A vármegyében 187 község van. Ezekből fajtöbbségre 87 magyar, 97 tót és 3 német. A tót képződmények száma, területe és méretei felülmulják ugyan a magyar, de a legnagyobbakat a tótság nem maga alkotta, hanem a német elemtől hódította el, a mikor még erőben volt. Most azonban már, erejét veszítvén, kimerülőben van, tért veszít és helyét a magyar palócz-elem kezdi elfoglalni, mely eddig is megállította a tótok terjeszkedését, az egész palócz-földön. Ezért Hont vármegye ne is a tót felvidékhez, hanem a magyar felvidékhez, a palócz-földhöz, tartozik. A honti tótság ma a vármegye éjszaki felét, a hegyesebb korponai és báti járásokat lakja, míg a magyarság a déli sík vidéket és lankás területeket, az ipolysági, szobi és nagycsalomiai járásokat tartja megszállva. Ebben a magyarlakta területben fekszik három sváb falu is, szélső tagjaiként a vértesi sváb medenczéhez tartozó pestvidéki telepeknek. A vármegye nyugati szélén, a Szekincze és Búrvölgy helységeiben, a magyar és tót nyelvterületek összeérnek. Az éjszaki hegyvidéken teljesen a tót elem uralkodik, míg a délvidéken, az Ipolyvonal, a börzsönyi hegyek és a Dunavölgy felé, a magyar nép tömegesen lakik. A Szekincze völgyében és mellékén a magyar és tót fajnép a maga erejéből fejlődött és azért nyelvterületük határvonalán a fluktuáczió lassú és egyenletes. Ötven év alatt három kis tót falu: Magyarad, Deménd és Százd, magyarosodott meg a Búrvölgyben; ugyanott egy kis magyar falu, Dalmad tóttá lett. Ebből áll egy félszázad hullámzása. Általában azt mondhatjuk, hogy a Búrvölgyben inkább a tót, a Szekincze-völgyben inkább a magyar elem hódít. Erős magyar kisebbségek vannak a tót Báton, Csankon, Alsózsemberen, Kálnaborfőn, Disznóson, Nagykereskényben, Dalmadon, Derzsenyén, és Kiskereskényben; viszont erős tót kisebbségek esnek a magyar Kiskér, Garamkövesd, Bori, Magyarád és Szántó falvakra. Ezek a kevert községek a nyelvhatár közelében feküsznek és láthatóvá teszik, hogy a Szekincze vonalán a magyar elem éjszak felé, a Búr-vonalon a tótság délkelet felé terjeszkedik. Tiszta magyar község e vidéken van hat, míg tiszta tót falu egy sincs. A Szitnya-hegység, a Selmecz-völgy, a Korpona-völgy, az Osztroszki hegység és Riéka-völgy területein a tót falvak a felső, a magyar falvak a legutolsó völgyszakaszokban vannak. A tót képződmények élén Selmeczbánya és Korpona bányavárosok állanak. Mindkettőt az Árpádkori német vendégek alapították. Ujabb időben a német elem elpusztult belőlök és helyét nagy túlsulylyal a tótság foglalta el. Épp így vesztették el egykori alapítóikat az elenyészett németségben Hegybánya és Szentantal bányatelepek Selmecz körül, a melyek tót falvakká lettek. Tiszta magyar falu azonban akad ezen a területen is kettő, a tót nyelvhatár közelében. A tiszta tót falvak száma öt, Annál több a poliglott község. Erős magyar elem van a tót Selmeczbányán, Rákóczon, Alsó- és Felsőterényben, Bácsfalun, Csábrágvarbókon, Felsőfehérkúton. Csallon, Bereklakon, Merén, Erdőmegen, Ősödön, Szúdon, Apátmaróton, Egyházmaróton és Gyügyön. Viszont erős tót kisebbséget találunk a magyar Egeg, Felsőszemeréd, Horváti, Lukanénye, Dacsókeszi és Bátorkeszi községekben. A fajnépesség e hullámzása főleg a nyelvhatárok körül élénk. A mult század derekán egy magyar faluval több volt ezen a vidéken: Udvarnok, a mely azóta eltótosodott. De ez a magyar nyelv egyetlen térvesztesége félszáz év alatt. Újabb időben a magyarság, főleg a selmeczi völgy mélyében, terjeszkedni látszik. A tót nyelvhatár a Selmecz- és Riéka-völgyek között Apátmarót, Gyügy, Mere, Alsórakoncza, Csall, Cseri, Apafalva, Alsófehérkút és Bereklak; a magyar nyelvhatár Egeg, Szalatnya, 129Palást, Dacsókeszi, Csáb, Lukanénye és Bátorfalu községeken vonul át. A vármegye délvidékén találjuk a magyarság zömét: a regényes Ipolyvölgy bérczes-lankás környékén, a börzsönyi hegység körül és a Duna-völgy honti szakaszán. Ez a vármegye legszebb és legnépesebb földdarabja; 54 helység fekszik rajta: 47 magyar, 3 német és 4 tót. Ebben a 47 községben él a honti magyarság zöme. A három német községből kettő (Nagymaros és Zebegény) kapcsolt lánczszemet alkotnak a vértesi és pestvidéki sváb medenczék között. A harmadik német falu (Börzsöny) teljesen el van szigetelve. A honti tót elem, a zólyomi, barsi és a nógrádi tótsághoz zárkózva, 94 helységével egy tagban fekszik, 4 faluja azonban szigetséget alkot, u. m. Erdőmeg, Kiscsalomia, Márianosztra és Ipolydamásd. A magyarság, a bars-esztergomi és a nógrádi magyar nyelvterület között, 86 községgel egy osztatlan tagot alkot és nyelvi határvonala az Ipoly mellékén vonul át, nyugatról keletre, Barstól Nógrádig.

A vármegye magyarsága, néprajzi és nyelvi tekintetben egyaránt az őseredetű palóczsághoz tartozik, annak nyugati ágaként. Életmódjában, természetében, szokásaiban és erkölcseiben ugyanazok a sajátságok tapasztalhatók. Palócz voltára a honti magyarság büszke és a húnoktól való eredetét nemzedékről-nemzedékre örökségképpen hagyván, magát huntyinak nevezi. A csekély németség, mely sváb jellegével teljesen a pestvidékiekkel rokon, csupán a börzsönyi sváboknál mutat különlegességet. Ezek sajátos, amazoktól elütő faji jelleget őriztek meg és beszédükben is az ó-németség bizonyos árnyalatát bírják. Különösen hangzó beszédjüket csak a hozzászokott fül értheti meg.

Erkölcsi és szellemi tekintetben a vármegye magyarsága igen szép fokon álló fejlettséget mutat. A palóczczal született természetes ész a vármegye magyarságánál pallérozva, kiművelve lép elénk és bizonyos mértékű elismerést provokál. Általában közepes termetű vállas, izmos, munkabíró, fürge nép. A nők telt idomúak: a férfiak egyenes, katonás tartásúak, a mihez némi hetykeség, rátartiság is járul. Hajuk gesztenyebarna, ritkán fekete, vagy szőke. A férfinép általánosságban bajuszt visel, itt-ott, különösen a reformátusoknál, a torok-szakáll, Kossuth-szakáll is dívik. Viselkedésében erkölcsös, vallásos, törvénytisztelő és becsületes. Csendes, békés természetű, de a büszkeségnek, zárkozottságnak az a bizonyos foka, mely a magyar népet általában jellemzi, e vármegye magyarságánál is megvan. Ellenkezés, kihívás esetén daczos, erősen ellentálló és hamar haragra lobbanó. Különösen áll ez az ipolymenti református magyarságra, melyet éppen e tulajdonságánál fogva keménynyakú huntyiaknak neveznek.

A tótságot egészében, már erkölcsileg a magyarsághoz viszonyítván, ilyen fokon állónak nem mondhatjuk, mert a hegyesebb, gazdaságilag szegényebb vidék tót lakossága is szegényebb lévén, önfentartásuk küzdelmeivel elfoglaltan és attól többé-kevésbbé megviselten, szellemi életének fejlesztésére nem fordíthat sok időt és gondot. A tótság vallásos és tisztelettudó, de utóbbi tulajdonsága már nem olyan öntudatos, mint a magyaré. A tótságnál inkább a veleszületett jámborság, sőt alázatosság és mondhatni hideg közömbösség szüli a tisztelet fogalmát. Önmegtagadásban, nélkülözésben felülmúlja a magyart, de munkaerőben és kitartásban mögötte marad.

Építkezés tekintetében a magyarság a felvidéki magyar építkezés ízlését és modorát mutatja, míg a tótság építkezésén, kevés kivétellel, a szláv ízlés konstatálható. A csekély németség építkezése kevésbbé jellegzetes. Az Ipoly alsó folyásánál fekvő magyar községekben, mint Ipolyszakállason, Bélen, Ipolypásztón, Tölgyesen és Szalkán, a módosabb magyarság szép kő- és faoszlopos tornáczú házakat épít, a melyeknek homlokzata gazdag változatokban fehér és szines diszítéseket is mutat. Különösen az ipolymenti reformátusok fejtenek ki nagy fényüzést a házuk homlokdíszítésében. Ugyanilyen díszesek a kerítéseik és a kapuik is. Csapott elejű, kis ereszes házat, a melynek utczai részén a díszítésekkel és nyílásokkal ellátott homlokfalak hiányoznának, csak nagyon kicsiny számban láthatunk. Ilyen épületeket következetesen, a hajdan teljesen tót és most már évtizedek hosszú sora óta megmagyarosodott, eredetiségben gazdag kemenczeiek emelnek, a kik nagy előszeretettel, még a legújabb időben is, csak szalmát használnak fedőanyagúl. A tanyai építkezések anyaga javarészt ma is vályog és sár, a mely utóbbiból az ősi modorban készült, polyvával kevert falat verik deszkák közé szorítva. Gyakorlatban van még a patics-fal is, melyet úgy készítenek, hogy az épület falát a gerendák 130és oszlopok között vesszőből megfonják és ezt azután polyvás sárral kitapasztják. A tótság községeiben a lakóházak külső elrendezését tekintve, ugyanazt a módot találjuk, mint a magyarságnál. Szembeszökő különbséget csupán a fedélzet mutat. A vármegye magyar községeiben a belsőségek egyik oldalán, hosszában, utczára, egy az udvarra néz; az udvar oldalán széles eresz, sokszor tornácz épült. Elől egy szobával - az első házzal - hátul egy másikkal és közbül a pitvarral és koczikos tűzhelylyel épülnek. Módosabbaknál a lakóhelyiségek száma egygyel vagy legfölebb kettővel több. Az udvaron, melynek az utczai részén javarészt szines kerítése, léczes vagy deszkás kapuja és itt-ott előkertje is van, sok helyütt a lakóházzal szemben a nagy kamarát és magtárt magában foglaló kisebb épületet találjuk. Ezzel egy vonalban, hátrább, az udvar vége felé, a sertés- és aprólékólakat, valamint a lakóház végében a lábasjószág - ló és ökör - istállóját helyezik el. Az udvart a beltelek hátulsó kertjétől, mely rendszerint gyümölcsös és kaszáló, a csűr épülete választja el. Szemben, a hosszant huzódó lakóházzal találjuk még a kutat, a mely főképpen gémes és csak itt-ott kerekes. Az építkezés anyaga legújabb időben tégla és vályog. Fedőanyagul a szalmát és a Szekincze alsó völgyén a nádat is még mindig használják, habár újabban a cserépzsindely általánosan tért hódít. A zsindelyes és nádas házak fedése sima, míg a szalmásoké garádos, borított és gerinczes.

Még jobban mutatja e külső faji jelleg között lévő különbséget a magyarság és tótság ruházata között tapasztalható különbség. Erről röviden csak azt mondhatjuk, hogy a magyarság ruházkodása határozottan magyar és kevés eltéréssel hasonló a szomszédos vármegyék magyarságának a ruházkodásához; míg a tótságé viszont a szláv ruházkodás főbb jellegét mutatja. De a vármegye magyarsága és tótsága korántsem egyöntetű a jellegzetes viseletében. Vidékenként, sőt egyes községekben is, különleges ruhadarabokat találunk mind a magyarságnál, mind pedig a tótságnál, mely ruhadarabok diszítésben és szabásban egymástól különbözők. Ilyen ruhadarab például a mellény, a szűr és a ködmön, melyeknek többféle változatát találjuk a vármegye magyarságánál és tótságánál egyaránt.

Mind a magyarság, mind a tótság a legfőbb ruhadarabjait kizárólag a saját termelésű kender földolgozásából állítja elő. A tótság asszonyai még ezenfelül, például a korponai járás több községében, a juh gyapjujából is készítenek házilag halinaposztót, a melyből azután ugyancsak házilag felsőruhát varrnak a férfiak számára. Az alsó Szekincze völgyében fekvő magyar községekben pedig csinos szalmakalapokat fonnak. A ruhadarabok kihimezése és csipkével való diszítése a magyarságnál és a tótságnál egyaránt szokásos. Ez a dísz háziiparilag készül, különösen a tótságnál, a hol a házipar más ágainak is sok mívelője akad. Így készül a bocskorok nagy száma is.

A nemzedékről nemzedékre örökségképpen szálló népszokások, a melyeket más tájakon a népek művelődése és a haladás vivmányai mindinkább feledésbe vonnak, Hont vármegyében még gazdag változatokban feltalálhatók. Legelső helyen áll ezek között három olyan népszokás, a melyek ősidők óta csak keveset változtak: a keresztelési, házassági és temetési szokások.

A Hont vármegye magyar népénél jelenleg dívó keresztelési szokásokat főbb vonásukban a következőkben adjuk: Mikor a családi esemény már küszöbön van, a rokonság látogatást tesz a várandós háznál és a leendő szülőkkel megbeszélik a teendőket, különösen a keresztszülők megválasztására nézve. Módosabb emberek mentül több keresztanyát és apát, a szegényebbek csak egyet-egyet hívnak. A leendő anyát az elsőház magas ágyára fektetik és szülés előtti napokon az öregebb asszonyok többször be-benéznek s megkérdezik »meglett-e má'?« Mindannyiszor, a hányszor nemleges feleletet nyernek, imádkoznak a szerencsés eljövetelért. Aznap este, mikor a várva-várt újszülött megérkezik, az apa koma hivogatásra megy és másnap a gyermeket az anyakönyvvezetőnél bejelenti. Ezek után tizenegyed napon, vagy az ezt követő vasárnapon van a keresztelő. Ez az ünnepség nem sokból áll; az egyházi szertartást lagzi követi, szűkebb körben, avagy nagy arányban, kinek hogyan telik az erszényéből. A lakomán azonban csak a keresztapa mond pohárköszöntőt, még pedig egyedül az újszülöttre. Nem ritkaság ilyenkor a sallangós, czifra szóvirágos, rigmusos köszöntő, a mely nem oly gazdag szóképekben, mint a lakodalmi versek, de mégis lendületes. Feljegyzünk egy ilyen köszöntő verset, a mely Ipolyfödémesen készült:

Szokásban van a magyar népnél a komatál; a betegágyat fekvő asszonynak addig, a míg föl nem épül, a komaasszonyok naponta ételt küldenek, még pedig annyit, hogy azzal az egész háznép beérje. Minden komaasszony legalább kétszer tartozik a fekvés ideje alatt ételt küldeni. A szegényebb komaasszonyok ezt a kötelezettségüket pénzzel váltják meg és pedig hat forinttal, a mely összegből öt forint az anyáé, egy forint pedig a bábaasszonyé. A keresztszülék keresztgyermeküket még felnőtt korában is ajándékokkal látják el, a gyermektelen keresztszülők pedig gyakran vagyonukban is osztályossá teszik keresztgyermekeiket.

A vármegye tót népe a keresztelést szintén számos szokással köti össze. Az asszonyrokonok és szomszédnők a családi örömök elé néző házhoz gyülekeznek, a hol étel-ital mellett megvárják a születendő kisded világbatoppanását. Jellemző, hogy ilyenkor a bábaasszonyt mindaddig be nem bocsátják, a mig csak az utolsó pillanatban szükség nincsen reá. Mihelyt a kisded megszületett, a vendég asszonynép fölnyitja az ablakokat és azon kiáltják ki: Narodil sa z ruže kvet, raduje sa celý svet! (A rózsából lett virág, örüljön az egész világ). Ha az újszülött leány, tűt vagy orsót adnak a kezébe; a fiúgyermeknek pedig ostornyelet, kapát, baltát, hogy dolgos ember váljék belőle. A szülést beváró vendégsereget ezután ismét megvendégelik. A keresztszülék fölkérése a bábaasszony dolga, a ki ezt nehány nappal a születés előtt már rendre elvégezte. A keresztszülők száma nagy; egy-kettő közöttük felnőtt férfi és férjes asszony, de rajtuk kívül még gyermekeket is belevonnak a keresztszülők sorába. A keresztelést megelőző napon valamennyi rokon, ismerős és természetesen a keresztszülék is seregestül látogatnak a betegágyas asszonyhoz, hogy szerencsekivánataikat mindenféle ételnemű ajándék kiséretében átadják. Az ajándékok javarésze turóslepény és rétes. A látogatókat pedig megvendégelik mézesborral és rántottával. A keresztelést rendesen vasárnap tartják. A keresztanyának délelőtt átadják a gyermeket, a kinek, hogy okos legyen, papirlapot nyomnak a kezébe. A keresztanyának pedig tányérdarabot és mindenféle pénznemet adnak a kezébe, jelképezéseül annak, hogy az újszülöttnek mindenből bőven kijusson az életben. A bábaasszony kulacsot és pálinkát visz magával, hogy a pap udvarán a keresztszüléket, a templomból visszajövet pedig boldog-boldogtalant, a kivel csak találkoznak, megkinálhassa. Hazaérvén ekként a keresztelőről, a kis keresztényt a ház közepére, a földre terített kendőre helyezik és körülrakják czukorkával és mogyoróval, a melyet legényeknek és leányoknak kell fökapkodni onnan, jelképezésére annak, hogy a milyen kelendő ez a nyalánkság most, olyan kapós legyen a csecsemő, ha legénynyé, leánynyá serdül. A csecsemőt, ha leány, egyik jelenlevő fi, ha pedig fiu, akkor leány fölemeli és átadja az anyjának, a ki ezt a fáradságot némi aprópénzzel jutalmazza. Ezek után ládába zárják a csecsemőt, hogy minden rossz ellen védve legyen; ez persze csak egy-két pillantig tart és akkor következik a csecsemő ágybafektetése, de nem közönséges módon, hanem kenyérre és imádságos könyvre helyezik, hogy munkás és istenfélő ember váljék belőle. A keresztelési ünnepséget nagy vendégséggel ülik meg, mely alatt az újszülött részére pénzt is gyűjtenek. Mikor az anya már elhagyhatja az ágyat, először is a paphoz, a tempolomba megy a gyermekével, a hol avatásban részesül. Az avatás nemcsak az első gyermeknél, de minden gyermeknél kötelező. Ennek az avatásnak is megvan a maga babonás czeremóniája, még pedig olyanképpen, hogy a templomból hazatérő anya átmegy a szomszéd kútjára vizet meríteni; a hányszor onnan visszajövet megpihen, annyi év multán lesz ismét anyává.

A házasságnak még több a sallangja. Főbb vonásaiban a házassági szokások mind a magyarságnál, mind a tótságnál hasonlók. Magát a házasságot ajánlás, háztüznézés, és jegyváltás előzi meg, megannyi czeremóniás részlet, melyeknek szokásait kegyelettel óvja a tradiczió.

A magyarságnál lakodalom napján mind a vőlegényes, mind pedig a mennyasszonyos háznál külön-külön összegyülekeznek a lakodalmas vendégek és egyszerre indulnak a templomba. A vőlegényt legénybarátjai, a menyasszonyt a leánybarátnői kisérik. A vőlegény menete gyorsabban halad, mert ennek kell a menyasszonyt a templom ajtajánál fogadnia. Mind a két menetet czigányok (a 132megosztott banda) kisérik. A vőfélyek egy-egy üveg bort és az úgynevezett kócsos (kulcsos) kalácsot, kisebb darabokból összesütött pereczformáju kalácsot visznek magukkal és azokkal a szembenjövőket szivesen kinálgatják. Rövid ideig tartó parázs táncz után, melyet a vőfélyek maguk járnak el a templom előtt, bevonulnak az esküvőre. Az egyházi áldás befejezése után a vőlegény, kézenfogva a párját, a menyasszony menetéhez csatlakozik és azzal a menyasszonyos házhoz megy; míg a vőlegény menete a násznagy vezetése mellett, kurjongatással és pisztolydurrogatással, a vőlegényes házhoz tér vissza. Délben a vőfélyek elmennek a vőlegényért és visszahozzák a szülei házába. Ekkor mind a két lakodalmas háznál kezdődik az ebéd. Délután négy órakor fölkerekedik az egész vőlegényes ház és zeneszó mellett a menyasszonyos házhoz vonul. A ház előtt, az utczán és a kapuban, szalmakötél van végig húzve, a melyet a násznagy csak kellő váltságdíj lefizetése után véghat ketté; ennek megtörténte után az egész menet az udvarra vonul és itt a vőlegény násznagya képletes beszédben, gyakran versben, kikéri a menyasszonyt a szülőktől. A menyasszony násznagya, mintha semmiről sem tudna, tréfás kötekedést provokál, míg az alkudozás megegyezésre vezet. A vőfélyek ekkor a menyasszony ruha- és ágynemüjét kérik ki a menyasszony koszorusleányaitól; ezek pénzbeli kárpótlást kérnek. Hosszú, tréfás alkudozás után, melynek során a mókával felkinált silány ruhát és tyúktollal töltött mustra párnát ugyancsak agyonbecsmérlik, a vőlegény vagyoni viszonyaihoz mért összegben megegyeznek. A menyasszony kelengyéje szokás szerint tulipános ládába van zárva, de újabban a módosabbak három fiókos, úgynevezett suplód-ban adják át azt. A kelengye rendszerint 32 darabból áll, de a módosabbaknák 80-100 darabra is rúg a száma.

A hozomány és menyasszony kikérése után a násznép a vőlegényes házhoz vonul, a hol azután a lakodalmi vendégséget lakják. Itt a pitvarajtóban a vőlegényt és menyasszonyt a segítő és főzőasszonyok kenyérrel és sóval fogadják, néhol az ajkaikat még mézzel is bekenik. A vőlegényes háznál tartott vendégeskedés, az úgynevezett nagy lagzi, a násznép legnagyobb részét együtt tartja és a menyasszonyos háznál csak nehányan, a kis lagzisok, maradnak. A nagy lagzinak egész költészete van: minden tálnak, minden pohárnak sorra jutását verses dikczió köti össze, a mint különben szokásos ez minden tájon. A hontvármegyei magyar lakodalmas szokások egyéb czeremóniái is többé-kevésbbé megegyeznek az általános népszokásokkal. A lakodalmi dinom-dánom persze reggelig eltart, a mikor azután a menyasszony szüleinek házából a vendégsereg átvonul a vőlegényes házhoz menyasszonylátó-ba, vagy kárlátó-ba mennek, mikor is az egész násznép együtt mulat két-három napig.

A lakodalmi versek többé-kevésbbé azokból az általánosan ismert versekből kerülnek ki, a melyeket az élelmes könyvárusok már nyomtatásban is a nép kezére adtak. Ezektől teljesen független és eredeti verseket is találunk még, mint például az alsó ipolymenti községek népénél használatos vers, melyet a borfeladásnál mond el a vőfély. Ez a hontmegyei eredeti rigmus így szól:

Egy eredeti mondókáról is meg kell itt még emlékeznünk. Arról, a melyet a honti református magyarság, a lakodalmakról elmaradhatatlan öröm-morvány-kalács föladásakor, a lakoma legvégén a násznagy ajkaira szokott adni. Az öröm-morvány-kalács a morzsákból (ős magyar nyelvben = morvány) készült és utolsó fogásnak föladott kalács, mely azonban csak képletesen jelenti azt, hogy a kalács morzsákból készült. Ennek a kalácsnak a föladásakor a következő mondóka járja:

Különös lakodalmi szokás némely ipolymenti magyar községben (Szalkán, Pásztón, Födémesen az úgynevezett menyasszonymáj-sütés. Lakodalom után a násznép az utczára vonul, ott egy-két zsup szalmát meggyujt és azt körültánczolja.

A vármegyének Nógráddal határos palócz községeiben, bár évről-évre fogy az eredetiség, szokásos az úgynevezett párta-felköszöntés, melyet a menyasszony a kontyolás előtt elmond, sőt gyakran elénekel. Ennek a pártafelköszöntésnek a szövege a következő:

A tótságnál is az általánosan dívó czeremóniák előzik meg az esketést. Felemlítésre méltó szokás azonban a honti tótságnál, hogy a vőlegény aznap este, mikor a leányt részére megkérték, a menyasszonynál marad másnap hajnalig, hogy az úgynevezett občiklanie (csiklandozás) szokásának eleget tegyen. Ezután esik meg a tulajdonképpeni eljegyzés. A lakodalom előkészületeivel különösen a menyasszonyi háznál foglalatoskodnak már az előző napokban. Az eskü napján pedig már hajnalban fésülik és öltöztetik a menyasszonyt nagy éneklés és siránkozás között. Mikor a menyasszonyt felöltöztették és pedig gyászruhába, ósdi pántlikákkal feldíszítve, fején aranyos és virágos pártával, akkor egy férfi kinyitja az ablakot, azon koszorú alakú fonatos kalácsot dob ki és elkiáltja: Zornej vtak! (Hajnali madár), mire az énekes asszonyok »spevárky« az eresz alá sereglenek és ott hangosan énekelnek. A mikor a toronyban megkondul a harang, mind a menyasszonyos, mind a vőlegényes háztól esküvőre indul a lakodalmas nép. A vőlegény menete előtt itt is elzárják az utat, de nem csupán egyszerű szalmakötéllel, hanem lánczokkal, a melyekre még tövises galyakat is raknak. Ezt az akadályt valóságos kis háborúval hárítják el az útból, melyben nem ritkán komoly verekedésre mennek a harczoló felek. Mikor azután a tréfás harcz is megesett, rendben bevonulnak a templomba. Az egyházi szertartás után a vőlegényes háznál van a lakoma, a melyet táncz követ.

Éjfélkor a fiatal házaspár fektetése kerül sorra, ennek is persze sok a czeremóniája. a menyasszonynak három gyertyát adnak a jobb kezébe, a ki a gyertyákat az ujjai közé szorítja. Erre jókora fatuskó körül vezetik a menyasszonyt, a ki a Stratila som pártu (Elvesztettem a pártámat), majd pedig az Okolo nej, okolo nej (Köröskörül, köröskörül) kezdetű dalokat énekli. Ezek után a hálókamarába vezetik az ifju párt. Itt a menyasszony lehúzza a vőlegény csizmáját és azok egyikével háromszor a homlokát megüti. Majd leülnek és együtt megesznek egy lepényt, mire teljesen magukra hagyják őket. Másnap reggel kontyolóba fogják a menyasszonyt, lakomát ülnek és az örömkalács (radostnik) kiosztása után, véget ér a lakodalom.

A temetéssel járó szokások Hont vármegyében is mind a magyarságnál, mind pedig a tótságnál, különösebbet és jellemzőbbet nem mutatnak föl. Az elsiratás és bucsúztatás különösen a magyaroknál dívik. Temetés után halotti tort ülnek, mely a módosabbaknál nagy lakomával jár. A toron megjelenő vendégség másnap hajnalig is együtt marad és lakomázás közben többször imádkozik és dicsérettel halmozza el a megholtat, ha érdemetlenül is.

Egyéb szokások tekintetében különösen az ipolymenti magyarság gazdag. itt a betlehemjárást, Luczázást, Balázstánczot, kiszejárást nagyban űzik. Szokásban van 134továbbá a karácsonyi és újévi kántálás, husvéti öntözködés, különböző farsangi tréfák, májusfa állítás, arató ünnepség és a katholikusoknál, valamint a bányászoknál a Szent István-nap különös megünneplése.

Lucza napján csoportokba verődnek az iskolás gyermekek s házról-házra járván a következőket énekelik:

Február 3-án, mikor a katholikus egyház Balázs püspök emlékét ünnepli, a ki egy torokbajos gyermeket csodálatosan meggyógyított, - Balázs-tánczot járnak a gyermekek. Egy ingre vetkőzvén, jól befűtött szobában tánczolnak és közben többször ki-kimennek hütőzködni és hideg vizet inni, hogy megpróbálják, használ-e hát a Balázs-áldás? Nem lesznek-e betegek? És csodálatos módon nagyon ritkán betegszik meg egy is e kisérletező gyermekek közül.

Virágvasárnapján az úgynevezett kiszejárás divik. Ócska ruhadarabokból óriás bábut kötnek a leányok, - ez a kisze, a melyet a lányok és legények hosszú póznára kötve közvetetlenül ebéd után nagy lármával a falu végére visznek, a hol elégetik. A tüzet körültánczolják, ezt a dalt énekelve:

A vármegye némely tót vidékén, különösen a Selmecz-völgyén, az a szokás, hogy a leány lekötelez, illetve megvásárol egy legényt tánczosának. A leány bokrétát - bolti csinált virágot - ád a neki tetsző legénynek és más apróságokkal, pl. pálinkával, szivarral is kedveskedik neki. Ezért a legény a leánynak állandó lovagja, vele tánczol és minden alkalommal gondoskodik a mulattatásáról. Megtörténik az is, hogy a legény a leányt feleségül veszi, de különben és általánosságban e kötelezettség csak egy évre szól.

A többnyire rögtönzött mulatságokon kívül, az év bizonyos meghatározott napjain más vigasság is van. Ilyen a hostina (vendégség), melyet őszszel, a mezei munkálatok végeztével, a Mindenszentek ünnepét követő napokban szoktak megülni. A hostina vasárnap kezdődik és három napig tart. A különböző községekben nem egy és ugyanazon a héten tartják. Egyik helyen Márton, másik helyen Katalin, stb. napja az irányadó. Az első nap kiváló jelentésű ünnepnap és mintegy búcsú jellegével bir, a mikor hálaadó istenitisztelet előzi meg a mulatságot.

A katholikus községekben újév után, három király ünnepe előtt, a község plébánosa és kántora sorra látogatja a község házait, hogy azoknak lakóira áldást kérjen és minden szerencsétlenséget elhárítson róluk. A kántor minden háznak az ajtajára krétával, folytatólagos irással G. M. B. betüket ír föl (Gáspár, Menyhért, Boldizsár). Ezért a lelkész és a kántor minden háztól bizonyos mennyiségű gabonát, vagy készpénzt szokott kapni, a melyet a kostolnik (templomszolga), két ministráns fiú kiséretében gyűjt össze. Ez az élelem- és pénzgyűjtés az úgynevezett koleda. Ezután áll be a farsang, melynek különösen három utolsó napját, ostatki, ünneplik meg zajos mulatságokkal.

A nagybőjt úgynevezett fekete hetében és ennek vasárnapján, a smrtná nedelá-n (halál vasárnapján) hosszú póznára szalmából emberi alakot kötnek, női ruhába öltöztetik, szalagokkal teleaggatják s azt a serdülő leányok házról-házra hordozzák. A bábot, - Marmarienná-t, a körülhordozás után a falu patakjához viszik, ott minden ékességétől megfosztják és vizbe fulasztják. A vizbe fulasztás után a leányok énekelve megjelennek ismét mindazoknál a házaknál, a hol a marmariennával voltak és itt nehány krajczárt, vagy tojást kapnak. A tojást a falu zsidajának eladják és az így gyűjtött pénzen koszorút vesznek, a melylyel a templom szentjeit diszítik föl.

Mondókák, versek, népdalok tekintetében Hont vármegye magyarsága is gazdag, de dalkedvelő nép a tót is. A gyermeksereg kiolvasó, kergető, találós mondókái és versecskéi, kevés változattal, az általánosan ismertekhez hasonlók. Eredeti honti népdal az, a melyik a hires csali cseresznyéről szól; a tótságnál pedig Dacsólam községben találjuk a következő dalt:

Szabadon magyarúl:

Találós meséi különösen az ipolymenti magyarságnak vannak. Ezek közül följegyzünk néhányat:

A népköltészet Hont vármegye magyarságánál és tótságánál egyaránt bőséges. A magyarság leginkább balladaszerű énekekben örökíti meg az egyes vidékek nevezetesebb eseményeit, vagy saját lelki életének jelentősebb mozzanatait. A tótságnak műveletlenebb, de erős képzelete a regeköltésben és főképen a babonáiban nyilatkozik meg. Alig van Hontban különösebb alakú szikla, vagy várrom, melyhez a tót néphit mondát ne fűzne. A mondák hőse rendesen valami rosszlélek, vagy maga az ördög, a kit rászedtek. De a magyarság is híven megőrzi a régi idők emlékeit, a melyek többé-kevésbbé történelmi eseményekkel és személyekkel függenek össze. Igy a régi idők emléke, hogy a nép több forrást ma is királykútjának nevez. Sok ilyen királykút és szent kút van Hont vármegyében.

Az ipolyvölgyi magyarság különösen költői hajlamú és dalos természetű. A falvakban bőven terem a nóta és az érdekesebb eseményeket hamarosan kidalolják.

Ipolyfödémesen és Ipolyszakálloson a következő Molnár Anna-féle balladatöredéket jegyeztük föl:

Sok a helyi vonatkozású közmondás és szólásmód is. Igy általánosan ismert a vármegye határán túl is a túri borról szóló büszke hontmegyei mondás: turi bor - uri bor. Ilyen helyi közmondás ez is: Veszedelmes, mint a csali cseresnye. (Szép, nagyszemű asszonyra mondják). Ne fé' addig Szent Mihály, mig Födémes talpon áll. Ha ezt a fölédmesi embernek mondjuk, dühre gerjed. Magyarázata a következő. A drégelyi pasa harczosai ellen kapával-kaszával indultak a födémesi atyafiak. a falu végén állott szent Mihály szobra, a község védőszentje. Mikor a szobor előtt a vitéz falubeliek elhaladtak, vezérük, a bíró, megemelt kucsmával így szólott a szoborhoz: Ne félj addig szent Mihály, míg Födémes talpon áll. De bizony, a mikor a törökök leverték a födémesieket és falujokat a szoborral együtt földúlta, a nagy büszkeséggel mondott szavak a község bosszantására fordultak. A szószátyárkodóra azt mondják: Csörög, mint a szalatnyai korsó. (A szalatnyai savanyú vizet ugyanis csörgős korsóban árulják.) Megfogta, mint a viski halászt az Ipoly sara. (Az Ipoly vize nagyon iszapos. Egy viski halász, mikor a hálóját kihúzta volna, az Ipoly iszapjába esett s odafúlt.) Mozsárral mérik, mint a prandofiak az észt. (Prandorf furfangos népéről mondják, hogy mozsárral méri az észt: Prandorfe zmažjarom meraju rozum.) Ipolypásztón használt közmondás ez: Atyafi a tarisznya, barátság a csutora!

A nótával karöltve jár a táncz. A magyarságnak kizárólag a lassú és sebes csárdás a kedvelt táncza. Itt-ott a módosabb legény- és leánysereg - az úgynevezett polgárság - a német körtánczokat is lejti. Különleges táncza az ipolyvölgyi magyarságnak a hontyi kopogós, melyet lassú ütemű, kuruczos zenére a sarkak odaütögetésével és sűrű bokázással járnak a párok és pedig hol összeölelkezve, hol egymástól elszakadva. Tánczközben csipkés zsebkendőt lobogtatnak és kurjantoznak. A kurjantással együtt néhány tánczkiszólást is eresztenek. Ilyen eredeti tánczkiszólások a következők:

136A vármegyei tótók táncza általánosságban csak elrontott csárdás. Ezenkívül divatozik náluk a polka és keringő is. Különlegs tánczuk, melyet saját népdalaik zenéje mellett egy helyben, lassú tipegéssel és rezgéssel járnak, a pozabučky-hoz hasonlít. A pozabučkyt is járják nagy ritkán a hegyközi tótság legényei. A tót nép a tánczában rendesen komoly, ünnepélyes - csak a túlságos jókedvben válik hangossá. Ilyenkor tánczkiszólásokat hallat, mint például: Abi že nam dobre bulo! Hej! za tu pipu!

Nyelvjárás tekintetében Hont vármegye magyarságát a nyugati palócz, a tótságét pedig a közép tót nyelvjárás nagy osztályába kell sorolnunk. Jellemző és az egész országban páratlanul álló nyelvjárással bírnak a börzsönyi németek, a kik a sváb dialektust bizonyos egyhangúsággal és nyújtással, ó-német modorban beszélik. A magyarság palócz nyelvjárását lágyság és a hanghordozás énekszerű hullámzása jellemzi. A kiejtés eredetiségéhez járulnak még a tájszók, a melyekben a honti palócz éppen olyan gazdag, mint a szomszédos Nógrád palóczsága. Érdekes és jellemző, hogy mig az ipolymenti református palóczság némi keménységgel, pattogással ejti a szót, addig a katholikus palóczság lágyabban és vontatottan beszél. Ez a különbség még az egy községbenlakó református és katholikus szóbeszédje során is kiválik. A vármegyei tótság nyelvjárását legfőképen az jellemzi, hogy a hosszú á, é, ú hangokat lágy mássalhangzók után ia, ie, iu kettőshangzókká változtatja. Igy a boža = bozia. Gyakori ebben a nyelvjárásban az ä hang (=ea): mäso vädnút. Az av, ev, iv, ov, uv hangcsoportozatokat a szavak végén és mássalhangzók előtt, valamint az al, el, il, ol, ul hangcsoportozatokat a cselekvő alakú igenév mult idejében úgy ejti, hogy a v-nek, illetve l-nek rövid u hangzása van. A melléknév semleges neme o-n végződik: dobruo. A nyelvjárásnak külön-külön tájszólásai is vannak, melyek ismét, a vármegye egyes vidékei szerint, helyi eltéréseket mutatnak.

A vármegyei helynevek közül igen soknak a történelmi keletkezésére nézve helyi mondák állanak fönn. Ezek között a legjellemzőbb a Szebelléb községről szóló.

A monda szerint, Selmeczbányáról a németeket kiszorították a tótok. Csoportostól vándoroltak ki a németek és kerestek másfelé megélhetést. Egy ilyen kivándorló csapat, kiindulván Selmeczről, megvetéssel kiáltotta vissza: Najdeme mi sebe chleby! azaz: »majd találunk mi magunknak kenyeret«. Azért a tótok ezt a csapatot sebe chleby-knek csúfolták és annak a helységnek a neve is, melyet ez a német csoport Hont vármegyében alapított, Sebechleby lett. (Khlieb = kenyér, Siebenbrod = hét kenyér). Idővel azután elváltozott a Sebechleby és ma már, magyarosan ejtve, Szebelléb a község neve.