczbányán, számszerint ketten. Vezetésük mellett a háttérbe szorult katholikusok újból éledeznek, a kincstári tisztviselőket javarészben közülök szemelik ki. A páterek, bízva a felsőbb támogatásban, erélyesen megkezdik működésüket és felhasználnak minden alkalmat, hogy egy talpalatnyi tért elhódítsanak. Főgondjuk mindjárt eleve a tanítás ügye. Még 1649-ben megnyitották a gimnáziális osztályokat. De a városi tanács még egységes veretű tagokból állott s féltékenyen őrködött, hogy katholikus ne jusson közéjük. 1664-ben még fennáll ez az állapot, tíz év mulva a szenátorok többsége már a római egyház tagjai.

Decker Rajmund jezsuita főnök, I. Lipót király egykori gyóntatója 1668-ban adomány-oklevelet kap a királytól, melynél fogva a jelenlegi német templomot a kórházzal s minden tartozékával a katholikusoknak ajándékozza. Ez az adományozás azzal van indokolva, hogy midőn a város a helybeli egyházat alapította, hasonlóan az ország összes templomaihoz, királyi alapítványnak volt tekintendő, a melylyel a király tetszés szerint rendelkezhetik. Mivel a tanács tagadólag válaszolt, erőszakkal rontott be az átvevő bizottság, alig 300 katholikussal, kik között számos vidéki volt, a szentélybe. Ez a szám csekély ugyan, de mégis tetemes emelkedésről tanúskodik, hiszen még 1649-ben mindössze három katholikus család élt Selmeczen. Az erőszak ellen még tizenhárom kárpátalji megye együttes felírása sem használt; az udvar hozzá volt már szokva az ilyen ügyeken való átsikláshoz. A dolgot fent elintézettnek tekintették, a 300 német zsoldos, a kiket ez alkalommal a makacs város nyakára küldtek, gondoskodott a felhevített hangulat lecsillapításáról. A lelkekben azonban tovább égett az elkeseredés parázsa, s a protestánsok az állapotok változásának reményével hitegették magukat. Várakozásuk nem teljesült: a protestáns egyháznak egy évszázadig tartó hegedmoniája szétfoszlott, sőt kevés év multán oly események következtek be, a minőkre még a legnagyobb képzelőerejű lakók is aligha lehettek elkészülve. A jezsuiták a városi őrhadra támaszkodva, 1671-ben keresztülvitték, hogy a városatyák többsége a katholikusok közül választassék. Ezt a tényt követte a többi, még protestáns kézen maradt egyház, temető, stb. elvétele, sőt Decker a lelkészek eltávolítását is sürgette. Pozsonyba idéztetnek, aláírják a térítvényt, el kell hagyniok a várost, a mely az 1674-1682. korszakban templom, iskola, papok nélkül marad. Még a legegyszerűbb istentisztelet sincs megengedve; Augustini lelkész a vidékről vásáros tótnak öltözve jár be híveihez. A jezsuiták hatalma pedig nőttön-nő. Az alapítványok jövedelmét a jezsuiták magukhoz ragadták, a nélkül, hogy a hozzájuk kapcsolt feltételeket teljesítették volna. Igy lőn a betegápolással is. Mivel a kórház helyén a király utalványozta 4000 frtból rendházat építettek, a betegeket kitették, s ápolásuk ezentúl a város vállaira nehezedett. A bekövetkező erőszakos napoknak Thököly hadai vetettek véget. A páterek a kuruczok csapatai elől elmenekültek a városból, nagyon jól tudván, mi vár reájuk, 113ha a falak között rekednek. Thököly kuruczainak berohanása e város történetében oly jelentős esemény, hogy vele bővebben kell foglalkoznunk.

A város nagy többsége kényszerűségből inkább az osztrákokkal tartott és Strassoldo osztrák generálist emberrel és fegyverrel segítette is. Thökölyhez az evangelikus vallásúak szítottak. De azért Thökölyt a katholikusok is folyton hitegették, hogy veletartanak. Mikor azután Thököly azzal lépett elő, hogy ha már katonát és fegyvert a város nem tud neki küldeni, hát küldjön aranyat, - a selmecziek kissé megszeppentek és kilátásba helyezték, hogy a kért aranyakat meg fogják küldeni. De az arany egyre késett s Thököly a pénz küldését ismételten sürgette.

Eközben Bakos Mihály, Gyarmati János, Kis Mihály, Nagy István és Guthi andrás »Befelshaber zu Pferd und Fuss« aláírásaival német levél érkezett a tanácskoz, keltezve Jenőn, 1678. január 20-.-áról, mely levélben a parancsnokok, nem igen hízelgő módon, felhívják a tanácsot, hogy azonnal küldjön 2000 forintot, mert nem fogják megtűrni, hogy a város a németekkel tartson. Eddig is csak az ott lakó lutheránusok miatt kimélték meg. De most már végeszakadt minden türelemnek és kiméletnek, s ha nem lesz meg a pénz, kifosztják a várost. Tartson a város a magyarokkal, mert különben Terebes, Herencs, Homonna és más híres városok példájára jut, melyek szintén a németet pártolták. A pénzt hozó küldöttek ne féljenek, nincs pogányokkal dolguk, nem lesz semmi bántódásuk és így »pénzzel és jó hírrel« bátran jöhetnek.

A selmecziek ez erélyes felhívásra is csak alázatoskodó és szegénységről panaszkodó leveleket írtak; persze határozott hangon kijelentve, hogy ők a magyarokkal tartanak. Pedig éppen ezidőben kaptak majdnem 1000 emberből álló helyőrséget báró Stadl parancsnoksága alatt és javában segítették az osztrákokat. 1678. november 5.-én a Dévény alatti táborból maga Thököly Imre sajátkezü aláírású német levelet küldött a városnak, a melyben inti, hogy ne viselkedjék kétszínűen, hanem jó magyar legyen, mert különben megbánhatja. Most van alkalmuk az uraknak magyar érzelmüket megmutatni (»Ihr hungarisches Gemüth zu bezeigen«), ha nem teszik, maguk lesznek okai romlásuknak, szolgaságuknak és nyomoruknak. Értesíti a selmeczieket, hogy némely dragonyos az ottani hegyek közé vonult, ezeket ha elfognák, Dévény vár alá kisérjék hozzá. A levelet ezzel végzi: »Különben nem sokára személyesen jövök Selmeczbányára rendet csinálni (Ordnung machen).« E levél, mint az előbbi is, teljesen jó állapotban megvan a városi levéltárban. Ez utóbbi levélre is csak hitegetésekkel éltek a selmecziek és továbbra is a császáriakat támogatták.

Thökölynek lehettek itt teljesen megbízható barátai, kik mindenről értesíthették. A többségben lévő császáriak gyanuba is fogtak nehány selmeczit, közöttük a polgárőrség parancsnokát is, Lienpach János Gottfried gazdag bányapolgárt. De ez mindvégig csak gyanu maradt; Lienpach éppen a legfőbb veszélyben mutatta meg, hogy nem volt kuruczérzelmű, mit alább közölt levele is igazol.

1679. április havában Strassoldo generális majdnem az egész selmeczi helyőrséget és az óvári fegyvereket magával vitte s ekkor rontott be 1679. április 22-én Józsa István czim. kanonok, tályai pap, kit »Józsa páter«-nek neveztek általában, körülbelül 4000 kuruczczal, hogy a várost hűtlen és kétszinű viselkedéseért megbüntesse.

Hogy a katasztrófa miként való lefolyásáról hű képet alkothassunk magunknak, szükséges szó szerinti magyar fordításban közölni azt a levelet, melyet a már említett Lienpach polgárőrségi parancsnok 1679. május 6-án vejének írt, s mely német levél eredetijét a város levéltára őrzi. Hogy továbbá a Selmeczbánya városát ismerők a helyzettel némileg tisztában legyenek, szükséges még felemlíteni, hogy 1679-ben az alsó, a bélabányai és a frauenbergi (szélaknai) kapun kívül voltak még kapuk a kamaraház mellett, a mostani posta-épület és piaristazárda között, a nagy Boldogasszony templom és az úgynevezett Smelzhaus mellett, a hol most a legújabb akadémiai palota feljárója van. A levélíró Lienpach háza a kamaraház és mostani piaristaklastrom szomszédságában a jelenlegi Murgács-féle ház, a Reutter-féle ház, a takarékpénztár háza (Flemming-féle ház) volt.

A szépen írt levél szó szerinti magyar fordítása ez:

Igy büntette meg kétszinűségéért Selmeczbánya városát Thököly Imre. És e radikális eljárás használt, mert a város meghunyászkodott és kételkedni kezdett az osztrák hatalom erősségében.

Alig hagyták el még aznap délután, 1679. április 22-én a kuruczok a várost, a tanács máris mélyen megalázkodó könyörgőlevelet intézett Józsa páterhez, melyben kérelmezte, hogy legalább az elrabolt templomkincseket adná vissza. Erre Józsa páter 1679. évi május hó 3-án Atányban kelt sajátkezű levélben azt írja latin nyelven, hogy hajlandó a templomkincsket váltságdíj fizetése mellett visszaadni. E latinnyelvü levél végére sajátkezűleg magyarul aztuán feljegyezte az elvitt templomkincseket, ekként: »Egy fekete casula, Egy veres casula, Egy virágos kék casula, Két kehely, Egy fekete casula, Egy gyöngyös bársony casula, Egy gyöngyös pluviale, Két zászló, Egy vörös selyem casula, Három keszkenő, Egy fekete casula, Egy fehér gyöngyű casula, Egy fehér közönséges casula, Egy veres pluviale, Tiz patena, egy fekete casula, Egy zöld casula, Dalmatica kettő, Egy virágos materia casula, Egy pluviale galléra, Három bursa, Két stola.«

Sokáig tartottak a tárgyalások Thököly Imrével, mig végre megállapodásra jutottak, főképpen Holostomus Illés, akkori főjegyző, Lienpach Gottfried levélírónk és Hellenbach János Gottfried filozofiai és medikus doktor és előkelő bányapolgár közvetítésével.

1679. évi október 22-én végre Thököly »commisáriusai«, Stössl Mihály meg a katholikus és lutheránus templomgondnokok jelenlétében Bartakovics György házában, jegyzőkönyv felvétele mellett a templomi tárgyak visszaadattak.

Ez esemény után a protestánsok nyiltabban kezdtek fellépni, istentiszteletet tartottak és újból iskolát rendeztek be. A jezsuiták ünnepélyesen tiltakoztak, de 117ezúttal hasztalanul, mivel a fejedelem biztosai a templomokat a felkelés előtti állapotba kivánták visszahelyeztetni.

Az 1683. évben az egyház a városi hatóságtól teljesen függetlenül szervezkedett. Ugyanekkor a bányabíró is a protestánsok közűl választatott. A mint a török hatalom hanyatlásnak indult és a körülmények Thököly lábai alól is kirántották a talajt, az amúgy is felbőszített katholikus-párt 1688-ban a protestánsoktól elvette az összes templomokat, úgy hogy fából kellett egyet építeniök. Az 1691. évben a jezsuiták a helybeli hitközséget még lelkészeitől is meg akarták fosztani, nem tekintvén, hogy a közel 10,000 főnyi lakosság fele nem az ő táborukhoz tartozik.

A protestánsok üldözése, a magyar nemzetnek és alkotmányának elnyomása megérlelték azután II. Rákóczi Ferencz felkelését.

A város állapota ezidőtájt olyan lehetett, mint a lázbetegé. A folytonos viszálykodások, a bányamunkások nyugtalankodásai, a háborúságnak a város közeléig, sőt a városba is elcsapongó hullámai, a töröktől való félelem folytonos izgatottságban tartotta a kedélyeket. De kaczagtató dolgok is történtek ez időben Selmeczen. Ilyen, hogy csak egyet hozzunk fel, az az 1644. márczius 16-án érkezett rendelet, melyben Ő Felsége részére nehány darab ásvány és egy zacskó »vapores mineralium«-nak küldetése hagyatott meg. Ez a kannibális szó körülbelül annyit tesz, mint: »ásványok gőzei« s hogy miként lehet ezeket zacskóba fogni, erre megadta a rendelet a részletes utasítást. E szerint a bányában nedves vászonlepedőt kell kifeszíteni ott, hol ilyen gőzök vannak; ezek azután ráüllepednek a lepedőre, melyet koronként ki kell facsarni. A lecsepegő mérges folyadékot fel kell fogni egy bőrzacskóba; ha ez már megtelt, jól be kell kötözni ls lepecsételve külön emberrel Bécsbe küldeni; de jól vigyázzanak s jól lelkére kössék az embernek, hogy csak éjjel utazzék s nappal mindig árnyékban pihenjen, mert ha a nap rásüt a zacskóra, azonnal kiszívja a »vapor«-t s a folyadék elveszti minden erejét.

Annak, hogy a selmecziek a kor babonás felfogására oly jellemző rendeletnek eleget is tettek volna, mi nyoma sincs a város levéltárában.

El kell még mondanunk, hogy a selmecziek - a levéltári leírás szerint - gyönyörű, aranydíszítésekkel ellátott ezüstserleget ajándékoztak Bethlen Gábornak. Az ötvösművészet e remekét selmeczbányai aranyműves (Aurifaber) készítette. III. Ferdinánd 1655. június 22-én Pozsonyban kelt, fényes kiállítású kiadványával megerősíti a IV. Béla által adott és II. Ulászló által újból megerősített selmeczbányai jogkönyvet, mely a múzeumban van kiállítva. 1691. évi július 23-án Sybryk Gáspár bakabányai bíró a hét bányaváros közbevetését kéri az elfogott és halára itélt Nagy Ferencz, Nyíri György és Olmankoczy Péter katonatisztek megkegyelmezése ügyében. Ez ügyben a hét bányaváros Körmöczbányán 1691. szeptember 16-án feliratozott is, de hogy mily eredménynyel, valamint, hogy miért fogták el és itélték halálra a nevezett katonatiszteket, a selmeczi városi levéltárból megállapítható nem volt. Ugyanez időben két jezsuita pátert megöltek, a Vöröskút mellett lefolyt kisebb ütközetben pedig Daun gróf, az osztrák csapat parancsnoka, elesett.

1703. szeptember 14-én nagy riadalom volt Selmeczbányán. Híre érkezett annak, hogy Ocskay brigadéros Rákóczinak 2000 katonájával Korpona városát, mely ellenállás nélkül meghódolt, megszállotta és most Selmeczbányát, ha nem cselekednék szintén úgy, tűzzel és vassal való elpusztítással fenyegeti. Híre jött annak is, hogy Ocskay két selmeczi polgárt, Dianovszky Sámuelt és Privizer Pált elfogta. A mint megszólaltak a régi, még a XVI. századból származó »Kriegsdefension«-ból ismert vészlövések és egyéb vészjelzések, összesereglett a városi polgárság s az egész lakosság a Magasházban, a hol az akkori bíró, Lemoni György Henrik tudtuladta a sokadalomnak a veszélyt, a mely a várost fenyegeti. Miután - úgymond - a császári katonaság távol van s így a város védelem nélkül szükölködik, ajánlja, hogy Rákóczinak a polgárság meghódoljon, erről Ocsakyt Korponán azonnal értesítse és felkérje, hogy kiküldenő megbizottaival a város átadásának módozatait állapítsa meg.

A bíró ezen indítványa egyhangúlag elfogadtatott és az időközben máris ideérkezett nehány hadnagy előadta Ocskay feltételeit, melyek teljesítése mellett a várost megkiméli. Ezek szerint 2000 r. forintot kellett Rákóczinak és 200 r. forintot Ocskaynak fizetni hadisarczul. A város vagyonos bányapolgárai a pénzt 118azonnal össze is adták, mint a német nyelvű tanácsi jegyzőkönyvek megjegyzik, »anticipato« és olyképp, hogy ezen összeg az összes polgárok közt később »repartiroztatni« fog. Ezzel a város minden további bántalmazástól megmenekült, sőt Ocskay meg sem szállotta.

Szeptember 27-én Selmeczbányára érkezett Géczy Zsigmond, Rákóczi fejedelem biztosa, kit nagy pompával fogadtak és kit a fejedelem a kamarai (kamaragrófi) bányaügyek feletti felügyelettel bizott meg.

Alig utazott el a formális bemutatkozás után Géczy, máris október 1-én Eötvös István és Zabereczky László, Rákóczi fejedelem komiszáriusai több katonatiszttel és katonával Selmeczbányára érkeztek, hogy a tanácstól és a város minden lakosától a »Hommagium Fidelitatis«-t, a hűségesküt kivegyék. Ez a városházán a bíró és a tanácstagok, valamint a nevezett komiszáriusok jelenlétében ünnepélyesen meg is történt.

November 1-én ismét nagy riadalom volt a városban, mert híre járt, hogy Schlick gróf, császári generális Léva mellett Rákóczi hadait megverte és közeledőfélben van. A selmecziek erre gyorsan köpenyt forgatva, Schlick generálishoz küldték Lemoni bírót a város, Khűnberg könyvelőt és Zweig bányamestert a kamara, nemes Schmidegg Mátyást, dr. Langot és Rochser Frigyest, a bányapolgárság s többeket a lakosság részéről, azzal a megbizatással, hogy a császáriaknak hódoljanak meg és kérjék a generálist, hogy a császár előtti legmélyebb »devotiojukat« kegyeskedjék bejelenteni.

Ime, ismét csak a selmeczi kétszínüsködés, mely csaknem végzetessé vált a városra; mert midőn Bercsényi e köpönyegforgatást megtudta és midőn Zólyom mellett az akkor még császári szolgálatban állott Forgách generálist megverte, Selmeczet el akarta pusztítani. Nagy utánjárásába, meghunyászkodásába és pénzáldozatába került a lakosságnak, hogy ettől, különösen Ocskaynak és Schröternek közbenjárására mégis elálljon. Bercsényi a kegyelmet kérő küldötteket keményen lehordotta és Hellenbach János közbenjárására 10,000 forint sarczczal megelégedett. Hellenbach ettől az időtől kezdve mindvégig leghívebb embere és selmeczi kamaragrófja lett Rákóczinak, míg a császári kamaragróf, báró Thavonat, gróf Koháry András apósa, a várost a báró Gerambokkal együtt elhagyta és velük csak a városnak császáriak által történt visszafoglalása után tért vissza Selmeczre. Az 1704. évi bíróválasztást és tisztújítást már Rákóczi fejedelem komiszáriusa, Jánoki Zsimgond vezette és erősítette meg. Ekkor nyertek újból egyenjoguságot a protestánsok, a katholikusokkal. Stephany György bírónak is ekkor kezdődik nevezetes szereplése. A bírói hatalmat 1708. február 2-ig gyakorolta. E négy, nehéz év alatt nagy szolgálatokat tett városának. Az igazi magyar szellem terjedésének bár még csak gyönge csirái városunkban ez időtől kezdenek növekedni. 1704-ben Selmeczbánya vendégül látta Bercsényiné, Forgáchné és Csáky Tamásné grófnőket, de magát Bercsényit és később a fejedelmi párt is. Rákóczi fejedelem és neje 1704. október havában jöttek Vihnye fürdőbe. A fejedelem főképpen azért tartózkodott Vihnyén, hogy innét a selmeczi tractát ellenőrizhesse. Ekkor a dicső emlékezetű fejedelem már bízott a Hellenbach kamaragróf fölénye alatt álló Selmeczbánya város hűségében és ezért szemelte ki Selmeczbányát a békealkudozások szinhelyévé. Kevés oly nevezetes historiai esemény folt le Selmeczbányán, mint e tracta és éppen ezért kissé bővebben kell vele foglalkoznunk.

A császári és fejedelmi udvar köréből már jóeleve több levél érkezett (valamennyi megvan a levéltárban), arról értesítvén a várost, hogy báró Seilern, gróf Lamberg, Széchenyi Pál kalocsai érsek, gróf Koháry István és több »jogtudós« fog érkezni és Madochany Miklós által felkérték a várost, hogy e követeket és kiséretüket kellőleg fogadják. Különösen Csemiczky Sándor kéri a várost, hogy Széchényi Pál kalocsai érseket, a ki a legnemesebb szándékkal utazik ide, előzékenyen fogadja, a mi a fejedelem és a város érdekében is áll. Rákócziék arra is felhivták a bíró és a tanács figyelmét, hogy nemcsak az általuk küldöttekre, de különösen a hollandi és az angol követekre és azok nagy kiséretére legyen figyelemmel. Képzelhető, mily nagy izgatottság uralkodott a városban, a midőn díszes fogadtatás mellett fényes kisérettel és számos katonával megérkezett báró Seilern, gróf Lamberg, Széchényei Pál és gróf Koháry István, a császáriak és csakhamar utánuk Stepney György angol és Hamel-Brunieux János hollandi követ a békeközvetítők részéről. Bercsényi és társai már akkor - október 18-tól fogva - Selmeczen voltak és gondoskodtak a kellő fogadtatásról.

119Szegény Stephani György selmeczi bíró azt sem tudta, hol áll a feje. A tanácstagok, élükön különösen báró Hellenbach kamaragróf, kik közül mindegyiknek kijutott a rendezés és különösen a katonák és a nagy kiséret személyzetének elhelyezéséből, sürögtek-forogtak. Végre október 19-én éjjeli 11 óra után nagy nehezen elhelyezték a sok »vendéget« és a kimerült Stephani biró a helyett, hogy pihenésre tért volna, még az éjjel - titokban - összehívta a tanács tagjait saját lakására, hogy a város magatartásáról tanakodjanak.

Tudjuk a történelemből, hogy Heinsius hollandi vezető államférfiu és Marlborough, a mindenható angol miniszter, azt az utasítást adták követeiknek, hogy: »Magyarországban békének kell lennie.« azt is tudjuk, hogy a selmeczi békealkudozásokat két ízben fegyverszünet előzte meg. Tudjuk, hogy a császáriak, különösen a Kolonich esztergomi prímás által informált és befolyásolt báró Seilern és az ő törekvéseit támogató Koháry István hiusították meg a békét, pedig a hollandi és angol követ, sőt Széchényi Pál kalocsai érsek is minden lehetőt megtett a békekötés sikeres elérésére. Tudjuk, hogy a hollandi és angol követ Rákóczival Vihnyén személyesen tárgyalt és a fejedelem »őszintén feltárta szívének legtitkosabb rejtekeit: Mit akar? - A magyar nemzet összes sérelmeit orvosoltatni kívánja. Kényszerűségből ragad meg minden eszközt, hogy magát és honát megmentse«, stb. - de nem ismeretes talán eddig az, hogy az október 22-én a selmeczi városháza tanácstermében lefolyt érdemeleges béketárgyalások alatt mi történt itt, és miként emlékeznek meg erről az akkori tanácsülési jegyzőkönyv és egyéb levéltári feljegyzések.

Ezek szerint a legnagyobb ellenszenv nyilvánúlt meg Seilern és társai ellen, de nagy panaszt emelnek Bercsényi erőszakoskodása miatt is. Bercsényi ugyanis az ő bámulatos, kiméletlen erélyességével nem tűrt semmit, a mi az engedetlenség látszatával bírt volna és féltékenyen őrködött a felett, hogy a város csak egyenesen a fejedelemhez való ragaszkodását manifesztálja.

Bercsényi tehát október 20.-ától és különösen 22-én, midőn délelőtt a békeértekezlet megtartatott, bizonyára csak ürügyül használván fel azon körülményt, hogy a hollandi követ személyzetének nem bocsátották idejekorán rendelkezésére a városi fuvart, Stephani bírót saját lakásán fogságba vetette, mert tarthatott attól, hogy a bíró Seilern császári követ embereivel összeszűrhetné a levet.

A békeértekezlet október 22-én délben és Stephani bíró fogsága ugyanaznap délután egy órakor véget ért.

Rákócziékat kivéve, a fényes vendégek elhagyták városunkat, mely azóta nem volt ily történelmi nevezetességű esemény színhelye. A bíró azonnal egybehívatta a tanácstagokat saját lakására és elpanaszolta a vele történt méltatlanságot.

A sokat szenvedett bíró keserves panaszára az egész tanács felháborodott és Lang orvost, Rákóczi kedvelt emberét kiküldte Vihnyére, hogy a fejedelemtől »satisfactiót« szerezzen. Lang el is ment Vihnyére. Rákóczi Ferencz, mint azt Lang a tanácsnak már október 24-én bejelentette, Bercsényit rendreutasította és eljárását rosszalta. Ezt persze csak Lang doktorral szemben jelentette ki a fejedelem és a selmecziek meg is voltak elégedve a kijelentéssel, de hogy Rákóczi Bercsényit e miatt csak kérdőre is vonta volna, alig hihető.

A selmeczi békeértekezlet azonban »meddő« maradt és a nagy harcz újból kitört.

Az 1705. évi egri gyülésre Ambruszter Dávid és Pirolt Ignácz tanácstagokat küldötték ki. Lang Jánosnak, a híres és Rákóczi vihnyei tartózkodása óta a fejedelem előtt különösen kedvelt orvosnak is oda kellett volna mennie, de éppen ez időben a beteg gróf Bercsényinéhez hívták. A kereskedelmi és ipari dolgokkal foglalkozó egri gyülésről érdekes jelentést tettek Ambruszter és Pirolt. Az 1705. évi szeptember 12-én tartott szécsényi országgyülésen is képviseltette magát Selmczbánya, ugyancsak Ambruszter és Pirolt által. Az ez országgyülésen megalkotott »instrumenta confederationis« e város pecsétjével és a biró aláírásával is elláttatott. a város követei 1705. október 6-án tettek jelentést a szécsényi országgyülésnek a várost érdeklő dolgairól. E jelentés szerint a selmeczi evangelikusok ügyében a gyülés úgy határozott, hogy a szt. Katalin-templomot és a Mária-templomot, a paplakkal, temetővel és az egyházi jövedelmek felerészével az evangelikusok kapják. A nemzeti szövetség elhatározta továbbá, hogy a hűségesküt a városok minden polgárának le kell tennie. Ezt a hűségesküt 120báró Hellenbach János, a fejedelem kamaragrófja, Stephany János György bíró, Armbruszter Dávid és Pirolt Ignácz Szécsényben tették le. A selmeczbányai polgárok, számszerint összesen 393-an, Selmeczbányán esküdtek fel.

Ez időben már tömérdek panasz merült fel a rézpénz ellen. Nem akarták ezt Selmeczbányán sem elfogadni forgalmi értéknek, annyival kevésbbé, mert nagyon sok hamis pénz forgott közkézen. Érdekes pénzhamisítási eset történt Selmeczbányán is, melyet itt elmondunk.

Az 1705. év vége felé Selmeczbányán egy idegen uriember telepedett le, a ki gróf Cotten János Zsigmondnak nevezte és Rákóczi Ferencz kapitányának mutatta be magát. Az idegen gróf, állítása szerint, azért jött Selmeczbányára, hogy betegeskedésében itt gyógyulást találjon. alig lakott itt nehány napig, már Haydt Krisztián helybeli órásmester ismeretségét kereste és azt igen ügyes ürügyek alatt meg is lelte. A nevezett órásmester, mint a város által alkalmazott őr és óraigazító, az Óvárban lakott és gróf Cotten őt ott lakásán többízben meglátogatta. Kis idő mulva a gróf arra kérte a város tanácsát, hogy neki lakást adjon ugyancsak az Óvárban. A tanács azonban e kérelmét 1705. évi deczember hó 11-én tartott ülésében elutasította azzal az indokolással, hogy ismeretlen embernek ott lakást nem adhat és ezt a fejedelem előzetes tudta nélkül nem is teheti, nehogy kegyvesztessé legyen. Történt azután, hogy Zweig János bányamestert és báró Hellenbachot értesítették gróf Cotten gyanus viselkedéséről és különösen Haydt órásmesterrel az Óvárban való titokteljes összejöveteleiről. A nemes báró sietett ezt a városi tanács tudomására hozni és a városi tanács nyomban elrendelte a titkos előnyomozást, s már 1706. évi január havában in flagranti rajtakapta az Óvár tornya alatti kis konyhában (»In dem Küchl auf dem alten Schloss«) gróf Cottent és Haydt órást a pénzverésen. Házmotozást tartottak, még pedig Láng János tanácstag vezetése alatt Deada Dávid »Zeugschaffer bei hisiger löbl. Cammer«, Schallmann és több kamarai drabant. A pénzverőgépet és a többi eszközöket és készleteket lefoglalták és a kamaraházba vitték, a tetteseket pedig nyomban szigorúan vallatóra fogták. A gróf már ekkor mentegetődzött, hogy a pénzverőgépet Léva mellett vette egy olasz embertől két ökörért és pénzcsinálásra csak a végszükség (»äusserste Noth«) vitte. Erre a tanács »sub brachio« a grófot, az órást és ennek nejét, született Kölbl Zsuzsanna Teréziát elfogatta és az óvári börtönbe záratta. A gróf mindjárt elfogatása után 1706. január 30-án német levelet intézett a fejedelemhez, melyben keservesen ecsetelvén sorsát, kegyelmet kér. Hellenbach báróhoz is írt később levelet, melyben főképpen arra kéri, hogy beteges állapotára való tekintetből is, a nehéz és neki nagy fájdalmakat okozó bilincseket vétesse le; ne gondolják, hogy ő elszökik. Kéri, hogy ügyét még e héten tárgyalják, hogy mielőbb bevonulhasson ezredéhez szolgálatra. Gróf Cotten e kérelmét, Hellenbach közbenjárására, a városi tanács teljesítette is, de annál nagyobb erélylyel folytatta a vizsgálatot abban az irányban, hogy voltaképpen kicosda ez a gróf Cotten, a ki még mindig azt állította, hogy a fejedelemnek volt kapitánya. A grófot tehát keményen inkvirálták, a ki folyton csak azt állította, hogy ő gróf Cotten, Würzburgi és Bambergi gróf, Németország Hessen herczegségében fekvő Berderode községében született és II-ik Rákóczi Ferencz volt kapitánya. Minden vagyonát elvesztette és most, mint teljesen vagyontalan és beteg ember, kénytelen volt a tiltott pénzveréshez fogni. E határozott kijelentésére a tanács 1706. évi február 17-én Stephani János György akkori bíró elnöklete alatt tartott üléséből báró Hellenbach, Csemniczky és Szentiványi Rafaelhez fordult jogi tanácsért, hogy az esetben, ha a delikvens csakugyan hesseni gróf és Rákóczi Ferencz kapitánya volt, elitélheti-e a honi és a városi törvények intézkedéseihez képest »ex nota infidelitatis« halálra és végrehajthatja-e rajta ezt a hozandó itéletet, mert azt is kéri figyelembe venni, hogy a gróf az órással voltaképpen csak verte a pénzt és nem hamisította, mivel ugyanolyanok a (»Fünf Gröschler«) öt garasosok és a polturák (»Poltraten«), mint az eredetiek és így a gróf bűne az, hogy pénzt veretett, pedig a pénzverési joggal nem bírt. Hellenbach báró erre azt válaszolta, hogy véleménye szerint a törvény teljes szigorával kell eljárni és ő szavatol, hogy a városnak ebből baja nem lesz. Szentiványi véleménye az volt, hogy a gróf föltétlenül elitélhető, mert in flagranti kapatott rajta és mert a Tripartitum 3-ik részének 20-ik titulusa alapján erre rászolgált... de azután hozzáteszi, hogy mégis csak jó lesz az esetet a fejedelemnek előzetesen bejelenteni, mert a gróf a fejedelem hadiszolgálatában állott. Csemniczky 121kétségtelennek tartja a város itélkezési jogát a Tripartitum 2-ik részének 75-ik titulusa, de II. Ulászló decretumának 13. artikulusa alapján is, a mely szerint a pénzverés csak az uralkodónak és az országgyűlésnek áll jogában... de mégis a jelen esetben meggondolandó az a körülmény, hogy a gróf II. Rákóczi Ferenc hadiszolgálatában állott és így jó lesz a fejedelmet ez esetről értesíteni. Az óvatos tanács Szentiványi és Csemniczky véleményét követve, még mielőtt végtárgyalás tartott és itéletét meghozta volna, kimerítő írásbeli jelentést tett a fejedelemnek, de a válasz érkeztéig a vizsgálati kihallgatások is megejtette. Ezekből kitűnt, hogy gróf Cotten tizenhét éves korában Cotta-Cornet herczeg szolgálatában állott és egy aranyművesnél lakott, hol - mint ő vallotta - magánpasszióból megtanulta két év alatt az arany- és vaskovácsolást (»Gold und Eisen schmieden«). De ennek gyakorlati hasznát mind ekkoráig nem vette. Csak a midőn Ocskayt Léva mellett megverték, találkozott egy olasz emberrel, ki neki az öt garasos és a polturás pénzverőgépet két ökörért eladta és ő e géppel Selmeczbányára jött. Itt, mivel már semmije sem volt, azonnal a pénzveréshez akart fogni és e czélból alkalmas társat keresett, kit Haydt órásmesterben meg is talált. Az óvári torony alatti kis konyhában azután készítették a pénzt, melyet az órásmester felesége értékesített és midőn kifogytak a rézlemezekből, az asszonyt Beszterczebányára küldötték, hogy az ottani rézhámorból táblákat hozzon s e czélból már az általuk vert érmekből befolyt pénzzel látták el. Ez volt vesztük, mert így tudódott ki manipulácziójuk. Mindezt az órásmester, kinek kimerítő vallomása külön füzetben is megvan a levéltárban, nejével együtt megerősítette. Az órásmester felesége még azt is vallotta, hogy ő ártatlannak érzi magát, mert a gróf úr azt mondta, hogy ő a fejedelem embere és neki szabad így cselekedni és pénzt verni, de azért titokban kell tartani az egészet. A tanács 1706. évi május 5-én tartott ülésében kimondotta, hogy a pénzhamisítókat fejvesztésre »fogja« itélni, de be kell várni a fejedelem válaszát. A midőn ez a városban kitudódott és azt is megtudták, hogy az órásmester felesége áldott állapotban van, egy asszonyokból és szűzekből (»Ehrsahme Frauen und Jungfrauen«) álló küldöttség a tanács elé járult, mely őket a tanácsteremben 1706. május 7-én fogadta. E küldöttség, melyben nehány áldott állapotú asszony is volt (»Theils hochschwangere ehrsame Frauen«), kegyelmet kért a bűnösöknek és különösen az órásmesternénak. Az asszonyok küldöttségének, bizonyára ékesszavú, szónoknője Hentallerné, Schneider Tóbiás gazdag bányapolgár és volt bíró leánya volt. (Ilyen kegyelmet kérő asszonyi deputácziók szokásban voltak Selmeczbányán már az ősidőkben és ez esemény után is. A legutolsó ily kegyelmet kérő női küldöttség 1849-ben járult az itt átvonuló Görgey Artúrhoz, ki egy renitens fiatal honvédet golyó által való halálra itélt. Görgeyt azonban nem hatotta meg az asszonyok kérelme és a honvédet a kálvária alatti réten agyonlövette.)

A város tanácsa ezalatt várta a fejedelem válasziratát és addig az állítólagos »sentantiá«-ját függőben tartotta, illetve végérvényesen meg sem hozta. Ugyanaznap, a midőn a nők küldöttsége kegyelmet kért a delikvensek számára, 1706. május 7-én kelt II. Rákoczi Ferencznek ez ügyben intézett leírata is, melyet itt szószerint közlünk: »Prudentes ac Circumspecti Fideles Nobis grati. - Salutem et principalis Gratiae etc. Jóllehet Cotten Sigmond és János az hamis Pénz csinálásáért az ország Törvénye szerént való példás büntetést, az mint Hűségtek által Condemnáltattak is, megérdemelették vala, mindaz által mellettek lett Interessiojukat némelly Híveinknek tekintetbe vévén kglmesen meg Grátiáztuk az által Hűségtektül pronuntiált Sententia alól, az mennyiben annak vigora szerint meg kelletett volna öletetni, absolvaltuk ugyan; mindazáltal hogy ilyetén meg Gratiáztatások által mások hasonló dolog követésére magokat el bízván példát ne vegyenek, Hűségtek ezen parancsolatunkat vévén az Országbul csapatassa ki. Datum in arce Nyitriensi die 7. May Ao. 1706. F. Rákóczi. - Franciscus Aszalay«. E kegyelmi leirat következtében gróf Cotten, Haydt órás és neje megmenekültek a halálbüntetés alól és az országból való száműzésre ítéltetvén, városi drabantokkal a lengyel határszélre kisértettek. Elkisértetésük előtt ünnepélyes esküt tettek a bíró előtt, mely szerint tettüket bánják, meg fognak javulni, megbüntetésükért senkin bosszút nem állanak és soha az országba vissza nem térnek.

Sok zaklatásnak voltak kitéve a selmecziek a kurucztisztek és katonák részéről. Például 1706-ban a Bercsényi-csapatok beszállásolása alatt Lempe kapitány durva szavakkal szidalmazta, sőt megveretéssel fenyegette Stephani bírót, 122Bonefus ezredes pedig 1707 márczius 16-án a sokat szenvedett birót megbotozással fenyegette, ha nagymennyiségű hust és más élelmiszereket gyorsan elő nem teremt. Varju kapitány ötven botot veretett egy fiatal mesteremberre, mert ez követelésének kielégítését sürgette. Ezeket az eseteket sérelemként az ónodi országgyülés elé akarták hozni és erre Clement Samu, a város követe utasítást is kapott, de a nagyfontosságú országügyekkel foglalkozó országgyülésen ily apró ügyek természetesen szőnyegre sem kerültek.

Mint érdekes jelenséget említjük, hogy a városban senki sem akart »labancz« lenni; sőt e szót szidalmazásnak, becsületsértésnek vették. Igazolja ezt az a hosszabb becsületsértési per, a melyet német mesterlegények indítottak néhány magyar csizmadia mesterlegény ellen, azért, mert ezek amazokat labanczoknak csúfolták. A bíró azzal a megjegyzéssel, hogy a labancz elnevezés szégyenletes sértést képez, erre pedig a német legények nem szolgáltak rá, a sértőket pénzbirsággal sujtotta.

A nevezetes ónodi országgyülésen Selmeczbányát báró Hellenbachon, Rákóczy kamaragrófján kivül Clement Samu aljegyző és nemes Reutter Mátyás bányapolgár képviselték. Az ez országgyülésen lefolyt eseményekről Clement több levélben számolt be a bírónak és a város tanácsának. A selmecziek memorandumot is juttattak Jánoky kanczellár révén a fejedelem kezéhez, a melyben különösen az értékét majdnem teljesen elvesztett rézpénz, a katonabeszállásolás, az adók, de főképpen a két felekezet közötti (róm. kath. és ág. evang.) jog- és vagyonviszony rendezése tárgyában kértek gyors és érdemleges intézkedést. I. József király detronizálásának híre óriási nyugtalanságot idézett elő a városban. Elvégre is a kényszerűségből kuruczoskodó selmecziek bensőleg még mindig inkább a dinasztiához ragaszkodtak, mint Rákóczi fejedelemhez.

1707 szeptember havában az összes bányamunkások (Heyerschafft) fellázadtak és ha Hellenbach báró erélyes, de egyszersmind eszélyes eljárásával a lázadásnak gyorsan véget nem vet, a valósággal feldühödött tömeg nagy veszedelembe sodorta volna a várost, de különösen a bányaműveket. Ugyancsak szeptember havában Zindl Mihály, Lumbnizer István és Kitsch János selmeczi polgárok feljelentésére nagymérvü pénzhamisítás nyomára jöttek Léva mellett. Ennél a pénzhamisításnál az az érdekes, hogy a hamisítók (egy Losonczy nevezetű és fia) a forgalomban lévő tömérdek hamis pénz megkülönböztetése végett eszközölt átbélyegzést is hamisították és a hamis bélyegzőről azt állították, hogy azt Hellenbachtól kapták. Persze, ez nem volt igaz.

Selmeczbánya a Kassán 1707 deczember havában tartott gyűlésen (conventum) is képviselve volt Clement és Rochser által. E gyűlésen Bercsényi nagyon becsmérlőleg nyilatkozott Selmeczbánya városa felől, t. i. hogy ki akar bujni mindennemű teherviselés alól, pedig gazdagabb polgársága van, mint Kassa városának. A város képviselői erre a város inséges állapotának további ecsetelésével elhallgattak és a polgárság - fizetett.

1708 február havában Bercsényi két napot töltött Selmeczbányán és a katonabeszállásolás megváltásául nagyobb összeg lefizetését követelte. E követelménynek a város később kénytelen volt eleget tenni. az 1708. évi egri tanácskozáson a várost Pirolt főjegyző képviselte. 1708 június végén Rákóczi fejedelem másodszor is meglátogatta Vihnye fürdőt. A fejedelemnek a fürdő ekkor annyira megtetszett, hogy azt Selmeczbánya városától meg akarta venni, vagy egy másik földbirtokkal kicserélni. Ez ügy lebonyolításának közvetítője dr. Lang, a híres orvos volt, a ki az 1708. évi július 1-én és 11-én egybegyűlt belső és külső tanács előtt a fejedelem szándékát tolmácsolta azzal, hogy a fejedelem a fürdőt Karlsbad mintájára fejleszteni óhajtja. A tanács a fürdőt ingyen akarta átengedni a fejedelemnek. Ezt Rákóczi nem fogadta el és így 6000 ezüst tallér vételárban állapodtak meg. E vételt azonban az augusztus 3-iki szerencsétlen trencséni csata meghiusította.

A trencséni csata után Selmeczbányát is csakhamar elhagyták a kuruczok és a város már október 25-én a 8000 főből álló sereggel a város felé közeledő Löffelholtz osztrák generálisnak meghódolt. A város ekkor osztrák katonai uralom, báró de Langlet ezredes és ennek helyettese, gróf Erps alezredes parancsnoksága alá került.

Ekkor tapasztalták a selmecziek, hogy a kuruczok mégis csak kiméletesebben bántak el a várossal és polgáraival, mint Löffelholtz tisztjei és katonái. Ezek 123auditorja előtt tette le a polgárság november 3-án a császári hűségesküt. Heister császári főparancsnok Borsiczky Lászlót nevezte ki Selmeczbányára polgári biztosnak. Az 1709. február 2-iki biró- és tanácstag-választás már Borsiczky vezetése alatt ment végbe. A bányavárosok Főparancsnokává gróf Steinwille neveztetett ki. A Selmeczről elmenekült Gerambok és a többi osztrák érzelműek visszaszállingóztak. Báró Tavonat kamaragróf is újból elfoglalta hivatalát és kamaraházi lakását. A derék Hellenbach mindvégig kitartott Rákóczi mellett és fejedelmének letünésével ő is letünt a tettek mezejéről. Az éhinség, a pestis előörse az egész vidéken egyre sűrűbben szedte áldozatait. De ennél is rettenetesebben pusztított maga a pestis, a fekete halál. A város lakosainak több, mint a fele áldozatává lett e borzasztó járványnak. leírhatatlan állapotok lehettek akkor Selmeczen. A Lazaret járvány-kórházban működő orvosok, felcserek, ápolók, hullavivők, sírásók éjjel-nappal részegek voltak. Több házban, sőt Bélabányán és Steffultón eltemetetlenük feküdtek a hullák az utczán. A lakosságot börtönbüntetéssel kellett fenyegetni, hogy a járványadót megfizesse és a hatósági intézkedéseket szigorúan megtartsa.

Végre 1710 szeptember havában alábbhagyott a pusztítás és a város egész lakosságának felhívására és nevében Pirolt Ignácz helyettes bíró szeptember 14-én a jezsuiták templomában (mostani plébániai templom) a város, a kamara és a bányalegénység nevében ünnepélyes fogadalmat tett, hogy a járvány elhárítására méltó szentháromságszobrot állíttat fel.

Az 1711. év elején a pestis már csak szórványosan lépett fel és a február 2-án bíróvá megválasztott Pirolt Ignácz kijelentette, hogy a pestis végleg megszünt. A szentháromságszobor a felső piaczon (most szentháromság-tér) csakhamar felállíttatott, de már 1764-ben eltávolították és helyébe épült a mostani monumentális szobor. 1711 márczius havában még lehetett ugyan hallani Selmeczbánya környékén is a kuruczok fel-felbukkanásáról, de e hírek is csakhamar elnémultak és az április 19-iki szatmári békekötés a kuruczidőknek véget vetett.

A szatmári béke után, habár a III. Károly és Mária Terézia korabeli országgyűlések ismételten hangoztatják a magyar pénzügyi kezelés önállóságát, elsősorban a bányavárosok jutottak teljesen a bécsi hatóságok befolyása alá.

Mikép történhetett ez?

Magyarázatát adja ennek először az a régi felfogás, hogy minden szabad királyi város, tehát Selmeczbánya is a szent korona jószága, mintegy magántulajdona. Az ezektől befolyó évi jövedelem a királyt, mint fejedelmet és mint földesurat egyaránt megilleti, s így szabadon rendelkezhetik vele. Minthogy pedig királyaink, mint egyúttal osztrák uralkodók, Bécsben székeltek, selmeczbányai ügyeiket szintén az ottani hatóságaik által intéztették el.

Ezt a törvénybe ütköző alakulást még egy másik körülmény is előmozdította. A bányák ugyanis még a XVI. században is majdnem mind magánemberek, vagy magántársulatok tulajdona voltak. A bányabirtokosokat »Ringbürgerek«-nek, vagy »Waldbürger«-nek nevezték és sok nagyvagyonú család volt közöttük. Azonban a bányaművelésnek a föld mélyébe való hatolásával sem a magánosok, sem a társulatok nem birták meg az érczfejtés tetemes költségét. Egy-egy vízemelő-gépnek beszerzésére, egy-egy vizet levezető tárónak építésére tehát kölcsönt kértek a királytól, ki azt meg is adta, mert az ő érdeke is az volt, hogy a bányászat virágozzék és jövedelmet hozzon. Igy a magánbányászat mindinkább a királynak, megbízottjainak és hivatalnokainak befolyása alá került, sőt lassan-lassan királyi, vagyis kincstári bányászat lett belőle. E korszakban a király az egyedüli bányatulajdonos és Selmeczbányán magánbányászat egyáltalában nincs.

Minthogy pedig Selmeczbánya helyén sohasem keletkezett volna város, ha hegyeiben nemes fémre nem találnak, azért ez a két fogalom: bánya és város itt teljesen fedi egymást. A kié a bánya, azé a város. A királyé a bánya, a királyé a város. A bánya és város fogalmának e szoros kapcsolatánál fogva Selmeczbánya 124városának története úgyszólván egy a selmeczi bányászat történetével, s nincs az a politikai, kulturális és társadalmi mozzanat, mely Selmeczbánya bányászatával össze nem függene.

Észlelhetjük ezt mindjárt a köznép hazafias gondolkozásánál. Noha a bányamunkások osztálya a XVIII. században már egészen elszlávosodott, mégis magyarnak érezte magát. Mert a míg magánbányászat is volt, ennek bányászaival szemben a kincstáriak »királyi« bányászoknak nevezték magukat és ez a kitüntető czím illette meg azután valamennyit, kikben ekképpen ébren maradt mindig a magyar királysághoz való tartozás érzete. Nagyon fontos körülmény ez egy eredetileg német lakossággal biró városban és oly időben, midőn a felsőbb helyről jövő példa Selmeczbánya vagyonosabb és műveltebb társadalmát nem hogy magyarosította volna, hanem inkább megerősítette a németségben. A lakosság nagy tömegének ez a gondolkozása kedvező kihatással volt az intelligencziára is.

A mint túlsúlyra jutott a Bécsből igazgatott bányászat, s vele együtt a császári bányakamara, a bányatulajdonos polgárok, a város ügyeinek intézői, kiváltságaikban sokszor látták magukat megtámadva. Védelmet a támadás ellen csakis a régi oklevél, az ősi magyar alkotmány nyujthatott. Az országgyűléseken a polgárság szövetségest talált a nemességben, mely síkra száll mindenkinek kiváltságaért, mert ebben találja a magyar haza magyarnak maradása legfőbb biztosítékát.

Pedig itthon, a kisebb hazában, ellentétek is merülnek fel gyakran az ottani frigytársak, a vármegye és a város között.

A mint a török hódoltságnak vége s a közvetetlen veszedelem megszűnt, a nemesség megint jószágaira vonul. De azt a befolyást, melyet az előbbi korszakban, mint a városi lakó és mint az országgyűlés tagja, a kamarai ügyekre szerzett, továbbra is meg akarja tartani. Ez annál inkább fölkeltette a polgárság féltékenységét, mert a megyeiek törekvését elősegítette az a körülmény, hogy a városi előkelő polgárok közül sokan nemesíttettek, s ezekben azok gyakran, mint új rokonokban is, érdektársakat találtak. Számít a vármegye arra is, hogy magában a városban is van versengés a bányabirtokosok és a czéhbeli mesteremberek között.

Sajnálatos, hogy ez az ellentét a város és a megye között nálunk a nyelvi ellentét jellegét is felvette, s ilyképp Selmeczbánya magyarosodása csak a legújabb időben indult meg. S bár ez a sajnálatos ellentét jelenleg már megszűnt, a magyarosodást még sem a vármegye, hanem az állam viszi keresztül intézkedéseivel, különösen azzal, hogy magyarrá tette az oktatás nyelvét a bányászati és erdészeti főiskolán.

A bányabirtokosok, czéhek és bányamunkások közötti nyelvi és kenyérkereseti ellentétekhez a szatmári békét követő száz évben még hozzájárult a lakosság vallásbeli különbsége is. Ez azonban, a viszonyok sajátságos alakulása folytán, nem hogy előmozdította volna a németnyelvű Selmeczbányán a lakosság tekintélyes részének elidegenedését a magyar állameszmétől, hanem ellenkezőleg, a hazafias gondolkodás egyik hathatós támogatója lett. A lakosság többsége ugyanis ekkor már megint római katholikus. Mivel azonban e vallásnak főpártfogója a német kormány, a selmeczbányai protestánsok, midőn azzal szemben vallásszabadságukat védték, egyúttal a magyar alkotmánynak is harczosaivá lesznek. Továbbra is németnyelvű polgárok, de a szellem, mely tetteiket irányítja, magyar.

Legtekintélyesebb közöttük ezidőtájt báró Hellenbach Godofréd, ki főembere volt a bányászat terén Rákóczinak, de a szatmári béke nyujtotta kegyelemmel élvén, visszatért Selmeczbányára. 1721/2-ben Pesten találjuk őt, mint ama vallásügyi bizottság tagját, melyet az 1712-1725-iki országgyűlés kiküldött, hogy felekezetek közötti viszály megszüntetésére javaslatot dolgozzon ki.

A bizottság fáradozása nem járt sikerrel. Igy a selmeczbányai protestánsok a következő években ismételt zaklatásoknak voltak kitéve. Virágzó gimnáziumot tartottak fenn, mit irigy szemmel néztek a jezsuiták, kik a katholikus gimnázium élén állottak. 1747-ben egyik rendtársuk behatolt az evangelikus iskola egyik osztályába, melyben az akkori igazgató logikát tanított. A városi tanács az igazgatót ettől eltiltotta, a mit egy, a következő évben érkezett királyi kézirat is megerősített. A protestánsok iskolája így, a mai kifejezéssel élve, egy időre algimnáziummá lett, melyben a bölcsészet tanítása nem volt megengedve. De Mária 125Terézia uralkodásának vége felé, 1777-ben, midőn már mindinkább fiának befolyása alá jutott, megint kiegészíthették azt teljes gimnáziummá, a mire különben az a körülmény is késztette őket, hogy 1770-ben felállíttatván Selmeczbányán a bányászati akadémia, fiaikat ezen főiskolába csak kellő előkészültséggel küldhették. A jezsuitarend feloszlatása után a katholikus gimnázium vezetését kegyestanítórendi szerzetesek vették át.

Ezek mérsékeltebbek és humánusabbak voltak elődeiknél, a mi kifejezésre jutott abban is, hogy Severini evang. rektor temetésén 1789-ben ők is megjelentek.

A tárgyalt többszörös ellentétek mellett is Selmeczbánya a XVIII. században virágzó város volt.

Ragaszkodván kiváltságaikhoz, a bányabirtokos polgárok 1718-ban kieszközlik borárúsítási joguk megerősítését. A jus gladii-val élve, 1725-ben lefejeznek egy aranyművest, kire rábizonyult az aranyhamisítás kisérlete. Azon irányzattal szemben, hogy az ősiség a bányarészvényeknél is alkalmaztassék, keresztülviszik Mária Teréziánál, hogy csak a negyedfokú oldalág kihaltával szálljanak azok a kincstárra.

1740-től 1759-ig a bányák gazdag termést adtak. Közmondásossá lett, hogy a nagy királynő Selmeczbánya kincsével viselte a hétéves háborút. A város ekkor nagyszabású bányaberendezéseken kivül több közhasznú intézményt létesített, így 1746-ban vízvezetéket, 1770-ben pedig befejezte az Óvár előtti torony építését. Ezidőben jött létre Selmeczbánya egyik nevezetessége, melyet még ma is méltán megcsodál minden idegen. A jezsuitáktól származik az eszme, hogy a hitbeli buzgóság emelésére kálváriát kellene létesíteni. Legalkalmasabb helynek látszott e czélra egy, a várostól keletre fekvő kúpalakú hegy. De ez a terület a protestáns Fritz-családé volt, mely a megvételre jelentkezőknek kijelentette, hogy a birtok nem eladó. Mikor azonban Berger jezusita atya tudtára adta a tulajdonosnak, hogy kálvária czéljaira akarja megszerezni a hegyet, a család fejének annyira megtetszett ez a gondolat, hogy valóban magasztos jelét adva vallási türelmességének, a kúpot ingyen odaadta e czélra. Berger 1744-ben kezdte meg a kápolnák felépítésére szükséges pénz gyűjtését, s az Isten dicsőségére szánt nagy mű 1751-ben be volt fejezve.

Selmeczbánya fejlődését az uralkodócsalád mindig élénk figyelemmel kisérte. 1751-ben Mária Terézia férje, I. Ferencz császár a városba érkezett és tizenegy napig bejárt a bányákba; házigazdája báró Hellenbach Károly volt, kinek a Szentháromságtéren levő házában szállott meg a császár. De következményeiben még ennél is fontosabb látogatásban volt része a városnak 1764-ben. Akkor fiatalemberekként, két jövendő uralkodónk, József és Lipót látogatta meg Selmeczbányát. Hat napig tartózkodtak a városban, miközben az előző évben alapított bányásziskola híres tanára, Jacquin Miklós József három órán át kisérleteket mutatott be kiváló vendégeinek.

A bányaiskola csakhamar akadémiává fejlődött, melynek alapját Mária Terézia Bécsben 1770. április 3-án kiadott iratával vetette meg. A bányászakadémia alapításával Selmeczbánya a külföldön is ismert várossá lett, hova távol országokból is sereglettek a tanulni vágyó ifjak.

A város oly jelentékeny helylyé fejlődött, hogy 1780-ban hazánknak lakosságszámra a harmadik városa 24.000 ember lakta és csak Pozsonyban s Debreczenben volt nagyobb a lélekszám; Buda már mögötte maradt.

II. József uralkodása alatt a város a római katholikus gyermekek számára elemi iskolát építtetett; a vallásügyi változtatásokkal kapcsolatban a templomi szolgálatra is külön világi plébános alkalmaztatott. Ekkor kapta mai alakját az egyemeletesből kétemeletessé átalakított városház.

1786-ban azt a jogot nyeri Selmeczbánya, hogy országos vásárokat tarthat. Az uralkodó egyesítette Bélabányával, közigazgatását újraszervezte és 1783 nyarán még egyszer felkereste. Most Németi felől érkezett II. József és pedig egy nappal előbb, mint várták. Igy történt, hogy a zúzóműveknél és a kohóknál nem találta ott a tisztviselőt, pedig meg akarta magának magyaráztatni a bányászati berendezéseket. Segített a bajon a vele jött megyei esküdt, ki régebben Slmeczen járt iskolába, s itt nemcsak bányászati ismereteket szerzett, hanem németül is megtanult; így szolgálhatott magyarázattal a császárnak, ki meg is csodálta a megyei ember sokoldalú tudását. Selmeczbányán e második látogatás alkalmával 126csak egy napot töltött a császár, ki a Szentháromság-téren álló »Szarvas«-ba szállt, s másnap tovább utazott Szélakna felé.

A bányák gazdagsága ekkor már fogytán volt, s így a város hanyatlását II. József sem tudta feltartóztatni; gyolcs- és csipkeszövés meghonosításával kivánt rajta segíteni, a minthogy napjainkban gyárak létesítésével törekszünk erre. Selmeczbánya azonban csakhamar háttérbe szorult az Alföld hatalmas fejlődésnek induló városaival szemben.

Mindazonáltal a város protestáns lakossága ebben az időben is tanúságát adta hitbuzgó áldozatkézségének. Hosszú idő óta csak faimaházban végezhette áhítatosságát. De most II. József türelmi rendelete és II. Lipót vallásügyi törvénye megadta nekik is az engedélyt a templomépítésre, mire összeadták filléreiket s 1796-ban be is fejezték a nagy művet. Ma is ugyanazon a helyen, a házsorban dícséri tervezőjének ügyességét.

Régi iskolájuknak a maguk erejéből való tovafejlesztésére azonban a selmeczi evangelikusok már nem képesek. A bányai egyházkerülettől kérnek segítséget egy tanár díjazására s ezt megkapják 1808-ban, oly feltétel alatt, hogy a magyar nyelv rendes tantárgy legyen iskolájukban. Ez szerény kezdete a selmeczi iskolák magyarosodásának; szerény, mert még e tantárgy tanítási nyelve is hosszabb ideig a latin maradt.

A tudományos élet igen jelentékeny gyarapodását jelzi ugyanez évben, hogy I. Ferencz király a bányászati akadémia mellé sorolja még az erdészetit. De mind a két főiskolán még sokáig németül folyik a tanítás. Csak 1868-ban lesznek igazán magyar tudományos intézetekké és napjainkban fejlődnek megfelelő épületek létesítésével valóban mintaszerű szakiskolákká.

Az uralkodó család folytonos érdeklődését Selmeczbánya iránt, a főiskola fejlesztésén kivül, egyes tagjainak látogatásai is bizonyítják. József nádor kétszer volt itt: 1798-ban és 1822-ben. Ekkor harmadik nejével, Mária Dorottyával jött, ki protestáns létére később, midőn a selmeczi egyház iskoláját kétemeletesre építtette fel, e költségekhez a maga részéről is hozzájárult 300 frttal. 1802-ben két főherczeg: Antal és Rainer. 1811-ben pedig Ferdinánd trónörökös kereste fel Selmeczbányát. Kitörő örömmel fogadta a lakosság István nádort, mikor 1847-ben nagy körútjába belevette ez ősi bányavárost is. A kamaraházba szállt, lakása előtt a bányászok mesterséges tárót helyeztek el, úgy, hogy annak folytatása az Alsó-utcza felé a szállás ablakából már nem volt látható. Az est beálltával a bányászok mécseikkel a táró bejárójában eltűnvén, ilyképp igyekeztek bemutatni az ifjú nádornak földalatti életüket. Tiszteletére este bál volt a Marsalkó-féle teremben. A nádor minden feltünés nélkül jelent meg, éppen akkor, midőn a fiatalság egy része csárdással, másik része pedig keringővel kivánta megkezdeni a tánczot. A nádor intett kisérőinek, hogy ne zavarják a versengőket, s midőn a mulatság csárdással kezdődött, azon, őt jellemző szavakat mondotta: »Örülök, hogy a magyarok győztek.«

Ő Felségét, most is dicsőségesen uralkodó királyunkat, Selmeczbánya 1852-ben látta falai között. Július 7-én érkezett ide Albrecht főherczeggel, Ipolyság felől. Látogatása emlékét a többi között azzal örökítette meg, hogy az előző évben leégett evang. liczeum helyreállításához 700 frttal hozzájárult. De még örvendetesebb volt Ő felsége itt tartózkodásának hatása nehány évvel később, midőn szóbakerült, hogy a bányászati és erdészeti akadémiát Selmeczbányáról el akarják vinni.

Az uralkodó ekkor kijelentette a Bécsben megjelent és e terv elejtését kérelmeő küldöttségnek, hogy nyugodtak lehetnek, az akadémia Selmeczbányán marad.

A királynak az evang. iskola iránt tanúsított jóindulata annál örvendetesebb jelenség volt, mert ez intézetben, Breznyik János nagynevű igazgatójának kezdeményezésére már 1847 óta minden tantárgyat magyarúl tanítottak, sőt ettől a tanárok még a Bach-korszakban sem tértek el. A hazafias érzület még a hálánál is erősebb volt bennük. S ezért főképpen ők voltak azon, hogy az evang. egyház 1859-ben visszautasította azt a császári pátenst, mely segélyt helyezett ugyan kilátásba, de az önrendelkezési jog sérelmével.

1848/49-ben rövid időre Selmeczbányának is nevezetes szerep jutott. A lakosok kitörő örömmel üdvözölték a demokratikus törvényeket s készek voltak azokat meg is védelmezni.

1848. november elején hontmegyei nemzetőrök vonultak át a városon Trencsén felé, Hurbán lázongó tótjai ellen. A nemzetőröket a lakosok lelkesen fogadták s itt időzésük alatt jóltartották. De a magyar alkotmány ellen lázadók az osztrák rendes katonaságban segítőkre találván, nemzetőreink csakhamar kénytelenek voltak visszavonulni. Mire megint Selmeczbányára értek, már Görgeyt találták itt honvédseregével. Neki jól felszerelt s fegyelmezett haderőre levén szüksége, a honti nemzetőröket hazabocsátotta. Nyolcz hétig voltak táborban.

A küzdelem ekkor, 1849 elején már az osztrák sereg és a magyar honvédség közötti harczczá fejlődött.

Miután Windischgrätz elfoglalta Budát és az országgyűlés Debreczenbe menekült, Görgey arra határozta el magát, hogy a maga 16.000 főnyi hadtestével a bányavárosokba vonul, s így az osztrák seregnek legalább egy részét elvonja a Tiszavonal megtámadásától.

E czélt tartva szem előtt, egész január-februári hadmenete alatt csak védekezett, hogy apró összeütközésekkel maga után csalja az üldözésére küldött ellenséges haderőt. Igy jutott Görgey 1849. január 13-án Léváról Selmeczbányára. Itt volt a főhadiszállása s e vidéken akarta tölteni a telet, mely czélból három hadtestét egészen Körmöczbányáig helyezte el, ő maga pedig Guyonnal Selmeczbányán maradt. Minden órát felhasználva, a jelentékeny iparral bíró helyen seregének hiányos felszerelését, ruházatát kiegészítette.

Az osztrákok azonban három oldalról, délről, nyugatról és északról támadták hadállását. Aulich ugyan Körmöczről, az éjszakrók, Guyon pedig Selmeczről a dél felől támadó osztrák csapatokat visszaverte, de Görgeynek mégis be kellett látnia, hogy itt nem tarthatja magát. Ehhez járult, hogy Kossuthnak egy január 14-én érkezett futárja is azt a parancsot hozta, igyekezzék Kassára vonulni és tudatta, hogy január 17-én főéelmezési biztosa jelentette neki, hogy itt nincs több élelem annyi ember számára. Görgey tehát megkezdte a tovavonulást. Január 21-én még védekezett Szélaknánál, 22-én pedig a hodrusi völgyben, azután Beszterczebánya felé vette útját, hol újra egyesítette egész hadseregét. Vesztett ugyan az eddig harczokban 700 embert és tiz ágyút, de az ellenség utánajött, s ezt a czélt akarta elérni mindenek előtt.

Görgey téli hadmenetének többi részletét, a stureczi átkelést, a branyiszkói csatát egész a Tiszához érkezéseig ismerjük szabadságharczunk történetéből. Hogy katonai mestermű volt, egy csak szervezkedő haderőt, téli időben, visszavonulás alatt, a Selmeczbányáról több száz szekéren magával vitt felszerelési és arany-ezüst készlettel czélhoz juttatni, az kétségtelen, és legékesebben szóló bizonyítéka ennek az, hogy az oroszok hadiiskoláikban még mai nap is a tanulmányok egyik tárgya Görgeynek ez a hadmenete.

Szabadságharczunk további folyamában Selmeczbányának már nem jutott jelentékenyebb szerep. Egy orosz hadosztálynak a városban való megjelenése 1849. július elején csak jelezte, hogy a túlnyomó erővel szemben nem tartahtjuk magunkat; de hogy annak így tudtunk ellentállani, bizton táplálhatja bennünk a reményt egy szebb jövőben. Hogy elleneink ma is megbecsülnek, azt nagyrészt a szabadságharcz névtelen hőseinek köszönhetjük.

Selmeczbánya város további története szorosan összefügg bányászati és erdészeti főiskolájának történetével, melynek - fontosságánál fogva - külön fejezetet szentelünk.