279Irodalom, tudomány, művészet.
Irta - Pongrácz Elemér adatai alapján - Osváth Gyula.
Irta 1848-ig ifj. Reiszig Ede dr. - 1848-tól napjainkig: Hont vármegye
monografia-bizottságának utasításai szerint összeállította Berzeviczy Béla szolgabíró.
- A róm. kath. egyházi részt írta Kudora János viski plébános;
az ág. h. ev. egyházi részt Krupecz István udvarnoki lelkész, alesperes
I. A legrégibb történeti nyomoktól a mohácsi vészig.
1. Őskor; a népvándorlás és a honfoglalás kora.
Őskor.
Letünt évezredek emlékeit, megkövült növényeket, a csigák, halak, óriási kérődzők maradványait kellene felkutatnunk és a föld mélyébe leszállanunk, ha csak megközelítő képét akarnók adni a mai Hont vármegye történelemelőtti korszakának. A harmadik korban, melynek éghajlata a mainál jóval melegebb lehetett, midőn a föld legmagasabb hegységei, közöttük a Kárpátok is a tenger vizéből kiemelkedtek - miként ezt a leletek tanúsítják - az óriási kérődzők egész nyájai legelésztek a Cserhát völgyeiben. A harmadkort követő negyedkorban megjelenő ősember már a mai Hont vármegye területén is otthonra találhatott, mert talaja oly szilárd volt, hogy azt czéljaira felhasználhatta. A néphit a drégelyi várhegy közelében az ú. n. »óriás padon« egy ősember ülőhelyét és két lába nyomát keresi, sőt már egy 1256. évben kelt sági határjárólevélben is említés van az óriások árkáról. (Hőke Lajos czikke: Századok, 1869. évf.)
Felső-Magyarország legnagyobb részét még a történelmi korszakban is őserdő borította és így a közlekedés csak a folyók mentére szorítkozhatott; a legrégibb nyomok csak az egyes folyók, jelesül a Garam, Ipoly és ezek melékfolyóinak völgyeiben észlelhetők, melyek a letelepülőknek alkalmas helyül kinálkoztak. De az egyes leletek korukat illetőleg nagyon kevés támasztékot nyujtanak, mert a mai Hont vármegye területén és általában az egész felső-Magyarországon, az őslakók még a rómaiaknak Pannoniában való megjelenésekor is a kőkorszakban éltek. Csak a Duna mentén találunk Kr. előtt a IV. században oly nyomokra, melyek a vas használatát kétségtelenné teszik.
Kőkorszak.
A Szob vidékén, az Ipolyparti sirokban talált vasfegyverek (tobbek között egy rövid kard, melyet jelenleg a Nemzeti Múzeumban őriznek), továbbá szerszámok már e korszak ízlését képviselik. Ez már a kelták kora, a kik Kr. e. 350 táján fészkelték be magukat hazánkba és leginkább a Duna mentén telepedtek le. Tőlük veszi nevét a Duna folyam neve is. (Hőke Lajos: Századok, 1868. 194.)
A Dunától feljebb eső vidéken a vaskor már a római hódítás körébe esik (Kr. e. I. század), noha Kr. u. az I-IV. századokban is a Dunától éjszakra tanyázó barbárok között a vas még kevéssé volt ismeretes. Az őskori csont- és kőeszközök rendkivül nagy mennyiségben taláhatók a vármegyében. A csonteszközök főleg Magyarád vidékén fordulnak elő nagyobb mennyiségben, hol a legtöbb szarvasagancs-eszköz található egész Európában. A Magyar Történelmi Társulat 1869. évi kirándulása alkalmával Nyáry Jenő báró Magyarádon 104 kőrégiséget ásatott ki. A nagy mennyiségben talált házieszközökből következtethetőleg a magyarádi lelőhely elpusztult őstelep lehetett. A felszínre került házieszközök közül öt átfúrt szarvasagancs-kalapács, három szarvasagancs-véső, négy nagyobb, három kisebb tű, egy gúlaalakú agyagsúly, öt lapos kőfedő, számtalan őrlő-kő, két átfúrt lapos agyagkarika érdemelnek említést; különösen érdekes egy agyagból készült állat, melyhez hasonlót a tudós kutató Pilinyben is talált, és a melyet, alakja után itélve, bálványnak tart. A fémből készült házieszközökből csupán egy bronzsarló töredéke került báró Nyáry Jenő kezéhez, s ezen utóbbi lelet megerősíti abbeli vélekedését, hogy ez alkalommal bronzkori kőrégiségek kerültek felszínre.
280A hontvármegyei kőrégiségeket az egyes lelőhelyek szerint következőleg csoportosíthatjuk: (Archaeologiai értesítő, III. 15.) Bagonya: egy véső homokkőből. Borfő: két véső homokőből, négy kemény kovapalából, egy mészkőből, egy kigylakőből, egy csákány homokkőből, egy szekercze homokkőből. Bori: két véső kigylakőből, három kovapalából, egy márványból. Dalmad: egy véső kigylakőből, tiz homokkőből, kettő kemény kovapalából, egy szekercze homokkőből. Deménd: három véső kigylakőből, kettő kovapalából, tizenegy homokkőből, egy csákány homokkőből. Hont: egy véső homokkőből. Ipolyság: egy véső kigylakőből. Kereskény: hat véső kigylakőből, kettő kemény kovapalából, három homokkőből, egy csákány homokkőből. Kiskér: három véső homokkőből. Ladány (Barsvármegye): két véső homokkőből, egy barnás quarczkavicsból, kettő kigylakőből, kettő kemény kovapalából. Magyarad: hét véső homokkőből. Szántó: hét véső homokkőből, hét kemény kovapalából, kettő kigylából. Oroszi: egy véső kemény kovapalából.
Bronzkorszak.
Bronzkori emlékek kerülnek felszínre Dömeházán is; a kenderföldeken gyakran 95 cm. nagyságú fazekakat találnak. Sajnos azonban, ezek ritkán jutnak ép állapotban a kutató kezébe, miután a nép többnyire összetöri azokat. Mind Dömeházán, mind pedig Felsőszemeréden egykori urnatemető maradványai láthatók. Méznevelő helység határában is urnatemető nyomaira bukkantak. Még 1833-ban a pásztorok a Sztránya nevű hegyoldal alatt, a Korpona folyó partján nehény, a víztől kimosott cserépedényre (urnára) akadtak. De a lelet legnagyobb része a nép kezében megsemmisült. A cserépedényekben talált csontmaradványok a halottégetésre engednek következtetni. (Ifj. Palugyay Imre: Magyarország Ujabb leirása. IV. k.)
A Felsőtúron talált bronzleletek közül, melyeket Kubinyi ferencz gyüjteményében őriznek, egy félholdidomú bronzsarló és egy háromélű sodronyból font húszhajlású bronztekercs érdemel említést. Legbecsesebb azonban e nemben a királyházi lelet, melyből 1872 óta két csákány, három karika és két karperecz van a Magyar Nemzeti Múzeumban. Ugyancsak oda került a Nagykereskényen, Mailáth István birtokán, agyagásás alkalmával talált szárnyas véső mintája. Id. Keller Rezső 1877-ben őskori bányászeszközt adott a Magyar Nemzeti Múzeunak, melyet Szebelében találtak; ezzel az adománynyal együtt több kőeszköz is került a Magyar Nemzeti Múzeum birtokába. (Hampel József: A Bronzkor Emlékei Magyaországon. II. köt. - Arch. értesítő 1891. XI. 353.)
A felszínre jutott régiségek az itt letelepült népek bizonyos fokú műveltségéről tesznek tanúságot; különös figyelmet érdemel e tekintetben a szebellébi lelet, mely a bányamívelésre is némi világot vet. Sőt még a kőeszközök, jelesül a kigylából készült házieszközök is a kereskedés némi nyomára mutatnak, mert az eszközök anyagául szolgáló kő Hontban sehol sem terem meg és úgy látszik, nyers állapotban hozták be azt az őslakók és itthon dolgozták fel.
Barbár népek.
A keltákon kívül, időszámításunk előtti időben, csupán a szlávokról vannak némi adataink. Ptolemaeus is említi (Kr. u. 150-ben) Gormanum nevű városukat, melynek a Garam folyó mellett kellett feküdnie.
Kr. után az I. században hazánk éjszaknyugati részén a markomanok, tőlük keletre pedig a velük rokon quád, óz és cotin népek tanyáztak. A quádok a germán fajhoz tartoztak és a Vág, Garam és Ipoly folyók vidékén helyezkedtek el; az ózok inkább a Garam és az Ipoly s a Duna közötti területen laktak, a cotinok a mai Hont vármegye éjszaki részén, valamint a Garam felső folyásánál telepedhettek le. A quádokról már a római írók is nyújtanak adatokat. Tacitus annaleseiben (II. 63.) egyik fejedelmükről is szó esik, a kit Kr. u. 51-ben a rómaiak elűztek. (Tacitus: Ann. XII. 29.) A második században azonban a quádok mindegyre fenyegetőbben léptek fel. Különösen télen, a befagyott Duna jegén átkelvén, gyakori támadásaikkal nyugtalanították Pannoniát. 173-ban Marcus Aurelius császár személyesen vezetett ellenük hadat, mely alkalommal még a rabszolgákat is fölfegyverezte.
Római kor.
Ez a hadjárat, mely az egykorú leírások szerint a Garam, Ipoly és a jenei tó között folyt le, a barbárok leveretésével végződött, kiket a rómaiak a nyugati Kárpátok erdőségeibe szorítottak vissza. Ehhez a hadjárathoz fűződik a »legio fulminatrix (mennydörgős légio)« emléke is. E túlnyomólag máltai keresztényekből állott légio könyörgésére egy alkalommal az égből aláhullott zápor és villám 281megsemmisítette az ellenséget. Ez a jelenet különben meg van örökítve Rómában, Antonius oszlopán. Marcus Aurelius 173. évi hadjáratát Dio cassius, Pannonia praefectusa Kr. u. 230-ban részletesen megírta az utókor számára. A császár feljegyzései szerint ez az ütközet a Garam (Granua) mellékén folyt le.
Marcus Aurelius ugyan legyőzte a quádokat, de azért a béke nem volt teljes. a quádok esetleges támadásai ellenében a védelemről kellett gondoskodni. Erre a czélra szolgált ama négy táborerőd, melyek nyomai még ma is láthatók. Az egyik a mai Bény falu helyén állott; a másik a Garam jobbpartján, a mai Váradnál volt, melyről Béla király névtelenje is megemlékezik. A harmadik Visk helység felett állott; ezt a nép »Mahir«-nak nevezi és husz ölnyi mély sánczaival egész légiónak nyújthatott biztos nyughelyet. A negyedik táborerőd a mai Felsőpalojtánál emelkedik és mintegy 40 hold terjedelmű; ezt a helyet a tótok Pogányhegynek, a magyarok Őshegynek nevezik. E két utóbbi erőd, úgy látszik, az előnyomulás fedezésére szolgált. (Századok, 1868. évf.)
E táborhelyeken kívül, a mai Szőnytől egészen Budapestig, mintegy 13 őrtorony maradványai észlelhetők. Ezek egyike Szob mellett, az Ipoly folyó tövénél emelkedett és kettős őrtornyának romjai ma is láthatók.
E védőművek azonban gyengéknek bizonyultak a barbárok támadásai ellen. Mialatt Nagy Constantinus († 337.) fiai az uralomért versengtek, a quádok és a szarmaták megsemmisítették az őrtornyokat és Pannoniát pusztították. Erre Constantinus fia, Constantinus (357-358.) a szarmatákat saját területükön támadta meg. A szarmaták azonban be sem várva a római légiókat, a Cserhát erdőségeibe menekültek. A római légiók tehát akadály nélkül vonulhattak az Ipoly és a Garam völgyén Brigetio-ba (Szőny). Néhány évig azután nincs értesülésünk a barbárok dúlásairól, de 374-ben a quádok újból támadólag léptek föl. Okul szolgálhattak erre az új császár, Valentinianus hadi készülődései, de még inkább Gabinius nevű királyuk esete, a kit a rómaiak láb alól eltettek. 374-ben váratlanúl áttörték a határt, két légiót megsemmisítettek és Szirmiumot fenyegették. 375 tavaszán Valentinianus személyesen vezetett ellenük hadat. Az előkészületek megtétele után átkelt a Dunán és a római légiók Marobaudes hadainak segítségével halomszámra pusztították a quádokat. 375 őszén a császár Brigetióban tartózkodott, hol a quádok békeköveteit fogadta, de a követek szaván felháborodván, gutaütés érte. (Millen. tört. I. CCXLVI.) A hosszú harczok megtörték a quádok és a szarmaták erejét, a népvándorlás folyama alatt pedig teljesen elvesztek a szláv népáradatban.
A quádok emlékét számos emlék őrzi. A Garam, melyet Marcus Aurelius császár Granuának ír, az ó-felnémet gruoni vagy gruani (az újnémet grün) szóból ered és zöld a jelentése; e szerint a folyó vagy zöldes vizétől, vagy a bennetükröző növényzettől vette nevét. A quádok adtak nevet az Ipoly folyónak is, mely németül Eipel-nek ejtetik és megfelel a magyarban is gyakori almás folyó névnek. (Borovszky Samu dr.: A Honfoglalás Tört. 84-85.) Selmeczbánya város ősrégi neve - Vannia - is valószínűleg Vanniustól, a quádok fejedelmétől veszi eredetét, a kit a rómaiak 51-ben elűztek e vidékről. Innen származhatott a szláv Bana és a magyar Bánya. Még Anonymus 37. fejezetében Selmeczbánya Bana név alatt fordul elő azon öt vár között, a melyeket a magyarok az éjszaknyugati hadjárat alatt elfoglaltak. A quádok és a rómaiak között a gyakori ellenségeskedések mellett is, némi kereskedelemnek, sőt bányaművelésnek nyomaira is akadunk, miként ezt az ezen vidéken talált római pénzek is tanúsítják.
A quádok építették azt a védőfalat és árokvonalat, mely a Dunától és az Ipoly torkolatától kezdve, a folyó jobb partján, a Búr völgyén át, némi megszakítással a Szitnya-hegységig húzódik. E védőfal Helembától egészen Lelédig égetett agyagból készült, az Ipolymentén Kiskeszinél 80 öl hosszú pogány temetőben és Pásztónál az Ipolyba félig beomlott körsánczban végződik. A fal nyomai még Szakállas és Lontó határában, továbbá Borfőnél és Szudnál is feltűnnek. E fal a keletről jövő támadások ellen nyujtott védelmet.
A fennmaradt harczi eszközök, erődítések fogalmat nyujtanak a quádok hadviseléséről is. Támadó fegyverük a parittya volt, melynek összenyomott gömbalakú kövei mindenfelé találhatók. A fegyverek között találunk bronzból készült nyílhegyeket, hatalmas kalapácsokat és szekerczéket. Rövid bronzkardok és lándzsák (nyársok) egészítették ki a fegyverzetet. Ilyen fegyvereket a már említett helyeken kívül, Romhányban is találtak és azokat jelenleg a vármegyei múzeumban őrzik. (Századok 1869-644.)
282A pogány temetők tanúsága szerint a quadok is elégették a halottakat, a hamvakat pedig durva urnába helyezték és a halott fölött gyásztort tartottak. Az egyes temetőkben talált őzagancsok és más állatok csontjai az egykori gyásztor maradványait hirdetik. A csontok között kancsók és fülesbögrék is akadtak. A Kiskeszi közsgében levő majdnem száz öl hosszú temetőhalomban igen sok csontot és cserepet találtak, a pereszlényi temetőben kőbaltákat és kőfokosokat, Magyarádon és Romhányon, a hol Sembery István végzett ásatásokat, három hamuveder, két nagy ruganyos csavar és két diszített bronznyárs került napfényre. (Századok, 1869. 644.)
Népvándorlás.
A negyedik század vége felé fergetegként előtörő hunok nemcsak a római uralmat semmisítették meg, de a quadokat is elűzték az Ipoly és a Garam vidékéről. Attila halálával (453.) a hun birodalom úgyszólván nyom nélkül tünt el, helyét ismét germán népek, a longobárdok foglalták el. A longobárdok előbb a mai Bécs határáig terjedő Rugilandot, majd pedig Tato nevű királyuk alatt (493-509.) a Morva folyó termékeny völgyét szállották meg. Tato nevű királyuk alatt (509-539.) alatt a longobárd királyság már nagy tekintélyre emelkedett, hatalma a mai Csehországon és Morvaországon túl egészen a Garamig terjedt. A Garamtól keletre eső területen a régi quadok utódai tanyáztak, a kik ebben az időben svévek név alatt szerepelnek és a scyrrek és a szarmaták között laktak. (Borovszky Samu: A Longobárdok vándorlása. Századok 1885. 668.)
A svévek azonban kellemetlen szomszédoknak bizonyultak, mert gyakori rablótámadásaikkal örökösen háborgatták a longobárdokat.
A mint a longobárdok megszabadultak a gótoktól, a kik Pannoniát elhagyván, Itáliába költöztek, a svévek ismét összeszedték magukat és támadólag léptek fel a longobárdok ellen. Wacho longobárd király azonban egész haderejével ellenük fordult, és legyőzvén őket, földjeiket a longobárdok uralma alá vetette.
Ezzel a mai Hont vármegye területe a longobárdok uralma alá került; ez azonban nem sokáig tartott, mert Audonin már a királysága kezdetén (546.) Pannoniába vezette népét, a honnan 568-ban Itáliába vándoroltak tovább. A longobárdok kiköltözése után egész Magyarország az avarok uralma alá került, de nagy khágánjuk, Baján birodalmában a szláv elem vitte a vezérszerepet.
Szláv uralom.
A szlávok már a római uralom idejében a quad őslakók szomszédaiként szerepelnek, később, mikor a quadokat az évszázadokon át folytatott küzdelmek megtörték, mindegyre nagyobb számban telepedtek le az Ipoly és a Garam völgyeiben. A VI. század közepétől kezdve tehát a mai Hont vármegye területe a szlávokat uralta és ez a helyzet megmaradt a magyarok beköltözéséig; sőt attól kezdve hogy Kis Pipin 796-ban az avarok uralmát megtörte, bizonyos mértékben függetlenítették magukat, mert mind Nagy Károly, mind pedig Kis Pipin előtt a római caesarok példája lebeghetett, a mikor uralmukat csak az egykori római birodalom területére terjesztették ki.
A szlávok emlékét a helynevek őrzik. Szokolya a szláv sokol = sólyom tőből képződött. Rák tőből képződött Rákócz. Kemencze határozottan magyarosított alakja a szláv kamenecz, kamenicza névnek, mely kamenu szóból (= kő, kémény) képződött. Terbegecz (Terebes) helynév trebež szláv szóból képződött, mely irtást jelent, e helységet a tótok Terbusovcének nevezik. Szláv eredtü Udvarnok = Dvornik, a mely a királyi udvarnokok lakhelyét jelöli. Cseh nyelven a kovács neve kovar és ilynevü helységet találunk Hontban is (Kóvár). Szitnya helység és hegységnév szintén szláv származású; Szitno tótul = pokol. A mai Peszek nevű falu már 1324-ben előfordul az oklevelekben Pezek néven, mely név a szláv pêssek = durvaszemű homok szóból képződött. A növény- és állatnevekből is számos helynév alakult. Így az erdő neve az ó-szláv nyelvben = lêsu, ennek egyik alakja pedig Lissó. A somfa neve szlávul dren, ennek egyik alakja Dreno; míg Sirák a szláv sierek = köles szóból alakult. Túr nevű helység a szláv turu = bölény szóból származik, jeléül annak, hogy e tájon lakó szlávoknak is dolguk volt a bölényekkel. Egy 1258-ban kiadott oklevélben említést találunk bizonyos Mortua nevü vizről, mely a szláv mrtva szóból származik és annyit jelent, mint holt viz. (Borovszky Samu dr. A Honfoglalás Története.)
A szlávok letelepedéséről későbbi korból való oklevelek is megemlékeznek. Selmeczbánya őslakói szintén szlávok voltak, a kik városukat a hegytetőre építették, minek nyomai ma is látszanak. Csehi ma puszta, a XIV. században még helység, szintén szláv települőkre vall. Szláv telepek még Litava, Börzsöny, mely 283utóbbi azonban szász telep is. Ellenben a Selmeczbánya melletti Windschacht (Vendakna), Windischdorf, már későbbi, valószinüleg a szász települőkkel egyidőben keletkezett.
A IX. század végén, hazánk éjszaknyugati részein elszórtan élő szláv törzsek Szvatopluk morva fejedelemnek hódoltak. Szvatopluk, a ki 873-ban, miután nagybátyját Rastislavot a németek kezére játszotta, nem csupán a morvák ura lőn, de hatalma kiterjedt a Garamtól keletre és a Duna-Tisza közén fel egészen a Kárpátokig lakó szlávokra is, ezzel a Kárpátok bérczei között lakó összes szlávokat egyesítette a jogara alatt. Halála előtt, 894-ben, felosztotta ugyan birodalmát, de a fiai között támadt egyenetlenség a morva birodalom erejét meggyöngítette s mikor a magyarok 895 őszén a vereczkei szoroson át a Felső-Tisza vidékét elfoglalták, a morva birodalom már végnapjait élte. Árpád hadai vala Duna könyökénél foglalván állást, Szvatopluk fiai között a harcz már javában folyt és míg hasonnevű fia a németekhez fordult segítségért, addig Mojmir a magyarok pártfogását vette igénybe.
A honfoglalás.
A bajor püspökök leveleiből tudjuk, hogy a magyarok 897-ben, vagy 898-ban, megdöntötték a keleti frank őrgrófság szervezetét. 902-ben már a morvákat támadták meg és a Vág melléke is ekkor került uralmuk alá, a Morva birodalom pedig 906-ban végkép összeroskadt.
Tehát a 897-902 közötti években került a mai Hont vármegye területe a magyarok birtokába; de hogy ez harczok árán vagy pedig meghódolás útján történt-e, erről nem tájékoztatnak a följegyzések. Valószinűbbnek látszik az utóbbi eset, mert a magyarok a meghódolt szlávokat nem irtották ki, hanem szolgaságba vetették, de különben is az utóbbiak a morva birodalom megdőltével csak urat cseréltek s a magyarok fenhatósága alá kerültek. A krónikák, jelesül Anonymus, Béla király névtelen jegyzője, a XII. században is meglevő szájhagyományokra támaszkodván, már részletesebb adatokat közölnek a mai Hont vármegye elfoglalásáról.
Anonymus szerint Huba, Zoárd, Kadosa és Bors vezérek foglalják el hazánk éjszaknyugati részét, tehát Bana-t vagyis a mai Selmeczbányát is, mely a tatárjárás előtt, vagyis abban a korban, a midőn Anonymus is élt, e néven volt ismeretes. (Anonymus 37. fejezet.)
A fenmaradt helynevekből is láthatjuk, hogy a honfoglaló magyarok szivesen telepedtek le az Ipoly völgyében, melynek gazdag mezői és legelői a beköltözött lovas nép minden igényét kielégítették.
A magyarok letelepedését számos helynév őrizte meg. Egyike a legrégibb magyar telepeknek Szád, mely a régi magyar nyelvben erdőnyílást jelent. Növénynevek után képződtek Magyarád (Mogyoró tőből), Füzes-Gyarmat, Tölgyes; állatnév után Disznós. Magasabb művelődési fokot mutat már Egyházas-Nénye, mely még a XVII. században is e néven fordul elő, jeléül annak, hogy a helységben templom épült; csak az ujabbi időben alakult át Házas-Nényére. Továbbá Egyház-Marót, Apáti és Apát-Marót, melyek már a kereszténység behozatala után létesültek, az utóbbiak a kolostorfőnök nevéről, az apátról vannak elnevezve.
A bíborban született Konstantin művében említett hét magyar törzs (Nyék, Megyer, Kürt-Gyarmat, Tarján, Jenő, Kar és Kaz) nevét is megtaláljuk Hont vármegyében. Igy az ipolyvölgyi Terényt hajdan Terjén-nek nevezték, a mint Demjénd-ből idővel Deménd lett. Gyarmat nevü helység több is van a vármegyében, mint Füzes-Gyarmat, Kis-Gyarmat, Ipoly-Gyarmat. Kaz (Keszi) is többféle van, így Kőkeszi és Felkeszi (Sirak); Keszihócz azonban már elszlávosodott alakja.
Az ősi nemzetségek és családok nevei közül is többet találhatunk a vármegye területén, melyek közül azonban egyesek idővel eltótosodtak és most már szinte a felismerhetetlenségig elferdítvék. Igy: Aba, Bátorfalu, Csab (Csáb-hrad, ma Csábrág), Csal, Egeg (Ögeg), Marót, Szemeréd (Szemere), Zsember, Pócsfalu (ma Pocsuvadlo), Visk.
Felmerül most már a kérdés, vajjon a honfoglaló magyarok a mai Hont vármegyéből mekkora területet szállhattak meg? Sajnos, az őrök és az országhatárt alkotó gyepük nyomát Hontban eltörölte az idő; annyi azonban kétségtelen, hogy Szent István király uralkodása alatt a mai Hont vármegyénél húzódott az országhatár, mert Zólyom vára Kálmán király (1095-1114.) uralkodása idejében épült fel és jó ideig csak királyi praedium volt, melynek művelésére és őrizetére még 2841218-ban is a honti vár népeit rendelték ki. (Knauz: Monum. Eccl. Strig.. 286. Karácsonyi János: Századok, 1901. évf. 1048.)
A Honttól éjszaknyugatra eső Susoly-völgy a mai Bars vármegyében is csak vadászterület volt, a keletre első Nógrád vármegyében pedig a határ a losonczi völgyön húzódott keresztül. Összefoglalva tehát az elmondottakat, kétségtelen, hogy az első megszállások csak az Ipoly, Garam és a Szekincze patak völgyére szorítkoztak.
Települések.
A meghódolt szlávokon és a beköltözködő magyarokon kivül még a következő népfajok telepedtek le a vármegye területén:
Németek.
1. Németek. A német telepek két csoportba sorozhatók. Az elsőbe azok, a melyek Árpádházi királyaink idejében alakultak a vármegye területén; ezek többnyire szász jövevényektől népesültek be. A második sorozatba azok vehetők, a melyek a törökök kiüzetése után keletkeztek; ezek többnyire sváb telepesek. Árpádházi királyaink idejében létesült szász telepek, a középkorban virágzó városoknak, a bányamívelésnek és az iparnak vetették meg alapját. Egyike a legrégibb ilyen telepeknek Korpona, melyet 1135-ben említenek első izben az oklevelek; IV. Béla királynak egy levele emlékezik meg (Fejér II. 83. IV. 1. 329.). szász vendégeiről, a kik a tatárjárás után régi kiváltságaikban megerősítettek. Maga a város neve a német Karpfen (ponty) nvéből származott. Hasonlóképpen a szász vendégeknek köszönheti tovább fejlődését Selmeczbánya, melynek alapját ugyan a szlávok vetették meg, de felvirágoztatása a II. Géza király uralkodása idejében (1141-1161.) letelepült szász vendégek érdeme, a kik a mai Szászországban, közel a csehországi határhoz fekvő Schemnitz vidékéről származtak, honnan a város német nevét - Sebnitcz, Semnitz - vette. II. Endre király 1217-ben osztott bőkezü kiváltságai csakhamar felvirágoztatták a várost, melyben a bányaművelés is meghonosodott. (Kachelmann: Geschichte der Ungar. Bergstädte.) Szász telep még: Börzsöny, melynek lakóit 1416-ban és 1433-ban telepítették le és a XV. században jövedelmező bányái voltak. Badin, Bát (Frauenmarkt), Bakabánya (Pukanitz) vagy Német-Balla, melyet szintén a bányamivelő szászok alapítottak, Prandorf (Frauendorf), Bélabánya (Diln), Devicse (Dyuch-Dojcs), Szebeléb (Sieben-Brod), melyet a Selmeczbányáról kiszorított szász telepesek alapítottak. A tatárpusztítás után IV. Béla király Szud környékére telepített német hospeseket és a honti várhoz tartozó Szudot ezért cserébe adja Nemti Buzad comesnek. (Századok 1869. 635.) Ezek a német telepesek azonban részben elmagyarosodtak, részben, mint például Bakabányán, eltótosodtak. a másik csoportba tartozik Nagymaros, melynek lakói a középkorban magyarok voltak, de a XVII. században a vallási villongások miatt kivándoroltak, helyükbe Mainz kornyékéről svábok telepedtek le. Az uj lakosok 1688 május 19-én nyertek kiváltságokat. Ugyanez mondható Zebegényről, mely szintén a törökök kiüzetése után települt. A XVII. század folyamán létesült telepek közül megemlítendő Szob, mely azelőtt szintén magyar helység volt, hova tótokat telepítettek; továbbá Kóspallag és Tergenye, hova németek költözködtek be, de az utóbbiak elmagyarosodtak.
Palóczok.
2. Palóczok. Pintér Sándor és Vámbéry Ármin kutatásai szerint a palóczok (mely név síkon, gyepen lakó népet jelent) a törökkel azonos törzsből származnak és részben a honfoglalás után telepedtek le hazánk területén, erős védőgyürüt alkotva a meghódolt szláv őslakók és a honfoglaló magyarok között. Ezek idővel teljesen beleolvadtak a magyarságba, habár faji sajátságukat és népszokásaikat mindmáig megőrizték. A palóczok Szete községtől keletre az Ipoly folyó mindkét partján, Nógrád határáig telepedtek le. Számukat Szeder Fábián palócz tudós a XIX. század elején Hontban 21.634-re teszi. (Tud. Gyüjt. 1821. XI. köt. 53-55. Századok, 18696. évf. 583.)
Husziták.
3. A husziták a XV. század folyamán telepedtek le Hont-Nádason és környékén, továbbá Almáson és Egyházas-Maróton is. Az egykori Kishonti kerületben, Osgyán vidékén szintén maradt nehány cseh telep, melynek lakói huszita hitükhöz ragaszkodván, jelentékeny befolyással voltak a protestans hit elterjedésére.
Czigányok.
Végül meg kell emlékeznünk a czigányokról is. Ezek 1417-ben, Zsigmond király uralkodása idejében özönlöttek az országba. Az egyes, keletről nyugatra, nevezetesen Német-, Olasz-, Franczia- és Spanyolországokba költözködő rajok csaknem valamennyie átvonult a vármegye alsó részén, a Duna mentén.
2852. Hont vármegye alakulása és a vármegyei élet a középkorban.
A keresztény magyar királyság megalapításával a nemzetségi és a szállási intézmény megszünt. A külföldi lovagok és más jövevények betelepítésével új intézmények váltak szükségesekké, a melyek a régi vagyonjogot pótolják, egyszersmind a belrendet fentartsák és az új királyságot a kültámadások ellen megvédelmezzék. Ez a feladat a várszerkezetre hárult.
Várrendszer.
A várszerkezet alapja a földesúri viszony volt a királyi vár és a szolgálmányosok között, a kik a várföldekből megfelelő részt kaptak a királytól. A királyság megalapításával Szent-István a meglevő várakat királyiaknak jelentette ki és azokat a körülöttük fekvő vidék középpontjává tette. Ilyen vár volt az Ipoly völgyében Hont, mely Szent-István király megkoronáztatása előtt az idegenből beszármazott Hunt és Pázmán lovagokkal hozható kapcsolatba. Hont várának maradványai mai napig megtalálhatók Hont falu belterületén, az Ipoly egykori félszigetén; míg a falun kivül, a Kukucska hegyen, Pázmán vára romjait találhatjuk fel. a várszerkezet megalapításával Hont vára - melyet a helység lakói máig is Huntnak és nem Hont-nak ejtenek ki, - királyi vár lett (Hőke Lajos: Hont várm. tört. kézirat.) és a nemzetség tagjai Hont és Nógrád közeleső bérczein emeltek maguknak saslakokat. Ilyenek voltak: Peröcsény, Drégely, honnan nappal füst, éjjel tűzjellel érintkeztek, részint egymás között, részint az esztergomi királyi udvarral, melynek szolgálatára mindenkor harczra készen állottak.
Okleveles adataink fogyatékossága miatt csak hozzávetőleg állapíthatjuk meg az egykori honti vár területét, melyről azonban inkább már a várszerkezet hanyatlásának korából vannak adataink. Mindamellett az egykori honti vár tartozékainak - a várföldeknek - tekintélyes részét megőrizték okleveleink.
Bizonyos, hogy Hont vármegyéje a legrégibbek közé tartozik, vagyis azok közé, a melyeket még Szent-István király alapított. Okleveleink azonban csak 1156-ban említik első izben. Ugyanígy vagyunk az egykori tartozékaira vonatkozó adatokkal is, melyek csak a XIII. század elejétől kezdve szólnak róluk.
A várszerkezet feje volt az ispán. Ő vezette hadba a várjobbágyokat, itélt a peres ügyekben és ő alatta állottak az összes várnépek és várszolgák, valamint a szolgálmányosok. A honti várjobbágy-családok közül a várszerkezet bomlása alatt többen függetlenítették magukat és az ország nemesei sorába emeltettek, így a Dacsó-család ősei 1243-ban, a Palástiak ősei 1281-ben.
A várjobbágyokon kivül, a kiket fegyveres szolgálatra köteleztek, még más szolgálmányosokat is találunk a királyi várbirtokokon. Igy a királyi udvarnokokat, a kik szintén hadi szolgálatot teljesítettek; a királyi erdőcsőszöket, kiket a mai Ipolysággal határos Tesmagh falu egyik részére telepített IV. Béla király. (Fejér: V. I. 199.); továbbá a királyi szekerészek, a kik Letkés faluban s a királyi mosónépet, mely az Ipoly mentén lakott.
A várföldek eladományozását már Imre király is gyakorolta, a ki Szebekléb várföldet idegenítette el.
II. Endre király zavarteljes uralkodása alatt a királyi várföldek mindegyre nagyobb mértékben idegen kézre kerültek. II. Endre tömérdek várbirtokot idegenített el, a melyekkel híveit jutalmazta; majd egyes várjobbágyokat is felszabadítván, azok várföldeit örökös jogon nekik adományozta. A Ság nevű várföldet a király már előzőleg az esztergomi prépostnak adományozta, mikor pedig a prépost meghalt, e várföldeket a káptalanra hagyta, mely hagyományt 1231-ben II. Endre, majd 1237-ben IV. Béla király is megerősítette (Knauz I. 323. 400). Ugyancsak II. Endre király idegenítette el a honti várhoz tartozó Sztraczin (Nógrád várm.), Csernely (Borsod) helységeket és Zahora várföldet, mely felerészben Hont, felerészben Nógrád várához tartozott.
IV. Béla király trónraléptekor erős kezekkel látott hozzá a jogtalanul elidegenített várföldek visszaköveteléséhez, de erélyes fellépése általános visszatetszést keltett és így csakhamar ő is kénytelen volt atyja példáját követni. Már 1236-ban megerősíti II. Endre királynak a Zahora (Erdőmeg) és más birtokokra vonatkozó adománylevelét (Wenzel II. 36); 1239-ban újból megerősíti az esztergomi egyházat Ság birtokában; 1243-ban Vaczik és Tiba udvarnokoknak, a Dacsó-család őseinek, hadiszolgálataik jutalmául és részben kárpótlásul, Palota (Palojta), Nénye és Kökeszi, valamint a Nógrád vármegyei Esztergály helységet adományozta, mely utóbbiban a királyi udvarnokok laktak. 286(Fejér: IV. 3. 181.) A Dacsó-család őseinek utóbb, 1260-ban, a király Kelenye helység felét, mely Födémes felé esik, továbbá Terbegecz helység határából két ekényi területet, a mely szintén várföld volt, hasonlóképpen átengedte. (Pesty Frigyes: A várispánságok tört. 258.)
IV. Béla király uralkodása alatt már az egyes várjobbágyságok is elidegenítették a várföldeket; így 1252-ben több honti várjobbágy 30 ezüst márkáért Mikó zólyomi ispánnak eladta Aba nevű honti örökös birtokukat, a miről IV. Béla király bizonyítványt állított ki a nélkül, hogy az eladáshoz megkivánt jóváhagyást csak említené is. (Wenzel II. 224.)
A tatárjárás után IV. Béla király különben is mindegyre több honti várföldet idegenített el. Igy Szudon tiz eke várföldet 1256-ban a zólyomi királyi kertészek nyernek. (Fejér: IV. 2. 394.) Péter honti várjobbágy 1256-ban nemességet kap, mely alkalommal a Korpona (Krupina) patak mellett elterülő Ság föld egy részét nyerte. (Wenzel: VII. 418.) Szudi Abichk fiának, Miklósnak pedig 1244-ben Koarszeg (Kovár) várföldet adományozta a király.
Midőn IV. Béla király 1244-ben Korpona szabadalmait megerősített a városi népesség szaporodása érdekében a várossal határos Pomogh földtért adományozta a korponaiaknak (Fejér: IV. 1. 331.); míg Szalka város vendégei Kért és Keszi (Kis-Keszi) várföldek területén három ekeföldet nyernek adományul, mely földekért kárpótlásul 1252-ben, Simonnak és társainak az Ozov patak mellett fekvő (a Garam és az Ipoly közt) Husan várföldet adományozza. (Wenzel: VII. 341.)
Az egyháziak közül a bozóki prépostság 1262-ben Terpin (Terjen) és Bodon (Badin) helységeket, a sághi premontrei prépostság Iva helységét, mely határos volt a honti várjobbágyok hasonnevű földjével, végül pedig László honti főesperes 1263-ban Gyürki földet nyeri a honti vár tartozékai közül. (Wenzel: VIII. 61.)
Iva föld már messze esett a honti vártól, Külső-Szolnok vármegyében, a Zagyva partján terült el.
Ez akként magyarázható, hogy idővel a honti várnépek már nem találtak alkalmas területet az Ipoly völgyében és így messze a Tiszavidéken kellett letelepedniök, mely föld azután ily módon szintén a honti vár tartozéka lett. IV. Béla király a sághi prépostság javára 1265-ben kiadott megerősítő levelében Pereszlény, Ságh, Hont és Slatha (a Kürtös folyó mellett) helységeket is honti várbirtokoknak nevezi. Ságh földjéről tudjuk, hogy az eredetileg a honti várhoz tartozott, és adomány utján került a prépostság birtokába; de a másik háromra nézve nincsenek közelebbi adataink. Hont helységet utóbb IV. László 1284-ben Hont fia Demeternek adományozta. (Wenzel: IX. 378.)
Börzsöny környékén is találunk várföldeket a Bányapatak mellett (Fejér: IV. 2. 472.); Tesmagh falu felső része szintén a honti várhoz tartozott, de később elnéptelenedett és 1272-ben a sághi prépostnak jutott adományul. (Fejér: V. I. 199.) Ugyancsak V. István király adta vissza Villám selmeczbányai polgár kérelmére Baka, Gyekés és Bagonya várföldeket, melyeket IV. Béla király neki és társainak eladott, de 1270-ben visszaváltott és a melyek ekként IV. Béla király halála után végleg visszakerültek Werner, Villám, Támár és Albert birtokába.
IV. László uralkodása alatt a honti várföldek már végfeloszlás alá kerülnek.
Miklósnak, Márton fiának Győr ostrománál tanúsított hadi érdemeiért Bosi várföldet (Fej. V. 2. 269.), László esztergomi prépostnak 1277-ben Damasa és Malasi várföldek területén két ekét (Knauz: II. 123-24.), a Dragus nevű földet pedig Szelcseni Mátyás fiának, Mórócznak adományozza, mely utóbbit azonban Mórócz hűtlensége miatt Hont fiai, Ders és Demeter nyerik adományul. (Wenzel: IX. 54.) IV. László király 1281-ben Álmost és Fábiánt, Palásti Guze fiait felmentvén a várszolgálat alól, hadi szolgálataik jutalmául nekik adományozta a várföldeket. (Fejér: V. 3. 91. Hazai Okmt. IV. 62.)
Palást helység részint a honti, részint a bolondóczi várhoz tartozott; a bolondóczi vár részét az esztergomi érsek is felkérte magának, de 1288-ban Bors comes és rokona perbe hivatván, jogaikat érvényesítették, mire III. Endre király Bors comesnek és rokonainak a palásti részt örökösen odaitélte 1295-ben. (Fejér. VI. 1. 341.) A helység határának a honti várhoz tartozó azon fele részét, melyet IV. Béla király Csák Istvánnak és Máténak adományozott, a Csák nemzetségbeli István és Péter 1288-ban 86 márka és nyolcz font ezüstért eladták a Palástiak ősének, a kik a 287vételárt az esztergomi káptalan előtt ki is fizették; így Palást 2/3 része a Palástiak kezére került. (Palásthy Pál: A Palásthyak, I. 20.) A várbirtokok tömeges eladományozása ellenére, még a XIII. század utolsó éveiben is találunk adatokat a várjobbágyokra nézve, így III. Endre király 1295-ben Szudi Endre, Kovári Miklós és Csalomjai Elek között, Kovárszeg birtokára vonatkozólag támadt perből kifolyólag Dalmadi István comest, várjobbágyot küldte ki határjárni. Sőt mintegy a honti várszerkezet utolsó emlékeként tekinthető Róbert Károly király 1327-ben kiadott levele, melylyel Palásti Lipót fiát Györgyöt és három testvérét a honti vár szolgálmányosait, a várszolgálat alól felmentvén, a tőlük művelt földeket, örökösödési joggal nekik adományozza. (Fejér VIII. 3. 216.)
Összegezvén az elmondottakat, a honti várhoz a következő birtokok tartoztak: I. a mai Hont vármegyében: Szebekléb (Szebeléb) 1219. Ságh (Ipolyság) 1231. Zahora másként Erdőmeg felerészben 1236. Palojta (Palota) 1243. Nénye 1243, Pomogh1244. Gyarmat 1246. Kovárszeg (részben) 1244. Kiskeszi 1248. Aba 1252. (Hidvég és Olyvár környékén.) Szud 1256. Kelenye fele 1260. Terbegecz egy része 1260. Terjen (Terpin) 1262. Bodon (Badin) 1262. Gyürki 1263. Pereszlény 1265. Hont 1265. Slatha, a Kürtös-folyó mellett 1265. Baka 1270. Tesmagh fele 1272. Dragus év nélkül. Palástot már IV. Béla király részben eladományozta, később 1281-ben újból. Névtelen föld a Bányapatak mellett 1258. Husan 1252. Damása 1277. Málasi 1277. Bori 1273. II. Nógrád vármegyében: Sztraczin 1236. Esztergály 1243. Erről nem bizonyos, hogy várföld volt. III. Borsod vármegyében: Csernely 1236. IV. A régi Külső-Szolnok vármegyében: Iva 1265.
A honti váron kivül még a bolondóczi, szolgagyőri és a nógrádi váraknak voltak tartozékaik a mai Hont vármegye területén.
A bolondóczi vár tartozéka volt Szebekléb és Palást fele. Szebekléb, II. Endre király 1219-ben kelt oklevele szerint, részben a bolondóczi, részben a honti várhoz tartozott és még Imre király alatt került ki az említett várak hatósága alól. (Wenczel VI. 408. VI. 402.) Palást szintén felerészben a honti, felerészben pedig a bolondóczi várhoz tartozott; utóbb, az esztergomi káptalan 1288. évi bizonyságlevele szerint, három részre oszlott. (Wenzel IV. 326.)
A szolgagyőri várhoz Kesző, máskép Kérd, vagyis a mai Kiskeszi tartozott, a hol a királyné, továbbá a szolgagyőri és a honti várak voltak az egyes részek urai. Az utóbbi két részt, mintegy harmadfélekényi területet, IV. Béla király 1248-ban István nevű aranyművesének adta. (Fejér IV. 2. 15.) a szolgagyőri várszerkezet, melynek székhelye a mai Nyitra vármegye területén feküdt, egyike volt azoknak, a melyek legelőször indultak bomlásnak, tartozékai az eddigi kutatások szerint tizennégy vármegyében szétszórtan terültek el.
A nógrádi várhoz tartozott Oszlár és Zahora felerésze, mely utóbbit Erdőhátnak is nevezték; ott azonban a honti várnak is voltak tartozékai. E várföldekből még II. Endre király idegenített el hét ekényit és ily értelmű rendelkezését IV. Béla király is megerősítette 1236-ban. (Wenzel: II. 36.) Oszlár faluról, mint a nógrádi várszolgák földjéről, két oklevél emlékezik meg. Az 1244. évi határleírás szerint, a mai Palojta szomszédságában feküdt. (Pesty Frigyes i. m. 320. Fejér IV. 1352.)
A várszerkezet felbomlása.
A várszerkezet bomlásával főleg a XII. század során, a szinte észrevétlenül alakult nagybirtokos osztálylyal szemben a közmenességgé lesülyedt egyes nemzetségek mindegyre jobban érezték a tömörülés szükségét, melynek segélyével az elhatalmasodó nagybirtokosok ellen a küzdelmet felvehették. Hozzájuk csatlakoztak a várjobbágyok, kiknek érdekeit elsősorban fenyegette veszély. Igy azután a várjobbágyok, kiknek érdekeit elsősorban fenyegette veszély. Igy azután a várjobbágyok és a köznemesség az egyes királyi vármegyék szerint csoportosultak, minek első eredménye a megyei képviselet és a békebírósági intézmény volt. Még a tatárjárást megelőző korszakban megtaláljuk ezeket az intézményeket a honti vár területén is.
1240-ben a dömösi prépostság és a Hunt-Pázmán nemzetség között a Csepely nevű ipolymenti birtok iránt Dénes nádor előtt indított perben, a megjelent felek azzal a kérelemmel járultak a nádor elé, engedné meg, hogy a peres ügyet a megyei képviselők barátságos egyezséggel intézzék el. A nádor megadván az engedélyt, a megyei képviselők a szokásos békebírói eljárással a feleket kiegyeztették. (Fejér IV: 3. 553.) Ez a békabírói intézmény még a XIV. és XV. századokban is dívott.
A békebírák mellett azonban már 1236-tól kezdve feltünnek a királyi bírák a főispánok oldala mellett, a kik mindennemű birtokperekben ítélkeztek. A XIII. 288század második felében feltünnek a köznemességnek állandó rendes bírái, a békebirák utódai, a szolgabirák és ezzel a közigazgatás és az igazságügy ezek kezébe került, hatóságuk pedig kiterjedt a nemesekre és nem nemesekre egyaránt. Az egykori királyi várrendszer fejéből, a várispánból főispán és az udvarbiróból a vármegyei alispán lesz.
Az egykori honti várszerkezet a XIII. század folyamán lassanként átalakul; helyét a XIV. század elején már Hont vármegye foglalja el és ezzel már teljesen elvész a régi királyi megye képe, az ujonnan alakult vármegye pedig a nemesek közönségévé válik.
Csábrág vára
(Egykorú rajz a hontmegyei múzeumból.)
Vármegyei önkormányzat.
A vármegyei önkormányzat szervezése IV. Béla király érdeme. A tatárdúlás után 1255. aug. 16-án, Nógrád, Hont és Gömör vármegyékkel Váczott gyűlést tartott, mely alkalommal Benedek esztergomi érsek abbeli panaszára, hogy egyháznemesei, elhagyva lakhelyeiket, az ország nemesei közé számítják magukat, vizsgálatot rendelt el. (Knauz: I. 53.) Ezen a gyűlésen már a nemesség képviseli a vármegyét.
Hont vármegye kialakulása.
A XIII. század utolsó éveiből fenmaradt okleveles emlékek a hont vármegyei közigazgatás megalakulásáról is bizonyságot tesznek. Az első hontmegyei alispán, kiről okleveles adatok vannak, Pocon; ez 1300-ban birótársaival (a szolgabirákkal) a Liptó comes, valamint ennek fiai Paska és István panaszára Palásti Leusták fia, Iván ellen indított perben intézkedik.
A XIV. század közepén a vármegye már pénzügyi tekintetben is szervezett volt. I. Károly király 1342. febr. 2-án kelt végzeménye szerint, melylyel Hont, Nyitra, Nógrád, Bars, Pozsony, Trencsén, Zólyom, Pest és Komárom vármegyék Ipolit árvai várnagynak haszonbérbe adattak, Hont vármegye a körmöczi kamara területéhez tartozott.
Közgyűlések és ítélő-székek.
A vármegyei alispán birótársai, a szolgabirák száma, az egész középkoron át négy volt, az esküdtek számát ellenben egy 1343-ban kelt oklevél 12-nek mondja. (Gr. Zichy Oklt. II. 48. l.)
A vármegye közgyüléseit többnyire Nógrád vármegyével együtt tartotta. Igy 1358-ban Kont Miklós nádor elnöklete alatt (Palásthy Pál: A Palásthyak I. 85. 104.) Gyarmaton (Balassa-gyarmat), mely alkalommal itélőszéket is tartottak. Ezen az itélőszéken tárgyalták az Alsó-Paláston lakó nem nemes Léva nemzetség ellen a Felsőpalásti nemes Léva nembeliektől indított pert, a kik a Léva nembeli Gergen magvaszakadtával az annak birtokaira adományt nyert nem nemes Léva nemzetségbeli Tamás fia Miklós birtokbaiktatása ellen óvást emeltek. Ezen a közgyűlésen a Léva nemzetség nemes ága kimutatván igazát, a nem nemes ágat csalásban és álnokságban elmarasztalták.
1366-ban ismét Kont Miklós nádor elnöklete alatt Gyarmaton tartatott közgyűlés, melyen többek közt Osgyáni Pető és Márton birtokperét tárgyalták. (Gr. Zichy III. 212.) Ugyanezen évben 1366. Hont, Borsod vármegyével együtt, tartott közgyűlést, mely alkalommal megvizsgálták, hogy Szuhai Jákó és Ráhói Kövér Miklós fia János fiai közös ősatyától származnak-e? (Kubinyi Ferencz: Honti Oklt. 234. l.)
1369-ben a László nádor, oppelni herczeg elnöklete alatt Balassa-Gyarmaton tartott közgyűlésen Konya mester és fiai Laposd föld elfoglalásától Pásztói Domonkost és Tar Lászlót eltiltották. (Fejér I X. 4. 206.) 1381. május közepén Gyarmat mellett Garai Miklós nádor elnöklete alatt volt közgyűlés. (Kubinyi Ferencz: Hont vm. Oklt.) 1388-ban csáktornyai Laczfi István nádor elnöklete alatt Deméndi Benedek és Lőrincznek a Gálfi István elleni ügye került sorra. (Fejér X. 8. 257.) 1394-ben Ilsvai Leusták nádor elnöklete alatt Balassa-Gyarmat mellett (Kubinyi Fer. Honti Oklt. 195. okl.) és 1412-ben, valamint 1423-ban Garai Miklós nádor elnöklete alatt voltak közgyűlések, mely utóbbit a Gyarmat város mellett levő mezőn, szintén a szabad ég alatt tartották. 1429-ben ugyancsak Gyarmaton a Palóczi Máté országbiró alatt tartott közgyűlés 12-ik napján, a sági konvent megkeresésére, Gyerk és Tompa helységekre nézve határjárási parancsot adtak ki. (Fejér X. 5. 351. X. 7. 310.) Különösen hosszú ideig tarthatott az 1423. évi közgyűlés, mely alkalommal Terbelédi Leusták özvegye, Erzsébet, leánynegyed ügyében a közgyűlés 21-dik napján adtak ki itéletlevelet. (Uj Magyar Museum 1860. XII. 37.)
A vármegyei itélőszéket (sedes iudiciaria) a középkoron át többnyire Hidvégen tartották; e helységet tekinthetjük tehát akkor a vármegye székhelyének. 1340-46-ban Morouchuk (Marócsuk) honti főipán a Drégely várhoz tartozó 289birtokok ügyében tartott nyomozást és adott ítéletlevelet, melylyel Olvást a sághi prépostságnak átengedi; ezt az ítéletlevelet pedig Hidvégről keltezi. (Hőke Lajos i. m.)
1358-ban, tehát ugyanabban az évben, a mikor Gyarmaton nádori közgyűlés tartatott, a vármegye főispánja és szolgabírái a husvét hetében Hidvégen tartott közgyűlésből tettek jelentést Lajos királynak a Zorklontó falu birtoka miatt támadt perben. (Zichy III. 68.) Ily általános közgyűlés 1342-ben is volt Hidvégen, Morouchuk főispán elnöklete alatt. Hidvég a XV. században is megmaradt törvénykezési székhelynek, miként ezt az 1413-ban és 1419-ben kiadott oklevelek tanúsítják. (Palásthy Pál: i. m. I. 144., 240.)
Rima vármegye.
A XIV. század közepén, az egykori Rima vármegyét is Hont vármegyébe kebelezték. Ez a terület, melyet a vármegyétől Nógrád és Zólyom vármegyék választottak el, mintegy öt mérföldnyi távolságra feküdt és egykor főpapi birtok volt. A XIII. század közepéről fenmaradt okleveles adatok szerint a Rima-völgyében a kalocsai érsek uradalma terült el, melyhez Rimaszombat, Bánya (Rimabánya), két Pokorágy és Mayna (Majom) tartoztak. Rimaszombatnak, mely e terület középpontja volt és ott az érseknek aranybányái voltak, István kalocsai érsek 1268-ban engedélyezett kiváltságokat, nevezetesen akként szabályozta a szolgálmányaikat, miként azok az érsek megyéjében, Rima vármegyében voltak teljesítendők. Ezeket a kiváltságokat János érsek 1278-ban megerősítette. 1335-ben azonban László kalocsai érsek, valószinüleg a nagy távolság miatt, ezt az uradalmát elcserélte Szécsényi Tamás vajda, valamint fiainak Konya Miklósnak és Mihály pozsonyi prépostnak a Bács és Szerém vármegyékben fekvő birtokaival. (Anjou Okmt. III. 79. Fejér VIII. 5. 216.) E cserelevél szerint Rimaszombat, Bánya (Rimabánya), Törék, Szkálnok, Urrév, Kraskó, Szorg, a két Pokorágy, Tornócz, Cserencsény, Brézó (Rimabrézó) és Tiszolcz már Hont vármegyéhez tartoznak. Hogy mikor törént e csatlakozása, arra nézve nincsenek adataink; valószinüleg azonban a XIII. század végén. Miként a királyi uradalmat alkotó honti várszerkezet Hont vármegyévé alakult át, akképpen az egykori főpapi uradalmat alkotó Rima vármegyét is Hontba kebelezték be. Zollner Béla szerint a csatlakozás Hunt Jákó fia, Miklós főispánsága alatt történt volna, a ki 1292-ben volt főispán, de azután többé nem szerepel; ugyanezen évben a Ludán nemzetségbeli Gábrián fia, Bagomér is viselte a főispáni méltóságot, a kiről a megelőző évben is van említés. (Századok 1895. évf. 866-67. Hazai Okmt. VI. 379. Wertner Mór: Magyar Nemzetségek II. 172.)
Ez a csatlakozás az akkori viszonyok között könnyen volt keresztülvihető, ha figyelembe veszszük, hogy Gyarmat még a XIII. században (1244.) a honti várhoz tartozott; továbbá, hogy a Hunt-Pázmán nemzetség birtokai messze benyúltak a mai Nógrád vármegyébe, miként Felzenfalu (1303.), mely Csalomja, Kóvár, Szelény és más birtokokkal együtt volt az osztály tárgya (Fejér VII., I. 157.), továbbá Gács, Videfalva, hol az e nemzetségből származott gróf Forgáchok napjainkig is birtokosok voltak; valamint, hogy a losonczi templomot 1128-ban a Hunt-Pázmány nemzetségből származott Lampert comes építette. Igy az egykori Hont vármegye és a főpapi uradalomból, »Rima megyé«-ből alakúlt Kis-Hont kerület még a XIV. században területileg összefüggésben lehettek egymással.
Kis-Hont vármegye.
A XV. század elején Hont vármegye két részre szakadt. Tanúság erre egy 1419-ben kelt oklevél, melyben Vajodai Dezső (Ders) özvegye, Erzsébet és fia László bizonyos jószágrészeket Gömör és Kis-Hont vármegyékbe kebelezett falvakban (Harmacz és Szuha helységekben) Korláth Tamásnak elzálogosítanak. (Pesty Frigyes: Eltünt Vármegyék. 44. l.) Az oklevélből kitetszőleg, Kis-Hontnak ekkor már önálló közigazgatása volt, de azért a XV. században a vármegyei közgyűléseket közösen tartották, sőt Hont vármegye egyik közgyűlése Rimaszombatban volt. Közigazgatásilag azonban Kis-Hont mégis önálló szervezetet nyert. Ez az állapot megmaradt a mohácsi vészig; a XV. század folyamán ugyan mutatkoztak egyes kisérletek az elszakadásra, de ezek csak a mohácsi vész után öltöttek határozott jelleget.
A tatárpusztítás után IV. Béla király okulván a tapasztaltakon, bőkezűen osztotta a várépítési engedélyeket az egyes főuraknak, de a városokat is erődített helyekké alakíttatta át, s ezek a tatárjárás után újból, sőt néha az előbbinél alkalmasabb védelmet nyújtó helyen épűltek fel; ezeknek a védelmét azután a városi polgárság vállalata magára. Az ekként megerősített városok az Anjouk 290és a Hunyadiak korában újabb kiváltságokkal gyarapodván, csakhamar virágzásnak indultak és nem csupán az ipar és a kereskedelem középpontjaivá váltak, hanem a tudomány és a művészet számára is otthont nyítottak.
Bakabánya.
Bakabánya. Egyike a legrégibb helységeknek; Villa Baka név alatt már a garamszentbenedeki apátság 1075. évi alapító levele említi. A város azonban német (szász) telepítés. Hajdani neve Német-Baka, másként Pukantz volt, mely a szláv Pukanecből származott. A XIV. század elején már virágzó bányamíveléssel találkozunk itt; bányaszabadalmait 1321-ben Róbert Károly királytól nyerte. Zsigmond király és Ulászló újabb szabadalmakat adott néki és akkor a szabad királyi bányavárosok közé emelkedett. E szabadalomleveleket utóbb I. Ferdinánd király 1545. ápr. 28-án és 1547. nov. 16-án megerősítette. (Kir. Könyvek II. 93. és 216.) Sajnos azonban, e kivonatos bejegyzések nem nyújtanak bővebb felvilágosítást a Károly és Ulászlótól (az utóbbitól három) nyert szabadalmait illetőleg.
Hogy az egykori bányatelepítvény mikor alakult át várossá, közelebbről nem állapíthatjuk meg. Az 1321. évi oklevél szerint a bányatelepítvényhez egy mérföldnyi távolságban elterülő vidék tartozott. Egy 1331. évi oklevél a bakabányai bíró malmáról tesz említést. Miklós és Péter, László fiai a Garam melletti szentbenedeki apátságtól zúzó felállításához szükséges területet vesznek ki; a szerződő polgárok a kötött egyezséglevélben Cives de Bakabánya megnevezéssel szerepelnek. A garamszentbenedeki apátságnak nagyobb kiterjedésű birtokai voltak Bakabányán. Az újonnan nyitott bányák ügyében 1345-ben jött létre az egyezség az apátság és a város között. (Fejér: VIII. IV. 273.) Zsigmond király korában Bakabánya már az alsómagyarországi bányavárosok között foglal helyet és 1428-ban azokkal együtt Borbála királynő kapta adományul. Ettől kezdve a szövetséges városok jogaiban és kiváltságaiban osztozott. (Wenzel Gusztáv: Magyarország Bányász. Kritik. Története.)
Gót ízlésű templomát egy Margit nevű leányzó építtette 1506-ban, kinek emlékét a szószék lépcsőjére festett és a következő felirattal ellátott arczképe őrizte meg az utókorra: »Margaretha virgo aedificavit aeclesiam hanc 1506«.
Bélabánya.
Bélabánya. Régi neve Fehérbánya volt, a mi a szláv Bélabánya névnek egyszerűen magyar fordítása. Még Nagy Lajos király uralkodása alatt Selmeczbányához tartozott (1352.), később a saskői vár birtokosai Saskővárához igyekeztek csatolni. 1387-ben Zsigmond király Fehérbányát ugyan, mint királyi birtokot, Szécsényi Konya bán fiainak, Frank mesternek és Simonnak adományozta, de ennek nem lett foganatja; ugyanily sikerrel ellenállott a saskői várurak későbbi hatalmi törekvéseinek. Midőn a XV. században Fehérbányát ismét magukhoz akarták ragadni, Selmeczbánya város, Lajos király 1352. évi levelére hivatkozván, 1447-ben az országos kormánytanács és az esztergomi káptalan előtt tiltakozott Fehérbányának a saskői várhoz való csatolása ellen. Legelső szabadalmait I. Ulászló királytól nyerhette, mely időtájt elvált Selmeczbányától. 1453-ban V. László király megerősítette városi kiváltságait. Mátyás király 1466-ban függetlennek nyilvánította, ekkor a bányavárosok szövetségébe lépett be, melyhez az egész középkoron át tartozott. I. László királytól nyert kiváltságait utóbb, 1545-ben, I. Ferdinánd király is megerősítette. (Kir. Könyvek II. 93.)
Börzsöny.
Börzsöny. Az esztergomi érsekség régi birtoka. Az érsek, kiváltságai értelmében, birtokain szabadon nyithatott bányákat és azoknak jövedelmei felett korlátlanul rendelkezett. A felvidéki bányásznép csakhamar otthonra talált Börzsönyben is, mely a XV. század elején, a mikor Zsigmond király 1417-ben, az érseknek ujabb kiváltságokat adott és oda szászokat telepített, a városi jellegű községek közé emelkedett. Palóczi György érseksége idejében azonban elkeseredett per támadt közötte és Borbála királynő között, a ki az 1428. évi birtoklevele alapján, a többi alsómagyarországi bányavárosokkal egyetemben Börzsönyt is magának követelte. de Albert király e pert az érsek javára döntötte el (Fejér: X. 5. 736.), majd pedig 1438-ban újabb szász települők azután a XV. században a bányamívelést a fejlődés magas fokára emelték.
Egyházas-Marót.
Egyházas-Marót. A helység eredetéről elágaznak a vélemények. Némelyek szerint a husziták alapították, miként azt tót neve - Moravce - is sejteti; mások ellenben, Hőke Lajos is, a Maróti János macsói bán (1397-1426.) nevével hozzák kapcsolatba. Kétségtelen azonban, hogy az Anjouk, jelesül I. Károly és Nagy Lajos királyok uralkodása alatt városi szabadalmai és kiváltságait Mátyás 291király alatt is megtartotta. A XVI. század közepén azonban már jobbágy-községként a Zmeskál-család földesurasága alá került.
Korpona.
Korpona. Egyike a legrégibb magyar városoknak, mely főleg a XV-XVI. században emelkedett nagy jelentőségre. Első izben 1135-ben szerepel az oklevelekben. Eredetileg szász telepítés, de II. Géza király uralkodása alatt (1142.) már civitas. Szász vendégeiről 1238-ban is vannak okleveles adataink. A tatárpusztítás után csakhamar felépült romjaiból és IV. Béla király, a ki nagyban hozzájárult a feldult város helyreállításához, 1244-ben a városnak a tatárjárás alatt elveszített szabadalmait megerősítette. (Fejér IV. 1. 137-329.). Nagy Lajos király 1369-ben és Zsigmond 1435-ben újabb szabadalomlevelet adtak Korponának. Zsigmond király 1428-ban az első magyarországi bányavárosokat Borbála királyné ellátására adván, Korponát is ezekhez csatolta. Korpona ettől kezdve a hét bányaváros (Selmecz-, Baka-, Uj-, Béla-, Körmöcz- és Libetbánya) sorsában osztozott. A XV. században újabb szabadalom-leveleket nyert, jelesül V. Lászlótól 1453-ban, Hunyadi Mátyástól 1467-ben, II. Ulászlótól 1492-ben és 1510-ben, II. Lajostól 1517-ben és 1518-ban. E kiváltságleveleket I. Ferdinánd király 1548. júl. 18-án, Rudolf 1603. febr 20-án, valamint II. Mátyás királyok átírták és megerősítették. (Kir. Könyvek Ii. 246. V. 557. VI. 10.) Első erődítései a XV. század első felében a husziták kezére vallanak, a kiknek vezérét, Giskra Jánost, I. Albert halála után (1439.) e király özvegye, Erzsébet királynő, a bányavidék főkapitányává tette. Miután Korpona Erzsébet királyné birtokában volt, a csehek könnyen megfészkelték itt magukat. A csehektől épített legrégibb erődítvény, a fellegvár, a jelenlegi róm. kath. templom és plébánia körül emelkedett. A csehek azonban nem sokáig maradhattak Korponán, mert 1444-ben Palásthi Bertalan és László, 1446-ban pedig Kazai Gyulaffi György volt Korpona várkapitánya. Ezek azonban semmivel sem voltak jobbak a cseheknél, mert míg a Palásthiak a bozóki monostort rohanták meg és minden majorsági épületét elpusztították, addig Gyulaffi György a bozóki prépostság birtokait, Szénavárat, Lászlódot (Leczko), Alsókot, Boróklehotát pusztította. 1453-ban az országgyűlés Giskrának a hatalmában levő városok és várak átengedéseért kárpótlást szavazván meg, Gisrka elhagyta az országot. 1455-ben Cillei Ulrik ugyan ismét behívta az országba, de Mátyás király, trónralépte után (1458.) csakhamar megtörte a csehek uralmát. A korponai erőd ettől kezdve elveszítette jelentőségét, és csak a mohácsi vész után szerepel ismét a haditörténelemben. (Matunák Mihály: Korpona Várkapitányai).
Nagy-Maros.
Nagy-Maros. Eredetileg szintén német telep volt, de lakosai utóbb teljesen megmagyarosodtak. Első ízben III. Endre 1298-ban kelt oklevelében (Fejér VI. 1. 127.) emlékezik meg a marosi vendégekről. Róbert Károly király alatt a helység nagy lendületet vett. 1324-ben Nagy-marost, (németül: Neustadt) Visegrád királyi székhelynek mintegy külvárosát, városi szabadalmakkal ruházta fel; többek között szabad bíró és lelkészválasztási jogot, továbbá önálló törvényhatóságot és vámmentességet engedélyezett a polgároknak. (Fejér VIII. 2. 514.). Ezt a kiváltságlevelet Nagy Lajos király 1345-ben megerősítette. Az Anjouk alatt nagy virágzásnak indult a helység és hazánk nevezetesebb városai között foglalt helyet. Tanúság erre az 1381-ben kelt oklevél, melyben a Nova Civitas Maros, Buda, Visegrád, Fehérvár, Kassa, Trencsén, Zágráb, Sopron, Pozsony bírái és esküdt polgárai biztosító-levelet adtak ki a Lajos király leánya, Hedvig és Vilmos ausztriai herczeg között kötendő házasságra nézve. A hagyomány szerint Róbert Károly király ültette Nápolyból hozott csemetékkel azt a gesztenyést, mely máig is jelentékeny jövedelmet biztosít a lakosságnak. (Hőke Lajos i. m.). Zsigmond király 1388-ban, utóbb 1436-ban is, Lajos fia Miklós bíró kérelmére, újból megerősítette a város szabadalmait. Mátyás király 1464-ben, II. Ulászló király 1492-ben adott a városnak szabadalomlevelet, melyeket I. Ferdinánd 1528. jan. 25-én átírt és megerősített. (Kir. Könyvek. I. 85.). A XVI. század elején már tiszta magyar volt a polgársága; ezek azonban a hitújításhoz csatlakoztak, a vallási üldözés korszakában kivándorolni kényszerültek és a helyökbe ismét németek települtek ide.
Rimaszombat.
Rimaszombat az egykori kishonti kerületben fekszik. A város történetét már a Gömör-Kis-Hont vármegyét tárgyaló kötetben ismertettük, itt tehát csak annyiban foglalkozunk vele, a mennyiben Hont vármegye általános történetével összefügg. Rimaszombat a tatárjárás után, a falvak tömörüléséből keletkezett. Első szabadalomlevelét Vancsai István kalocsai érsektől nyerte (1264.). Városi jelleget azonban csak a XIV. század közepén nyert, a mikor I. László érsek elcserélte Szécsényi 292Tamás vajda és fiai Konya Miklós, valamint Mihály pozsonyi prépost Bács és Szerém vármegyebeli birtokaival. (Anjouk. Okmt. III. 79.). Szécsényi Tamás felismervén Rimaszombat fontosságát, mindenképpen előmozdította a fejlődését; 1335-ben Károly király már mint várost ugyanazon szabadalmakkal ruházta fel, melyekkel akkoriban Buda városa bírt, jelesül árúrakodási jog, borvásár stb. Végül megengedte a király, hogy a rimaszombatiak, a budaiak példájára, városukat kőfallal vegyék körül és bástyákat, erődítvényeket építhessenek. Szécsényi Tamás utódának III. Lászlónak 1474-ben bekövetkezett halálával a családnak magvaszakadt; ekkor Rimaszombat két leányára, Hedvigre (Losonczi Albertné) és Annára, (első férje Guthi Ország János, második férje Gersei Pethő János), illetőleg ezeknek utódaira szállott. A rimaszombati várat 1441-ben Giskra hadai kerítettek hatalmukba, ezektől csak 1459-60-ban foglalta vissza Mátyás király. 1506-ban, a túlnyomólag faházakból álló város a lángok martaléka lett. Ekkor pusztultak el a czéhek szabadalomlevelei is, az 1506. évi tűzvészből csupán az ötvösszerkovács-chéh ládája maradt meg. A város földesurai tőlük telhetőleg igyekeztek a csapást enyhíteni. Losonczi Zsigmond II. Ulászló királytól nyolcz évi adómentességet eszközölt ki a város számára és a város újjáépítését is hathatóan támogatta. Ulászló király 1512-ben újabb kiváltságlevelet állított ki a város számára, melylyel a Károly királytól nyert összes szabadalmakat megerősítette. (Findura Imre: Rimaszombat tört. Századok. 1876. évf. VIII. füzet.)
Selmeczbánya.
Selmeczbánya. Kétségkívül egyike az ország legrégibb városainak, de róla a tatárjárást megelőző korszakra vonatkozólag csak nagyon kevés adattal rendelkezünk. Béla király névtelen jegyzője a honfoglalás eseményeinek elbeszélésénél nem csak Bana (Bánya) várát említi, hanem az ottani lakosokat a szomszéd Bohemi, Poloni és Sclavi-tól határozottan megkülönbözteti. A XII. században, vagyis Anonymus korában tehát már átment a köztudatba, hogy e helység a magyarok beköltözése előtt fennállott és hogy őslakói nem a szlávok, hanem a germánok voltak. Bányászata a legrégibbek közé tartozik s a honfoglalás előtti időbe nyúlik vissza. II. Endre király 1217-ik évi oklevele, mely Bana, vagy másként Vannia bányajövedelmeiről intézkedik, szintén hangsúlyozza a bányák jövedelmeit, melyekkel a királyi kincstárt gyarapították. (Fejér III. 1. 205.) Ez az oklevél a város egyik legrégibb irott emléke, a melyen kívül a tatárjárás előtti korszakból csupán egy építészeti emlék maradt fenn: az óvár temploma, amely állítólag 1220-ban épült s a román ízlés nyomait hordja magán. Ez a kőfalomladék, a mostani Selmeczbányától északra, még a XIX. század közepén is látható volt. A tatárjárás teljesen elpusztította a várost és így a bányászat is szünetelt akkor. A feldúlt városba a szászországi érczhegységből jöttek német gyarmatosok, a kik a várost lassanként felépítették és származási helyükről a várost Sebnitznek nevezték el. IV. Béla király nevezetes szabadalmakat adott a városnak, sőt régi szabadalmait is megújította. Sajnos, ez a szabadalomlevél elveszett; csak rövid német kivonata van meg, melyet Wenzel Gusztáv tett közzé. (Árpádk. Uj Okmt. III. 206.) E korszakból maradt fenn (1270.) a város német nyelvű jogkönyve és bányajogkönyve, mely a valláserkölcsi viszonyokra is világot vet. Nagy Lajos király uralkodása alatt Selmeczbánya jelentékeny virágzásnak indult. A város szabadalmai mintául szolgáltak más városok részére adott kiváltságlevelekhez. Igy Nagy Lajos király a város szabadalmait Breznóbányának is megadta. 1352-ben hét bányatelep tartozott a városhoz. Nagy Lajos király gyakran időzött falai között; így jelesül 1370-ben, 1381-ben, és 1382-ben. A bányászat ősrégi időktől fogva magánosok kezén volt. Zsigmond 1424-ben nejének Borbála királynénak, adta a bányabér és bányaadó, valamint a pénzverésnél származó nyereségből a királyi kincstárt illető jövedelmet. A XV. században állandóan a királynék birtokában találjuk; így került Erzsébetnek, Albert király özvegyének, uralma alá, a mi pusztulását is okozta. Erzsébetnek I. Ulászló ellen folytatott küzdelme közepett Selmeczbányát Giskra hadai szállották meg, parancsnokuk, Telefusz Egert feldúlta, mire viszonzásul Rozgonyi Simon egri püspök és Lévai Cseh László 1442. máj. 24-én megtámadták a várost és felgyujtották, nem kímélvén az egyházakat sem. Ez alkalommal pusztultak el a város kiváltságlevelei is. Szabadalmait azonban 1447-ben az országos rendek megújították. Mátyás király 1470-ben Selmeczbányát Beatrix királynénak adományozta, 1479-ben pedig megújította a város kiváltságait, hogy a város polgárai a pörös ügyeiket csak saját biráik előtt tárgyalhassák s a város árúi és vásári czikkei az egész országban vámmentesek. A bányaműveléshez szükséges fát ingyen vághatták 293a királyi erdőkből. II. Ulászló király 1513-ban megerősítette IV. Béla király kiváltságlevelét, a melyet később III. Ferdinánd király 1655-ben átírt. (Kir. K. XI. 467.) II. Lajos király neje és utóbb özvegye, Mária királyné, 25 éven át birta Selmeczbányát, mely idő alatt sok üdvös intézkedést tett a város érdekében. A középkorból maradt fenn a városháza, mely 1488-ban épült, a XVI. század elején azonban lényegesen átalakították. A várat a város felett levő halmon a XVI. század elején építették a csúcsíves templomból. Ugyanabból az időből való az ú. n. Leányvár, a mely szintén a város erődítményeihez tartozott; ez kisebb négyszögű épület, a sarkain egy-egy toronynyal. E várat, a hagyomány szerint, Roesel Borbála építette, kinek emlékét gróf Zichy Géza a »Leányvári boszorkány« czímű költői beszélyében örökítette meg. (Wenzel: Magyarorsz. Bányász. Krit. Tört. - Rup J.: Magyarorsz. Helyr. Tört.)
Bozók.
Bozók. Vára egyidejű a prémontrei prépostsággal, melynek alapítása a XII. század első felére esik. 1135-től 1530-ig, tehát az egész középkoron át, a prémontrei rend birtokában volt. Az egykori monostor valószínüleg a XV. században, a huszita támadások idejében, alakult át erősséggé, a mikor, a cseheken kívül, a korponai várkapitányok támadásai is nyugtalanították a monostor lakóit. Bozók úgynevezett vizi vár volt, melynek mindegyik sarkán bástya-torony emelkedett. Nagyobb jelentőségre azonban csak a mohácsi vész után emelkedett.
Csábrág.
Csábrág. A középkori oklevelekben Litava melletti vár (Castrum ad Litavam), néha Hradnok, Haradna néven fordúl elő. Ősrégi, még a magyarok beköltözése előtt lakott hely volt. Szent István király uralkodása alatt a Hunt és Pázmán lovagok birtokába került; ezeknek utóda, Lampert comes (1135), a ki az aradi véres országgyűlésen mint állítólagos Borics-párti, felkonczoltatott, itt lakott nejével, Zsófiával, Szent László király hugával. A tatárjárás utáni Csábrágot a Hunt-Pázmán nembeli Ders comes birta, a kit 1276-ban tulajdon testvérei, ifjabb Ders és Demeter, a várában megtámadtak és azt elfoglalva, a vár urát gyermekeivel és háza népével együtt fogságba hurczolták. Ez alkalommal az összes várbeli ingóságai, melyeknek értékét három ezer márkára becsültek, a támadók prédájává lettek. IV. László király 1276-ban személyesen jelent meg Csábrág alatt, de a Hontok a várat át nem adták, sem pedig erőszakos eljárásukat nem igazolták. László király ekkor a Selmeczbánya melletti Németi faluban kelt itéletével, hűtlenség bűnében elmarasztalván őket, összes birtokaiktól megfosztotta. Csakhogy ezt az itéletet nem hajtották végre, mert ifjabb Derset és Demetert a király csakhamar visszafogadta a kegyeibe, sőt Demeternek, a ki 1280-ban Bács vármegye főispánjaként szerepel, 1284-ben a Hont földet is adományozta. (Kubinyi Ferencz: Oklevelek Hont várm. levélt.) A mikor 1285-ben a Hunt-Pázmán nemzetség tagjai megosztoztak, Csábrág a Hunt fia, Ders birtokába került. (Hontvármegyei Oklt. 27.) Litva (Litava) várához ekkor a következő birtokok tartoztak: két Csábrág, Váralja, Cseri, Csábrág-Varbók, Tót-Domanik, Ledény, Kis-Salló (Damásd mellett), Alsó-Pomoth (aliter Bellesteleke), Bagonya, Badin, Klaszita, Prencsfalu, Tapolcza (ma Teplicza-puszta), Marót, Varbók (Bernecze mellett) és Szuha, Kis-Hontban. Ettől kezdve, egész a XV. század elejéig, a Hunt-Pázmán nemzetség birtokában volt. 1307. előtt a litvai vár ifj. Ders fia, Túri Miklósé volt. (Fejér, VIII. 6. 186.) László király 1276. évi itéletének azonban, több mint száz év mulva, Zsigmond király szerzett érvényt. 1389-ben Budán kelt levelével a hűtlenségbe esett néhai ifjabb Ders és Demeter összes birtokait az utódoktól elvevén, azokat öregebb Ders unokájának, Vajdai Demeter veszprémi püspöknek (1389-98.) és annak testvérétől, Vajdai Istvántól származott Lukács, Tamás és Dersnek adományozta. (Kubinyi Fer. Hont vm. Oklt. 180. okl.) Igy tehát Csábrág, tartozékaival együtt, a Hunt-Pázmán-nembeli Vajdaiak birtokába került. 1479-ben Palásti Tamás volt a várnagy, a ki a bozóki monostor embereit gyakran üldözte, sőt őket a vár börtöneibe hurczolta, mert a Cserven patakban halásztak. (Palásthy Pál: A Palásthyak, I. k.) A XV. század folyamán az esztergomi káptalan ugyan többször kérte a királytól, de nem kapta meg. A XV. század közepén jó ideig a csehek kezében volt. 1511-ben Bakócz Tamás esztergomi érsek szerezte meg a Bálint öcscse és ennek fiai számára, 1520-ban pedig jelentékenyen kibővítette. (Hőke Lajos: Hont várm. Tört. Kézirat.)
Damás.
Damás (Ipoly-Damásd). A hirtelen megszükült Ipolyvölgyben fekszik. Várának romjai még ma is láthatók. A hagyomány szerint a Zách nemzetség birtoka 294volt. A XV. században, ugy látszik, Visegráddal egy kézben volt; erre enged következtetni az 1498-iki XXXIX. törvényczikk, mely Visegrád és Damás várak uradalmainak kiváltságait eltörli, mert ellenkeznek az ország szabadságával. A XVI. század elején a Désháziak birtokában volt; ezektől szerezte meg az esztergomi káptalan, kifizetvén a rajta levő zálogösszegeket. A káptalan 1523-ban II. Lajos királytól adománylevelet nyert e várbirtokra; ez adománylevél szerint a következő birtokok tartoztak a várhoz: Szob, Damás, Letkés, Helemba, Tőleges (Tewleges).
Drégely.
Drégely. A Hunt-Pázmán nemzetség ősi vára. A birtokot 1274-ben kapták a Hunt-Pázmán nemzetségből származó Ders és Demeter. Váráról IV. László király 1276-ban kelt oklevele emlékezik meg első izben (Kubinyi Ferencz: Oklevelek hontvármegyei magánlevéltárakból), tehát az 1274 és 1276 közötti években épülhetett. A Hunt nemzetség tagjai között 1285-ben történt osztály alkalmával Hunt fia, Demeter nyerte. (Hont vm. Oklt. 27.) Ezen oklevél szerint a következő birtokok tartoztak hozzá: a két Drégely, Bereche (Bernecze), Hont, Jablonch, (Jabloncz), Vecze (Vezke), Szalanya (Szalatnya), Teszér, Hrussó (Födémes felett) és Podluzsán. 1290 előtt azonban egyik tartozékát, Drégely helységet, valamint Legéndet Hunt fiai Ders és Demeter a Dobák nemzetség tagjainak eladták. (Wenzel IX. 535. 572.) A XIV. század elején a felvidék hatalmas kényurának, Csák Máténak birtokába került, kinek várnagya 1308-ban a Pécz nembeli László volt. Csák Máté hatalmának megtörése után Drégely a koronára szállott. 1330-ban a Pécz nembeli Aladár fia, Miklós, honti főispán viselte a várnagyi tisztséget. 1342-ben Moroucsuk (Moronchuk) mester honti főispán és a vármegyei szolgabirák a drégelyi várhoz tartozó birtokok kinyomozásával bizattak meg, mely alkalommal Olvárt a sághi prépostságnak engedték át. (Hőke Lajos.) Zsigmond király Drégelyt a Tari családnak zálogosította el. 1423-ban Tari Rupert fia, Lőrincz szerepel Drégely zálogos uraként. 1438-ban Palóczi György esztergomi érsek nyerte a királytól Hidvég, Drégely mezővárosokkal, Sipek helységbeli birtokrészekkel, Patak és Dejtár nógrádvármegyei helységekkel egyetemben. Az érsek halála után (1439.) Drégely uj ura Széchy Dénes lett, a ki a várat a husziták idejében megerősítette. Ettől kezdve a vár az esztergomi érsekek egyik kedvelt tartózkodási helye volt. 1464-ben innen kelt az érsek egyik levele a bakabányaiak részére. A XVI. század elején martonosi Pesthényi Gergely fia, András volt Drégely várnagya, a ki 1522-ben halt meg. (Matunák Mihály adatai.)
Hidvég.
Hidvég. Az Ipoly partján, úgy látszik, vízivár volt, mert síkon feküdt. Hidvég eredetileg a honti várhoz tartozott. IV. Béla király a helységet 1252-ben Mikó (Miklós) zólyomi főispánnak, a Balssa-család ősének, adományozta. (Wenzel XI. 377.) Ez a Detre fia Mikó, vagy ennek fia Péter comes építtette a várat, kinek özvegye, Erzsébet, 1290-ben leányaival az osztály alkalmával a hidvégi favárat és a hozzá tartozó Hidvég, Aba és Olvár helységeket nyerte. (Századok 1869. 523. 610. Wenzel V. 15.) A XIV. és XV. századokban a vármegye székhelye, hol egyszersmind a közgyüléseket és az itélőszékeket is tartották.
Hont.
Hont, vagy Hunt várat, melytől a vármegye nevét vette, valószinüleg a Géza vezér alatt betelepedett Hunt-Pázmán vitézek építették. Eredetileg két vár volt itt, még pedig az egyik benn a mai Hont falu területén, az Ipoly akkori félszigetén, a másik pedig a Kukucska hegyen, vagy másként Pázmán hegytetőn, honnan Gyarmat felé kies kilátás nyílik. A királyság megalakulásával az egyik, valószinüleg az Ipoly félszigetén épült vár, a királyé lett és a honti várszerkezet székhelye volt. Az idők viharainak azonban egyik vár sem tudott ellenállani; mind a kettő már a XIII. század folyamán elpusztult s helyöket ma csupán egyes földsáncz-maradványok jelölik meg. Mikor a Hunt-Pázmán nemzetség tagjai, Hunt fiai, Ders és Demeter, 1285-ben a litvai (csábrági) és a drégelyi vár tartozékain megosztozkodtak, Hont már csak a drégelyi vár tartozékaként szerepel. Egy 1284-ben kelt oklevél már pusztulófélben levőnek mondja. Utolsó nyoma a XIV. század első éveiből maradt fenn, a midőn Japri Jánost, a honti vár parancsnokát, Venczel király rendeletére Gard helységbe iktatták. (Palásthy Pál: i. m. 1. 239. 385. - Egy 1505-ben kelt okleveléből) A XIX. század hatvanas éveiben az egykori várhely egyik udvarában emberi csontrészek között négy darab harczi bárdot és szekerczét találtak.
Osgyán.
Osgyán. A kishonti kerületben. A XIV. században a Hunt-Pázmán nemzetségből leszármazott Osgyán és az Osgyáni Bakos-család birtoka volt (1348. Anjouk. Okmt. V. 252). Várát a XV. század közepén említik; akkor a husziták kezébe került, 295Mátyás király azonban 1460-ban visszafoglalta a csehektől. A XVI. század második felében a Karvai Orlé (Ollé) család birtokába jutott.
Salgó.
Salgó. A mai Peröcsény község határában, az úgynevezett várbérczen, mintegy 30 négyszögöl területen még mai napig is megtalálhatjuk Salgó vár romjait. A mai Peröcsény határában ugyanis a középkorban Orsány község terült el, melyről egy 1282. évi oklevél emlékezik meg. (Knauz: i. m. I. 123.) Peröcsény neve 1380-ban a sághi konvent határjáró levelében fordul elő. A peröcsényi Salgó vár valószinüleg a Hunt-Pázmán nemzetség birtoka volt. 1366-ban Hont és Nógrád vármegyék közgyülésén, Osgyáni Pető és Márton, a honti szolgabirák és esküdtektől keresztre tett kézzel erősített oly bizonyítványt mutattak fel Kont Miklós nádornak, mely szerint Baka és Salgó birtokokat az atyáiktól örökölték. (Zichy oklt. III. 212.) Valószinüleg itt a Peröcsény mellett lévő Salgóról van szó, közelebbi adataink azonban nincsenek e várról és így föltehető, hogy az már az Árpádok idejében romba dőlt.
Szitnya.
Szitnya vára a hasonnevü 1011 méter magasságú hegy tar csúcsán emelkedett. E vár a sziklába volt vájva. Nevezetesebb szerepre azonban csak a XVI. század közepén jutott, a mikor Balassa Menyhért birtokába került.
Visk.
Visk. Az Ipoly partján, a hol már a római uralom idejéből egy táborhely nyomaira akadunk, állott a viski vár. 1296-ban még Csák-birtokként szerepelt, a mikor Endre király a Csák nembeli Csák fia Jánosnak adományozta, mely adományt 1303-ban Venczel király is megerősített. (Fejér VII. 1. 115.) Vára 1303-1312 között épülhetett. Károly király 1312-ben a rozgonyi csata után ostrom alá vette, de nem sok sikerrel. (Fejér VII. 2. 470.)
3. Az egyházi viszonyok a középkorban.
A térítés.
A X. század végén, a mikor Géza fejedelem és családja felvette a keresztséget, az új hit nem csupán a meghódolt szlávok, hanem az Ipolyvölgyén letelepedett magyarság között is termékeny talajra talált.
Az esztergomi érsekség.
Az esztergomi érsekség, melyet első szent királyunk alapított és mely a magyar királysággal egyidősnek mondható, már első kiterjedésében magába foglalta a Garam és az Ipoly völgyeit, fel a hegyekig, vagyis a meddig a lakott vidék terjedt. E vidéken a térítés műve már be volt fejezve akkor, a midőn az ország többi részeiben még a pogány szertartások dívottak.
Hunt és Pázmán.
A keresztény hit megszilárdításában jelentékeny részük volt Hunt és Pázmán lovagoknak, a kik Géza fejedelem udvarában megjelenvén, marasztaló szavaira letelepedtek az országban, hol a Garam és az Ipolytőnél, közel az akkori fejedelmi székhelyhez, valamint az Ipoly völgyében, alkalmasint az elmult évtizedek hadjáratai következtében elenyészett magyar nemzetségek birtokait nyerték. Fellépésük nemcsak a térítőknek adott oltalmat, de népeik, fegyvereseik példája buzdítólag hatott az új hit követőire is. Befolyásuknak tulajdonítható, hogy mind Géza fejedelem uralkodásának végszakában, mind pedig István fejedelemsége kezdetén erélylyel léptek fel a keresztény hit érdekében. A mikor pedig István uralkodásának második évében (999) a keresztény hit megszilárdítása és az új intézmények ellen támadt nemzeti visszahatás Kupa somogyi vezérben találta meg fejét, az ifjú fejedelem első sorban Hunt és Pázmán lovagokhoz fordult tanácsért és segélyért. (Balics Lajos: A Róm. Kath. Egyház tört. I. 184.) Hunt és Pázmán nem csupán a saját fegyvereseiket állították ki a síkra, de a hívó szózatukra megjelent külföldi lovagok segélyével Kupát is leverték és ezzel biztosították a keresztény hit elterjedését. Ama vallásos buzgóság, mely Hunt és Pázmán lovagokat jellemezte, utódaikban is megnyilvánult; a vármegye területén számos templom és egyházi intézmény létesült e nemzetség tagjainak a buzgóságából. A lázadó somogyi vezér leveretése után István király az egyház részére minden terményből a tizedadó szolgáltatását rendelte el, mely intézmény 1848-ig állott fenn. A mai Hont vármegye tizedét az esztergomi érsek kapta, kinek egyházmegyéjéhez a vármegye területe tartozott. Idővel azonban az esztergomi érsek az egyes helységekben a tizedszedési jogot elidegenítette. Ama hetven helységhez, melynek tizedét Martyrius érsek 1156-ban az esztergomi káptalannak engedte át, a mai Hont vármegyéből a következők tartoztak: 1. jobb minőségüek: Nyék, 296Palást, Kemencze, Badin, 2. középminőségüek: Túr, Szebeléb, Gyerk. 3. silányabbak: Nevelen, Prilskan, Perőcsén, Prencsfalva, Szobok. II. Endre királynak 1232-ben kelt oklevele szerint már Palást, Badin, Nyék, Balog (Ipoly-Balog), Hurov, Zefryd és Várad is tizedet fizetett az esztergomi káptalannak. (Knauz: Monum. Eccl. Strigon. I. 108-76; I. 286.) Idővel azonban a vármegyei tized egészen az esztergomi káptalan kezébe került; az összes földbirtokosok az egész vármegyében 1706-ban 1500, a XIX. század első felében, vagyis 1848 előtt 6500 forint dézsmaváltságot fizettek az esztergomi káptalannak, mely összeget azután a saját jobbágyaikon vettek meg.
Érseki birtokok.
A tizeden kivül az esztergomi érsekség nagy kiterjedésű birtokokat is nyert szent István királytól. Sajnos azonban, ez ősi birtokokról csak a XIII. század közepétől kezdve vannak közvetetlen okleveles adataink. Az esztergomi érsek legrégibb birtokai a Garam és az Ipoly völgyeiben, az egykori várföldek vagy más egyházi birtokok közé ékelten terültek el. A szomszédság következtében a királyi várjobbágyok és egyéb szolgálmányosok s az esztergomi érsek gyakran egyezkednek határperekben, melyek az érsekség birtokviszonyaira nézve a legrégibb okleveles emlékeink. 1261. július 2-án az esztergomi érsek és a letkési királyi szekerész népek (colnucearii) megbízottai a Garam folyómenti Horti föld birtoka miatt támadt pert egyezségileg intézték el és a nevezett földet egymás között felosztották. 1262-ben V. István ifjabb király az esztergomi egyház szolgálmányosai és a dömösi prépost helembai jobbágyai között a dunai halászati jog és némely erdőbirtokok miatt támadt perben intézkedik. Ez oklevél szerint Gyospataktő részben az érseké volt. (Knauz Nándor: Monum. Eccl. Strig. I. 460-471.)
Az érsek birtokainak talán legbecsesebb részei Kemencze, Szebeléb és Börzsöny voltak. Kemencze és Bernecze eredetileg csak részben voltak az érsekség birtokai, a másik rész a Hunt-Pázmán nemzetségé volt. Az esztergomi János-lovagok konventje 1283-ban állapította meg a határokat a Hunt-Pázmán nembeli István fiainak és az érseknek birtokai között. (Knazu: II. 174.) Szebeléb részben szintén az érsek ősi birtoka, melyet II. Endre király elfoglalt ugyan, de az érsek felszólalására 1232-ben visszaadott (Pauler Gy. i. m. II.).
Korpona a XVI. században.
(A hontmegyei múzeumból.)
Hatalmaskodások.
A IV. László halálát követő belzavarok közepett az esztergomi érsek birtokait gyakori támadások érték az elhatalmasodott olygarchia részéről. Benedek, Both comes fia, a Hunt-Pázmán nembeli István comes sógora 1290-ben az érsek Vadkert nevű faluját előbb felperzselte, majd földig rombolta; Lampert és Demeter pedig a sághi monostor Ságh faluját pusztították. Pásztói István comes fiai is kivették részüket az esztergomi érsek javainak pusztításában. A Hunt-Pázmán nembeli István, László és Lampert az érsek jobbágyait sanyargatták, az utóbbi Perbetén a jobbágyoktól 18 barmot és lovat hajtott el. A mint a rend kissé helyreállott, a garázdálkodások nem maradhattak megtorlás nélkül. Marczel királyi aludvarbíró 1293-ban Pásztói István comes fiait Kemencze birtokuk elvesztésére ítélte és a birtokot Ladomér érseknek adta kárpótlásul az interregnum alatt szenvedett károkért. (Knauz: II. 338.) Csakhogy a királyi hatalom nem volt elég erős arra, hogy az ítéletnek érvényt is szerezzen. Habár III. Endre 1293. január 23-án kelt leiratával Ladomér püspököt Kemencze birtokába beiktatni rendelte, a királyi leirat nem volt egyhamar foganatosítható, sőt mintegy válaszúl, Lampert az érsek tulajdonát tevő Börzsönyt és Szette helységet is elpusztította, Ölvedről pedig marhákat hajtott el. Méltó társai voltak a pusztításban a Hunt-Pázmán nembeli Kázmér fiai is, a kiket Márton aludvarbíró 1295. márczius 22-én kelt ítéletével Bény és Kéménd elvesztésével sujtott. (Knauz: II. 318.) Börzsöny, az esztergomi érsek ősi birtoka, később városi jelleggel birt és a középkorban főleg ezüstbányászata révén az érsek legbecsesebb birtokai közé tartozott; Marczel aludvarbíró 1293. évi ítéletlevelében azonban még Kemencze tartozékaként van említve. Az 1295-ben kelt oklevél villának mondja. erdeiről egy 1294-ben kelt oklevél emlékezik meg. (Knauz II. 364.) Zsigmond és Albert királyok alatt már a városok között foglal helyet.
Az árpád-ház kihaltát követő belzavarok alatt, de főleg a mióta Tamás mester (1305-1321) esztergomi érsek az Anjouk ügyét hathatósan előmozdította, az egyházi javak nem maradtak mentek a pusztítástól.
Csák Mátyus.
A mint a pápai követ Csák Mátyust, a felvidék hatalmas kényurát egyházi átok alá vetette (1311. junius 11.), hívei egymásután rohanták meg az érsekség birtokait. Igy Vörös Bede a többiek között Füzes-Gyarmat, Szodó, Sarló, Keszi és 297Ság helységeket pusztította el. Varjas Tamás, a János fia és Mócs fiai Páldot, Kis-gyarmatot, Iborfi István pedig Börzsönyt, Bajtát és Lelédet rohanták meg. Leléden nem maradt egy jobbágy sem; Börzsönyben elfoglalták az érsekség ezüstbányáit; Renold testvére, Péter pedig Szalka, Szete és Bernecze helységeket dúlta fel. (Pór Antal: Tamás mester, eszterg. érsek. Almanach 1889. évfoly. 58. 1. Knauz: II. 660-61.) A mint azonban az Anjouk uralma megszilárdult, Róbert Károly király bőkezüen kárpótolta az érsekséget az elszenvedett károkért. 1320. augusztus 20-án, az előbb (1315) adományozott Komárom váráért és vármegyéje fejében Bars vármegyét, valamint Bát városát adományozta Tamás érseknek. (Knauz: II. 781.)
A XV. század elején, a mikor Kanizsai János érsek 1403-ban a Zsigmond ellen fellépő nápolyi Lászlót támogatta, a király első hevében összes jószágaitól megfosztotta az érseket; ekkor a hontmegyei érseki birtokokat is a királyikincstár javára foglalták le. De Zsigmond és az érsek között csakhamar helyreállván a béke, az érseki javak visszakerültek Kanizsai birtokába, sőt Palóczi György érseksége (1423-39.) alatt pedig 1427-ben az érsek Börzsönyben bányajogot is nyert, s az érsekségi javak új adománynyal gyarapodtak. Albert király 1438-ban megkoronáztatásának emlékére az érsekségnek adományozta Drégely várát a hozzátartozó Palánk, Hont, Hidvég és Dejtár falvakkal egyetemben. Palóczi György érsek emlékét őrzi a füzesgyarmati templom, melyet a hagyomány szerint 1423-ban ő építtetett.
Az érseki birtokok legnagyobb kiterjedésüket Bakócz Tamás (1497-1521) alatt érték el. Bakócz Tamás birtokszerzeményei között a legkiválóbb helyet foglalja el Csábrág vára, melynek tartozékai között, az akkor Bars vármegye területéhez csatolt Bény város is szerepelt. 1504-ben Szalatnyán kilencz jobbágy-telket vásárolt Szalatnyai Jánostól. Werbőczi István ipa, Szobi Mihály pedig a Csall nevű helységében levő birtokrészét adományozta neki, melybe 1511-ben iktatták. 1517-ben Balogh Miklós györki birtokát vette meg. (Fraknói Vilmos czikke. Századok, 1888. 121.) E birtokok azonban az érsek magánvagyonát növelték. Bakócz Tamás szerzeményeit még életében elosztani kivánta rokonai között, ezért 1517-ben szabad végrendelkezési jogot eszközölt ki magának II. Lajos királytól. (Török: Magyarország Primása, II. 101-105). E végrendelet szerint Csábrágot tartozékaival Erdődi Bálint fiai, Farkas és István nyerték, ezeknek magvaszakadása esetén pedig Csábrág az esztergomi székesegyház mellett, a tőle alapított kápolnára szállott volna. Készpénzét és drágaságai egy részét a káptalannak hagyta, ezeket azonban II. Lajos lefoglalván, kárpótlásúl Damásd várát adta a káptalannak.
Az esztergomi káptalan.
Az esztergomi káptalan birtokait Hont vármegyében a szerint, hogy azok miképen jutottak a birtokába, a következőleg csoportosíthatjuk:
Királyi adomány útján szerezte Ságh részeit, melyeket Miklós esztergomi prépost királyi engedély nélkül végrendeletileg a káptalannak hagyott; ebben II. Endre 1231-ben megerősítette. Ságh földjének birtoka miatt perbe keveredett a káptalan a sághi nemesekkel, a pört azonban Rugas fia Egyeddel és társaival 1270. szeptember 24-én egyezség útján elintézték a váczi káptalan előtt. (Knauz: I. 580.) Szebeléb birtokában 1232-ben erősítette meg a káptalant. A káptalan népei és jobbágyai 1288. ápr. 18-án nyernek kiváltságlevelet IV. László királytól. (Knauz: II. 234.) Szebelében a bozóki prépostság is birtokos volt, de földjeit 1285. aug. 21-én eladta a káptalannak. (Knauz: II. 203.) Gyümölcsöskertjét a káptalan egyezségileg 1321. július 27-én az esztergomi pálosoknak engedte át. (Knauz: II.)
IV. Béla király 1237-ben megerősíti a káptalant Ság és Ebed birtokában, majd 1239-ben ugyanott várföldeket adományozott a káptalannak. 1263-ban László esztergomi kanonok és honti főesperes érdemeinek jutalmául a Gyürkin levő földeket kapja. IV. László király pedig 1274-ben a Gyürki melletti Dopopucs föld birtokában erősíti meg. László, a ki időközben esztergomi nagypréposttá lett, 1279-ben szabad végrendelkezési jogot nyert a királytól és 1288. április 25-én kelt végrendeletével Gyürkit az esztergomi káptalannak hagyományozta. (Knauz: II. 41. 241.) A Dopopucs nevű földet, melyet a Kún László király halálát követő belzavarok közepett a hatalmasok elfoglaltak, Tamás országbíró 1292. aug. 11-én a káptalannak viszaadatta. Gyarmat földjét 1275-ben a damási- (Ipoly-Damásd) és malosi földeket pedig 1277-ben nyerte a káptalan László királytól. A mikor Venczel cseh király az esztergomi főegyház kincseit 2981304-ben megrabolta, ez alkalommal tünt el a káptalannak Damásdra vonatkozó adománylevele. (Knauz: II. 544-5.) III. Endre király új adományokkal gyarapította a káptalan birtokait. 1291-ben, koronáztatásának emlékére, Németit, 1297-ben pedig kártérítés fejében Páld és Gyarmat helységeket adományozta a káptalannak.
A vegyesházbeli királyok uralkodása alatt csupán két királyi adományról vannak adataink. Az egyik Zsigmond királyé, a ki 1405-ben a hontmegyei tizedet, melyet ideiglenesen a maga részére szedetett, az esztergomi egyházban levő Boldogságos Szűz kápolnájának visszaadta; a másik a II. Lajos király 1523. évi adománylevele, melylyel Damásd várát, tartozékaival együtt, 2600 forintért az esztergomi káptalan örök birtokába engedte át.
Becses adományokkal gyarapította az esztergomi káptalan birtokait az érsek is. Már Martyrius érsek 1156-ban több falu tizedével ajándékozta meg a káptalant.
János érsek 1210-ben a Nyék helységben levő kápolnát adja a káptalannak. II. Benedek érsek a Szebelébhez tartozó 110 hold földet, melyet Rubin és János esztergomi polgárok elfoglaltak, 1258-ban a káptalannak visszaítélte. III. János 1396-ban a szalkai határban, az Ipoly vizén, malmot adott a káptalannak. Bakocs Tamás bibornokérsek a káptalannak 41.000 frt készpénzt és egyéb drágaságokat hagyományozott. A pénzszűkében levő királyi kincstár azonban azokat a végvárak fentartására lefoglalván, II. Lajos király 1523-ban Damásd várával kárpótolta a káptalant.
Az esztergomi érsekek példája követőkre talált mind az egyházi, mind pedig a világi urak között is. László mester esztergomi prépost 1288-ban gyürki birtokát adományozza a káptalannak, hol 1290-ben négy eke földet a káptalan elcserélt, Málosi Adorján kéri földjeiért.
László prépost adományát 1418-ban Zsigmond király Péter prépost kérelmére megerősítette.
1421-ben Nyéki Jánostól Nyéken kap a káptalan földeket egy hatalmaskodási ügyből kifolyólag; ebbe a birtokba Garai Miklós nádor parancsára 1421-ben iktatták a káptalant. 1424-ben, valamint 1439-ben újabb részeket szerzett a káptalan Nyéken. Kaghbeeli László a Kagh-Bél nevű földet adományozta a káptalannak, mely adományt Mátyás király, Dénes bibornok, esztergomi érsek kérelmére 1461-ben megerősített. Alig nehány évvel később a szomszédos Kezeb-beel fele részét nyerte a káptalan, melyet Kezeb-Beeli Mihály és neje a főtemplom boldogságos Szűz kápolnájának javára kötöttek le. 1469-ben Ambrus esztergomi kanonok az esztergomvári szent István társaskáptalannál két kanonoki stallumot alapítván, azoknak fentartására a zálogban birt Tót-Baka helységet és egy Bát mezővárosban levő nemes telket adományozott, mely adományt János esztergomi érsek is megerősített. 1494-ben Nyék helységben házhelyet szerzett a káptalan, a melyet Nyéki János, Imre fia adományozott. Végül 1526-ban Berzenczei Bornemisza János kőkeszi birtokát adományozta a káptalannak, a mit II. Lajos király is megerősített.
A káptalan tulajdonképeni szerzeményei közé tartoznak azok is, a melyeknek birtokába a káptalan vétel útján jutott. Igy Szebeléb egy része, melyet 1222-ben vett meg Ludeger Hervintől és Detrik comestől. A káptalan szerzett javai közé sorozható Palást is, melynek egy részét 1288-ban a Palástiaknak eladta. (Knauz: i. m. II. 288. - Wenzel: IV. 32.) A káptalan 1294-ben Németi helységben szerez birtokot a Gyulazombor nembeli Erdőtől. Újabb birtokot csak a XV. század folyamán szerez a káptalan Hont vármegyében, így 1468-ban Berneczei nemes Mihálytól és fiaitól Berneczén egy nemes telket 300 arany forintért és 1469-ben Közép-Béli Mihálytól Közép-Bél felerészét, 1507-ban Lesthah András és 1509-ben Berneczei Agchán Tamás berneczei birtokait vette meg a káptalan. E birtokokba 1510-ben II. Ulászló király rendeletére iktatták a káptalant. Végül Désházi István 1522-ben a zálogban bírt Damás, Szob, Halimba, (Helemba), Letkés és Tölgyes helységeket 2600 arany forintért a Boldogságos Szűz kápolnájának, illetőleg az esztergomi káptalannak elzálogosította. (Az esztergomi főkáptalan fekvő s egyéb birtokaira vonatkozó okmányok tára. Pest, 1871.)
Az esztergomi érsekségen és káptalanon kívül még számos egyházi intézmény nyert birtokokat a mai Hont vármegye területén a középkorban.
299A bozóki és bényi prépostságok.
Árpádházi királyaink vallásos buzgóságát követvén, a Hunt-Pázmán nemzetség tagjai a sághi, bozóki és a bényi prépostságokat alapították. Mind a három a nemzetségi birtokok egy-egy középpontján létesült, és a Francziaországból II. István király uralkodása idejében (1130.) letelepedett prémontrei rend befogadására volt hivatva.
A sághi prépostság.
A Szűz Máriáról czímzett sághi (Ipolyság) prépostságot, mely előkelő helyzetét az egész középkoron át megtartotta, IV. Béla király uralkodása alatt a Hunt-Pázmán nembeli Márton bán alapította még a tatárjárás előtt. A tatárpusztítás megsemmisítette ugyan Márton bán alkotását, de a tatárpusztítás után csakhamar felépűlt romjaiból. A prépostságot ért veszteségek kárpótlásául Pósa fiai Tardos és Sándor 1244-ben nyert birtokot Márton bántól, a ki 1245-ig a monostor védúra volt, ugyanezen évben pedig egy Leánd nevű földrészt nyert a prépostság. (Fejér VII. 5. 266.) Ez utóbbi birtokot ugyan a Hunt-Pázmán nembeli Miklós comes 1275-ben perrel támadta meg, de eredménytelenül. IV. Béla király 1265-ben megerősítvén a prépostság kiváltságait, a kegyúri jog az alapító nemzetségtől a király kezébe jutott. V. István a kegyúri jogot magának tartván fenn, 1270-ben Erzsébet királynénak adományozta. E miatt ugyan a Hunt-Pázmán nemzetségbeli Miklós felemelte tiltakozó szavát és ennek következtében a kegyúri jogot 1272-ben a nemzetségnek ítélték oda, de az mindazonáltal mégsem került a nemzetség kezébe, mert IV. László király még abban az évben újból megerősítette Erzsébet királyné kegyuri jogát. (Fejér: V. 1. 39.)
A XIII. század második felében a prépostság számos új birtokot nyert adományul. Tesmag falut, az egykori kir. erdőcsőszök területét (Fejér: V. 1. 199.), 1272-ben V. István király adományozta a prépostságnak; Pecsenicz, Alsó-Almás, Alsó-Palojta helységeket, Lipócz és Olvár pusztákat 1272-ben Lőrincz prépost nyerte adományul V. István királytól a királyné közbenjárására. A prépost ez alkalommal még azt a földet is nyerte, a melyen a királyi erdőcsőszök laktak; majd utóbb a sághi és a palojtai vámot nyerte adományul, melyet 1343-ban Erzsébet királyné is megerősített. A Hunt-Pázmán nembeli Mohud fia, István 1288-ban két eke földet adományozott Parassa (Pousa, Prosa) helységben a monostornak. A már említetten kivűl, a XIII. században a prépostság Ság, (1265) Egeg, Doba helységeket, továbbá Dalmad (1265), Iva (1265. eredetileg honti várföld a Zagyva mentén, Külső-Szolnok vármegyében), Hatzó (Hasságh 1265.), Huznócz, Nádas és Gén (Gény), Slatha (a Kürtös folyó mellett) földeket, valamint a nyéki föld felét birta. Ezenkivül birtokos volt a Tobold szigeten is.
A IV. László uralkodása alatt támadt belzavarok közepett a prépostság birtokai gyakori pusztításoknak voltak kitéve. E tekintetben épen az alapító utódai jártak elől, III. Endre trónfoglalása után azonban a helyzet némileg megváltozott. Moth (Both) fia, Benedek, 1291-ben az esztergomi Szent-Lőrincz-templom temetője előtt fekvő palotáját és az ahhoz tartozó földeket adta a monostornak temetkezési helyért. 1292-ben Herencsei István fiai Olivér és Loránt, továbbá Ochusz fia Tamás, a Tismog nevű birtokot adományozták a prépostságnak, melynek templomába temetkezni óhajtottak. Lampert mester pedig 1298-ban a tőle okozott károk fejében Olvár pusztát adta a monostornak kárpótlásul. (Fejér: V. 1. 92-3. III-VI. 2. 159. Knauz: II. 285.) A sághi konvent hiteles helyi működéséről első izben a XIII. század végéről (1295) vannak adataink.
Az Anjouk és a Hunyadiak korában is számos újabb kiváltságokat nyert a sághi prépostság. I. Lajos király 1357-ben kelt kiváltságlevelével, a prépostság népeit és jobbágyait a prépost kizárólagos bírói hatósága alá rendelte. Zsigmond király pedig 1405-ben vásárszabadalmakat és 1407-ben pallosjogot adományozott. A vásárszabadalmakat 1489-ben Hunyadi Mátyás király újakkal bővítette, sőt a prépostság birtokain, úgymint Palojtán, Szent-Mártonban és Egegen, szintén megengedte az országos vásár tartását. Hunyadi János kormányzó 1446-ban vámszedési engedélyt adott a prépostságnak Sághon, mely kiváltságot 1473-ban Mátyás király is megerősítette. A XIV. és XV. századokban azonban a prépostság nem volt ment a támadásoktól sem. Az Árpádház kihaltát követő belzavarokban, a mikor a Róbert Károly király érdekében közbenjáró Gentilis pápai követ, a Felvidék hatalmas kényurát, Csák Mátyust 1311-ben egyházi átok alá vetette, hívei boszújokat az esztergomi érseki és más egyházi birtokokon töltötték ki. Ez alkalommal Vörös Bede felgyujtotta Ságh helységet is, melynek lakosai a rémülettől szétfutottak. (Pór Antal: Tamás mester esztergomi 300érsek.) Közel másfélszázaddal utóbb ismét súlyos megpróbáltatások érték a prépostságot. 1444-ben Gyarmati Balassa Balázs fiai István, György és Zsigmond, felhasználván a várnai csatavesztést követő általános fejetlenséget, megrohanták a sághi monostort, bevették, a helységet kirabolták, Bálint prépostot elűzték és a monostort erőddé alakították át. E támadás alkalmával Palojta is egyidőre a Balassák kezére került. Alig szerezték vissza a prémontreiek Sághot 1446-ban, Pál prépost alatt újabb támadásban volt részük.
Ebben az évben Lévai Cseh László és Füssi László magyar és cseh katonákkal megtámadván a prépostságot, kirabolták, s a miseruhákat, valamint a templomi edényeket is magukkal vitték. Csak Hunyadi Mátyás király uralkodása alatt állott helyre a rend. A gyakori vihart látott épületek helyreállítása Fegyverneki Ferencz prépost (1510) nevéhez fűződik, kinek emlékét az ipolysági templom egyik tornyába falazott sírköve őrzi. A XVI. század elején Somi Józsa temesi főispán fia, Gáspár, a monostornak adományozta a budai Nagy Boldogasszony temetőjében épített Szent László kápolna kegy- és véduraságát, melyben 1521-ben Leó pápa is megerősítette. (Rupp J. Magyarorsz. Helyr. Tört. I. 1. 176-177.) Balics Lajos i. m. II. 2. 275.)
Sághi prépostok.
A mohácsi vészig terjedő időszakban a következő prépostok emlékét őrizték meg okleveleink: Roland 1244. Albert 1258. Joakim 1262. Lukács 1263. Roland 1264. Lőrincz 1270-77. László 1279-1300. Egyed 1308. Bálint 1308. Lőrincz 1311-13. Ivánka 1323. István 1332-59. János 1360-67. Gergely 1367-70. Jakab 1370-81. János 1384-1400. Tamás 1402-1414. László (1413). Gergely 1414. Bálint 1415-1440. Pál 1440-72. György 1473-84. János 1486-1500. Kalandai Imre 1500-1505. Fegyverneki Ferencz 1506-34. (Palásthy Pál: A Palásthyak I.)
A bozóki monostor.
A bozóki prépostság, mely eredetileg benczés apátság volt, s a melyet II. István király uralkodása alatt (1124-1130.) szintén a Hunt-Pázmán nembeli Lampert és neje Zsófia, Szent-László király huga, valamint fiuk, Miklós, alapítottak, a tatárjárás utáni korszakban alakult át prémontrei prépostsággá. (Pauler Gyula: Magyar Nemzet Története. II. 245.)
II. Béla király 1135-ben és IV. Béla 1262-ben újabb adományokkal gyarapították a monsotor birtokait, különösen becses IV. Béla király kiváltságlevele, melylyel a prépostság jobbágyait és népeit kivette az országbíró joghatósága alól és egyedül ezen egyház főpapjának bírói hatósága alá helyezte. A Bozókhoz tartozó legrégibb birtokot a Hunt-Pázmán nemzetség ősi nemzetségi birtokaiból hasították ki; úgymint: Bozók, Pásztópuszta, melyet Szent-László király a nemzetség egyik ősének adományozott, továbbá Platna, melyet még Szent-István királytól nyert a nemzetség, valamint a Szent-László királytól Lampert comesnek adományozott két szőlő. A monostort már II. István király uralkodása idejében kezdték építeni, de csak 1135-benkészült el teljesen. (Katona: Hist. Critica III. 493-Fejér II. 82-VII. 5. 160.) 1238-ban a prépostságnak pere volt a korponai vendégnépekkel, de azt IV. Béla király, a monostor javára döntötte el, (Fejér: IV. 1. 136.) majd 1262-ben a honti várhoz tartozó Terjen és Badin földeket adta a monostornak. (Wenzel: VIII. 61.) A század elején a prépostság malmot szerzett a Korpona folyón, melyet Péter varga fia, Miklós, 1316-ban adott el Péter prépostnak. A XIV. század elején a monostor Csák Mátyus hívei részéről is gyakori támadásokat szenvedett.
Dobrakuttyai Lőrincz fia, Lőkös 1338-ban Mihály prépostot súlyosan megsebesítette, egyik szolgáját meggyilkolta, míg a másikat megsebesítette, minek következtében Telegdi Csanád esztergomi érsek Lőköst kiközösítette.
A XV. század folyamán gyakori határvillongások voltak a korponaiak és a prépostság között. A viszálykodások mindegyre nagyobb mérveket öltöttek, sőt 1471. táján a korponaiak a prépostságnak Korponával határos majorjait is felgyujtották; csak Hunyadi Mátyás király 1471-ben kelt rendelete, melylyel a prépostsági birtokok határainak helyreállítását meghagyta, vetett véget az egyenetlenkedéseknek. II. Lajos király, különösen jelét adván a prépostság iránti jóakaratának, 1519-ben évenként kétszer (Szent-István király napján és a husvét után való első vasárnapon) országos, azonfelül pedig minden szombaton hetivásár tartására adott engedélyt.
Bozóki prépostok.
A mohácsi vész előtt a következő prépostok neveit őrizték meg az oklevelek: Sándor Krispinus 1139. Sándor 1235-39. István 1262-65. Lőrinc 1295. 301Péter 1316. Mihály 1338-42. Egyed 1354. Jakab 1369.-1370. Tamás 1382-95. László 1405. Pál 1416. Szaniszló 1428-30. Pál 1440. Mihály 1471. Adalbert 1478. Gadóczy Benedek 1507. Dévai Endre 1508-1517. Szathmár-Némethi Pál 1519-24. (Rupp: i. m. I. 1. 130.)
A bényi monostor.
A prémontrei rendnek a Boldogságos Szűzről elnevezett bényi prépostsága a vármegye határain kívül esik ugyan, azonban az alapítóit, valamint birtokviszonyait tekintve, oly szoros összefüggésben áll a vármegye történetével, hogy röviden ki kell arra is terjeszkednünk.
Bény helység, mely már a római uralom idejében, jelesűl Marcus Aurelius alatt, jelentékeny táborhely lehetett, a Hunt-Pázmán nemzetség egyik legősibb birtoka. Nevét a helység Hunt fiától, Bénytől vette. Alapítási éve ismeretlen, de a XIII. század elején már fennállot; akkor Omode comes, mielőtt még II. Endre királyt az 1217. évi szent földi hadjáratra elkisérte, Kéménd falut ajándékozta a monostornak. Omode comes fia, István, 1273. táján elhalálozván, végrendeletileg Kéméndet, a vele átellenben fekvő Páldot, továbbá (Garam) Vezekényt és Kondéjban két szőlőt s egy malmot hagyományozott a monostornak. A bényi prépostság eleinte az esztergomi Szent-István prépostság alá tartozott, majd attól 1294-ben elszakadván, előbb a Sion-hegyi apátság, majd pedig 1516-tól kezdve a sághi prépostság felügyelete alá jutott és annak fiókja maradt mindaddig, a míg Esztergomot a törökök 1543-ban elfoglalták. (Rupp: i. m. I. 1. 126.)
A szent-mihályi apátság.
Dömössel átellenben, mintegy a Duna folyamba benyuló hegyen a Szent-Benedekrend Szent-Mihályról czímzett apátsága állott a középkorban. alapítója, valamint alapítási éve ismeretlen. A róla szóló okleveles adatok a XIII. század közepéig nyúlna vissza. 1278-ban kelt oklevélben említés van a zebegényi monostor birtokáról, mely egy 1280. évi oklevél szerint akkor már apátság volt. A XIV. századból csak két apát nevét őrizték meg az oklevelek: Henrikét, a ki 1342. jun. 2-án részt vett a Benedek-rend visegrádi nagykáptalanján és Grisogonusét. (1346.)
A kegyúri jogot a XIV. században Papi Miklós fia Lőrincz gyakorolta; 1392-ben pedig Treutul Miklós, János és László nyerték azt Zsigmond királytól adományul. A XV. században azonban az apátság mindegyre hanyatlott. 1483-ban a monostor már elhagyatott és apát nélkül maradt. IV. Sixtus pápa ekkor az apátságot Zsigmond pécsi püspöknek adományozta. (Ortvay Tivadar: Magyarorsz. Egyházi Földleírása. II. 785-87.)
További sorsa ismeretlen és most már csak az apátság czímét adományozzák. Emlékét őrzi a zebegényi hegy, melyben még ma is három barlang, hajdan úgynevezett remeteség található, melyeket a benczések ősi szabályai szerint a szerzetesek azon tagjai laktak, a kik a szerzetesi fogadalmak szigorú megtartásával maguknak különös érdemeket szereztek, hogy hosszú időn át tartó szerzetesi hivatásuk teljesítése után magányos remeteséget élhessenek.
A zebegényi apátságon és a három prémontrei prépostságon kívül, még a következő egyházi intézmények voltak a vármegye területén birtokosok:
A dömösi prépostság.
1. A dömösi pérpostság. A mikor II. Béla király a prépostságot atyja után 1138-ban újra alapította, számos újabb adománynyal gyarapította birtokait. az adománylevélben felsorolt 59 falu és 761 jobbágy között Helembáról 33 halászt, négy telkes jobbágyot, Börzsönyből két szekerest és Szobról 14 szekérgyártót rendelt a prépostság és a káptalan szolgálatára. A halászok hetenként három napon át 30-30 halat tartoztak a monostornak beszolgáltatni, míg a nagybőjtben naponként legalább 30 darab és legalább négy arasz nagyságú halat; ha nem volt a halfogás azon nap szerencsés, úgy a hiányt a saját pénzükön vett halakkal tartoztak pótolni. (Knauz: Monum. Eccl. Strig. I. 88-97.) A dömösi prépostságé volt ezenkívül még Csepel (az Ipoly mentén), Lontó, Tésa, Szete és Kis-Keszi. (Hőke Lajos: Hont várm. története. Kézirat a vármegye levéltárában.)
A garammelléki apátság.
2. A garammelléki szentbenedeki apátság Bakán és Szemeréden volt birtokos. Felső- (Tót) Baka, mely 1659-től kezdve Prandorf néven volt ismeretes, 1483-ban Vesszős-Baka, 1529-ban Tót-Baka néven szerepel. Az apátság birtokáról csak 1463 óta vannak okleveles adataink, de akkor már az apátság régi birtokaként említik. 1463-ban az apátság érczes köveket törő malmát Modrer Endre kamaragróftól 1483-ban egyes bakabányai polgárok vették bérbe 16 arany forint évi bérért. Alsó-Szemerédre vonatkozólag csak a XVI. század eleje óta 302vannak adataink. János apát (1476-1510) és a benedekrendi konvent e helységet sajátjoknak mondják és az ott lakó Tóth Istvánt, a ki több házat szándékozott benépesíteni, minden adó és kilenczed alól öt évre felmentették. Több említés azonban az apátság e birtokáról nincsen. (Knauz Nándor: A Garam melletti Szent-Benedeki Apátság. 135. 1.)
A pilisi apátság.
3. A cziszterczita-rend pilisi apátsága Szántón és Maróthon (Apátmarót) volt birtokos. E birtokokat az apátság, a rajtok levő szolgálmányosokkal együtt 1259-ben nyerte IV. Véla királytól. 1265-ben a pilisi apát már a sághi prépost dalmadi birtokának szomszédja volt. A XIV. század elején azapátságnak gyakori határpere volt a szomszéd birtokosokkal. 1328. deczember 10-én Pál országbíró a budai káptalant küldte ki az apátság szántói és a Benkfi János magyarádi birtokai mellett fekvő föld miatt támadt peres ügyben. De az apátság e perben vesztes lett és 1329-ben a jogtalanul emelt határjelek lerontására kötelezték. A XV. században a pilisi apátság sem kerülhette ki a Lévai Csehek támadásait. Az Albert halála után támadt belzavarok közepett Sárói Cseh vajda fia, László, az apátság birtokait elfoglalta, de Miklósnak, az apátsági javak gubernatorának fellépése következtében, még 1440 április 24-ike előtt visszaadta Szántót és Marótot, mire az apátság javainak kormányzója mindennemű kárpótlásról lemondott. 1444-ben a kormányzó újból panaszt emelt a Lévai Csehek túlkapásai miatt. Mátyás király uralkodása alatt az apátsági birtokokat nem háborgatták, de Henrik apátnak több pere támadt a szomszédokkal. 1468-ban Bori János és rokonai emeltek panaszt ellene, bizonyos birtokba történt beiktatás miatt, miután az apátság népei és jobbágyai a birtokokon az erdőket is kivágták. 1510-ben Kékedi András és Füssi János vádolták be István apátot, kinek jobbágyai a magyarádi tóból száz arany forint értékű halat fogtak ki. Ez a halper soká húzódott, majd a tó gátjainak átszakítása miatt 1517-ben megújult és örökségképen István utódjára, János apátra szállott, a kit ebben az ügyben nemes tizenketted magával esküre köteleztek. István apát II. Ulászló királytól új határjárást eszközölt ki, melyet 1497-ben foganatosítottak. (Békefi Remig: A Pilisi Apáts. Tört. I. 225., 217., 329.) A földmíveléssel foglalkozó cziszterczitarend megtelepedése jótékony hatással volt ama vidék gazdasági viszonyaira. A rend tagjai építették Szántón a templomot, s a templom körül hűs árnyékot nyújtó százados hársfákat is ők ültették.
A pálosrend monostora.
4. A pálosrend nagy Boldogasszonyról, vagy Miasszonyunkról czímzett monostorát Nagy Lajos király alapította 1352-ben. Még a tatárjárás utáni időben, a világtól elvonultan élő remeték Szántón jöttek össze közös lakásra. Ebből a remeteházból alakult a pálosrend. (Pauler Gyula i. m. II. 245.) A magyar eredetű pálosrend, főleg az Anjouk uralkodása alatt jutott virágzásra. Nagy Lajos, a ki számos jelét adta e rend iránt való jóindulatának, az egyes királyi birtokokon adott nekik települő helyet. Igy kerültek a pálosok Mária-Nosztrára, hol a nagy királynak vadaskertjei voltak, melyeket a nép ma is olaszkertnek nevez. A márianostrai házhoz tartozott Csatta (Bars vm.), továbbá a Gém (Génye?) határában kitüzött birtokrészek, az Ipoly felé folyó egyik patakján épült malom, azután Toronyán is volt földje; övé volt még Bottyán helység is. Erzsébet ifjabb királynő 1382-ben a Szob helységben szedetni szokott adót adományozta a monostornak, melynek beszedhetése végett Hunyadi János kormányzó 1453-ban Szobon szabad telket adományozott. Erzsébet királynő adományát Zsigmond király 1388-ban, Albert 1439-ben, V. László 1456-ban és II. Ulászló 1498-ban megerősítették. Mátyás király 1473-ban oltalomlevelet állított ki a pálosok részére. 1504-ben Csudai Tóth István és Klára, Nagy János özvegye, a barsvármegyei Csuda pusztán keresztül folyó Kis-Garamon levő malmukat adták a pálosoknak. (Rupp i. m.: I. 172.)
A domonkosrendűek.
5. Selmeczbányán a XIII. század második felében a domonkosrendűek telepedtek le, a kik az V. István királytól adományozott szent Miklós püspök és vértanú emlékére épített kápolnát és monostort nyerték a várostól, hova 1275-ben költöztek. Nemsokára ezután a banai Boldogságos Szűzről czímzett plébánia-templomot is átadták nekik. (Fejér: V. 2. 245.) E templom 1442-ben leégett, de a polgárok bőkezűsége újra helyreállította. 1456-ban Anderkó János bíró hatvan arany forintot adott a domonkosoknak. Scheubappel Lőrincz perjelsége alatt (1477.) számos misealapítványt nyertek. A monostorhoz egy malom is tartozott, melyet a domonkosok 1489-ben oly feltétel alatt adtak bérbe, 303hogy a monostor számára ingyen tartozik őrölni. A dömések az egész középkoron át megmaradtak a plébánia birtokában; II. Ulászló király 1515-ben megerősítette a város kijelölési jogát az egyházi javadalmakra nézve. (Rupp. i. m. I., 1. 183.)
Szete monostor.
6. A XIII. századbeli oklevelek Szete monostorának emlékét őrízték meg. E monostort IV. Béla és V. István király uralkodása alatt monasterium de Seth alakban említik. V. István e monostor kegyúri jogát Gugfi János comes részére megerősítette. (Wenzel XII. 10-11.) További adatok azonban hiányoznak e monostorról.
A templáriusok.
A hagyomány szerint a Templomos vitézek is birtokosok voltak Hont vármegyében, jelesül Selmeczbányán, melynek legrégibb temploma a közhit szerint a templomosoké volt. Bél Mátyás a város polgármesterének egy 1536-ban tett feljegyzésére hivatkozik, Kachelmann azonban, »Geschichte der Ungarischen Bergstädte « czímű művében e hagyománynak komoly alapot nem tulajdonít. (Pesty Frigyes: A Templariusok. Akadémiai Értesítő: 1861. II. 137.)
A Szent-János lovagrend.
A jeruzsálemi Szent János lovagrend még a tatárjárás előtt birtokos volt a vármegyében. III. Orbán Pápa kiváltságlevelében, melylyel az esztergomi János lovagok szabadalmait 1187-ben megerősíti, előfordul Szent Mária egyháza Sokolban, mely alatt valószinüleg a mai Szokolya helység értendő. (Fejér VII. 5. 127.) A János lovag-rend ezenkívül még Kereskény helységben lehetett birtokos, vagy legalább is kegyúri joga volt ott, a miről egy 1312-ben kelt oklevél emlékezik meg, mely szerint az esztergomi lovagok kiküldöttje Kereskény helység lelkésze volt. (Anjoukori Okmt. I. 274.)
A honti főesperesség.
Hont vármegye területe egyházi tekintetben, kezdettől fogva, az esztergomi főegyházmegyéhez tartozott. A honti főesperesség, a mely 1233-ban fordul elő első izben az oklevelekben, a mai Hont vármegyén kivül eredetileg a Kishonti területre is kiterjedt, sőt Zólyom vármegye területére is, mert többek között Tót-Pelsőcz szintén hozzátartozott. Ortvay Tivadar (Magyarország egyházi földleírása I. 29.) a pápai tizedjegyzékek alapján készült egybeállítása szerint, a honti főesperességhez mintegy hetven plébánia tartozott. A főesperesség legrégibb plébániái a következők: 1. Báth, 1070-ben fennállott. 2. Balog, ma Ipoly-Nyék fiókja. 3. Belnecze, ma Kemencze fiókja. 4. Börzsöny. 5. Boyg (talán Bajta). 6. Krokova (kishonti terület, ma Ratkó-Lehota fiókja). 7. Rimafő (Rimaszombat, vagy Rimabánya). 8. Terény, ma Egeg fiókja. 9. Hidvég, Drégelypalánk fiókja. 10. Szud. 11. Cohun, ismeretlen. 12. Kráskó (kishonti terület). 13. Terbegecz, Kőkeszi fiókja. 14. Kissaló, ma fiókegyház. 15. Dalmad. 16. Deménd. 17. Egeg. 18. Füzesgyarmat. 19 Giula (Gyula) meg nem határozható. 20. Korpona, 1238-ban már fennállott. 21. Gyürki. 22. Hont. 23. Kőkeszi, 24. Ledény. 25. Leszenye. 26. Bagonya. 27. Ludány (már megszünt). 28. Kis-Túr. 29. Vámos-Mikola. 30. Nagy-Maros. 31. Marót (Apát és Egyház-Marót). 32. Ipoly-Nyék. 33. Németi. 34. Névtelen plébánia, melynek 1333-ban Finta volt a plébánosa. 35. Osgyán (kishonti terület). 36. Palást. (Szent György tiszteletére emelt egyháza 1299-ből). 37. Alsó-Palojta. 38. Ipoly-Pásztó. 39. Pelsőcz. (Tót-Pelsőcz, Zólyomm.) 40. Prandorf. 41. Kiskeszi. 42. Csalomja. 43. Szent-András (ismeretlen). 44. Ipoly-Szécsényke. 45. Szent-Kereszt. (Pereszlény). 46. Drégely (Palánk). 47. Szent-János (valószinüleg Bélabánya). 48. Szent-Mária-Magdolna. 49. Szent-Margit (valószinüleg Litava). 50. Szent-Márton (valószinüleg Kisgyarmat). 51. Szent-Mihály (valószinüleg Kövesd). 52. Szent-Miklós (valószinüleg Hodrusbánya). 53. Szent-István király (valószinüleg Bozók). 54. Szent-István (valószinüleg Csall). 55. Szent-Simon. 56-57. Sipék (a mai Alsó- és Felső-Sipék). 58. Velamica Vata (valószinüleg Horváti, mely ma Gyerk fiókja). 59. Szete. 60. Szemeréd. 61. Selmeczbánya. 62. Szőlős, már megszünt. 63. Szuha (Kis-Hontban). 64. Teszér. 65. Túr (Nagy-, vagy másként Felső-Túr). 66. Villa Cruciferorum (Végles, Zólyom vármegye). 67. Visaki (Peszek). 68. Visk. 69. Szebeléb. 70. Felső-Zsember.
Plébániák.
A pápai tizedjegyzékekben felsorolt plébániákon kivül, a vármegye területén, okleveles adataink szerint, még a következő helyeken állottak fenn plébániák: Bozók Szent Istvánról czimzett prépostsággal). Kereskény (1312). Nénye (1376-ban említi papját egy oklevél). Szete monostor. Zebegény apátság. (Ortvay II. 785-87).
Az egyházi építészet emlékei.
A vallásos élet nemcsak a monostorok alapításában, hanem a templomok építésében is nyilvánult. A mai Hont vármegye rendkivül gazdag a középkori 304építészeti emlékekben, noha a kétszázados török világ alatt a középkori egyházi építmények legnagyobb része elpusztult; az idők viharait átélt építészeti emlékek és a fenmaradt romok azonban némi képet nyujtanak a vármegye középkori egyházi építészetéről is. A középkori egyházi műemlékeket két csoportba oszthatjuk. az első, vagyis a román stílusban épültek a Börzsöny és Illés helységek kápolnái. A börzsönyi kápolna főleg egyöntetű szerkezeténél fogva ritkítja párját. Keletkezési idejét az 1140 utáni időre tehetjük, de semmi esetre sem a XII. század első felére, mert ezt a záradéknak szokatlanul díszes koszorú-párkánya is kétségessé teszi. Úgynevezett átmeneti stílusban épült a korponai templom, melyet valószinüleg a bányászattal foglalkozó szász telepesek emeltek és élénken tünteti fel a későbbi román stílust, az átmenetet a góth stílushoz. A korponai templom bazilikaszerű; építési idejét a XIII. század elejére, tehát még a tatárjárás előtti időre tehetjük. Csúcsíves, hosszas szentélye már a későbbi időből való. A csúcsíves építészeti emlékek közé tartozik a bakabányai plébánia-templom, melynek déli oldalához egy kápolna csatlakozik, továbbá a pálosok temploma Mária-Nosztrán, melyet Nagy Lajos király alapított 1377-ben.
Selmeczbánya város plébánia-temploma eredetileg háromhajós csarnok volt, de ezt utóbb 1559-ben várlakká alakították át. A XV. században a város főterén is épült kisebb egyhajós templom, melyet idővel akként bővítettek, hogy két oldalfalát áttörték és a támasztó pillérek közé alacsony oldalhajóhoz hasonló kápolnákat építettek. (Ipolyi Arnold: Magyar műemlékek. Henszlmann: Középkori építészet.) Selmeczbánya különben rendkivül gazdag középkori építészeti emlékekben. A városház mögötti területen Beatrix királyné, Mátyás király neje 1498-ban a Szent-Anna kápolnát építette. A XIII. században épült a Szent-Mihály arkangyalról nevezett kápolna, melyre 1480-ban Zigenpacher Mihály tett adományt. A Szent-Erzsébet templom, mely szintén erőddé alakíttatott át, a XIII. században épülhetett. Az egykori templom keleti oldalfalán több sírirat látható, mint Cerndeli kamara-grófé, a ki 1471-ben, és Renatus Györgyé, a ki 1516-ban halt el. A város főterén levő Szent Katalin-templomot 1444-ben a királyi kamara haszonbérlői építették újra, melyet 1500-ban szenteltek fel. (Rupp: I. 184.) Középkori építészeti emlékeink egyik kiváló példánya az ipolysági templom portáléja. Maga a templom a XII. században épült, mai alakját azonban 1724-ben nyerte. Az egykori templomból csupán a portálé maradt fenn. Említést érdemelnek még a nagycsalomjai templom, mely a XIII. századból való, továbbá a Nagy-Maros, Ipoly-Födémes, Egeg, Füzes-Gyarmat, Szárd, Garam-Kissalló és Varsány helységekben levő templomok; e két utóbbi jelenleg az evagn. reform. Egyháztulajdonában van. a templomi felszerelések között említést érdemel Hébecz bucsújáró helyen egy góth stílű szentség-tartó, melybe az 1486. évszám van vésve. A bakabányai egyház felszereléséhez tartozik egy XIV. századbeli irott misekönyv, színezett kezdőbetükkel; ugyanott őrzik II. Lajos király özvegyének, Mária királynőnek, latin imakönyvét. (Kudno János hontviski plébános úr adatai.)
Az egyházi épületek mellett már a XIV. században az emberbaráti intézmények sem hiányoztak. Korponán a XV. században fennállott a Szent Erzsébetről nevezett kórház, melyről 1437-ben és 1439-ben van említés. Miután a kórház a város falain kivül épült, valószinüleg a huszita támadások idejében semmisült meg. (Schematismus Historicus 183. Századok: 1863. 623.) Selmeczbányán ugyancsak a Szent Erzsébetről nevezett kórház létesült, de ezt a polgárok a XVI. század közepén a mellette levő templommal együtt erőddé alakították át.
4. Hont vármegye szerepe a nemzeti történetben. 997-1526.
István.
A kereszténység felvétele és az új intézmények meghonosítása ellen támadt nemzeti visszahatás Koppány somogyi vezérben akadt az irányítójára; a felkelők támadásával szemben István, az új fejedelem csak az imént letelepedett Hunt és Pázmán lovagokhoz fordult segélyért. Hunt és Pázmán összegyüjtvén fegyvereseiket a Garam melletti táborban, hová az ifjú fejedelem is megérkezett, a római német birodalomban dívó szokás szerint felkötötték István oldalára a kardot (Pauler Gyula: A Magyar Nemzet tört. I. 27.), majd átkelvén a Dunán, vitézül megküzdöttek a lázadókkal és ezzel biztosították a jövő fejlődés alapjait. A magyar királyság megalapításával az Ipoly völgyét egyházi tekintetben az 305esztergomi érsekség hatósága alá rendelték, míg a védelem a honti várszerkezet feladata lett.
István király meghagyta, hogy minden tíz falu építsen templomot, azok fentartására pedig szolgákat és barmokat adjon. E rendelkezés következtében épült a templom Börzsönyben is, a hol a vasárnapi istentisztelet után vásárokat is tartottak. A rendezkedés nagy munkájában sem maradt ment a támadásoktól a mai Hont vármegye területe. Boleszló (1010-1018.), a terjeszkedésre vágyó lengyelek uralkodója. Magyarországgal többször hadba keveredett és István nem mindég tudott sikerrel megmérkőzni vele, sőt Boleszló a hatalmát Pozsonytól és Trencséntől egész a Garamig terjesztette, mígnem végre, 1018 körül, sikerült István királynak kiűzni őt az országból (Pauler i. m. I. 53.), a miben a Hunt-Pázmán nemzetség tagjai is segítéségre voltak fejedelmüknek.
I. Péter.
István király halálával Péter lépett a trónra. Voltak azonban a főurak közül többen, a kik az Árpád-nemzetségből származó Endrének meghívását hangoztatták. Ezek közé tartozott Visk, a Hunt-Pázmán nemzetségből, kire a mai Hont vármegyében egy falu neve emlékeztet. (Hőke Lajos: i. m.) Visk ezért az életével lakolt. De Péter király csakhamar annyira népszerűtlen lett, hogy a nemzet felzúduló haragja elől menekülni kényszerült.
Aba Sámuel.
Az új királynak - Aba Sámuelnek - III. Henrik német császárral kellett megmérkőznie, a ki 1042 szeptember havában egészen a Garamig hatolt előre, miután a magyar had nem merte feltartóztatni. Henrik császár, Péter helyett Endrének ajánlotta föl a magyar koronát; a Vág, Garam és az Ipoly vidéke pedig csakhamar elpártolt Aba Sámueltől, a kit gőgös viselkedése miatt úgysem kedveltek. Alig hagyta el III. Henrik hazánkat, Aba Sámuel kiűzte Endrét. Az Aba Sámuel-ellenes ingerültséget felhasználva, III. Henrik harmadszor is betört az országba és azt Péternek adta; de az 1046-ban támadt nemzeti visszahatás Pétert és híveit elsöpörte a hatalomról.
I. Endre.
A mikor Endre és Levente már az országban voltak, Péter a Garam és a Nyitra között vonta meg magát, de nem sokáig lehetett ott maradása, mert a Huntok Endréhez csatlakoztak. Péter bukásával a felbőszült nép a régi pogány vallás visszaállítását követelte, de e mozgalom az Ipoly völgyében nagyobb hullámokat nem verhetett, mert a Hunt-Pázmán nemzetség tagjai, a keresztény egyház hű fiaiként minden erejükkel védelmükbe vették az egyház szolgáit.
Béla herczeg.
III. Henrik nem tudott megnyugodni az 1044. évi kudarczokban és ezért 1051-ben újból az országban termett, mialatt Bretislaus a Vág és a Duna, valamint a Garam között levő vidéket pusztította. (Knauz I. 48.). Ilyen körülmények között Endre gyengének érezte magát az uralkodásra és behívta Béla herczeget, az ország egyharmadát, vagyis a 45 vármegyéből 15-öt adván néki. E területen - melyhez a honti várszerkezet is tartozott - Béla volt az úr, a hadvezér és ő élvezte a királyi jövedelmeket is. (Pauler Gyula i. m. I. 97.). A III. Henrik felett kivívott diadalok azonban nem hozták meg a kivánt békét. Endre királynak fia született, Salamon, kinek a trónt biztosítani óhajtotta. Csakhamar viszályba keveredett Bélával, a ki a híres várkonyi jelenet után Lengyelországban keresett menedéket és onnan segélylyel visszatérvén, szembeszállott Endre hadaival, a kivívott diadal után pedig, 1060. deczember 6-án Székesfehérvárott királylyá koronáztatott. Béla rövid ideig tartó (1060-1063.) uralkodása után fiai Salamonnak ajánlották fel a koronát, míg Béla fia, Géza, a ki Salamonnal 1064 január 20-án kibékült, atyja herczegségét nyerte jutalmul. (Pauler Gy. I. 106-113.). Hont tehát ekkor ismét ugyanoly viszonyba került Magyarországhoz, mint volt I. Endre alatt. De a béke ekkor sem volt tartós. Salamon hívei viszályt támasztottak közötte és a herczegek között; A Tiszamenti kemeji csata (1074. febr. 26.) után menekülő Géza Váczon túl találkozott a lengyel segélylyel érkező Lászlóval, a ki a honti vár zászlóalját a többi felvidéki zászlóaljakkal egybegyűjtvén, most teljes erejével Salamon ellen fordult és őt Mogyoródnál legyőzvén, Salamon koronáját többé nem nyerte vissza.
I. Géza.
I. Géza királynak (1074-1077.) már az uralkodása kezdetén újból meg kellett küzdenie Salamonnal. 1074. május havában IV. Henrik tört be az országba, hogy Salamont visszahelyezze. Előbb Nyitráig pusztított, majd onnan a Zsitván, a Garamon és az Ipolyon át egészen Váczig nyomult, míg Géza a Csallóközben vonta meg magát a hadaival. Az elpusztított vidéken, a merre IV. Henrik átvonult, tömérdek bajjal járt a sereg eltartása, mire csakhamar lázongás ütött ki IV. Henrik táborában; de másfelől a Gézától megvesztegetett vezérek sem mutattak kedvet a hadjárat folytatására, és így Henrik császár még szeptember havában visszafordult. 306(Pauler: I. 130.) E sikeres hadjáratban nagy része volt László herczegnek a későbbi Szent László királynak, kinek I. Géza király a maga herczegségét engedte át, melyhez Hont is tartozott.
Szent László.
Szent László király uralkodásának utolsó évében (1095.) II. Bretislav unokatestvérei érdekeinek megvédésére Csehországba készült és akkor a mai Hont vármegyét is útba ejthette; de mire a cseh határhoz ért, súlyos betegségbe esett és július 29-én meghalt. A Szent László utódának, Kálmán királynak uralkodása alatt hazánkon átvonuló első keresztes-hadak közül Folkmár serege, a mely mintegy 12.000 emberből állott, 1096-ban komoly veszedelemmel fenyegette az Ipoly vidékét. E garázda had, mely Trencsén felől jött be, a szíves fogadtatás ellenére, pusztítva-rabolva haladt keresztül Nyitrán, rémületet keltve mindenütt. De június elején a Nyitrai vár tájékán szétverték (Pauler i. m. I. 193.) és ezzel az Ipoly vidéke is megszabadúlt a kellemetlen vendégektől. A későbbi évek során sem háborgatták e vidéket a keresztesek, mert a többi hadak többnyire a jobb parton vonultak a Szent földre.
Kálmán király.
A Kálmán és testvére, Álmos között támadt viszály következtében, 1108-ban ismét kültámadás veszélye fenyegette az Ipoly vidékét. A Horvátország kormányától elmozdított Álmos V. Henrik császárhoz fordult segélyért, a ki a csehekkel szövetkezvén, betört hazánkba. Szvatopluk a csehekkel egész Komáromig pusztított, míg Kálmán király az Ipoly és Garam-folyók vidékén táborozott; csatára nem került a dolog, mert Szvatopluknak haza kellett sietni, miután Kálmán szövetségese, III. Boleszló lengyel király, Csehországot támadta meg.
II. István.
Kálmán utódát, II. Istvánt (1115-1131), uralkodása kezdetén az orosz háború kötötte le. A hosszas táborozás miattt elégületlen magyar urak Pázmán ivadéka, Kozma felhívására megtagadták az engedelmességet Ladomér ostrománál, mire Istvánnak haza kellett térnie. Az eredménytelen orosz hadjáratot a Velencze elleni hadműveletek követték, melyek 1123-ban, a fegyverszünet lejártával, vették kezdetüket és több sikerrel jártak. E hadjáratban a Hunt-nemből való Lampert István, a ki Szent László egyik nővérét birta nőül, fiával, Miklós ispánnal vett részt. (Pauler, I. 232.)
II. Béla.
II. Istvánt a trónon Kálmán király fivérének, Álmosnak megvakított fia, II. Béla követte, kinek uralkodása kezdetén Kálmán király második házasságából született, bár kitagadott fiával, Boriszszal gyűlt meg a baja. Borisz a Poprád völgyén át betörvén az országba, az ellene vonuló II. Béla király Aradon (a mai Ung vármegyében) országgyülést tartott, melyen a király hívei mindazokat megtámadták, a kiket Béla és atyja, Álmos megvakításában való részességgel vádoltak. Ekkor esett áldozatul Lampert comes, a bozóki monostor alapítója is, a kit tulajdon testvére egy székkel úgy megütött, hogy agyveleje kilocscsant; fiát, Miklóst pedig lefejezték. II. Béla király azon különös kegyeletnél fogva, melylyel atyja iránt viseltetett, 1138-ban befejezte a dömösi monostor építését és az ahhoz tartozó birtokokat és szogálmányokat külön oklevélbe foglalta.
II. Géza.
II. Géza (1141-1161) uralkodása főleg a szász betelepülések tekintetéből érdekli közelebbről a vármegye történetét. E szász telepesek Bányán, vagyis a mai Selmeczbányán, valamint a közel eső vidéken aranyra, ezüstre és később, főleg III. Béla király uralkodása idején, rézre és ólomra is bányásztak, mely bányaművelési ágak a XIII. század elején jelentékeny jövedelmet biztosítottak a királynak.
Imre király
Imrének rövid ideig (1196-1204) tartó uralkodása alatt a királyi hatalom mindegyre sülyedt; testvérével, Endrével való viszálykodása alatt a külháborúk, majd pedig 1202-ben a kúnok becsapása veszélyeztette az országot. A bolgárok ellen viselt hadjáratban a Hunt-nemzetségből származott Tamás tűnt ki, a ki szolgálataiért Szatmár vármegyében kapott birtokokat. (Pauler i. m. II. 25.)
II. Endre.
Alig foglalta el II. Endre a trónt, megkezdődött a várjavak elprédálása, melylyel híveit jutalmazta; ezzel a honti várszerkezet bomlása is megindúlt. Még jobban sülyedt a királyi tekintély a hivataloknak pénzért való osztogatása következtében. 1217 előtt Hunt-Pázmán Tamás fia, Sándor volt a királyi pohárnokmester, de tőle e hivatalt II. Endre elvette és Agyasz országbíró fiának, Lőrincznek adományozta; Tamás fia, Sándor pedig kárpótlásúl 300 márkát kapott, a melyet a király a bányai (selmeczbányai) jövedelmekből utalványozott. A pápa ismételt sürgetéseire II. Endre 1217-ben végre rászánta magát, hogy a Szentföldre hadjáratot indítson. Vele ment többek között a Hunt-Pázmán nembeli Tamás fia, Sebes ispán, a király régi kedves embere, a kit a Szentföldön kiállított oklevelek 307több ízben említenek; továbbá részt vett a hadjáratban a bényi ágból Huntfi Amadé is. Más hontmegyeiről, sajnos nincsenek adataink, mert arra nézve, hogy a Palásthy-család ősei is részt vettek volna e hadjáratban, nincsenek okleveles bizonyítékaink. (Lásd Századok, 1867. évf. 125. 1.) Az eredménytelen szentföldi hadjáratból visszatérő király az országot a legnagyobb zavarban találta; az 1222-ben kibocsátott »Arany Bulla« is csak némileg segített az ország zavaros viszonyain. A mikor 1228-ban a Béla trónörökös vezérlete alatt álló reform-párt került felül az udvarnál, hozzáfogtak a II. Endre király álta elidegenített javak visszaszerzéséhez. Igy a Hunt-Pázmán Tamás fiaitól, Sándortól és Sebestől is elvették azokat a jószágokat, melyeket atyjuk hadi érdemeiért nyert a királytól; de ezeket a birtokokat II. Endre király utóbb 1231-ben visszaadta nekik. (Wenzel, XI. 230.)
IV. Béla.
Alig foglalta el a trónt IV. Béla király, erős kezekkel ragadta meg a kormány gyeplőjét. Megkezdődött az örökségek visszakövetelése. Hontban is megjelentek a király kiküldött birái, a kik az elidegenített várjószágok visszavétele iránt intézkedtek; de Béla személyesen is meg akart győződni intézkedéseinek foganatosításáról és 1237. deczember 4-én Sághon találjuk őt (Győri Tört. és Rég. Füzetek, I. 297.), a hol egyszersmind biráskodott is. Nehány évi munka után nemcsak a királyi várjavak egy része került vissza, de a belső rend is helyreállott némileg, a midőn 1239-ben előbb a kúnok betelepítése támasztott viszályt a király és nemzet között, majd az ezt követő tatárpusztítás IV. Béla király öszes eddigi alkotásait megsemmisítette.
A tatárjárás.
1241. márcz. 12-én a Vereczkei szoroson át betört tatárhad alig nehány nappal később már Vácz tájékán pusztított. Ekkor Hont, habár csak rövid időre, elkerülte a tatár inváziót. A gyászos emlékű mohi csata után (ápr. 11.) IV. Béla király a borsodi Bikkhegységen át Nyitra felé menekült és útba ejtette a mai Hont vármegye területét is. Vele volt Hunt-Pázmán Ivánka fia, András, a Forgáchok őse, a ki gyors paripáját a királynak adta át és Tamás testvérével visszamaradt. Andrásnak sikerült menekülnie, de Tamást a tatárok megölték. Kivüle még Kozma és Achilles testvérek estek el a Hunt-Pázmán nemzetségből (Fejér, IV. 2. 207.-IV. 2. 388., Wenzel, II. 269.) Mialatt a tatár had zöme az Alföldet dúlta fel, azalatt az a tatár sereg, a mely Lengyelország ellen indúlt, április vége felé Trencsénbe rontott; onnan előbb a Vágmentétől a Dunáig, azután felfelé Zólyomig pusztított. Ekkor dúlták fel Korponát és Bányát (Selmeczbányát) is. A tatárok elvonulta után IV. Béla királyra nehezedett az ország helyreállításának gondja. E nagy munkában sokkal több kitartást tanúsított, mint az ország védelmében. Az elpusztult vidékeket újra benépesítette és az egyes városokat kiváltságokkal látta el. Ekkor keletkezett a régi Bánya romjaiból a mai Selmeczbánya. Új lakókkal népesült be Korpona is, melynek kiváltságai értelmében magyar ember az ottani német lakók akarata ellenére le nem telepedhetett. IV. Béla király második honalapítási munkájában, 1244-ben, Hontba is ellátogatott, megerősítette Korpona szabadalmait, melynek kiváltságleve a tatárdúlás alatt elveszett; 1244. nov. 16-án Sághon keltezi egyik oklevelét. (Pauler, i. m. II. 200. - Fejér, V. 1. 308.) A Hunt-Pázmánok is csakhamar kiheverték a tatárpusztítással rájuk mért csapást. Az 1244-ben kelt oklevél több tagját említi, így Kovárszeg birtokosaiként Lampert és fiait, Egyházascsalomján Felicziánt és fiait, Miklós fiait, Pázmánt és Miklóst, Szaniszló comest és fiát. Pongráczot. (Hazai Okmt. IV. 29.) A helyreállítás nagy műve még be sem fejeződött, a mikor IV. Béla király Harczias Frigyessel számolt le. Az 1246. évi hadjáratban a Hunt-Pázmán nemzetségből Achilles és Kozma vettek részt; ez érdemeikért pedig Szakolczát és Bazint nyerték a királytól. 1255 augusztus közepén az ország tanácsára három vármegyének, Gömörnek, Hontnak és Nógrádnak gyűlést hirdetett Béla király Váczra, hogy az ország rendjét ismét helyreállítsa és kinek-kinek visszaadja a magáét, az elfoglalt birtokokért és az okozott sérelmekért pedig elégtételt szolgáltasson. (Pauler, II. 226.) Ekkor már elnézőbb volt a várjavak visszakövetelése tekintetében is, sőt a közötte és fia, István ifjabb király között kitört polgárháború alatt (1262-1267) bőkezűen osztogatta már a várbirtokokat. Ezekből kijutott az egyháziaknak is; így László honti főesperes 1263-ban Gyürki falut nyerte a királytól (Knauz, I. 491.)
A mikor 1266 elején az atya és fia között helyreállott a béke, István ifjabb király gazdagon jutalmazta azokat, a kik a megpróbáltatás napjaiban mellette híven kitartottak; 1266. június 23-én Badinban kelt oklevelével Kemenczét András comesnek adta. (Knauz, 1. m. I. 536.699.)
308V. István.
Béla király halála után a trónt V. István foglalta el (1270.), kinek rövid ideig tartó uralkodása alatt a cseh háború foglalkoztatta az országot. II. Otakár 1271. tavaszán átkelvén a Moraván, Pozsony elfoglalása után egészen a Garamig pusztított; ez alkalommal a vármegye megmenekült a további dúlásoktól, mert a csehek csakhamar visszafordultak s a háború szintere a Duna jobbpartjára került. Negyedik László trónra léptével (1272.) Otakár negyedízben kezdett háborút, de az új kormány, melynek élén Lóránt nádor és Joakhim tárnokmester állottak, és mely a kiskorú László nevében az ország sorsát intézte, 1273. tavaszán az egyes osztrák főuraktól meglepett és elfoglalt Győr ellen fordult, melyet június közepén vissza is szerzett. Győr ostromában részt vett Márton fia Miklós, a Bory-család őse, a ki sebet is kapott.
Az Otakár-ellenes harcz már július elején kezdődött. Az első összecsapásoknál a Hunt-Pázmán nembeli Achilles fia Tamás, a ki IV. Béla király idejében Frigyessel harczolt, tüntette ki magát. (Pauler II. 312.)
Az 1273. évi hadjárat azonban lényeges változást idézett elő a főhatalom birtokosai között. A mikor 1275-ben Ráthold (Rátót) Loránt lett ismét nádorrá, előde, Majs, a ki még a királyné mellett a tárnokmesteri méltóságot is elvesztette, nem akart a változásba megnyugdoni és az 1275. év nyarán híveivel együtt támadásra készült a király ellen, a miben csak a vitéz Márton fia Miklós, a Bory-család őse, akadályozta meg.
IV. (Kún) László.
Még ez év őszén megbukott a Joakim pártja és helyét legádázabb ellenségei, a Csákok foglalták el, a kikhez a Hunt-Pázmán nembeli Achilles fia Tamás, a későbbi szlavon bán is tartozott. Ez a helyzet azonban nem volt tartós, mert 1276-ban ismét a Henrikfiak és Joakim kerekedett felül s az utóbbi Achilles fia Tamást is kibuktatta a hivatalból. (Pauler: II. 342.) 1277-ben azonban a Henrikfiak összes méltóságaikat elvesztették, mire újból kitört a polgárháború. Csak 1278. nyarán sikerült a kibékülés, a mikor Csák Mátyus lett az ország nádora, a ki új méltóságában az Otakár elleni hadjárat alkalmával szerepelt első ízben. A csehek elleni hadjáratban, melylyel Habsburgi Rudolf a hatalmát megalapította, a honti várjobbágyok is részt vettek, köztük Palásti Guze fiai, Álmos és Fábián, a kiket utóbb a király a hadjáratban szerzett érdemeikért 1281-ben megnemesített, továbbá Rakonczai Miklós comes, Fülöp és Jakab, valamint Benke fiai, a kik utóbb Rakoncza falut nyerték adományul. (Hont várm. Oklt. 13. és 20. okl.) A dürnkruti diadal azonban nem hozta meg a belbékét. A IV. László király zavarteljes kormánya alatt elhatalmasodott főurak a polgárháború alatt a gyakori kormányváltozás következtében támadt zavarokat felhasználván, egyre-másra dúlták, rabolták a gyengébbeket. Már 1278-ban jelentették a királynak, hogy a Hunt-Pázmán Kázmérfiak elpusztítottak egy falut, Hunt fia Demeter comes (1275-78.) főispánsága alatt pedig annak egyik rokona, Palásti Jób, a Simonyiak jószágait (Kér, Nagy- és Kis-Kereskény, Varsány) pusztította. (Századok 1867. 129.) Noha Demeter főispán főrészes volt ezekben a pusztításokban,mégsem érte baj, nemcsak azért, mert Palást közelében emelkedő vára, melyről egy 1283-ben kelt oklevél emlékezik meg, biztos védelmet nyújtott néki, (Wenczel IV. 248.) hanem azért is, mert mindenkor meg tudta őrizni a király kegyét. IV. László király 1284-ben kelt oklevele, melylyel Hont helységet adja Demeternek, magasztaló szavakkal emlékezik meg hűségéről, melylyel iránta gyermekkora óta viseltetett. (Századok 1869. 627.) A belzavarok közepett, 1285. elején, újabb tatárbetörés híre is rémítette a lakosokat. Hontból is többen fegyverkeztek a tatárok ellen, így a Rakonczai nemesek, a kik már az Otakár ellenes hadjáratban is érdemeket szereztek.
László király feslett életmódja mindegyre növelte az elégületlenséget. 1287-ben az elégületlen főurak, többek között a Barsa nembeli Tamásfiak és a Héder nembeli Henrikfiak, ismét kitűzték a lázadás zászlóját; László király híveivel márczius havában a Zsitva folyónál foglalt állást, de megveretvén, onnan Korponára, majd Liptóba húzódott. Május 18-án azonban már a Csepelszigetről hirdetett kegyelmet a felkelőknek. A Zsitva mellett vívott ütközetben ismét ott találjuk a király oldala mellett a Rakonczai nemeseket; egyik rokonunk Budafia Pósa az életét is ott veszítette. (Pauler i. m. II. 394. Kubinyi Ferencz Hontvm. Oklt.)
E zavarteljes időkben Hont vármegye lakosai sem voltak mentek a támadásoktól. Forró Péter, Mikó zólyomi ispán fia, a Balassa család egyik őse, felhasználván a belzavarokat, váraiból, Kékkőről és a gyarmati toronyerődből ki-kitörvén, pusztította a vármegyét, sőt rokonainak jószágait is magához ragadta.
309De a Hunt-Pázmán nemzetség sarjai sem maradtak tétlenek. Hunt-Pázmán Tamás a Ladomér esztergomi érsek birtokait pusztította és ezért 1287-ben Gyürki helységet volt kénytelen az érseknek kárpótlásul átengedni. Hunt fia Benedek az érsek vadkerti jószágát perzselte fel, majd a dézsmát is lefoglalta; 1291-ben azonban halálos ágyán megbánván bűneit, végrendeletileg Nevelen nevű birtokát az érseknek, esztergomi házát pedig a sághi monostornak hagyományozta.
Valamennyin túltett azonban Hunt-Pázmán Kázmér fia Lampert, a ki apósának, Forró Péternek, halála után annak kékkői és gyarmati várait foglalta el és Forró Péter martalócz hadával hosszabb ideig rettegésben tartotta Hont vármegyét. Hasztalan fosztotta meg őt a király a rábizott birtokoktól és hiába ajándékozta azokat Demeternek, a Balassák ősének, a királyi adománynak egykönnyen nem lehetett érvényt szerezni. Demeter végül is rendes ostrom alá vette a gyarmati toronyerődöt, mely azonban az oklevelek szerint, csak nagy vérontás és emberáldozatok árán került a hatalmába.
A győzők a félelmetes ellenféllel szemben még ekkor sem mertek erélyesebben fellépni, hanem inkább egyezséget kötöttek vele. Ennek az 1290-ben kötött egyezségnek értelmében Lampert neje is részes lett a Forró Péter özvegyének átadott hidvégi favárban. (Századok 1867. 132.)
Alig egyezett meg Lampert a Balassákkal, rávetette magát az ipolysághi monostorra, azt felgyujtotta, a lakosokat legyilkolta és a monostor vagyonát elrabolta. (Fejér, VI. I. 217.) E merényletért azonban már felelősségre vonták, mire kárpótlásul egyezségileg 1292-ben Olvár birtokát kötötte le.
III. Endre.
Az országos zavarban László királyt is elérte a végzete: kedvelt kunjai Kőrösszegen meggyilkolták. Halálának hírére a nemzet jobbjai az utolsó Árpádivadék, III. Endre király köré sorakoztak. Az 1290. augusztus végén tartott óbudai országgyűlésen a Hunt-Pázmán nembeli János, kalocsai érsek vitte a főszerepet.
III. Endrének elsősorban Albert osztrák herczeggel kellett megmérkőznie, a ki a határszéli várakat elfoglalta és azokat vonakodott visszaadni. 1291. június végén gyűlt egybe a sereg, melyben a honti várjobbágyok közül részt vett Palásti Ivánka fia Jób is, a kit a király a hadjárat alatt szerezett érdemeiért 1300-ban megnemesített. (Kubinyi Fer. H. Oklt.) A hainburgi békekötés után a főhivatalokban is lényeges változás állott be. A királyi tanácsban feltünik Miklós fia Demeter, a Balassák egyik őse, a ki nagybátyjának, Forró Péternek garázda vejét, Lampert urat megfékezte és ezzel Hontban is helyreállította némileg a rendet.
A békét azonban hamarosan ismét általános fejetlenség váltotta fel. A mikor 1292 őszén III. Endre király a Héder nembeli Iván fogságába került, az egész országban kitört a zavar. A Duna balpartján Csák Máté kezdett garázdálkodni, mitől a Hunt-Pázmánok vérszemet kapván, az esztergomi érsek birtokaira vetették magukat. Pásztói István fiai, László, János és Miklós, miként ezt Marczellus országbíró 1293. évi ítéletleveléből tudjuk, az érsek jobbágyait Pásztóról elűzték és a barmokat lefoglalták. Az érsek parancsára három ízben, úgymint Hidvég, Ságh és Egeg piaczain nyilvános hirdetés útján, megidézték őket és minthogy nem jelentek meg, az országbiró Kemencze birtokuk elvesztésére itélte őket. (Fejér, VI. 1. 270.) Kozma fiai István, Lampert és László azonban túltettek rokonaikon is. A Ladomér esztergomi érsek panaszára megtartott vizsgálat, a pusztulás szomorú képét tárja elénk. Márton országbíró 1295. évi levele (Fejér, VI. 1. 383.) részletesen felsorolja a Kozmafiak garázdálkodásait. Igy Lampert az érsek Berzencze nevű helységét elpusztítván, ott száz márka kárt okozott, Perbetén a jobbágyoktól 18 barmot és lovat rabolt, Ölveden 34 ökröt foglalt le. Szetéről 40 faházat vittek el a Kozmafiak és ott okozott pusztításukat 150 márkára becsülték. Majd István, testvérével szövetkezvén, Füzesgyarmaton húsz marhát és ugyanannyi más barmot rabolt. Bajta helységből László, Lampert és István negyven ökröt és húsz barmot, Berényben pedig Csák Máté mester szolgáival 31 lovat és 60 barmot raboltak el. E mellett még megtámadták a Budára, valószinüleg a pünkösdi vásárra menő embereket és ez alkalommal tíz szekeret fosztottak ki. Ezalatt Ugron szolgáival Kemenczén és Szalka helységekben pusztított. Ha hozzá vesszük, hogy ebben az időben a maróthi, kőkeszi, hébeczi és ipolykeszi nemesek között is örökös villongások voltak, melyek szintén a lakosok legyilkolásával folytak le; továbbá, hogy Palásti Ivánka fia Jób a Simon négy fiának (a Simonyi család varsányi ága őseinek) birtokait (Kér, Nagy- és Kis-Kereskény, Varsány) pusztította: bízvást elmondhatjuk, hogy az ököljog uralkodott egész Hont vármegyében. (Századok. 1867. 119.)
310Ladomér esztergomi érsek, a kinek birtokai leginkább ki voltak téve a pusztításnak, leginkább ragaszkodott III. Endre királyhoz. az ő iránta tanúsított tisztelete jeléül, 1297. január 27-én új oltárt alapított az esztergomi kápolnában és arra Nagymaros dézsmáját rendelte fordítani. Ladomér érseknek 1298-ban bekövetkezett halálával, III. Endre sokkal gyengébbnek bizonyult, semhogy a pártütőkkel leszámolhatott volna.
Az 1298. évi pesti országgyűlés után a vármegyékben is megindult a hatalmaskodók nyomozása. (Pauler i. m. II. 459.) Lampert comes, a honti rablólovagok egyik legrettegettebb alakja, már 1297-ben magába szállt és a sághi monostor felgyujtásáért kárpótlást ajánlott fel. Példáját követték testvérei is, a kik 1298-ban hódoltak meg a királynak. A Csákok, a kikre a Divék nemzetségből származó Iroszló és Barczellus tűzzel-vassal támadtak, egy időre abba hagyták garázdálkodásaikat.
Ekként rövid időre helyreállt Hontban a nyugalom. Az ország déli részén azonban az elégületlenektől támogatott trónkövetelő Anjouk kezdtek mind fenyegetőbben fellépni.
III. Endre királynak 1301. január 14-én bekövetkezett váratlan halála uj fordulatot adott az eseményeknek. Az Árpádok kihaltától az Anjouk uralmának megszilárdulásáig terjedő másfél évtizeden át Csák Máté hatalmaskodott. Csák Mátéval 1293-ban találkozunk első izben, a ki akkor királyi lovászmester és pozsonyi ispán volt. 1296-ban már a nádori méltóságban találjuk őt, de a Divék nemzetség ellen elkövetett hatalmaskodásai miatt attól megfosztatott. 1300-ban ugyan személyesen megjelent a királyi udvarban, sőt az általa elfoglalt jószágok közül nehányat át is adott a Divék nemzetségnek; méltóságát azonban nem nyerte vissza.
Venczel király és Róbert Károly.
III. Endre halálával az ország két pártra szakadt. Demeter, zólyomi főispán, kinek családi összeköttetései révén is jelentékeny befolyása volt Hont vármegyében, a cseh párthoz tartozott; míg Csák Máté eleinte inkább az Anjou párthoz hajlott. (Pór Antal: Trencsényi Csák Máté. Magyar Tört. Életrajzok. 43.) Az alkudozások közepett, a melyekben főszerepe a pénznek volt, Csák Máté az ifjabb Venczel király pártjára állott. Ez az utóbbi körülmény jelentékeny hatással volt Hont vármegye magatartására is. Az interregnum alatt Csák Máté az egész felvidéket hatalmába kerítette; Venczel király pedig, hogy a mindegyre jobban elhatalmasodó főurat magának megnyerje, 1302. márczius 1-énkelt oklevelével nem csupán Trencsént és Bajmóczot adta neki, hanem az akármi úton-módon szerzett birtokaiban is megerősítette. Igy kerülhetett a birtokába Drégely vára is, mely akkoriban a vármegye egyik leginkább számbavehető erőssége volt. A vármegye nemzetségei közül a Hunt-Pázmánok bényi ágának sarjai voltak összeköttetésben a Csákokkal. 1299-ben azonban a király hívei lettek s Csák Máté ellen fordultak; de 1301-ben Csák Máté megtörte erejüket, elfoglalta drégelyi várukat és igy egyidőre letűntek a szereplés teréről. A Palásthyak ősei, a kiket különben rokoni kötelék is fűzött a Csákokhoz, még inkább lekötelezettjeik voltak, mert Palást egy része a Csákoké volt. A Pécz nemzetség tagjait is Csák Máté szolgálatában találjuk. Csák Máté azonban, daczára az 1302. évben kapott adománylevélnek, tétlenül nézte a Venczel és Róbert Károly közötti küzdelmet. Venczel uralkodása csakhamar véget ért, mert a fiát féltő apa, Venczel cseh király, 1304 nyarán fiát visszavitte Csehországba.
Venczel távozásával ugyan az Anjou-párt reményei erősbödtek, az ország egy része azonban a bajor Ottót hívta meg a trónra. Csák Máté nem volt az Ottó híve és azt az időt, a mig a főurak közös elhatározással mindennemű cselekvéstől tartózkodtak, (1307. ápr. 24.) ő arra használta fel, hogy ellenfeleivel leszámoljon. Ezek közé tartozott Miklós fia, Demeter, zólyomi és pozsonyi főispán, a Balassák őse, továbbá Domonkos fia, Dancs, az előbbinek barátja és rokona. (Századok. 1876. 117.) Ezek várait Csák Máté elfoglalta; segítőtársa volt ebben Bogár fia, Márton, a ki a Pécz nembeli Ivánka fia, László drégelyi várnagygyal együtt a hatalmas kényúrnak valóságos helytartója lett Hontban. Egyedül Tamás mester esztergomi érsek nem csüggedt; 1306-ban hatalmas szónoklatainak hatása alatt, tekintélyes sereg gyült egybe Esztergom visszavételére, hova Csák Máté is elküldötte Bogár fia Mártont, valószinüleg a Németujváriak iránti gyűlölettől ösztönöztetve. Az ezt követő udvardi tartományi zsinat, majd Gentilis bibornok bejövetele jelentékenyen előmozdították Róbert Károly ügyét. Gentilis bibornok arra törekedett, hogy Csák Mátét a Károly király hivéül megnyerje; ezért Visegrád mellett a kékesi pálos kolostorban, 1308. november 10-én találkozott Csák Mátéval, a kit ez 311alkalommal sághi Vörös Bede, a Lévai Cseh család őse, akkor még egyszerü köznemes és Zách Feliczián is elkisértek. Sághi Vörös Bede már előbb is érintkezett Tamás esztergomi érsekkel, a kinek pénzt és lovakat adott kölcsön.
Csák Máté azonban nem tett eleget a kékesi egyezmény feltételeinek; a koronázás ünnepére nem jelent meg és tovább folytatta rablókalandjait. Gentilis bibornok hasztalan igyekezett őt jobb útra téríteni és végűl is 1311 július 6-án Pozsonyban egyházi átok alá vetette. Csák Máté haragja az egyházi átok kihirdetése után az esztergomi érsek és általában a papság ellen irányult. Mialatt ő maga a nyitrai püspököt támadta meg, azalatt hivei az esztergomi érsekség birtokait dúlták fel. Maga Sághi Vörös Bede, az esztergomi érsek személyes ismerőse, Gyarmat, Szent-György, Szodó, Kéménd és Sarló helységek elpusztítása után Keszi és Ságh helységeket prédálta fel. A Csák nembeli Móricz bán fia, Mihály és András Bulcsu (Bucs), Szegi és Kurt helységekben pusztítottak; az utóbbi két helységben nemcsak a jobbágyságot fosztották ki, hanem a papi tizedet is behajtották. A Rosd nembeli Bajoni Mikucsa (Mikócza) Tild helységet, Varjas János fia Tamás és Mócs fiai Pádot, Kis-Gyarmatot, Ibor fia, István pedig Börzsönyt, Lelédet és Bajtát pusztították el. Leléden egy ember sem maradt, mert a kit le nem vágtak, az megfutamodott onnan. Börzsönyben az érsek ezüstbányái is a Csák Máté hiveinek hatalmába kerültek. Renold testvére, Péter, Szalkát (Ipoly-Szalka), Szetét és Berneczét, Elefánti Mátyás pedig Húgyag helységet pusztította el. 1311 nyarán a Garam és az Ipoly között egyetlen falu sem maradt sarczolatlanul.
A rozgonyi ütközet (1312. jun. 15.) megsemmisítette Csák Máté szövetségeseinek, az Amadéfiaknak hatalmát; de Csák Máté erejét még nem törte meg. Hollókő eleste után, melyet Szécsényi Tamásra bízott, a király Hontba jött, hogy a hűtlen Csák nembeli János várát, Visket ostrom alá vegye; de úgy látszik nem sok sikerrel, mert mindössze arról van tudomásunk, hogy Micsk a Csák Máté egy vitézét elfogta. (Fejér: VIII. 2. 470.) Hontban ekkor a királyi seregnek még nem volt maradása. Csák János ravasz, számító és veszedelmes ellenfél volt, a ki be tudta magát hizelegni a királynál, sőt az országbírói méltóságot is elnyerte, a mit arra használt fel, hogy Károly király élete ellen törjön; a mikor pedig ez a terve nem sikerült, titokban Mátéhoz menekült. (Millenn. Tört.: III. 53.) A honti köznemesség is ekkor még inkább Csák Mátéhoz szított és a királyi sereg valósággal ellenséges földön érezte magát. Ez a helyzet azonban nehány év alatt megváltozott. Szécsényi Tamás 1316-ban visszafoglalta Visegrádot, majd 1317 november 3-án Komárom is bevétetvén, Hont vármegye felszabadult a Csák Máté igája alól. 1317-ben már az Ú. n. Mátyusföld a Garamnál kezdődött, melynek mintegy előőrse volt Léva vára; ennek parancsnoka Sághi Vörös Bede volt, kinek Hontban is nagykiterjedésű birtokai voltak. Az 1317-én Borsa Tamás fia, Kopasz lázadása alkalmával a Hont felől jövő támadásokra Szécsényi Tamás őrködött, kinek hada a nógrádi várakban harczrakészen állott. Károly uralma megszilárdulásának jele már, hogy 1317-től kezdve, a király hívei a Garam, sőt a Zsitva folyók mentén kapnak birtokokat adományul. (Anjouk. Okmt. I. 480.)
A Hunt-Pázmán nembeli Turi Miklós és unokatestvére, Jánoki tamás, visszakapták a királytól a jánoki uradalmat, melyet Aba Amádé nádor és fiai tőlük elfoglaltak. Turi Miklós és apósa, Szügyi Lotho András, az ősi nemzetségi javakat azonban a maguk számára igyekeztek biztosítani, mi ellen Jánoki Tamás 1318-ban hasztalan tiltakozott. (Kubinyi Fer.: Honti Oklt. 65.) Sőt, a mikor a király Tamás és Miklós között 1321-ben perdöntő bajvívást rendelt el, Tamás állítása szerint az bajnoka győzött ugyan, a király mégis oly erőszakosan pártolta Miklóst, vagyis inkább az apósát, Szügyi Andrást, hogy a bírák a győzelmet és azzal együtt a jánoki uradalmat Turi Miklósnak és apósának itélték oda. Csak Károly király halála után kezdhették meg újból a pert a Jánoki Tamás fiai Szügyi András fiai ellen, a kik időközben beültek a Hunt-Pázmán nemzettségi javakba és 1344-ben kénytelenek voltak az uradalom egy részét visszaadni a Tamásfiaknak. A Csák Máté ellenes harcz azonban még 1318-ban sem szűnt meg; csak az 1321 márczius 18-án bekövetkezett halálával hódoltak meg hívei, így Haszló fia Gyula comes, a Tapolcsányi család őse is, a ki feladván Léva várát a királynak, ezért a bakabányai ezüstbányákat nyerte jutalmul. (Pór Antal: Trencsényi Csák Máté. Magy. Tört. Életrajzok. Botka Tivadar: Trencsényi Csák Máté és kortársai. Értek. A Tört. III. kötet.)
312Tamás mester esztergomi érsek nem érte meg Csák Máté halálát, mert mintegy két hóval előtte elhalálozott. Utódára, Boleszló herczegre, hárolt a nehéz feladat, hogy a közel három évtizeden át tartó belzavarok után az egyházi ügyeket és az egyház birtokviszonyait Hontban is rendezze. Boleszló érsek, főleg kegyességével igyekezett a viszályt megszüntetni; így tett Nagymaroson is, melynek idegen vendégei megtagadták a tizedfizetést. Sokat tett a belháborúk alatt elpusztított érseki birtokokért, így Tild helység neki köszönhette a helyreállíttatását, pedig ebben a faluban az érsek kárát, melyet Rosd nb. Mikócza okozott, 150 márkára becsülték. (Pór Antal: Boleszló Herczeg Eszterg. Érs.)
Noha Csák Máté halálával a belháborúk véget értek, Palásti Kopai, a ki Csák Máté iskolájában nőtt fel, tovább folytatta garázdálkodásait. 1323-ben rokonának, Palásti Brizó unokájának, Fülöpnek, vezekényi házára tört, de második támadása alkalmával szolgáját Palásti János, Fülöp testvére leterítette. (Palásthy Pál i. m. I. XXXIV.) Palásti Kopai, a ki Zách (Záh) Feliczián idősebb leányát bírta nőül, szomorú véget ért.
Csák Máté halála után apósával együtt ő is meghódolt a királynak és szabad bemenetet nyert az udvarhoz. Zách Felicziánnak 1330 április 17-én a királyi család ellen elkövetett merényletében azonban őt is részesnek találták és Bató (Pató), Péter és Lambert nevű testvéreivel együtt bitófára került, nejének, Sebe asszonynak pedig Becsei Imre fejét vétette. Ártatlan gyermekeiket sikerült a János lovagoknak megmenteniök és tengeri szigetre vitték őket, hogy soha többé ne lássák hazájukat. (Millenn. Tört. III. 79. - Századok, 1887. 210-216.) Malonya birtokát pedig utóbb 1347-ban Nagy Lajos király Kistapolcsányi Miklósnak, az András herczeg nevelőjének adta, a ki Zách Feliczián merénylete alkalmával a karjával fogta fel az ifjú herczegre mért csapásokat.
A mikor pedig Róbert Károly másodszülött fiát, Endre herczeget nápolyi Jankával eljegyezte és András trónörökösként Nápolyban maradt, egykori nevelőjét, Kistapolcsányi Miklóst rendelte melléje, a ki még 1342-ben is mellette volt.
Báthory István.
(Eredetije az Orsz. Képtárban.)
Báthory István czímere.
Nagy Lajos.
Alig húnyta be szemeit Róbert Károly király, panaszos hírek érkeztek Nápolyból. Endre királyfi levelei következtében Nagy Lajos király Erzsébet anyakirálynét küldte Nápolyba, kinek kiséretéhez a többiek között Sághi Bede, ekkor már hrussói várnagy is tartozott. Alig tért vissza azonban Erzsébet az országba, ismét megindult az ármány Endre királyfi ellen, melynek 1345-ben áldozatúl is esett. Nagy Lajos királyt ekkor a Velencze ellenes háború tartotta lekötve; a mikor ez év nyarán Horvátországból visszatért Visegrádra, gyakran rándult át Damásdra, a hol vadászkastélya volt és az uralkodás fáradalmait a márianosztrai és a damásdi vadászterületeken pihente ki. (Zichy Okmt. II. 182-183.) A Velenczével létrejött fegyverszünet megkötése után, Endre halálát megboszúlandó, Lajos király is útra kelt Olaszországba. Az előhad Geletfi Miklós nádor vezérlete alatt Mindszentek napja táján (1347. november 1.) indúlt el; Lajos király mintegy tiz nappal később követte. Kiséretében voltak a Pécz nembeli Aladár fia Miklós, drégelyi várnagy és Hont vármegye volt főipánja, továbbá a vármegyében is birtokos Kathyz nembeli Szécsényi Tamás fia Konya Miklós, a ki Corato várának parancsnoka lett, mely vár azután árulás utján Tarenti Lajos birtokába jutván, Konya Miklós csak ügyességének köszönhette, hogy az olaszok bosszújának áldozatúl nem esett. (Millenn. Tört. III. 204.) 1350 április 18-án Lajos király másod izben vezetett hadat Nápolyba. Ez alkalommal vele mentek Gelet fia Miklós nádor két fiával, Jánossal és Domonkossal, Hont vármegye akkori főispánjával, továbbá Szécsényi Tamás fia Kónya, azután Maroucsuk, Hont vármegyének két izben főispánja, a ki Contarzó várának bevételénél tünt ki, mely vár Sanseverinói Róbert vezérlete alatt egyedül állott ellent a diadalmasan közelgő magyar seregnek. (Pór Antal: Nagy Lajos. Magy. Tört. Életr. I. 228.) Végül a vármegyében birtokos Becsei Vesszős mester, a ki Turóczi krónikája szerint a tarenti herczeget leszúrta.
Lajos király az 1350. év vége felé ismét hazatérvén, a következő évben (1351) az egyesült magyar-lengyel sereggel a lithvánok ellen fordult. Maroucsuk honti főispán ebben, valamint az 1352. évi hadjáratban is hű kisérője volt; ez utóbbi alkalommal azon negyven vitéz közé tartozott, a kik őt a hadjáratból visszakisérték. A lithvániai hadjáratot követte a velenczei, melynek folyama alatt a megrettent velenczei köztársaság 1358-ban békét kért. Geletfi Miklós nádor fia Domonkos drégelyi várnagy és honti főispánnak ez alkalommal a békekötésnél is nevezetes 313szerep jutott; egyik eskü-társa volt a királynak, a ki a békét esküjével pecsételte meg.
A mint a háborús időket békés évek váltották fel, Nagy Lajos király is huzamosabb ideig tartózkodott Visegrádon, innen gyakrabban átrándult Damásdra, vadászni; de évek multával már inkább a tőle 1352-ben alapított mária-nosztrai pálos-monostort kereste fel, melynek falai között gyakran időzött, hogy az uralkodás gondjait és fáradalmait kedvencz szerzetesei tudományos körében töltse el. (Pór A. i. m. II. 552-598.) Hontban való gyakori tartózkodásához számos adomány és kiváltság füződik. A Hébeczi család kihaltával, Szud helység 3/4 részét, 1366-ban, udvari orvosának, László mester kalocsai érseknek adományozta. (Századok 1869. 635.) A szitnyai erdőket 1368-ban kelt rendeletével Selmeczbánya és Prencsfalu között osztotta fel. 1372 szeptember 11-én, valószinüleg Visegrádról Zólyomba való utaztában, Szalatnyán állított ki egy oklevelet. (Kubinyi Hont. Oklt. 150 okl.) A mikor egy alkalommal Mária-Nosztrán a pálosoknál tartózkodott, megigérte a szerzeteseknek, hogy a velenczei háború kedvező befejezése esetén megszerzi remete Szent Pál ereklyéit. Lukács nevű pálos szerzetes biztosította a királyt Isten segítségéről és ennek jeléül a szerzetes egy hársfa-csemetét ültetett, a melyet sokáig Lajos fájának neveztek. Az 1381-ben kötött béke értelmében Velencze csakugyan átadta Szent Pál ereklyéit, nagy örömet szerezvén ezzel a királynak, a ki abban az időben mindinkább kereste a hit vigasztalásait. (Millen. Tört. III. 329.)
Mária és Erzsébet.
A Nagy Lajos király halálát követő belzavarok közepett Hont vármegye csak tétlen szemlélője volt az eseményeknek. Tudjuk a történelemből, hogy a nőuralom ellen elégületlenség támadt, mely II. Károlyt ültette a trónra, kinek emlékét a dalmadi Gergely részére 1386-ban január 13-án kiállított adománylevél (Honti Oklt. 176.) őrzi a vármegyében. A II. Károly meggyilkoltatásának hírére kitört délvidéki lázadás lecsendesítésére megjelent királynőket 1386. nyarán a lázadók elfogták; Mária királynő csak a következő évben (1387) szabadult ki a fogságból, és az eléje jövő Zsigmonddal, a kit időközben párthívei királylyá választottak, Zágrábban találkozott és a külső viszonyok kényszerítő hatalma alatt férjévé és uralkodótársává fogadta őt.
Zsigmond.
Zsigmond uralkodása kezdetén bőkezü adományokkal igyekezett magának híveket szerezni. 1389-ben a Hunt-Pázmán nembeli Vajdai Demeter veszprémi püspöknek és unokaöccseinek adományozta Hunt-Pázmán ifj. Ders és Demeter összes birtokait, a kik ekként ismét jelentékeny birtokosokká lette a vármegyében, habár a nemzetség régi hatalmát visszaszerezni nem tudták. A szerencsétlen kimenetelű nikápolyi hadjárat, valamint Zsigmond király önkényes eljárása azonban mindegyre fokozták az elégületlenséget. Az ellenzék élére az országnagyok maguk állottak. A mikor 1401 április 28-án Zsigmondot elfogták, az ország kormánya egy e czélból alakult tanács kezébe került, melyben a Hont vármegyebeli birtokos Szécsényi Frank országbíró is helyet foglalt. Zsigmond azonban, párthíveinek közbenjárására, csakhamar kiszabadult a fogságból. Az a párt, a mely Nápolyi Lászlót óhajtotta a magyar trónra, mindegyre háborgott; László fellépése azonban kudarczczal végződött. Zsigmond király hívei könnyű szerrel fojtották el 1403. nyarán az egész felkelést; Szántói Laczkfi Jakab és Dávid, a kik Komárom várát megszállták, a felkelés tovább terjedését megakadályozták, és így (Millenn. Tört. III. 460.) László híveivel Dalmácziába szorult. Mialatt kanizsai János esztergomi érsek Zárában volt, Zsigmond hívei bevették Esztergomot és a prímás birtokait elpusztították. A nápolyi László-féle felkelés leveretése után Zsigmond egész hadseregével Tvartkó boszniai király ellen fordult. A sikeres boszniai hadjárat emlékére alapította 1408 deczember 12-én kelt oklevelével a Sárkány-rendet, melynek első lovagjai között a vármegyében birtokos Szécsényi Simon főajtónálló és Lévai Cseh Péter főlovászmester is szerepelnek, utóbb megkapta e rendet Gyarmati Balázsfi (Balassa) Miklós fia László, a vármegye főispánja is (1409.). Mialatt Zsigmond király a konstanzi zsinaton volt, azalatt (1416-ban) török martalóczok törtek be az ország déli vidékére, mely alkalommal többen rabságba estek. a rabságba jutott főurak kiváltása érdekében, Garai János kezdeményezésére, Lávai Cseh Pétert küldték a törökökkel való megalkuvásra Lazarovics István rácz despotához. (Millenn. Tört. III. 531.)
A husziták.
Még a konstanzi zsinat folyama alatt a Husz János elégetése miatt elkeseredett csehek megkezdték 1424-ben támadásaikat hazánk éjszaknyugati részei ellen és 314ettől kezdve közel egy félszázadon át rettegésben tartották Hont vármegyét is. Az első nagyobb huszita becsapás (1428) inkább csak a Vág völgyére szorítkozott, 1431 nyarán azonban Ziska árvái egész Léva vidékéig hatoltak és a bányavárosokat fenyegették. Megfékezésükre Borbála királyné, a ki a távollevő Zsigmond helyett az ország kormányát vitte, Rozgonyi Miklóst és Berzeviczi Pohárnok Istvánt küldte, a kik elől a táboríták a morva határra vonultak vissza. (Millenn. Tört. III. 576.) 1432-ben a huszita rablócsapatok Körmöczbányát fogták ostrom alá és habár bevenni nem tudták, a környéken megfészkelték magukat. (Bars várm. monogr. 111. lap.) Ettől kezdve Selmeczbánya város állandóan ki volt téve a husziták támadásainak, mígnem Lévai cseh Péter és Tibor vajda 1434 nyarán megtisztították a felvidéket a huszitáktól.
I. Albert.
Zsigmond királyt élete végszakában nejének fondorlatai nyugtalanították. Zsigmond bőkezűen gondoskodott nejéről; nemcsak az úgynevezett alsómagyarországi bányavárosok bányáit adományozta neki, de ezenfelül még egyéb jószágokkal is kárpótolta. Igy többek között Borbála királynő birta a csalomjai uradalmat, melyhez Nógrádból három falu tartozott. (Teleki: Hunyadiak kora. X. 47.) Mindazonáltal a királyné, valamint rokonai hálátlanok voltak Zsigmond iránt, kinek közeli halálára számítva, a husziták főembereivel szövetkeztek, megigérve azoknak a közreműködésüket, hogy a cseh korona Zsigmond halála után Ulászló lengyel királyra szálljon. Zsigmond utóda, Albert király, a ki anyósát botrányos élete miatt amúgy sem kedvelte, Borbála fondorlatairól tudomást szerzett és 1439 június 11-én az országgyülés hozzájárulásával elvette tőle Csalomját, mivel annak további birtokára a hon ellenségeivel való szövetkezése miatt érdemtelenné vált. Ezt a birtokot nejének, Erzsébet királynőnek adományozta. (Teleki: Hunyadiak kora X. 47.) Ugyanígy kerültek az alsómagyarországi bányavárosok is Erzsébet birtokába; ez azonban a következő években véres belháború szülőoka lett.
Murád szultán fenyegető magatártására az országgyűlés általános felkelést hirdetett. A titelrévi táborban ott találjuk a vármegyei urak közül Lévai Cseh Pétert, továbbá Sághi Balázst és Gyarmathi Vajdafi Miklóst. (Teleki: i. m. X.). Az eredménytelen hadjáratból Albert király már magával hozta a betegséget, mely Neszmélyen véget vetett életének.
Ulászló.
Albert király halálával a nemzet megoszlott Albert utószülött fia, László és Ulászló, az ujonnan választott király között. E megoszlás jelei csakhamar mutatkoztak Hontvármegyében is. Erzsébet özvegy királyné, hogy a bányavárosokat a maga számára biztosítsa, Brandeisi Giskra János cseh huszita vezért behívta az országba és Zólyom várát adta neki. Ziska fellépését csakhamar általános pusztítás követte a vármegyében. Míg 1440-ben Ulászló hívei, Lévai Cseh László és a Rozgonyiak, Bakabányát szorongatták, 1441-ben Korponát vették ostrom alá, melyet Gyarmati (Balassa) László és Jórig Gyula védtek, s a melyet csak a Körmöczbányáról hirtelen érkezett segély mentett meg az elfoglalástól. A Lévai Csehek felépése következtében Szécsényi László nógrádi és honti főispán, Kálnai Ethre fia, Mihálylyal, Gyarmati Istvánnal, a körmöczbányai és a saskői kapitányokkal, valamint a bányavárosokkal (Selmecz-, Baka-, Béla-, Lybeche-, Ujbánya), véd- és daczszövetséget kötött, mely nemsokára félelmetes hatalommá lett. (Botka Tivadar: Bars Várm. Oklt. 94.). E szövetség erejében bízó selmeczbányaiak 1442. elején megtámadták a szintén Ulászló király pártjához tartozó Szent-Benedeket és felégették. Selmeczbánya város polgárainak e tette nem maradt megtorolatlanul. Még azon év május 24-én Lévai Cseh László és Rozgonyi Simon egri püspök mintegy négyezer főnyi haddal megtámadták a várost, felgyújtották és kirabolták.
Hunyadi János.
Mindazonáltal Ulászló király pártja nem tudott mélyebb gyökeret verni a vármegyében, mert Széchy Dénes prímás, a vármegye egyik legnagyobb birtokosa is visszatért a gyermek László pártjához és így a vármegye urai közül egyedül a Lévai Csehek maradtak Ulászló hívei. A pártküzdelmeknek csak az 1442. deczember 13-án aláírt békekötés vetett rövid időre véget. A szerencsétlen kimenetelű várnai csata 81444.) után azonban ismét belzavarok fenyegették az országot. Lévai Cseh László felhasználván az alkalmat, 1446-ban a sághi monostorra tört és abból 16.000 aranyforint értékű kincset szállított a lévai várba. A várnai csata után a rendek előbb az ország kormányzását öt főkapitányra bízták, majd 1446-ban Hunyadi Jánost választották az ország kormányzójává. A következő évben (1447.) ismét Budára gyűltek össze az ország rendei, hogy nádort válaszszanak. 315Hont vármegyét ez alkalommal öt követ - Baloghi Sandrin, Deméndi Miklós, Figei György, Kazai Gyula és Gyarmati László - képviselte.
Hunyadi a törökkel szemben szabad kezet akart nyerni és ez okból még ez év július 21-én Rimaszombaton tárgyalásokba bocsátkozott Giskra János cseh vezérrel, kivel szemben ez alkalommal a legmesszebb menő engedékenységet tanúsította; csakhogy Giskra nem volt az az ember, a kivel egykönnyen egyezségre lehetett volna lépni. A mint Hunyadi a török támadás ellen biztosítottnak érezte magát, 1449. őszén újból megindította a hadjáratot Giskra ellen, melynek az 1450. márczius 28-án Mezőkövesden megkötött béke vetett véget; a béke értelmében Selmeczbánya továbbra is a Giskra birtokában maradt. (Millenn. Tört. IV. 101. Teleki: Hunyadiak Kora X. 256.). A béke azonban csak papiron maradt. Hunyadi János megsokalván a csehek garázdálkodásait, 1451-ben újból hadat indított Giskra ellen. Augusztus 26-án Terenyén (Terény?.) táborozott, honnan három levelét bírjuk (Teleki: Hunyadiak Kora X. 314.); innen Losoncz felé vonult és ott szeptember 7-én Giskrával csatát vívott, de a csata során, nehány ellenséges érzületű főúr visszavonta csapatait és Hunyadi magára maradván, kénytelen volt visszavonulni Budára. Őszszel ujból hadat vezetett Giskra ellen és ez alkalommal Ipolyságot foglalta vissza; de további sikereket nem ért el, mert Körmöczbányát be nem vehette és másfelől is lekötötték a figyelmét Frigyes császár fondorlatai. (Millenn. Tört. IV. 105. Bars várm. monogr. 323.).
V. László.
1452-ben a magyar és az osztrák rendek Frigyest közös megegyezéssel az V. László kiadatására kényszerítették. Hunyadi az eredményes pozsonyi országgyűlés után Buda felé vonult; útközben márczius 30-án Szakállos-Pásztón kelt levelében értesítette Brassó városát a kötött szerződésről. Az 1452. augusztus 24-diki béke értelmében Giskra lemondott Korponáról is. (Történelmi Tár 1884. 593. 1.). László trónra jutásával Hont nem szabadult meg a csehektől, mert Giskrát az ifjú uralkodó kegyeibe fogadta és megerősítette felsőmagyarországi főkapitányi tisztében.
A törökök előnyomulásának híre nagy rettegésbe hozta az egész kereszténységet. A mikor Capistrano János, az egyszerű Ferencz-rendi szerzetes, lángbuzgalommal gyűjtött hadat a török ellen, elnémultak a régi párttusák is az országban. Maga Szécsényi László honti főispán, a ki kezdettől fogva V. László király hívei közé tartozott, 1454-ben felvétette magát a szerzet harmadik rendjébe. (Pettko Béla: Kapisztrán János levelezése 15. 1.). Hunyadi Mátyás királylyá választatása után Strassnitzban, a hódolók sorában találjuk Giskra követeit is, de a lengyel királytól elcsábíttatván, Giskra csakhamar ismét elpártolt Mátyástól és a csehek erre még vadabbúl pusztították a vidéket.
Mátyás király.
Mátyás király nyomban trónrajutása után leszámolt a csehekkel. Még 1458-ban Rozgonyi Simon főlovászmester, továbbá Hédervári László egri püspök, Vadna elfoglalása után, a kishonti kerületekbe szorították a cseheket, a kik Valgata vezérlete alatt Rimaszécs felé hátráltak. Mátyás vezérei a Rimavölgyében is utólérték őket és Valgatát, 250 társával együtt elfogták; a csehek másik vezére, Komorovszki Péter ugyan megmenekült, de hada teljesen szétszóródott. A győztes királyi hadak ekkor Gömör vármegyébe hatoltak. A Frigyes császárral kötött fegyverszünet után, 1459-ben, másodízben vonultak be Mátyás hadai a király vezérlete alatt a kishonti kerületekbe, mely alkalommal Osgyán várát foglalták el. (Teleki i. m. III. 197. - Mayer György: Giskra és Huszitái. 23. 1.). 1462-ben Giskra végre meghódolt és a kötött egyezség értelmében átadta várait a királynak, a ki az ország déli részében kárpótolta őt. A többi cseh csapatvezetők még egy ideig garázdálkodtak a felvidéken, de Szapolyai Imre 1465-ben írtó hadjáratot indított ellenük és még ez évben megtisztította a vármegyét e garázda hadtól.
A cseh garázdálkodások okozta károkat csak hosszabb idő multán pótolhatta a vármegye. Maga Mátyás király is tőle telhetőleg előmozdította a városok jólétét. Korpona bírájának előterjesztésére a várost azért, hogy a cseh rablások következményeit kiheverje és felépülhessen, 1467. február 22-én mindennemű vám kötelezettsége alól felmentette; egyszersmind megerősítette a városnak azt a kiváltságlevelét, mely a cseh rablások idejében elveszett. 1470-ben pedig, a város gyarapodása érdekében, mindazokat a polgárokat és jobbágyokat, a kik Korponára költöznek és ott új házat építenek, a levél keltétől számított tiz esztendőre, a kamarai illetékek és mindennemű díj fizetése alól felmentette. (Teleki: i. m. XI. 412.) De azért a többi városról sem feledkezett meg Mátyás. 1470. május 3-án kelt szabadalomlevelével Körmöcz-, Besztercze-, Selmecz-, 316Uj-, Baka-, Libet- és Fejérbánya (Bélabánya) királyi bányavárosokat a kincstári adótól és minden más adó és díj fizetésétől örökre felmentette.
A fejedelmi kegyből kijutott azoknak a vármegyebeli uraknak is, a kik Frigyes császár és a pártütők ellenében hűségüknek tanújelét adták. Szobi Péter, a ki csak 1440-től kezdve birtokos a vármegyében, volt egyike azoknak, a kik legjobban alkalmazkodtak a király parancsaihoz; 1464-ben a király rendeletére átadta a beszterczei várat az ottani polgároknak. 1466-ban, a szintén hontvmegyei Disznósi Lászlóval együtt, Bosznia, Horvátország és Dalmáczia bánjává nevezte ki őt a király. (Millenn. Tört. IV. 216.)
A Podiebrad cseh király ellen viselt háború óriási pénz- és véráldozata csakhamar újabb elégületlenséget támasztott az országban. Az elégületlenek élére Vitéz János primás állott, a ki Kázmér lengyel király hasonnevű fiát hívta meg a trónra. Kázmér herczeg 1471. őszén csakugyan betört az országba és Kassa mellett elvonulván, előbb Hatvan környékén táborozott, majd a Cserháton keresztül az Ipoly völgyébe és innen Nyitra felé vonúlt. Mátyás király azonban hamar itthon termett és az elégületleneket a maga részére hódította, Kázmér pedig rövid idő alatt kitakarodott az országból.
Mátyás király figyelme, még a cseh háború alatt is, Korponára irányult. A kül- és belföldi rablók gyújtogatásai következtében szenvedett károkért 1471. február 14-én a rendes királyi bérből 32 arany forintot elengedett. Utóbb még bőkezűbb is volt a város iránt. 1474. április 4-én a király ellátogatott Korponára és ez alkalommal meghagyta Bäckenschläger János egri, valamint Miklós váczi püspöknek, továbbá Guthi Ország Mihály nádornak és Báthori István országbírónak, hogy a korponai polgárokra ne merészeljenek vámot vetni. De Korpona hálás is volt, főleg a törökök elleni háborúkban. A mikor Mátyás királynak a közelgő menyegzőjére pénzre volt szüksége, 1476. szeptember 8-án Korpona városához intézett levelében kiemeli a város áldozatkészségét; ha a különös szükség nem kivánná, úgymond a királyi levél, nem is szorítaná a polgárokat újabb költségek fizetésére, de most, miután másként nem lehet, küldjön a város követeket a kincstartójához, a ki ez ügyben a király kivánságát a polgárokkal közölni fogja. (Teleki: i. m. XI. 430., 505. XI. 564.)
Mátyás király figyelme a bányaművelésre is kiterjedt. A mikor megtudta, hogy Selmeczbánya város polgárai között sokan elhanyagolják a bányászatot és kizárólag bormérésből élnek, 1481. márczius 29-én leiratot intézett a városi tanácshoz, melyben mindazokat a városi lakosokat, a kik bányászattal nem foglalkoznak, eltiltotta a borméréstől; egyszersmind megengedte, hogy a bányászat előmozdítására bányatársulatok alakíttassanak. (Teleki i. m. XII. 169.)
Mátyás király uralkodása alatt mind sűrűbben kereste fel a vármegyei ifjuság a külföldi főiskolákat is. Fraknói művében (Magyarországi tanárok és tanulók a bécsi egyetemen) a bölcsészeti kar magyar származású vizsgázói között a következő hontvármegyeieket találjuk: 1487. Philippus de Sont (Hont); tanulók: 1416. Leo de Sempnitz, 1446. Ladislaus de Cowar, 1453. Osvaldus de Schemtania, 1455. Jacobus Strayber de Smelnicia, Lucas Dewel de Smelnicia, Johannes Prister de Smelnicia, 1457. Zacharias Weykart de Schmolnitz, 1460. Georgius Frank de Egeg 1461. Nicolaus Ozgyan natus Danielis, 1469. Mathias de Krumpach, 1470. Jacobus de Némethy, 1472. Philippus de Bodók (talán Bozók), 1474. Nicolaus de Eegegh, 1479. Johannes Hockl de Schemnicia, 1479. Andreas Newhawser de Scob (Szob), 1479. Georgius Bozoki de Mohacs.
II. Ulászló.
A Mátyás király halálát követő korszakban a vármegyei közéletben Szobi Mihály mindegyre jelentékenyebb szerepet kezd játszani. Daczára nagy vagyonának, a köznemesség érdekeinek egyik első zászlóhordozója lett. A mily szeretettel karolta fel a nemesség érdekeit, épp oly nagy ragaszkodással viseltettek iránta a köznemesek, a kiknek magas méltóságait köszönhette. Szobi Mihályt benső barátság fűzte Werbőczi Istvánhoz, a ki pályáját az ő támogatása mellett kezdte. 1498-ban találjuk együtt elsősorban e két férfiút a sághi konvent előtt, mely alkalommal Szobi Mihály Werbőczi Istvánnak, a ki ekkor még a királyi kuria jegyzője volt, két falut kötött le Nógrádban. Az 1505. évi országgyűlésen, melyen Hont vármegyét Kovári Pál, Nényei Mocskos György, Csehy László és Osgyáni Bakos János képviselték (Fraknói Vilmos: Werbőczi Istv. 365.), Szobi Mihályt már ott találjuk a nemzeti párt vezérei között az erőszakos főnemesség és az udvari párt ellen folytatott küzdelemben.
317Valószinüleg e fellépése késztette az udvart arra, hogy a honti főispánságot felajánlja neki. 1506-ban Szobi Mihály már a vármegye főispáni székében ült, de a méltóság nem kábította el, sőt még szorosabbá füzte a viszonyt közötte és Werbőczi István között. Ezt bizonyítja az a kölcsönös örökösödési szerződés is, melyet ez időtájt kötött Werbőczivel, a ki 1506-tól kezdve szintén honti birtokos. A pórlázadás leveretése után a nemesség Werbőczit bízta meg a nemesi kiváltságok összeírásával. A Werbőczi Tripartitumának felülvizsgálására kiküldött bizottság tagjai sorában ott találjuk Szobi Mihályt is. Az 1518. évi bácsi országgyűlésen kincstartóvá, majd az országos tanács tagjává választották meg. (Mill. Tört. IV. 421.)
II. Lajos
A Nándorfehérvár elestét (1521.) követő rémület hatása alatt a rendek az ország védelmére adót vetettek ki, majd az 1523. évi budai országgyűlés a megindítandó hadjárattal foglalkozván, Szobi Mihályt főkapitánynyá választották. Az országgyűlés határozata következtében, a köznemesség ez év nyarán mindenfelé készülődött a megindítandó hadjáratra. A Baloghy-család, melynek tagjai szintén hadba készültek, iratait biztonság okából az esztergomi Ferencz-rendűek házában helyezte el; a mikor erről Palásti Balázs értesült, vendégként jelent meg a szerzetesek házában és az okiratokat kézrekerítette. (Palásthy Pál i. m. I. XXXV.)
A mióta a selmeczi, körmöczi és más bányákat az augsburgi Fugger-ház vette bérbe, számos német bányász telepedett le a bányavárosokban. Ezek a munkások 1523-tól kezdve mindegyre jobban terjesztették Luther tanait, melyeknek 1525. év elején Selmeczbányán már számos követője volt. A bányavárosok szövetségének élén Selmeczbánya adott példát az új hit terjedésére. Az 1525. évi hatvani országgyűlésen nádorrá választott Werbőczi erélyesen lépett ugyan fel ellenük, de Werbőczi hatalma már nem sokáig tartott s az 1526. évi rákosi országgyűlésen, megcsalódva a saját pártjában, csüggedés vett rajta erőt; alighogy a tanácskozások megkezdődtek, lemondott a nádori méltóságról és Szobi Mihálylyal zólyommegyei birtokára vonult. (Millenn. Tört. IV. 487.) A Budára áttett országgyűlés Werbőczit és Szobi Mihályt hűtlenekként jószágvesztésre itélte és az ítélet szövegét számos példányban szétküldte az országba.
A köznemesség ezen az országgyűlésen cserben hagyta bálványozott vezéreit, de ezzel nem tartóztathatta fel a bukást. Alig nehány hónap mulva Mohács mezején a nemzet színe-virága elvérzett, beteljesült tehát az, a mit Szobi Mihály Budáról való eltávozása előtt híveinek könyek között megjósolt. Szobi és Werbőczi mindketten túlélték a mohácsi veszedelmet; Szobi Mihály, Erdély követeként, az 1527. év márczius havában tartott országgyűlés egybegyűlte előtt néhány nappal halt meg, míg Werbőczire a mohácsi vészt követő években jelentékeny szerep várt hazánk történetében. (Fraknói V.: Werbőczi. 263.)
A vármegye fő- és alispánjai a legrégibb időktől a mohácsi vészig bezárólag, a következők voltak:
Főispánok: Hunt 1001., Ernye 1130., Germán 1156., Hunt, a Hunt-Pázmán nemből 1220-35., Lukács 1237. november 19-1239. márczius 6., Guth-Keled nb. Privárt 1238-1264. közt. Márk 1247 táján, Kékkői Bettér (Bitter) 1260., egyszersmind Zólyom vármegye főispánja (1250-1299), Mikó fia Forró Péter, a Balassák egyik őse 1267-77., Héder nb. Dénes fia Hedrik 1269., Hunt-Pázmán nb. Hunt fia Demeter, a Zsaluzsányiak őse 1275-78., utóbb Bars várm. főispánja (1280.), Ludány nb. Gábrián fia Bagomér 1291-1292. augusztus 11., Miklós és Bagomér 1292., Hunt nb. Jákó fia Miklós 1292, Gabuan (Gabrián) fia Vogomer 1293., János 1298., Bettér fia Péter 1312-1315., Balázs kir. lovászmester 1323-24., Pécz nb. Aladár fia Miklós mester, drégelyi várnagy 1329-1340., Marouchuk (Morócsuk lengyel származású Moroczkó) 1342-49., Gilét Miklós nádor fia Domonkos, 1350-1355., Morócsuk II. ízben, kir. Főlovászmester 1356-58., Gilétfi Miklós nádor fia Domonkos, drégelyi várnagy II. ízben (1347-1357-ig Bereg várm. főispánja) 1358-1360., Bettér fia a Balassák őse 1360-63., Morócsuk III. ízben 1364-65., Nelipty fia Iván mester 1375., gyarmati, Kékkői és Szklabinai Miklós fia Balázs 1376-1385., Gyarmati Balázsfi (Balassa) Miklós 1396., Gyarmati (Balassa) László kir. udvarnok 1409., Arani Miklós egyúttal Nógrád és Gömör vármegyék főispánja 1437., Széchényi László 1441. és 1454., egyúttal Nógrád várm. főispánja (1443-1459)., Szobi Mihály 1506-1510.
318Alispánok: Pocon 1300. (lehet főispán is), Miklós 1338., Mártonfi János mester 1343., Demeter mester 1351-52., Domonkos 1358., Kürthi Antal 1358., Kürthi Antal 1361., Pál 1367., Valkói János és Csabai Tamás 1425., Szenterzsébeti István és Berneczei Veres Simon 1430., Szenterzsébeti Imre 1432., Sipeki Arbonás András 1434., Balaséthi Pál 1438., Dályai Mihály 1451., Kormosdi Ambrus 1451., Semberi György és Szelényi Tamás 1454-1455., Csehi Miklós 1462., Királyfiai Péter 1462., Maróthi Péter 1466., Demjéndi Péter 1467., György 1468., Leszenyei Czakó Pál 1468., Deméndi (Demjéndi) Péter 1471., Nyéki Imre 1473., Nyéki Imre és Varsányi Benedek 1475., Demjéndi Péter 1479., Darázsi Simon 1479., Cseri Miklós 1479-1484., Maróti György 1484., Kalandai (Kalontai) György és Nényei Luka György 1492., Cseri Antal és Baloghi István 1494., Cseri Cseri Antal és Palásti Paska János 1494-1495., Cseri Cseri Antal 1496., Cseri Antal, Baloghi István és Pyri Bertalan 1497., Kalonthai György és Teszéri Péter 1499-1500., Kalonthai György és Baloghi István 1502., Kalonthai György 1505., Szobi Mihály 1506., Kalonthai Péter 1507., Csehi Joakim és Teszéri Péter 1507., Kovári Pál 1513., Kovári Pál 1524.
Források: Fejér VII., 5. 100., II. 84. Wenzel XII., 510. Fejér VI. 1. 130. - Tört, Tár 1897. 476-77. - Századok 1869. 595. -Turul 1901. 116. - Tört. Tár 1901. 171. - Bars vm. Monogr. 322. Kubinyi Ferencz Honti Oklt.: Uj Magyar Múzeum 1860., II. 32., 1991. - Az Orsz. Levélt. pecsétek mutatója. - Várm. levélt. 1571-1685. jegyzőkönyvek indexe.
II. Hont vármegye az ország három részre való szakadása, a szabadság- és a vallásharczok korában.
Az ellenkirályok.
Alig hagyta el a török had hazánkat, Szapolyai János vajda hívei Tokajban gyűltek össze, mely értekezlet 1526. november 5-ére Székesfehérvárra országgyűlést hirdetett. A tokaji értekezlet mintegy előkészítette Szapolyainak királylyá való választatását, a mit Werbőczi István egész lelkével támogatott. A mikor a székesfehérvári országgyűlés Szapolyait királylyá választotta, az ország legnagyobb része meghódolt neki.
Hont vármegye urai közül Szobi Mihály, Lévai Cseh Zsigmond, továbbá a Balassák kezdettől fogva János király pártjához tartoztak.
Ferdinánd túlsúlya ellenében Szapolyai a törökökhöz fordúlt segítségért. Szulejmán 1529. őszén személyesen vezetett hadat az országba, de Bécs falai alatt kudarczot vallott és visszafordúlt. Alig hagyta el a török had hazánkat, ismét Ferdinánd jutott túlsúlyra. Ez év őszén Hontban is Ferdinánd volt az úr, a mit tanúsít 1529 november 13-án kelt adománylevele, melylyel Ipoly-Pásztót, a Szapolyai pártján levő Lévai Cseh Zsigmond birtokát nejének, Anna királynőnek adományozta. (Századok: 1901.) A következő évben azonban megfordúlt a koczka. 1530-ban Verancsics Antalt, az akkori budai prépostot találjuk Hont vármegye főispáni székében, a ki ekkor János király titkára, legbizalmasabb embereinek egyike és mindhalálig híve volt. Őt követte a főispánságban Balassa Menyhért, Imre erdélyi vajda testvére, a féktelenségéről híres, erőszakos férfiú. 1535-ben már a vármegye főispáni méltóságában találjuk őt. Ferdinánd király azonban 1535-ben Nyári Ferenczet nevezte ki Hont vármegye főispánjává, a ki kezdettől fogva Ferdinánd király hívei közé tartozott és részt vett a mohácsi ütközetben, majd 1532-ben Bécs város védelmében; ez utóbbi alkalommal szerzett érdemeiért a király az ország bárói közé emelte. Honti főispánsága azonban inkább névleges volt, mert egyfelől Ferdinánd király gyakran vette igénybe Nyáry hadvezéri tehetségét és így 1538-tól kezdve állandóan hadjáratokon volt; de másfelől a János király párti Balassa Menyhért fészkelte meg magát Szitnya várában és e rablóvárból a vidéket és a bányavárosokat tartotta rettegésben. János király halálával (1540.) a helyzet lényegesen megváltozott. Balassa Menyhért ekkor Ferdinándhoz pártolt, a ki úgy látszik, meghagyta őt a főispáni méltóságában, sőt korábbi garázdálkodásai felett is szemet húnyt. De a vármegye rendei nem nyugodtak bele a kettős főispánságba. Az 1542-ben Pozsonyban egybegyűlt rendek az ott jelen volt mindkét főispánt felszólították 319a lemondásra; az 1542. évi XXXVII. törvényczikk, mely a két főispán kormánya alatt kettévált vármegye egyesítését rendelte el, királyi megerősítést nem nyert ugyan, mégis foganatosíttatott, a mit az a körülmény is igazol, hogy a mikor 1543-ban a felvidéki 33 vármegye követei Beszterczebányán egybegyűltek, a részleges országgyűlés határozatainak megerősítése végett a királyhoz küldött követségben Nyáry Ferencz Hontvármegye főispánjaként szerepel. (Hőke Lajos adatai.) Nyáryt a főispánságban fia, Lőrincz követte (1547-1553.), a ki ezenkívül még szolnoki kapitány is volt.
Balassa Menyhért.
Ferdinánd király azonban nem vonta meg kegyét Balassa Menyhérttől sem, a kit a barsi főispánsággal kárpótolt. Balassa 1543-ban (más adat szerint 1544-ben) nőül vevén Lévai Cseh Gábor özvegyét, Léva várába tette át lakását. Házasságának első heteiben az esztergomi törökök az éj leple alatt megtámadták Lévát; de Balassa Menyhért, a kit a támadás ágyából vert fel, amúgy pongyolában fegyvert ragadva, vitézei élén visszaverte az ostromlókat. Az elvonuló ellenség felgyújtotta a váralját s a Garam völgyén át igyekezett Esztergomba visszajutni. Az ágyúzajra azonban figyelmessé lett Túri György, a ki éppen Ipolyságon állott, és Nyáry Ferencz főispánnal együtt üldözőbe vette a törököt. Nyáry és Túri Ipoly-Szalkánál csakugyan útólérték a törököket és a két tűz közé szorúlt török hadnak alig fele jutott Esztergomba.
Nyáry Ferencz főispánt Ferdinánd király annak a hadnak az élére állította, melyet V. Károly császárnak segélyére küldött. E hadban résztvettek Lepoglavai Krusith János, a ki akkoriban Csábrágot birta, továbbá Horváth Bertalan zászlótartó, és Luka József, Nényéről. E hadjárat folyamán Nyáry főispán elhalt, Krusich azonban tömérdek zsákmányt szerzett, melynek árából Csábrág várát kiépítette és a váruradalmat magához váltotta. Luka József, a ki némelyek szerint a mühlbergi diadalmas csatában a szász választófejedelmet kerítette kézre, vitézsége jutalmául V. Károly császártól arany sarkantyút kapott és Frigyes János szász választó kardjával tért vissza. (Hőke Lajos adatai, Millenn. Tört. V. 47.)
Balassa Menyhért ez idő alatt mindegyre féktelenebbül űzte rablókalandjait. Előbb Bozókot támadta meg, melyet 1530-ban bátyja, Balassa Zsigmond foglalt el a prémontreiektől és csak a megelőző (1546.) évben erősített meg. A mikor Balassa Menyhért hadával megjelent Bozók alatt, bekiáltott a várba, melynek akkor Szécsényi Mihály volt a várnagya: »Add meg magad, Szécsényi, mert úgyis a kezembe kerülsz!« A megrettent őrség kaput nyitott, de Szécsényi Mihály megmenekült. Balassa innen a Pálffy Péter birtokában levő Csábrág alá vonúlt és azt szintén hatalmába kerítette. Fellépése általános rettegéssel töltötte el a vármegyét; a rendek az országgyülésen kerestek orvoslást, mely az 1547. évi XII. törvényczikkel a rablóvárak lerombolását rendelte el és Balassa megfékezésére gróf Salm Miklós vezérlete alatt álló spanyol-német-magyar hadakat küldte ki, melyekhez Nógrád, Hont és Gömörvármegyékből mintegy 15.000 főnyi felkelő nép is csatlakozott. a magyar lovasság parancsnokai, Bebek Ferencz és Horvatinovics Bertalan, a gyalogságnál Gregorovics Vincze, Pécsi Farkas, Bornemissza Gergely és Martalini Mátyás voltak, az egész magyar had vezére pedig Majthényi Uriel túróczi prépost volt. Gróf Salm egyik német kapitányát, Ebersdorf Ulrikot, valamint Horvatinovics Bertalant Szitnya ostromára előrebocsátván, maga a derékhaddal Léva felé vette útját. Mokri Lukács szitnyai várnagy, az érkező sereg nyugtalanítására, Bakos Orbánt száz emberrel kiküldte, de ezeket Horvatinovics csapata szétűzte és közülök 56-ot levágott, vagy elfogott, mire a szitnyai őrség a várnagyot a vár feladására kényszerítette. Szitnya eleste Balassát is megdöbbentette, be sem várván az ostromló sereg megérkezését, Lévát titkon elhagyta és miután rabolt kincseit már előbb biztonságba helyezte, családja után Erdélybe, Izabella királynő udvarába menekült. Salm hada Léva várát egyhavi ostrom után kézrekerítvén, Csábrág ellen indult. Alig érkezett oda az ostromló sereg, gróf Salm a Léva váránál Balassa katonái közül elesett 32 vitéz fejét a vár körül karókra tűzetvén, az őrséget Móré János volt lévai hadnagygyal megadásra szólította fel. De a várbeliek nem egykönnyen adták meg magukat, bőven el lévén látva élelemmel és különben is bíztak a felmentő sereg jövetelében; csak akkor tűzték ki a fehér zászlót, a mikor Salm rohamot vezényelt a vár ellen. Csábrág eleste után Salm a hada egy részét Gömörbe rendelte. a rendek, 1548-ban, újból kimondták Szitnya és Csábrág lerombolását, de ezt a rendeletet nem foganatosították és így Csábrág, valamint Szitnya visszakerült a Pálffy Péter birtokába, a kit már 3201536-ban uralt. Csábrágot néhány évvel később Pálffy Péter leányának, Katának férje, a Schmalkaldeni háborúból hazatérő Krusich János váltotta magához (Hőke Lajos adatai. - Pozsony vm. monogr. 203.)
Buda eleste.
Alig szabadúlt meg a vármegye Balassától, a törökök támadása öltött mind fenyegetőbb jelleget. Buda eleste (1541.) után a törökök egyre közeledtek Hont vármegye felé. az 1546. évi XLIV. törvényczikk Ságh, Pásztó, Drégely várának megerősítését és őrséggel való ellátását rendelte el. Várdai Pál esztergomi érsek már 1546-tól kezdve mind Sághon, mind pedig a drégelyi kis erődben saját költségén tartott őrséget, de ezek a helyek a török előnyomulása következtében, nagyobb jelentőségre emelkedvén, az érseknek 1549-ben bekövetkezett halálával a király kezére mentek át. (Millenn. Tört. V. 257.) A vármegye ekkor elsősorban az Ipoly-vonal megvédésére törekedett. Damásd vára már nem jöhetett számításba, míg Szitnya, Csábrág és Bozók a bányavidék ótalmára voltak hivatottak. Mindezek daczára a bányavárosok nem érezték magukat biztonságban. Korponára ugyan már 1551-ben őrséget vezényeltek Zólyomból, de ez nem volt elégséges, mert 1551. augusztus 1-én a bányavárosok arra kérték Ferdinánd királyt, hogy Korponán, Bakabányán, Sághon, Léván és Szent-Benedeken a bányavidék védelmére tekintélyesebb számu lovasságot tartson. Ferdinánd király elsősorban Korpona megerősítését rendelte el, hol akkoriban a veszélyeztetett vidékről mind többen települtek le a nógrád-honti földesúri családok. E tárgyban Krusich János csábrági várkapitányhoz intézett leiratát a király 1552. márczius 22-én megismétli (Matunák Mihály: Korpona várkapitányai), jeléül annak, hogy Krusich Csábrág megerősítésével lehetett elfoglalva.
Drégelypalánk.
(Egykorú rajz a hontmegyei múzeumból.)
Drégely eleste.
György barát, hazánk egyik akkori legnagyobb államférfiának oktalan megöletését a török ürügyül használta fel a háború megújítására. Ali budai basa, Veszprém bevétele után, 1552 nyarán Drégely ellen fordúlt, mely Szondy György (eredeti családi nevén Suhó, vagy Szuhó) parancsnoksága alatt állott, a ki hősi önfeláldozásával tette halhatatlanná a nevét. Drégely ostromát Matunák Mihály, a vármegye történetének egyik legalaposabb ismerője, e kötet más részében, a községekről szóló fejezetben, írja le. Drégely eleste nagy rémületet keltett a vármegyében. Szondy vitézsége nem hatott buzdítólag a szomszéd őrségekre, a melyek - miként Sághon és Balassa-Gyarmaton - szétfutottak. Ezeket a várakat kardcsapás nélkül vette birtokába a török.
Ezalatt Teufel Rézmán vezetése alatt mintegy tizezer főnyi had gyült össze; ezek között 4500 idegen olasz zsoldos Pallavicini Sforzának, György barát egyik gyilkosának vezérlete alatt, 3000 német Dietrich Marczell alatt, 2000 magyar Keglevich György, Rátkay Pál, Dessewffy Ferencz, Dombay Mihály, Sándor Ferencz, Sárkány Pál, Székely Miklós és Jakusich Ferencz kapitányok alatt, a kikhez Sbardellati Ágoston váczi püspök száz lovassal élelmiszertárnokként csatlakozott. Az elbizakodott német vezér, kinek feladata Drégely visszavétele volt, be sem várva a Füleknél gyülekező hétezer magyar harczost, gyors menetben nyomult előre Ali budai basa ellen, a ki 12.000 főnyi haddal vonult fel ellene. Míg Keglevich és Rátkay a Zólyomból hozott ágyúkkal Bozók alá érkeztek, azalatt Teufel Egegig nyomult előre.
A táborban levő magyar kapitányok ugyan a Füleknél egybegyült magyar had és az ágyúk bevárását javasolták, de a fővezér mit sem törődvén a tanácsokkal, Drégely felé indult és alig kelt át a Korpona folyón aug. 8-án, szemben találkozott a törökkel.
A küzdelmet ezer főnyi török lovasság nyitotta meg, mely hátban támadta a magyar lovasságot, de visszaveretett.
Ezalatt a német tüzérség is megkezdte munkáját, de elég balul, mert egy rosszul irányzott ágyúgolyó Dessewffy kapitányt lovastúl együtt szétszaggatta. Az első összecsapásnál Dombay és Sándor foglyul estek, az olaszokat pedig bekerítette a török; az utóbbiakat azonban Jakusich Túry Györgygyel kimentette a törökök kezei közül. A déli órákban Ali az egész sereget ütközetre vezényelte, a mely alkonyatig tartott. Másnap, 9-én, a törökök az olasz és a német hadakra vetették magukat és eközben az ágyúk mellett levő lőporos szekér felrobbant. E váratlan esemény az egész hadat zavarba hozta. Teufel hasztalan igyekezett a szaladókat visszatartani; Pallavicini a jobb karját vesztette és török fogságba került. Csak az olaszok tanusítottak némi ellentállást, de a mint az erdő felé igyekeztek, nagyrészt 321lemészároltattak. Elesett a váczi püspök is és ezen felül mintegy négyezren fogságba jutottak és Budán mint rabszolgák eladattak.
Csak kevesen váltották ki magukat, köztük Pallavicini; magát Teufelt azonban, miután a váltságdíja késett, megfojtották. (Palásthy Pál: A Palásthyak I. - Millenn. Tört. V. 324.)
Ali pasa.
(Az Orsz. Képtárból.)
Illésházy István nádor.
(Az Orsz. Képtárból.)
A bozóki vár.
A bozóki vár régi őrtornya.
Török hódoltság.
A vereség hírére a füleki tábor szétszaladt, Hontvármegye pedig behódolt a töröknek. A behódolt terület a nógrádi szandsák mészégető része lett; csak a Bori, Lissó, Bácsfalu, Szebelléb, Németi, Szitnyalehota, Királyfalva, Bozók, Legénd és Szénavár helységektől éjszakra eső terület, tehát a vármegyének alig nyolczadrésze volt szabad. Negyven évnél tovább tartott ez az állapot és csak 1593-ban rázta le az Ipoly völgye némileg a török igát.
A törökök a bányavárosokban.
Ettől kezdve a bányavárosok örökös veszedelemben forogtak. 1553-ban a bányavárosok újból arra kérték a királyi biztosokat, hogy Léva, Bát és Korpona védelmére eszközöljenek ki nagyobb számú helyőrséget. A mikor 1553. június 5-én Korponát a török meghódolásra hívta fel, a király Lepoglavai Krusich Jánost nevezte ki a város kapitányává és állandó helyőrséget rendelt oda, mely 1554-55-ben négyszáz lovas- és 189 gyalogosból állott. De a kiváltságaira féltékeny városi polgárság és a katonaság között napirenden voltak az összeütközések és 1558-ban újból panaszt merült fel Krusich ellen. mire Ferdinánd király a várkapitánynak meghagyta, hogy a város szabadalmait tartsa tiszteletben és legyen barátságos a polgárok iránt; viszont azonban a polgároknak is meghagyta, hogy a védelmet illető dolgokban engedelmeskedjenek a kapitánynak. (Matunák: Korpona várkapitányai. 7.1.)
A védelmi intézkedések kiterjedtek a vármegyének a törököktől meg nem szállott többi részeire is. Csábrágon és Szitnyán királyi őrség tanyázott, de az utóbbi helyen mindössze nyolcz lovas és 29 gyalogos volt. Csak az 1564-ben Királyfalván Dobó István, az egri hős elnöklete alatt tartott haditanács rendelt Korponára háromszáz, Csábrágra száz és Bakabányára, melyet 1569-ben fallal vettek körül, ötven, továbbá Szitnyára negyvenkét gyalogos katonát. az 1562. július 24-én Miksa királyi herczegtől nyert értesülés szerint Korponára kétszáz lovast és ugyanannyi gyalogost rendeltek; a szerencsétlen kimenetelű Szécsényi csatában elfogott Krusich János helyébe pedig Divék-Ujfalusi Ujfalussy Ferenczet nevezték ki kapitánynyá.
A törökök az elfoglalt Drégelyt nem építették fel ujra, hanem csupán fából alkotott megfigyelő állomást létesítettek ott; 1575-ben azonban Palánkon erősséget emeltek, mely a nógrádi szandsák-bégek parancsnoksága alatt állott. az 1566. évi háború során Drégely új török helyőrséget kapott, mely ettől kezdve szinte szünet nélkül háborgatta a vármegye lakosságát. 1567. január 11-én Kormosót és királyfalvát dúlták fel, 1568 augusztus 26-án a bakabányaiak marháit hajtották el, 1569. július havában a korponai határban több embert ejtettek foglyul, 1570-ben a korponai szőlőhegyekről husz embert hajtottak el; 1571-ben július 14-én Bakabányánál megrohanták az arató népet, két legényt és egy leányt, valamint hét bakabányai embert vittek el. Szászpelsőczről 19 és Korponáról szintén nehány embert hurczoltak el, Tótbakáról háromszáz darab szarvasmarhát hajtottak el; deczember 6-án Szitnyatőn nehány házat hamvasztottak el és negyven embert fogságba vetettek; 1573. június 14-ének éjjelén nehány török martalócz Bagonyára ütött és három embert vitt el, azután Korponára tört és onnan nagyszámú gyermeket rabolt. Július 12-én a Bélabánya mellett levő Dobóról 35 embert vittek el a törökök és több házat felgyujtottak, 1574. szeptember 18-án Gyekésen portyáztak, október havában pedig Szitnatón, a hol három házat hamvasztottak el; ez alkalommal Bosnyák Antal szent-antali kapitány, a ki éppen portyázáson volt, török fogságba került és a szintén elfogott 13 hajdújával Nógrádba hurczolták őt, a honnan csak négyen menekültek haza. (Matunák Mihály: Drégely és palánk cz. dolgozatából.)
Török támadások.
A törökök támadásaival szemben a vármegye inkább csak a védelemre volt utalva; de e tekintetben is igen kevés történt. Az 1569: XIX. t.-cz. Léva, Bakabánya, Bozók és Korpona megerősítésére Hont, Turócz, Liptó, Árva, és Zólyomvármegyék közmunkáját rendelte ki; 1578-ban Bozók felépítése költségeit a közmunkaváltságból fedezte és Korpona, Hont, Bakabánya, Turócz-, és Árva vármegyék közmunkájával javították.
Sajnos azonban, a törökök elleni küzdelem ezen korszakában folytonos egyenetlenségek bénították meg a védelem sikeres szervezését. Korpona német 322polgársága a kapitányával, Ujfalussy Ferenczczel, nem tudott megférni; a folytonos viszályok következtében 1563-ban, királyi biztosok jelentek meg a városban, a kik tizenkét pontban összefoglalták a katonaság és a polgárság kölcsönös érintkezését szabályozó elveket. de ezzel sem állott helyre a béke, mert Ujfalussy ellen ismét panasz merült fel, mire a király Ujlaky-Sebestyént nevezte ki kapitánynyá. (Matunák Mihály: Korpona várkapitányai.)
1565. nyarán nyugtalanító hírek keltek szárnyra a bányavárosokban a törökök készülődéseiről. Ujlaky Sebestyén korponai kapitány összeszedvén a bakabányai, kékkői, csábrági és bozóki katonaságot, július 10-én Szécsény alá küldte és másnap maga is utánuk sietett, de már július 15-én visszatért Korponára. - 1566-ban a török fogságból kiszabadult Lepoglavai Krusich János lett korponai kapitány, a ki Csábrág és Szitnya várán kivül bárói rangot nyert. De Latour Jeromos kapitány parancsnoksága alatt egy zászlóalj gyalogságot rendeltek a városba, melyből azonban ötven-ötven gyalogost Bakabányára és Lévára küldtek.
Krusichnak már alkalma nyílt 1566-ban szembeszállni a törökökkel, a kik július 3-án a korponai határba törtek. 1569-ben, noha az előző évtől kezdve hivatalosan béke volt, a török Bakabányát akarta behódolásra kényszeríteni, mely ügyben Musztafa budai pasa neheztelő levelet intézett Krusichhoz. 1570 június havában a drégelyi törökök intéztek támadást Korpona ellen. Amhát nógrádi és drégelyi szandzsák-bég vezérlete alatt. Krusich azonban huszonnégy katonájával és Selmeczről jött százötven főnyi segédhaddal elűzte őket. 1573-ban háromszáz török egész Korpona kapujáig hatolt, de a városi őrség elűzte őket.
A következő (1574.) év elején ismét a törökök támadása nyugtalanította a bányavárosokat. Márczius 1-én Bakabánya futár útján értesítette Selmeczbányát a törökök közeledtéről, a kik ekkor már Palástnál voltak és onnan Bakabányát, Korponát és Szent-Antalt egyaránt fenyegették. Krusich e hír vételekor nehány katonájával Csábrág felé lovagolt, útközben a törökök megtámadták s csak több katonájának foglyul esése után tudott Bozók várába menekülni. Majdnem foglyul esett Fánchy György bozóki kapitány is, a ki nehány katonájával kitört a várból. A fegyverzajra a korponai lovasság is kivonult, de már nem akadt dolga, mert a törökök időközben visszavonultak. 1574 őszén a törökök egész Szitnyatőig nyomultak előre, mely alkalommal Bosnyák Tamás 13 hajdujával fogságba esett. (Matunák Mihály: Korpona Várkapitányai 16-18.)
1575 április és május havában a nógrád-drégelyi bég Drégely község temploma körül árkot ásatott és fapalánkot épített, mely erősség Uj-Drégely, később Palánk, Drégelypalánk néven szerepelt. Ez az erősség lett azután a törökök támadásának kiindulási pontja, s majd husz éven át innen rettegtették a vármegye népét. Alig telepedtek le a törökök palánkon, vége-hossza nem volt a rablókalandjaiknak. Már 1575 nyarán Korponát és Bakabányát támadták meg, a szőlőhelyekben dolgozó embereket elfogták és Korpona város gulyáját elhajtották. Ugyanez évben a Hodrus melletti Irtványosról kilencz embert hurczoltak rabságba. 1576 július 10-én Bakabányát támadták meg és a várat csak Balogh Lukács kapitány óvatossága mentette meg az elfoglalástól. Július 27-én Zsibritót hamvasztották el. Korponát a törökök két izben is, 1575-ben és 1576-ban, meghódolásra szólították fel, de mivel a válasz tagadó volt, a nógrádi bég feldúlással fenyegette mindkét várost, mire Krusich Ernő főherczeghez fordult, de attól sem várhatott sok segélyt; végre is szabadulni óhajtván e terhes állástól, még ez év végén lemondott és attól kezdve 1580 nyarán (augusztus 19. előtt) bekövetkezett haláláig hol Szitnyán, hol pedig Csábrágon tartózkodott.
1577-ben a törökök újból Bakabánya környékén portyáztak. 1578 febr. 23-án éjjel négyszáz török ismét rajtacsapott; majd pedig július 7-én, mialatt a huszárság távol volt, 1500 török Korpona alá jött és onnan számos embert és marhát elhajtott. Ernő főherczeg panaszt emelt ugyan a béke megszegéseért a budai basánál és az elfogott emberek visszaküldését követelte, de ennek aligha lett foganatja, mert július 15-én kétszáz palánki török ismét a bakabányai határba tört, sőt néhány nappal később egész Selmeczbánya vidékéig száguldoztak, a hol több pásztorfiút levágtak, vagy elfogtak.
1579-ben Nyebojszei Balogh Lukács lett a korponai kapitány, kinek helyét Bakabányán Pogrányi Benedek foglalta el. 1581-ben a törökök Ipolydamásdot is megerősítették és így most két helyről intéztek támadást a vármegye ellen. - 1582 májusban ismét Korpona alá vonultak, november 5-én pedig nagy török sereg 323ostromolta a várost, mely alkalommal 207 ember esett el a városiak közül; de a helyőrség és a városi polgárság bátor, elszánt magatartása következtében a török támadás ezuttal is kudarczot vallott. Valószinűleg ez ostrom alkalmával sebesült meg Balogh kapitány is, mert többé nem szerepel és helyét Fánchy György foglalta el. A Korponánál szenvedett kudarcz kis időre lelohasztotta a törökök harczi kedvét. De azért 1586 végén kétszer is portyáztak Selmeczbánya vidékén, Szitnyatőről pedig embereket hajtottak fogságba. 1587 június 22-én Irtványos faluban pusztítottak. Fánchy korponai kapitány azonban mindig résen volt, katonái nem egy török martalóczot fogtak el; ezek közül a kapitány egyet Körmöczbányára küldött, hol a város a foglyot kivégeztette.
Az 1588. év október havában gróf Hardeck Nándor, Pálffy Miklós és Dobó Ferencz jelentékeny haderőt gyüjtöttek egybe Kékkő elfoglalására. Az ostromban Sibrik Gáspár is részt vett és megsebesült. A kékkői ostrom után a magyar sereg ismét Korponára tért vissza és november 10-éig maradt ott. a következő évben (1589) még jobban elhidegült a törökök és Rudolf király között a viszony. Ebben az évben már a végvidékeken mindenütt megkezdődtek az ellenségeskedések; a vármegyében azonban a Korpona ellen intézett támadáson kivül nevezetesebb esemény nem volt.
1590 május 12-én a bakabányai mezőn Ibrahim palánki aga és Bory Mihály bakabányai hadnagy közt párbajnak (kopjatörésnek) kellett volna végbemenni, de miután Ibrahim csak a saját rugó-harapó lovára akart ülni, a segédek, köztük Pogrányi Benedek korponai várkapitány, nem engedték meg a párbajt. A meg nem történt mérkőzés színhelyéről visszatérő Ibrahim agát útközben a lévai és az érsekújvári huszárok megtámadták, mely alkalommal hatvan törököt levágtak és tizennégyet elfogtak. A támadás visszatetszést keltett mindenfelé; a huszárok vezetőjét Nagy Ferencz lévai alparancsnokot, bebörtönözték, de a felbőszült budai basát csak nagy ajándékokkal lehetett lecsillapítani. (Matunák: Korpona és Várkapitányai. - U. a. Drégely és Palánk.)
1591 május 27-én a törökök Korponára, majd Selmeczbánya határába jöttek és onnan nehány pásztorfiút ejtettek foglyul. 1592 márczius havában ismét Korponát támadták meg, de visszaverettek és pogrányi korponai kapitány egész Egegig űzte a szaladókat. Május 27-én a bakabányai helyőrség elfogta a hírhedt Ibrahim palánki agát, a kit Pálffy Miklós háromszáz aranyért magához váltott. (Matunák: Drégely és Palánk.)
A mikor a török a Rudolf és Báthori Zsigmond erdélyi fejedelem közötti alkudozásokról értesült, Szinán pasa, az öreg nagyvezér 1593-ban megkezdte közel tizenöt éven át tartó háborúját, mely csakhamar jelentékeny változást idézett elő Hont vármegyében is. Mátyás főherczeg, a későbbi király, már február havában kétszáz nehéz lovast küldött Korponára és egész nyáron át ott maradt. A küzdelem azonban csak az év őszén kezdődött. Báthory István, Rákóczy Zsigmond, Dobó Ferencz, Homonnay István, Forgách Simon, Bánffy János és Thököly Sebestyén, Teuffenbach Kristóf kassai kapitánynyal egyesülvén, előbb a Rimaszombat melletti Szabadkát foglalták el, majd Fülek, Buják, Szécsény és más Nógrád vármegyei várakat foglaltak vissza. Deczember hó 6-7-én Pálffy Miklós érsekújvári tábornok, Majthényi László zólyomi, báró Thanhausen Honorius, Véghlesi és Pogrányi Benedek minden ellentállás nélkül visszafoglalták palánkot és Drégelyt, melynek felgyújtása után a török visszavonult. Pálffy a tüzet eloltotta s az elfoglalt várba Nagy Ferenczet nevezte ki kapitánynyá.
Drégely visszafoglalása.
Drégely elfoglalása csak az első lépés volt a török iga alól való szabadulásra. Pálffy, Nógrád visszafoglalását tűzvén ki czélul, még 1593-94 telén Pogrányi Benedeket a szükséges előintézekdések megtétele végett, a bányavárosokba rendelte. 1594. márczius 1-én a zólyomi helyőrség is megérkezett Korponára, és annak csapataival együtt Palánkra vonult, hol Pálffy hadaival egyesült. Pálffy márczius 7-én érkezett Nógrád alá, melyet Alaj bég két napi ostrom után feladott. Ezzel Hont vármegye egész az Ipolyvölgyig felszabadult a török iga alól. A törökök 1594. január 31-én és február 7-én tettek ugyan még kisérletet, de támadásaik kudarczczal végződtek.
Alig szabadult meg a vármegye a török martalóczoktól, az idegen zsoldos katonaságot szállásolták be egyes városaiba és községeibe, melynek erőszakos fellépése igen sok bajt okozott, főleg Korponára, a hol 1594 telén az Öttingen-féle, 1595-ben pedig a Rattenau-ezred helyezkedett el.
324Ez az utóbbi ezred tetemes galibát okozott a vidéken. Ezredese, Hannibál Jakab egy izben Lánczy György bozóki kapitányt támadta meg, a ki azonban erélyesen visszaverte; a bozóki őrség ez alkalommal 17 németet részint levágott, részint agyonlőtt és maga Hannibal ezredes is megsebesült. Hannibál ezredes ekkor visszatért Korponára és ott Pogrányi főkapitány házát támadta meg, Kapujába és ablakaiba belövetett. Az erőszakoskodások megtorlására azután királyi biztosok érkeztek Korponára. (Matunák i. m. 33. - Nyizsnyánszky Menyhért. 129 1.)
Drégely várának romjai.
Eger eleste.
Eger eleste után (1594) a kishonti terület ismét behódolt a töröknek. A szerencsétlen kimenetű mezőkeresztesi csata után Palánk őrségét nagyon megerősítették, mely őrség a következő évben derekasan megállta helyét az egri törökök ellen és a közvetlenül Buda alatt történt rajtaütések alkalmával. 1595. szeptember 3-án Esztergom is elesett, ezt követte Visegrád elfoglalása, és így a bármegye alsó része egész a Dunáig visszakerült a magyar király birtokába.
Nagyobb pusztítást okozott a török-tatár had 1599. évi támadása, mely október havában a vármegye legnagyobb részét elhamvasztotta; ez alkalommal gyujtották fel Drégelypalánkot is, míg Korpona Fáncsy György bozóki kapitány ébersége következtében megmenekült. 1600-ban a törökök ismét Palánkig hatoltak, de ott az őrség visszaverte őket. 1601-ben pedig a zsold nélküli szabad hajdúk veszélyeztették a vármegye területét, még pedig oly mértékben, hogy Korpona megvédésére ezer gyalog és négyszáz lovas katonát vontak össze.
A mikor a török Erdélybe készült betörni, Hontban nemesi fölkelést rendeltek el, melynek vezére Palásthy József alispán, Korponáról szervezte a törökök elleni küzdelmet. 1604-ben az ellenség fenyegető magatartása következtében az országgyűlés Drégely és Palánk megerősítését rendelte el, majd ugyanez év őszén újból felkelést rendeltek el a török betörés megakadolyázására és a gyülekezési hely Szebelléb lett. De azért a törökök 1604-ben több száz férfit és nőt hurczoltak rabságba Bakabányáról.
Az utolsó évek alatt folyt háboruk a vármegye legnagyobb részét elpusztították. 1598-ban egyedül az Ipoly mentén tizenhét község pusztult el. 1598-ban még 4420 volt az adózó házak száma és az 1604-ben 854-re szállott alá. (Matunák Mihály: Korpona Várkapitányai. - Millenn. Tört. VI. 535.)
Illésházy István.
A pozsonyi kamara a török háborúk következtében kiürült kincstárt jószágelkobzások utján igyekezett ismét megtölteni. a tömérdek hűtlenségi perek közül az Illésházy István ellen indított eljárás érdekli közelebbről a vármegye történetét. Illésházy főleg nagy vagyonával vonta magára a hatalom bosszúját. Rudolf király még 1599-ben felmondta neki Bazin és Szent-György városok zálogbirtokát, ezt azonban Illésházy nem fogadta el és igy a kamara hűtlenségi pert indított ellene, a melyet csak 1603-ban fejeztek be. A szolgalelkü biróság Illésházyt fő- és jószágvesztésre itélte, de Illésházy be sem várta az itéletet, hanem Lengyelországba menekült. Jószágait, többek között Csábrágot, lefoglalták.
Bocskay felkelése.
A prágai udvar önkényes eljárása csakhamar nemzeti visszahatást keltett, melynek élére Kismarjai Bocskay István állott. Bocskay fellépésének első sikerére az egész felföld a hatalmába került. A dunáninneni rész meghódítására küldött Rhédey Ferencz vitéz hajdúkapitány 1604 deczember 8-án Drégelypalánkot foglalta el, majd 1605 január 30-án Korpona előtt termett, mely kaput nyitott. Innen szólította fel csatlakozásra január 26-án Barsvármegyét. Rhédey Korponából Léva ellen indult; a várat nem vehette be, de a hajdúk a várost felgyujtották. Kolonics Siegfried, Léva vár ura, hogy a Pozsonyba szorult Basta császári vezérnek segélyt vigyen, odahagyta Lévát és a bányavárosok felé vette útját; de Rhédey Nyitra elfoglalása után (jun. 11.), csakhamar a bányavárosokban termett, és onnan Kolonicsot kiszorította.
1605 nyarán csaknem az egész vármegye a Bocskay hatalma alatt állott; a vármegye urai mégis tartózkodóan viselkedtek a felkelőkkel szemben. Maga Illésházy István, a ki oly sok méltatlanságot szenvedett, még mindig az udvartól várta az igazát. Csak a mikor belátta, hogy elkobzott birtokait egyedül a felkelők révén nyerheti vissza, csatlakozott 1605 július havában a Bocskay zászlói alá. Bocskay visszaadta neki Csábrág várát, melyet 1609-ben bekövetkezett haláláig meg is tartott.
Bocskay kezdettől fogva arra törekedett, hogy a nemzetet az uralkodóházzal kibékitse, de viszont, hogy annak túlkapásai ellen a nemzetet biztosítsa, az alkotmányt és a vallásszabadságot kellett kivívnia. Mialatt azonban a Bocskaytól 325eredetileg tábori országgyűlésre összehivott rendek Korponára gyülekeztek, azalatt Bocskay legkiválóbb híveivel, Illésházyval és Homonnay Bálinttal, hétezer válogatott vitéz élén Pest felé ment, hol Lolla Mohameddel november 11-én találkozott. Rendezvén ügyét a törökkel, Bocskay másnap, november 12-n, elvonult Pest alól és 14-én Váczról, hol az erdélyi rendek már várakoztak reája, Korpona felé igyekezett, hogy ott az eredetileg tervezett tábori gyűlés helyett országgyűlést tartson.
A mint Bocskay Korponára ért, már ott találta Mátyás főherczeg békebiztosát, Forgách Zsigmondot. A korponai országgyűlés, melyet a nagytemplomban tartottak, november 19-én nyilt meg. A gyűlés igen népes volt; a dunántúli vármegyék kivételével az egész ország elküldte oda a képviselőit. Az országgyűlés tekintélyes számú ellenzéke azonban békekötés helyett, a Habsburg-hától való elszakadást követelte; de Bocskay államférfiúi nagysága győzedelmeskedett a nehézségeken. A kiegyezési tárgyalások deczember 3-án értek véget. A további tárgyalásokba a rendek Illésházy Istvánt, Mladossevics Horváth Pétert és Apponyi Pált küldték Bécsbe, a kik nyolcz hintón, hatvan huszár kiséretében indultak el a további tárgyalásokra.
Midőn a küldöttség elhagyta Korponát, Bocskay még egy ideig a városban maradt; ott fogadta a lengyel és a török követségeket, majd deczember 12-én itt adta ki híres szabadalomlevelét a hajdúk részére, a kiket ezzel megnyugtatni igyekezett.
Bocskay István.
(Az Orsz. Képtárból).
A bécsi és zsitvatoroki béke.
A bécsi tárgyalások azonban az 1606. év első feléig elhuzódtak és csak augusztus 6-án jött létre a béke. Ennek értelmében Hontvármegye, valamint Korpona város, visszakerült a magyar király birtokába, úgyszintén Drégelypalánk is, mely várnak összes tartozékai a bécsi békét mintegy kiegészítő zsitvatoroki béke értelmében felszabadultak a török hódoltság alól. (Millenn. Tört. VI. 624.)
A zsitvatoroki béke határt szabott a török hódoltságnak Hont vármegyében is, mely ettől kezdve csak a vármegye keleti sarkára terjedt ki, a kishonti területet azonban az egri törökök csaknem egészen behódoltatták. (Hőke Lajos Hont vm. tört. kézirat. 51 1.) Kolonich Siegfried komáromi kapitány felhivására a vármegye közönsége 1607. május 23-án Bakos Ferenczet, Kisfaludi Lipthay Imrét, Palásthy Józsefet és Fánchy Ferenczet küldte ki a magyar és a török terület határainak kijelölésére. Korpona új helyőrséget kapott; kapitányává 1607. július 26-án Pogrányi Jánost nevezte ki Mátyás főherczeg.
II. Mátyás.
Bocskay váratlan halálával (1606. decz. 29.) a bécsi békekötést komoly veszedelem fenyegette. Rudolf király elérkezettnek hitte az időt, hogy a békekötés egyes pontjait érvénytelenítse, de szószegése oly ingerültséget keltett, hogy Mátyás herczeg, a családi tanácscsal egyetértvén, Rudolf letételét határozta el. Miután Mátyás a bécsi békét a maga részéről elismerte, a rendektől megszavazott haddal Prágába indult és Rudolfot a magyar koronáról való lemondásra kényszerítette. Mátyás főherczeget ez utóbbi vállalatában Illésházy István is támogatta, a kit az 1608. évi koronázó országgyűlés nádorrá választott. Ez országgyűlés végzeményei közül a Palánk, Drégely és Damásd megerősítésére vonatkozó intézkedések érdeklik közelebbről a vármegye történetét, mely czélra Trencsén és Turócz vármegye közmunkája rendeltetett ki. A következő országgyűlések sem feledkeztek meg a vármegye végvárainak jókarban tartásáról. Az 1613. VIII. törvényczikk Drégely és Damásd megerősítésére Hontvármegye három járását rendelte ki. Az 1618. XL. t.-cz. Gyarmat erődítési munkálataira a bozóki, Damásdhoz a báthi, Palánkhoz a selmeczi járást rendelte ki. De a vármegye saját hatáskörében is gondoskodott a végvárakról. Az 1614-ben Bozókon tartott közgyülésében palánk megerősítése kerülvén tárgyalás alá, a vármegye a vár árkának kitisztítására és mélyítésére három járás paraszt portái után két-két munkást rendelt ki, mely intézkedést 1615-ben foganatosították, a mikor új külső palánkot építettek. Damás várának helyreállításához 1612-ben háromszáz jobbágy-telek kézi munkáját rendelték ki, azonfelül az erődítési czélokra 1200 karót és az ahhoz szükséges mennyiségű kézimunkaerőt. Ugyanez évben Drégelypalánk helyreállítására 69 porta után munkásokat rendeltek ki.
Sok dolgot adott a vármegyének a véghelyeken elhelyezett lovasság lovainak eltartása is. 1610-ben a vármegye a gyarmati és a drégelypalánki lovasság lovainak számára füvellő helyet jelölt ki, de ez alkalommal a damásdi és a váczi őrség lovai részére füvellő hely kijelölését megtagadta, mivel az előbbi két véghely lovainak 326eltartása amúgy is sok dolgot adott a vármegyének. 1614. október 24-én tartott közgyülésében, Fülekről ötven, Gyarmatról és Drégelypalánkról száz-száz lovas számára szükséges legelőkről kellett gondoskodnia a vármegyének. 1614-ben a leégett Gyarmat felépítésére az egész vármegye területéről portánként két-két szál karót szavazott meg. 1615-ben a leégett füleki vár helyreállítására a kishonti kerületet rendelték ki. Ugyanez évben a damásdi vár megerősítésére hetven porta után három-három karót és egy-egy kocsi rőzsét rendeltek. 1616-ban a gyarmati és a drégelypalánki vár helyreállításához minden jobbágytelek után négy karó és elegendő rőzse rendeltetett; ugyanez évben Damásd várának helyreállítására a jobbágyságot fűzfavessző és palánkfa szolgáltatására kötelezték. Az 1622. XXXVI. t.-cz. Drégelypalánkhoz a selmeczi, Damásdhoz a báti-járás közmunkáját rendelte ki. Az 1623. április 19-én tartott közgyülésben a vármegye megbízta az alispánt, hogy Gyarmat, Palánk (Drégelypalánk) és Damásd várait személyesen vizsgálja meg és a mennyiben az erődítési műveletek pótlása válnék szükségessé, azoknak foganatosítása iránt saját hatáskörében intézkedjék. Ugyanezen közgyűlésben meghagyta a vármegye a járási szolgabíráknak, hogy a falukban kóborló és a szegény népet sanyargató végbeli hajdúkat megbüntetés végett az illető kapitánynak jelentsék be. (Hőke Lajos: Hontvm. tört. Kézirat a vm. levélt.)
Még az 1609. évi országgyűlés folyama alatt a bányavidéki végvárak katonasága között nyugtalanság támadt az elmaradt zsold és a hiányos felszerelés miatt, a végbeli vitézek 1609. február végén gyűlést tartottak Gyarmaton és onnan követséget menesztettek az országgyűlésre. Az elégületleneket csak az év végén lehetett lecsendesíteni. A végbeli vitézek kielégítése csakugyan fontos dolog volt, mert a következő évek ismét a törökök elleni készülődésekkel teltek el. Az 1612. július 9-én Nyéken tartott közgyűlésben a vármegye a nemesi felkelés ügyében tanácskozott, mely vagy a török ellen, vagy az erdélyiek segélyére indúlt volna. A nemesi felkelésre azonban ebben az évben nem volt szükség, de annál jobban foglalkoztatták a rendeket az 1613-ban Szebellében tartott közgyűlésen, az esztergomi és váczi törököknek a hódoltsági falvakban elkövetett kegyetlenkedései, mely ügyben a vármegye felíratot intézett a nádorhoz. E feliratban a vármegye magyar követ kiküldését indítványozta a portára, mely ügyben a szomszéd hatóságokat is megkereste. A vármegye kivánsága azonban csak 1619-ben teljesedett, a mikor Thurzó György nádor Kisfaludi Liptay Imrét (1603-1609.) azelőtt honti, akkoriban pedig Barsvármegye alispánját szemelte ki a portai követségre, a ki a személye iránt tanusított bizalom nyilvánulása elől ki nem térhetvén, július 15-ike után útra kelt. Válságos időben hagyta el hazáját az a férfiú, kinek tekintélye, nagy népszerűsége, de mindenekelőtt tapintatos magatartása a rövid idő alatt bekövetkezett belzavarok alatt nagy hasznára vált volna a vármegyének.
Bethlen Gábor.
A cseh felkelés hírére Bethlen Gábor, a Magyarországon megindított vallási üldözésnek, de főleg annak hatása alatt, hogy az 1619. évi országgyűlésen a protestánsok sérelmei meghallgatásra nem találtak, kardot rántott. Mialatt Debreczen felé tartott, a vezére, Rákóczy György, a ki az egész hajdúságot fegyverre szólította, elfoglalta Kassát és onnan alvezéreit, Széchy Györgyöt és Rhédey Ferenczet, mintegy nyolczezernyi haddal a nyugati határ felé küldötte. Gróf Széchy György, a ki elsősorban a saját érdekeit tartotta szem előtt, Gömörben számos várat a maga részére foglalt el, majd Füleket hódoltatta meg és onnan Gyarmat alá vonult, melynek fizetetlen zsoldos őrsége Morgenthaler Fülöp kapitányt, a ki meghódolni vonakodott, kiszolgáltatta az erdélyieknek. Széchy György hada ekként akadály nélkül jutott el Hontba, útközben Drégelypalánkot is bevette, majd Érsekujvár alá érkezett, melynek őrsége az udvarhoz hű kapitányt, Koháry Pétert elfogván, várral együtt kiszolgáltatta Bethlen hadainak. 1619. szeptember 20-án Széchy már a bányavárosokat is hatalmába kerítette. (Millenn. Tört. VI. 233.). Október havában pedig Bethlen Gábor már a Morva határszélen volt hadával és ezzel az egész felvidék a hatalmába került.
Bethlen Gábor első fellépése általános zavart idézett elő a vármegyében. A főispán, Magyarbéli Bosnyák Tamás, a ki a honti főispánságon kívül más magas méltóságokat is betöltött és a csehek és morvák elleni háború megindulása alkalmával a császári sereghez csatlakozott, akkoriban távol volt. A vármegyében birtokos Esterházy Miklós és Koháry ugyan tétlenségre voltak kárhoztatva, mégis nagy kiterjedésű birtokaik és összeköttetéseik révén, az udvari párt híveiként, jelentékeny befolyással voltak a vármegye nemességére. Az 1619. deczember 4-én 327Németiben egybegyűlt rendek tétovázó magatartást tanúsítottak, nem szegültek ugyan ellene a Bethlen Gábor rendeletének, a ki már a november 28-án tartott közgyűlésre seregével megérkezvén, 200 gyalogos kiállítására utasított a vármegyét; hanem a pozsonyi országgyűlésen tartózkodó Fánchyhoz elküldték Horváth Mihályt, azzal a felszólítással, tudná meg a fejedelemtől, hogy hova küldje a vármegye a gyalog-hadat, Pozsonyba-e, vagy Váczra? Ezen a közgyűlésen egyúttal kimondotta a vármegye, hogy a mennyiben török támadástól tartani kell, személyes nemesi fölkelést rendel el, gyülekező helyül pedig Drégelypalánkot tűzte ki. Deczember 14-ére már megérkezett a Thurzó Szaniszló levele, melylyel a vármegyétől kiállítandó lovasokat és gyalogosokat Pozsonyba rendelte. De a közgyülés erre a rendeletre újabb kibúvót talált; azt felelte Thurzó Szaniszlónak, hogy a gyalogság úgyis részben Füleken, részben pedig Váczon van, ezért tudnia kell a vármegyének, vajjon úgy intézkedik-e a fejedelem, hogy ezeket a gyalogosokat küldjék-e Pozsonyba; a mi pedig a lovasságot illeti, a vármegye nem tudja, személyes felkelést rendeljen-e el, vagy pedig portánként állítson ki egy-egy lovast. Az 1619. deczember 23-án tartott közgyűlésen Pogrányi György levelét terjesztette elő Horváthy György alispán, de a vármegye ebből sem akarta megérteni a fejedelem intézkedéseit és azért Palásthy Mihályt küldte Pozsonyba követségbe Bethlen Gáborhoz.
Az 1619. év végével Ferdinánd egész Felső-Magyarország kormányát Bethlen Gáborra ruházta, így a legközelebb egybehivandó országgyűlésig a királyi hivatalnokok is az ő hatalma alá kerültek. Forgách Zsigmond még ez év végével meghagyta a honti dikatoroknak (adórovó), hogy az országgyűléstől megszavazott összeget Pozsonyba szállítsák. Az 1620. évi beszterczebányai országgyűlés augusztus 25-én Bethlen Gábort magyar királylyá választotta és az egyházi javakat a végvárak javára lefoglalta. A lefoglalt egyházi javak közül a sághi prépostságot Bethlen Péchi Simonnak zálogosította el 20.000 forintért. A szept. hó 30-án tartott közgyűlésen a rendek ismét a fejedelem parancsát vették, melylyel a katonaság kiállítását rendelte el. Ez alkalommal a vármegye már komolyan hozzáfogott a rendelet foganatosításához s a szabad porták után, valamint két-két hódolt porta után egy-egy puskás gyalogos kiállítását határozta el.
Bethlen Gábor.
(Az Orsz. Képtárból).
II. Ferdinánd.
Mindez intézkedések azonban nem tudták megakadályozni a csehek vereségét, melyből II. Ferdinánd új erőt merítvén, csapatokat küldött Felső-Magyarország visszafoglalására. De a változott helyzet hatása Hontban még 1620 végén nem volt érezhető. Ez az év, valamint a következő év (1621.) első fele, hadi készülésekkel telt el. Gróf Thúrzó Szaniszló, érsekújvári generális, még 1620. deczember 12-én Morvay Jánost küldte Korponára, hogy az ottani hadiszereket leltározza és a leltárt a város bírájának átadja. (Matunák M. i. m. 39.) Az 1621 év elején azonban már mindinkább gyarapodott azoknak a száma, a kik a küzdelem eredménytelenségének érzetében elhagyták Bethlen zászlóit, ezek közé tartozott Balassa Péeter, a két Pálffy, Bosnyák Tamás, Széchy György gróf; sőt Thurzó Szaniszló és Thurzó Imre is ingadoztak. Az 1621 február 24-én Németiben tartott közgyűlésből Deméndy János hadnagy parancsnoksága alatt ötven lovast küldött két havi szolgálatra Bethlen udvarába; de már a tavaszi közgyűlésen, a közelgő császári sereg hírére a rendek is csak nagy óvatosággal foganatosították a Bethlen rendeleteit. A május 19-én Németiben tartott közgyűlésen a vármegye tudomásul vette a generális (valószinüleg gróf Thurzó Szaniszló, érsekújvári parancsnok) levelét, melyben arról értesítette a rendeket, hogy a két hóra felfogadott száz lovas és másfélszáz gyalogos a király rendeletére továbbra is meghagyassék, azonfelűl a rendelt élést is elszállíttatja az érsekújvári várba. A május 21-én Bozókon tartott közgyűlés a Bethlen Gábornak az eperjesi országgyűlésre való meghívójára válaszolt és a közelgő ellenséget hozván fel okul, azt határozta, hogy országgyűlési követek választását nem foganatosítja, hanem e helyett Palásthy Andrást küldi Thurzó Imréhez Bicsére, hogy a vármegye válságos helyzetét feltárja. A vármegye e tartózkodó magatartását főleg Pálffy István és Miklós, valamint a Koháry Péter és Bosnyák Tamás vezérlete alatt álló hadak közeledtének híre okozhatta; a hadak június hó elején csakugyan a bányavárosokban termettek, minek következtében a selmeczi kamara tisztviselői hűséget fogadtak Ferdinándnak. Június 12-én Korpona követei is hűséget esküdtek a Ferdinánd biztosainak Zólyomban. 328(Millenn. Tört. VI. 309-310. Csery József: Korpona ismertetése: Győri Tört. és Rég. Füz. II. Hőke Lajos kézirata. Várm. Közgy. Jegyzőkönyvek.) Július 3-én ismét Bozókon találjuk az egybegyült rendeket, kiknek az alispá bemutatta II. Ferdinándnak a vármegyéhez intézett leiratát, melyben utasította a vármegyét, hogy a nádorhoz követeket küldjön. A harcztérről azonban már akkor igen kedvezőtlen hírek érkeztek Ferdinánd hadairól, azért tehát a vármegye ezuttal is ügyesen kitért a meghívás elől. Bethlen hadainak közeledtét hozván fel okul, a követek kiküldését a rendek megtagadták, szintúgy a nemesi felkelés szervezését is, melyet a nádor eredetileg a Bethlentől elpártolt Széchy György parancsnoksága alá akart helyezni. A határozat indokául kiemeli a közgyűlés, hogy miután a szolgabírák, az esküdtek és a nemesek legnagyobb része nem jöttek el a közgyűlésre, a jelenlevők nem hozhattak érdemleges határozatot.
Június elején Bethlen Gábor nagyobb sereggel indúlt el Kassáról és a serege útközben egyre gyarapodott. Június 29-én Rima-Szécs táján találkozott Bosnyákkal, kivel hosszasabban értekezett; innen július 1-én hajnalban Rimaszombat alá szállott. A Bethlen hadainak közeledte nagy rémülettel töltötte el a II. Ferdinándhoz pártolt urakat, mint a Pálffyakat, Bosnyákot és Széchy Györgyöt, a kik még július 1-én eszeveszetten hátrálni kezdtek a kishonti kerületből, de Bethlen alvezére, Egri István, nyomon követte őket és július hó 3-án II. Ferdinánd seregét a zólyomi szorosban szétverte, mire a bányavárosok, valamint a Pálffyéktől időközben kézrekerített Palánk, meghódoltak Bethlen Gábornak. (Tört. Tár 1879. évf. 1882. évf. Millenn. Tört. VI. 311.) Bethlen közeledtére a vármegye alispánja július 10-én Bozókra sietve, közgyűlést hívott egybe, hogy a fejedelem ünnepélyes fogadtatása iránt intézkedjék. A közgyűlés az érkező fejedelem részére ajándékot szavazott meg, melynek átadására Horváthy György alispánt és Deméndy Jánost hívta fel, a kik azt az érkező elé Palánkra vitték. Azonkívül megparancsolták a szolgabíráknak, hogy a nemesi felkelés tekintetében a szükséges intézkedéseket tegyék meg, hogy az, ha a fejedelem elrendelné, legott foganatosítható legyen.
Szondy temetése.
(Kubányi Lajos festménye.)
(Hont vármegye tulajdona)
A nikolsburgi béke.
Érsekújvár felmentése után Bethlen ismét egész Felső-Magyarország ura lett. Hadainak élelmezése azonban jórészt a vármegye feladata volt. Július 21-én az érsekujvári várba minden porta után tíz-tíz házikenyeret és két-két báti fertály zabot, továbbá egy-egy ludat és két-két tyúkot kellett szállítani. A július 21-ét követő vasárnapra a nemesi felkelő-sereget is ki kellett állítani, a mely Báthba gyűlt egybe; a parancsnokuk Palásthy Pál lett. A nemességet azonban csakhamar hazabocsátották és helyébe szeptember 20-án 170 főnyi gyalogcsapat kiállítását rendelte a fejedelem, melynek parancsnoka Domaniki Gáspár lett. A fejedelem rendelkezéseinek gyors foganatosítása érdekében a vármegye Palásthy Mihályt küldte ki Bethlen táborába, de október 11-én maga az alispán ment követségbe. Minthogy azonban Bethlen a szövetségeseitől többé segélyt nem remélhetett, másfelől a hívei is mindegyre unszolták a békekötésre, Nagyszombat diadalmas elfoglalása után (július 30.) újból felvette a béketárgyalások megszakított fonalát, melyek az 1621. decz. utolsó napjaiban kötött nikolsburgi békével gyertek befejezést.
Még a béketárgyalások alatt Bethlen újból igénybe vette a vármegye áldozatkészségét. Az ágyúk elvontatására szükséges vonós állatok kiállításán kívül, a tatár segédhadak élelmezésére 32 ökör, 400 fertály zab, 16 szekér széna, 2955 kenyér és száz tyúk rendeltetett.
A nikolsburgi békekötés értelmében Hont vármegye visszakerült II. Ferdinánd birtokába. A változott viszonyok hatása csakhamar mutatkozott. A mikor 1622. junius 8-án a helyettes alispán bemutatta Bethlen Gábor levelét, melyben a vármegyét első nejének, Károlyi Zsuzsannának temetésére meghívja, az egybegyűlt rendek nem tudtak határozatot hozni: képviseltessék-e magukat a temetésen, vagy nem? Végre is abban állapodtak meg, hogy más vármegyének e tekintetben elfoglalt álláspontját veszik irányadóúl. (Hőke Lajos kézirata.) A nikolsburgi békét azonban mindkét fél csupán fegyverszünetnek tekintette. Miután Ferdinánd a nikolsburgi béke értelmében a Bethlennek átengedett végvárak ellátásáért járó összeget nem fizette meg, de másfelől Bethlennek sok panasza is volt Ferdinánd és tanácsosai ellen, az Anglia, Hollandia és Francziaországgal kötött szövetség értelmében jelentékeny segélyt is nyervén, 1623 őszén másodízben intézett felkelést. Ennek hírére a nádor és Esterházy Miklós bányavidéki főkapitány, a ki az 329ellenállást tulajdonképen vezette, nemesi fölkelést rendeltek Hontban is. A vármegye szeptember 13-án Németiben gyűlésezett ebben az ügyben, de Bethlen megelőzte ellenfeleit: szeptember 21-én elfoglalta Szendrőt, azután Putnokot, majd fülek alól elvonulván, gyorsan közeledett a nyugati határ felé. Mire az október 4-ére Bozókra egybehívott közgyűlés napja elérkezett, arra már az erdélyi hadak benn voltak Hontban. E miatt a nemesség legnagyobb része a gyűlésen meg sem jelent, a nemesi felkelés e napra kitűzött mustrája sem volt megtartható, sőt a vármegye tárgyalás alá sem vehette a nádor rendeletét, melyben az érsekujvári vár egyik bástyájának megépítéséhez közmunkát rendelt. (Várm. Levélt. közgy. jegyzőkv.) Bethlen időközben elfoglalta Nagyszombatot és ott bevárta Ibrahim szerdár török segédcsapatait, a melyekkel mintegy 10.000-re szaporodott a hadserege. Thurzó Szaniszló nádor november 20-án Hodolinban fegyverszünetet kötött Bethlennel, melynek értelmében az erdélyi fejedelem a Hontvármegyén túl nyugatra eső területet átengedte Ferdinándnak. Hontban ekkor ismét nagy volt a zavar. A vármegye tulajdonképen Bethlen Gábor uralma alá eső terület volt, de azért a nádor és Esterházy bányavárosi kapitány egyre-másra küldték a rendeleteket a vármegyének. A november 22-én Bozókon egybegyűlt rendeknek nehéz dolguk volt. Bethlen már előzőleg elrendelte, hogy a vármegye Kassára követeket küldjön. A közgyűlés Horváthy György alispánt és Palásthy Miklóst választotta követekül, kiknek e kényes megbizatás elvállalása két-kétszáz forint bírság terhe alatt kötelességükké tétetett. Az alispán hiába szabadkozott, kénytelen volt a vármegye határozatának engedelmeskedni. Költségül fejenkint 25-25 forintot szavaztak meg a számukra. De hogy a Ferdinánd-párt részéről se fenyegesse veszedelem a vármegyét, Palásthy Mihályt Nagyszombatba küldték a nádorhoz követségbe. Palásthy uramnak sehogysem tetszett ez a megtiszteltetés, inkább lefizette a vármegye színe előtt a száz magyar forint bírságot és így ez a követség is az alispánra hárult.
A bécsi udvar azonban megbánta a hodolini fegyverszünet megkötését és így Bethlennek újabb támadásra kellett készülnie. 1623 deczember 27-én a fejedelem Korpona városához intézett levelében értesítette a polgárokat, hogy a városba őrséget helyez, melynek ellátása a vármegye feladata lett. (Matunák, i. m. 40. 1.) Miután azonban Bethlen a szövetségeseire többé nem számíthatott, 1624 tavaszán megújította Ferdinánddal a nikolsburgi békét, melynek értelmében Hont ismét Ferdinánd uralma alá került.
Wallenstein Albert
1626-ban Bethlen, IV. Keresztély dán király és a török szövetségében harmadízben támadt Ferdinánd ellen. A dán királytól küldött Mansfeld és János Ernő szász-weimari herczeg Sziléziában várt Bethlenre, de Wallenstein Albert császári fővezér elől a Vág mentére menekült. Szeptember 10-én a Mansfeld vezérlete alatt álló dán csapatok már Bars vármegyében táboroztak, és onnan zaklatták a bányavárosokat. Bethlen ugyan ekkor még Nagyváradon volt, de előre küldötte Horváth Istvánt, hogy Mansfeld betörésének segítségére legyen; de a dán vezér az utóbbinak nem sok hasznát vette, mert hol Turóczban, hol Zólyomban kalandozott. A török nem mulasztotta el a kedvező alkalmat, hogy e zavart a maga számára ki ne használja. Szeptember 25-én a törökök egész Korponáig pusztítottak, honnan 55 személyt és sok barmot hajtottak el, (Matunák i. m. 40. 1.), utóbb Bethlen felszólalására az elfogottak közűl 46-ot szabadon bocsátottak. A törökök előnyomulása gyorsabb menetre késztette Wallensteint is, a ki szeptember 26-án már Érsekújvárra érkezett. Bethlen szeptember 25-én még a füleki táborban volt, de már 28-án Csalomjánál táborzott, honnan Mansfeldet és János Ernő szász herczeget csatlakozásra hívta fel. Itt értesült a fejedelem arról, hogy Wallenstein, valószinűleg Esterházy sürgetésére, lóra ültetvén a gyalogságát, szeptember 27-én Léva tájékára érkezett. Minden jel arra mutatott, hogy a Wallenstein, másfelől Bethlen és Mansfeld, a kor e három legkiválóbb hadvezére között a döntő mérkőzés Hont vármegye területén fog lefolyni. Csakhogy Mansfeld és János Ernő már szeptember 17-én elhagyták a bányavárosokat és többé részt sem vettek a küzdelemben; helyettük Murtéza budai basa csatlakozott Bethlenhez. Wallenstein Léváról gyors menetben vonúlt a Garam és az Ipoly völgyén Balassa-Gyarmat felé és szeptember 30-án Drégelypalánkhoz ért, hol már Bethlen várta; de már lemenőben volt a nap, mire Wallenstein hadai a Bethlen hadaival találkoztak. Wallenstein kerülni akarta az éjjeli ütközetet, de különben sem szerette volna hírnevét koczkáztatni, Bethlen pedig alkalmatlannak találta a terepet lovas csatára, ezért az 330október elsejére virradó éjjelre fegyverszünetet kért, majd az éj leple alatt Szécsényig visszavonult. (Milenn. Tört. VI. 391.) Wallenstein azonban nem merte Bethlent követni, hanem visszavonult a Vág völgyébe. Erre Mansfeld is szabadabb mozgást nyert és a serege romjaival Szécsényig nyomult előre, a hol Bethlennel egyesült. Bethlen annak daczára, hogy Mansfeld seregétől nem sok segélyt nyerhetett, egész Barsig nyomult előre, Murtéza pedig október hó közepe táján elfoglalta Damásdot, de tovább nem hatolt. Bethlen többé a külföldi segélyben nem remélhetvén, másfelől a török segédhadak sem sok hasznot hajtottak, így tehát Esterházy tanácsára megindította a béketárgyalásokat, melyek még ez év végén eredményre vezettek.
Wallenstein Albert herczeg.
(Az Orsz. Képtárból).
Hódolt falvak.
A békére nagy szüksége volt a vármegyének. Wallenstein, Mansfeld és főleg a Murtéza hadai temérdek pusztítást vittek végbe a vármegye területén. Az 1626. évi összeirás a pusztulás szomorú képéről ad számot. A báti járásban Kis-Kereskény, Fegyvernek, a bozótiban Kis-Csalomia, Ipoly-Keszi, Kohár, 1630 után pedig Drégely (Ipoly) Balog, Hont, Leklincz teljesen elpusztult falvakként fordulnak elő az összeirásban. Az 1626. évi összeirás 121 hódolt falut számlál elő, míg ellenben egy 1642. évi összeirás 72 falúról ad számot. Ez utóbbi összeirás a legmegbizhatóbbnak látszik s azért ezt méltatjuk figyelemre. az 1642. évi jegyzék szerint 1608-tól kezdve a következő falvak voltak a török hódoltság alatt: Felső-Teszér (1608). Udvarnok (1608). Palást (1608). Nádas, Alsó-Rakoncza 1618. Egyház-Marót 1624. Közép-Tur 1624. Felső-Rakoncza 1608. Szud 1614. Apát-Marót 1624. Sipek 1617. Nagy-Túr 1614. Bánfalu 1617. Lehotka 1639. Pochvilla (Pocsuvadlo) 1608. Bagyinka 1606. Klaszita 1606. Lissó 1613. Eösöd 1608. Ledény 1608. Méznevelő 1606. Szebelléb 1606. Fazekas-Zsaluzsány, Németi, Szuha, Szuha (más falu). Alsó-Törék, Jelenye, Rahó, Alsó-Zsember, Kis-Ölved, Kis-Kereskény, Alsó-Fegyvernek, Szakállas, Füzes-Gyarmat, Szete, Berczenicz, Szatha, Százd 1608, Nagy-Szalka, Lontó, Kövesd, Helemba, Dalmad 1616. Szob, Báth, Pecsnicza, Bagonya 1624. Alsó-Almás, Felső-Almás, Felső-Tót-Baka, Alsó-Tót-Baka, Élesfalu, Vecze, Balog, Alsó-Nyék, Kelenye, Födémes, Hont, Szelcsénke, Dreno, Felső-Nyék, Inám, Leszenye, Kis-Csalomia. Két helység neve hiányzik az összeirásból. A jegyzékben foglalt hódoltsági falvak neve mellé írt évszám a behódolás évét jelenti.
A hódoltsági falvak urai legnagyobb részt a budai, váczi, esztergomi basák és bégek közül kerültek ki, de a kishonti kerületbeliek leginkább az Egerben lakó agák és bégek urasága alá jutottak. A zsitva-toroki békekötés értelmében hatvan falu hódolt be a töröknek; azért a törökök nem érték be e számmal, hanem mindegyre több falut hódoltattak be, úgy hogy a XVII. század közepén a hódoltsági részek Bakabányától Németi-ig egy vonalban húzódtak és csak Csábrág és Palánk várak környéke volt ment a hódoltságtól. A török hódoltság terjedésével szemben a vármegye elsősorban a védelemre szorítkozott.
A várak sorsa.
Az 1626. év után tartott országgyülések az egyes várak megerősítésével foglalkoztak, melyre az amugy is igénybe vett nép közmunkáját rendelték ki. Sőt Hont vármegye népét még a szomszéd vármegyékben fekvő várak erősítési munkálataira is kirendelték. Igy az 1635. évi XVII. t.-cz. Gyarmathoz a bozóki járás népét rendelte közmunkára, míg a másik két járás Drégelypalánk és Damás várainak megerősítésére rendeltetett, ellenben Bakabányát a Liptó vármegyéből kirendelt jobbágyok erődítették. az 1638: LXX. t.-czikk palánk megerősítésére rendelte, míg Osgyánt a hozzátartozó uradalom javíttatta ki. az 1647. évi országgyűlésen Bakabánya megerősítése ismételten szóba került. a bányavárosok ez előbástyája akkor különös jelentőségre emlkedett. Már az 1635. évi országgyülés elrendelte a megerősítését, melyet a következő országgyülések megismételtek, az 1647. és 1649. évi országgyülések pedig a városnak őrséggel való ellátását rendelték el. (Corpus Juris.) A palánki vár ezen időtájt végvárként kiváló jelentőségre emelkedett. Kapitányai, mint Akich Péter, a ki aranysarkantyus vitéz és kir. főpohárnok is volt, előkelő helyet foglaltak el a közéletben. Az ő idejében a szécsényi török 1639 január havában megtámadta Palánkot és az őrségéből 26 embert részint levágott, részint elfogott. Ebben az évben a vármegye kétszáz emberrel szaporította a palánki és gyarmati őrség számát. 1638-ban, 1644-ben és 1650-ben Pogrányi Ferencz volt a palánki kapitány. 1647. augusztus 17-én, a mikor a barsmegyei 331Nagysarlóig pusztító török had visszatérőben volt, a palánki őrség több más végvárbeli vitézekkel egyesülten rajta ütött és ez alkalommal hatvan törököt foglyul ejtett. 1649-ben gróf ForgáchÁdám érsekujvári generális a bányavárosok környékét pusztító török hadat visszatérőben Palánknál körülkerítvén, szétverte, s ez alkalommal egy öreg agát, a ki sok kárt tett pusztításaival, továbbá tizenhat más előkelő törököt elfogott. (Matunák Mihály: Drégely és Palánk.) Az 1649. évi országgyülés Hont vármegye egy járását rendelte a vár megerősítésére, az 1655. évi II. törvényczikk pedig kétszáz lovast és ugyanannyi gyalogost rendelt a várba.
Damásd vára is sok vihart állott ki ezen időtájt. 1636-ban leégett és Horváth János járása portánkint 15 darab palánk fát, és megfelelő mennyiségü rőzsét volt köteles a helyreállítására szolgáltatni. 1644-ben harmincz török lovas egészen a selmeczbányai alsó kapuig vágtatott, majd innen Hodrusbányára csapott, honnan néhány embert rabságra hurczolt. 1646-ban a váczi törökök felhasználták Bercsényi László távollétét, Damásdot meglepték, az őrségét levágták és a várat földig lerombolták. Bercsényit ugyan az 1647. évi országgyülés hadi törvényszék elé állítani rendelte, de úgy látszik nem sok sikerrel, mert e rendelkezést az 1655. és 1659. évi törvényczikkek megismétlik.
Damásd várának megsemmisülésével a vármegye figyelme főleg Bakabánya megerődítésére irányult. 1650-ben a város megerősítésére a Bánfi Mihály járását rendelték ki kővágásra és téglaégetésre. 1652-ben pedig ugyanez a járás palánkfát és rőzsét szállított Bakabányára. az 1655. évi III. t.-cz. a helyőrségül ötven lovast és ugyanannyi gyalogost rendelt.
Korpona városa egyideig nagyobb őrség nélkül volt, 1647-ben azonban nagy török sereg közeledett a városhoz, mely alkalommal negyvenhárom embert foglyul ejtett és négyszáz darabból álló gúlyát elhajtott; a támadás alatt Böczel György előkelő polgár is elesett. Korpona védelmére egyelőre ötven huszárt rendeltek a városba, majd 1648-ban Madách Gáspár neveztetvén ki korponai kapitánynyá, a védelem tekintetében is megfelelő intézkedések tétettek. Zólyom vármegye ekkor Erdődy István vezérlete alatt száz gyalogost küldött Korponára, melynek ellátása a város feladata lett. Mindezen intézkedések daczára azonban a török 1654-ben tavasztól kezdve Bakabánya, Körmöcz, Korpona, Selmecz- és Bélabánya városok környékéről tömérdek embert hurczolt fogságba. A gyakori panaszok következtében az 1655. évi országgyűlés száz lovast és háromszáz gyalogost rendelt Korponába. (Matunák Mihály: Korpona várkapitányai.)
Rákóczy György.
Bethlen Gábor halála után az erdélyi fejedelemséget Rákóczy György foglalta el, a ki a németországi csatatéren küzdő Gusztáv Adolf svéd királylyal bocsátkozott tárgyalásokba. Rákóczy készülődéseit csakhamar megtudták Bécsben is és a szükséges védelmi intézkedések foganatosíttattak is, de ezuttal nem került kardélre a dolog.
Sokkal nagyobb veszélyben volt a vármegye ebben az évben (1632) a törökök támadása miatt, a kiknek fenyegető magatartására a védelmi intézkedéseket Palásthy Pál alispán vette kezébe. az ő felhívására Selmeczbánya ötven gyalogot küldött Korpnára, azonfelül Princzfalvát, Bozókot és keszihóczot is ellátták őrséggel. 1640 deczember vége felé újabb török lovas csapat jelent meg Korponánál, de nagyobb kárt nem tett. (Matunák M. i. m. 40. l.)
III. Ferdinánd.
III. Ferdinánd trónraléptével, a harminczéves háború inkább a francziák és a Habsburg-ház között való küzdelem jellegét vette fel. Mind a francziák, mind pedig a győztes svéd kormány ismételve felszólították Rákóczy Györgyöt, a felkelésre. Rákóczy 1644 elején csakugyan elindította hadait Gyulafehérvárról és rövid idő alatt az egész felvidék a hatalmába került. Egyik hadvezére, Bornemissza Pál már április elején meghódoltatta a bányavárosokat, mire a vármegye április 18-án tartott közgyűlésében, Ebeczki Györgyöt, Palásthy Jánost és Palásthy Pált küldte üdvözlő követekként az érkező fejedelem elé a szécsényi táborba; ugyanekkor a fejedelem felhívására száz gyalog és ötven lovas kiállítását rendelte el a vármegye. Rákóczy késedelmes fellépése következtében azonban III. Ferdinánd hadai még április végén visszaszorították az erdélyi csapatokat; Puchhaim altábornagy, Gutz tábornok és Esterházy egyesült hadai május elején már a Garamig szorították vissza Rákóczy alvezéreit. Rákóczy, Szécsényben bevárván a hátráló csapatokat, megkezdte a visszavonulást; mire Rimaszombathoz ért, a nádor postakövete jelent meg nála levéllel, melyben gúnyosan csatára szólította 332fel a fejedelmet. De Rákóczy nem bocsátkozhatott csatába és serege egészen a Bodrogközig futott.
Az augusztus hó 24-én tartott közgyűlésen az alispán bejelentette, hogy Esterházy Pál vicegenerális 32 gyalogost kér a vármegyétől másfél hónapra, melynek előállítása a szolgabírák feladata lett. Egyszersmind közölte a rendekkel, hogy III. Ferdinánd közbocsánatot hirdetett. Mind Rákóczy, mind pedig a rendek legnagyobb része a békére hajlott, ezért a fejedelem 1644 elejére Kassára hívta a hozzá hajló vármegyék követeit, minek eredményeképp ez év végén megkezdődtek a békealkudozások. Mialatt azonban a békealkudozások folytak, a helyzet lényegesen megváltozott. Torstenson 1644 végén már diadalmasan közelgett Magyarország felé, a hol Rákóczyval akart egyesülni. Rákóczy, tetemes anyagi segítséget nyervén a francziáktól, 1645 tavaszán újra megindította hadait III. Ferdinánd ellen. Támadásának hírére a nádor május havában személyes nemesi felkelést rendelt Hont vármegyében, de hiába mert Rákóczy június elején már Rimaszombanál táborozott és onnan, daczára Bégzáde Mehemet csausz portai követ tiltakozásának, a ki őt ura nevében a hadjárattól eltiltotta, folytatta utját a nyugati határ felé. Június 22-én vette a vármegye a fejedelem Rásos-Szurdokról intézett levelét, melyben az ágyúk elé ökörfogatokat rendelt. A vármegye Palásthy Mihályt és Duló Gábort küldte ki követekül a fejedelem elé, hogy az érkezőt a vármegye nevében üdvözöljék. Rákóczy hada gyors menetben vonult keresztül az Ipoly völgyén; június 28-án még az egegi táborban adott védőlevelet Nagy-Marosnak és július hó elején már Nagy-Tapolcsányban volt. Rákóczy rövid idő alatt hatalmába kerítette az egész felvidéket. Korpona városa, a mely szintén meghódolt, két követet küldött Hodolinba (Morvaország) a fejedelem táborába, hol húsz jól fölfegyverzett gyalogost adtak át. (Matunák M. i. m. 41.) A hadjárat azonban súlyos teherrel nehezedett Hont vármegyére. Az erdélyi és a svéd segédcsapatok élelmezéséhez nagy mennyiségben kellett hozzájárulnia; így augusztus 12-én a fejedelem rendeletére portánkint hat kenyér, egy szekér széna és két fertály zab vettetett ki. - Lipót főherczeg augusztus 17-én a dévényi táborban kelt levelével eltiltotta ugyan a vármegyét a Rákóczy csapatainak élelmezésétől, de ez egyelőre nem sokat ért, mert a felvidék még Rákóczy hatalmában volt. A török tiltakozása következtében azonban Rákóczy ismét felvette a tárgyalások fonalát, melyek az 1645. deczember 16-án kötött békére vezettek. (Millenn. Tört. VI. 488-500. Hőke Lajos kézirata. Közgy. jegyzőkönyvek 1644-45.)
A linzi béke.
A linzi békekötés után ismét a törökök elleni védekezés volt a vármegye főgondja. Gróf Forgách Ádám érsekujvári kapitány meghagyására még 1645 őszén 32 lovast fogadott fel a vármegye, majd - mint láttuk - már az 1647., 1649. és 1655. évi országgyűlések a véghelyek megerősítését rendelték el. Mindezek az intézkedések azonban nem voltak elegendők a török növekvő hatalmával szemben. Gróf Forgách Ádám már 1654. augusztus 26-án Szelényi János honti alispánhoz intézett levelében panaszkodik a véghelyek elhagyott állapota és a fegyelmezetlen végbeli katonák garázdálkodásai miatt; aggodalommal telik el a jövő iránt és mint írja: »én nem tudom, mit gondol ez a mi nemzetünk, talán ugyan veszteket érzik«. A mit Forgách megjósolt, az nehány évvel később csakugyan bekövetkezett.
Lipót király.
Lipót királynak az erdélyi ügyekbe való beavatkozásával súlyos megpróbáltatás napjai nehezedtek Hont vármegyére is.
Kemény János.
II. Rákóczy György bukása után Kemény János lett Erdély fejedelme, kinek segélyére a bécsi kormány 1661 nyarán Montecuccoli Raymond vezérlete alatt tekintélyes hadat küldött Erdélybe. Bármily nagy reményekkel várta az ország Montecuccoli hadait, a hangulat csakhamar megváltozott, mert a németek a felvidéken úgy viselkedtek, mintha ellenséges területen volnának. Így a német katonák Hontban a többi között Kubinyi Márk szolgabírót is megkínozták, kinek fájdalomdíjúl 25 forintot szavazott meg a vármegye.
Az új nagyvezir, Köprili Amhát, Montecuccoli hadának Erdélybe történt bevonulását hozván fel okúl, 1663 nyarán minden hadüzenet nélkül betört Magyarországba. A nagyvezir Budáról Esztergomba ment; ott hidat veretett és azon át akart a túlpartra, Érsekujvár ostromára indulni. Jövetelének hirére gróf Forgách Ádám érsekujvári főkapitány a Dunán már átkelt török tábort Párkánynál akarta meglepni és ezért felkelésre szólította a vármegyéket. Hont vármegye lelkesedéssel szavazta meg a felkelő sereget. Az alispán helyett Duló Gergelyt választották hadnagygyá, 333Kajaly András pedig zászlótartó lett. Forgách serege azonban az augusztus 6-iki támadás alkalmával jórészt megsemmisült, a felkelők közül sokan lelték halálukat Párkánynál, általános rémületet keltvén a vármegyében; ezt még fokozta a törökök fenyegetése, minek következtében a nemességet a további felkeléstől visszatartották. Mialatt Érsekujvár ostroma tartott, azalatt a nagyvezir a tatárokat és a könnyű lovasokat augusztus hó második felében küldte pusztításra szerteszét. Az általános rémület közepette csak Bory Mihály kir. táblai biró, Wesselényi Ferenc nádor jószágkormányzója, nem veszítette el a lélekjelenlétét. Korponáról és a vidékéről összeszedett néppel augusztus 24 és szeptember 20 között több izben sikeresen szembeszállt a tatárokkal. (Matunák M. i. m. 43.)
Érsekujvár eleste.
Érsekujvár eleste után (szept. 23.) a környékbeli várak egy része meghódolt a törököknek, így Drégelypalánk, melynek magyar-német őrsége, nem mervén bevárni a túlnyomó számú török hadat, elmenekült, elébb azonban a vár ágyúit a határban elásta, a várat pedig felgyujtotta. Palánk példáját követte Gyarmat, Szécsény és Buják; egyedül Nógrád vára tanusított némi ellenállást, de utóbb szintén török kézbe került.
Apafi Mihály.
Apafi Mihály, az erdélyi árnyékfejedelem, még az érsekujvári táborból (okt. 22.) hódolásra szólította fel a felvidéket és a bányavárosokat; de ez épp oly hatástalan maradt, mint Handzsa nógrádi bégnek Szelényi János alispánhoz és a korponaiakhoz deczember 11-én intézett fenyegető levele, melyet a város Körmöczbányának is megküldött. (Matunák M. i. m. 46.) A bég azonban nem tudta fenyegetéseit beváltani, és a következő év elején (1664) ismét megindult a küzdelem, mely azonban a török uralom terjedésének határt szabott.
Az év elején már erősen készülődött a vármegye hadjáratra. Duló Gergely hadnagyot felszólították, hogy a katonának felcsapott, de zászlóját elhagyó legénységet az egész vármegyében nyomoztassa és befogassa. Souches Lajos tábornok, a felvidéki császári hadak parancsnoka, már márczius havában megkezdte a hadműveleteket, előbb Nyitrát vette be (május 3.), majd Léva felé fordult és május 9-én átkelt a Garamon. A kedvezőtlen időjárás következtében csakhamar visszafordulni kényszerült ugyan, de mire május 14-én ismét a Garamhoz ért, a túlparton szemben találta agát Kucsuk Mehemed váradi basa tizeötezer főnyi seregével, a ki Érsekujvár felől nyomult előre. Ekkor Souches tizezer főnyi hadával oldalfordulatot tett és Bakabányán át Zsarnócza felé fordult, hogy a Garamon való átkelést megkisérelje, mely visszavonulás folyamán Bakabányánál rövid csetepaté fejlődött ki és abban Balassa Bálint, a későbbi korponai kapitány tüntette ki magát. A május 16-án vívott zsarnóczai csata, mely a törökök vereségével végződött, ismét lehetővé tette a támadó fellépést. Az időközben megérkezett Heisterrel és a magyar hadakkal Souches tábornok Léva felé indult, mely június 14-n megadta magát. Souches tábornok azonban a bécsi haditanács rendeletére csakhamar egész a Vágig vonult vissza, mire Ali esztergomi basa mintegy 25-30.000 emberrel Léva ellen vonult. Léva ostroma következtében Souches ismét kimozdult előbbeni állásából, július 19-én átkelt a Garamon és Szent-Benedeknél heves harczba bocsátkozott a törökökkel, melyben Koháry István, Hont vármegye főispánja, az elővéd vezére is elesett. A hátráló török hadat gróf Balassa Bálint huszárjai és a német lovasság sokáig üldözték. (Millenn. Tört. VII. 194-196.) Souches Léva felmentése után, egész Párkányig nyomult előre.
A vasvári béke.
Sajnos azonban, a szégyenteljes vasvári békekötés (1664. aug. 14.) következtében, Hont várnagya nem igen élvezhette a sikerteljes hadjárat előneit. Érsekujvár ugyanis megmaradt továbbra is a törökök birtokában, a kik onnan folytatták a rablókalandjaikat. Ez okból már a következő évben (1665.) erősebb őrséggel kellett ellátni Korponát is, melynek kapitánya Bory Mihály lett.
Alig köttetett meg a béke a törökökkel, megkezdődött az erőszakos térítés, az elnyomatás és üldözés korszaka. Selmeczbányán valami kamarai irnok egy gazdag polgár leányát akarta elvenni, de mivel az atyja a leányt vonakodott hozzáadni, az esztergomi szentszék elé idéztette a feleket. A szentszék az evangélikus feleket, a kik meg sem jelentek a tárgyaláson, 8000 tallér bírság és 600 forint költségben marasztalta el és a mikor ezt lefizetni vonakodtak, a protonotarius az összeg erejéig le akarta foglalni a város ingatlanait. A város ellenkezett, mire Balassa Bálint főispán karhatalommal elfoglalta a város ingatlanait és a városházát is. (Millenn. Tört. VII. 215.)
Balassa Imre.
Sokkal nagyobb mozgalmat idézett elő gróf Balassa Imre esete, a kit azzal 334vádoltak, hogy a budai basának ajánlatot tett a behódolásra és várainak átadására, sőt igéretet tett a bányavárosoknak török kézre való juttatására is. A budai basa mondta el mindezt gróf Leslienek, a kit egyszersmind a magyarok közeli lázadására is figyelmeztetett. Leslie jelentést tett az udvarnak, mire Balassa elfogatását rendelték el.
A nádor 1665. deczember 9-én kelt levelében a vármegyét a Balassával való mindennemű érintkezéstől eltiltotta. Balassát elfogták és Pozsonyba zárták, honnan azonban megszökött és Divény várába menekült. A nádor, a ki Balassa iránt személyes gyűlölettel volt eltelve, még 1666. február 21-én megbizta Bory Mihály korponai kapitányt a Balassa elleni hadműveletek vezetésére, majd pedig június 9-én, részleges nemesi felkelést rendelt a lázadó ellen. Balassát június havában valóságos ostrom alá vették divényi várában és ujból elfogták. (Millenn. Tört. VII. 2118. Matunák M. i. m. 49. Várm. Jegyzők. 1665-66. év.)
Wesselényi összeesküvése.
Az udvar erőszakos fellépése azonban mindegyre fokozta az elégületlenséget. Gremonville franczia követ, a ki Balassa Imrével már fogsága idején összeköttetésben állott, még 1665-ben az elégületlen erdélyi főurakkal, továbbá Zrinyi Péterrel és a protestáns párt vezérférfiaival lépett érintkezésbe. 1666. elején Zrinyi Péter a leányának lakodalmáról visszatérőben, Stubnya fürdőben találkozott Wesselényi nádorral, a ki több nemes híve, köztük Bory Mihály körében tartózkodott. Ez összejövetel alatt határozták el a további teendőket, melyeknek megbeszélésére a nádor Murányba hivta meg az összeesküvőket.
A mozgalom eredeti czélja az alkotmány megvédése volt, rövid idő alatt azonban jelentékeny arányokat öltött. Nagy része volt benne Bory Mihálynak, a ki a nádor egyik legbizalmasabb embereként, az összeesküvés összes szálait a kezében tartotta.
Wesselényi elhunyta (1667. márczius 27.) azonban jelentékeny fordulatot adott az egész ügynek. A nemzeti mozgalom elveszítette egyik higgadt vezérét, másfelől pedig az egyéni önzés lépett előtérbe, mely az egész összeesküvést csakhamar meghiusította. Wesselényi halálával a mozgalom élére Nádasdy Ferencz országbíró állott, a ki első sorban a nádori méltóság megszerzésén fáradozott és ezért 1668 tavaszán a felvidékre ment, hogy az egybehivandó országgyűlésre a protestáns rendeket a maga részére megnyerje. Április 11-én Korponáról kelt levelében meghagyta Selmeczbánya városának, hogy Ochel Györgynek bizonyos okmányokat adjon ki. (Selmeczbánya városi levélt.) Bory Mihály, Nádasdyhoz hasonlólag, szintén csak a maga érdekét tartván szem előtt, még 1667. őszén odahagyva a korponai kapitányságot, hogy miként maga írja: »csendes életre készítse nyomorúlt fejét«; de valójában nem élvezett nyugalmat, hanem a nádor özvegyének, Széchy Máriának oldalán mindegyre nagyobb szerepet kezdett játszani az összeesküvésben.
A mikor már a bécsi udvar az összeesküvés tudomására jutott, az özvegy nádorné Bory Mihályt küldte gróf Rottal Jánoshoz, hogy az összeesküvés minden részletének fölfedezésével részükre teljes bünbocsánatot eszközöljön ki az udvarnál. Bory Mihály 1668. október havában csakugyan járt Rottalnál Holleschauban, de onnan visszajövet az utolsó hónapok izgalmától kimerülten, súlyosan megbetegedett és november első napjaiban befejezte »ravasz tekervényes pályáját«. (Matunák Mihály i. m. 51. l. - Millenn. Tört. VII. 247.) Zrinyi Péter és Frangepán Ferencz már beleuntak a küzdelembe és 1670 tavaszán kegyelemre megadták magukat; hazánk északkeleti részeiben azonban a mozgalom csakhamar fegyveres felkeléssé fajult. 1670. április 22-én kelt királyi leirat értesítette a vármegyét Rákóczy Ferenc felkeléséről és egyszersmind szigoruan meghagyta a rendeknek, hogy a lázadókhoz ne csatlakozzanak és velük érintkezésbe lépni sem merészeljenek.
A bodrogközi felkelés azonban csakhamar elnyomatván, megindúlt az összeesküvésben való részesek nyomozása. Lessenyei Nagy Ferencz, Wesselényi nádor titkára, Bars vármegye alispánja, a ki az összeesküvésben tevékeny részt vett, szintén elfogatott és előbb Bécsbe vitetett, majd a pozsonyi vértörvényszék elé állíttatott. De Nagy Ferencz oly ügyesen tudta magát tisztázni, hogy kegyelmet nyert, sőt a barsvármegyei alispáni tisztét is visszanyerte.
Nagy Ferencz a bécsi kihallgatása alkalmával akként igyekezett magának érdemeket szerezni, hogy számos, a mozgalomtól különben távol állókat is belekevert. Vallomásai alapján sokan kerültek fogságba; így Hontból Balogh Gáspár, a négy Lessenyei Nagy testvér, továbbá Bartakovics János alispán is. Az elfogottak között volt Bory György is, a kit a pozsonyi vérbíróság halálra ítélt, 335habár a bécsi bíróság, melyhez az ítéletet felterjesztették, is elismerte, hogy »semmit sem tett«. (Pauler Gyula: Wesselényi és társ. összeesk. II. 398.) A mikor az elfogottak javainak lefoglalását a vármegyében 1671. augusztus 19-én kihirdették, Szelényi János s Gerhárd György, mint a kiknek Balogh Gáspár és a Nagy testvérek tartoztak, a fiskusnál bejelentették igényeiket a tartozás erejéig. Bartakovics alispán 1672-ben már kiszabadúlt a fogságból, utóbb Balogh Gáspár és a Leszenyei Nagy testvérek közül János is, a kik 1678-ban ismét feltünnek a vármegyében. (Közgy. jegyzők.)
Vallás-üldözések.
Habár az ország legnagyobb része mit sem tudott az összeesküvésről, a kormány kapott az alkalmon, hogy a vallásszabadságot megnyírbálja. Így Collaldo ezredes, a ki 1673. év elején horvát lovas ezredet vezényelt a bányavidékre, ez évi október havában elvette a korponai templomot a protestánsoktól és ezt több más templom visszahódítása is követte. Az 1672. és 1674. években számos protestáns lelkészt idéztek meg a pozsonyi vértörvényszék elé. Három evangelikus lelkészt Selmeczbányáról a sziléziai Brieg városba hurczoltak; mások Komárom várában raboskodtak, mígnem utóbb katholikusokká lettek. A kishonti ref. papok közül Harsányi Istvánt gályarabságra hurczolták. (Hőke Lajos kézirata.) Maga Szelepcsényi György primás sem helyeselte a protestáns papok üldözését. Rottalnak és Kolonicsnak azonban elsősorban pénzre volt szükségük. Ezért még 1672-ben a főispán útján megküldték a vármegyének az új fogyasztási adó rendeletet, mely szerint egy font hús után fél denár, egy pint bortól egy, sertől fél, pálinkától két denár fizetendő. E fogyasztási adók beszedésére az idegen hadsereget rendelték, melynek önkényes eljárása tömérdek panaszra adott okot. Az új fogyasztási adók 1673-ban léptek léetbe és a mikor erről az érsekújvári basa értesűlt, 1675-től kezdve ő is felemelte a hódoltsági falvak adóját. Nem csoda, ha a nyomorgó nép, mely 1672-ben papjaitól is megfosztatott, mindegyre várta a szabadítót és így a lázadás fellobanására csak ügyes kéz kellett, a mely a lappangó szikrát lángra tudja éleszteni.
A vármegye urai között is nagy volt az elégületlenség. Különösen Szelepcsényi György primásra haragudtak, a kit a protestánsok üldözéseért okoltak. Ezért, a hol csak kárt tehettek neki, nem is mulasztották el. Az érsek már 1672-ben panaszkodik, hogy a jószágait a többiekéhez képest aránytalanul terhelik taksákkal és adókkal. Szelényi és Gerhard György, Fánchy János örököseitől a bozóki uradalom felét zálogba vevén, az érsekkel és tiszttartójával a dézsma és egyéb jövedelmek miatt perlekedtek. De az esztergomi káptalan sem volt kedvesebb a vármegye előtt. 1677. január 17-én a káptalan tiltakozik az alispán előtt a Szebelléb birtokán elkövetett kártételek miatt, kijelentvén, hogy jogait érvényesíteni fogja. (Magyar Sion: IV. 1868. 127.- VI. 1868. 125.)
Mialatt a vallásüldözés és az adóprés működött, azalatt a bujdosók Erdélyben kerestek menedéket. Ezek közé tartoztak számosak a főurak és a középbirtokos nemesek közül is, a kiket mint gróf Balassa Imrét is, a pozsonyi vértörvényszék makacsság czímén ítéltek el. 1672-ben a bújdosók megkezdték a támadást, mire a korponai őrséget is ellenök rendelték (Pauler Gyula: Századok. 1869. évf.); a felkelést azonban a túlerős császári sereg elnyomta.
Thököly Imre.
Az 1672. évi kudarcz nem csüggesztette el a bujdosókat. 1678. elején élükre az ifjú Thököly Imre állott, kinek fellépését csakhamar siker koronázta. Mialatt a német had Telekit, az erdélyi had vezérét üldözte, azalatt Thököly lengyel segédcsapataival a felvidékre nyomúlt, hol egykori jobbágyai lelkesedéssel csatlakoztak hozzá. Thököly akkor rövid idő alatt a bányavárosokat is hatalmába kerítette; előbb Zólyom városát és várát, majd október 16-án Beszterczebányát hódoltatta meg, innen Selmecz alá ment, mely szintén kaput nyitott. Balassa Imre Szelepcsényi várát, Bozókot támadta meg, s azt bevevén, az ott talált három kath. papot lefejeztette és a várat felgyújtotta. De Bars-Szent-Keresztnél nov. 1-én a kurucz hadat Wurm császári tábornok megverte, mire Thököly elhagyta a bányavárosokat és ismét a Felső-Tisza vidékére szorult. Józsa páter tályai lelkész, a ki 1678-ban csatlakozott Thökölyhez, a következő évben véres bosszút állott Selmeczbányán az elpártolásáért. Április 22-én Balassa, Szepesy Pállal együtt 4000 kurucz élén megrohanta a várost és kora hajnalban hatalmába kerítette. A kuruczok reggel nyolcz órától este 5-ig raboltak és fosztogattak; felgyújtották a kamaraházat, zsákmányúl vitték a templomi kincseket. Józsa még 1800 márka értékű kincstári ezüstöt is szekérre rakatott és elvitetett. Ez alkalommal a Mária 336menybemeneteléről nevezett templomon kívül, az Alsó-utcza és a Jezsuiták rendháza is lángok martaléka lett. (Richter Ede közlése.) 1678. junius elején a törökök is megtámadták Korponát, melynek őrsége vitézül visszaverte a támadást, miről gróf Kollonics Lipótnak jelentést téve, az őrség nyolcz ágyút kapott a bibornoktól. (Matunák M. i. m. 60-62.)
Az 1678. évi támadás nagy erkölcsi sikere a bécsi kormányt is némi engedékenységre bírta, melynek jeléül 1681-ben Sopronba országgyűlést hírdetett. Erre az országgyűlésre a vármegye Gerhard György alispánt és Duló György jegyzőt küldte követekül és részükre az 1681. április 14-én Korponán tartott közgyűlés harmincz pontból álló utasításait adta. Az 1681. évi országgyűlés végzeményei közül az V. t.-cz. érdekli közelebbről a vármegyét, mely az 1655. évi III. t.-cz. értelmében Korponára rendelt száz lovashoz a drégelypalánki négyszáz főnyi őrséget is ide helyezte át, sőt utóbb gróf Rabatta Rezső tábornok még egy vasasnémet lovasszázadot helyezett Korponára. Drégely vára ez időtől fogva pusztulásnak indult; köveit, a melyekből az egykori híres vár épült, a primási uradalom gazdatisztjei gazdasági épületekre használták fel.
Az országgyűlés berekesztése után Thököly, bízván a protestánsok elégületlenségében, újból felkelést támasztott. A bécsi kormány 1682. év elején Strassoldo tábornokot küldte a felvidékre. Konyhájának ellátására Hontvármegye nyolcz darab vágómarhát és hat akó bort volt köteles szállítani. 1682. nyarán Thököly megkezdte az előnyomulást. Az új nádor, Esterházy Pál, augusztus 30-án általános nemesi felkelést rendelt Thököly ellen, de már későn, mert hét napra rá (szeptember 2-án) Fülek is elesett, melynek parancsnoka az udvarhoz mindenkor rendíthetetlen hűséggel ragaszkodó Koháry István, szintén Thököly foglya lett, a ki őt Munkács várába vitette, a hol Koháry három évig sínylődött. Mire a vármegye szeptember 28-án Korponára összegyűlt, a közgyűlésen az alispán Thökölynek szeptember 18-áról kelt levelét mutatta be, melyben a vármegyét szigorú büntetés terhe alatt a zólyomi táborába való megjelenésre szólította fel. A közgyűlés értesülvén arról, hogy a császári sereg Zólyom vármegyét odahagyta és így attól segélyt többé nem remélhetett, október 5-ére általános nemesi felkelést rendelt, mely azután Thököly táborába volt menendő.
A nemesi felkelés parancsnoka maga az alispán lett, melléje Kajali Andrást hadnagygyá és Palásthy Istvánt zászlótartóvá választották. Thököly hadai október elején már Dobronya mellett táboroztak, onnan egy különítmény Korponára ment, mely város szintén kaput nyitott. Thököly erre Madách Jánost nevezte ki korponai kapitánynyá. Rövid idő mulva hatalmába került Selmeczbánya is, mely alkalommal százezer darab új veretű arany került a birtokába. Thököly Selmeczbánya bányafőnökévé Jánoky Zsigmondot tette meg, a ki visszaadta a protestánsoknak a tőlük elvett templomokat és iskolákat. A kuruczok elfoglalták Szitnya várát is, melynek kapitánya, Nagy Ádám, ráütött a Selmeczbányáról kivonuló gróf Daun vezérlete alatt álló császári csapatra; e küzdelemben Daun is életét veszítette. Október hó folyamán már az egész vármegye Thököly hatalmába került. November 28-án vármegye Dúló Ádámot, Madách Pált és Kubinyi Istvánt küldte Losonczra, hogy a szomszéd Nógrád, Pest és Hevesvármegyékkel Thököly hadai elszállásolása és élelmezése ügyében tanácskozzanak. Thököly csapatai egész Morváig kalandoztak, de a vezérük belátta, hogy a bányavárosokat tovább nem tarthatja meg. A mikor tehát a követei, Szirmay István és Jánoky Zsigmond, november 19-én Bécsben egyezségre léptek az udvarral, Thököly kiadta a bányavárosokat és azok ellenében Felső-Magyarországnak a Garamig terjedő részét nyerte a fegyverszünet tartalmára. Hont tehát mindaddig, míg Thököly szerencsecsillaga hanyatlásnak nem indult, az ő birtokában maradt. (Millenn. Tört. VII. 364. Matunák i. m. 64. Közgy. jegyzőkönyvek. 1682. év.)
A kassai gyűlés.
A kormányzat rendezésére, valamint a vallásügy és más bajok orvoslása végett Thököly 1683. január 11-ére Kassára gyűlést hirdetett, melyre a vármegye Dúló Ádámot és Kubinyi Ádámot, Korpona pedig Paritius Jánost küldte követekül. (Tört. Tár. 1883. évf.) A rendektől megszavazott katonaságból háromszáz gyalog és 450 lovas jutott Hontra. A kassai gyűlésen a vármegye hadiköltségekre ötvenezer forintot ajánlott fel, a portai követ költségeinek fedezésére pedig száz tallérral járult hozzá. A február 13-án tartott közgyűlés, a felkelés ügyével foglalkozván, elrendelte, hogy minden nem hódolt húsz ház a földesurak költségén egy lovas és minden húsz ház után a jobbágyok költségén egy gyalog fegyveres állíttassék ki. 337A sereg élelmezésére hét szekér lisztet és hetven darab vágómarhát szállított a vármegye a táborba. Nagy hadikészületekkel kezdődött ez év és Kara Musztafa nagyvezir bejövetelével az egész ország Thököly pártján levőnek látszott. De Bécs felmentésével a helyzet lényegesen megváltozott.
Bécs felmentése.
Mialatt Kara Musztafa hada eszeveszett futásban keresett menedéket, azalatt Sobieski lengyel király Thököly hátráló segédcsapatait, azok között a honti felkelőket is, az Ipoly völgyén át űzte, majd Nógrád várát vette ostrom alá és el is foglalta; útközben azonban a lengyel hadak oly pusztítást vittek véghez mindenütt, hogy a föld népe rájuk támadt.
Alig hagyta el a lengyel had a vármegyét, itt termettek a császáriak. November havában gróf Sallenburg jelent meg Korponán és habár a város hűséget esküdött Lipótnak, mégis 2000 forint erejéig megsarczolta a polgárokat, a kik csak rövid idővel előbb Lubomirszki herczeg alatt háromezer lengyel katonát három napig voltak kénytelenek ellátni. (Matunák i. m. 65.) Deczember 22-én Rabatta császári tábornok megszállván a vérmegyét, 838.000 forint sarczot vetett ki, a természetben kiszolgáltatandó szénán és zabon kivül.
A vármegye tudta, hogy e szerfelett súlyos sarczot nem tudja behajtani, mégis megkezdte annak kivetését; de könyörgött is a hatalmas tábornoknál, a ki ekkor négy lovat követelt a vármegyétől. A vármegye ennek előállítását Rimaszombat városára vetette ki. Rabatta, Beszterczebányára tevén át főhadiszállását, onnan küldözgette fenyegető leveleit a vármegyéhez és onnan írt utasításokat gróf Balassa Bálintnak, a kit a korponai kapitányságba visszahelyeztetett. Balassának nehéz helyzete is volt, mert a korponaiak megtagadták az idegen katonák eltartását, a kik e miatt nagy nélkülözéseknek voltak kitéve s gyakori kihágásokra ragadtatták magukat. Balassa a katonák ellátása érdekében Rabattához készült, de útközben, 1684. január havában, Zólyomban elhalálozott. (Matunák i. m. 67. l.)
Sok panasz hangzott el az 1684 január 26-án tartott közgyűlésen a német és a horvát katonák kegyetlenkedései miatt is, mely ügyben a vármegye a nádorhoz írt fel. Az idegen katonaságtól okozott nyomort némileg feledni látszott a vármegye, midőn látta, hogy a bécsi kormány komolyan hozzáfog a török kiűzéséhez.
A bozóki vár udvara.
Hadi készülődések.
Az április 22-én tartott közgyűlésen bemutatták a nádor és Caraffa tábornok leveleit, melyekben Buda visszafoglalása czéljából általános nemesi felkelést hirdettek; a vármegye lelkesedéssel határozta el a felkelő sereg kiállítását. A sereg kapitányává Gerhard Pál alispánt választották, hadnagygyá Madách Jánost és zászlótartóul Palásthy Istvánt, ugyanazt, a ki Bécs ostrománál részt vett a Thököly seregében. Buda ostroma azonban ez évben elmaradt s a helyett a felkelt sereg Visegrád és Vácz elfoglalásánál vett részt. Az 1684-85. év telén rendkivüli volt a hideg és a vármegyében elhelyezett katonaság, miután az élelem mindenütt elfogyott, dúlta-fosztotta a népet. Abele hadi biztos 1685 április végén a Dunewald-féle császári gyalogezred katonái részére 12.000 forintot követelt és az adóbehajtáshoz a császári sereg közreműködését ajánlotta fel. De a vármegye visszautasította az ajánlatot, mert a Czobor-féle ezred katonái, továbbá a végbeli vitézek az egész vidéket kipusztították, úgy, hogy a teljes követelést a vármegye képtelen is lenne behajtani; amennyit beszedhet, azt át fogja a katonáéknak szolgáltatni. Ez a válasz természetesen nem elégítette ki báró Dunewald ezredest, a ki Bátból ismételten sürgette az alispánt a pénz beküldése miatt, sőt utóbb meg is fenyegette az alispánt, hogy ha a vármegye nem küldi be a pénzt, akkor rászabadítja a már négy hónapon át fizetetlen katonáit a népre.
A mikor Gerhard Pál alispán egyszer Merci tábornokkal bejárta a vármegyét, Báttól Korponáig s onnan Váczig és Esztergomig egy lélekkel sem találkoztak. A falvakat pusztán hagyták a lakóik, a kik a törökök és mindenféle sarczolók elől erdőkben és sziklába vájt üregekben kerestek menedéket. Az idegen sereg garázdálkodása következtében ez időtájt mintegy ötven falu teljesen kipusztult a vármegyében. A Korponán maradt őrség is rendkivül sok kárt okozott a városnak és környékének; a polgárok pedig hasztalan fordultak Balassa Ádám korponai kapitányhoz orvoslásért. Csak mikor a város a hadi tanácshoz fordult panaszaival, rendelték el a vizsgálatot. (Matunák i. m. 70. Hőke Lajos kézirata.)
A török uralom megszünése.
1685 augusztus 20-án Érsekujvár is elesvén, Hontvármegye végleg felszabadult a török hódoltság alól. De ebből nem sok haszna lett a föld népének, mert nemcsak a császári had, de a magyar katonák is kiméletlenül sanyargatták a jobbágyokat. Hasztalan írt a vármegye Bercsényi László kékkői és Balassa Ádám korponai 338kapitányokhoz. Minthogy ezek katonái részére sem küldött a kamara pénzt, a magyar katonaság is csak fosztogatással tudta magát fentartani.
Buda visszafoglalása alkalmával (1686. szeptember 2.) a vármegyei felkelő sereg gróf Koháry Farkas főispán vezérlete alatt vett részt, a kishonti kerületből pedig 446 ökör és ló volt előfogaton, melyből 63 ökör és négy ló elpusztult az ostrom alatt.
Az ország nagy részének felszabadítása után, a bécsi udvar felhasználta a kedvező alkalmat, hogy azt alkotmányos tekintetben kiaknázza. Az 1687. évi országgyűlésre, mely a Habsburgház férfiágának örökösödését elfogadta, a vármegye Madách Pált és Dúló Györgyöt küldte követül, míg Kis-Hontot Jánoky Farkas, Thököly egyik kedves embere, képviselte. Ezen az országgyűlésen ismét szóba került Kis-Hont különválása, miről a következő fejezetben emlékezünk meg. A törökök kiüzetése után Kollonics újra felelevenítette azt az eszmét, mely már Rudolf király uralkodása alatt is felmerült, hogy t. i. a törököktől visszafoglalt területek földesurai visszaszerzett jószágaikért bizonyos váltságdíjat tartoznak leróni. Kollonics ösztönzésére az e czélból alakult úgynevezett neoaquisitica commissio - új szerzeményi bizottság, 1689-ben már Hont vármegyéhez is intézett rendeletet; de a vármegye azt a felirati választ adta, hogy Hontot nem lehet az újból meghódított helyekhez számítani, mert a vármegyében egy helység sem volt kizárólag töröké, miután a régi földesurak is szedték a dézsmát. Sokkal nagyobb teher hárult az idegen katonaság eltartása miatt a vármegyére, mely teher évről-évre még súlyosbodott is. 1692-ben portánként 16 frt, a birtokosokra hármas, a kurialis falvakra négyszeres, a kurialisták és armalistákra hármas taksa, az állandóan őrlő malmokra egy frt és a kisebbekre ötven dénár teher esett. 1696-ban Nagy-Hontra 1676 és fél katonaportio, havonként 3 forinttal, Kis-Hontra pedig 479 és fél portio, míg Selmeczbányára 365 és egynegyed, Bakabányára 49 31/48 és Bélabányára 49 31/48, összesen: 2621 portio 55.192 frt 83 dénár értékben jutott kivetésül. A kivetett portiókat 1200 német katona eltartására rendelték, belefoglalva a tisztikar ellátását is. Ez óriási teher elől a jobbágyság rendszerint megszökött. Őszszel, az adóösszeírások alkalmával, egész falvak szöktek meg; ezért még 1693-ban elrendelte a vármegye, hogy a földesuraság az ily szökevény jobbágy minden hagyatékát adó fejében lefoglalja. (Hőke Lajos kézirata.)
Az 1703. év elején a dohányegyedárúságnak is némi nyomaira akadunk. A dohányegyedárúság bérbe adatván, a bérlő 1703. július 21-én mutatkozott be a vármegyének. De a vármegye feliratot intézett, hogy addig is, míg a nép az új intézkedéshez hozzászokik, a rendek a saját dohányukkal szabadon rendelkezhessenek. Közbejött azonban II. Rákóczi Ferenc felkelése, mely az egyedárúságot még csírájában megszüntette.
Daczára a katonaságtól okozott károknak, a vármegye nem vonta meg jóindulatát azoktól a tisztektől, a kiket a felsőbbség haditörvényszék elé állított. Így történt, a mikor Nagy Ferencz, Nyíri György és Ormánkövy Péter császári tiszteket halálra itélték, előbb Selmeczbánya város polgársága emelt szót az érdekükben, majd 1691. július 23-án Körmöczbánya és Bakabánya is csatlakoztak a mozgalomhoz. 1691. szeptember 16-án pedig mind a hét bányaváros pogársága feliratot intézett az elitélt tisztek érdekében a főherczegekhez. (Selmeczbánya város levélt.)
Caraffa Selmeczen.
1692-ben Caraffa Antal tisztelte meg látogatásával Selmeczbányát. A vármegye kedvében óhajtott járni a vérengző zsarnoknak és tíz akó bort, két borjút és négy pulykát küldött Selmeczbányára. Caraffa ekkor kegyesnek mutatkozott a vármegye iránt és elrendelte, hogy a hadiszállítások alatt szenvedett kárvallások Buda bevételének idejétől fogva összeírassanak; de bizony az összeírásnál egyéb nem történt, sőt újabb előfogatokat kellett kiállítani az Alduna vidékére, a melyek nagyrészt odavesztek. Selmeczbánya város azonban 1692. évi augusztus 23-án Lipót királytól új szabadalomlevelet nyert, melyet Hont, Zólyom és Bars vármegyékben hírdettek ki.
II. Rákóczi Ferenc.
Az 1699. január 26-án Karloviczon kötött béke után Korponára, a bányavárosok védbástyájára, nem volt többé szükség. Lipót király 1701. deczember 20-án kelt leíratával Korpona erősségi jellegét megszüntetvén, a helyőrséget feloszlatta és az utolsó kapitányt Balassa Ádámot, az állásától felmentette. A korponai vitézek szétszóródtak a vármegyében a szegény, agyonzsarolt nép közé, terjesztvén köztük az elégületlenséget és a jobb jövőben való hitet. Növelte az elkeseredést 1702-ben az erőszakos katona-fogdosás is, a mely elől a jobbágyság az erdőkbe menekült. 339A mikor pedig 1703. tavaszán II. Rákóczi Ferenc a Felső-Tisza vidékén kibontotta a felkelés zászlóit, az egész vármegye területén számottevő katonaság nem volt. Selmeczbányán már július vége felé híre járt a kuruczok közeledésének, mely hírre a kamarai tisztviselők nagy része megszökött, de báró Hellenbach János Gottfried és a lakosság védelemre készült.
Rákóczi Ferenc egyik vezére, Ocskay László, a későbbi dandárnok, augusztus havában már a kishonti kerületben volt, a mely kardcsapás nélkül került a birtokába. A nemesség közül Garamszeghi Géczy Zsigmond, az osgyáni kastély ura, lelkesedéssel csatlakozott hozzá. Ocskay Füleken át a bányavárosok felé tartott és szeptember 14-én hajnalban Korpona alá ért; a csendes város ellenállás nélkül hódolt meg a legideálisabb felkelő fejedelem Szűz Máriás magyar czímeres lobogója előtt. (Matunák M. i. m. 72.) Ocskay hadából negyven huszár még aznap Selmeczbánya város előtt termett, mire a városnak nagyrészt protestáns lakossága megadta magát. Báró Hellenbach is hűséget esküdött a fejedelemnek, a ki őt kamaragróffá nevezte ki és a selmeczbányai bányászat vezetését is rábízta. (Tud. Gyűjt. 1835.) Ocskay 15-én Bozók várát is kézrekerítvén, innen Léva felé vette útját, melyet 17-én elfoglalt. (Thaly Kálmán: A gróf Bercsényi-cslád III. 58.) A mikor október 4-én a vármegye rendei Korponán egybegyűltek, már nemcsak a bányavárosok, hanem a szomszéd Bars vármegye is jórészt a kuruczok birtokában volt. Rákóczinak szeptember 12-én Domahidáról kelt levelére, a vármegye Duló Ádámot és Szentivány Rafaelt választotta követekül, a kiket azzal az üzenettel küldött a herczeghez, hogy a vármegye hajlandó a felhívásnak engedelmeskedni, csak időt kér a készülődésre.
II. Rákóczi Ferencz.
(Az Orsz. Képtárból).
Bercsényi Miklós.
A megrettent bécsi udvar gróf Schlick Lipót lovassági tábornokot küldte Ocskay ellen, a ki egyesülvén a gróf Forgách Simon vezérlete alatt álló megyei hadakkal, továbbá gróf Koháry és báró Ritschán csapataival, október 31-én Lévát foglalta vissza, majd Zólyom és a bányavárosok felé vonult, de Bercsényi Miklós és Károlyi Sándor a gyetvai győzelem után (november 15-én) Schlick hadát egész Körmöczig szorították vissza, mire Forgách Simon november 19-én kivezette a seregét Zólyomból és csak nagy veszteségek árán tudott a Schlick hadához csatlakozni. November 27-én Bercsényi is megindult a fősereggel Zólyomból és miután Selmeczbányát megszállotta, Bars-Szent-Kereszt felé vonult. (Feldzüge des Prinzen Eugen von Savoyen V. l. 615. - Thaly Kálmán: A Bercsényi család III. 58.). A november 29-én tartott közgyűlésen az alispán bemutatta Bercsényi tábornoknak zólyomi táborából Hont vármegyéhez intézett levelét, melyben három nap alatt általános felkelést rendelt. A vármegye Madocsányi Pál alispánt és Kajali Pál jegyzőt küldte a Rákóczi táborába, a Duna-Tisza-közi főhadbiztos mellé pedig Bene Pált. A hadikötségekre 20 frtot vettetett ki portánként.
A vármegyében ekkor már csak Csábrág vára, a Koháryak fészke, daczolt a kuruczokkal. A vár ura, Koháry István, a zólyomi vereség után Schlick tábornok hadával visszavonulni kényszerülvén, öcscse Farkas, Hont vármegye főispánja, szintén elmenekült Csábrágról és 1704-ben Horvátországban, Dubrava várában elhalt. Rákóczi még 1703. deczember 7-én kelt levelével Duló Ádámot, a honti és Radvánszky Jánost, a zólyomi felkelő sereggel Csábrág ostromára rendelte. A vár csakhamar kaput nyitott és a Koháryak összes javai összeiratván, az uradalom zárgondnokául ifj. Rákóczy Pált nevezték ki. (Hőke Lajos kézirata.) Csábrág megszünt erősség lenni, bástyáit 1705-ben Rákóczi parancsára lebontották.
A következő év (1704) jórészt hadi készülődésekkel és a vallási sérelmek ügyében folytatott tanácskozásokkal telt el. A vallási egyenetlenségek tárgyában II. Rákóczi Ferencz több leiratot intézett a vármegyéhez, így február 15-én Miskolczról kelt rendeletében a templomnak és a plébánia-épületeknek erőszakos visszafoglalásától mindkét felekezetet eltiltotta, február 10-én Bercsényi Miklós is intézett e tárgyban levelet a vármegyéhez. Augusztus 7-én kelt leiratában Rákóczi a közeli országgyűlésig az eddigi rendelkezésekre való figyelemmel, mindkét (kath. és prot.) vallásfelekezeteknek plébániák, iskolák és templomok alapítását megengedi, a dézsmát és stólákat a jelenlegi állapotukban rendeli fentartani. 1704-ben minden portára 16 forintot, a nagyobb malmokra három, a kisebbekre egy forintot és ötven dénárt, a mészárszékekre is ugyanennyit vetettek ki.
Szeptember 12-én a harczoló felek fegyverszünetet kötöttek, a melyet október 31-éig meghosszabbítottak. A bécsi udvar ezalatt Széchényi Pál kalocsai érseket kérte a békeközvetítésre. Rákóczi ekkor Selmeczbányára, majd gyógykezelés 340végett a közeli Vihnyére jött, a hol huzamosabb ideig tartózkodott; itt várta be a császári biztosok és a külföldi követek megérkezését, a kik közül Széchényi Pál kalocsai érsek és Lamberg gróf császári államminiszter Komáromból Léván és Báthon át mentek Selmeczbányára a Géczy Péter és Ebeczky István vezetése alatt melléjük rendelt díszkisérettel, majd október 15-én gróf Seilern miniszter és Hamel-Bruiniux hollandi követ szintén Selmeczbányára mentek. Rákóczi ezalatt Vihnyén fényes udvart tartott. Október 20-án fogadta nagy fénynyel és pompával a hollandi követet; október 22-én Stepney lord angol követ is Bécsbe jött és onnan Pozsonyon és Léván át érkezett Selmeczbányára. Valamennyien a báró Hellenbach-féle palotában kaptak szállást. A békekövetek megérkeztével megkezdett tanácskozások szinhelye az 1889-ben lebontott szentantali nagy alsó kapu volt, melynek csak a kápolnája maradt meg. (A jelenlegi Szent Erzsébet-kápolna.)
A tanácskozások a kuruczok részéről Bercsényi, Károlyi Sándor, továbbá gróf Mikes Mihály, Jánoky Zsimgond és Ráday, - az udvar részéről pedig Lamberg gróf és báró Seilern miniszterek, továbbá a követek, valamint Széchényi Pál érsek, Viza János czímzetes püspök, a Rákóczival együtt 1700-ban elfogott Szirmay István, Okolicsányi Pál és gróf Koháry István vettek részt.
A tárgyalások október 22-én kezdődtek, de Seilern báró miniszter kiméletlen fellépése meghiúsította a békés kibontakozást. Mindenekelőtt a fegyverszünetnek három hóra való meghosszabbítását követelte, olyképen azonban, hogy az ország nyugati része egészen az Ipoly völgyéig a császáriak kezébe kerüljön. Seilern fellépése, a kit gróf Koháry István is buzgón támogatott, lehetetlenné tette a megegyezést, habár a külföldi követek, különösen lord Stepney, mindent elkövettek az ellentétek kiegyenlítésére. Október 28-án a hollandi és az angol követet Vihnyén fogadta Rákóczi, a kik másnap, búcsúlátogatást tettek Vihnyén és elutaztak Selmeczbányáról. (Thaly Kálmán: A Bercsényi-család tört. III. 261.)
A béketárgyalások meghiusulása után október 31-én Rákóczi is elindult Vihnyéről Érsekujvár ostromára, mely város november 16-17. éjjelén a kuruczok kezébe került. Ujból kitört tehát a harcz. Rákóczi deczember 13-án Galgóczról kelt levelében a vármegye hadi tartozását kétszáz lovasban és négyszáz gyalogosban állapította meg. A következő évben (1705) Bercsényi Miklós megismételte Rákóczi április 11-én kelt rendeletét és 1381/2 nádori porta után 542 hajdú kiállítását követelte; később azonban a kiállítandó hajdúk számát 142-ben állapították meg. Habár a harcz az ország nyugati részében szünet nélkül folyt, Rákóczi a békés kiegyenlítésről nem mondott le. Április 14-én Egerből kelt levelével felhívta a vármegyét, hogy a külfejedelmek kezessége mellett kötendő béke iránt a nézetét vallja. (Hőke Lajos kézirata.)
A szécsényi országgyűlés.
Lipót király halálával a jószándékú I. József került a trónra, a ki 1705. nyarán újból belenyugodott a tengeri hatalmak közvetítésébe. Rákóczi, hogy a béketárgyalásokon az ország megbizottjaként léphessen föl, szeptember 12-ére Szécsénybe országgyűlést hirdetett. Mielőtt a vármegye a szécsényi gyűlés dolgában intézkedett volna, a Hontba tört ráczokkal kellett elbánnia. Az augusztus 14-én Szebelében tartott közgyűlés fő- és jószágvesztés terhe alatt általános felkelést rendelt és gyűlhelyül Visket jelölte ki. A ráczoktól pedig megszabadulván, a vármegye a szécsényi országgyűlésre Kajali Pál I. és Kovács János II. alispánt, továbbá Madocsányi Miklóst, Madách Pált, Bory Gábort és Kubinyi Mihályt küldte követekül. A szécsényi országgyűlés II. Rákóczi Ferenczet vezérlő fejedelemmé választotta. A vallási sérelmek orvoslására mind a három felekezetből bizottságot küldött ki; Hont vármegyében e bizottság tagjai voltak a katholikusok részéről: Kovács János és Bory Gábor, a lutheránusok részéről: Kajaly Pál és Kubinyi Mihály, a kishonti kerületből pedig Sipos János és a reformátusok részéről Koós Gáspár.
Az országgyűlés feloszlása után ismét megkezdődtek a hadi készülődések. A főhadbiztos 3000 kila lisztet követelt a vármegyétől és ezenkivül még minden portára 16 forint hadi adót vetett ki. Az október 16-án Paláston tartott közgyűlés ismét csak a katonaszállítással és az élelmezéssel foglalkozott. A falusi bírákat és esküdteket száz botbüntetés terhe alatt kötelezték az otthon tartózkodó hajdúk táborba való küldésére. (Hőke Lajos kézirata.) A következő két év is rendkivül mozgalmas volt, habár a vármegye helyzetén lényegesebb változást nem idézett elő. Esztergom császári kézben lévén, az őrség gyakori kicsapásokkal sujtotta az Esztergomhoz közel eső falvakat, miért is e falvak adója elengedtetett. A szökött 341katonákkal szemben is rendkivül szigorúan lépett fel a vármegye. A füzesgyarmati, rakonczai és helembai és más bírákat a vármegye törvényszéke elé állították, mert a szökevény katonákat be nem jelentették. Két szökevény hajdút pedig felakasztottak. Azokat, a kik tisztjeik tudtával jöttek el az ezredektől, szintén letartóztatták. Ugyanezen évben (1706) több intézkedés történt a rézpénz forgalma és a drágaság korlátozása iránt is.
Békealkudozások.
1706 tavaszán újból kezdetüket vették a békealkudozások. A bécsi udvar e végből leküldte Rákóczi nejét, Sarolta Amália herczegnőt, mely hírre Rákóczi április 26-án Egerből Kis-Tapolcsányra érkezett. A nagyszombati béketanácskozások azonban eredménytelenek voltak, miről a fejedelem július 30-án Érsekujvárról kelt levelében értesítette a vármegyét. A nagyszombati béketanácskozások félbeszakadása után pedig az udvar újra megkezdte a harczműveleteket.
A vármegye rendkívül nagy áldozatokkal járult a hadviselés költségeihez. Szeptember 23-án Németiben tartott közgyűlésen, gróf Csáky István hadi biztos felhívására, havonkint 1530 kila gabonát, 2757 kila zabot, 306 mázsa hust, továbbá portánkint száz forint hadi adót ajánlott fel. Selmecz 60, Bakabánya 20, Bélabánya pedig 15 embert állított ki. Az év végén a fejedelem havonkint 5339 forint adót vetett ki a vármegyére, melynek fejében azonban a vármegyét a portális hajdúk tartása és élelmezése alól felmentette. Mindamellett 1707-ben Nagy-Hontra 135 nádori porta után 542 legény állíttatott ki és ezek eltartására, 20,435 forint készpénzen kivül 31.088 rőf durva és ugyanannyi finomabb vászon, 76 mázsa durva vászon, 130 csizma, 2819 bocskor, 2340 darab kucsma, öszsesen 12.991 frt tábori fuvarozásokat, tömérdek ingyen munkát és a selmeczi bányákba napszámosokat is kellett adnia. (Hőke Lajos kézirata.)
Az ónodi gyűlés.
A nagyszombati béketanácskozások meghiusultával mindegyre a szélső irány kerekedett felül, mely a május 1-ére Ónodra összehívott és a sajókörömi mezőn május 31-én megnyílt országgyűlést magával ragadta. A vármegye urai közül ez emlékezetes országgyűlésen résztvettek többek közt: Kajaly Pál, a ki a senatorok között foglalt helyet; Gerhárt György szintén senator és az Okolicsányi túróczi követ kihallgatására kiküldött bizottság tagja; továbbá Kovács János, a ki már a szécsényi országgyűlésen is képviselte a vármegyét; végül Jánoky Zsigmond. (Áldássy Antal: Századok. 1895. V.-X. füzet.) A gyűlés után megkezdődött a végsőért való küzdelem. A védelem egyöngetüségeért az egész országot négy generalatusra osztották fel.
Hont vármegyét az érsekújvári generalatus alá helyezték. A fennálló 75 ezred hat havi eltartására megszavazott két millió országos adóból Hont vármegye terhére 69.846 frt jutott. Deczember 1-én Bercsényi körlevelet intézett a vármegyéhez, melyben a nems családok ifjú sarjait a »nemes ifjak társaságába« való belépésre szólította fel. 1708. jaunár 29-én Bercsényi Miklós fővezér Korponára érkezett, a hol több napon át tartózkodott; február 2-án, fényes kiséretével együtt részt vett a gyertyaszentelési körmeneten, mely alkalommal két aranyat tett az oltárra. (Matunák M. i. m. 73. l.)
Az 1708. év eleje apró csatározásokkal telt el. Rákóczi a haderejét a sziléziai vállalatra készítette elő. Az április 4-én tartott közgyűlésen a vármegye ismét nagyobb összegeket szavazott meg a háborúra. A három járásra - miután Kis-Hont az egész szabadságharcz alatt önálló igazgatás alatt állott, - 23.925 frt 50 dénárt vetettek ki, melyből 7925 frt ezüstben, a többi rézpénzben volt fizetendő. A főurak és nemesek pedig hetvenöt lovat tartoztak kiállítani. A junius 5-én tartott közgyűlésen a vármegyei birtokos udvartelkes és czímeres leveles nemességre tízszeres adót vetettek ki, mely ezüstben volt fizetendő.
A trencséni csata.
1708 nyarán Rákóczi Egerből a Vág vidékére vezette hadát, hogy Sziléziába törjön, de a tábornokai rávették, hogy Trencsén várát vegye ostrom alá. A császári sereg fővezére, Heister Szigber, azonban megelőzvén őt, Trencsént ellátta élelemmel, maga pedig a vár felmentésére sietett. Az augusztus 3-án vívott szerencsétlen kimenetelű trencséni csata már a vég kezdetét jelentette a szabadságharcz történetében. Rákóczi nehány hívével előbb Kis-Tapolcsányba, majd augusztus 5-én Báthon át Szécsénybe érkezett. A menekülő kurucz hadak, a melyek Kis-Tapolcsányban összegyűltek, ugyanaznap hagyták el Tapolcsányt és a Garamon át Ipolyságra, majd Szécsénybe menekültek, a hol augusztus 8-án már mintegy négyezren voltak együtt. (Thaly Kálmán. Hadtörténeti 342Közlemények, 1897. 150.) A trencséni vereség nagy rémületet keltett a kuruczok körében, de szerencsére Heister nem használta ki a győzelmét, hanem Pozsonyba vonult; míg a fősereg, gróf Pálffy János vezérlete alatt, elözönlötte ugyan Barsvármegyét, de a Garamon átkelni nem mert, hanem Nyitra ellen indúlt, a mely csakhamar megadta magát.
Egyedül Bottyán Jánost, Rákóczi vitéz dandárnokát nem hagyta el a bátorsága; átvevén Bercsényitől a vezérletet, egész lélekkel seregének kigészítéséhez fogott; tiz-tizenkét ezer főnyi hadával Garam-Szent-Benedek, Korpona, Esztergom és Vácz között tartózkodott. (Thaly Kálmán: Bottyán János élete.) 1708. szeptember havában Heister, Pálffyval egyesülten, előbb Érsekújvárt vette ostrom alá, de siker nélkül, azután Verebélyen át a bányavárosok felé vonult; útközben, október 22-én, Garamszentkereszt mellett az ellenálló kurucz hadat szétverte, mire Selmeczbánya szinte kardcsapás nélkül meghódolt. A szentkereszti vereség után báró Andrássy György Korponára vonult a kuruczokkal és október 23-án éjféltájban, magához vevén a korponai vár tizenegy ágyúját, a várost ötven helyen felgyújtotta és tovább menekült. az égő város lángja bevilágított Selmeczbányára, hol már rettegéssel várták a győztes császári hadat. De annak ellenére, hogy Selmeczbányát a császáriak november havában megszállották, a vármegye tulajdonképpen még Rákóczi birtokában maradt. Bottyán János kuruczai az év végén és a következő év elején ellepték Hontot, ekként tartván fenn az összeköttetést Érsekújvár várával.
1709. január 17-én Pribelen gyűltek össze a vármegye rendei. Itt tárgyalták Rákóczi leíratát, mely a vármegyét a sárospataki gyűlésre meghívta. A rendek Szentiványi Rafael első és Balogh Gáspár másod-alispánokat küldték követekül. Bellososvics Boldizsár helyettes alispán a császáriaktól elfogatván, kiváltása érdekében a vármegye a fejedelemhez fordúlt.
Bottyán János hadait Báton, Szebellében és Szenográdon helyezte el és onnan folytonos támadásokkal nyugtalanította a selmeczbányai őrséget. A kurucz had azonban már ekkor nagy szükséget szenvedett. A Szebellében tanyázó jászkun huszárok lovai számára nem tudtak elég szénát keríteni. Mire Kókai Márton ezredes haza küldette a lovait és embereivel együtt - mint Bottyán Jánosnak írja - »hajdúsort viselni« kényszerült.
A Rákóczi-párti vármegye azonban még ez év tavaszán és nyarán sűrűn tartott közgyűlést.
Igy április 17-én Inámban, Gerhard György fejedelmi biztos elnöklete alatt, tisztújítást tartott. Július 23-én ugyancsak Inámban az Ebeczky dandárának élelmezése került tárgyalás alá, a ki 750 köböl gabonát és kétszáz mázsa húst követelt a katonái részére, melyet a vármegye - habár egy ízben már eleget tett a kötelezettségének - újból megajánlott. Ezen a megyegyűlésen kerűlt szóba a vármegyei tized ügye, melyet Bottyán János bírt bérben, a ki az előző évben a vármegyének 5600 forintot kölcsönzött. A kölcsön ügyében a vármegye föliratot intézett a fejedelemhez, kérvén őt, vetné magát közbe, hogy Bottyán Jánosnak a szóban evő kölcsönt a jelenlegi (t. i. 1709. évi) értékben fizethesse vissza. Bottyán János azonban többé nem követelhette a pénzét és azt 1712-ben tizezer forint értékben gróf Pálffy János vette meg a vármegyén. Az 1709. év első felében már a labanczok is erősen tért hódítottak a vármegyében. A császáriak elfoglalván a bányavárosokat, Löffelholz altábornagy Selmeczbányán Kisfaludi Kelkó Istvánt alispánná, Trajtler Jánost és Blaskovics Samut szolgabírákká nevezte ki és Beszterczebányára értekezletre hívta meg őket. Miután a kinevezett tisztviselők letették a hűségesküt, hozzáfogtak a beszterczebányai értekezleten a császári sereg élelmezésére megszabott 1131 darab kenyér és 140 lóadag behajtásához. Működésük azonban eleintén csak a Báth, Szebelléb és Szenográdtól éjszakra fekvő területre szorítkozott, mert a vármegye többi részét Bottyán János hadai szállották meg. Bellosovics Boldizsár, a ki úgy látszik, a fogsága alatt labanczczá lett, májusban már helyettes-alispánként végezte a teendőket; Pirolt Mihály, Selmeczbánya város jegyzőjével együtt ő képviselte a vármegyét az 1709. május 15-ére összehívott pozsonyi országgyűlésen. (Hőke Lajos kézírata.)
A kuruczok hadműveletei 1709. tavaszán leginkább Érsekujvár várának élelemmel való ellátására szorítkoztak, miután Károlyi és Bottyán a várat élelemmel ellátták, a kuruczok egész Fülekig vonultak vissza.
343Csábrág eleste.
Augusztus havában gróf Pálffy János csellel kézrekerítette Csábrágot és így a kuruczok elvesztették egyetlen erősségüket is, melyre még támaszkodhattak. Csábrág elfoglalását az egykoru irók így adják elő: Pálffy, mintegy százötven németet kurucz ruhába bujtatott és ezek tíz megkötözött német rabot hajtottak maguk előtt. Kovács János csábrági várnagy gyanútlanul bocsátotta le előttük a hidat, ámde alig értek be az álkuruczok a várba, leoldották a német rabok kötelékeit és megtámadták az ötven főnyi elámult őrséget, melyet csakhamar lefegyvereztek és az ide menekült Mérey Mihály szekszárdi apáttal együtt foglyul ejtettek. (Hőke Lajos kézirata.)
Az 1709. év végén csupán a kishonti kerületben, Ráhón, volt valami csekély kurucz őrség. Jákóffy Ferencz parancsnoksága alatt, de ez sem tarthatta magát soká. (Bél Mátyás: Notitia Regni Hung. IV. 739.) A császáriak előnyomulása következtében a fejedelemhez hű tisztikar is menekülni kényszerült. Szentivány Rafael a vármegye levéltárát Csetnekre vitette, maga pedig Munkács várában huzódott meg. 1710 tavaszán Károlyi Sándor ismét ötezer lovassal igyekezett megközelíteni Érsekujvárt, hogy azt élelemmel lássa el. Érsekujvár azonban nem sokáig tartotta magát: augusztus 31-én kitűzte a fehér zászlót. A várbeli őrségből egyedül Pongrácz nem tette le a fegyvert, hanem ötszáz hajduval áttörvén az ostromló seregen, szerencsésen eljutott a kuruczokhoz.
A szatmári béke.
Ezzel befejeződött a kuruczvilág Hont vármegyében. A kimerült vármegye ettől kezdve csak tétlen szemlélője lett ama nagy nemzeti küzdelemnek, mely a szatmári békekötéssel (1711.) ért véget. Csak kevesen voltak, a kik a nemzeti küzdelem mellett mindvégig hűen kitartottak; így Jánoky Zsigmond és Kajaly Pál, valamint az öreg Gerhard György, a ki fejedelmét a számkivetésbe is követte. A történelem följegyezte Szentivány Rafael alispán nevét is, a ki csak a szatmári békekötés után tért vissza Munkácsról, a hová a vármegye pecsétjét is magával vitte és azt csak 1712-ben szolgáltatta vissza a közgyűlésnek, a mely tizenkét akó borral kedveskedett a visszatért alispánnak.
A pestis.
A háború pusztításain kívül újabb súlyos csapás fenyegette meg a vármegyét, és pedig: a pestis. Az 1709. év szigoru telének nyomában következett a pusztító ragály, a mely sűrűn szedte áldozatait. Egymagában Selmeczbányán hatezer embert ragadott el az 1710. évben.
2. A vármegyei önkormányzat kifejlődése. 1526-1711.
A mohácsi vész, nemzetünk történetének e nagy fordulópontja, a vármegyei életben is mélyreható változást idézett elő: a rombadőlt államegység helyébe a vármegyei önkormányzat kifejlődését hozta meg. A Mátyás király halálát követő korszakban az elhatalmasodó főurak ellenében, a vármegyei köznemesség mindegyre jobban érezte a tömörülés szükségét, hogy így védekezzék az olygarchiával szemben. A köznemesség Werbőczi Istvánban akadt vezérére. Már a mohácsi vészt közvetetlenül megelőző évtizedekben vette kezdetét a vármegyénként való szervezkedés, mert a köznemesség csak így juthatott hatalomra az országgyüléseken. A mohácsi vész után pedig, a mikor a kettős királyság is megosztotta a nemzet erejét, a feltámadt török hatalom fenyegetése még sürgősebbé tette a tömörülés szükségét. Igy emelkedett előtérbe, az államegység képviselőjeként, a vármegyei nemesség. az ország megoszlása következtében a Mátyás király alatt középpontosított kormányzat és beligazgatás elvesztette egységes voltát; helyét a vármegyei önkormányzat foglalja el.
A főispánság.
A főispáni méltóság is lényegesen átalakúl e korszakban. Hatáskörét alig lehetne megjelölni, mert az jelentékenyen módosult a kinevezési okmányban; lényegileg azonban mindenkor a király személyének és az államhatalomnak képviselőjeként szerepel a vármegyei önkormányzattal szemben. Az ellenkirályok korában egyszerre két főispánja is lett a vármegyének: Bedegi Nyáry Ferencz, Ferdinánd-párti és Balassa Menyhért, a mohácsi csatában elesett Ferencz fia, Szapolyai-párti. A két főispán következésképen két részre osztotta a vármegyét. Az 1542. évi országgyülésen mind a két főispán megjelent; a rendek azonban felhívták őket, ne állják útját a kettéválasztott vármegye egyesítésének, mert különben mindkettőjüket lázadóknak minősítik.
344Az 1542. évi XXXVII. törvényczikk el is rendelte a két vármegye egyesítését és a következő évben már csak egy főispánja volt a vármegyének: Nyáry Ferencz. De azért a kishonti kerület különválása iránt nem szünt meg a törekvés és idővel e mozgaom mindegyre nagyobb arányokat öltött.
Nyáry Ferenczet az öcscsének, Péternek fia, Nyáry Lőrincz követte a főispáni méltóságban (1547-1553.), a ki főleg a török elleni küzdelemben tünt ki. Szolnoki kapitányként sűrűn akadt dolga távol a vármegyétől, sőt 1552-ben, Szolnok elfoglalása alkalmával, fogságba is esett; akkor Konstantinápolyba hurczolták, a honnan ugyan sikerült megmenekülnie, de Hont vármegye főispáni székében már Balassa Menyhért öcscse, János ült. Balassa János, korának legkitünőbb vivója, szintén a harcztéren emelkedett hírre. 1550-ben Szolnok várának kapitánya, 1555-ben a felsőmagyarországi felkelt nemesség vezére és a bányavárosok kapitánya volt; 1562-ben Szécsény várát vette ostrom alá, de megsebesülvén, az ostromot abban kellett hagynia. 1569-ben összeesküvés gyanujába keveredvén, elfogták, de a pozsonyi börtönéből neje segélyével kiszabadult és Lengyelországba menekült. 1572-ben, az országgyűlés közbenjárására, kegyelmet nyert ugyan, de a főispáni méltóságot már nem szerezhette vissza; e helyett 1574-ben kir. főajtónállóvá nevezték ki. Balassát a főispáni méltóságban Oláh Miklós követte, aki 1552-től esztergomi érsek és Esztergom vármegye főispánja volt. Oláh Miklóst 1563-ban Balázsdeák Márton részére kiadott czímeres nemeslevél említi Hont vármegye főispánjaként. (Gróf Károlyi Oklt. III. 315. l.)
Oláh Miklós után a honti főispánokról nagyon hiányosak az adataink. 1576-ban Nyáry István viselte a méltóságot, a kit 1581-ben a török portára küldtek követségbe. Meghalt 1582-ben. (Prot. A. 225.) Utóda Szerdahelyi Dersffy Miklós, 1583-ban szerepel első ízben, de még 1603-ban is ő volt a főispán. Közvetlen utódáról nincsenek adataink. Botka Tivadar Kisfaludi Lipthay Imréről írt művében, a ki 1603-1609 között Hont vármegye alispánja volt, Dóczy Gábort mondja a vármegye főispánjának. 1616-tól kezdve magyerbéli Bosnyák Tamás volt a vármegye főispánja, a ki ebbeli méltóságát 1634-ig viselte. Az udvar rendíthetetlen híveként, a Bethlen Gábor felkelése alkalmával, a királyi sereg élén, Zólyomnál megütközött a felkelőkkel, de legyőzetvén, fogságba esett; kiszabadulása után haláláig Fülek várának kapitánya volt. Bosnyák Tamás utódául a király Balassa Ferenczet nevezte ki; a királyi leiratot az 1635. április 3-án Bozókon tartott közgyűlésen hirdették ki. Balassát azonban még ugyanez évben, miután a Gömörmegyében elkövetett rablásai miatt az országgyűlés vizsgálatot rendelt ellene, felfüggesztették a főispáni méltóságtól és a következő évben (1636.) Szent-Antalon egybegyült rendek előtt felolvasott nádori leirat Balassa elfogatását rendelte el. Balassa azonban még abban az évben a kegyelemmel együtt a főispáni méltóságot is visszanyerte; üdvözlésére a vármegye Palásthy Mihályt és Szelényi Jánost küldte Kékkő várába. Balassa 1642-ig háborítatlanul ült a főispáni székben, akkor azonban ismételt panasz merült fel ellene a hatalmaskodásai miatt; e vádak alól mégis tisztázhatta magát, mert a rendek 1647-ben őt ajánlották méltónak a gyarmati kapitányi rangra. Ugyanez évben azonban újabb vádak támadtak Balassa ellen, nevezetesen az, hogy Rákóczi György támadását fölhasználta Balassa Simon és János árvák javainak megdézsmálására. Az 1659. évi országgyülés vizsgálatot rendelt ellene, de Balassa 1660-ban bekövetkezett halálával megmenekült a földi igazságszolgáltatás alól.
1661 április 10-én Koháry Istvánt nevezték ki főispánnak, a ki mindennemű ünnepélyes beiktatás nélkül foglalta el a széket. Koháry István, miként atyja, a harcztéren kezdte el a pályáját. 1647-ben Szécsény, 1657-ben Fülek várának lett a kapitánya. Életét is harczban vesztette; 1664-ben július 19-én a törökök ellen vívott lévai csatában esett el. Még ugyanez évben, szeptember 27-én gróf Balassa Bálint lett a vármegye főispánja, a ki 1667-től fogva egyuttal Korpona város kapitánya volt.
Balassa Bálint 1626-ban Kékkő várában született; korán árvaságra jutván, a legnagyobb nélkülözések között töltötte gyermekéveit. Szívtelen mostohája elől a nagyszombati jezsuitákhoz menekült, kik befogadták és nagy gonddal nevelték, majd felserdülvén, a bécsi egyetemre ment, hol a bölcsészet koszorusa lett. 1651-ben aranysarkantyús vitéz lett. 1653-ban részt vett a német birodalmi gyűlésen Augsburgan. 1659-ben kir. tanácsossá és seregparancsnokká, 1664-ben honti ispánná és 1665-ben kékkői, 1667-ben pedig korponai kapitánynyá nevezték ki. 3451664-ben grófi rangra emelkedett. Korponai kapitányként gyakran állott szemben a törökkel; megvédte nemcsak Korponát, de a messze vidéket is. Ennek ellenére is azonban állandó egyenetlenségben élt a korponai polgársággal és a vármegyében sem volt nagy pártja. Ez az egyenetlenség viszályt is támasztott közötte és a vármegye között az 1668. évi alispánválasztás alkalmával és Thököly felkelése idején sem tudta Balassa a Lipót király iránt való hűségben megtartani a vármegyét. a mikor 1682-ben Thököly elhódította Korponát, az udvar Kékkő védelmét Balassára bízta, de ő 1683-ban ismét elfoglalta a korponai kapitányságot, a melyet egy évig töltött be. (Matunák M.: Korpona Várkapitányai.)
Balassa Bálintot a honti főispánságban Koháry István harmadszülött fia, Farkas, követte. Koháry Farkas kiváló katona volt; 1683-ban Bécs, 1686-ban Buda ostrománál vitézkedett. A legválságosabb időben lett a vármegye főispánja, mert a bécsi kormány alkotmányellenes törekvései miatt a vármegye örökös harczban állott a hatalommal. Ebben a küzdelemben Koháry Farkas a közvetítő háládatlan szerepét töltötte be és bármint igyekezett megnyerni a vármegye bizalmát törekvése hasztalan volt. A mikor II. Rákóczi Ferencz kuruczai 1703-ban átlépték Hont határait, Koháry Farkasnak menekülnie kellett Csábrágról. Az udvar ekkor Horvátországba küldte őt a belzavarok elsimítására, a hol 1704-ben Dubraván elhalt.
Fejedelmi biztosok.
Rákóczi nem nevezett ki főispánt; a tisztujításokon és más fontosabb közgyüléseken fejedelmi biztosok helyettesítették a főispánt. 1705-ben és 1706. években Jánoky Zsigmond, majd 1709 április 17-én Gerhárd György fejedelmi biztos elnöklete alatt tartott a vármegye közgyülést. József 1711. január 2-án gróf Koháry István altábornagyot Hont vármegye örökös főispánjává nevezte ki; Koháry beiktatását azonban a bekövetkezett pestis-ragály ez év végére halasztotta el.
Az alispánság.
Az alispán A XVI. századtól kezdve mindinkább a vármegye közönségének képviselőjeként lép előtérbe és míg a középkorban csak egyszerü hivatalnoka volt a főispánnak, a mohácsi vész után már mindegyre bővül a hatásköre, melyet az országgyülés és a vármegye közönsége, a helyhatósági szabályrendeletek utján, állapított meg. A XVI. századbeli törvények közül a következők vonatkoznak az alispáni hatáskörre: 1545: XVI., XXVI.; 1555: IV.; 1595: XXVI. törvényczikkek, melyek a vármegyei fölkelés szervezésére, mindennemű katona és önkéntes előállítására, - továbbá az 1545: XXIX.; 1553: XVII.; 1557: VII.; 1575: X. törvényczikkek, melyek a katonaság elszállásolására és élelmezésére, az élelmiczikkek megszabására, - végül az 1554: IV. t.-cz., mely a katonaság által okozott károk megtérítésére és a károsultak kielégítésére vonatkozik. Az alispán hatáskörébe utalták még a katonai lovak ingyen legeltetésének szabályozását, valamint az ingyen (köz)munkák ügyét. (1556: IV; 1557: VII.; 1563: XIII. és 1598: XVIII.) a jobbágyok szabad költözködésére való felügyelet, a földesurak ellenében való felügyelet és a jobbágyok ótalmazása (1547: XXXII; 1548: XII; 1550: XXVII stb.) szintén az alispán kötelessége volt.
A vármegyei szabályrendeletekről csak 1571-től kezdve vannak adataink, mely évtől kezdve a vármegyei jegyzőkönyvek is megvannak.
Az alispáni tisztség e korban a legnagyobb megtiszteltetéssel járt és a hivatal elfogadása birság terhe alatt kötelező volt. Utóbb ezt a birságot kiterjesztették a vármegyei főbb tisztviselői állásokra is. 1576-ban Luka Lőrincz és Szelényi Mihály, nem fogadván el a szolgabíróságot, megbírságoltattak.
A XVI. században évenként tartottak tisztujítást. 1585-ben Poltári Soós Jánost választották alispánná, a ki hosszú ideig viselte a tisztet. 1590-ben Dobassy Ferencz lett az alispán; minthogy azonban nem tudta elnyerni a vármegye közönségének megelégedését, ismét Soós Jánost hívták meg az alispánságra, a kit az 1591., 1592. és 1593. években tartott tisztujítások alkalmával is maradásra kért a vármegye közönsége. Az 1592. évi tisztujítás Bory Lőrinczet száz forint bírság terhe alatt kötelezte a szogabírói tisztség elvállalására. Az országgyülési követek fizetésének fedezéséről, valamint a török rabságban levők felsegélyezéséről és a tisztviselői fizetésekről 1584-ben és 1592-ben gondoskodott a vármegye, még pedig olyképpen, hogy portánkint 50-50 dénárt vetett ki.
A szolgabírák.
A XVI. században a szolgabírák száma négy volt; táblabírákká 1585-ben huszonnégyet és 1593-ban tizenkettőt választottak, a kiket 12 forint bírság terhe alatt kötelezetek a törvényszék ülésein való részvételre. Soós János 1599-ig minden 346évben újból elvállalta az alispánságot, de 1599-ben már Páska Jánost választották alispánná és minthogy Páska a tisztet elvállalni vonakodott, száz forint bírság lefizetésére kötelezték. Helyette azután Nagykéri Kéry Ferenczet választották. E tisztujítás alkalmával Kisfaludi Lipthay Imre lett a vármegye adórovója, a ki ezzel kezdte fényes pályáját Hont vármegyében.
A közgyűlés.
A vármegyei közgyüléseket a XVI. században leginkább Selmeczbányán (1571-1577-1585.) tartották, de 1578-84-ben Korponán is voltak közgyülések, noha ez a város akkor Zólyom vármegyéhez tartozott és a közgyülések helyéül a Kis-Honthoz való közelsége miatt választották. Az 1596. és 1597. években Szebelében voltak a közgyülések és pedig először Bakai Horváth János főispáni helyettes elnöklete alatt. 1598-ban Báthon tartottak tisztujítást Dersffy Miklós főispán jelenlétében; 1602-ben is Báth szerepel a vármegyei közgyülések helyeként. (Prot. C. 429.)
A vármegye czímere.
Az 1550. évi országgyülés azon rendeletére, hogy minden vármegyének saját czímeres pecsétje legyen, I. Ferdinánd király 1550. február 12-én Pozsonyban czímeres levelet adományozott Hont vármegyének, melyet jelenleg a vármegyei levéltárban őriznek. A Ferdinánd királytól adományozott czímer a következő: Vörös paizsban, jobbról hatágú aranycsillagtól és balról befelé fordult ezüst holdsarlótól kisért, egyenes kardot tartó, balrafordult pánczélos kar. Sisakdísz: paizsbeli kar. Takarók: mindkét felől veres ezüst.
Dersffy Miklós főispán 1601-ben Palásthy Józsefet választatta meg alispánná, a ki egyszersmind országgyülési követ is volt. 1603-ban Kisfaludi Lipthay István foglalta el az alispáni széket, de az 1608. évi országgyülésen a protestáns Illésházy István neheztelését magára vonta a katholikusok érdekében tett felszólalásai miatt; ez okból az 1609. évi tisztujításon a nádor, a ki az időközben elhalt Dersffy főispán helyett a tisztujítást intézte, Lipthay Imrét többé nem jelölte. Utóda az alispánságban Palásthy József lett.
Lipthay Imrének a vármegye mégis jegyzőkönyvi köszönetet szavazott meg és felkérte, hogy továbbra is résztvegyen a közügyekben. Lipthay, feledve a mellőztetést, még ebben az évben tevékenyen közreműködött a porták összeirásának munkálataiban, de 1612-ben Bars vármegye választotta meg alispánjává és akkor eltávozott Hont vármegyéből.
Az 1609. évi közgyülésen választottak első izben esküdteket a szolgabírák mellé; a törvényszéki táblabírák számát pedig kilenczben állapították meg.
Rutkay János, a ki 1585-től fogva volt a vármegye jegyzője, betegség miatt állásáról lemondván, helyébe 1609. junius 8-án Palugyay Boldizsár következett, a kinek fizetését 75 forintban állapították meg. Az 1611. évi tisztujítás alkalmával Deméndy Jánost 25 forint évi fizetéssel aljegyzővé választották.
1613-ban Nemeskürthy Bakó Ferenc lett másodízben alispán. Ugyanekkor a szolgabírák fizetését 12 forintban állapították meg. Bakó Ferenczet az 1617. szeptember 6-án tartott közgyűlés ujból alispánná választotta, majd Jákóffy Ferenczczel egyetemben az országgyűlésre követül küldte ki és utiköltségül kétszáz forintot szavazott meg részükre. Bethlen Gábor első támadása idejében (1619.) Horváthy György volt az alispán, a ki e tisztét 1627-ig viselte és közben 1625-ben a soproni országgyűlése is képviselte a vármegyét. Bethlen Gábor felkelése idejében nagy szolgálatot tett a vérmegyének Kisfaludy Lipthay Imre, a korábbi alispán, a kit 1619-ben Konstantinápolyba küldtek követűl, a honnan félévi távollét után visszatérvén, nagy érdemeket szerzett a Bethlen Gáborral 1621. és 1624-ben kötött béke létrehozásában.
A jegyzőkönyvek nyelve.
Az 1609-1627 közötti években a vármegye jegyőkönyveit túlnyomólag magyarúl vezették, minek oka valószínűleg abban rejlett, hogy Deméndy János, az ideiglenes jegyző, nem tudott latinul. 1628-tól 1647-ig, a mikor Barsi János és Emődy György voltak a vármegye jegyzői, a jegyzőkönyvek már ismét latin nyelven szólnak. Az 1634. június 21-én Bozókon tartott tisztújítás Palásthy Pál helyébe, a ki 1627-től fogva viselte az alispáni tisztet és immár nem akart szolgálni, Bakó Ferenczet választották. Ugyancsak ő lett 1636-ban a vármegye kapitána, mely tisztje után száz forint havi fizetést húzott. 1641-ben Bakó Ferencz elhalálozván, helyébe Palásthy Pált alispánná, és Szelényi Jánost pedig helyettes alispánná választották.
A czigányügy.
A megyegyűlések alkalmával a Korponán egybegyűlt nemesek és a polgárság közötti gyakori összeütközések miatt, a város többé nem engedte meg, hogy ott 347tartsák a megyegyűléseket; ennek következtében már az ez év szeptember 17-ére egybehívott közgyűlést Balassa-Gyarmaton tartották meg. Szelényi János időközben török fogságba kerülvén, kiváltására az 1648. évi tisztújító közgyűlés minden portára két forint adót vetett ki. 1648-tól kezdve két alispánt választott a vármegye és pedig Osztroluczky Miklóst és Bartakovics Gáspárt. A következő évben Osztroluczky helyébe a fogságból kiváltott Szelényi Jánost tették meg első alispánnak és egyszersmind őt küldték követül az országgyűlésre. Az 1649. évben a vármegye szigorú intézkedéseket léptetett életbe a czigányok ellen, megújítván az 1609. évi határozatokat. A vármegye meghagyta a szolgabíráknak, hogy a czigányokat a vármegye egész területéről kiűzzék. Az 1647. évi CIX. t.-cz. rendeletére Hont vármegye törvényszékét Selmeczbányára helyezte át, de már két évvel később, a nagyobb kényelem és biztonság tekintetéből, Zólyom megye jogainak fentartásával, Korponára tették át. A halálos itéletek végrehajtására 1615-ben a Korponával szomszédos Bozók határában, a Fáncsy-családtól szerzett helyiséget a vármegye (Hőke Lajos kézirata) és a hóhér fizetésére 1656-ban hetenként ötven dénárt szavazott meg. Az ötvenes években számos intézkedést találunk a törvénykezésre nézve a vármegyei jegyzőkönyvekben. Szelényi János, a kit 1653-ban választottak újból alispánná, rendesen magyarúl hozott ítéleteket. A latin jegyzőkönyvekben az eredeti magyar óvások és tiltakozások is magyarúl vannak felvéve. A tiszti ügyész 1663-ban szerepel első ízben közvádlóként, a mikor három gyügyi ember a nagyterényi evang. lelkészt és iskolatanítót agyonverte. A vármegyei rabokat a csábrági és az osgyáni várakban őrizték; az előbbiek eltartására száz, az utóbbiakra 12 forintot szavaztak meg 1659-ben. Az akkori ítéletek rendkívüli szogirúságuk és rövidségüknél fogva igen érdekesek. A nagyterényi evangélikus pap gyilkosait előbb megkínozták, bőrükből szíjjat hasítottak és végül felnégyelték őket. 1617-ben egy istenkáromlót 100 botra ítéltek. 1661-ben a tettenért tolvaj halállal lakolt. Korpona városa 1673-ban halálra ítélvén egy czigány gonsoztevőt, a város elhatározta, hogy a vármegye határán belül elfogott valamennyi czigányt hasonló sors érje. 1679-ben Hókay Balázst, 1703-ban Rics Jánost, az 1599. évi VI. és 1625. évi VI. t.-cz. értelmében, kétnejűség miatt halálra ítélték.
1659-től kezdve Bartakovics János volt az alispán, kinek hivataloskodása idejében a német katonák beszállásolása terhelte a vármegye lakosságát. Az idegen sereg zsarolásai 1662-ben véres összeütközésekre adtak alkalmat. Erre czéloz Wesselényi nádornak Korpona városához intézett levele, melyben a polgárokat arra kéri, hogy az idegen katonaság eltartásáról gondoskodjanak. A Wesselényi-féle összeesküvés vérbefojtása után, 1671-ben, megtartott tisztújításon a vármegye főispánja maga nem elnökölvén, levélben közölte a közgyűléssel a jelöltek névsorát; ez alkalommal Gerhard Pál alispánt újból megválasztották. 1673-ban Szelényi Jánost első és Duló Gergelyt másodalispánná választtták. 1674-ben ítélkezett a vármegye Gyuronya András paraszt kapitány ügyében, a ki a török adóra beszedett pénzt elsikkasztotta; vasraverve börtönbe vetették. 1680-ban Szelényi János, a ki két ízben viselte az alispáni tisztséget, meghalt; helyébe négy jelölt közűl Gerhard György lett első és Balogh Gáspár másodalispán. Korpona ekkor tele lévén katonasággal, a közgyűlés leginkább az idegen katonaság ellátásáról intézkedett. Ugyanekkor intéztek felterjesztést a Koháryakhoz, hogy a csábrági vár börtöneit bocsássák továbbra is a vármegye rendelkezésére. A fölterjesztésre adott választ nem ismerjük, de az 1682-ben hozott vármegyei határozat szerint Kékkő várában tartották a vármegye rabjait, kiket a főispán a sajátjából élelmezett. 1684-ben Bozókon helyezték el a rabokat.
Az 1685 május 23-án gróf Koháry Farkas elnöklete alatt tartott tisztújítás alkalmával Gerhard György első és Madách János, négy jelölt közűl, másodalispánná választatott. Vármegyei jegyzővé, három jelölt közűl, Kajaly Pált választották meg. Ez az első nyoma, hogy a jegyzői állást választás útján töltötték be, mert azelőtt a jegyzőket többnyire más vármegyékből fogadta fel a vármegye. Az elszaporodott rablók ellen ötven hajdút fogadtak fel, havi három forint fizetéssel, míg a hajdúhadnagy nyolcz forint fizetést kapott. Az 1692. évi tisztújításkor Palásthy Ferenczet első és Péchy Lukácsot másodalispánná választották meg; ugyanekkor külön kishonti alispáni állást rendszeresítettek, melyre Kubinyi Istvánt választották meg. 1693-ban a Palojtára hirdetett közgyűlést, a falu leégése következtében, Szebelében tartották meg. E közgyűlésen olvasták fel I. Lipót király 348rendeletét, mely a zsidóknak a bányavárosoktól számított hét mérföld területen való lakást megtiltotta. A vármegye e rendeletre megjegyezte, hogy az egész vármegye területén nincsen zsidó. Az 1693. évi tisztújítás alkalmával, a kishontiak panaszára, megengedték, hogy a kishonti alispán mellé helyettes választassék. Ekkor tehát négy alispánja lett a vármegyének.
A törökök kiűzetése után, főleg 1696 után, a jegyzőkönyvek csak a királytól és a hadparancsnokságoktól érkezett rendeleteket lajstromozzák. 1703-tól kezdve azonban megváltozott a helyzet: Rákóczi, Bercsényi és a többi kurucz vezérek felhívásai sűrűn követik egymást. 1703-ban Markocsányi Miklós lett alispán, a ki azonban a táborba küldetvén, helyét Bellosovics Boldizsár foglalta el száz forint fizetéssel. Az 1705-ben tartott tisztújítás alkalmával három katholikus és három protestáns jelölt volt az alispáni tisztségre. Kajaly Pált első és Kovács Jánost másodalispánná választották. Az 1709. év elején már Szentivány Rafael első és Balogh Gáspár másodalispán intézik a közigazgatást, a kiket az 1709. április 17-én Inámban tartott közgyűlésen újból megválasztottak. Báró Löffelholz tábornok 1708 végén Kelkó Istvánt nevezte ki alispánná, a közbiztonság fentartására pedig ötven hajdút fogadott fel. 1709-ben az egész vármegye labancz-tisztikara csupán egy alispán, két szolgabíró, és három vagy négy esküdtből állott. Daczára annak, hogy 1710-ben egész Hont vármegye, a császáriak kezébe került, a vármegyei tisztikar csak a szatmári békekötés után lett ismét teljessé, a mikor a vármegye örökös főispánja is elfoglalta a székét (Hőke Lajos kézirata, - Várm. Közgy. Jegyzőkönyvek. Prot. A-J.)
Kettős főispánság.
Mint már említettük, az ellenkirályok korában a vármegyének két főispánja volt, Balassa Menyhért, a ki Szapolyai pártján volt, a vármegyének egyik, a Rima völgyében elterülő járásában, a hová Ferdinánd hatalma ki nem terjedt, sokáig tartotta magát, míg végre az 1542. évi országgyűlés a szétszakadt vármegye egyesítését rendelte el. Ennek aligha lehettt foganatja, mert az 1552. évi 39. t.-cz. újból elrendelte a vármegye egyesítést, melynek megvalósítása azonban rendkívüli nehézségekbe ütközött. A vármegye ezen járása, melyet Kis-Hontnak, később kishonti kerületnek neveztek el, tiz-tizenkét mérföldnyire terült el az anyavármegyétől és így a háborús világban sok bajjal járt a vármegyei középponti tisztviselőkkel való érintkezés. Így azután a kishoni kerület bizonyos mértékben önálló igazgatást nyert; az 1604: VIII. és az 1608: XV. t.-cz. Kis-Hontról már külön emlékezik meg. A mikor a vármegye Selmeczbányát jelölte ki gyűléshelyül, a kishontiak ez ellen felszólaltak, a nagy távolságot hozván fel okul, miért is 1649-től kezdve a közgyűlések az akkoriban Zólyom vármegyéhez tartozó Korponán tartattak meg. Kis-Hont túlnyomólag protestáns nemessége a szabadság és a vallásharczok korában inkább az erdélyi fejedelmekhez szított, és minden támadás alkalmával hamar meghódolt: hosszabb ideig is maradt a felkelők birtokában, mint Nagy-Hont, melyet a királyi sereg rövidesen visszahódított. A mikor 1683-ban Rabatta tábornok 830.000 forint sarczot követelt a vármegyétől, az alispán a kishontiak előzetes megkérdezése nélkül vetette ki a rájuk eső részt, mi ellen azután a kishontiak, különösen Rimaszombat városa, éveken át tiltakozott. Az 1687. évi országgyűlésen a kishonti nemesség nevében, Kubinyi Ádám és Sipos János előterjesztést tettek aziránt, hogy a kishontiak külön alispánt, jegyzőt, szolgabírót és esküdtet választhassanak és peres ügyeik elintézésére saját törvényszéket tarthassanak. Kérelmük teljesült. Az 1687: XXV. törvényczikk megengedte a kishontiaknak a tisztviselők választását; ez a törvényczikk kerületnek (districtus) nevezi Kis-Hontot. Még abban az évben a kishontiak Jánoky Farkast, Thököly hívét, alispánná, továbbá két szolgabírót és esküdtet választván, a kerületet hivatalosan Kis-Hont vármegyének, Comitatus Hont minor, kezdték nevezni. Hont vármegye három járása azonban ez elnevezése ellen erélyesen tiltakozott; felírtak az uralkodóhoz, a nádorhoz és a primáshoz, hog Kis-Hont elszakadását megakadályozzák, a kishontiak megnyerésére az egyik közgyűlést Rimaszombaton is tartották, mire azonban a kishonti nemesség el sem jött. A vármegye 1688-ban Madách Pál alispánt és Kajaly Pált küldte Bécsbe, hogy az ügy elintézését a kanczelláriánál szorgalmazzák. 1688. október 15-én azután az említett kiküldöttek a kishontiak megbizottjával, Kubinyi Ádámmal a nádor előtt egyezségre léptek és a közgyűlések színhelyéül Alsó-Palojtát állapították meg, a kishontiak pedig lemondtak a külön közgyűlések tartásáról. A kishonti alispáni állást meghagyták és a következő czimmel ruháztál föl: »Hont vármegye másik alispánja a kishonti kerületben.« Csak 349egy jegyzői állást rendszeresítettek még a kishontiak részére. Országgyűlési követek és felkelési tisztek az egyezség szering az egész vármegyéből választandók.
A kötött egyezséget azonban a kishontiak nem fogadták el és 1690-ben maguk a nagyhontiak is elvetették azt. Ujabb egyezkedési kisérletek 1690-ben és 1693-ban is történtek, de azok megtörtek Nógrád vármegye ellenállásán, mely a kékkői járást Kis-Hontért nem volt hajlandó átengedni.
Kis-Hont különválása.
Közbe jött azonban II. Rákóczi Ferencz szabadságharcza, melynek folyamán Kis-Hont teljesen különvált és mind hadi, mind pedig pénzügyi igazgatás tekintetében önálló szervezetet nyert. 1709-ben Kis-Hont külön feliratot intézett a fejedelemhez a hadiköltségek ügyében és külön számolt az ezredekkel. Az eperjesi gyülésen is külön képviselete volt; mert Hont vármegyét a császáriak megszállották és így követeket nem is küldhetett volna. Kis-Hont csak jóval később (1710) kerülvén a császáriak hatamába, egész a szatmári békéig megtartotta különválását. (Hőke Lajos kézirata: Kis-Hont válópere Nagy-Honttól. Pesty Frigyes: Eltünt régi vármegyék.)
Adóösszeírások.
Az országgyűléstől megszavazott adókat portánként vetették ki. A legrégibb összeírások az 1494. és 1495. évekből maradtak fenn. Az előző évben 3659 az utóbbiban 3600 volt a jobbágy-telkek száma. A mohácsi vész utáni elrendelt adóösszeírások egy részét az Országos Levéltárban őrzik, a XVII. század közepétől kezdve azonban részletes adatokat találunk a közgyűlési jegyzőkönyvekben is. Különösen érdekesek azok az összeírások, mert részletes adatokat nyujtanak ama kor gazdasági viszonyairól és egyszersmind elénk tárják azt a borzasztó pusztítást, melyet a török uralom és a XVII. század szakadatlan belháborúi alatt a vármegye szenvedett. Az első összeirások az 1531. és 1541. évből vannak meg, a további összeírások az 1542., 1543., 1549., 1552., 1553., 1554., 1555., 1556., 1557., 1559., 1564., 1565., 1569., 1572., 1578., 1582., 1583., 1593. évekből. Ezek közül különösen becses adatokat találunk az 1552-1557. és az 1570. évi összeirásokban, melyek közül az előbbiekben igen sok a fontos kortörténeti feljegyzés, az utóbbiakban pedig a tatárdúlásra vonatkozó adat. Az 1596., 1598., 1599., 1600., 1601. és 1608. évi összeirások már csak a házak számát, az 1609., 1610., 1613., 1623., 1624., 1635., 1639., 1648. éviek pedig a porták számát tüntetik fel. Az összeirásokat az 1696. és az 1707. éviek zárják be, melyek közül az utóbbi egész kötetre terjed. (Magyar Könyvszemle I. 203-204.)
Jobbágytelkek.
Hont vármegyében 1542-ben 2278 jobbágytelket (portát) írtak össze, 1549-ben az egész vármegyében, beleértve a Kis-Hontot is, mely akkor Rimaszombat városból és 42 helységből állott, összesen 2023 porta volt. Idővel azonban, főleg a török hódoltság következtében a porták száma évről-évre csökkent. A királyi uralom a XVI. század második felében már oly gyenge lábon állott a vármegyében, hogy az adóösszeírásra kiküldott adórovó (dicator) a területnek csupán egy részét írhatta össze. 1578-ban azonban több község megtagadta az engedelmességet, mire az adóösszeírást félbe kellett szakítani. 1577-ben a vármegye területén csak 1072 hódolt porta, 1578-ban 950 hódolt portát találtak. Az 1578. évben minden portára egy forintot vagyis összesen 950 forint adót vetettek ki. Ebből az adókivetés évében 542 forint 29 dénár fizettetett be, de a végrehajtási költségek 209 forintot tettek ki, úgy hogy a kincstárnak csupán 321 forint 29 dénár jutott. Az 1578. évi hátralékot azonban 1580-ban teljesen befizette a vármegye. 1579-ben nem lehetett a törökök miatt az adót kivetni, de azért 536 forintot mégis behajtottak, melyből 209 forintot emésztettek fel a költségek. A csábrági uradalomhoz tartozó 152 portára semmit sem lehetett kivetni. 1582-ben 989 portát írtak össze, de ebből csak 984 porta volt adóköteles és 968 forint elszámolásából 792 forintot küldtek be a pozsonyi kamarához. Az 1583-84. években, mikor Soós János volt az adórovó, 984 forintot vetettek ki; ebből 703 forintot számoltak el és a hátralék 281 forint volt. 1584-ben 733 frt folyt be és hátralékul 282 forint maradt.
1588-ban, a mikor Gosztonyi Ferencz volt a rovó, a hódoltsága alá eső porták száma 905 volt; erre 905 forintot vetettek ki és a költség 152 forint volt. Az 1593-94 években, a háboruk miatt, az adó tetemesen emelkedett; egy szabad portára három, a hódolt portára pedig 1 1/2 forintot vetettek ki. Ez években, miután nagy terület szabadult fel a hódoltság alól, 550 1/2 szabad és 343 3/4 hódolt portát írtak össze. Az 1593. évi kirovás szerint 2166 forint 34 denárt vetettek ki és ebből a személyes szükségletekre 184 forintot fordítottak; befolyt ezer forint, a hátralék pedig 982 forint 37 dénár volt. 1594-ben 817 1/4 porta után, június 15-től kezdve, 350a háború tartamáig havonkint egy forint lett volna esedékes; de ennek jó része nem volt behajtható. Az 1595. évből nem maradt fenn számadás, csupán annyi állapítható meg, hogy a vármegye 593 forint 13 dénárral maradt hátralékban. 1596-ban 511 1/2 szabad és 73 1/2 hódolt portát írtak össze, melyre 4997 forint és hét dénárt vetettek ki; ebből az első behajtás alkalmával 4286 forint, a másodiknál 236 forint folyt be. (Acsády Ignácz: Régi Magyar Birtokviszonyok. Jobbágyadózás. A magyar jobbágynépesség száma. Akad. Értek. XIV. és XVI. köt.)
A porta.
A XVII. században a porta immár csak eszmei fogalommá lett. A porta eredetileg egy jobbágyi házat vagy telket jelentett; 1609 évtől kezdve négy jobbágytelek és zsellérház vétetett egy portának. Az 1647. évi országgyűlés új portaösszeírást rendelt el olyképpen, hogy egy portába oly jobbágyoktól, a kik négy-hat ökörrel járnak, négy, a két ökörrel járók közül nyolcz és marhátlan jobbágyok és zsellérek közül 16 vétessék. Később a porta már csak képzeletbeli egység lett, mely egység az adókötelesek fizetési képességét fejezte ki. Az 1616. évi számadás szerint 412 porta volt a vármegyében. 1626-ban 262 1/4, 1648-ban már csak 198; ez a szám az egyes járások között a következőleg oszlott meg: 1. báthi járás 45 faluban 46 3/4 - 2. bozóki járás 54 faluban 38, 3. selmeczi járás 49 faluban 60 3/4, 4 Kis-Hontban 35 faluban 52 1/2. Az 1653. évben a három első járásban 150 3/4 porta, a kishontiban 57 1/4 porta volt, melyet 138 1/4-re és 49-re szállítottak le. Ez a szám élénken tünteti fel a jobbágyság elszegényedését.
A XVII. század második felében a belháborúk okozta pusztítások következtében a porták száma 135-re apadt. Az 1683. évi összeírás szerint a bozóki járásban 25 porta 1440 ház, a selmeczbányaiban 38 porta 2199 ház, a báthiban 41 porta 1394 ház, Kis-Hontban 31 porta 1550 ház, összesen 135 porta 6583 ház iratott össze.
Az összeírt adó alá eső 6583 házban, öt személyt véve alapúl, a vármegye meg nem hódolt részeit 32.915 lélek lakta; ehhez adva az adó alá nem eső kuriális helységeket, a vármegye lakóinak számát, a szabad királyi városok kivételével, kerek számban 36.000-re tehetjük. II. Rákóczi Ferencz felkelő hadjárata alatt, miután akkor Kis-Hont vármegye közigazgatási és pénzügyigazgatási tekintetben különvált, Hont vármegye portáinak száma százat tett. A kivetést azonban az ú. n. nádori porták után eszközölték, melyeknek száma 135, majd 135 1/2 volt. (Hőke Lajos Kézirata. - Várm. Közgy. Jegyzőkönyvek.)
Városi szabadalmak.
A XV. században virágzó ipar és kereskedelem, a török hódoltság, valamint a gyakori támadások következtében mindegyre jobban hanyatlásnak indúlt. Csak a megerősített városokban nyert az ipar védelmet, hol e korszakban a szellemi műveltség is otthonra talált. A mohácsi vész után királyaink felismervén a városok fontosságát, nemcsak azok korábbi kiváltságait erősítették meg, hanem újabb szabadalmakat is adományoztak.
Bakabánya.
Bakabánya szabadalmait 1545. április 28-án erősítete meg Ferdinánd király, utóbb 1547-ben ismét nyert kiáltságlevelet. I. Lipót király pedig 1686-ban a szabad királyi város kiváltságaival ruházta fel.
Báth.
Báth 1550-ben és 1553-ban nyert kiváltságleveleket Ferdinánd királytól, melyeket II. Mátyás és 1617. márczius 29-én megerősített. Majd 1637-ben III. Ferdinándtól és 1690. november 29-én Lipót királytól nyert szabadalomlevelet.
Bélabánya.
Bélabánya vagy Fejérbánya szabadalmait 1545. április 28-án erősítette meg Ferdinánd király. 1572-ben Rudolf királytól, Selmeczczel egyetemben, szabad királyi bányavárosi jogot nyert.
Korpona.
Korpona régi kiváltságleveleit 1548. július 18-án erősítette meg I. Ferdnánd király; 1603. február 20-án Rudolf király átírta és megerősítette Ferdinánd, II. Lajos 1517. évi, Zsigmond 1435. évi, I. Lajos 1369. évi, IV. Béla 1244. évi, II. Ulászló 1492. évi és I. Mátyás 1467. évi kiváltságleveleit, továbbá I. Ferdinánd 1557. évi, V. László 1453. évi, I. Ferdinánd 1554. évi és II. Ulászló 1510. évi szabadalomleveleit. Rudolf király e megerősítő levelét utóbb II. Mátyás király újból kiadta a városnak.
Nagymaros.
Nagymaros régi kiváltságait 1528. január 5-én I. Ferdinánd, majd 1571. november 7-én Miksa király erősítette meg. Utóbb, a törökök kiűzetése után, 1686. május 19-én Lipót királytól nyert szabadalomlevelet, melyben többi között a II. Mátyás királytól 1615-ben és 1609-ben a helység részére adott kiváltságokat megerősítette.
Rimaszombat.
Rimaszombat ugyancsak Lipót királytól nyert 1662-ben kiváltságlevelet.
351Selmeczbánya.
Selmeczbánya e korszakban első ízben I. Ferdinándtól nyert kiváltságlevelet, a ki előbb 1544-ben, majd 1545-ben a II. Ulászló királytól adományozott szabadalomlevelet erősítette meg. Rudolf király 1572-ben szabad királyi várossá tette. II. Ferdinánd 1625-ben, III. Ferdinánd pedig 1655-ben adott a városnak szabadalomlevelet. Miksa király uralkodása alatt 1573-ban új bányarendtartás lépett életbe, mely 1854-ig volt érvényben.
Szebelléb.
Szebelléb előbb III. Ferdinándtól 1638-ban, majd I. Lipót királytól 1694. január 18-án nyert kiváltságlevelet. Az utóbbiban egyszersmind Zsigmond király 1412. és 1418. évi, IV. László 1288. évi és III. Endre király 1297. évi oklevelei vannak átírva. (Illéssy János: Községi kiváltságlevelek jegyzéke.)
Vásárszabadalmak.
1526-tól 1711-ig, a vármegye területén a következő helységek nyertek vásárszabadalmakat: Alsó-Palojta 1694-ben, Bakabánya 1702-ben, Ipolyság 1694-ben, Palánkvára 1654-ben, Szebelléb 1674-ben. (Illéssy János: Vásárszabadalmak jegyzéke.)
Iparosok.
A vármegyében letelepedett iparosokról felette becses adatokat nyerünk az adóösszeírásokból. Az 1630. évi összeírás szerint a báti járásban 31 első osztályu, 21 másod osztályú és 15 harmad osztályú malom, 30 kovácsműhely, 13 mészárszék és öt serfőző volt. Az 1635. évi összeírásban Ipolyságon 33 családfő, között egy molnárt, egy kovácsot és egy mészárost is találunk. A vármegye területén az 1520-1711. közötti időben űzött iparágakról részletes felvilágosítást nyújtanak az egyes czéhszabályok, melyeket Szádeczky Lajos értekezése nyomán a következőleg állíthatunk egybe: a bakabányai kádárok 1636-ban nyertek czéhszabályokat a várostól, a csizmadiák 1640-ben, az ácsok 1706-ban vették át az újbányaiak szabályait. A bányavárosokban dolgozó mészárosok 1693-ban nyertek czéhszabályokat. A báthi csizmadiák 1637-ben, az ottani vegyes czéh 1681-ben nyert czéhlevelet. A vármegyei ácsok és molnárok 167-ben és 1698-ban I. Lipót királytól kapták kiváltságleveleiket. A korponai mészáros-czéh 1609-ben nyert czéhlevelet II. Mátyás királytól; a XVII. század folyamán e czéh nagy tekintélyre emelkedett az iparosok között, szabályzatait 1669-ben a jolsvaiak is átvették. A korponai szűcsök czéhlevele 1630-ból való, szabók 1638-ban nyertek szabadalomlevelet III. Ferdinánd királytól. Kívükök még a fazekasoknak (1648.) és a csizmadiáknak (1653.) voltak czéhszabályaik. A Rimaszombatban virágzó czéheket a Gömör-Kis-Hont vármegyét tárgyaló kötetben ismertettük. Selmeczbányán a XVII. században több czéh virágzott. A mészárosok 1609-ben nyertek czéhszabályokat II. Mátyás királytól. A kalaposok német nyelvű eredeti czéhlevele 1630-ból való, de az 1703. évi czéhszabályaik tótul vannak megszerkesztve. A tímárok czéhlevele 1677-ből, az asztalosoké 1688-ból, a kalmároké 1706-ból való, az utóbbiak 1709-ben I. József királytól nyertek új czéhszabályokat. Szebellében a XVII. században a szabóczéh volt, melynek szabályai 1682-ből valók.
Végül közöljük a vármegyei fő- és alispánok névsorát, a mohácsi vésztől a szatmári békéig terjedő időből.
Főispánok.
Főispánok: Verancsics Antal Borsod vármegye főispánja, később esztergomi érsek 1530. Balassa Menyhért 1533-42., Nyáry Ferencz 1535-47., egyúttal Bars vármegye főispánja is. Nyáry Lőrincz 1547-1553., Gyarmati báró Balassa Bálint 1556-62., Oláh Miklós esztergomi érsek 1563., Nyáry István 1576-1582., Dersffy Miklós 1583-1603., Magyarbéli Bosnyák Tamás 1617-1630., Balassa Ferencz 1635-42., Balassa András 1643., Balassa Ferencz 1645-1660., Csábrági és Szitnyai báró Koháry Isván 1661-1664., Gyarmati gróf Balassa Bálint 1664-1684., Csábrági és Szitnyai gróf Koháry Farkas 1684-1704.
Alispánok.
Alispánok: Chery Péter 1531., Horváthy Simon 1534-35., Keszihóczi Palásthy Benedek 1535-1536., Demjédy (Deméndi) Miklós 1538-39., Palásthi Paska János és Palojtay István 1544., Palojtay István 1545., Berényi András 1547., Dalmady Tarródy Tamás 1555., Ettreh Mihály 1564., Ráhói Jákóffy György 1570-72., Ettreh Mihály 1580., Berényi Balázs 1580., Poltári Soós János 1581-88., Palásthi Paska Lázár 1588., Dobassy Ferencz 1590., Poltári Soós János 1591-99., Ipolykéri Kéry Ferencz 1599-1600., Palásthy József 1601-1603., Kisfaludi Lipthay Imre 1603-1609., Palásthy József 1609-1611., Nemeskürthi Bakó Ferencz 1611-18., Horváthy György 1619-1627., Palásthy Pál 1627-34., Bakó Ferencz 1634-1641., Palásthy Pál 1641-48., Szelényi János helyettes 1641-48., Osztroluczky Menyhért I. 1648-49., Bartakovics 352Gáspár II. 1648-49. Szelényi János I. 1649-55., Palásthy Pál II. 1649., Bakó István II. 1655., Gerhárd Pál II. 1658., Bartakovics János 1659-1660., Gerhárd Pál 1670-1671., Szelényi János I. 1673-1680., Duló Gergely II. 1673-1680., Gerhárd György I. 1680-1685., Balogh Gáspár II. 1680-85., Gerhárd György I. 1685-92., Madách János II. 1685-1692., Palásthy Ferenc I. 1692., Péchy Lukács II. 1692., Palásthy Ferencz I. 1693., Jánoky Farkas II. 1693., Török András II. kineveztetett 1695., Jánoky Zsigmond 1698., Madocsányi Pál I. 1703., Bellosovics Boldizsár II. 1703., Kajaly Pál I. 1705., Kovács János II. 1705., Szentiványi Rafael I. 1709-1711., Balogh Gáspár II. 1709-1711., Kelkó István kineveztetett 1709-1711. (Közgyűlési jegyzőkönyvek. - Uj Magyar Múzeum.) 1860. II. 199. Honti Lapok 1901. 12. Közgyűlési jegyzőkönyvek indexe 1571-1685.)
A római katholikus egyház.
A róm. kath. egyház a mohácsi vész után.
A mohácsi vész után élénk mozgalmat észlelhetünk a hitélet terén is. Luther Márton tanai csakhamar elterjedtek a felvidéken, főleg a bányavárosokban, melyeknek német nyelvű lakossága élénk összeköttetésben volt a német birodalommal.
Selmeczbányán az elégületlen bányászok között, 1525-ben a munkabérek miatt zavargások támadtak, minek következtében a bányamunkálatok hosszabb időn át szüneteltek. Az elégületlen bányamunkások a szabadban összegyülekezvén, hallgatták az új hit terjesztőinek beszédeit, a kik közé a város plébánosa is tartozott, ügyük jobbrafordultát remélve. Lajos király 1525-ben szigorúan meghagyta a városnak, hogy a bányászokat ismét munkára kényszerítsék, és az ellenszegülőket megbüntessék; Werbőczy István, az akkori nádor, pedig 1526 április elején Ráskay Gáspárral együtt Selmeczre jött a Luther követőinek kinyomozása végett. Luther tanai azonban már a mohácsi vész előtt a selmeczi polgárokat is foglalkoztatták, miként ezt Frankfurter Bertalan selmeczi polgárnak 1522-ben György körmöczbányai jegyzőhöz intézett leveléből is láthatjuk. (Botka Tivadar: Bars várm. Oklt. XCIV. oszt.) Sőt Korponán már 1520 táján olvasták a Luther iratait.
A mohácsi vész előtt tartott országgyűlések, Szalkai László esztergomi érsek felszólalására, szigorú rendszabályokat léptettek életbe az új hit követői ellen. Werbőczy pedig Selmeczbányán a feljelentett polgárokat szigorú vallatás alá vevén, megeskettette, hogy az új tanokról lemondanak; a zendülő bányászok közül többeket még ki is végeztetett. Közbejött azonban a mohácsi vész és az ezt követő belzavarok közepett, az új hit terjedésének mi sem állotta többé útját.
Selmeczbánya. - A plébánia-templom kincsei.
Selmeczbánya. - A plébánia-templom belseje
Luther tana.
Elsősorban Selmeczbányán terjedt el Luther tana; a város plébánosa, Keck Simon, még 1526-ban nyiltan Luther tanainak követője lett. (Kachelmann János: Geschichte der ungar. Bergstädte. III. 153.) A plébános példáját sokan követték, sőt 1536-ban a selmeczbányai Domonkos-rendűek közül is csatlakoztak némelyek az új hit követői közé. A dömések 1536-ban elüzetvén Selmeczbányáról, templomaikat és iskolájukat az új hit követői foglalták le, így azután a kath. hit követői pásztor és tanítók nélkül maradtak. Korponán 1535-ben fogadták be az új hitet.
A vármegye urai közül először Balassa Zsigmond lépett fel az újított vallás ügyének érdekében. 1530-ban elfoglalta a bozóki kolostort, a konvent tagjait szétkergette, és a jószágot a maga számára foglalta le, a kolostort pedig várszerűleg megerősítette. Ettől kezdve azután az egyes községek, a mennyiben földesuraik meg nem gátolták, szintén az új hit mellett nyilatkoztak meg. 1534-ben már az új hitet Selmeczen kivül, Baka- és Bélabányán is szervezték. A mikor Oláh Miklós esztergomi érsek 1558-ban Dereskei Jánost Hont vármegyébe küldte, hogy az itteni papokat az esztergomi érsek előtt való meghódolásra felhívja, akkor már a lelkészek legnagyobb része az új hit követőihez csatlakozott és a hódolatot megtagadta.
Bocskay István felkelésekor (1604.) a vármegye túlnyomó része a protestáns hitet vallotta; csak nagyon kevesen voltak a vármegyei urak között, a kik a kath. hitben megmaradtak, így Kisfaludy Lipthay Imre, Kasza Pál és Borsiczky István, a kik 1609-ben a vármegyei közgyülésen tiltakoztak az ellen, hogy a vármegye az 353ágostai hitvallású superintendens fizetéséhez hozzájáruljon. Kivülök még Fánchy Ferencz szerepel a vármegyében ezidőtájt, a katholikus érdekeinek szószólójaként. (Hőke Lajos kézirata.)
A palásti róm. kath. templom.
A felsőszemerédi templom portáléja.
Ellenreformáczió.
Forgách Ferenc esztergomi érsek és még inkább ennek utóda, Pázmány Péter alatt az ellenreformáczió hathatósan lépett fel a protestántizmussal szemben. Már Forgách Ferencz érsek alatt, a kath. hit ismét tért foglalt a vármegyében. Az érsek élénk figyelemmel kísérte a vármegyegyűléseket és tisztje, Podári Benedek (1609.), mindig megjelent azokon, hogy tiltakozzék, ha a kögyűlés a katholikusokra nézve sérelmes határozatot hoz. A mikor Pázmány Péter az esztergomi érseki széket elfoglalta (1616.), alig volt egynehány kath. pap a vármegyében, így Szalkán, melynek plébániáját 1615-ben állították vissza, továbá Visken, Hontbessenyődön, mely utóbbi községnek anyakönyvei 1636-ban veszik kezdetüket. Az 1626. évi adóösszeírás lajstromaiban a kath. papok plebanus, licentiatus és fráter névvel szerepelnek, a protestánsok pedig parochus névvel. Pázmány Péter fölléptével a katholikusok ismét tért foglaltak a vármegyében. Szebellébet 1626-ban térítette vissza a garamszentbenedeki tiszttartó. 1629-ben Kis-Hontban, Szuhán, foglalták vissza a templomot. Az 1628-1638 közötti időben foglalták el a gróf Csákyak a báthi templomot; ugyanabban az időben került a katholikusok birtokába a leszenyei, a szebellébi és a németi-i templom, mely utóbbi kettőt a garamszentbenedeki praefectus foglalta vissza. 1638 után került vissza a felsőalmási templom, melyet gróf Csáky László Besenyődhöz, a sághi prépostság plébáinájához csatolt; továbbá Viszoka és Felsőtótbaka, melyeknek templomát, szintén gróf Csáky László foglalta el. Ugyanez időtájt Koháry István Prencsfalváról elűzvén az evangelikus papot, annak minden javadalmát lefoglalta. A linzi békekötés után, az 1647. VI. t.-czikk értelmében azonban a Báth, Füzesgyarmat, Prencsafalú és Viszoka helységekben elfoglalt templomokat visszaadták a protestánsoknak. A XVII. század közepén azonban a városokban még nem tudott tért hódítani a kath. hit.
A jezsuiták, mint térítők.
Selmeczbányán, hol a katholikusoknak sem templomaik, sem iskoláik nem voltak, a jezsuiták vették kezükbe a térítés munkáját. A jezsuitákat Lippay György esztergomi érsek telepítette Selmeczbányára; a mikor a jezsuiták 1649. nov. 13-án oda jöttek, alig kétszáz hívőt találtak ott. Lakásuk eleintén a kamaraházban volt, templomul pedig azt a helyiséget használták, mely egykor pénzverőműhely volt és a melyet a kincstár még 1627-ben kápolnává alakított át; ezt a kápolnát 1650-ben kibővítették. A Selmeczbányán letelepedett két jezsuitára nehéz feladat várt. Nemcsak a lelkipásztorkodást kellett végezniök, de a kath. ifjúságot is tanítaniok kellett, sőt a király rendeletére a körmöczbányai hívek gondozása is az ő feladatuk lett. E végből az egyik páter időközönként az ezüstszállító szekérrel Körmöczbányára rándult. A jezsuiták csakugyan nagy buzgalommal fogtak hozzá a feladatuk teljesítéséhez. Még ugyanez évben megnyitották a gimnázium első osztályát, következő évben a II. osztályt, azután a harmadikat. Térítői működésüket csakhamar siker koronázta. A rendház évkönyveinek adatai szerint 1649-51-ben kilenczet, 1652-ben négyet, 1653-ban ezerötszáz lelket térítettek meg Selmeczbányán és környékén. A mint a hívők száma évről-évre szaporodott, többizben fordultak a városhoz, hogy az egyik templomot engedjék át nekik. De a selmeczi protestánsok erről mit sem akartak tudni és így a jezsuiták a királyhoz folyamodtak. Lipót király 1668-ban november 23-án kelt adománylevelével a Nagy Boldogasszonyról nevezett templomot a katholikusok részére ítélte oda, melyet Borsiczky István beszterczebányai harminczados 1669. február 15-én a Tepláról (Lenge), Auból (Szent-Antal), Goldbachról (Tópatak) és Sziglisbergről (Hegybánya) berendelt községi előljárósági tagok jelenlétében, az egybegyült protestáns városi tisztviselők élénk tiltakozása mellett, átadott a jezsuitáknak. (Szártórisz Ferencz czikke a selmeczbányai kir. kath. gimnázium 1896. évi »Értesítő«-jében.)
A szomszéd Korponán is csak ebben az időben kezdtek a katholikusok szervezkedni. Bory Mihály korponai kapitány (1665-67.) katholizált és a saját házát engedte át istentisztelet czéljaira a katholikusoknak. A ház földszintjét kápolnává alakíttatta át és ebbe a kápolnába építtette a Boryak családi kriptáját is. Bory Mihály a Wesselényi-féle összeesküvésbe keveredett, de a vád alól tisztázta magát. Holeschauból az 1668. év végén visszatérvén, Bajnóczon elhalt. A mikor a korponai katholikusok 1673-ban templomhoz jutottak, Bory Mihály fivére, György, 354városbíró, az épületet elfoglalta és a kápolnából átalakított termet az ifjúságnak táncztermül engedte át. E miatt gróf Balassa Bálint 1676-ban Bory Györgyöt pörbefogta és az ügyben márczius 5-én voltak a tanúvallomások. (Matunák Mihály I. m. 57 l.)
Felekezeti viszályok.
A Wesselényi-féle öszeesküvés felfedezése után, 1672-ben és 1674-ben, a pozsonyi vértörvényszék számos hontmegei protestáns papot küldött gályarabságra. Az e miatt elkeseredett protestánst nép a katholikus papokon töltötte ki bosszúját. A polgárháború kitörésekor, a mikor Thököly kuruczai ellepték a Felvidéket, számos katholikus pap esett áldozatúl. A dacsólamiak a Szenogradról hozzájok küldött papot agyonverték; Petróczi Tamás honti alesperest pedig a kuruczok elfogták és Hatvanban eladták a töröknek, honnan csak 200 fr. váltság árán szabadult meg.
A mikor Thököly 1677-ben megszállotta Zólyom várát, Selmeczbánya is meghódolt neki, mire Thököly a kath. templomot a lutheránusoknak adta, a jezsuitákat pedig a városból kiűzte. Thököly azonban november 2-án Bars-Szentkeresztnél megveretvén, Wurm tábornok megszállotta Selmeczbányát, a hová a jezsuiták ismét visszatértek és a templomot is visszanyerték, de rövid egy havi távollétük alatt 5000 forint kárt szenvedtek. A következő évben (1678.) Balassa Imre, Thököly híve, Bozókot támadta meg, mely alkalommal a korponai kath. pap is életét veszítette. Április 22-én Thököly kuruczai betörtek Selmeczbányára és a várost kirabolták; ez alkalommal a jezsuiták kolostora is hatalmukba került.
1681-ben a soproni országgyűlés több elfoglalt templom visszaadását rendelte el. De a midőn, 1682-ben, Thököly ismét a helyzet ura lett, számos katholikus templom került a protestánsok kezébe, a jezsuiták pedig Selmeczbányáról elüzetvén, templomukat a lutheránusok nyerték. A menekülő jezsuiták közül Katunszky János gróf Daun császári százados visszavonuló csapatához csatlakozott; a Vöröskútnál vívott ütközet után Selmeczbányára akart visszajutni, de útközben, június 28-án, a kuruczok elfogták és Nagy Ádám kurucz csapat-parancsnok rendeletére lefejezték. (Selmeczbányai kath. gimn. értesítője 51.) Thököly hadainak visszavonulása után még ez év deczember 6-án a jezsuiták ismét visszatértek Selmeczbányára és folytatták térítői munkájukat.
Korponán, hol a templomot Collato császári tábornok vette el a protestánsoktól, 1673-tól kezdve két pálosrendi szerzetes végezte a lelkészi teendőket; később a bozóki prémontreiek jártak át Korponára. A plébánia szervezése Olasz Pál 1696-1711 plébános, későbbi egri kanonok érdeme, a ki fáradhatatlan buzgósággal és nagy anyagi áldozattal, évek során át tartó munkával visszaállította a katholikus hitéletnek azon alakját, melyben ma is szemlélhető. (Schematismus Historicus, 184-185.)
Rákóczi Ferencz felkelése alatt a protestánsok ismét számos, időközben lezárt templomot nyitottak meg. Rákóczi 1704. február 15-én Miskolczon és ugyanaz év augusztus 7-én Szegeden kelt rendeleteivel szigorúan eltiltotta a templomok és paplakok erőszakos elvételét és a következő országgyűlésig a statusquot rendelte fentartani. E rendelettel azonban nem tudta megakadályozni, hogy a protestánsok a Csal, Viszoka, Kopanicza, Füzesgyarmat, Méznevelő, Bél, Kormosó helységekben levő templomokat el ne foglalják, melyek 1674 után kerültek a katholikusok birtokába. Rákóczi 1705-ben a csali templomot bezáratta és a Litaván levő templomot visszaadatta a katholikusoknak; a Viszoka, Füzesgyarmat és Beluja (Belény) helységekben levő templomokat azonban a protestánsok kapták. Kormosón és Prencsfalván a katholikusok meghagyattak az egyházmalmok birtokában. (Hőke Lajos kézirata.) A szécsényi gyűlés 1705-ben a báthi templomot a protestánsoknak itélte oda, a korponai templom elvételét azonban sikerült megakadályozni Olasz Pál plébánosnak, a ki hatalmas beszédben fejtegette a katholikusoknak e templomhoz való jogát. (Schemat. Historicus, 185.)
A szatmári békekötés után a katholikus hit mindegyre nagyobb tért foglalt a vármegyében. Az egyház főtörekvése elsősorban a Thököly és Rákóczi szabadságharcza alatt elfoglalt katholikus templomok visszavételére irányult. Az 1716-ban Alsórakonczán tartott megyegyűlésen Joklovics György, hontmegyei alesperes, a katholikus papság nevében felszólalván, követelte, hogy a protestánsok az 1681. év állapotába helyeztessenek vissza. Ez alapon a katholikus egyház a következő templomokra tartott igényt: Dacsólam, Középpalojta, Pribél, Cseri, Udvarnok, Teszér, Terény, Ledény, Darázsi, Lisso, Marót, Prandorf, Bagonya, 355Felsőalmás, Csánk, Sipék, Báth és Selmeczbánya. A vármegye ez ügyben tanuvallomásokat rendelt, melyeket 1718-ban a Paláston tartott közgyűlésen mutattak be. Ekkor a katholikusok visszanyerték a báthi templomot; ezenkívül a Viszoka, Füzesgyarmat és Prencsfalu községekben levő templomok is visszavétettek. A katholikus hit terjesztése érdekében gróf Koháry István országbíró fejtett ki buzgó tevékenységet, a ki Csalon és Kormosón létesített plébániákat. A bozóki uradalomban a jezsuiták folytatták a térítést, az esztergomi érsek is számos újabb plébániát létesített, úgymint Sipéken, Füzesgyarmaton és másutt. 1733-ban volt az első esperességi egyházlátogatás is, melynek feljegyzéseit a vármegyei levéltár őrzi. A vármegye akkor egyházilag két alsó- és felső alesperességre oszlott, az előbbi 21, az utóbbi pedig 19 plébániával. (Hőke Lajos kézirata.) A kishonti kerületben azonban nem tudott a katholikus hit gyökeret verni. Az 1761-ben tartott számlálás eredményeképpen csupán 297 katholikust találtak, ezek számára egy templom épült. A rimaszombatin kivül a kishonti kerületben csak Szuhán volt katholikus templom. A mikor 1779-ben gróf Batthyány József a vármegyében az egyházakat látogatta, a honti főesperesség már három alesperességre oszlott. Az egyházlátogatás eredméneképpen felvett jegyzőkönyveket 1783-ban egyenként csaknem 2000 lapot tartalmazó, három kötetben küldte meg a biborosérsek a vármegyének. E jegyzőkönyvek szerint a honti főesperességben az 1720-1779 közötti időben 36 templom épült; a középkorból csak három templom maradt fenn, és pedig: a felsőszemerédi (1485), a füzesgyarmati (1423.) és a bakabányai (1506.). 1776-ban alapíttatott a beszterczebányai püspökség, melyhez az akkoriban Zólyom vármegye területéhez tartozó Korponát csatolták.
A honti főesperesség.
A honti főesperességhez jelenleg a következő plébániák tartoznak: 1. selmeczbányai kerület: Bélabánya (anyakönyvek 1774.), Hegybánya (alapíttatott 1780.), Hodrusbánya (anyakönyvek 1727), Magaslak (Viszoka, helyreállíttatott 1778.), Selmeczbánya (helyr. 1649.), Schüttersberg (alap. 1710), Selmeczsteffultó (alap. 1748.), Szent-Antal (helyr. 1699.). - 2. bozóki kerület: Alsóbágyon (alap. 1810.), Berencsfalu (anyak. 1690.), Bozók (anyak. 1686.), Csábrág, hozzá a plébániát 1823-ban Csallból helyezték át (anyakönyvek 1686.), Felsősipék (helyr. 1712.), Kormosó (1718.), Litva (anyakönyvek 1713.), Németi (anyakönyvek 1687.), Szebelléb (anyakönyvek 1686.), Szénavár (anyakönyvek 1693.). - 3. báthi kerület: Alsószemeréd (alap. 1787.), Bakabánya (anyaköünyvek 1690.), Báth (anyakönyvek 1656.), Deménd (anyakönyvek 1732.), Egegh (anyakönyvek 1750.), Felsőzsember (anyakönyvek 1716.), Füzesgyarmat (alap. 1763.), Gyerk (anyakönyvek 1808.), Hont-Bessenyőd (alap. 1808.), Nádas (anyakönyv. 1693.), Nagykereskény (alap. 1808.), Visk (anyakönyv. 1727.). - 4. kemenczei kerület: Börzsöny (anyakönyv. 1689.), Ipolyszakálos (anyakönyv. 1714.), Kemencze (anyakönyv. 1694.), Kisgyarmat (anyakönyv 1706.), Pereszlény (alap. 1787.), Szete (alap. 1787.), Tölgyes (anyakönyv. 1706.), Vámosmikola (alap, 1787.) - 5. nagymarosi kerület: Bajta (alap. 1785.), Helemba (alap. 1793.), Kóspallag (alap. 1777.), Kövesd Kicsindből áthelyeztetett 1711-ben, Mária-Nosztra (alap. 1784., anyakönyvek 1712.) Nagymaros (visszaállíttatott 1726.), Szalka (helyreáll. 1615., anyakönyvek1696.), Szob (anyakönyv. 1717.) - 6. drégelyi kerület: Alsó-Ipolynyék (anyakönyv. 1727.), Alsórakoncza (helyr. 1787., anyakönyv. 1715.), Drégelypalánk (anyakönyv. 1710.), Felsőtur (anyakönyv. 1693.), Ipolyfödémes (alap. 1805., anyakönyv. 1788.), Ipolyság (anyakönyv. 1676.), Ipolyszécsényke (anyakönyv. 1744.), Kőkeszi (anyakönyv. 1717.), Magasmajtény (alap. 1811., anyakönyv. 1787.), Palást (anyakönyv. 1709.). - A kékkői alesperességi kerülethez tartoznak: Alsópalojta (anyakönyv. 1689.), Csáb (helyr. 1754.), Házasnénye (anyakönyv. 1790.). A vadkerti alesperességi kerülethez tartozik: Nagycsalomja (helyr. 1795., anyakönyv 1787.).
Az esztergomi érsek és káptalan javai.
Az esztergomi érseki és káptalani javakat a mohácsi vész után sok vihar érte. Az esztergomi káptalan kövzetlenül a mohácsi vész után még számos új birtokot szerzett. 1527-ben Szoby Mihály a Felső- és Alsónyéken, úgyszintén Nyeklinczen levő birtokait, továbbá ugyanekkor Werbőczy István az egyházasnyéki birtokait adományozta a káptalannak, mely adományt I. Ferdinánd király is megerősítette. 1530-ban Werbőczy az Inám, Zathok és Csesztve helységekben levő birtokait adta kárpótlásul a káptalannak, bizonyos egyházi ezüstneműért. A káptalan 1528-ban vétel útján is szerzett Egyházasnyék, Alsó- és Felsőnyék helységekben birtokokat Révay Ferencztől és Istvántól; majd ugyanott vett zálogba birtokokat Bory Mátyástól. Ezekbe a birtokokba 1534-ben iktatták a káptalant. A mikor 356I. Ferdinánd 1563-ban Csábrág várát, melyhez az esztergomi káptalan jogot tartott, Simon zágrábi püspöknek adományozta, a garamszentbenedeki apátságnak világi kezekből leendő visszaváltását engedte meg a káptalannak. Addig is míg a Csábrág vára iránt támasztott igényben döntés történt volna, 1583-ban Ferdinánd király Garamszentbenedeket az esztergomi káptalannak adományozta, melybe a káptalant még ebben az évben beiktatták. Ezt Miksa király is megerősítette 1565-ben. (Knausz Nándor: A Garam melletti Szent-Benedek Apátság. I. kötet.)
Az 1542. évi összeírásban az esztergomi érsek még 336 porta birtokosa volt, 1549-ben pedig már csak 236 portája volt, a káptalannak pedig 185 portája. Ettől kezdve az érsek és a káptalan mindegyre jobban kiszorulnak a vármegye területéről. Füzes-Gyarmat 1590-ben még az esztergomi érsek birtokában volt, melyet akkor Chuthor János jószágkormányzó igazgatott. E birtokok legnagyobb része az Ipoly, Garam és a Duna közén terülvén el, csakhamar a török hódoltság körébe estek és egész Esztergom, Visegrád és Buda visszafoglalásáig a törökök hatalmában maradtak.
A XVII. századból az esztergomi érsek és káptalannak csupán egy-egy birtokszerzeményéről van tudomásunk. Egy 1648-ban kelt összeírás szerint az érseké volt Szete; 1635-ben pedig gróf Esterházy Miklós nádor juttatta a káptalan birtokába azt az inámi házat, a melyet Szapolyai János király adományozott Bolgár Lászlónak. (Esztergomi Káptalani Levéltár Elenchus. Stat.) A törökök kiűzetése után az esztergomi érsek és káptalan vissza is nyerték ősi birtokaikat, közbejött azonban a szabadságharcz és így a birtokviszonyok rendezése a XVIII. századra maradt.
A XVIII. században az esztergomi érsek birtokai a drégelyi (drégelypalánki) uradalmat alkották, melyhez a XIX. század közepéig, vagyis a jobbágyság felszabadításáig, a következő helységek tartoztak: Felső-Sipék, Börzsöny, Bajta, Baráti, Bernecze, Kemencze, Kövesd (Garamkövesd), Lelésd, Kisölved, Füzesgyarmat, Hidvég, Hont, Drégelypalánk, Páld, Szette. (Eszterg. Kápt. Levélt. Elenchus.) Az esztergomi káptalannak a XIX. század közepéig a következő helységekben volt földesúri joga: Baráti, Ipolydamásd, Gyerk, Helemba, Kiskeszi. Letkés, Németi, Szob és Tölgyes.
A garamszentbenedeki apátság.
A garam-szent-benedeki apátság, mely, mint láttuk, az esztergomi káptalan birtokába került, a XVI. században Felső-Bakán bírt egy malmot; ezt Bakabánya város vette bérbe 16 aranyforintért. Időközben a malom elpusztulhatott, mert 1615-ben a garamszentbenedeki praefectus egyezségre lépett helyreállítása iránt. 1659-ben azonban már az apátság tulajdonjoga is vitássá válván, tanúvallomással kellett azt igazolnia. (Knauz Nándor i. m.)
A vallásújítás következtében támadt zavarok, a török invázió s az egyes hatalmaskodó főurak Hont vármegyében sem kímélték a középkorban virágzó egyházi testületek birtokait, melyek nagyrészt idegen kézre jutottak és még a XVIII. században is csak kevesen szerezték vissza azokat a birtokokat, a melyeket a középkorban eredetileg adományképpen nyertek.
A bozóki prépostság.
A bozóki prémontrei prépostság csak alig nehány évvel élte túl a mohácsi vészt. 1530-ban Balassa Zsigmond, felhasználván a hitújítással támadt belzavarokat, fegyvereseivel Bozókra tört és azt elfoglalván, a szerzeteseket részint leölette, részint elűzte, az egyházi készleteket és kincseket pedig lefoglalta. Balassa ekkor Bozókot erőddé alakította át, melynek birtokában utóbb I. Ferdinánd király is megerősítette. Balassa Zsigmond 1559-ben tett végrendelete értelmében a birtok az özvegyére, Fánchy Borbálára szállott, a ki nyolcz éven át bírta Bozókot. A prágai prémontreiek ugyan 1548-ban tiltakoztak a prépostsági birtokoknak világi kezekre valójutása ellen és az 1567. évi országgyűlés el is rendelte a prépostság visszaállítását, melyet Lépes Bálint copiai püspök nyert adományúl; de az országgyűlés intézkedése nem volt végrehajtható, mert az új birtokos, Fánchy Borbála fivére, Fánchy György, ellenszegült és a várrá átalakított monostort Tapolcsányi Tamás fia, János nevére iratta át. A prépostság ettől fogva a Fánchy-család birtokában maradt. A XVII. század második felében Fánchy János és Pál voltak az urai. Szelepcsényi György, a későbbi esztergomi érsek, időközben 1644-ben a bozóki prépostságot nyervén adományúl, a Fánchy János birtokrészét visszaváltotta, míg az uradalomnak másik részét, a mely Fánchy Pálé volt, Szelepcsényi György 1657-ben oly feltételellel szerezte meg, hogy azt papnevelő-intézet alapítására fordítsa. Fánchy 357János egyetlen fia papi pályára lépett, Fánchy Pál ellenben gyermektelenül halt meg. Özvegye, Balassa Szidónia, a maga örökségét hol a jezsuitáknak hagyta (1661-1663.), hol pedig ez intézkedését visszavonta (1667.).
Halála után azonban a prépostság birtokai Lipót királynak 1678-ban kelt engedélyével részben a Szelepcsényitől alapított papnevelő-intézet alapjára, részben pedig a nagyszombati jezsuiták rendházára fordítottak. Ekkor per támadt a prépostság tulajdonjoga iránt a jezsuiták és a papnevelő-intézet között; 1685-ben Kolonich Lipót esztergomi érsek és a jezsuiták között ugyan egyezség jött létre, de csak rövid időre, mert a szatmári béke után a per megujult. - Az 1715: 75. t.-cz. kérte a királyt, hogy a papnevelő és a jezsuiták között húzódó pert intézze el, de azért a per több mint másfél századon át tovább tartott. - A jezsuiták 1686-tól kezdve tényleg birtokukba vették Bozókot, de a rend eltöröltetése után az esztergomi káptalan a Szelepcsényitől alapított papnevelő-intézet vagyonának kezelőjeként foglalta el az uradalmat; ezzel szemben a M. Kir. Tudomány-Egyetem budai nyomdája, mint a jezsuiták jogutóda, vette fel a pert. A XIX. század közepén létrejött egyezmény szerint az esztergomi káptalan 2800 forint bért fizet az egyetemi nyomdának. (Rupp: Magyarorsz. Helyr. Tört. I. 1. Magyar Sión IV. 829. Hőke Lajos kézirata.)
A sághi prépostság.
A sághi prépostság Drégely elfoglalásáig tartotta fenn magát. Fegyverneki Ferenc, a ki túlélte a mohácsi vészt, egész 1534-ig bírta a prépostságot; őt követte Nagylucsei Lipcsey Orbán s mikor 1552-ben Ali basa Drégely várát elfoglalta, egy török csapat Ipolyságot is megtámadta, a monostort felgyújtotta és a szerzetesek legnagyobb részét legyilkolta. Az életben maradottak Garam-Szent-Benedekre menekültek. Ezek között volt Lázár prépost, a ki 1551-1557-ig viselte a prépostságot. Őt követte Poklostóy Mátyás, az utolsó szerzetes, a ki a javadalmakat élvezte. (1561-1577.) 1583-tól kezdve a sághi prépostságot különféle világi papoknak adományozták. az első volt ezek közűl Telegdy Miklós pécsi püspök, kinek meghagyatott, hogy a jövedelem egyharmadát Poklostóy Mátyásnak, az utolsó szerzetes-prépostnak adja. Telegdy után Diotaleri Ferencz, 1586-1603., majd a következők nyerték a javadalmakat: Verancsics Fausutus csanádi püspök 1604., Ruber Pál (1610-1613.), Novák Miklós (1614-16.) esztergomi kanonok, Domitrovich Péter zágrábi püspök (1616.), Lósy Imre nagyváradi püspök (1627. és 1632-33.), Bőthi Miklós (1634-40.), Kopcsány Mihály szerémi püspök (1643.), Jakusith György szerémi püspök (1644.), Püsky János választott váczi püspök (1648.); 1653. táján Szelepcsényi György, akkori nyitrai püspök nyerte a sághi prépostságot. A mikor Szelepcsényi 1666-ban esztergomi érsekké lett, kieszközölte Lipót királynál, hogy a sághi prépostság javadalmait a beszterczebányai jezsuiták kapják. Lipót király 1688. deczember 28-án csakugyan a beszterczebányai jezsuitáknak adományozta a sághi prépostságot, habár akkor Gubasóczy János élvezte annak jövedelmét. a jezsuiták felépítették a régi góth-ízlésű templomot és 24.000 forintot költöttek erre; rendbehozták továbbá a gazdasági épületeket és az Ipolyon kőhidat építettek. A jezsuiták a prépostság birtokait két részre osztották el. Az egyik volt a sághi uradalom, melyhez Ipolyság, Tesmag, Alsópalojta helységek, továbbá Lipócz, Olvár és Parassa puszták tartoztak; a másik a pecseniczi uradalom volt, Pecsenicz, Egeg, Nádas és Alsóalmás helységekkel. A rend eltörlése után (1772.) Mária Terézia királynő a sághi uradalmat a rozsnyói, a pecseniczit pedig az 1776-ban felállított beszterczebányai káptalannak adományozta. (Rupp: i. m. Magyar Sion. I. 827.)
A pilisi apátság.
A pilisi apátság, mely Hont vármegye területén Szántót és Apátmarótot birta, a mohácsi vész után egyes hatalmas főurak kezébe jutott, majd pedig a török hódoltság következtében székhelyétől menekülni volt kénytelen.
Szántó 1541-ben még a pilisi apáté volt; 1542-ben azután Apát-Maróttal együtt Nyáry Ferencz birtokában találjuk, a kié 1549-ben is volt. Drégely eleste után (1552.) Apátmarót is a török hódoltság körébe esvén, rajta három török úr osztozott. Szántó 1569-ben ismét a pilisi apát kezébe került, de 1613-ban teljesen áldozatúl esett a török hódoltságnak. 1578-tól kezdve vannak adataink a szántói savanyúvízről is, mely idővel mind nagyobb hírre tett szert, de a melyről a középkori oklevelek még mélyen hallgatnak, jeléül annak, hogy valószinűleg ezen tájt fedeztetett fel.
1541 után az apátság birtokait világi papok kapták. 1610-től Füley Tamás győri kanonok birta Szántót és 1616-ban Apát-Marótót is, majd később 3581643-ban Szelepcsényi György kezén találjuk, a ki ezidőtájt a törököktől el nem foglalt összes egyházi javakat birta Hont vármegyében. 1696-ban Illyés András pozsonyi kanonokot nevezték ki pilisi apáttá, a ki Szántót és Apát-Marótot az 1712-ig terjedő időre bérbe adta. Alig nehány évvel később (1698) azonban Mattyasovszky László kanczellár szerezte meg a pilisi apátságot, a ki Apát-Marótra és Szántóra gazdatiszteket rendelt. III. Károly király 1712-ben Nezorin Flórián wellechradi cziszterczita apátot nevezvén ki pilisi apáttá, Szántó és Apátmarót a wellechradi apátság birtokába jutott. Szántó és Apátmarót ekkor házi kezelés alá került; 1713-tól kezdve egy rendtag végezte a jószágkormányzói teendőket. Nezorin utóda, Mály József, megkezdte a szántói templom építését, mely az 1745-1754 közötti időben készült el.
A wellehradi apátság eltörlésével (1784.), a pilisi apátság egy időre önállóvá lett, de 1787 szeptember 17-én II. József császár a pilis apátságot is eltörölte. A kiküldött biztosok október 15-én jelentek meg Szántón és Apátmaróton, Mailáth Ferencz vezetése alatt, a leltározás végett. Ekkor a birtokokat egy időre a beszterczebányai kincstári gazdasági kerülethez csatolták, 1796-ban azonban tíz évre Mailáth Ferencz kapta bérbe. 1802-ben az apátság visszaállíttatott ugyan, de a honti birtokok csak 1806-ban kerültek vissza a cziszterczita rend kezére. Schumann Teofil apát Pászty Raymund egri gimnáziumi igazgatót küldte Szántóra és ő reá hárult a feladat, hogy a bérletből kikerült, rendkívül elhanyagolt állapotban levő apátsági birtokokat ismét jó karba hozza. (Békefi Remig: A pilisi apátság története. II. k. - A cziszterczita rend emlékkönyve, 1896.)
A márianosztrai pálosok.
A márianosztrai pálosok már közvetetlenül a mohácsi vész után érezték a török támadás súlyát. A mikor Szulejmán a mohácsi csata után Budát megszállotta, egyes martalócz török csapatok messze vidéket bekalandoztak. A pálosok ekkor Visegrád várába menekültek, a hol a csekély számú földmívelő néppel bámutalos kitartással védekeztek. A mint a török kitakarodott, a pálosok visszatértek Márianosztrára, hol egy ideig háborítatlanul éltek. 1535-ben Bálint, a rend egyetemes főnöke, Márianosztrán nagy káptalant tartott. A törökök előrenyomulásakor főleg Drégely eleste után, a monostor ki volt téve a törökök támadásának. 1560-ban még fennállot és ekkor Máté volt a házfőnök; de nemsokára ezután a szerzetesek elköltöztek, a monosotrt pedig tartozékaival együtt 1570-1580-ig a Forgách-család birta zálogban. A monostor azonban nem állhatott ellent az idők viharainak; csakhamar rombadőlt és így maradt egészen a szatmári békéig. A szatmári békekötés után (1711.) a márianosztrai kolostor is visszaállíttatván, a pálosok visszanyerték az ősi birtokok közül Nosztrát, Csattát és Toronyát, azonfelül Nagymaroson, Belegen, Nagylóczon (Nógrád vármegye), Garammikolán Gyékényes és Schwarzbach (Pozsony vármegye) helységekben szereztek birtokokat. Kurpesz Pál perjel 1711-ben elhányatván a romokat, hozzáfogott a monostor és a templom felépítéséhez, melyre Széchenyi György esztergomi érsek 17.000 foritot hagyományozott. 1728-ban az orgona is elkészülvén, a következő évben (1729. szeptember 14-én) gróf Berényi Zsigmond, Esterházy Imre primás oldalkanonokja felszentelte. 1735-ben a rendet visszahelyezték a jogaiba és a pálosok 1782-ben történt eltörléséig zavartalanúl működhettek Márianosztrán, hol az 1779. évi kimutatás szerint 24 áldozópap, tíz ujoncznövendék és 12 szolgáló testvér (fráter) tartózkodott. Itt töltötte a próbaévet, mint ujoncznövendék, Ányos Pál is, a ki itt tartózkodása alatt írta egyik szép költeményét a »Holdhoz«. II. József 1782-ben a rendet eltörölvén, a márianosztrai monostor birtokait a vallásalaphoz csatolták. Az eltörlést követő intézkedésekről alább emlékezünk meg. A templom 1787-től kezdve plébánia-egyházzá lett, a monostor 1809-ben a felkelő nemes sereg kórháza lett, majd 1854-ben női fegyházzá alakíttatott át. (Rupp i. m. I. 1.)
A jezsuiták Selmeczbányán. Piaristák.
A XVII. század közepén, 1649-ben, Lippay György esztergomi érsek pártfogása alatt Selmeczbányán jezsuiták telepedtek le és 1669. február 15-én visszavették a Nagy Boldogasszony templomot, melyről már megemlékeztünk. A jezsuiták a Thököly-féle mozgalmak alatt sokat szenvedtek. 1677-ben és 1679-ben a kuruczok mindenükből kifosztották őket és 1682-ben ismét menekülniök kellett Selmeczbányáról. 1682. deczember 6-án azonban visszatértek oda és ettől kezdve zavartalanul működtek 1773-ig. A sok vihartól megviselt templomuk helyreállítására 1678-ban négyezer forintot, majd 1688-ban újabb 4500 forintot utalványozott a kincstár. 1678-ban a domonkosrendűek monostora helyén felépítették a mostani gimnáziumot. 1688-ban a lelkipásztorkodás és a plébánia is kezükbe 359került, mely ügyben 1703-ban a várossal szerződést kötöttek, főleg a plébániatized rendezése érdekében. 1710-ben átvették a plébániát, 1718-ban a havi Boldogasszony temploma mellett levő temetőt vették birtokukba. 1739-ben elkészült az új rezidencziájuk, 1744-1751 között pedig a polgárok adakozásából felépítették a Kálváriát. A jezsuiták, letelepedésök első esztendejében, Selmeczbányán megnyitották a gimnázium első, azután a II., majd annak III. osztályát. 1687 januárban már megnyilt a IV. gimnáziumi osztály is, melyet syntaxisnak neveztek. 1690-ben a négy osztályba 55 tanuló iratkozott be, a mi tekintélyes szám volt, ha figyelembe vesszük, hogy Budán ugyanezen évben 40, Urvölgyben pedig 60 tanuló volt. a gimnázium két alsó osztályában világi tanárok tanítottak, a két felső osztályban azonban jezsuiták. 1736-tól kezdve az alsó osztályokban is jezsuiták tanítottak, ugyanezen évben vették át az elemi iskolák igazgatását is. 1749-ben megnyitották a poezist, vagyis az V. osztályt; a következő évben a rhetorikát, (VI. osztály.) A hatososztályú gimnáziumi tantárgyak közé 1766-ban felvették a mechanikát és a hydraulikát. A tanulók száma, főleg a szatmári békekötés után, mindegyre növekedett. 1723-ban 230, 1769-ben hat osztályban 265. 1771-ben 237 volt. A középiskola fejlődésével, az intézet falai között a jezsuiták a növendékekkel csaknem minden évben színjátékot adattak elő, melyek kezdetben csak szavalásból, párbeszédekből állottak, de idővel színműveket, jelesül szomorújátékokat is előadtak, és azokhoz vendégeket is meghívtak. A feljegyzések szerint 1690-ben adtak elő színjátékot; 1768-tól kezdve azonban már minden évben megismételték a színjátékokat, a melyek többnyire ünnepélyek keretében folytak le. A jezsuita rend eltörlésétől (1773) 1776-ig többnyire világi papokká vált jezsuiták tanítottak a selmeczbányai gimnáziumban. 1776-ban a tanintézet a kegyes tanítórend vezetésére bizatott, a mely november hó 11-én vette át a jezsuiták rendházát. A kegyes tanítórend alatt a gimnázium nem ment át annyi viszontagságon, mint a jezsuiták alatt. 1806. május 28-án tűzvész támadt, minek következtében a gimnázium, a kegyes tanítórendi társház, a plébánia templom és a plébánia épület hamuvá égett. 1807-ben az előadások teljesen szüneteltek. Az előadások nyelve, mely kezdettől fogva mindig latin volt, csak a XIX. században, 1845-től fogva, lett magyarrá. Az 1784. novembr 1-én kelt rendelettel hozták be a német nyelvet kötelező tantárgyként és az 1807-1808. évben kezdték tanítani a magyar nyelvet. Az 1848-49. évi szabadságharcz alatt alig voltak rendes előadások; a szabadságharcz lezajlása után súlyos megpróbáltatások alá jutott az intézet, mikor a hazafias kegyes tanítórendűeknek németűl kellett tanítaniok. A rend vezetése alatt a tanulók száma is elég tekintélyes volt. 1779-ben 305, 1803-ban 200, 1806-ban 251, 1834-ben 284, 1845-ben 218 volt, ettől kezdve azonban csökkent. (Rupp: i. m. I. 1. 185. - Szártorisz Ferencz dolgozata a gimnázium 1896. évi értesítőjében.)
Szent Jeromos rendje.
Selmeczbánya határában, a XVIII. század első felében, Szélaknán (Siglisberg) a Szent Jeromos remete rendje telepedett le. E szerzeteseket a selmeczbányai bányászok hívták be 1733-ban és a részükre tett adományokat 1734-ben az esztergomi érsek és 1735-ben III. Károly király is jóváhagyta. 1757-ben már működtek, zárdájukat 1770-ben építették és abban 1782. évben 13 áldozópap, három újoncznvöendék és két szolgáló testvér tartózkodott 1782-ben. II. József 1786-ban e szerzetesrendet is eltörölvén, a szélaknai zárda is feloszlatott. (Rupp i. m. I. 1.)
A kegyes-tanítórendnek, Selmeczbányán kivül, még Korponán volt háza a mai Hont vármegyében. A kegyes tanítórendűeket Felső-Bélai Bellay János korponai plébános 1720-ban telepítette oda, átadván nekik a plébániát, melyet 1726-ig láttak el. A kegyesrendűek 1720-ben megnyitották a gimnáziumot, mely 1787-ig állott fenn; ekkor azonban II. József császár rendeletére bezáratott és elemi iskola jött a helyébe, de 1793-ban négy osztályú algimnáziumként újból megnyilt.
360A protestáns egyházak.
a) A nagyhonti ágostai hitvallású evangelikus keresztyén egyház.
A nagy-honti esperesség.
A hontmegyei ágostai hitvallású evangelikus esperesség máig is megtartotta a nagy-honti nevet. Ennek az esperességnek törvényszerű szervezési ideje az 1610-ben Zsolnán tartott evangelikus zsinat korában állott be. A zsinat a Bocskay fölkelését záró bécsi béke következménye volt. Többé-kevésbbé kidomborodó alakban, mint úgynevezett evangelikus fraternitas vagy contubernium, már a bécsi béke előtt is meg volt az esperesség, a XVI. század közepétől fogva, sőt életjelt adott magáról már 1534-től kezdődőleg, a mikor már nemcsak számos honti úri család csatlakozott a reformáczióhoz, hanem az 1530-ban megszületett ágostai hitvallást is az evangelikus Selmecz elfogadja.
Czímerek a bozóki vár kapuja fölött.
Szelepcsényi György.
A bozóki pellengér a Fánchyak korából.
Szelepcsényi György czímere a bozóki vár falán.
A husziták.
A reformáczió elterjedésének hazánkban egyik fő útegyengető tényezőjéül némely írók a huszitákat mondják, kik a XVI. században ápolták Husz János tanításának emlékeit. Hontban több ilyen huszita emlékű község volt, így: Egyházmaróth, Almás, Ledény. Utóbbi helyen a templom falán a huszita kehely még nem régen látható is volt. A reformáczió elterjedését azonban kis mértékben segíthette elő a huszitizmus. Az erdélyi szászoknál például nem volt huszitizmus és a hitjavítás megindulása mindjárt a kezdetben nagy arányokat öltött. A honi németeknek mint német ügy is tetszett a hitbeli hullámvetés, mely csakhamar elterjedt a magyar és tót vidékeken is, hol az iskolázás felkarolása és az anyanyelven való éneklés, imádkozás, szent irásolvasás, a körmeneteknek, továbbá a pénzért való sok misézés és a papnőtlenség eltörlése, valamint egyéb újítás a hitélet belső és külső terén diadalra juttatta a vallásújítást. Politikailag javára vált a magyar reformácziónak a két ellenkirály versengése, melynek során egyik is, másik is a hitújítással rokonszenvező főurakat magának megnyerni törekedett. Sőt, a hitújítás szelleme a trónt is hódítólag környékezte és hogy különösen II. Miksa valósággal és külsőleg is át nem tért az evangelikus vallásra, annak okát a politikai viszonyok és részben a családi érdekek adják meg, melyek következtében Miksa, hogy el ne veszítse az erősen római katholikus hitű Spanyolországhoz való jogát, még fiát, Rudolfot is ide küldte nevelőbe a jezsuitákhoz. Gátolta a reformáczió terjedését az, hogy a római pápa megtagadta a török ellen viselt háborúhoz szükséges segítséget, ha Magyarország »eretnek« országgá lesz.
Oláh Miklós és az ellenreformáczió.
Ilyen fő és egyéb okok következtében meghiúsult a hitújítás teljes diadala hazánkban és megindult az ellenreformáczió, melynek egyik fő lelki vezére Oláh Miklós érsek volt. 1558-ban, tehát akkortájt, midőn Szántó jezsuita szerint Magyarországban csak három róm. katholikus mágnás, nemes pedig már a mohácsi vész után is alig volt. Oláh Miklós Selmeczre küldte Derecskey János honti archidiakonust, hogy a honti papokat összehívja és hitbeli miheztartás végett 18 pontot terjesszen elébök; a mi meg is történt. Erre a 18 pontra válaszul az evangelikusok megszerkesztették 1559-ben Selmeczen az úgynevezett hét bányavárosi hitvallást, a heptapolitana confessiót és elküldték Oláhnak és I. Ferdinándnak. A hitvallás megegyezik az ágostai hitvallással, miért is erősen biztak annak elfogadtatásában Selmecz város s vidékének evangélikusai. Oláh azonban, a selmeczieket kioktatandó, elküldte Seidel János jezsuita-atyát hozzájuk prédikálni. A városi tanács azonban visszautasította a prédikáló atyát oly kijelentéssel, hogy »hála Istennek, vannak alkalmas papjaink bőven, az Ön igehirdetésére tehát nincs szükségünk«. Ilyen alkalmas pap volt Kubikularius, másképpen Kammerknecht selmeczi lelkész és a hét bányaváros első esperese, ki a heptapolitana szerzője is volt.
Mindenesetre nehezen ment az ellenreformáczió. Maga Oláh panaszkodik a római pápának 1563. május 25-én, hogy a papok mind nősülnek és ha ebben - úgymond - őket akadályozzuk: eretnekké lesznek; a földesurak pedig az Úrvacsorát mindnyájan két szín alatt - eretnek-módra - veszik. Ehhez hozzájárúlt II. Miksa rokonszenvezése a reformáczióval, így azután meg kellett engedni a két szín alatt való Úrvacsorázást az 1564. április 16-án kelt pápai bullában. Miksa még a papi nősülést is kivánta, sürgette.
Bocskay István felkelése.
II. Miksa után következett II. Rudolf, 1577-1608, és vele megváltozott a helyzet. A protestánsok és magyar hazafiak zaklatása oly nagy volt, hogy fegyvert kellett fogni a vallási és az alkotmányos szabadság oltalmára. Ezért indúlt meg Bocskay István fényes szabadságharcza, mely az 1608-iki bécsi békével végződött. 361Bocskay Felső-Magyarország és így Hontban is: Szitnya, Csábrág, Drégely s Korpona urává lőn.
A helvét hitvallás.
Ez időtájt már az ágostai és a helvét hitvallású evangélikusok is különváltak. Hontban példáúl egész községek hagyták el az ágostai hitvallást, fölcserélvén azt a helvét hitvallással, így: Fegyvernek, Füzestgyarmath, Kövesd, Bél, Ság, Palánk, Szob, Maros, Varsány, Csánk. A bécsi béke alapján pedig szervezkedtek a felvidéik evangelikusok is és 1610-ben tartották Mátyusföldén a nevezetes zsolnai zsinatot és 1614-ben a szepesváraljait. Tiszavidékén emezt Thurzó Kristóf, amazt pedig Thurzó György nádor, - a szintén nagynevű s hitbuzgó evangelikus Illésházi István utódja, - hívta össze. Tíz vármegye zsinatolt Zsolnán; alkotott három kerületet, vagyis superintendentiát, melyeknek egyikét: Hont, Nógrád, Zólyom és Túrócz vármegyékből kerekítették ki, Melik Sámuel superintendenssel az élén és mintegy 163 anyaegyházzal. Ugyancsak a zsolnai zsinat után nyomban szervezkedett a nagyhonti ág. hitv. ev. esperesség is, megválasztván első esperesének, 1610-ben, Adámy Imre báti papot, ugyanakkor választottak alesperest is és két dékánust. Tíz évvel később készült el az esperességi hivatalos pecsét is, e felirattal: »Sigillum R. D. F. Ortho. Immat. Honth. Docent. A. N. J. C. 1620.«
1613-ban Melik Sámuel kánonszerű egyházlátogatást tartott Hontban. Meglátogatta pedig a következő evangelikus anyaegyházakat: Szenográd, Dacsólam, Litva, Palojta, Pribely, Cseri, Méznevelő, Csall, Rakoncza, Teszér (Udvarnokkal), Sipék, Ledény, Lissó, Maróth, Bagyan, Zsember, Bát, Felsőbaka, Almás, Berencsfalu, Szent-Antal, Kormossó, Bozók, Dalmad, Kemencze, Terény, Szemeréd, Szakállas, Szelestyén és Magaslak községekben. Az evangelikus super-Intendensek, általában főkötelességüknek tartották az egyházak látogatását, így olvassuk, hogy a selmeczi esperes, Eberhard Mátyás, kit akkor már superintendens néven is illettek, 1577-ben szintén visitált.
Selmecz már korán előljárt az evangelikus hitélet terén. Luther-szellemű plébánosa: Kek Simon és annak Staudacher nevű káplánja már 1521-ben a reformáczió tételeit hirdette. A szertartások még ugyan római katholikusok, de a prédikálás szelleme a Lutheré volt. Ösztönzést a hitbeli változásra Selmeczen kétségkívül az is adott, hogy a reformáczióval maga Mária királyné is rokonszenvezett, ki Lajossal 1522-ben kelt egybe és nászajándékul épen a bányavárosokat kapta. A reformáczió a művelődés terén is nagyot lendített Selmeczen és létrehozta ott a már 1528 körűl híressé vált iskolát. Ugyancsak 1528-ban szerkesztette Staudacher az ú. n. Kirchenordnungot - egyházi rendtartás -Selmecz számára ezzel a czímmel: Ordo Divinorum. E még elegyes, azaz a katholikus és evangelikus felfogás szinezeteit mutatja. Az egyház vezetője a Pfarherr, azaz plebános volt; segédeit diaconusoknak, vagy káplánoknak mondották; a legidősebb segéd neve archidiaconus volt. Az 1569-iki bányavárosi evangelikus zsinat határozatait azonban a plébánosok, mint pastorok, a káplánok pedig mint concionatorok, írták alá. S a selmeczi iskola tanerői is, kik a deklamácziókat és disputácziókat oly sikeresen vezették, mindenféle neveken neveztetnek az idők folyamán, így voltak: igazgatók (rectores scholae = Schulmeister) és segédjeik: hypodidaskali, locati (locus = hely = osztály után), Gesellen, synergistae, collaboratores, collegae stb.
A bányavárosi esperesség.
Maga a selmeczi evangelikus egyház, a többi hat bányavárossal egyetemben (összesen tehát: Selmecz-, Béla-, Baka-, Ujkörmöcz-, Besztercze-, Libetbánya), külön ú. n. bányavárosi esperességet alkotott, melynek első esperes selmeczi pap volt, a már említett Cubicularius Ulrik, nagytekintélyű férfiú, a ki a papjelölteket Brigába és Wittenbergába küldte fölszentelésre és az alakuló evangelikus vidéki honti egyházközségek ügyeit is a lelkén hordta.
A zsolnai zsinat után (1610) Hontban még két esperesség alakult: a) a tót esperesség (1610-ben) és b) az úgynevezett hont-barsi magyar esperesség (1613 után). Ez utóbbi esperesség csatlakozhatott azután a dunáninneni evangelikus magyaroktól kívánt és egyideig fennállot önálló evangelikus magyar superintendencziához, melynek superintendensévé megválasztották Pálházai Gönczy Miklós lévai papot, Thurzó György jelenlétében 1613-ban. Ezen magyar evang. egyházkerület volt bizonyára azon pozsony-nyitra-barsi superintendenczia, melyet Tablic »Mátyusföldi« néven említ és a mely nem azonos a dunántúli evangelikus superintendencziával. Ez a magyar evangelikus kerület különben már 3621576-ban megvolt, mint Pozsony, Nyitra, Bars, Hont, Nógrád, Esztergom, Komárom, Győr, Moson vármegyék evangelikus magyarjainak kerülete, hol a híres Bornemissza Péter, 1576-ban, majd Sibolti Demeter, 1584-ben, viselték a superintendensi nevet. Mikor pedig ez a magyar kerület megszűnt, a benne volt magyar egyházak némelyike egyideig a dunántúli kerületbe tartozott.
A semptei zsinat.
Az 1613-iki semptei zsinaton a hont-barsi ev. magyar egyházakat azok esperese: Marikius Miklós lévai egyházi s udvari pap, a főpásztorrá lett Gönczy utódja képviselte. A hont-barsi evangelikus magyar esperességhez a következő honti anyaegyházak tartoztak: Bát, Füzes-Gyarmath, Dalmad, Kemencze, Ölved, Szakállas, Szalatnya, Szemeréd, Terény, Tölgyes. A tízéves nagy üldözés (1670-1680-ig) után megszűnt az esperesség, illetve, a mennyiben még megvolt, belőle a honti magyar evangelikus egyházak foszlányai idővel a tót esperességhez kerültek.
Ugyancsak a tízévi nagy üldözés megbontotta a bányavárosi esperesség életét is és így történt, hogy Selmeczbánya is a tót esperességbe kebeleztetett, Béla- és Bakabányával együtt. A többi bányavárosok is ilyen tartományi sorba jutottak; mindegyikök a maga vármegyéjében. Az utolsó bányavárosi esperes, Windisch János, szintén selmeczi pap volt 1657-1667-ig. A voltaképeni bekebelezés - a vallásüldözési vihar elültével, - 1706. november 3-án, a báti gyűlésen volt, hol az egyesülés pontozatait Zabeler Jakab, Augusztini Illés és Moller Dániel selmeczi papok és velök együtt Treffentlich János bélabányai lelkész is, aláírták.
Az 1671-1704-ig terjedő időben nem volt Hontnak, de más vármegyének sem superintendense; 1704-ben, az üldöztetés szüntével, egyesültek a túróczi, nógrádi, zólyomi és honti egyházak, megválaszván a hontmegyei Cseriben tartott konventben superintendesnül Pilarik István selmeczi lelkészt, ki az 1707-ik évi rózsahegyi zsinaton fenti négy vármegyéhez még Bars és Pest vármegyéket kapta. Ezt a kerületet azután, 1734-ben, III. Károly is engedélyezte.
Ezek a rendezkedések, szervezések és kikerekítések nem mentek baj s harcz nélkül. a XIX. században főleg a nemzetiségi kérdések, az előző századokban pedig a vallásüldözési és térítési rendszerek zavarták a békés fejlődést. Ám lássuk különösen e régebbi bajt, annak kezdetétől fogva.
Selmeczen a Luther szellemű Kek Simon plébános már 1526 táján menekülni volt kénytelen, mert ez évben jött Werbőczy nádor és Raskay Gáspár temesi főispán a felvidékre, kir. biztosi minőségben, az »eretnekség és a concionátorok« (ev. prédikátorok) által okozott zavargások elfojtására. Az életjogot kívánó magyar protestantizmus üldözése, mint említettük, Bocskay fölkelését, ez pedig a bécsi békét eredményezte. A béke azonban nem volt állandó. II. Ferdinánd római katholikus jellegű uralkodása 1619-1637-ig és a nagytehetségű és nagy térítő Pázmán Péter esztergomi érsek működése meghozta a Bethlen Gábor-féle szabadságküzdelmek fényes lánczolatát. Ekkor dúlt az úgynevezett harminczéves vallásháború. Ez volt az a kor, melynek fenmaradt a szálló igéje: »inkább legyen Magyarország puszta, avagy vadállatok tanyája, semmint eretnek.« Pálffy István, Somorján, akasztófákat állíttatott fel az evangelikus papok számára. Ekkor, azaz 1619-ben, vesztették el templomaikat az evangelikusok Németiben, Szebellében és Ságon, majd később Báthon, Magaslakon, Almáson és Bozókon. A jezsuiták mellett főleg Csáky László, Balassa Ferencz, Koháry István és tisztjei feledkeztek meg Hontban a keresztyén szeretet parancsáról a világiak közül.
III. Ferdinánd kora.
II. Ferdinánd vallásdúló koránál enyhébb volt III. Ferdinánd kora 1637-1657. A vallási és alkotmányos magyar jogokért azonban küzdeni kellett ekkor is, mely küzdelem dicső bizonyítéka I. Rákóczy György szereplése és a linzi béke (1645.) Főleg az elvett és visszaadandó templomokról folyt a nehéz alku; a protestánsok 400 templomot követeltek vissza, de csak kilenczvenet itéltek meg nekik és ezekhez is ügygyel-bajjal jutottak. Hontban a báti, magaslaki, berencsfalusi és füzesgyarmati templomokat itélték meg; ezek visszaadásánál Emődy György barsi és Soós István esztergomi kiküldöttek jártak el kir. biztosokként.
I. Lipót.
Alig kezdett azonban derülni, újra beborúlt az ég az alkotmányhű magyar protestánsok és a velök érző és tartó magyar római katholikus hazafiak fölött, a mikor I. Lipót (1657-1705.) lépett a trónra. Az elnyomott magyar alkotmány érdekében szőtt Wesselényi-féle összeesküvést vérbe fojtotta Bécs és daczára a főintézők római katholikus vallású voltának, az összeesküvés felelősségét a magyar protestánsok fejére zúdították.
Caraffa Antal.
Az idézések, a protestáns papok gyászos gályarabságának és Caraffa Antal eperjesi véres munkájának kora volt ez. Tisztes fejeiken 363a haj letarolva, szájon-orron vérezve, ütlegeltetve, olykor napokon át egy helyhez lánczolva, szurokkal kevert kenyérrel táplálva, - álltak és szenvedtek a magyar evangelikus egyház lelki vezérei, papjai és tanítói. A honti evangelikus papok nem az 1674. évi harmadik, de már a második idézésre, 1673. szeptember 25-kén megjelentek a pozsonyi judicium delegatum előtt. Tizenkilenczen voltak, nevezetesen: Spetko Dániel esperes, sipéki pap, Belobradenus Pál alesperes, báti pap. Johanides János egyházasmaróthi esp.-jegyző, Czaban Illés kormosói dékánus, Antoni Dániel dacsolami, Huszár Sebestyén prencsfalusi, Rufinus (Ruzsini) János teszéri, Spetko Gábor pribeli, Zábojnik György szénavári, Lupi (Farkas) György rakonczai, Misovicz János bagyoni, Benkovics Zakariás viszokai, Zimányi Simon zsemberi, Benedikty Mátyás prandorfi, Zabiányi Jakab bagonyai, Pilarik Ezsaiás, Sitius Gottfried és Hoffstädter Kristóf Ádám selmeczi evangelikus lelkészek, kikhez huszadiknak Garanczy Gáspár korponai helv. hitvallású lelkész társult. A megidézettek kínzásáról nem írunk; megörökítette azt tanulságúl és intésképen a történelem. Csupán annyit jegyzünk meg, hogy a nagy sanyargatásban három honti evangelikus pap áttért, még pedig: Johanides egyházmaróthi, Lupi rakonczai és Zábojnik György szénavári pap; a többi tántoríthatatlanul vallotta hitét mindhalálig, - de az áttért három is később megbánván tettét, visszatért az evangelikus egyházba és állta hősiesen az ezért rájok kettősen kirótt szenvedést. Gályarabságra Hontból kettő került: Brunczvik György rakonczai és Mikléczy Márton kormosói pap. E szomorú időben vesztették el a templomukat a bozóki evangelikusok is; a templomfoglalást a jezsuiták eszközölték, elűzvén Bozókról magát az evangelikus superintendenst: Zábojnik György, bozóki papot. Evangelikusok élve való befalaztatásáról még most is szól a hagyomány.
Thököly Imre.
Ebben a szomorú sötétségben villant fel azután Thököly Imre alakja. Gyönge volt azonban még a fény; nem is lehetett ez másképpen, mikor a protestáns papok és tanítók száműzötten, elhallgattatva és megtizedelve nem állhattak a küzdelem sorába. Schmidt János a jenei, majd a szitnyai hegyekben bújdosott, mint üldözött evangelikus buzgó pap. 1691-ben az egész országban egy főpásztor működött: Zabler Jakab bártfai pap. S ez az egy éppen Hontba küld vigasztaló és ébresztő igéket.
II. Rákóczi Ferencz.
Ekkor lépett fel II. Rákóczi Ferencz, a magyar nemzeti alkotmány, nemzeti jogok és a hit és lelkiismereti szabadság nevében. Rákóczi elfoglalván a bányavárosokat és Nyitráig az egész felvidéket, felszabadította mindenfelé a meglánczolt protestantizmust is, így Hontban: Selmeczen, Antalban, Bozókon, Szénavár- és Berencsfalun, a hol a római katholikus plébánosok kénytelenek voltak helyeiket az előbb zaklatott és elűzött evangelikus prédikátoroknak átadni. a kuruczháborút záró szathmári béke, 1711-ben, hozott végre nyugalmat a protestantizmusnak.
III. Károly és Mária Terézia.
A következő két államfő hosszú uralkodása alatt azonban ismét megindúlt a középpontosító németesítés és katholizálás. III. Károly (1711-1740. és Mária Therezia (1740-1780.) uralma alatt az ev. superintendenseket római katholikus archidiakonok ügyelete alá helyezték. Ismeretes Barkóczy Ferencz esztergomi érsek terve, 1763-ban, a magyar protestantizmus teljes kiírtására. Az igazságtalan törvénymagyarázatok, rezolucziók kora volt ez. A »jus resistendis« megszünt, törölték. A kifárasztó, gátló és tiltó rendeletek pedig egymást érték. a század derekán, például 1749-ben, megtiltották az evangelikus papoknak még az evengelikus filiákba való járást is. Hontban, Lukanényén, Luka Pál szolgabíró tett közzé ilyen tiltó rendeletet magyarul és tótul, külön a községek és külön a papok számára. Egy évvel előbb az evangelikus supreintendenesktől elvonták az egyházlátogatás jogát. Ezentúl római katholikus főpapok vizitáltak az evangelikus egyházakban is. Hontban például Batthyány s mások is.
1680-1763-ig hatszáz templomot veszítettek az evangelikusok hazánkban.
II. József.
E válságos időkben lépett trónra II. József és vele egyszerre véget ért a vallási elnyomatás. Híres türelmi rendelete elvágta a reformáczió békóit, a felszabadított eszme pedig szárnyra kelt. Maga a vallásegyenlőség azonban minden tekintetben az 1848-iki törvényhozás vívmánya, a melyet azután Deák Ferencz felfogása is szentesített.
Superintendensek.
A nagyhonti evangelikus esperességet is magában foglaló evangelikus egyházkerület supreintendensei a következők voltk: Melik Sámuel 1610-1620.; 60 papot szentelt föl. - Rohács Menyhért 1620-1622. - Sexti Péter (Seszták) 1623-1632.; 69 papot szentelt föl. Sextit, mint kiváló jeles férfiút, gömöri espres 364korában, 1620-ban, követül is küldték a beszterczebányai országgyűlésre; 1628-ban vizitált Hontban. - Lányi Gergely (néhutt György) 1635-1652.; 144 papot szentelt föl és két superintendenst: Lányi Zakariást (testvérét) és Kalinka Joachimot. Hontban 1647-ben végezte a kánonszerű egyházlátogatást. - Spetko Márton (1652-1655.) előbb bozóki evangelikus pap, majd honti dékánus és utóbb alesperes. Superintendens korában nagy hatású szónoklattal szentelte fel a báti evangelikus templomot 1655-ben. Spetko a papok jó kiképzésére nagy gondot fordított, az esperesi és papi állások hő védelmezője volt; elrendelései közül nevezetesebbek ezek: az ünnepek nagy vallásosan megtartandók; a gyermekek lehetőleg harmadik napra születésök után megkeresztelendők; a gyermekágyból felkelt anyák ne a templomajtó mellett, de a szent oltár előtt állva avattassanak: a papok a prédikáczióikba álmokat és meséket bele ne szőjjenek. - Lányi Dávid 1656-1669. - Zabojnik György 1669-1671. A sokat szenvedett evangelikus főpásztor, ki egyszersmind a négy vármegye (Nógrád, Hont, Zólyom és Turócz) utolsó superintendense, kit a tót-prónai zsinaton választottak azzá 1669-ben. A jezsuitákkal sokat hadakozott, míg végre Bozókról elűzték és hivatalától megfosztották. Meghalt 1672-ben Korponán, pártfogója: Ujfalussy Anna, Szelényi Pál korponai polgár özvegye, az elűzött pap énekeit és imáit kiadatta; ez énekek között említsük meg a »Patientia« czíműt a Tranosciusban. - Pillarik Istvánt, 1704-1711., a Hont, Bars, Turócz, Zólyom, Nógrád és Pestvármegyékből alkotott bányakerület excellentissimusnak czímezendő püspöke volt a kiváló prédikátor; német prédikácziói tíz kötetben megjelentek Drezdában (1678-1690.). Halála után 21 évig üres volt az evangelikus főpásztori szék. - Michaelidesz Sámuel (1734-1740.) irodalommal is foglalkozott; hétévig dolgozott cseh-tót nyelven egy német szentírási magyarázaton. Pillarik Jeremiás (1741-1743) - Hruskovicz Sámuel (1744-1748.), Hont szülöttje, 1745-ben vizitácziót tartott, miért azonban felelősségre vonták Pozsonyban a királyi törvényszék előtt és hivatalától el is mozdították. - Frideli András (1757-1766.). - Pohl Mihály (1767-1778.) működési idejekor készült el a superintendenczia pecsétje: Non perICLItatUr In MeDIo e Ills ChrIstUs 1771. Dist. Mont. Pohl jómódú ember is lévén - Boriban birtokos - 12,000 forintot hagyott a kerülete papözvegyei segélyezésére. - Csernyánszky János (1778-1785.), selmeczi pap, herczeg Batthányi József esztergomi érsek vizitácziója alkalmával érte utól őt az elődei sorsa: elmozdították a hivatalából. - Szinovicz Mihály (1785-1796.). Hamaljár Márton (1796-1807.), szintén Hont szülöttje. Felsőszemeréden a báró Hellenbach családnál nevelő volt, majd selmeczi tanár, honti esperes (1785), végül kerületi superintendens. - Lyci Kristóf (1807-1814.) - Lovich Ádám Dávid (1815-1831). - Dr. Szeberínyi János (1834-1855.), selmeczi pap, majd honti főesperes, utóbb bányakerületi superintendens. Szeberínyi szóval és tollal munkált az egyházi élet felvirágzásán Latin klasszikus beszédeit a gyűléseken bámulva hallgatták. A jenai egyetem, 1839-ben, hittudori oklevéllel tisztelte meg. Épen Bágyonban vizitált, mikor Lőrincsék János és Kosztra János, Jénából hazatért magyar tehologusok a diplomát néki elhozták személyesen. 1850-ben, Haynau rendeletére, a hivataltól elmozdították, a pozsonyi vizi kaszárnyába vitték és ott halálra itélték; de később megkegyelmeztek neki. Azután csak egyházának élt Selmeczen. Meghalt 1857-ben. - Ezekután, 1860-ig, az absolutizmus idejében, kinevezett cs. kir. adminisztrátorok kormányozták a kerületet 4000 forint évi fizetéssel és pedig: Chalupka János breznóbányai, majd Komáromy József miskolczi evangelikus lelkészek- - Dr. Székács József, (1860-1872), jeles író, kinek neve az összes eddigi főpásztorok között a legkimagaslóbb. A protestáns autonomia visszaküzdése és a Gyámegylet életbehívása körül nagyok az érdemei. Hontban 1863-ban vizitált. - Dr. Szeberényi Gusztávot (1872-1890.), számos egyházi és irodalmi érdemeiért békési főesperesnek, majd, 1872-ben, kerületi püspöknek választották. Hittudori oklevelet a bécsi egyetem adott neki. - Sárkány Sámuel, 1890-től a bányakerület ma már nyugalmazott püspöke. az ő idejében volt az 1893. évi budapesti zsinat, mely a kerületek képét megváltoztatta; ez okból jelenleg Hont nem tartozik többé a bányai, de a dunáninneni evangelikus kerülethez. - Dr. Baltik Frigyes, 1890-től, Geduly Lajos utódja, honti születésű, püspöke a dunáninneni evangelikus kerületnek. életrajzát és írói működésének ismertetését más fejezetben adjuk.
Világi felügyelők.
A kerület püspökei mellett meg kell emlékeznünk a világi felügyelőkről. 365A világi felügyelői hivatalt III. Károly uralkodása idejében szervezték, addig csak úgynevezett patronusokról lehet szó. A Hontot magába foglaló kerület élén a következők voltak a felügyelők: Radvánszky János, 1734-1738. - Radványszky György, 1738-1758. - Báró Podmaniczky János, 1758-1785. - Báró Hellenbach György, 1785-1787. - Radvánszky János, 1788-1808. - Kubinyi András, 1808-1815. - Baloghy Lajos 1817-1823. - Radvánszky Antal, 1823-1837. - Báró Prónay Albert 1837-1860. - Dessewffy Ottó, 1860- 1867. -Báró Podmaniczky Frigyes 1867-1873. - Báró Radvánszky Antal, 1873-1878. - Fabinyi Teofil, 1878-1898. - Zsilinszky Mihály, 1898. óta. - Fabinyi Teofil volt az 1893-ik évi rendezkedő zsinat alkalmával is a bányakerületi felügyelő. a zsinat után Hont, Dunáninnenhez csatoltatván, felügyelőjéül tisztelte meg két évig Szentiványi Mártont, ki 1860-tól 1895-ig volt Dunáninnen evangelikus felügyelője a világiak sorából, a jelenlegi felügyelő pedig: Laszkáry Gyula, 1895 óta.
b) Az evang. református egyház.
A reformáczió.
Azok a vallási mozgalmak, melynek a mohácsi vészt megelőző korszakban mindegyre nagyobb arányokat öltöttek a bányavárosokban, a mohácsi vész után azonban folyton jobban terjedtek a vármegyében is. Az új tanok termékeny talajra találtak nemcsak a bányavárosokban a németeknél, hanem a Selmecz-patak völgyében és a kishonti kerületben lakó tótoknál, hol még a régi huszita emlékek is befolyással voltak az új tanok elterjedésére, de a Garam és a Szikincze-völgyi magyarság körében is, hol az új hit felvételére jelentékeny befolyással volt az, hogy az isteni tiszteletet nem latinul, hanem a nép anyanyelvén tartották. A mohácsi vész után gyorsan terjedtek el az új tanok Hontban is, hatalmas pártfogót nyervén Balassa Zsigmondban. 1534-ben, a midőn már a hét bányaváros egyházilag szervezkedett és a vallásügyekben egyezséget kötött, a bányavárosok egy önálló esperességet, - senioratus heptapolitanus - alapítottak. Mind Hontban, mind pedig a szomszédos Bars és Zólyom vármegyékben, a bányavárosokon kivül alakult reformált egyházak hitforma tekintetében ugyan a bányavárosi egyháztanácsot vették irányadóul, de azért az egyes vallásújítók sok tekintetben önállóan jártak el. A XVI. század végén már több mint 80 egyház csatlakozott az új hithez, melyek azután, nemzetiség szerint, magyar, német és tót esperességgé csoportosultak. (Hőke Lajos kézirata.)
Szakadás a protestáns egyházakban.
A XVI. század végéig bajos megszabni a határt, hogy mely egyházak csatlakoztak Luther és melyek Kálvin tanaihoz. Csak a Csepregen tartott hitvita után (1591. Jún. 2-3.) bekövetkezett szakadás választotta szét a honti protestáns egyházakat. E szakadás következtében a Szikincze-völgyi és az alsó-ipolyvidéki magyar falvak a honti lutheránus egyházaktól elválván, a szomszéd Bars és Nógrád vármegyék területén fekvő s a Kálvin tanait követő egyházközségekkel egyetemben, két esperességgé (barsi és drégelypalánki) szervezkedtek. A kishonti kerületben a XVI. században hasonló mozgalmakat észlelhetünk. Osgyáni Bakos János, a ki előbb a lutheránus hitet követte, szintén áttért a Kálvin-hitre; példáját követte a Rima völgye, jelesül Osgyán 1590-96. közötti időben és Rimaszombat, melynek ifjúsága már a XVI. század elejétől kezdve a krakkói és az utrechti egyetemeket látogatta. Bakos azonban 1617-ben ismét lutheránussá lett, mely körülmények az osgyániakat is áttérésre kényszerítette; de Rimaszombat megmaradt szilárdan a református hiten és Bakos minden törekvése, hogy a város lakóit az evangélikus hitre térítse, sikertelen maradt. (Findura Imre: Rimaszombat története.)
A barsi esperesség.
A barsi esperességhez, mely 1608-ban már szervezett volt, a XVII. században a következő hontvármegyei egyházak tartoztak: Varsány, Csánk, Füzes-Gyarmat, Kiskér, Fegyvernek, Peszek, Kissalló. (Kiss Károly: Monogr. Vázlatok.) A többi vármegyebeli helységek a nógrádi vagyis a drégelypalánki esperességhez csatlakoztak.
A XVII. században a református egyházak kevésbbé voltak támadásnak kitéve, mint az ágostai evangelikus egyházak, mert legnagyobbrészt hódoltsági területen voltak. Az 1647: VI. törvényczikk, mely a protestánsoktól az egész országban elvett templomok közül kilenczvennek visszaadását rendeli el, csupán a füzesgyarmati református templomot említi, mely azonban utóbb ismét a katholikusok kezébe került. A barsi esperességhez tartozó egyházak közül Csánk, 3661693-ban, az ottani tanító fellépése következtében, áttért az evang. vallásra, magyar lakói pedig idővel eltótosodtak; de a templom tornyán megmaradt a kálvinista egyházak jelvénye, a kakas. Kiskér idővel a katholikus hitre tért. Ellenben utóbb ez esperességhez csatlakozott Bori, Kisölved, Tergenye és Zalaba.
A drégelypalánki vagy nógrádi esperesség.
A drégelypalánki, vagy másként nógrádi esperességhez a XVII. században a következők tartoztak: Szokola, Drégelypalánk erőd, Balassagyarmat, Szécsény erőd, Fülek erőd, Losoncz város, Maros (Nagymaros), Nógrád erőd, Jenő, Nagyoroszfalu, Peröcsény, Rétság, Nőtincs, Verőcze, Petény, Pilismarót, Szob, Helemba, Kövesd, (Garamkövesd), Pásztoha, Bél, összesen 21, ebből a drégelypalánki esperességhez jelenleg csupán: Jenő, Losoncz, Nagymaros, Pilismarót, Pásztó, Peröcsény, Szokola anyaegyházak és Bél leányegyház tartozik, a többiek megszüntek, illetőleg áttértek a katholikus hitre. (Hőke Lajos kézirata.)
Felekezeti villongások.
A Wesselényi-féle összeesküvés felderítése után a honti református egyházakra is súlyos idők nehezedtek. A kishonti kerületből Otrokocsi Foris Ferencz, a ki 1671. után Rimaszécsen lelkészkedett, továbbá Harsányi István és Kaposi István rimaszombati lelkészek, a pozsonyi vértörvényszék elé hurczoltattak, miután 1614-ben az elébük tett térítvényt vonakodtak aláírni: ezért gályarabságra kerültek. Hont vármegyében pedig folyt az erőszakos térítés, különösen a törökök kiűzetése óta, midőn a hódoltság megszüntével az esztergomi érsekség is visszanyerte ősi birtokait. 1700-ban báró Balassa Ádám prépost egyházlátogatást tartván Hontban, többek között az ipolypásztói, mikolai és a peröcsényi református templomokat is bezáratta. Peröcsényben a falubeliek a templom harangjait a közeli tóba rejtették, nehogy a katholikusok kezébe kerüljenek. Csak Varsányban folytathatták a reformátusok szabad vallásgyakorlatot. E falu földesurai, a Kálnayak, a helybeli templomot megvédték az elfoglalástól. A református vallású nép azután seregestől tódult ide az istentiszteletre. A szabadságharcz kitörése alkalmával a reformátusok 1703-ban visszafoglalták a füzesgyarmati templomot, melynek birtokában II. Rákóczy Ferenc is megerősítette őket.
A szécsényi országgyűlés.
A szécsényi országgyűlés (1705) a vallásügyi sérelmek orvoslása végett mind a három felekezetből (katholikus, evangelikus és református) bizottságot küldött ki, mely bizottságban a reformátusokat Sipos János és Koós Gáspár képviselte. A bizottság működését azonban elnyomta a fegyverzaj. A szatmári békekötés után nem kevésbbé súlyosodott a reformátusok helyzete. A kath. papság, 1716-ban, az Alsórakonczán tartott közgyűlésen számos olyan protestáns egyház visszaadását követelte, melyek a beadvány szerint a Thököly- és Rákóczi-mozgalmak idejében kerültek a protestánsok kezébe. (Közgy. Jegyz. XIX. 33. sz.) A vármegye tanúvallomásokat rendelt el ebben az ügyben; az 1718-ig lefolytatott tanúvallomások szerint, a Boriban levő templomot a reformátusok építették; a nagymarosi református egyházra nézve pedig Hergovics András 70 éves lelkész előadta, hogy, bár a helységnek református lelkésze volt, ő végezte az egyházi teendőket és a falubeliek a stólát neki fizették. A mikolai, peröcsényi és a pásztói református egyházakra nézve, a gróf Schmidegg és Dvornikovits jobbágyai azt vallották, hogy mind a három egyházból a báró Balassa-féle egyházlátogatás alkalmával űzték el a református lelkészt. Mikolán utóbb a börzsönyi katholikus plébános, majd egy jezsuita végezte az isteni tiszteletet; de a jobbágyok nem tudtak megbarátkozni a katholikus hittel, az odarendelt iskolamestert elűzték, az oltárt pedig két ízben is kihányták a templomból. (Hőke Lajos kézirata.)
A tanúvallomások után a füzesgyarmati templomot ismét elvették a reformátusoktól, az esztergomi érsek pedig plébániát alapított itt; a falu népe azonban túlnyomólag megmaradt a református hitben. Így tett Börzsöny tekintélyes része is: Garamkövesd, Szob, Kóspallag, hol a megfogyott magyarság közé 1720-ban tótok telepedtek, továbbá Mikola és Palánk, hova 1735-ben német katholikusokat telepítettek, megszűntek; a Vámosmikolán maradt reformátusok pedig fiókegyházként Ipoly-Pásztóhoz csatlakoztak. Nagymaroson is kisebbségbe jutott a református vallású lakosság, az 1735-ben odatelepített német katholikusokkal szemben. Drégelypalánkon, a szatmári békekötés után, megszünt a református egyház; az esztergomi érseki uradalom 1741-ben a protestáns vallásúaknak még az ott lakást is eltiltotta, az a nehány család pedig, mely még ott maradt, a katholikusok közé vétetett fel.
3671728-ban a pozsonyi consilium a hontmegyei mindkét protestáns felekezet lekészeinek összeírását elrendelvén, a kishonti kerületben csupán két református-egyház volt: Rimaszombat és Zeherje. Nagy-Hontban - miként akkor nevezték - a református egyházakat két esperességbe osztották; a barsihoz: Kiskér, Bori, Fegyvernek, Peszek, Kissalló, Kisölved, - a nógrádihoz: Nagymaros, Vámosmikola, Szokola, Ipolypásztó és Peröcsény trtozott. E korszakban csak a rimaszombati egyház működött zavartalanúl, melynek latin iskolája a virágzás magas fokára emelkedett, daczára annak, hogy tanulókat csak a közel vidékről fogadhatott be. (Hőke Lajos kézirata.)
Katholikus visszahatás.
Az örökösödési háború befejezte után, még erősebben lépett fel a katholiczizmus visszahatása. 1749-ben Hont vármegyében egyszerre 16 egyháztól akarták megfosztani a protestánsokat. (Marczali: Magyarország II. József korában, I. 277.) Az 1781. október 29-én kibocsátott türelmi rendelet azonban biztosítván a protestánsok szabad vallásgyakorlatát, a régi egyházakat ismét felújították.
Legújabb kor.
A XIX. század első felében Hont vármegyében 12 anya- és két leányegyház állott fenn, ú. m.: Alsófegyvernek, Bori, Füzesgyarmat, Kisölved, Peszek, Garamkissalló, Tergenye, Nagyvarsány, Nagymaros, Ipolypásztó, Peröcsény, Szokolya anyaegyházak, továbbá Zalaba és Bél leányegyházak, melyek részben a barsi, részben a nógrádi esperességekhez tartoznak. Fényes Elek szerint, a vármegyei reformátusok száma 7131, az 1850. évi hivatalos kimutatás szerint pedig 6075 lélek volt.
A XVIII. század és a franczia háborúk kora.
A szatmári békekötéssel közel kétszázados küzdelemteljes korszak nyer befejezést. Az utolsó évtizedek belháborúi alatt a vármegye legnagyobb része elpusztult, majd a bekövetkezett pestisragály ragadta el a lakosság nagy részét. Azok, a kik túlélték a szabadságharczot és a kiket a ragály megkimélt, egyaránt érezték a békés munkálkodás, az együttműködés szükségét.
A szatmári békekötés után Munkácsról visszatérő Szentivány Rafael alispánt, Rákóczinak egyik rendíthetetlen hívét, épen oly örömmel üdvözölte a vármegye, mint a hogy belenyugodtak a vármegyei urak Kelkó István alispánságába.
Gróf Koháry István.
1711. év végén, a mint a pestisragály megszünt, gróf Koháry István, a még I. Józseftől kinevezett örökös főispán, szintén elfoglalta új méltóságát. Az ünnepélyes beiktatás Selmeczbányán, deczember 14-én ment végbe. a közgyűlésen megjelenő főispánt Olasz Pál esztergomi kanonok üdvözölte, felolvasván Eleonora özvegy királynőnek a vármegyéhez intézett leiratát, melyben tudatja, hogy néhai férje, I. József, Koháry Istvánt és néhai öcscsének, Koháry Farkasnak elsőszülött ivadékait a vármegye örökös főispánjává nevezte ki, mire az első örökös főispánt a vármegye alispánja mozsárdörgés közt üdvözölte. A selmeczbányai ünnepélyes beiktatás után, közel fél év multán, gyűltek össze a vármegye rendei. Az 1712 június 9-én tartott közgyűlésen első sorban a vármegyei levéltár és a pecsét ügye érdekelte a jelenvoltakat. A vármegye pecsétjét visszaadta Szentivány Rafael, a Rákóczi-párti alispán, miért a vármegye neki 12 akó borral kedveskedett; a vármegyei levéltár visszahozatalára, melyet a kuruczvilágban Csetnekre szállítottak, Laszkáry János és Zbiszkó András küldettek ki 3 frt napidíjjal. Az országgyűlésre közvetlenűl Kelkó István alispánt és a mennyiben fel nem gyógyulna, helyette Bory Gábor jegyzőt és Török Andrást választották. (Hőke Lajos kézirata.)
A belbéke helyreálltával a korona és a nemzet egyaránt érezték a belreformok, az ország tovafejlesztésének szükségét. A reformok behozatala elsősorban az ország területi és gazdasági viszonyainak megismerését követelte; de másfelől az 1715. országgyűlésen elvben elfogadott állandó katonaság eltartására szükséges adó behozatala miatt állandó adó-alapról is kellett gondoskodni. Az 1715. évi országgyűlés e végből az adókötelesek összeírását rendelte el, mely még ebben az évben foganatosíttatott és habár a honti összeírást rendkivüli buzgalommal és szakavatottsággal végezték, 1720-ban, mint az egész országban mindenütt, megismételték. Különösen becses adatokat nyujtanak ezek az összeírások, mert egyfelől részletes tájékozást nyujtanak a vármegye 368akkori népességi és közgazdasági viszonyairól; másfelől pedig élénken feltüntetik a békés korszak beálltával, az utolsó öt év alatt elért gazdasági fejlődést.
Községek összeírása.
1715-ben a vármegye területén, beleértve a kishonti kerületet, 205 község iratott össze; ebből hét mezőváros, nyolcz kuriális és 190 jobbágyközség volt. 1720-ban nyolcz mezőváros, 21 kuriális és 183 jobbágyközség, vagyis összesen 212 helység volt. Ez eltérés oka főleg abban rejlik, hogy az összeírások kizárólag az adókötelezettséget vették irányadóúl, így a teljesen puszta helységeket figyelmen kívül hagyták. 1715-ben Felső- és Alsósipék együtt iratott össze, 1720-ban Alsósipék külön kuriális helynek vétetett. Borfő időközben Kálnával egyesült, Bozóklehota akkor még Honthoz, ma Zólyom vármegyéehz tartozik. Steffultó pedig, 1715 óta, Selmeczbánya külvárosaként szerepel. A lakosság nemzetiségi viszonyait tekintve, 1715-ben tiszta magyar község 39 volt, a lakosság többsége magyar volt 55 községben. Az összeírások alapjáúl a háztartások szolgáltak. 1715-ben 5310 háztartást írtak össze. 1720-ban pedig 5765 háztartást. Ez utóbbi összeírásba 211 nemesi, 534 mezővárosi polgári, 4641 jobbágy, 360 zsellér és 19 taksás háztartást foglaltak.
Miután az összeírásnál csupán az adózási viszonyokat vették irányadókúl, ezek az összeírások a tényleges állapotot nem tüntetik fel. Hozzá kell tehát adnunk az összeírásból kihagyottakat, nevezetesen az elszegényedett jobbágyokat és a zselléreket, továbbá az adófizetés alól mentes nemességet, végül a papokat és a tanítókat. Ezeknek figyelembe vétele mellett a háztartások számát 10.271-re tehetjük. Ennek alapján a vármegye akkori lélekszáma 63.278 lehetett, ezek között 2550 nemes, 157 pap és tanító, 60.571 polgár és jobbágy volt. E számokban azonban nem foglaltatnak benne Selmecz-, Bélabánya és Bakabánya szabad kir. városok, úgyszintén Korpona sem, mely akkoriban Zólyomhoz tartozott; e városokat külön írták össze.
Az 1720. évi összeírásban 211 nemes háztartás is fel van véve; ezen nemes családok akkoriban nem nemes, tehát adóköteles földbirtokon gazdálkodtak. az 1721. évi összeírásban 21 kuriális vagyis nemes község szerepel, mely szám mintegy 200 családnak felel meg; azonkívül ez évben még 99 birtokos, nemes család volt a vármegyében és így a nemesi családok összes számát 510-re tehetjük. Zsidók sem az 1715., sem az 1720. évi összeírásokban nem szerepelnek.
Népességi viszonyok.
Az 1715. év a népességi viszonyok tekintetében szomorú képet mutat. Miként az összeírások több ízben kiemelik, ez az év inséges volt a vármegyében, azelőtt pedig a pestis tizedelte meg a lakosságot. Az 1715. évben még feltünően sok az elhagyott, vagy üres házak száma; ilyent az összeírók Klenóczon 48-at, Kokován 43-at, Füzesgyarmaton 22-őt, Tóthegymegen 14-et, Tiszolczon 32-őt és Rimaszombaton 84-et találtak. A gazdasági viszonyok jobbra fordultával azonban a népesség száma is emelkedett. Az 1787-iki hivatalos összeírás szerint 1747-ben 125.576 lélek volt Hontban, Kishont elszakadása után pedig 110.218 (Marczali Henrik: Magyarország II. József korában.)
A szabad királyi városok népességi viszonyairól még részletesebb adatokat nyerünk az összeírásból.
Bélabánya.
Bélabányán 1715-ben 85 polgár-háztartást, 1720-ban 81 háztartást írtak össze. Az összeírt háztartások közűl 1715-ben öt magyar, 40 német, 36 tót és négy olasz; 1720-ban hat magyar, 36 német, 37 tót és két olasz volt. Ez adatok alapján a város népessége 1720-ban 612 lélekre tehető.
Bakabánya.
Bakabányán, az első összeírás (1715) évében, nagy tűzvész pusztított, mely 29 családot tett hajléktalanná. Az 1715. évi összeírás szerint négy nemes, 98 polgár, összesen 102, 1720-ban pedig csak 97 polgár-háztartást találtak. Zsellérekről az összeírás nem tesz említést, de a leégett 29 háztatást is felvették. Ennek alapján 1720-ban a város lakóinak száma 696-ra tehető. Nemzetiség szerint a háztartások száma a következőleg oszlott meg: 1715-ben 24 magyar, hét német, 69 tót és két olasz, 1720-ban 18 magyar, nyolcz német, hetven tót és egy olasz.
Korpona.
Korponán, mely sokkal népesebb volt, 1715-ben 164 háztartást, 1720-ban 209 háztartást írtak össze, tehát lakóinak száma Bakabányáéval és Bélabányáéval szemben emelkedést mutat. A Korponán összeírt háztartások, nemzetiség szerint, a következőleg oszlanak meg: 1715-ben 40 magyar, 17 német és 107 tót, 1720-ban 60 magyar, 55 német, 84 tót és tíz horvát; 1715-ben 83 polgár és 1720-ban 106 polgár-háztartást írtak össze; a többi zsellérháztartás volt. Ezeken kívül nagyon sok nemes család lakott Korponán, kiket az összeírásból, még a XIX. század 369első felében is kihagytak; - többek között a következő családokat találjuk Korponán: Balogh, Bényey, Bory, Balassa, Beniczky, Duló, Gerhárd, Madách, Medveczky, Podmaniczky, Péchy, Radvánszky, Szentivány, Szmrecsányi, Trajtler, Veres, Zembery. Hozzávévén tehát az összeírásból kihagyottakat, kerekszámban 1500-ra tehetjük Korpona lakóinak számát.
Selmeczbánya.
Selmeczbányán az összeírás a lakosságot két osztályba sorozta; az I. osztályba a városi polgárokat, a II.-ba a bányászokat, vagy hevéreket. Ezeknek külön csoportosítása azért történt, mert a hevérek nem a városi hatóságnak, hanem a bányakamarának voltak alárendelve.
Az 1720-ban eszközölt összeírás alkalmával a belvárosban 236 ház volt, a hevérek házainak száma 458-at adott. A polgárokon és a hevéreken kívül, több nemes ember lakott a városban, úgymint a báró Hellenbach és báró Joanelli bányabéres családok, továbbá Schmidegg Máté, Palásthy István, Jánoky László. 1715-ben 789 polgár és hevér, 25 zsellér, vagyis összesen 814 háztartást, 1720-ban 938 polgári és hevér-háztartást írtak össze; ebből 1715-ben 22 magyar, 360 német, 424 tót és olasz, 1720-ban 21 magyar, 87 német, 819 tót és 11 olasz háztartás volt. Ez adatok alapján a város népessége 6936 lélekre tehető. (Magyarország népessége a Pragmatica Sanctio korában.) Selmeczbánya népessége azonban a XVIII. században mindegyre növekedett; Mária Terézia uralkodása alatt Pozsony után a legnépesebb vidéki városok egyike lőn. 1780-ban a lakóinak száma, a hozzátartozó falvakkal együtt, 24.403 lélek volt; később azonban a lakosok száma némileg csökkent. (Marczali H. i. m. I. 198.)
Közgazdasági viszonyok.
A vármegye közgazdasági viszonyaira nézve is felette becses adatokat találunk az összeírásban. 1715-ben összeírtak 38.477 köbölös szántót, 3741 köbölös irtványt és 10.672 kaszás rétet. 1720-ban 40.345 köbölös szántót, 675 köbölös irtványt és 8973 kaszás rétet. A jobbágyok kezén igen sok nemesi földbirtok volt, a melyeket szintén nem vettek fel az összeírásba. A városok határában azonban nagyon kevés volt a mívelt föld. Igy Bakabányán a mezőgazdasági termés igen gyenge, a rét kisterjedelmű, és a szőlő is silányminőségű volt. Bélabányán hasonlólag a földmívelés igen kis területre szorult, mert a lakosság inkább bányászattal és iparral foglalkozott. Selmeczbányán, 1715-ben, 557 köbölös szántóföld, 1360 kaszás rét, 1720-ban csak 191 köbölös szántóföld, 66 köbölös irtvány és 319 kaszás rét szerepel az összeírásban. Egyedül Korponán találunk kedvezőbb gazdasági viszonyokat, a hol, 1715-ben, 654 1/2 köbölös szántóföld, 294 3/4 köbölös irtvány, 293 1/2 kaszás rét, 1720-ban 820 1/2 köbölös szántó, ugyanannyi köbölös irtvány és 311 kaszás rét vétetett fel az összeírásba.
A szőlőmivelést igen nagy területen űzték a vármegyében. 1715-ben 10.311, 1720-ban 16.479 kapás szőlőt írtak össze. Korponán 1715-ben 1367, 1720-ban pedig 1787 kapás volt. Közelebbi adatokat találunk a szőlőmívelésre vonatkozólag is. Igy az 1715. évi összeírás szerint Szobon új ültetés volt, Dalmadon vörös bort termesztettek; számos falunak a szomszéd falu határában volt szőlője, így Zahora szőleje a balassagyarmati hegyeken volt, az elsőszelényieknek a felsőszelényi, a kőkeszibelieknek a siráki határban.
Ipar és kereskedés.
Az ipar és kereskedés általánosan nagy lendületet mutat a vármegyében, de nem az egyes városokban, a hol az akkori viszonyokhoz képest nagy hanyatlást találunk. A kereskedés főtárgya elsősorban a marha, azután fa, bor, faszén és gabona volt. az egyes községek lakói is foglalkoztak iparral. Igy Szénaváron sörfőzést űztek. az egyes iparágak közül alsóalmáson egy sörfőző, Bacsófalván 37 szénégető, Felsőalmáson egy serfőző, Felsőzsemberen egy késes, Gyekésen öt szénégető, Tiszolczon fűrészmalom is volt és két kalapos, Viszokán négy és Zsibritón 31 szénégető volt. a vármegye területén Rimaszombat városának volt legfejlettebb az ipara, hol 1715-ben 45 iparost és hét kereskedőt, 1720-ban 55 iparost és 29 kereskedőt írtak össze.
Bakabánya.
A szabad királyi városok közül Bakabányán az 1720. évi összeírás 11 iparágat sorol fel, melyek nyolcz czéhet alkottak. 1715-ben 36, 1720-ban 37 iparos volt a városban; három iparág csak egy-egy iparossal volt képviselve.
Bélabánya.
Bélabányán az 1715-iki összeírás szerint 29, az 1720. évben pedig 34 iparos volt. A város lakói kereskedést nem űztek; egyes iparosok bányászattal, fatárgyak és eszközök készítésével foglalkoztak.
Korpona.
Korponán, hol a lakosok főjövedelmi forrása a szőlőmívelés volt, az ipar és kereskedés még jelentéktelen helyet foglalt el az összeírás idejében. Az 1715. 370évi összeírásban az összes czéhbelieket felvették, még azokat is, kik betegség, öregség vagy szegénység miatt nem folytathatták mesterségüket. 1715-ben volt 11 csizmadia, öt szűcs, hat kádár, három takács, de ezek egy része nem dolgozott. Egyedül a mészárosoknak volt jó üzletük, mert sok nemes család élt a városban. A fazekasok sem tudtak boldogulni. Volt a városban még két görög és egy zsidó kereskedő is.
Selmeczbánya.
Selmeczbányán az ipar, a kedvezőtlen viszonyok következtében, nagyon hanyatlott. Az 1715. évi összeírás az iparosok között csak egy pálinkafőzőt említ; az 1720. évi összeírás szerint egy keztyűs volt a városban. Volt még két községi és 28 magán korcsma, az utóbbiak a bányabéresek tulajdonában, de ezek nem jövedelmeztek semmit.
A malomipar eléggé kedvező viszonyok között volt. 1715-ben 98, 1720-ban 123 malom volt a vármegyében. A szabad királyi városokban azonban a malmok alig működtek, így Bakabányán csak esős időben dolgoztak. Korpona városnak volt három malma, de ezeket az eladósodott város zálogba adta. Selmeczbányánk négy malma volt, de jövedelmet nem hoztak. (Magyarország népessége s Pragmatica Sanctio korában.)
Porták összeírása.
Az 1715-20. évi összeírás alapján állapították meg az adót, illetőleg a vármegyék és a szabad királyi városok portáinak számát, mely a XVIII. századtól kezdve inkább eszmei fogalommá lett az adókötelesek fizetési képességének kifejezésére. Az első megállapítás 1723-ban történt, bizonyos időközökben azután a porták számát kiigazították. Hont vármegye portáinak száma 1802-től kezdve, Kis-Hont elszakadása következtében, jelentékenyen kevesbedett és ez az állapot megmaradt 1848-ig. Az alábbi táblázat mutatja a vármegye és az egyes szabad királyi városok portáinak számát az 1723. évtől 1848-ig terjedő korszakban.
| 1723 | 1724 | 1729 | 1733 | 1748 | 1792 | 1847 |
| Hont vármegye | 160 | 162 | 162 | 162 | 157 | 157 | 92 |
| Bakabánya | 1 1/2 | 1 1/2 | 1 1/2 | 1 1/2 | 1 1/2 | 1 1/2 | 2 |
| Bélabánya | 1 1/4 | 1 1/4 | 1 1/4 | 1 1/2 | 1 1/2 | 1/4 | 1 3/4 |
| Korpona | 5 3/4 | 5 3/4 | 5 3/4 | 5 3/4 | 4 3/4 | 4 3/4 | 3 |
| Selmeczbánya | 12 3/4 | 12 3/4 | 11 1/2 | 11 1/2 | 13 | 13 | 11 |
Hadiadó
A portáknak 1723-ban történt hivatalos megállapítása alapján, az ebben az évben megszavazott 2,138.000 forint hadiadóból Hont vármegyére 62.329, Bakabányára 584, Bélabányára 486, Selmeczbányára 4966 forint vettetett ki. (Tört. Rár 1901. 527.) Ez összegek magukban véve nem soknak látszanak ugyan, de azért súlyos teherrel nehezedtek a vármegyére, ha figyelembe vesszük, hogy az adón kívül még terményeket is kellett szolgáltatnia. Az 1728. évi országgyűlésen fel is szólaltak a kivetés ellen. Legelől Korpona város, melyet az utóbbi évben a tűzvész tönkre tett. Csak Selmeczbánya ért ez azonban egyelőre némi teherkönnyítést. Hont vármegye ily irányú kérvényét az országgyűlés visszautsította azzal, hogy a vármegyének nagy haszna van a terményei eladásából a bányavárosokban, tehát nem szorúl könnyítésre. (Millenn. Tört. VIII. 51.)
Korponai Jánosné.
Még a berendezkedés első éveiben, Rákóczi Ferenc visszajövetele és újabb felkelés eshetősége aggasztotta a kormányt. A vármegyében is birtokos, szépségéről és kalandjairól híres Korponay Jánosnét, született Garamszeghi Ghéczy Júliát, a ki akkoriban Füleken lakott, 1712. nyarán egy ismeretlen felkeresvén, neki több levelet adott át, melyeket a czímzetteknek kellett volna kézbesítenie. A sokfelé kacsintgató hölgy az udvarnak is szolgálatokat óhajtván tenni, Pálffyhoz ment, a ki azonban nem hitt szavainak, miután minduntalan ellenmondásba került, hosszabb huza-vona után elfogatta és Vöröskő várába záratta. Károly király és az udvar még mindig félt az újabb felkelés kitörésétől és Ghéczy Júlia ügyét a Koháry István elnöklete alatt álló biróság elé utalta. Bármennyire is igyekezett gróf Koháry István a szerencsétlen nő helyzetén könnyíteni, a bíróság Károly király határozott kívánságára, felségsértőként halálra ítélte Ghéczy Júliát, a kit 1710. augusztus 18-án, Győr város piaczán, ki is végeztek. (Századok, 1869. 617.)
Kishont különválása.
A szatmári békekötés után ismét napirendre került Kishont különválásának ügye. Az 1687: XXV. törvényczikk életbelépte óta, mely utoljára intézkedett e kérdésben, mindegyre tarthatatlanabbá vált a helyzet. A rossz közlekedési 371viszonyok miatt a kishontiak gyakran nem is szerezhettek a közgyűlés napjáról tudomást, vagy azon meg sem jelenhettek. Nagyobb sérelmet láttak azonban az adókivetésben, miután annak daczára, hogy a kishonti kerület az egész vármegye területének csupán egy ötödrészét tette, mégis az összes közterheknek harmadrészét viselték. A kishontiak az 1715. évi országgyűléshez beadott kérvényükben Nógrád vármegyéhez leendő csatolásukat kérték; ennek ellenében Nógrádból a kékkői járás lett volna Hont vármegyéhez csatolandó. Az országgyűlés bizottságot küldött ki a kérdés tanulmányozására, de a közbejött akadályok, főleg Nógrád vármegye ellenkezése miatt, a bizottság előterjesztése országgyűlési határozattá nem emelkedett. A kishontiak azonban, míg az ügyet ismét az országgyűlés elé vitték volna, 1722-ben Görgey György által 12 pontból álló előterjesztést nyújtottak be gróf Koháry István örökös főispánhoz. Az előterjesztés leginkább az adókivetés, az előfogatok és a beszállásolás körül forgott; ezek részben figyelembe is vétettek, de a kishontiak azon kivánságát, hogy a közgyűlésen Kishont követei a kishonti közönség képviselőiként szerepeljenek, a vármegye nem teljesítette; a megjelenő kishonti urak ezután is csak az egyes nemesekként vétettek tekintetbe. A szinte apáról fiúra öröklött súrlódásoknak végre az 1729. évi XXIII. t.-cz. 12. §-a vetett véget, mely hosszú vita után kimondotta, hogy Kishont ezután is a vármegye kiegészítő része legyen, de Kishont részére külön alispán, jegyző és szolgabíró választassék; továbbá, hogy a kishonti nemesség, szükség esetén, gyűlést tarthasson, de annak eredményét a közgyűléseken bejelenteni tartozik. Kishont portáit a vármegye összes portáinak számától elkülönítették és ezzel a kishontiak régi sérelme nyert kedvező elintézést. A törvény értelmében a közgyűléseket évenként háromszor Hontban, egyszer pedig a kis-honti kerületben tartották. Így ezután, 1730-tól kezdve, a kishontiak évenként háromszor mentek Szebelébre, majd 1750-től kezdve Kemenczére, a közgyűlésre, a hontiak pedig évenként egyszer Rimaszombatra, Kishont székhelyére. (Hőke Lajos kézirata.)
A főispáni méltóság a szatmári békekötés után mindegyre nagyobb hatalommá lesz a vármegyében. Gróf Koháry István, a ki 1711-től 1731-ben bekövetkezett haláláig viselte az örökös főispánságot és e mellett az országbírói méltóságot is betöltötte, többször vetette hatalmának súlyát az ügyek mérlegébe. Az 1715., 1723. és 1729. évi országgyűléseken, főleg a női ág örökösödése ügyében, ő adta az utasításokat a követeknek, nem pedig a vármegye közönsége. Rendkívül kegyes adakozó volt; nagy összegeket költött szegény katholikus plébániák felsegélyezésére és templomépítésekre. Vallási ügyekben azonban türelmetlen volt; ő alatta vették kezdetüket a hitehagyottak ellen indított perek, melyekkel 1730-tól egész 1780-ig találkozunk a vármegye jegyzőkönyveiben. (Hőke Lajos kézirata.) Utána testvérének fia, András, következett, a ki pályáját a katonaságnál kezdte, hol 1730-ban ezredes, 1739-ben vezérőrnagy, 1741-ben altábornagy és 1748-ban lovassági tábornok lett. 1731-től 1757-ig viselte a főispáni méltóságot; az ő főispánsága alatt épült Kemenczén a vármegyeház.
Az I. alispáni tisztet, 1730-ig, Kelkó István viselte. 1730-ban két II. alispánt választottak meg és pedig Kubinyi Zsigmond Imrét a kishonti kerület számára. 1759-ben Blaskovics József mellé Balogh Jánost, Gömör vármegye alispánját, I. alispáni czímmel II. alispánná választották, mellette még 1760-tól Kubinyi Dániel kinevezett II. alispánként működött. Ettől kezdve az alispánokat rendesen három évi időközökben választották, míg 1786-ban kinevezett tisztviselők foglalják el a helyüket.
Kemencze, mint a vármegye székhelye.
A vármegyei közgyűléseket 1725-től egész 1750-ig Szebelében tartották; ez volt akkoriban a vármegye székhelye. Az 1723: 78. t.-cz. rendelkezésének, mely a vármegyéket állandó székház építésére kötelezte, Hont vármegye csak idők multával tett eleget. Gróf Esterházy Imre esztergomi érsek, mint földesúr és gróf Koháry András főispán között létrejött egyezség után, a vármegye hozzáfogott Kemenczén a székház építéséhez, mely 1751-ben készült el. Ez időtől kezdve, a XVIII. század végéig, Kemencze lett a vármegye székhelye és itt tartották a közgyűléseket is.
Közigazgatási beosztás.
Közigazgatási tekintetben a vármegye, a XVIII. században, négy járásra oszlott, úgymint selmeczbányai, bozóki, báthi és kishontira. Ez a beosztás megmaradt Kishontnak 1802-ben történt különválásáig. Az 1715: XCVI. t.-cz. Steffultó helységet a vármegyei közadózás alá rendelte. Az 1723: XXXI. t.-cz. a vármegyét a dunáninneni, vagyis a nagyszombati kerületi tábla alá helyezte.
372Szabályrendeletek.
A XVIII. század első felében a vármegye számos helyhatósági szabályrendeletet alkotott, melyek közül főleg az 1725. évi és az 1726-ban alkotott statutumok érdemelnek figyelmet. Az 1725. június 20-án alkotott szabályrendelet a híd- és révvám tárgyában intézkedik. Ez a szabályrendelet talán az egyedüli, melyet a XVIII. századba Hont vármegyében, a bevezető sorait kivéve, magyar nyelven alkottak. Alább közöljük a szabályrendeletet egész terjedelmében az eredeti helyesírással.
Vectigal cui se teloniatores sub articuli poena accommodera tenentur, die quarta praesentis sedis iudiciariae per universitatem elaboratum est, modo sequenti.
Kalmárárú és más kereskedő portékával megterhelt szekértül den. 10.
Ha pedig szegény ember a maga majorságbeli jószágát viszi 7 1/2.
Üres szekértül 2 1/2.
Egy hajtó marhátul akár ökör, akár tehén légyen 1.
Négy-négy sertéstül, juhtúl vagy kecskétül 1.
Lovasember ha portékát viszen 2.
Ha semmit sem viszen 1.
Kereskedő gyalog ember áros portékát hátán vivén 1.
Nem tartozik vámot fizetnyi.
Először nemes emberek, ha kereskedők is, urak szolgái. 2-szor szabad kir. városok vagy más privilegialis helységbeliek. 3-szor. Érsekségbeli jobbágyok vagy mások, akik a vámtul privilegialiter szabadok. 4-szer. Gyalog emberek ha a magok majorságocskájukbul valamit viszenk is eladnyi a piaczra, annál inkább, ha semmit sem visznek. 5-ször. Valakik a hídon vagy reparált útakon, akiktúl a vámot szedik által nem mennek. 6-szor. Hogy ha terhes szekertül valaki a vámot megadja, és a vámostúl aziránt czédulát vagy más jegyet veszen, azután azon útjábúl üres szekérrel visszatérvén és magát a vámosnál megjelenvén azelőtt megfizetett vámbérrül adott jegyet a vámosnak adja vissza, és üres szekértül semmi vámbért akkor fizetnyi nem tartozik. 7-szer. Malomban és onnan menők-jövők, a vámtúl mentesek. 8. A vámosok pedig a vectigált utasemberekkel közöljék és táblára vámház vagy jegy mellé ragaszszák, hogy mindennek constáljon Artculo 15: 1715 diestante. 9. Senkit italvételre ne kínszerítsenek. 10. Hidakat, útakat annak rendi szerint, valamikor szüksiges, csináltassák, igazíttassák és ujítassák, mert: Különben ha mint a följebb declarált punctumokbul megtartani elmulasztanák vagy nem akarnák, érdemekhez képest a büntetést el nem fogják kerülnyi.
Az 1726. márczius 18-án tartott közgyűlésben 12 pontba foglalt vármegyei szabályrendelet csaknem a közigazgatás összes ágaira, sőt a büntetőjogra is kiterjeszkedik. Már régen érzett hiányokat igyekszik pótolni és régi visszaéléseket szüntet meg, melyek a gazdasági életre is bénítólag hatottak. E szabályrendeleten foglalt intézkedéseket következőleg csoportosíthatjuk: 1. A hadügyre vonatkoznak, melyek az átszálló katonaságra fordított költségek, továbbá a hadipénztárba szolgáltatott adók elszámolása felől intézkednek. 2. A vallássérelmi ügyekben indított nyomozások alkalmával a szabályrendelet külön kérdő pontokat állapított meg, úgyszintén kiterjeszkedik a szabályrendelet az ágostai hitvallású papokkal szemben követendő eljárásra is. Végül büntető intézkedésket léptet életbe a káromlók ellen. 3. A gyámügyre vonatkozik, mely a gyámokat, a gyámoltjaik vagyonáról szóló számadástételre kötelezi és általában az árvák vagyonának kezeléséről intézkedik. 4. A kóborló czigányokról külön pont rendelkezik, mely azoknak haza tolonczolását s letelepítését rendeli el. 5. A közgazdasági viszonyokra vonatkozik, mely a mértékek használatának ellenőrzéséről, a hamis mértékkel mérők megbüntetéséről intézkedik. Azonkívül a statutum szabályozza a hús árát, és a szőlőmunkások bérét, az árszabálynál figyelemmel van a szomszéd vármegyékre. Ellenőrzés alá helyezi a malmokat, végül szabályozza a közmunkát, nevezetesen az útak és a hídak jókarban tartását. (Kolosvári és Óvári: Magyar Törvényhatóságok Jogszabályainak Gyűjteméye. IV. 1.)
Mária Terézia.
III. Károly király halála után a trónt Mária Terézia foglalta el. Alig terjedt el III. Károly halálának híre, Károly bajor választó és II. Frigyes porosz király siettek az örökségből minél nagyobb részt elszakítani; mindemellett az 1741. évi országgyűlésen, melyen a vármegye Gosztonyi Farkast és Baross György főjegyzőt küldte követekül, meglehetősen elégületlen hangulatban folyt a tanácskozás. A szeptember 11-diki emlékezetes jelenet után azonban megváltozott a hangulat; 373az országgyűlés lelkesedéssel szavazta meg a katonaságot, Mária Terézia trónjának védelmére.
Alig oszlott szét az országgyűlés, itthon lázas sietséggel készültek a nemesi felkelés kiállítására. Maga a főispán, Koháry András, járt elől jó példával: saját jobbágyaiból gyalogezredet állított ki, 162.000 frt költséggel.
1744-ben ujból fegyverbe szólította a nemességet.
A vármegyei felkelt nemesség ebben az évben ismét hadba szállott azon zöld selyem szűzmáriás zászló alatt, melyet jelenleg a vármegyei múzeumban őriznek.
A háborús világ következtében, rendkívül drágaság uralkodott; de a gazdasági átalakulás is lényegesen éreztette a hatását. 1751-ben az egyes vármegyék terhére megállapított porták helyesbbítése alkalmából, Hont portáinak számát 157-re szállították le.
Koháry Miklós Koháry Ignácz
Koháry András főispánnak, 1757-ben, Szentantalon bekövetkezett halálával, a főispáni széket elébb idősebb fia, Miklós (1758-1769.) majd ifjabb fia, Ignácz (1769-1777.), foglalta el. Mindketten a harcztéren vitézkedtek. Miklós hadipályáját az atyja ezredében kezdte, 1754-ben ezredes, 1758-ban vezérőrnagygyá lett. Ignácz kapitányként szintén vett részt a poroszok elleni háborúban; 1744-ben a felkelt nemesség őrnagya lett.
Mária Terézia királynő azon intézkedései közé, melyekkel a nemzet és az uralkodó család között a kapcsot kölcsönös érintkezéssel szorosabbá fűzni törekedett, tartozik a testőrség felállítása is. A királynő felhívására Hontvármegye 2000 frtot ajánlott fel e czélra, míg a bányavárosok közül Selmecz 250, Bakabánya 62 frt 72 krt, Bélabánya 62 frt 30 krt és Korpona 60 frot szolgáltattak. (Haditört. Közlemények, X. 1895. évf.)
Mária Terézia királynő mindenkor nagy érdeklődéssel kisérte a bányavárosok fejlődését. 1751. június havában férje, I. Ferenc római-német császár kiséretében, Selmeczbányára jött, a hol 11 napig tartózkodott báró Hellenbach Károly házában, a későbbi bányatörvényszéki épületben. Az 1764. évi országgyűlés berekesztése után pdig a trónörököst küldte el a bányavárosokba. József trónörökös, 1764 őszén, testvérével, Lipót főherczeggel és Albert szász herczeggel előbb Beszterczebányát, majd Selmeczet és Körmöczöt kereste fel. E látogatás kizárólag tanulmányút volt és így a hivatalos ünnepélyek elmaradtak. (Arneth: Gesch. Maria Theresias, VII. 124.) 1770 nyarán országos körútjában József trónörökös ismét ellátogatott Hont vármegyébe. Ezúttal a vármegye rendei nagyarányú előkészületeket tettek a fogadtatására, Kemenczén, a vármegye akkori székhelyén. De József kerülni akarván az ünnepélyes fogadtatást, parasztszekéren érkezett Kemenczére és az egybegyűlt rendek ámulatára észrevétlenül jutott be a megyeházára és a várnagyot kereste fel, a kit épen evés közben lepett meg. (Hőke Lajos kézirata.)
Mária Terézia királynő kormányának figyelmét nem kerülték el a vármegyei levéltárak sem. Már a főispánok részére 1752. évben kibocsátott utasítás megemlékezik a vármegyei levéltárak rendbentartásáról és azok ellenőrzéséről; de csak két évtizeddel később kivánt a helytartótanács a főispánoktól a felügyeletükre bízott vármegyei levéltárak állapotáról jelentést. A főispáni jelentés felette szomorú képet nyújt a vármegyei levéltár akkori állapotáról. 1571. évnél régibb jegyzőkönyvet nem találtak, de 1730-ig is néha csak töredékekre akadtak; mutató pedig csak 1685-ig volt. A vármegye iratai a török világban nagyrészt elkallódtak. (Illésy János czikke, Századok, 1903.)
1778-ban, a bajor örökösödési háború előjeleire, Mária Terézia ismét hadba szólította a vármegyéket. Az országgyűlés hiányában, ezúttal a vármegyék maguk ajánlották fel a rájuk eső újonczlétszámot. Hont vármegyére 350 gyalogos jutott, míg özvegy gróf Koháryné (valószínűleg Koháry Ignácz főispán özvegye) húsz felszerelt huszárt ajánlott fel. Kardélre azonban nem került a dolog, mert az 1779. május 13-án megkötött tescheni béke véget vetett a hadikészülődéseknek. (Századok, 1878. évf. 501-509.)
Koháry János
Koháry Ignácz főispán elhaltával (1777.), az örökös főispáni méltóság Koháry Jánosra szállott volna, de feslett életmódjával és kihívó fellépésével rég eljátszotta az udvar kegyét. Különben is bécsi színházbérlő- és igazgatóként távol élt a vármegyétől. Miután az udvarnál kegyvesztetté lett, önkéntes számkivetésben, Örmény-Tiflisben fejezte be éltét, 1800-ban. Még 1778-ban gróf Erdődy Józsefet nevezték ki Hont vármegye főispáni helytartójává.
374II. József.
Alig foglalta el, Mária Terézia királynő halála után, II. József a trónt, lázas sietséggel fogott hozzá eszméi, elsősorban azonban az egységes Ausztria megvalósításához.
A türelmi pátens.
Első intézkedései - jelesül az 1781. október 29-én kibocsátott türelmi rendelet - általános örömet keltettek ugyan a hazai protestánsoknál; de Hont vármegyében a XVIII. század során túlsúlyra jutott katholikus rendekben a császár heves ellenzékre talált. 1782-ben a vármegye felíratában tiltakozott a türelmi rendelet ellen; feliratában kifejtette, hogy a rendelet behozatalának módja még a protestáns hazafiaknak sem tetszett, mert ily ügyekben egyedül az országgyűlés illetékes határozni, miért is a vármegye annak mielőbbi összehívását sürgeti. (Marczali i. m. II. 226.) A türelmi rendeletet nem mindenütt hajtották végre a II. József intézkedéseinek szellemében; de hisz maga a szászár sem volt teljesen következetes e tekintetben, mert példáúl a contributioval adós községektől elvette az imaház építésének jogát és így Belujának is csak akkor engedte meg a templom építését, a mikor már nem volt adóhátraléka. Rimaszombat is 1785-ben az iskolatartás jogát csak kegyelemből kapta vissza.
Hont vármegye már II. József uralkodása kezdetén magára vonta a császár haragját ama tömeges kivégzésekkel, melyek akkoriban az egész országban feltünést keltettek. 1782. év elején a Selmeczbányára vivő országúton az almási és pecseniczai erdőkban kétszáznál több tagból álló czigány rablóbanda nemcsak az utasokat fosztotta ki, hanem a környékbeli falvak marháit is elhajtotta, sőt többízben gyilkosságra is vetemedett. A vármegye valóságos hajtóvadászatot rendezett ellenök; a rablóbandát kézre is kerítették és Kemenczére vitték, hol különféle kínzásokkal igyekeztek tőlük vallomást kicsikarni. A vádlottak (120 férfi és 120 nő) vallomása alapján a vármegye a főbűnösöket halálra ítélte és 42 elitéltet tényleg ki is végeztetett. II. József csak a lapokból értesült e tömeges kivégzésekről, nagy haragra lobbant tehát Hont vármegye ellen és azonnali jelentést követelt. Hontvármegye a rendeletre felterjesztést intézett a helytartótanácshoz, hogy az elfogott czigányok összesen 31 gyilkosságot követtek el, sőt voltak köztük emberevők is, mivel pedig a szomszéd Zólyom vármegye mit sem tett ezen ügyben, neki kellett eljárnia. A kivégzéseket illetőleg jelentette a vármegye, hogy a banda vezetőjét, valami Sárközi György 60 éves czigányt, két társával együtt, felnégyelték, hatot kerékbe törtek, 16 férfit felakasztottak és 16 nőt karddal végeztek ki. Egy vádlott konokul tagadott, a többi 55 szintén, ezekkel nem tudott a vármegye mit kezdeni. Felterjesztése végén mentegette magát a vármegye, hogy miután az ő területén történt ez a rettentő bűn (t. i. az emberevés), a vármegyének kérlelhetetlen szigorúsággal kellett eljárnia. II. József haragja ekkor a főispáni helytartó ellen irányult, a kinek az 1788. évi rendelet értelmében meg kellett volna akadályoznia a tömeges kivégzést. A helytartótanács, felrendelvén az iratokat, pártjára kelt a főispáni helytartónak és a vármegyének is. Hont vármegye - a helytartótanács szerint - lényegileg törvényesen járt el, de a főispáni helytartó sem hibás, mert ő csupán a vármegye határozatához alkalmazkodott. II. Józsefet azonban nem elégítette ki a helytartótanács okoskodása; a főispáni helytartót legott elcsapta és helyébe Kelcz József kanczellári tanácsost nevezte ki, azzal az utasítással, hogy a még ki nem végzett elítélteket megmentse a halálbüntetéstől.
Az új helytartó 27 férfi és 18 női elítéltnek az akasztófa alatt adott kegyelmet, 4-6-8 évi kényszermunkára változtatván az ítéletet. A szerencsétlen czigánygyermekeket pedig, a kiket a börtönök túlzsúfoltsága miatt istállókban és ólakban tartottak fogva, a császár parancsára először a tallós árvaházba, majd 1783-ban Bécsbe vitték, hogy ott földmívesekké és mesteri emberekké képeztessenek. II. József e tömeges kivégzések miatt soha sem tudott megbékülni. Kelcz halála után a császár, 1783-ban, Ráday Gedeont nevezte ki helytartóvá, mely alkalommal hozzá intézett levelében az igazságszolgáltatás fejlesztését tűzte ki feladatáúl. A midőn pedig ismételten Hontban járt, megkérdezte a tisztelgőktől: »ez-e az emberevők vérmegyéje?« (Marczali Henrik: Magyarország II. József korában, I. 181-182. II. 414-417. III. 187. - Várm. Levélt. Prot.) 1783-ban körútja alkalmával II. József ismét Selmeczbányára jött: ez alkalommal a Szentháromság terén levő »Szarvas«-házba szállott. Értesülvén pedig a város hanyatlásáról, gyolcs- és csipkeipar meghonosításával akart rajta segíteni. Ugyanezen időtájt Korpona városa is magára vonta a császár haragját, a ki visszaélések miatt felfüggesztette az egész tanácsot.
375Népösszeírás.
II. József főtörekvése az ipar és a kereskedelem fejlesztésére, valamint a közterhek arányosabb szétosztására irányult. Ezért 1784-ben elrendelte az ország felmérését és a népösszeírást. A rendek azonban, a főispáni helytartó minden fáradozása ellenére, egyhangúlag elhatározták, hogy újabb feliratban tiltakoznak az összeírás ellen. (Marczali, i. m. II. 376.) De azért az összeírás, 1784-ben, mégis megkezdődött és 1787-re befejezést nyert. Az összeírás szerint, a vármegye területén három járás, három szabad királyi város, kilencz mezőváros és 168 falu volt. A vármegye lakóinak száma 125.576 lélek, Selmeczbányáé 18.774 volt; ebből 3550 a nemesi rendhez tartozott.
Harcz a német nyelv ellen.
Habár az összeírás eléggé símán ment Hontban, annál nagyobb felháborodást keltett a német nyelv behozatala, mely ellen a vármegye 1784-ben hevesen tiltakozott. Hont vármegye nemessége, a XVIII. század folyamán is, ősei elveihez ragaszkodó magyar maradt. Ha a köznép itt-ott el is tótosodott, a vármegye nemessége mindvégig megőrizte ősei nyelvét, szokásait és erényeit. Az ősi intézményekhez való ragaszkodása tűnik ki a felterjesztésben, mert a latin és a magyar nyelv az, mely őt megkülönbözteti a tót jobbágyoktól s a német városi népségtől. Lingua distinguit populum a plebe, - mondja a felterjesztés. A magyar nemzeti érzés, ha visszamegyünk őseredetére, nemcsak az uralkodó törzs büszke öntudata, mely az ország többi lakossaiban legyőzötteket lát, hanem egyszersmind az úri osztálynak, az idegen nyelvűektől, mint jobbágyoktól és zsellérektől magát lekülönítő jellemvonása. (Marczali, i. m. I. 250.) Különösen érdekes az 1784. augusztus 19-én kelt felirat, melyben elsősorban az eddig használt hivatalos latin nyelv fentartását óhajtja; de e mellett a magyar nyelv mellett tör lándzsát, mert a latin nyelv Magyarországban, szerinte, nem holt nyelv, mert ez különbözteti meg a nemzetet a néptől, a férfinemet a nőtől. De ha már megszűnik a latin nyelv, miért nem lép helyébe a magyar? A német nem mondható sem a birodalom, sem az uralkodócsalád nyelvének, mely német, franczia és magyar vérből ered. A magyar nem tud németül; idegen ember pedig, a törvény szerint, hivatalt nem viselhet. Ha egyszer a német lesz az uralkodó, a magyar, Felséged akarata ellenére is, meg fog szűnni. Pedig, a magyar alkalmasabb az egész monarchia nyelvéűl, mint más; különben is a király csak a rendekkel együtt változtathat a törvényen. (Marczali i. m. II. 397.)
Beszterczebányai kerület.
De II. Józsefet a vármegyék feliratai nem állították meg útjában. 1785-ben eltiltotta a közgyűlések tartását, az egész országot tíz kerületre osztotta. Hont vármegye a beszterczebányai kerülethez tartozott, melynek élére, a főispáni állások beszüntetése mellett, kerületi biztosként, báró Prónay László jutott. Az alispáni tiszt örökössé tétetvén, az eddigi alispán, Maithényi László neveztetett ki. A kishonti kerület pedig, 1786-ban, Gömör vármegyéhez csatoltatott, hova egész 1790-ig tartozott.
Az új kerületi biztos részletes utasítást nyert a császártól, a felügyelete alá helyezett vármegyék igazgatására nézve. Így különösen figyelmébe ajánlta Selmeczbányát, melynek gazdasági viszonyairól 1787-ben terjedelmes jelentést küldött a kerületi biztos, bányáinak jövedelmét évenként átlag 21/2 millió forintra becsülvén. Korponáról is megemlékezik a jelentés, melyet az ottani városi tanács rossz gazdálkodása szegénységre juttatott. (Marczali i. m. II. 418., II. 458.)
A szerzetesrendek eltörlése.
Az újonnan kinevezett kerületi biztosnak fontos szerepe volt a pálosok eltörlésénél, mely hazafias rendnek Márianosztrán is volt monostora. E rendet II. József császár 1786 elején eltörölvén, annak foganatosítására 1786 márczius 20-át jelölte ki. A márianosztrai rendház feloszlatására Auchely János váczi praefectus küldetett ki. Márianosztra egyike volt a pálosok leggazdagabb rendházainak; csak a pinczében 2000 akó boruk volt a rendtagoknak. A rendház összes vagyonát 210.344 forint 411/2 krajczárra becsülte a kiküldött bizottság. A rendtagok közűl, az eltörlés alkalmával, Damián Fülöp tanár, Dely Jakab, Góry Gábor tanár, Kereskényi Hilárion procurator, Kiss Boldizsár tanár, Kiss Özséb, Kultsár Kriszosztom, Labody József, Laucsics Márton subprior, Martos Placid procurator, Meyer János hitszónok, Pap Demeter nevelő, Petrásch Simon hitszónok, Pokol Fábián hitszónok, Potyondi Ádám hitszónok, Szalay Bálint és Tállay Ágoston tartózkodtak Márianosztrán. Vagyonuk a vallásalapra szállott, mely azután csakhamar visszakérte kispallagi birtokukat a fiscustól, mely csak rövid idővel eltörlésük előtt szerezte meg azt tőlük. (Császár Elemér czikke. Századok. 1901.)
376A nemesség előtt gyűlöletes új rendszer nem sokáig tartotta fenn magát. Az 1788-89. évi eredménytelen török háború, majd az ezt követő inség, csak fokozta az elégületlenséget. II. József ekkor, szakítva az eddigi álláspontjával, összehívatta a megyegyűléseket, pénzt és katonát kérve a rendektől a háború folytatására. Ezzel azonban a császár mitsem ért el, mert a vármegye nemcsak megtagadta a kért segélyt, hanem az országgyűlések egybehivását követelte.
Ekkor ismét napirendre került a nyelvkérdés. Mikor 1789. deczember 18-án II. József félig-meddig hivatalos nyelvvé tette a magyart, a vármegye felíratában kijelentette, hogy nem azért ír latinul, mintha magyarul nem tudna, mert tudják és szeretik e nyelvet s még aznap elfogadnák a diétán, hanem mert a hivatalos nyelv megállapítása az országgyűlés hatáskörébe tartozik. Az ujonczozás azonban nem ment egykönnyen. Báró Prónay kerületi biztos katonaságot kért, mert a községek ellenszegülésre készültek.
Az 1790. elején összeülő közgyűlésen a hangulat rendkívül ízgatott volt. Prónay kerületi biztos nem győzött eleget panaszkodni (1790. január 20-án Selmeczbányán kelt jelentésében), hogy mit kell a közgyűléstől elszenvednie. A kinevezett tisztviselők lemondtak; a közgyűlés ugyan megerősítette őket állásukban, de csak azon feltétel alatt, hogy az 1780-ig érvényben levő törvények és vármegyei szabályrendeletek alapján kormányoznak. a bíráskodás vitelére sok táblabírót választottak. A felmérés iratait lefoglalták és új vármegyei pecsétet készítettek. A következő körirattal: Sig. Cottus. Hont. Abrogat. A. 1786. Revindicat Anno. 1790. A német nyelv használatát eltiltották és összes intézkedéseiket a társtörvényhatósággal közölni határozták. (Marczali i. m. III. 567. stb. 1.)
II. Lipót kora.
II. József 1790. február 20-án bekövetkezett halálával a nemzeti mozgalom csakhamar más irányba csapott. A vármegye örömmel üdvözli a Bécsből visszatérő koronát és annak tiszteletére koronaőrző bandériumot menesztett Budára, mely június 14-től június 18-ig, tehát épen azon időben teljesített díszőrséget, mikor a szent korona közszemlére volt kitéve. (Századok. 1881. 342.)
Prónay kerületi biztos hatalma az alkotmány visszaállításával megszűnvén, gróf Szápáry Pál lett a főispáni helytartó.
Az 1790-91. évi országgyűlésen, melyen a vármegyét Majthényi István I. alispán és Róth Ferencz helyettes alispán képviselték, ismét szóba került Kis-Hont különválásának ügye; de akkor az országgyűlés fontos közjogi, főleg a vallásszabadságot biztosító törvényjavaslatokkal volt elfoglalva, így a kis-hontiak kérvénye nemkerült tárgyalás alá. Kis-Hontot II. József - a vármegyék rendezésekor - Gömörhöz csatolta, de rendszerének megdőltével ismét visszakerült Hont vármegyéhez; csakhogy ekkor a kishontiak már vonakodtak elmenni a Kemenczén tartandó közgyűlésekre, hanem önálló közgyűlést tartottak, mint például 1793-ban Pongyelóki Róth Ferencz alispán elnöklete alatt. Végre az 1802. évi országgyűlés ismét tárgyalás alá vette a kishontiak kérvényét, melyet Róth Ferencz nyújtott be a kerület megbízásábül. a franczia háborúk miatt a hadiköltségek megszavazásával és kivetésével elfoglalt országgyűlés röviden végzett a kérvénynyel.
Bár a kishontiak azon kívánsága, hogy önálló törvényhatósággá alakítassanak, nem teljesedett, az 1802: IX. t.-cz., mely a kerületet Gömörrel egyesítette, mégis megszüntette azon viszás helyzetet, mely a területi széttgoltságában a kishontiak fősérelmüket látták. Az 1802: XII. törvényczikk területileg még egy változást idézett elő a vármegyében, a mennyiben a hontvármegyei Bozóthlehota helységet, Domanyik és Rákócz helységekkel elcserélte.
Kishont különválását a kemenczei megyeháza nem sokáig élte túl. 1806. május 7-én, ki nem nyomozható okból, leéget. A leégett vármegyeház könnyen helyreállítható lett volna, a vármegyei rendek többsége azonban oly ürügy alatt, hogy a vármegye nemességének nagy része az Ipoly jobb partján lakván, az Ipoly folyón tavaszi, vagy őszi esős időben nehéz az átkelés, az új megyeháznak Ipolyságon leendő felépítését határozták el, hol akkoriban már pósta és sóház is volt.
A tulajdonképpeni ok azonban az volt, hogy a szomszéd Tésán lakó Foglár János alispán ellenespárt ezzel a kortesfogással akarta megakadályozni újból való felléptetését. Ennek a határozatnak végrehajtása azonban tömérdek nehézségbe ütközött, úgy, hogy csak 1827-ban foghattak hozzá a megyeház építéséhez. (Hőke Lajos adatai.)
377I. Ferencz.
II. Lipót 1792-ben bekövetkezett halálával, a trónt I. Ferencz foglalta el, a kinek örökségűl a kitörő félben levő franczia háború jutott. A franczia hadak fenyegető közeledésére az 1796. évi országgyűlés, melyen a vármegyét Majthényi László kir. tanácsos és Palásthy István I. alispán képviselték, tetemes segélyt szavazott meg, sőt a nemesi felkelést is elrendelte. A háború költségeire megszavazott 2,400.000 mérő búzából Hont vármegyére 20.000, a 3,760.000 mérő zabból pedig 35.000 mérő esett; ezenkívül 32.704 mérő búzát és 37.569 mérő zabot pénzen kellett a vármegyének megváltania; ugyancsak megfelelő pénzértékben volt kiszolgáltatandó a vármegyére eső 439 vágómarha és 219 ló. A városok is jelentékenyen hozzájárultak a hadiköltségekhez. Igy Selmeczbányára 2500 mérő búza és 8000 mérő zab vettetett ki; ezenkívül 4892 mérő búzát, 3580 mérő zabot természetben kellett megváltania. Bakabánya 250 mérő búzát és 500 mérő zabot szolgáltatott természetben, 134 mérő búzát és 101 mérő zabot pedig készpénzen váltott meg. Korpona 500 mérő búzát és 1000 mérő zabot szolgáltatott, 652 mérő búzát és 804 mérő zabot pedig pénzen váltott meg. Az 1796. évi országgyűlés egybehívásakor már gróf Koháry Ferencz József, a későbbi herczeg, örökös főispán kormányozta a vármegyét, az eddig helytartók helyett.
A további években összehívott országgyűléseknek is a főtárgya a hadisegély megszavazása volt. Az 1802. évi országgyűlés, melyen a vármegyét Kesselőkeöi Majthényi László kir tanácsos és Halácsi Halácsy László II. alispán képviselték, a vármegye portáinak számát 130 5/6-ról 102 4/6-ra szállította le. Az 1807. évi országgyűlés, melyet ismét csak a hadisegély megszavazására hívtak egybe, már nem elégedett meg e feladatával, hanem a magyar nyelv ügyét és más sérelmek tárgyalását óhajtotta napirendre tűzni. Hontvármegye követei, Majthényi László és Halácsi Halácsy László, a vármegyétől nyert utasítás értelmében fel is szólaltak, a Nemzeti Múzeum, a Magyar Tudóstársaság létesítése és a magyar nyelv művelése érdekében, mely útóbbi czélra a megszavazott hadiadó minden forintja után 3 krajczár megajánlását javasolták. (Országgyűlési irományok. a. 339: 4. -D. 452. D. 829. 30.) Csakhogy a kormány a hadisegély megszavazása után mitsem akart tudni a további tárgyalásokról és a rendek csakhamar szétoszlottak.
A Ludovika akadémia alapítása.
Az 1808. évi országgyűlést főleg a nemesi felkelés és a Ludovika akadémia alapítása tette emlékezetessé, mely utóbbira a vármegye urai közűl Majthényi László 4000, Luka József, Blaskovich József, Tersztyánszky Mihály és Podhorszky János egyenként ezer forintot adományoztak.
A napoleoni háborúk.
Napoleon hadainak fenyegető közeledtére 1809 tavaszán, az előző évi országgyűlés határozata értelmében, Hont vármegye nemességét is fegyverbe szólították. Az 1809. márczius 17-én Ipolyságon tartott közgyűlésen, melyen Károly Ambrus esztergomi érsek is részt vett, a kit nagy lelkesedéssel fogadtak, a vármegye a Simonyi Ferencz ezredes vezetése alatt álló nemesi felkelősereg kiállításán felűl még 150 lovast és 800 mérő gabonát ajánlott fel. (Hazai és Külföldi Tudósítások. 1809. I.)
A felkelt nemes sereg tisztikara a következőleg alakúlt meg. I. Törzs. Ezredes: Simonyi Ferencz. Tábori lelkész: Okolicsányi Pál. Hadbíró: Kopasz János. Számvivőtiszt: Zapletay Alajos. Főorvos: Amon, korponai seborvos. Futár: Szorády Imre. Zászlótartó: Gábor Ferencz. Prófósz: Szentkereszty Sándor. II. Tisztek a lovasságnál. Kapitányok: Brunswick Zsigmond és Simonyi József. Főhadnagy: Csóka József. Alhadnagy: Terstyánszky Ádám. Őrmester: Zaffiry Mihály. III. Gyalogságnál. Kapitányok: Akáts Ferenc és Ebeczky Pál. Főhadnagyok: Morvay Sándor, Boros László. Alhadnagyok: Horváthy József, Plachy Sámuel, Szulyovszky János és Nedeczky Sándor.
Csakhogy a középkori hadiszervezetű nemes felkelő had nem tudott a félvilágot meghódító franczia seregnek sikeresen ellenállni. A győr-kismegyeri ütközet (június 14.) után, melyben a honti felkelő nemesség is hősileg az ellenség közé vágtatott, a megsebesült nemes felkelőket Márianosztrára vitték, hol a kórházzá átalakított egykori pálos kolostorban ápolták őket. A sebeikben elhaltak emlékére a vármegye 1836-ban egy emlékoszlopot emelt, mely azonban ma már elkorhadt.
A francziák elleni háborúk következtében mindegyre fokozódó teher csakhamar pénzügyi bukásra vezetett. Az ily viszonyok között összehívott 1811-12. 378évi országgyűlés, melyre a vármegye Halácsy László volt alispánt és Kisfaludi Lipthay Imre I. alispánt küldte követekül, egy millió pozsonyi mérő búzát és másfél millió pozsonyi mérő zabot szavazott meg, melyből 18.267 mérő búza és 27.400 és fél mérő zab esett Hont vármegyére, míg Selmeczbánya 2803 mérő búzát, 4204 mérő zabot, Bakabánya 263 mérő búzát és 394 1/2 mérő zabot, Korpona 607 mérő búzát és 910 1/2 mérő zabot szolgáltatott. A kormányt azonban ez az áldozatkézség sem elégítette ki; a só árát önkényüleg felemelte, a felajánlott gabonának felét pedig készpénzben követelte.
Az 1812-ben eredménytelenül szétoszlatott és 1825-ig egybe nem hívott országgyűlés helyébe a vármegyei közgyűlés lép. A nemzeti létünk fejlődését előmozdító tényezők tehát a vármegyében összpontosultak: a vármegyei önkormányzat lett az összekötő kapocs a kormány és a nemzet között. Ez tartotta ébren a nemzet fellendülésébe vetett hitet akkor, a midőn a gazdaságilag kimerült ország hosszú időn át tétlenségre volt kárhoztatva.
A vármegye az újkori államalkotási küzdelmek alatt.
Koháry Ferenc.
A bécsi kongresszustól egészen 1820-ig, vagyis midőn a bécsi kormány az országgyűlés által meg nem szavazott újonczok sorozásának erőszakos végrehajtásával a nyílt önkény terére lépett, ez az öt év meglehetős csendben telt el a vármegyében. 1793-tól kezdve Koháry Ferencz örökös főispán, a ki 1815-ben herczegi rangra emelkedett, állott a vármegye élén. Mint m. kir. udvari főkanczellár és főudvarmester, hivatalánál fogva Bécsben lakott, de azért nehány hetet minden évben szentantali kastélyában töltött és ilyenkor ellátogatott Szalatnya fürdőre, a mely ekkor indult fejlődésnek.
A vármegyei önkormányzat élén, 1811-tőlkezdve, Kisfaludi Lipthay Sándor és Plachy Ferencz állottak. Lipthay Sándor már vármegyei főjegyzőként nagy hírnévnek örvendett és később mint alispánt, elragadó ékesszólásáért magyar Ciceronak nevezték kortársai. Magasabb hivatalt nem akart elfogadni, 1824-ig viselte az alispáni tisztséget, akkor lemondott, de csak rövid ideig szentelhette idejét a tudományoknak, mert 1829-ben Ipolyszécsénkén meghalt. Tiszttársa, Plachy Ferenc, a későbbi I. alispán, gyakorlati és erélyes férfiú volt; e korszak első felében tevékeny részt vett a vármegye közéletében. (Gyürky Antal: Ötvennégy év Hont vármegye történetéből 36., 308.)
Pártküzdelmek.
Már a XIX. század első évtizedeiben a vármegyei nemesség három pártba csoportosult; e pártok: aulikusok (az udvarhoz szítók), patrióták (hazafiak) és demokraták (szabadszelleműek) voltak. De e pártok között nehéz volt megvonni a határt elvi kérdésekben is, mert a választásoknál és általában személyi kérdésekben ledőltek az elvi válaszfalak. Már 1818-ban a vármegyei kortesvezérek rendszeresen szervezkedtek, hogy a választások alkalmával a saját jelöltjeik részére biztosítsák a győzelmet és befolyásukat a közigazgatásban fentartsák, de épen ezáltal a korteseket vakon követő részeg vidéki kisbirtokos, úgynevezett hétszilvafás nemesség dönti el a választások sorsát, s az úri elem is a tömeget kortesczélra felhasználni kényszerült, miáltal a választások tisztasága áldozatul esett. (Millenn. Tört. IX. 78.) Bármennyire is készültek a kortesek egy közelgő tisztujításra, nem volt alkalmuk hatalmukat és befolyásukat érvényesíteni, mert a vármegye főispánja az évek óta igért tisztújító közgyűlést meg sem tartotta. 1821-ben azután a türelmüket vesztett rendek Majthényi Antal főjegyző tollából származó, erélyes hangú irattal figyelmeztették a főispánt igéretének beváltására. A közbejött események azonban csakhamar elterelték a közfigyelmet a tisztujítástól.
Spanyolországban és Nápolyban kitört a felkelés, melynek elnyomására a bécsi kormánynak elsősorban katonára volt szüksége. Herczeg Metternich tanácsára tehát az uralkodó, 1821. április 4-én kelt leíratával, az 1813. és 1815. években kivánt újonczjutalékból még hátralevő mennyiség kiállítására szólította fel a vármegyéket. Ezt követte 1822. augusztus 13-án a másik leirat, melyben az adónak november 1-től kezdve ezüstben leendő fizetését rendelte el.
Az újonczozás ügyében kelt királyi leiratot, noha az örökös főispán külön leírt a vármegyének, egyszerűen félretették a rendek. A vármegyék megpuhítása végett 3791822 nyarán a nádor tett körútat az országban, mely körútjában, augusztus 18-én, Ipolyságra érkezett, honnan a bányavárosokba utazott. A rendek kitörő örömmel fogadták a nádort és családját, a vármegyei urak közül Földváry királyfiai birtokos és Plachy Ferencz alispán buzgólkodtak az ünnepélyek és a fogadtatás rendezése körül. Alig néhány hét mulva érkezett le az adóügyben kiadott rendelet, melyet a vármegye az október 15-én tartott közgyűlésen tárgyalván, annak végrehajtását megtagadta és az országgyűlés egybehívása érdekében Ő felségéhez, valamint a nádorhoz, feliratot intézett. A vármegye felirataira azonban roszaló és fenyegető válasz érkezett; majd deczember 9-én Lipthay Sándor alispán elnöklete alatt tartott közgyűlésen értesültek a rendek, hogy az adó és az ujonczok ügyében kiadott rendeletek végrehajtására báró Eötvös Ignácz koronaőrt küldték ki királyi biztos képében, a ki egyúttal főispáni helytartóvá neveztetett ki.
Báró Eötvös Ignácz.
Báró Eötvös Ignách neve ezidőtájt éppen nem tartozott a népszerűek közé, mert gömöri főispáni helytartóként (1810-22) és abaúji főispánként majd 1823-ban Trencsénben és Nyitrában, mint királyi biztos, erőszakos fellépésével magára vonta a rendek gyűlöletét. Báró Eötvös Ignácz 1823. február 3-án foglalta el a főispáni széket és megjelenésével hosszú időre feldúlta a vármegye békéjét, miután a február 4-én, 5-én folytatólag tartott közgyűlésen a rendek állhatatosan megmaradtak az előbbi határozatuk mellett. A királyi biztos a rendelkezésére bocsátott katonaság segélyével, az egyes falvakból, többnyire kasza-kapa kerülő naplopók közül összefogdostatta a vármegyére eső újonczlétszámot, majd Bakay László levéltárnokkal elkészíttette a községekre kivetett adókimutatást, melyet azután katonai fedezettel behajtott. Hontban ekként eleget tevén kiküldetésének, előbb Trencsénbe, majd Nyitrába tette át működésének székhelyét.
Az április 14-én tartott vármegyei közgyűlésen elnöklő kir. biztosnak, a ki csak az imént tért vissza Nyitrából, heves támadásokban volt része. A rendek közül főleg gróf Forgách Miklós, Luka Antal, Luka Ferencz és Palásthy Ágoston vették bírálat alá a m. kir. biztos törvénytelen eljárását. Beszédeik hatása alatt Lipthay Sándor alispán, majd az egész tisztikar lemondott, melyet az április 29-én tartott közgyűlésen visszavontak ugyan, de oly kikötéssel, hogy az éveken át elhalasztott tisztújítás minél előbb megtartassék.
1823. nyarán megérkezett Koháry örökös főispán szentantali kastélyába, majd augusztus 1-én a nádor is ellátogatott Selmeczre. Midőn erről a rendek értesültek, tisztelgő küldöttségeket menesztettek a nádorhoz és az örökös főispánhoz és a törvénytelen intézkedések beszüntetését, továbbá a királyi biztos eltávolítását és a tisztújítás megtartását kérték, de a küldöttségek útja eredménytelen maradt, mert mind az augusztus 4-én, mind pedig a szeptember 29-én tartott közgyűlésre újabb király leíratok érkeztek a vármegyéhez, melyekben a felség »kárhoztatva a megyének azon rakonczátlankodásait és vakmerőségét, hogy a király jogait és parancsait kérdés tárgyává tenni merészkedett, egyszersmind a legszigorúbban megtiltja, hogy ezentúl a megye rendei ne merészeljenek semmiféle panasz-, vagy felírattal alkalmatlankodni«. (Gyürky I. m. I. 72.).
Egy évi húza-vona után végre a kanczellária az év végén belenyugodott a tisztújítás megtartásába, melyet báró Eötvös Ignácz főispáni helytartó 1824 január 26-ára tűzött ki; ezzel tehát némileg helyreállott a béke a főispáni helytartó és a vármegye között. Az óriási korteskedés mellett megindúlt választási küzdelem az I. alispánság körül forgott, melyet Plachy Ferenc volt II. alispán 958 szavazattal, tehát elenyésző többséggel, nyert el Gudics János 949 szavazata ellenében. A többi állások betöltése rendkívül heves jelenetek között folyt le, mert mind Majthényi Antal, mind pedig Tersztyánszky Antal, főleg kormányellenes fellépésük miatt, a jelöltek közül kihagyattak, II. alispánná pedig nagy többséggel Fekete Istvánt választották meg.
A vármegyeház építése.
A tisztújító közgyűlésen került ismét szóba az új vármegyeház építésének ügye is. Plachy Ferencz alispán buzgólkodására, 1827-ben, végre hozzáfogtak az Ipoly balpartján húzódó parton a vármegyeház építéséhez. Már az új vármegyeház falai állottak, a mikor 1830-ban Majthényi Antal, Plachy Ferencnek az alispánságban utóda, keresztülvitte a helytartótanácsnál, hogy a vármegyeház benn a mezővárosban épüljön. Ekkor az Ipolyon túli építkezést abbahagyva, az építési anyagot áthozták az új telekre. De az új telken a vármegyeház építése lassan haladt előre és csak az önkényuralom idejében, 1857-ben, fejeztetett be. (Hőke Lajos adatai.)
380Az 1825. évi országgyűlés.
A vármegyék ellenállásán megtört az önkény hatalma. Ferencz király 1825 szeptember 11-ére egybehívta az országgyűlést, melylyel új korszak köszöntött Hont vármegyébe is. Az augusztus 22-én tartott vármegyei közgyűlés, báró Eötvös főispáni helytartó mindennemű fondorlata és erőszakoskodása daczára, Majthényi Antalt és Gudics Jánost küldte követekül az országgyűlésre. A követeknek adott utasítások közűl főleg a magyar nyelv pártolása, a vármegyei tisztikar függetlenítése és a kir. biztosok eltávolítására irányuló törekvés köti le figyelmünket. Az országgyűlés alatt a Magyar Nemzeti Múzeum javára megindított adakozás alkalmából a vármegyéből 3759 frt 4 kr. gyűlt egybe. Az országgyűlés adott azután irányt a vármegyei hangulatnak is; az országgyűlés berekesztése után (szeptember 25.) pedig báró Eötvös Ignáczot is felmentették Hont vármegye főispáni helytartói állásától és helyette gróf Batthyány Vincze belső titkos tanácsos, az udvari kamara elnöke lett a főispán. A rendek, bármily keserű emlékek fűzték is a visszalépő helytartóhoz, szívélyes levélben bucsúztak el tőle és örömmel készültek az új főispán fogadtatására, De a deczember 10-én tartott közgyűlésen mély részvéttel értesült a vármegye az újonnan kinevezett főispán haláláról, kinek helyébe 1828-ban Majláth György kir. személynök lépett.
Mailáth György.
Mailáth György fényes nevű család sarja volt, melynek akkoriban számos tagja a legmagasabb méltóságokra emelkedett; családja tagjainak példáját követve, korán lépett a közszolgálatba, és már 1817-ben, 25 éves korában, Pozsony vármegye alispánja lett. Ettől kezdve gyorsan haladt előre; 1821-ben helytartótanácsos, 1822-ben ítélő-mester, 1825-ben királyi személynök lett. Az 1825-27. évi országgyűlésen tanúsított tapintatos magatartásával nem csupán a rendek, hanem a nádor, sőt Metternich bizalmát is meg tudta nyerni. A mily nagy örömmel fogadta a vármegye főispánná történt kinevezésének hírét, épp oly lelkes hangulatban folyt le szeptember 30-án, Ipolyságon, a főispáni beiktatás, mely egyike volt a legfényesebbeknek valaha a vármegyében. A vármegyei nemesség szine-java és a távol megyék küldöttei is, köztük gróf Teleki József és gróf Dessewffy Aurél, sőt a pesti királyi és hétszemélyes tábla tagjai is megjelentek.
Mailáth főispán székfoglalója után, ismét napirendre került a vármegyei tisztújítás kérdése; Mailáth nem is idegenkedett a tisztújítás kitűzésétől, csak időt kért a vármegye közviszonyainak megismerésére. A következő évben (1829.) számos nagyjelentőségű intézkedés lépett életbe, így a czigányok megtelepítése és a koldulás szabályozása. Ebben az évben fejeződtek be az összeíró küldöttség munkálatai is - ugyancsak ebben az évben sikerült Szebelléb község lakóit is megnyugtatni, a kik egy lelketlen pesti ügyvéd biztatására minden szolgálatot és fizetést megtagadtak az esztergomi káptalannak, mint földesuruknak és e miatt évek hosszú során át pereskedtek a káptalannal eredménytelenül, miközben nem egyszer véres zavargások is támadtak a községben.
1829 nyarán, József nádor, Szliácsról jövet, ismét meglátogatta a vármegyét, ez alkalommal Szemeréden gróf Steinlein Ede, volt bajor követnél töltötte az éjt, és másnap Ipolyságon át folytatta útját. (Gyürky Antal i. m. 104-111.)
1830-ban végre megvolt a tisztújítás, melyet az a körülmény is emlékezetessé tett, hogy azon gróf Széchenyi István is jelen volt, a kit ez alkalommal a főispán Hont vármegye táblabírájává nevezett ki. A választást erős küzdelem előzte meg. Plachy Ferenc, az eddigi alispán pártja Tersztyánszky Antalt akarta másodalispánnak, kinek érdekében a vármegyei tisztikar tekintélyes része is nagyban dolgozott; ezzel szemben a Luka, Baloghy, Nyáry, Okolicsányi, Palásthy, Baross, Paczolay, Zmeskál, Kubinyi és Dacsó családok Majthényi Antalt akarták első alispánnak, a ki mellett a protestáns vallású Buócz Imre szolgabírót jelölték a II. alispáni tisztségre. Mailáth főispán tapintatos közbenjárása következtében a szeptember 29-én tartott alispánválasztás a legnagyobb rendben folyt le. Első alispánná Majthényi Antalt választották meg 526 szavazattal, Plachy Ferenc 322 szavazata ellenében, mire ennek pártja átengedte a küzdőteret a Majthényi-pártnak és így Búócz Imre szolgabíró lett II. alispán. A többi vármegyei tisztségeket legnagyobbrészt közfelkiáltással töltötték be. Ugyancsak csendben ment végbe az 1830. évi követválasztás is, miután Plachyt a pártja cserbenhagyta; követekül Majthényi Antal és Okolicsányi János választattak, a kik részletes utasítást kaptak a vármegyétől, melyben többek között a vármegye a magyar nyelv, a sajtó- és szólásszabadság érdekében szállott síkra.
381Az új tisztikar tevékenységét az 1830-ban fellépő marhavész vette igénybe, mely az év végéig nagymérvű pusztításokat vitt végbe. Ezt követte az ázsiai cholera, a mely 1831-ben nehéz időket mért a vármegye közönségére.
Az 1831. évi járvány.
A hazánk éjszakkeleti részeiben kitört ragály híre június havában érkezett a vármegyébe, daczára a szükséges óvintézkedéseknek, július havában már Hontban is szedte áldozatait. A ragálylyal egyidejűleg érkezett a felvidéki lázadás híre, mely az úri osztály között nem csekély ijedelmet keltett. Mindazonáltal a vármegye tisztikara, Majthényi Antal I. alispánnal az élén, a ki teljhatalommal ruháztatott fel, ezúttal is megállta helyét. Ha nem is lehetett a ragály továbbterjedését megakadályozni, az észszerű óvintézkedések mégis csökkentették az áldozatok számát. A műveltebb osztályból alig 6-8-an estek áldozatúl, sőt egész helységekben, így a három Túrban, és a két Szelényben nem fordult elő choleraeset. A november 28-án tartott közgyűlésen már örömmel jelentette a vármegye alispánja a ragály megszünését. A rendek köszönetet szavaztak a tisztikarnak, és Steger János vármegyei főorvosnak eredményes fáradozásukért.
Pártszervezkedések.
Az 1832-36. évi országgyűlés egybehívásával a vármegyében a pártok elvi alapon szervezkedtek. Az egyik párt, a mérsékelt haladásnak volt híve, ezek voltak a conservativek, míg a másik pártot, mint az országban általában, a vármegyében is ellenzéknek nevezték. Még az országgyűlés egybehívatása előtt Hontban szép ünnepélyt rendeztek Majláth György főispánnak a tisztelői; arczképét közadakozásból lefestették és a február 27-én tartott közgyűlésen leleplezték. Az 1832-36. évi országgyűlésre a vármegye ismét Majthényi Antalt, követtársáúl pedig Baloghy Imrét küldte.
Báró Wesselényi Miklós pere.
Alig távozott Majthényi a vármegyéből, az ellenzék teljesen szervezkedett és mindegyre jobban tért foglalt. Vezérei Luka Sándor főszolgabíró, Fehérváry Miklós és Sembery Imre voltak. Az utóbbi főleg a szónoklataival tüntette ki magát és egyike lett az ellenzék vezérszónokainak. Az ellenzék első nagyobb tevékenységét a Wesselényi-ügyben fejtette ki, midőn rendkivül zajos közgyűlés után, 1835-ben, utasításúl adta követeinek, hogy a szatmári megyegyűlésen mondott beszéde miatt hűtlenségi perbe vont báró Wesselény Miklós ellen a kereset megszüntetését szorgalmazzák. Ugyanezen a közgyűlésen került tárgyalás alá a Buda és Pest között állandó híd ügye. Ekkor jött tanácskozás alá az általános vámfizetés kérdése és Hont is azok közé a vármegyék közé tartozott, melyek a hídon való általános vámfizetés mellett nyilatkoztak, a mi azután törvénynyé vált s a nemesi adómentesség bástyáján az első rést ütötte. A sérelmek tárgyalása majdnem az egész 1835. éven át folyt, miközben az erőre kapott ellenzék, hogy Luka Sándornak új tért nyujtson, tehetségeinek érvényesítésére, Baloghy visszahívását kívánta, kinek helyébe Luka Sándort küldték követnek. 1835 tavaszán Majthényi is megvált követi állásától, miután a vármegye szabad szellemű követi utasításaival nem értett egyet. De a kormány csakhamar más működési teret szerzett tehetségeinek.
Az 1835 június 23-án megtartott tisztújítás legnagyobb rendben folyt le. Tersztyánszky Sándort, mint Nyáry Antalt közfelkiáltással választották meg alispánokká és a többi tisztségeket is legnagyobbrészt közfelkiáltással töltötték be, csak nehány szolgabírói állás betöltésénél volt névszerinti szavazás. A másnap megtartott követválasztáson Tersztyánszky Antal kapott többséget Okolicsányi János ellenében. Ebben az évben tömérdek ügy várt még elintézésre, nevezetesen a vármegyei székház építése és régibb számadási ügyek; ugyanezen évben kezdte a vármegye a Korpona-devicsei út építését; ebben az évben szervezték a csendbiztosi állást és mellé négy pandur fogadtatott fel s ügyelt a közbiztonságra. (Gyürky i. m. I. 198.)
Kossuth Lajos.
A országgyűlés berekesztése után a kormány gróf Pálffy Fidélt nevezte ki főkanczellárrá, a ki működését azzal kezdte, hogy az országgyűlési ifjúság közűl többeket elfogatott. Fogságba került Kossuth Lajos is, miért az országgyűlés alatt szerkesztett Törvényhatósági Tudósításait kiadta; Wesselényit pedig hűtlenségi bűnben marasztalták el. Midőn a vármegye a kormány önkényes intézkedéseiről értesült, heves támadásra készűlt a megyegyűléseken, a mit csak fokozott Baloghy János híres barsi követ megjelenése, a ki ellenállásra buzdította a rendket. A vármegyei közgyűlések ettől kezdve zajos lefolyásúak voltak. Tersztyánszky I. alispán hasztalan gyűjtötte egybe a konzervativ papokat és táblabírákat, nem tudott a Luka Sándor, Sembery Imre, Fehérváry Miklós és Boronkay 382Lajos vezetése alatt álló ellenzékkel megküzdeni. Ez a küzdelem 1839-ig szinte szakadatlan tartott.
Árvíz és marhavész.
A politikai küzdelmetek két szomorú eset szakította meg 1838-ban; egyik a Duna áradása, melynek következményeképen az Ipoly és a Garam is kiöntött, roppant károkat okozván a partmenti községeknek; a másik az ez évben fellépő marhavész, mely szintén jelentékeny hátrányára vált a vármegye gazdasági fellendülésének.
1837-ben a vármegye czímeres pecsétjét magyar körirattal látta el, de a helytartótanács 1838-ban keményen megrótta e miatt a vármegyét, sőt annak használatát is betiltotta. A vármegye ugyan ellenkezni akart, de nehogy a pecsét hitelessége kétséges legyen, a rendek belenyugodtak a helytartótanács intézkedésébe; de utasították az 1839-40. évi országgyűlési követeket, hogy tegyék szóvá ezt az ügyet az országgyűlésen. (Gyürky i. m. I. 208.) A kormány önkényes intézkedései következtében az 1839. évi követválasztás mozgalmasnak igérkezett, de a kozervativ-párt elvesztvén lába alól a talajt, az egész vármegye szinte egy szívvel és lélekkel sorakozott az ellenzék zászlója alá. Követekül Luka Sándor és Sembery Imrét, alispánokul Luka Sándor és Baloghy Imrét választották meg. Mailáth György főispán, a kit a tisztújító közgyűlés előtt országbíróvá neveztek ki, nem akart a vármegye kivánságával szembe helyezkedni és az ő tapintatos magatartásának köszönhető, hogy a követválasztás és a tisztújítás a legnagyobb rendben, szinte ünnepies hangulatban folyt le, holott ugyanekkor a szomszéd Bars és Nógrád vármegyék közgyűlései heves és zajos jeleneteknek voltak színhelyei.
Hont vármegye fénykora.
Ez volt Hont vármegye fénykora. A szabadságharcz előtti időkben és ez egészen Mailáth Györgynek a főispánságtól való lemondásáig tartott. Rövid idő mulva azonban mélyreható változás állott be a vármegyei közéletben. Az ellenzék egyik vezére, Luka Sándor, első alispán, 1842-ben a váltófeltörvényszék bírájává neveztetett ki és távozása után bátyja, Luka Antal, nyiltan a feléledt konzervativ párthoz szegődött. Az ellenzék egyideig vezér nélkül maradt. Sembery Imre, fényes tehetségei daczára, nem volt alkalmas pártvezérnek. Baloghy Imre alispán sem tudott pártfegyelmet fentartani; mindazonáltal az ellenzék az 1842. évi tisztújításon győzelmet aratott a konzervativ-párt felett. Az 1842 május 11-én tartott egyik legzajosabb tisztújításon Baloghy Imre és Sembery Imre választattak meg alispánoknak, a konzervativek jelöltjei, Kubinyi Vilmos és Gyürki Sándor ellen. A tisztikart is az ellenzéki emberekkel töltötték be. Bármily nagy győzelme is volt ez az ellenzéknek, a lefolyt korteskedések elhintették a viszály magvát a két párt között, mely rövid idő alatt sajnálatos eseményeknek vált szülőokává.
Mailáth főispánságának utolsó évében vette kezdetét az Ipoly folyó szabályozása, mely ügyben gróf Zichy Ferenc bihari főispánt küldte ki a kormány biztosul.
A kormánynak főtörekvése, 1842-től kezdve, a közelgő országgyűlésre tömör kormánypárti többség megszervezése volt, mely czélt az adminisztratori intézmény életbeléptetésével kivánta elérni. Mailáth főispán, a ki már ekkor a legmagasabb méltóságok egyikét töltötte be,1843. tavaszán megválván a honti főispánságtól, helyébe Luka Sándor neveztetett ki helytartóvá. Kinevezésében a vármegye nem talált semmi törvényelleneset, sőt örömmel látta viszont a régi ellenzéki férfiút szülővármegyéjében; kineveztetésének hírére az első alispán vezetése alatt üdvözlő küldöttség ment a fővárosba, az új főispáni helytartóhoz, a ki őket magyaros vendégszeretettel fogadta. Az 1843-44. évi országgyűlési követválasztás már a Luka Sándor elnöklete alatt tartott közgyűlésen ment végbe. Közfelkiáltás útján Fehérváry Miklós és Szentkirályi László küldettek ki követekül, az előbbi az ellenzék régi vezéralakja, az utóbbi teljesen jelentéktelen egyéniség volt, a kit csak a véletlen juttatott e fontos tisztségbe. (Gyürky i. m. I. 249.) A mily csendben ment végbe a követválasztás, épp oly mozgalmasnak igérkezett a tisztújítás. A konzervativ-párt már tavasz óta erősen szervezkedett és készült a tisztújításra; kortesek járták be az egész vármegyét és itatták a vidéki kis nemességet; ezzel szemben az ellenzék még a jelöltekben sem tudott megállapodni, mikor Luka Sándor a tisztújítás napját váratlanul 1845. április 24-ére tűzte ki. A meglepett ellenzék a választást, mely különben is a törvényes három év letelte előtt tűzetett ki, a választási lajstromok megsemmisítésével akarta megakadályozni. A vihar csakugyan kitört április 14-én, a választási 383lajstromok hitelesítése végett egybehívott közgyűlésen, melyen a szelidlelkű Baloghy alispán elnökölt. A választási lajstrom hitelesítését ugyan megakadályozták az ellenzékiek, a kik verekedéshez fogtak, mire a gyűlés feloszlott; de tíz nap mulva Luka Sándor főispáni helyettes katonai fedezet mellett megtartotta a tisztújítást, a nélkül, hogy a választók lajstromát, melybe számos nem választó is szerepelt, hitelesíttetné. A lefolyt tíz nap alatt a konzervativ-párt megnövekedvén, könnyű győzelmet aratott az ellenzék fölött. Alispánokul ifj. báró Majthényi Lászlót és Vajda Istvánt választották, de a tisztikar jó része a régiekből alakult; ezeket a győztes párt meghagyta helyeiken.
A főispáni helytartó eljárása nagy ingerültséget okozott a vármegyében és Pesten az ellenzéki körökben is, hol nyiltan követelték eltávolítását, sőt Pirker László egri érsek más, alkalmasabb egyént ajánlott helyébe. Mindazonáltal a kormány a főispáni helytartót a helytartói állások újjászervezése alkalmával (1845.) meghagyta állásában és megdorgálta a honti rendeket, a kik az augusztus 11-ére kitűzött közgyűlés másodnapra történt elhalasztása miatt körlevélben panaszt emeltek, mely panaszt utóbb több vármegye, nevezetesen Pest, Zala és Szabolcs is magáévá tett. (Millenn. Tört. IX. 632., 634.)
Az 1846. január 7-én tartott közgyűlésen felolvasták a felség leiratát, mely az augusztusi közgyűlésen történtek miatt a király rosszalását fejezi ki; erre a közgyűlés az ellenzék vezérei ellen tiszti kereset megindítását mondta ki. Később némileg csillapodott az izgatottság a vármegyében, de azért az ellenzék vezérszónokai, Ivánka Zsigmond, Baloghy Lajos, Gyürky Ede, Boronkay Lajos, Okolicsányi Kálmán stb. nem mulasztottak el egy alkalmat sem, hogy az adiministrator ellen a haragjuknak kifejezést ne adjanak; az administrator pártja sem maradt adós nekik, így tehát zajos és izgalmas közgyűlésekben nem volt hiány. A »honti állapotok« csakhamar közbeszéd tárgyai lettek a sajtóban és az ellenzéki körökben; felköltötték Kossuth Lajos figyelmét is, a ki 1846 deczember 10-én báró Wesselényi Miklóshoz intézett levelében a következőket írja: »a mi Hontban történt, félek, kicsinyben képe annak, a mi az egész országban történend.« (Tört. Tár 1903. évf.)
Az 1847. november 7-ére összehívott utolsó rendi országgyűlésre Paczolay Jánost és Bory Pált választották követekül. Luka és báró Majthényi szívesen vették volna ugyan, ha az ellenzéki vezérfiak egyikét megnyerhették volna követül, de egyezséget nem sikerült létrehozniok, mert a vármegyei ellenzék főtörekvése az administratori rendszer megbuktatása volt. 1848. év elején azonban Bory helyébe Kalocsa Antalt választották követül, a kinek magatartása nem volt népszerű a vármegyében; de ekkor már előre vetették árnyékukat azok az események, melyek rövid hetek alatt a rendi alkotmányt átalakították.
A márcziusi események hírét benső örömmel vették a pártok vezérférfiai egyaránt. a nagy átalakulás napjaiban ledőltek azok a válaszfalak, melyek a rendeket éveken át elkülönítették és mire az alkotmány, a fenyegetett közszabadság megvédésére került a sor, már egy táborban találjuk az egész vármegyét. Mielőtt ennek előadásához fognánk, rövid visszapillantást kell vetnünk az 1848 előtti közigazgatásra, valamint a XIX. század első felében levő gazdasági társadalmi és művelődési viszonyokra.
Közigazgatási beosztás 1848 előtt.
A XIX. század elején a vármegye közigazgatásilag négy járásra oszlott, ú. m. bozóki-, ipolyi-, selmeczbányai-, és báthira. A vármegyei tisztikar tagjai voltak: két alispán, egy fő- és két aljegyző, egy fő- és két alügyész, két fő- és négy aladószedő, egy főbiztos, egy pörtárnok, egy számvevő, négy fő- és nyolcz alszolgabiró, 12 esküdt, négy járási biztos, egy főorvos, egy földmérő, négy seborvos és egy várnagy. A vármegyei közigazgatás élén az I. alispán állott, ő elnökölt leggyakrabban a közgyűléseken, miután a vármegye főispánjai többnyire más magas méltóságokat töltöttek be, mint herczeg Koháry Ferencz, a ki udvari főkanczellár, báró Eötvös Ignácz, a ki egyszersmind Abaúj vármegye főispánja, Majláth György, a ki előbb kir. személynök, majd országbiró volt. Mindemellett az alispán nem volt a vármegyei tisztviselőknek főnöke, mert a tisztviselők a közgyűléstől nyerték az utasításokat és annak voltak felelősek; az alispánnak mégis a saját hatáskörében végzendő teendők, valamint a törvényszékeken való elnöklés nagyon igénybe vette idejét.
A járási igazgatás élén a főszolgabiró állott, a ki mellett két alszolgabiró és három esküdt működött. a főszolgabirók peres ügyekben az alispán segédbirái 384voltak és első fokban bíráskodtak a hozzájuk utalt peres ügyekben; ezenkivül közrendészeti, közigazgatási és adóügyekben az első fokon eljáró hatóságot képviselték.
Mailáth György.
(Az Orsz. Képtárból.)
Vármegyei pénztárak.
A vármegyének két pénztára volt, az egyik a hadi pénztár, melyben az országgyűlésen megszavazott hadiadót tartották, honnan Beszterczebányára szállították azt; a másik a házi pénztár volt, ebből fedezték a vármegyei közigazgatás, gyámügy, közegészségügy, közbiztonság költségeit, úgyszintén a közgazdaság előmozdítására szükséges kiadásokat. Volt még nemesi pénztár is, melynek határozott rendeltetése nem volt, de a század közepén ebből fedezték az országgyűlési követek napidíjait. (Gyürky i. m. I. 24-25.)
A tisztikar fizetése.
A vármegyei tisztviselők fizetése igen szerény volt. 1820-ban például a főispán fizetése 1000, az I. alispáné 700, a II. alispáné 350, a főjegyzőé 500, a főszolgabíróé 300 ft volt; utóbb a főispán fizetése 1500 frtra, majd az administratori intézmény behozatalával fizetése 6000 frtra emelkedett
Közgyűlések.
A vármegyei közgyűlések, a kemenczei vármegyeház leégése után, rendszerint Ipolyságon tartattak, de miután a vármegyeház csak 1848 után készült el, a közgyűlések az 1830-32-ben épült megyeház balszárnyán levő teremben, de gyakran a megyeház udvarán felállított fából készült teremben, vagy néha sátrak alatt tartattak. 1836 május 2-án Márianosztrán tartott a vármegye közgyűlést és ez alkalommal avatták fel az 1809. évi győr-kismegyeri ütközetben elesett, vagy utóbb sebeikben elhalt nemesek emlékoszlopát. 1834-ben épült a kis megyeház, vagy a másod-alispánlak.
Gazdasági viszonyok.
A vármegyei gazdasági viszonyok is nagy lendületet vettek a XIX. század elején, különösen az állattenyésztés terén, miután a gazdálkodás súlypontja az állattenyésztés volt és a vármegye ennek emelésére törekedett. A vármegye négy ménlovat tartott, mely intézkedéssel a Garam és az Ipoly völgyében a lótenyésztés eléggé kedvező eredményt mutatott. A szarvasmarha-tenyésztés nem volt ily kedvező viszonyok között. a községek közűl egyedűl Szakálos, Vámosmikola, Ipolypásztó és Ipolyszalka mutatnak fel némi eredményt, de a magánbirtokosok közűl nem volt Hontban ez időtájt nevezetesebb gúlya. Nagy lendületet vett még a juhtenyésztés. A herczeg Coburg-Koháry, gróf Esterházy, hg. Esterházy és hg. Pálffy-féle uradalmakban nemesített juhnyájak voltak. Azonkívül virágzott a méhtenyésztés, sőt 1848 előtt a selyemhernyótenyésztés meghonosítására is tettek kisérletet. A szőlőművelés a XIX. század első felében főleg Kemenczén, Perőcsényben, Kövesden virágzott. Jó bort készítettek még Öcsödön, Lissón, Szúdon, Tótfalún (Prandorf), Nádason, Szelényben, Nagymaroson, Zebegényben és Börzsönyben. az évi termés a XIX. század II. és III. évtizedeiben mintegy 277.000 akóra volt tehető. A gyümölcstermelés terén első hely illeti meg az akkoriban Zólyom vármegyéhez tartozó Korpona városát, melynek lakói az 1785-ben tett jelentés szerint, túlnyomóan bor- és gyümölcstermelésből élnek. (Marczali i. m. I. 80.) Jó gyümölcs termett még Nagymaroson, Zebegényben, Szobon, Börzsönyben, Némethiben, Szentantalon és Szebellében. A dohány, mely palánki néven volt ismeretes, leginkább Füzesgyarmaton, Pereszlényben termett; az évi termés mintegy 16.000 mázsára tehető. A gazdasági viszonyokra rendkívül jó hatással volt a »honti fiók gazdasági egylet« alakítása, mely 1838-tól 1846-ig állott fenn. Ebben az évben újjá akarták alakítani, de ez igen sokáig húzódott, és mire az 1848. évi mozgalmas idők bekövetkeztek, az egyesület sem tudott többé új életre kelni.
Az erdőgazdaság jelentékeny helyet foglalt el a vármegyében. az összes erdőterület, a XIX. század első felében, 144.724 holdat tett. A vármegye különös gondot fordított az erdészetre; a közgyűlési jegyzőkönyvekben számos intézkedést találunk, melyek az erdők pusztításának megakadályozását czélozták. A fakereskedés terén id. Luczenbacher Pál szerzett elévülhetetlen érdemeket, a ki az atyjától átvett üzletet Szobon a fejlődés magas fokára emelte. Már a XIX. század közepén messze külföldön híres volt a szobi telep; az itt létesített fűrészmalom, hajógyár még az 1848 előtti korszakban számos munkást foglalkoztatott.
Ipar és kereskedelem.
Az ipar és kereskedelem terén a vármegyében nem tapasztalhatunk lendületet. Magában a vármegyében egyetlen élénkebb város sem lévén, a kereskedelem, forgalom, leginkább Léva, Selmeczbánya, Korpona, Balassagyarmat és Esztergom felé irányúlt. Korponán már a XVIII. században fejlettebb iparra találunk, így az 1780. évi jelentés szerint ott többek között órás és zsemlye-pék 385is volt. (Marczali i. m. I. 80.) A selmeczi cserép-pipák már a XIX. század elején kapósak voltak. Cserépedény készítésével foglalkoztak a belujaiak; üveghuták állottak Csábrágon és Derzsenyében; míg Bozók, Szenográd, Csábrágvarbók és Cseri lakói faeszközök, hordók és abroncsok készítésével foglalkoztak.
Czéhek.
A szatmári békekötéstől egész az 1848-iki nagy átalakulásig, a következő czéhek nyertek czéhszabályzatot vagy kiváltság-leveleket. Alsóbakán a mészárosok 1828-ban. Bakabányán a fazekasok 1782-ben, a kőmívesek 1801-ben, a mészárosok 1828-ban. a bányavárosi festők 1823-ban. Báton a mészárosok 1828-ban. Bélabányán a kalmárok 1829-ben. Börzsönyben a mészárosok 1828-ban a molnárok 1844-ben, a bodányiakkal és a bényiekkel együtt. Damásdon és Deménden, valamint Felsőtótbakán a mészárosok 1828-ban; Felsőzsemberben a mészárosok 1828-ban. Felsőszemeréden a mészárosok 1828-ban, Ipolypásztón, Peszeken és Paláston a mészárosok 1828-ban. Ipolyságon a csizmadiák 1821-ben, a mészárosok 1828-ban. Korponán a csizmadiák 1731-ben. Nagymaroson az asztalos, kádár, ács, kovács, bádogos, üveges, pék, varga, csizmadia, takács, szücs, szabó, kerékgyártó, kőműves együttes czéh 1840-ben, a molnárok 1844-ben. Paláston a mészárosok 1828-ban; Perőcsényben a mészárosok 1828-ban. Selmeczbányán a kalaposok 1727-ben tót czéhszabályzatot nyertek, az eredeti német helyett; a fürdősök és borbélyok 1732-ben, kötélverők 1737-ben, szabók 1738-ban. III. Károly királytól nyertek szabadalomlevelet, fazekasok 1775-ben, takácsok 1805-ben, I. Ferencz királytól, kalmárok 1829-ben. Szokolán, Zalabán és Szobon a molnárok 1844-ben; a Vámosmikolán valamint Zebegényben és más helységekben lakó molnárok 1844-ben; végül a mindkét (Alsó és Felső) Zsemberben lakó mészárosok 1828-ben. (Szádeczky Lajos. Értek. A tört. Köréből XIV.)
A bányamívelés a XIX. század első felében mintegy 10.000 embernek adott foglalkozást.
A kereskedésben nevezetes helyet foglalt el a gyapjú, fa és bor. A gyapjúkereskedést leginkább a nyitrai és a balassagyarmati zsidók közvetítették, a fakereskedést a Luczenbacher-család. Nevezetesebb gabonavásárok voltak Selmeczbányán, Báthon, Ipolyságon, szarvasmarhavásárok pedig Báthon és Szokolán.
Vásárszabadalmak.
Selmeczbánya városának II. József császár 1786. április 14-én évenként négyszer, mindenkor négy napon át tartandó vásárra, 1843. márczius 16-án pedig V. Ferdinánd király hetenkint egyszer minden szerdán tartandó marhavásárokra adott engedélyt. (Ered. a városi levéltárban.)
Selmeczbányán kívül az 1848 előtti korszakban még a következő helységek nyertek vásárszabadalmakat: Bélabánya (1843), Börzsöny (1804), Ipolyság (1785, 1793, 1815) heti-vásárra; Szentantal 1757-ben országos vásárra, Korpona 1798 orsz. vásárra. (Illéssy: Vásárszabadalmak Jegyzéke.)
Társadalmi élet.
A társadalmi élet nyáron át leginkább a szalatnyai fürdőn összpontosult. Szalatnya, mely ekkor igen kedvelt fürdőhely volt, mint a Koháryak, később a Coburgok birtoka, gyakran látott fejedelmi vendégeket. Megfordult itt Petőfi Sándor is, mint a Boronkay család vendége. Nyáron át gyakran tartottak tánczmulatságokat Szalatnyán, sőt ott kisüléseket és a közgyűléseket megelőzőleg szokásossá vált értekezleteket is tartottak. Szalatnyán kívül, 1848 előtt, nem is volt nagyobb terem a vármegyében. Ipolyságon a megyeház még nem készűlvén el, gyakran a megyeház tanácskozási fabódéját használták fel tánczmulatságokra vagy lakomák tartására, leginkább tisztújítások és követválasztások alkalmával. Farsangkor a vármegyei családok leginkább Lévára jártak tánczmulatságokra, melyek akkoriban híresek voltak. Később, a mikor az ipolysági kaszinó felépült, ott voltak a tánczmulatságok. A közművelődés előmozdítására a kaszinóegyesület 1839-ben könyvtárt alapított, de ez 1848-ban, midőn a kaszinó kórházzá alakíttatott át, elkallódott. Fehérváry Miklós és Gyürky Medárd kezdeményezésére még 1836-ban társulat alakult a történelmi emlékek gyűjtése és tanulmányozása végett, mely társulat ásatásokat is végzett a vármegye területén. Ez a társulat 1844-ben feloszolván, becses gyüjteményét a Nemzeti Múzeumnak ajánlotta fel. Volt egy más társulat is, mely oly folyamodásokat, hivatalos jelentéseket stb. gyűjtott egybe, melyek a megzavart eszme és a kificzamodott irály torzképei voltak. Ennek a társulatnak, mely a mai élczlapokat pótolta, szintén Fehérváry Miklós volt a lelke. (Gyürky i. m. I. 145.) Ezenkívül az urak és 386a hölgyek kisebb társaságokat alakítottak tréfás elnevezés alatt, a társas összejövetelek előmozdítására. A vármegye évről-évre megtartotta a Szent László fogadalmi ünnepélyt, melyet a vármegyében dühöngött döghalál megszüntének emlékére ültek meg. Ezt az ünnepélyt mindig legnagyobb fénynyel tartották meg és közgyűléssel kezdték, melynek befejeztével a nagy számmal egybegyült rendek isteni tiszteletre mentek. Majd utána az alispánok látták vendégszerető asztaluknál az egybegyűlteket. Ezek az ünnepélyek 1840-ben szüntek meg vallásfelekezeti okokból.
A társadalmi viszonyok némileg elvették a pártviszályok élét és egyszersmind előkészítették a talajt a nagy átalakulásra. A bekövetkezett küzdelem napjaiban, midőn már ledőltek a pártok közötti válaszfalak, az egységes vármegyei társadalom állott síkra a nemzeti eszmékért, valamint az elnyomatás éveiben is ez tartotta fenn a nemzeti létünkbe vetett hitet és a jobb időkben való reményt.
III. A szabadságharcztól a kiegyezésig.
A forradalom.
Míg a pozsonyi országgyűlésen a bekövetkezendő nagy események előszele érzett, addig az 1848. márczius 13-án Luka Sándor elnöklete alatt tartott hontvármegyei közgyűlésen egybegyűlt rendek a lemondott Bory Pál helyébe küldendő követ választásával voltak elfoglalva. Országgyűlési követté Kalocsa Antalt választották meg egyhangulag. Ezen a közgyűlésen történt az első közeledés az egymással éveken át engesztelhetetlen harczban álló pártok között, minek jeléűl a főispáni helytartó a tisztújítást április 13-ára tűzte ki, de ennek megtartását az időközben bekövetkezett események meggátolták. A közgyűlés után, midőn, mintegy a kibékülés jeléűl, az ellenzék vezérférfiai első ízben ebédeltek a főispáni helytartónál, érkezett a bécsi forradalom kitörésének híre Ipolyságra. Alig nehány nap múlva, márczius 20-án, ismét együtt találjuk a vármegye rendeit a közgyűlésen, melyen ez alkalommal báró Majthényi László első alispán elnökölt. Ezen a közgyűlésen értesültek a rendek az első független felelős magyar miniszterium kinevezéséről. Az első hírek hatása alatt a vármegyei közgyűlés az ipolysági só- és postahivatalokon a kétfejű sasos czímerek eltávolítását és magyar czímerekkel leendő felcserélését határozta el, melynek keresztülvitelére Okolicsányi Antal táblabíró vezetése alatt bizottságot küldtek ki. Az úrbér eltörlése tárgyában kelt törvényeknek megmagyarázását pedig az egyes községekben népszerűségnek örvendő férfiakra bízták.
Pánszláv izgatások.
A pártok között létrejött teljes béke és a pozsonyi országgyűlésre küldött követek jelentésének hatása alatt szétoszlott rendeket alig nehány nap múlva a vármegye északkeleti részeiből jövő hírek aggasztották. A mint az új törvényeket a népnek kihirdették, nehány rajongó pánszláv, mint Rotharides János pribeli tanító, társával, Král Jánossal, a két Pribelen, Prikleken és a három Palojtán, halálfővel ellátott zászlókkal végigvonúlva kezdték izgatni a tót népet az úri osztály és a vagyonjog ellen. Az egybecsődített nép késznek nyilatkozott a vezetőket követni, de nehány napon át csak ivással és szónoklatokkal töltötték idejüket. E kommunisztikus mozgalmaknak csakhamar végük is szakadt. A mozgalom első hírére a vármegye alispánja Majzik Sándort küldte a helyszínére, a ki a vármegyei csendbiztossal, nehány pandurral és vármegyei hajdúval csakhamar helyreállította a rendet. Mire a márczius 30-ára kitűzött közgyűlés megnyíttatott, a főczinkosok már a vármegye börtönében ültek. A közgyűlés Buócz Imre elnöklete alatt külön törvényszéket küldött ki, melynek Gyürky Antal is tagja volt. A tövényszék a kisebb bűnösökkel hamar végzett, de Král és Rotharides pere sokáig húzódott, a kiket, midőn a nemzetőrség eltávozott a vármegyéből, Budára vittek az államfogházba. (Pongrácz Lajos: Kivonatok Hont vármegye jegyzőkönyveiből. - Gyürky Antal. i. m. I. 283.)
A márczius 30-án tartott közgyűlésen Paczolay János követ, a ki konzervativ politikai álláspontján nem tudott megegyezni Kossuth Lajos irányzatával, sőt a pozsonyi országgyűlésen nyiltan szembe is helyezkedett azzal, látván, hogy a helyzetet teljesen Kossuth uralja és így opponálásától már mit sem 387várhatott, lemondott a követi tisztéről. A közgyűlés ekkor Okolicsányi Antalt, a vármegyei ellenzék régi tagját, választotta meg, de mire Okolicsányi felérkezett Pozsonyba, már csak a szentesített törvények kihirdetésén vehetett részt. A mint az új törvények kihirdetés végett leérkeztek a vármegyéhez, a szolgabíráknak legott meghagyták, hogy a községi képviselők választását minden községben keresztülvigyék, ekként az első vármegyei közgyűlésen minden község, a községi bírón kívül, két taggal volt képviselve.
A május 4-én tartott közgyűlés rendkívül népes volt, úgy hogy a megyeház termében meg sem volt tartható, ezért a vármegyeház udvarán gyűltek össze a megjelentek. Ezen a közgyűlésen tették meg jelentésüket az utolsó rendi országgyűlés követei és hirdették ki az 1847-48. törvényeket. Ekkor határozott a vármegye a nemzetőrség kiállítása és begyakorlása fölött is. Az új törvények életbe léptetésével súlyos feladat hárúlt a vármegyei tisztikarra. Nekik kellett szervezni a törvényhatóságot az 1848. törvények értelmében és az úri székek eltörlésével a vármegyei törvényszék teendői is rendkívül megszaporodtak.
A nemzetőrség szervezése.
A legnagyobb feladat a vármegyei nemzetőrség szervezése volt és ebben Hont vármegye kitett magáért. Már a május 4-én tartott közgyűlésen 1000 darab szuronyos puskát kért a vármegye a kormánytól és a nemzetőrség begyakorlására a vármegyéből származó volt cs. kir. tiszteket küldte ki: (Ivánka Imre, Horváth Rudolf, Palásthy Géza, Gyürky Gyula, Pongrácz Sándor és István, Pazsiczky Gyula). A nemzetőrség tisztikarát saját maga választotta, őrnagyát azonban a kormány nevezte ki. A gyalogság őrnagya Blaskovits Pál lett, a lovasoké Horváth Rezső volt cs. kir. huszárszázados; a lovasság csupán egy századot képviselt, ezért a nógrádiakkal egyesítették, de e század megállta helyét. A legénység leginkább a szikinczevidéki gazdag kálvinista falvakból kerűlt ki, de ott találjuk a vármegyei családok színe-javát, mint Zmeskall Zsigmond, Luka Sándor, Totovics Szilárd, Szolyovszky Sándor, Huszár Sándor, Bolgár Gábor, Sántha Ignácz, továbbá a Nedeczky, Lestyánszky, Simonyi és Ulmann családok sarjait. A honvédség szervezésében oroszlán része volt Ivánka Imrének, a kit szoros barátság fűzött Kossuth Lajoshoz; később az ő tanácsára történt az is, hogy Görgeyt fővezérré nevezték ki.
A május 15-én tartott közgyűlésen értesült a vármegye Garamszeghy Géczy Péternek főispánná történt kineveztetéséről. A vármegye gróf Teleki Lászlót szerette volna főispáni székében látni, s ez iránt még áprilisban küldöttséget menesztett a miniszterelnökhöz; de Teleki még április 19-én kelt levelében kijelentette a vármegye közönségének, hogy a főispáni méltóságot nem vállalhatja el. Így azután a kormány választása Géczyre esett, a kinek nem volt ugyan nagy összeköttetése a vármegyében, mégis szívesen fogadták. A beiktatás május 24-én ment végbe, de már kevesebb fénynyel és ünnepséggel, mint azelőtt. Géczy nem nagy részt vett a vármegye ügyeinek intézésében, és így a közigazgatás, e nehéz napokban, teljesen az első alispán vállaira nehezedett.
Országgyűlés.
A június 5-én tartott közgyűlésen olvasták fel az országgyűlés egybehívásáról szóló királyi leiratot. Az 1848. törvények értelmében Hont vármegye három képviselőt küldött az országgyűlésre, Selmeczbányán kívül; így alakúlt az ipolysági, szalkai és németi kerület. Az első képviselőházba Ivánka Zsigmondot (ipolysági), Okolicsányi Antalt (szalkai), Sembery Imrét (németi) küldte fel a vármegye, míg Selmeczbányán Jendrassik Miksát választották képviselővé. A képviselőválasztás Szalkán nem ment símán, Okolicsányit a nép nem szerette és helyette Luczenbacher Pált óhajtotta volna, de Luczenbacher az izgatott hangulatra való tekintettel visszalépett a jelöltségtől; mindennek ellenére Szalkán a választás befejeztével véres verekedés támadt, mely ügyben a vármegye külön bizottságot küldött Szobra. (Gyürky Antal i. m. 287. - Pongrácz Lajos: Kivonatok Hont vármegye Jegyzőkönyveiből).
Alig gyűlt egybe a képviselőház, mindenfelől vészfelhők tornyosultak a hazára. A nemzeti állam megteremtését féltékeny szemmel néző nemzetiségek már tavasz óta mozgolódtak, főleg a határőrvidéken, mely mozgalmak szálai messze elágaztak. Mire az országgyűlés egybegyűlt, a délvidéken a szerbek már nyílt támadással törtek a magyarság ellen, mely mozgalmak napról-napra aggasztóbb jelleget öltöttek. Gróf Batthyány Lajos miniszterelnök kiáltványára, a vármegye még a júniusi közgyűlésből kiküldte Gracza Antalt és Gyürky Antalt, 388hogy a kormány részére katonákat toborozzanak. A kormány rendelkezésére álló hadierő azonban a délvidéki lázadás leküzdésére nem bizonyúlván elégségesnek, a hadügyminiszter a vármegye nemzetőrségét is fegyverbe szólította. A hadügyminiszter rendeletére a vármegye július 22-ére Ipolyságra hívta egybe az egész nemzetőrséget, melynek száma a 6000 főt meghaladta, honnan július 23-án Majthényi László első alispán vezérlete alatt megindúltak Vácz felé. Itt azonban a komolyabbak belátták, hogy ily fegyelmezetlen sereggel mi sem érhető el, azért a kormány az ő közbenjárásukra a honti nemzetőrséget nehány nap multán hazaeresztette.
Majthényi László azonban ekkor már nem sokáig maradt meg alispáni székében, minthogy felfogásával nem tudta, vagy nem akarta összeegyeztetni azoknak a feladatoknak a teljesítését, melyeket reá ezekben a nehéz időkben az első alispánság megtartása rótt volna. Lemondásának, illetőleg a nemzeti küzdelem szinteréről való visszavonulásának indokait megvilágítja a szabadságharczban tanusított szereplése, mely alatt Schlick táborában császári biztosként működött. Majthényi lemondásával a július 20-án tartott közgyűlés Luka Antalt választotta meg első alispánná; Vajda II. alispán megmaradt állásában, de a tisztikarban csakhamar nagy változás állott be, mert a tisztviselők nagy része honvédnek csapott fel.
Azok a honti hősök, a kik szabadságharczunkban a haza, a magyar szent szabadság védelmére ellenségeink ellen vezették dicső honvédeinket, és a kiknek neveit a feledéstől sikerült megmentenünk, hadd vonuljanak fel mégegyszer az ország, a vármegyéjük szine előtt. De nem csatakészen többé, mert fájdalom, nagy részük már a föld alatt pihen, a még élők pedig már leszámoltak az élettel. Végbúcsú ez a sír széléről. Közel az idő, midőn élő régi honvéd egy sem lesz többé a föld kerekségén. Az alábbi névsor a hajdani nagy tűz utolsó fellobbanása; nyomában van a pusztulás és rom. E romokat nem hagyhattuk nyom és emlék nélkül elpusztulni. Megmentettünk annyit, a mennyit lehetett.
A 48/49-es honvédek névsora.
Itt közöljük azoknak a névsorát, a kik a szabadságharczban részt vettek. Nem teljes a névsor, mert fél évszázad multával, a részben elkallódott följegyzések híjjával, nem örökíthetjük meg mindazok nevét, a kik megérdemelnék.
Bátori Schulz Bódog tábornok, id. Ivánka Imre ezredes, Pongrácz István alezredes, Ipolyi Lajos és Sulyovszky Nándor őrnagyok, Horváth Valér, Mártonyi József, Pelczer Béla, id. Sárpy György (később garibaldista), Totovics Szilárd (Guyon segétisztje) és Salkovszky Mihály századosok, Biszterszky Károly, Fabricius Ágoston és Ferencz, Ipolyi György és Gyula, Melczer József, Nedeczky Géza, Pongrácz Péter, Schőn Alajos és Zabreczky Rezső főhadnagyok, Alvinczy János, Bernhardt Adolf, Gubik Pál, Hancsók János, Hornyák János, Kövér Mihály, Lehoczky Péter, Majovszky Vilmos és Medgyessy Sándor alhadnagyok; Belházy Lajos, Gábel Bódog, Levatay Ignácz, id. Luczenbacher Pál, Lypták Nándor, Nagy Miklós, Ocsovszky Vilmos, Pongrácz Samu, Salkovszky László, Szilvák Mihály, Tirtsch Rezső, Tóth János, Tutsek József és Weisz József őrmesterek, Achatz Mór, Belusitz János, Csókási Károly, Czigler Alajos, Emt Jakab, Etl János, Gábner Károly, Gáspár István, Haluska Ferenc, Mathäidesz István, Matuschek Pál, Nyilas András, Osstor Ferencz, Óváry János, Pallér Ferencz, Petricsek Tivadar, Péter József, Platzer Jenő, Richter Károly, Riedl Alajos, Sextus János és József, Wallach János és Weisz János tizedesek. A legénység sorában még a következők voltak: Nyéki István, Zemkó József, Grezza György, Paraj Mátyás, Metykó János, Simon Albert, Darányi Mihály, Tapló György József, Stang János, Budai József, Horváth József, Kresmár János, Péter József, Czerovszky Pál, Laky János, Koczka Alajos, Grausz Mihály, Lakatos Imre, Béres György, Pál János, Tóth József, Biksza István, Lalóha József, Góra István, Nagy György, Molnár András, Urbán István, Balázs István, Belóczy Dániel, Balázs József, Varga György, Mihalovich Ambrus, Pölyhös István, Lakatos János, Beló József, Kosik István, Alexa József, Deák Imre, Tuhószky János, Takács Pál, Rados Loizi, Mráz Ignácz, Deák Mihály, Gyenes József, Urbán András, Pobori Albert, Bugyi Ignácz, Széles István, Kovács Tamás, Halunka Ferenc, Petrezsel Ignácz (ifjú), Refka Mátyás, Dobos Ferencz, Molnár Károly, Luth Pál, Dobos Ágoston, Gáspár Ferenc, Kelemen István, Mics István, Osztor Ferenc gyalogos tizedes, Hulga Ferencz, Skerlecz János, Koncz Ferenc, Márton Fülöp, Naggal István, Mihályik János, Fischer György, Sinkov Antal, Brlos Mihály, Sinkonkin György, Gregus Pál, Pásztor József, Huszár János, Balga Pál, Filip Márton, Hives József, Bantz Lajos, Kossik József, Kafkó András, Petrovics György, Cselleng József, Balog György, Mikus János, Simkon János, Zatykó Andárs, Gáspár József, Orosz Mihály, Szudra János, Hepes András, Granza Pál, Molitórisz Gusztáv, Vida András, Simon György, Drienka 389Pál, Slapák József, Frcska József, Kállai Didi József, Soltész Mátyás, Vadrab József, özv. Kohút Józsefné közvitéz, Klenner Pál, Chugyik Mihály, Lendvai János, Ribár Samu, Vachold István, Fonka János, Hermann András, Taliga András, Nyilas András tizedes, Dudás András, Garró Sándor, Huszár József, Kakurda István, Varga József, Borza István, Kutnyiai János, Kovács József, Machó András, Kovács János, Zalay József, Sipiczki András, Galaksa János, Mészáros István, Mánik János, Kalina Márton, Kliment István, Balázs György, Hrivnak János, Balkovics János, Gály János, Matyó József, Udvardy Dávid, Repinszky János, Zvara Mátyás, Bendik János, Nagy János tüzér, Karácsonyi Jónás, Horváth Pál tüzér, Siket János, Vassenyik János, Fotyka János, Henter János, Burák János, Kollár Ferencz, Porusz József, Lachky János, Kreczmik István, Drevni András, Bukoven Mihály, Krusza Pál, Burda János, Krizsán János, Murányi György, Szlavinka János, Kavlik György, Lois Márton, Masztics Márton, Szlávik Pál, Veres Mihály, Pereszlényi Pál, Vicenc István, Veres János, Tamás István, Csáki István, Bodzsár Tóbiás, Koncz József, Csókási Károly tizedes, Zalay Ferencz, Vitális Mór, Hinel József, Vass József, Bartos János, Szalay Gábor, Lypták Nándor őrmester, Pataj Ignácz, Antal József, Belohorszky János, Szondi Márton, Kis András, Szivák György, Cseri József, Pikula János, Buszai Ferenc, Belák János, Lencsés Menyhárd, Gyenes István, Biszkup Tamás, Korcsok András, Lencsés József, Fehér György, Lekács helyesen Krekáts József, Oravecz József, Tóth János, Kovács István, Belujszky István, Polyák Mátyás, Bazsa Ferencz, Hormusz József, Kiss Ferencz, Suba István, Kutzla János, Vavrik András, Kancsik György, Luska János, Lupták József, Szekuricz János, Ergasz György, Szluka Mihály, Bencsák Sámuel, Benko József, Kormosói Szilveszter, Oroszlány János, Kardos György, Csókás András, Csókás Ferencz, Csókás István, Pásztor András, Duló János, Tóth József, Naszáli János, Varga Pál, Molnár János, Repiczki Pál, Csókás Mihály, Faborik István, Czukor János, Szabó András, Papp György, Petrás N., Móricz István, Tóth Márton, Jusztin Ignácz, Jelinek Simon, Virág József, Kis Ignácz, Szarka József (bali), Cseri József, Balga Imre, Kupkár József, Kliment József, Koczka Alajos, Laki János, Petrik József, Zelenay Pál, Trubiánky Pál, Csintalan János, Duvok Mihály, Nagy János (kőfaragó), Germányi Pál, Smitka József, Orosz Mihály, Csókány János, Gábel Bódog, Szilvák (Szivák) Mihály, Mlinár Mátyás, Polduf János, Szabó József, Kossik Adalbert, Szluka István, Bartik József, Nyemecz János, Czut Mihály, Krizsán János, Kriskov János, Hrozják György, Krinan Pál, Vermes János, Hasterik Mihály, Szabó József, Ordonyka István, Vinnye Pál.
A bekövetkezett nehéz napokban Hont vármegye hazafias áldozatkészségének megannyi tanújelét adta, Még május havában, midőn az ország polgárai a felállítandó sereg eltartására, arany és ezüst készletüknek felajánlására kérettek fel, Hont vármegyében is nagyobb mennyiségű adomány gyűlt egybe, melynek sorában legnevezetesebb volt Buócz Lajos adománya, a ki férjhez menendő leányának összes ezüstkészletét felajánlotta a haza oltárára. (Gyürky i. m. I. 289.)
A nemzetőrség visszatértével Mészáros Lázár 1200 jól felfegyverzett embert kivánt a vármegyétől, de ezt az 1200 főnyi nemzetőrségét sem rendelték a délvidékre, hanem további intézkedésig velük fegyvergyakorlatot tartottak.
Jellasics betörése.
Jellasich horvát bán betörése és a miniszterium lemondása csakhamar óriási fordulatot adott az eseményeknek. Az országgyűlés szeptember 14-én a Kossuth Lajos elnöklete alatt álló honvédelmi bizottságot felruházván teljes hatalommal, megindult a küzdelem egyfelől Jellasich horvát bán betörő hada, másfelől a fellázadt nemzetiségek ellen. A honvédelmi bizottmány még szeptember havában felhívást intézett a vármegyéhez a szeptember közepén Nyitra vármegyébe betört Hurbanisták ellen.
A vármegye az 500 nemzetőrön kívül, mely Túróczba rendeltetett, utóbb a vármegyei lovas nemzetőrséget is útnak indította Trencsén vármegyébe Horváth Rudolf vezérlete alatt, a ki Stubnyán átadván a parancsnokságot Bolgár Gábor századosnak, visszatért Hont vármegyébe, (Gyürky i. m. I. 297.) A felvidéki lázadás következtében a vármegye komoly veszedelemben forgott. A kormány még szeptember havában Beniczky Lajost küldte a bányavárosokba kormánybiztosi minőségben, a ki mellé Géczy Péter főispán is csatlakozott. Ennek helyébe Batthyány Lajos miniszterelnök Boronkay Lajost nevezte ki Hont vármegyében kormánybiztossá. (Pongrácz Lajos i. m. 33. l.) A kinevezett kormánybiztos főtörekvése első sorban a toborzás sikeres keresztülvitelére irányult. Ebben Horváth Rezső fejtett ki nagy tevékenységet. A kormánybiztos erélyes fellépésének, fáradhatatlan buzgalmának meg is volt a kivánt eredménye. Még október havában a nemzetőrség két százada felkészülvén, november 20-án útnak indult Túrócz vármegyébe. E sereg számát a vármegyei jegyzőkönyv ezerre, Gyürky Antal ellenben csak háromszázra becsüli; de maradt ezenkívül még egy csapat Ipolyságon, 390úgyszintén egy mozgó nemzetőrcsapatot is szerveztek a vármegye területén Blaskovich Pál parancsnoksága alatt, a belrend és a közbiztonság fentartására.
A felvidéki hadjárat.
A mint Windisch-Grätz hada 1848 végén feltartóztathatatlanúl közeledett a magyar főváros felé, az országgyűlés és a honvédelmi bizottmány Debreczenbe tette át székhelyét, míg a Görgey Artur vezérlete alatt álló ú. n. feldunai sereg, kisebb csetepaték után, Vácznál átkelvén a Dunán, a bányavárosok felé vette útját. Görgey 1849. január 6-án hagyta el Váczot, a közös haditerv szerint a végből, hogy az ellenséget mindaddig foglalkoztassa, míg a magyar haderő a Tiszánál szervezkedik; összes hadereje 16.000 emberből és 72 ágyúból állott, melyet négy részre osztott. Serege két irányban indult a váczi táborból; a balszárny Piller ezredes parancsnoksága alatt a Duna mentén Szob, innen pedig Nagysurány felé húzódott, míg Görgey a jobbszárnynyal, a középhadosztálylyal és a tartalékkal Rétságon át Ipolyság felé vette útját. Görgey a fősereggel január 9-én ért Ipolyságra, hol a nemzetőrség parancsnoka átadta neki az ujonczokat s megtette a szükséges intézkedéseket csapatainak elhelyezése és tovaszállítása iránt. Görgey másnap, január 10-én már Lévára tette át főhadi-szállását, míg Guyon Richard ezredes a tartalékkal Ipolyságon helyezkedett el.
Windisch-Grätz, attól tartva, hogy a feldunai sereg Bécs ellen nyomul, Wrbna, majd Csorich tábornokokat bízta meg Görgey üldözésével. Csorich január 10-én indult el Váczról Rétság felé és Ipolyságnál, valamint Varsány mellett utólérte Görgey utóhadát. De Guyon ezredes, a ki Görgey hadainak hátvédét alkotta, január 12-én egy üteg ágyúval fogadta a Hont helység felől közelgő ellenséget, mire a Csorich vezérlete alatt álló nehéz lovasság, mely ellenállásra nem számított, csakhamar megfutamodott. Ekkor azonban Csorich az Ipoly-híd felé irányíttatta az ágúit, hogy annak fedezetét visszavonulásra kényszerítse, a huszárok mindaddig védték a hidat, míg Guyon hada is kivonult Ipolyságról. Másnap, január 13-án, Varsánynál volt kisebb csetepaté, mely szintén a magyarok győzelmével végződött. Görgey hada azonban ez apró sikerek daczára, mindegyre veszélyesebb helyzetbe jött, mert Simunich, abbahagyván Lipótvár ostromát, eléje sietett. Görgey Báton, Kőpatakon és Szélaknán át január 14-én Selmeczbányára érkezett, hol Guyon hada is elhelyezkedett, míg a jobbszárny Aulich ezredes alatt Körmöczbányán, Kmetty alezredes a középhadosztálylyal Beszterczebányán és Piller ezredes a balszárnynyal Zólyomban ütött tábort. De a császári sereg nem engedett a fáradt magyar hadaknak pihenőt. Götz tábornokot január 16-17-én két napi heves harcz után Aulich visszaszorította ugyan, de 19-én Csorich és Simunich egyesült hadai Richnyavánál rátámadtak Guyon dandárára, mely alkalommal egy fiatal honvédtüzér remek irányítású ágyúlövéssel lelőtte az ellenséges gróf Berchthold fejét. Január 21-én megújult a harcz Szélaknánál, bár Guyon hada oroszlánként harczolt; a túlerővel szemben mégis meg kellett hátrálnia.
Január 23-án Hodrusbányánál folyt a csatározás. Guyon dandára vitézül védte magát, de Wyss tábornok és Collery vadászezredes támadása elől kétórai kétségbeesett védekezés után Búcsa, majd Zólyom felé meghátrálni kényszerült. E csatározásokban elesett honvédeknek emlékére emelkedett a hodrusi honvéd-emlék, melyhez Selmeczbánya tanuló ifjúsága és hazafias polgársága a márczius 15. ünnepélyek alkalmával ki szokott zarándokolni.
Önkényuralom hont vármegyében.
Ekkor érkezett meg Görgey is, de már későn jött, kénytelen volt ő is a hátrálókhoz csatlakozni. A magyar sereg ezzel odahagyta a bányavárosokat s Hontban megkezdődött az önkényuralom. (Gracza György: Az 1848-49. Magyar Szabadságharcz Tört. III. 374-380. -Gyürky i. m. I. 299.) Midőn Csorich és utána Wrbna bevonultak Ipolyságra, a vármegyét ostromállapotba helyezték. Január 26-án Windisch-Grätz Luka Sándort nevezte ki cs. biztosnak. Vajda István megmaradt I. alispánnak, melléje Luka cs. biztos február 17-én Bolgár Gábort nevezte ki II. alispánná. A vármegyei tisztikar súlyos megpróbáltatásoknak volt kitéve, nemcsak azért, mert az önkény rendeleteit kellett végrehajtani, de megesett, hogy néha egy-egy menekült honvéd, vagy egy magyar futár talált náluk menedéket.
Luka cs. kir. biztos, átvevén hivatalát, február 8-án szétosztotta a vármegyében Windisch-Grätz herczeg kiáltványait, melyeknek terjesztésére a lelkészek is utasítást nyertek; e végből a cs. biztos február 14-én a kath. espereseket és a két protestáns felekezet lelkészei közül többet berendelt Ipolyságra. Ezután a rendeletek egész özöne zúdult a vármegyére. Az első megtiltott minden nemzeti jelvényviselést, 391megszüntette a nemzetőrséget és minden község templomára a császári szineket rendelte feltűzni. Majd megkezdték a hódolati ívek körözését, de Kemencze és Peröcsény községek hazafias lakossága azoknak aláírását megtagadta. Majd a 15 és 30 kros, utóbb az 5 frtos és a 100 frtos magyar bankjegyeket is kivonták a forgalomból.
A megpróbáltatás nehéz napjaiban a vármegye lakossága a csatatéren történtekről csak az osztrák forrásokból értesült; így, mikor már a magyar sereg diadalmasan közeledett Vácz felé, a cs. biztos hazug tartalmú hirdetvényeket köröztetett a vármegyében, melyek a magyar seregek vereségeiről számoltak be a népnek.
Görgey az isaszegi, illetőleg a váczi diadalmas csata (április 10-én) után Rétságon át Komárom felszabadítására indult, míg a váczi csata után Nagymaros felé menekülő osztrákokat nem üldözte, hanem egy oldalfordulattal Nagyoroszi és onnan Léva felé tartott. Seregéből két huszár április 12-én érkezett Ipolyságra, hol a sóházról és a postaépületről a sárgafekete zászlókat levéve, Bolgár Gábor alispánt keresték fel, kitől bizonyítványt kértek, hogy ők a vármegyét meghódították. (Gyürky Antal o. m. I. 301. Pongrácz Lajos: Kivonatok Hont vármegye Jegyzőkönyveiből. Gracza György i. m. IV. 238-309.) Harmadnapra megérkezett Görgey is seregével, de csakhamar tovább vonult Lévára; ez a sereg vívta ki Klapka György, Damjanics János és Gáspár András tábornokok vezérlete alatt április 19-én a nagysarlói diadalt.
Selmeczbánya visszafoglalása.
Egy nappal korábban (április 18-án) pedig Görgey Ármin őrnagy Selmeczbányát foglalta vissza, ekként az egész vármegye megszabadult a császári uralomtól.
Ekkor ujból beköszöntött a magyar világ. A magyar kormány ismét Boronkay Lajos kormánybiztost küldte Hontba, a ki április 21-én tisztújítást tartott, mely alkalommal Laszkáry Miklós első alispán, Ulmann Bernát II. alispán lett. A tisztikart is a legnépszerűbb férfiakból állították össze, de sokan helyet foglaltak benne a régi tisztikarból is. A május havában tartott közgyűlésen kihirdették a függetlenségi nyilatkozatot, melyhez Hont is csatlakozott. Az új tisztikarnak első feladata a vármegyére eső 338 főnyi ujoncz kiállítása czéljából az ujonczozás keresztülvitele, továbbá a szükséges hadifelszerelés szállítása volt; mindkét feladatot megkönnyítette nekik a vármegyei lakosság magatartása, mely lelkesedéssel karolta fel a szabadságharcz ügyét.
Orosz betörés.
Az orosz betörés hírére a kormány népfelkelést rendelt, majd portyázó (guerilla) csapatokat szervezett; a honti guerillacsapatnak Gracza Antal lett a vezére, mely csapat nagy vakmerőségéről lett ismeretes. Az oroszok betörésével egyideig az osztrákok is megkezdték előnyomulásukat, mire Görgey július 12-én elhagyta Komáromot és másnap Szob vidékén tartott pihenőt; de mire az előhad Nagymarosra ért, már szemben találkozott a Bebustov tábornok vezetése alatt álló ezredből kémszemlére kiküldött cserkesz lovassággal. Görgey hada mindennek daczára bevonult Váczra, honnan azonban július 17-én Rétságra, majd másnap az Ipolyvölgyén Balassagyarmatra, innen Losonczra húzódott és Rimaszombat felé vette útját.
Görgey hadának eltávoztával Hont teljesen ki volt szolgáltatva az ellenségnek, ezért a népfelkelés tárgyában kiadott rendeletnek sem lehetett már érvényt szerezni. Egyedül Laszkáry alispán állott helyt még az utolsó napokban is és nagyobb mennyiségű ruhát és csizmát, melyet a sereg részére Hontban szereztek be, még idejekorán eljuttatott Losonczra, Görgey főhadiszállására.
Ez volt az utolsó szolgálat, melyet a vármegye a nemzeti ügynek tehetett. A Görgey hadának üldözésére kozák lovasság már július 18-án Balassa-Gyarmatra ért, honnan egyes portyázó csapatok Hont vármegye területére is elkalandoztak. Ugyanez időtájt Grabbe orosz tábornok elkülönített hadoszlopából, a mely Zólyomban volt, egy csapat Selmeczbányát szállotta meg, mely alkalommal nehány honvédhuszár rátört az előőrsökre és azok közűl nehányat lekaszabolván, Szentantal felé vágtatott vissza. Az oroszok ekkor az egész várost halomra akarták lövetni és csak Goldbrunner Sándor, az akkori polgármester, magatartásának volt köszönhető, hogy a város megmenekült a pusztulástól.
Egyedül Komárom vára állott még rendületlenűl. Klapka tábornok augusztus 3-án Komárom várát az ostromzár alól felszabadítván, egész Győrig hatolt, de mire onnan visszatért, már minden oldalról megerősítették a világosi fegyverletétel 392hírét. Mindazonáltal Klapka nem csüggedt, hanem tovább folytatta az ellenállást, mire Csorich osztrák tábornok utóda a várat szorosan körűlzárolta és Grabbe orosz tábornok a Duna balpartján zárta el. A Grabbe seregével együtt Lévára érkező Mátyus János egykori huszárszázados, most tábori biztos egykori barátját Bakay Nándor volt vármegyei főjegyzőt bízta meg Hont vármegye közigazgatásának vezetésével, császári biztos minőségében, melyet úgy látszik, a hatalom hallgatólag elismert. Bakay Nándor cs. ideiglenes biztos csakhamar hozzáfogott Hont vármegye igazgatásához. A mi a legfontosabb volt, első sorban a tisztikart egészítette ki. Alispán Bolgár Gábor, főjegyző Gyürky Medárd lett; Bakay azonfelül pazar kézzel osztogatta a czímeket, az egyik aljegyzőnek és a levéltárnoknak főjegyzői, az iktatónak aljegyzői czímeket adományozott. A magyar világ alatt szolgált tisztikar jórészt eltávozott, vagy visszavonúlt; ezeket szeptember 18-án Ipolyságra rendelte, hogy a náluk levő hivatalos iratokat, pénzeket s fegyvereket, valamint más felszereléseket átadják.
Komárom eleste.
Komárom kapitulácziója (október 2.) után az oroszok is elhagyván a leigázott országot, megkezdődött a katonai önkényuralom, az üldözés és a megtorlás korszaka. A hatalom először a magyar bankjegyekre vetette magát. Selmeczbányán október 12-én a Szent-Háromság-téren 1,332.162 forint, október 23-án 34.610 forint 40 krajczár értékű Kossuth-bankjegyet égettek el. (Richter Ede közleménye.)
Megtorlás.
Már október 8-án kezdetét vette a volt honvédek, a cs. kir. hadseregnél szolgálatban volt katonák összeírása. Utóbb ez az összeírás még szélesebb alapokon történt, mert a nemzetőrök a guerilla csapatokban részt vettek, sőt a megyebelieket is összeírták. De a császári hadseregbe való besorozás szerencsére már kisebb buzgalommal folyt, mert ha ezt az őrült rendeltet végrehajtották volna, a vármegye elvesztette volna összes munkabíró férfilakosságát. Az 1850. márczius 14-én megjelent rendelet azután a nemzetőröket felmentette a besorozás alól. Már október havában egyre-másra keresték a szabadságharczban résztvett vagy gyanusított egyéneket. A trencsénvármegyei császári biztos Ulmann Lászlót köröztette, a ki azonban nem volt Paláston, hanem a Liptó vármegyéből Hontba menekült Madocsányi Pál magyar kormánybiztos tartózkodott Paláston, a ki azonban a zsandárok közeledtének hírére idejében tovább állt. Ugyancsak körözték a Hontba menekült Nedeczky Lajos volt trencsénvármegyei főjegyzőt, Boros Lajost és Gracza Antal volt guerillavezért, a kinek javai, miként Sembery Imre volt honvédelmi bizottmányi tag, továbbá Rákóczy János, Kossuth Lajos titkárának Rákócz helységben levő birtokai is, zár alá vétettek. (Pongrácz Lajos i. m. I. 10-16.) November havában Andreánszky Sándor kerületi biztos is megkezdte működését a vármegyében. Sok tisztviselőt elcsapott, azonfelűl több rendbeli rendőri intézkedést léptetett életbe. A vármegyei képviselők közűl Ivánka Zsigmond szerencsésen külföldre menekült, Sembery Imre azonban nem akarta elhagyni a hazát, így egy ideig bújdosott, majd önként jelentkezvén, hadi törvényszék elé állíttatott; de Haynau táborszernagy, midőn az udvarral meghasonlott, neki is megkegyelmezett. Az áldozatok sorába tartozik Kantsur András, szokolai református lelkész is, a kit, mivel néhány elrabolt értéktárgyat a református templomban engedett elrejteni, a pesti haditörvényszék halálra ítélt, mely ítélet rajta 1849. november havában az »Újépületben« végrehajtatott.
November havában Baloghy László, nógrádvármegyei sápi birtokos kerűlt a vármegye élére, de mivel erre az állásra alkalmasnak nem mutatkozott, 1850. év végével lemondott. Az ideiglenes katonai kormányzat helyébe azonban 1850. év elején szinte észrevétlenűl a polgári abszolutizmus lépett. Az új beosztás értelmében Hont vármegye a pozsonyi kerülethez tartozott, melynek élére a kerületi főispán került. A járási beosztás egy ideig megmaradt, de már Bakay Nándor cs. biztos az eddig fennálló négy főszolgabírói állás mellé ötödiket rendszeresített, s ekként a vármegye öt járásra oszlott. (Ipolyi, báti, selmeczi, bozóki, szalkai.)
A régi tisztviselők közűl többen megmaradtak hivatalukban; némelyeket a kenyérkeresés útalt erre. Legtöbben azonban abban a reményben ajánlották fel szolgálataikat, hogy az abszolutizmus csak ideiglenes leend. Ez utóbbiak közé tartoztak az 1848 előtti konzervativ párt tagjai is, a kik meg voltak győződve arról, hogy a szabadságharcz leveretése után a bécsi kormány velük veszi fel a tárgyalásokat.
393A vármegye élére megyefőnöki minőségben báró Majthényi László került, a ki azonban 1853-ban, a közigazgatás végleges szervezésekor, megvált állásától, miként ezt más konzervativ-pártbeli hivatalnokok tették, a kik az új irányzatban egyrészt nem találták meg a maguk jutalmát, másrészt pedig visszavonultak azért, mert az alkotmány meglevő kis részét is veszélyeztetve látván, ehhez már nem akartak segédkezet nyujtani. Majthényi helyébe Bossányi Simon, egy nyitravármegyei tönkrement földbirtokos lett a megyefőnök. Majthényi távoztával a tisztviselők egy része is megvált hivatalától; ekkor már semmi kétség sem volt többé az iránt, hogy a bécsi kormány hazánkat is az osztrák örökös tartományok mintájára fogja igazgatni. Maguk a konzervativek is belátták a fáradozásaik hiábavalóságát és visszavonultak.
A Bach-korszak.
Ekkor kezdetét vette az idegen elem beözönlése a vármegyei hivatalokba. Mindazonáltal most is akadtak egyesek, a kik felajánlották szolgálataikat a Bach rendszerének. A magyarországi hivatalok 1856. évi névsorában Bossányin kívűl mindössze három magyar nevet találunk Hont vármegye tisztikarában, kik kerületi szolgabírói állásokat töltöttek be, ú. m. Kardoss Ádám, Báthory Gábor, Somoskeöy János. (Millenniumi Tört. X. 474.)
Területi beosztás.
A területi beosztás is lényegesen megváltozott. Hont vármegye területe lényegesen gyarapodott, mert hozzácsatolták Zólyomból Korpona várost, Barsból Nemes-Oroszi községet, mely azelőtt a verebélyi érseki székhez tartozott és Kicsind falut, mely 1848-ig Esztergom, azután 1853-ig Komárom vármegye hatósága alá tartozott. (Ifj. Palugyay Imre: Hont vármegye leírása.)
Közigazgatási beosztás.
A járási beosztás is változást szenvedett. Járási székhelyek voltak: Ipolyság, Vámos-Mikola, Báth, Korpona (bozóki járás) és Selmeczbánya; ezek közül a selmeczi járásban a törvénykezést és a közigazgatást külön szolgabíróra bízták, míg a többi járásban a szolgabíróság vegyes volt, vagyis elsőfokú hatóság mind a közigazgatás, mind pedig a törvénykezés terén.
Igazságszolgálgatás.
Az igazságszolgáltatás rendezése mindjárt a polgári abszolutizmus életbeléptével vette kezdetét. A bécsi kormány báró Nyáry Antalt bízta meg a pozsonyi kerületben a törvényszékek szervezésével. Nyáry, megalakítván a honti törvényszéket, annak elnökévé Bene József udvari tanácsost tette meg, melléje mind magyar ember került, de ezek sehogysem tudtak megbarátkozni a német nyelvvel, azért Bene elnök több ízben tett felterjesztést a magyar nyelvű ügyvitel érdekében; de, miután a hatalom nem engedett, a bírák egyike, Benyovszky Péter, csakhamar megvált állásától. 1854-ben, midőn a közigazgatás is végleges szervezetet nyert, a honti törvényszéket beszüntették és helyébe Balassagyarmaton szerveztek cs. megyei törvényszéket. Ennek tagjai azonban már túlnyomólag idegenek voltak, sőt akadt köztük egy hurbanista hadnagy is, a kit megfelelő műveltség hiányában kiadónak tettek meg. 1856. május 1-én azonban Hont vármegye részére Ipolyságon külön úrbéri és tagosítási törvényszéket állítottak fel, melynek tagjai közűl csak Salkovszky Lajos volt hontvármegyei származású.
Ügyvédi gyakorlat
A törvénykezés szabályozásával az ügyvédi gyakorlat is új rendezést nyert. Az ügyvédek azonban tömérdek zaklatásnak voltak kitéve, ezek közűl különösen akadályozta az ügyvédi gyakorlatot az 1855. évi február 12-én kelt rendelet, mely az ügyvédek működési körét csak meghatározott területre szorította és így az ügyvéd székhelyének önkéntes változtatásával elvesztette ügyvédi gyakorlatának jogát. (Gyürky Antal i. m. II. 23. l.)
I. Ferencz József Hontban.
1857-ben Bach emberei már Hontban is elérkezettnek látták az időt, hogy az új rendszer áldásos tevékenységét az uralkodónak bemutassák. Ez alkalommal másodízben látogatta meg az uralkodó a vármegyét. Első ízben, 1852-ben, ugyan nem sok vígasztalót láthatott; a fogadtatás hideg volt, bármennyire is erőlködött az akkori megyefőnök, hogy a vármegyei urakat az uralkodó fogadtatásán leendő megjelenésre rábírja, mert csak a két Terstyánszky és Plachy Ferenc kir. tanácsos. valamint nehány tisztviselő és pap jelent meg. az uralkodó akkor Albrecht főherczeggel Nagyoroszi felől jött Ipolyságra, honnan a bányavárosokba utazott. Annál lázasabb tevékenységet fejtettek ki a hivatalnokok 1857-ben, midőn tervbe volt véve, hogy az uralkodó országos körútjában Ipolyságon fog megállapodni. Ezért először is befejezték a vármegyeház építését, melyre a kormány 13.000 forintot utalványozott. Lázas buzgalommal igyekeztek a tisztviselők az ünnepélyes fogadtatás fényét emelni, hanem azért ez a fogadtatás 394alig különbözött az 1852. évi fogadtatástól. A főúri családok sarjai közűl mintegy hatan jelentek meg Ipolyságon; a vármegyei urak közül is kevesen ezek között volt Blaskovics Pál, a ki, politikai nézeteinek ellenére, saját ötös fogatán vitte az uralkodót Ipolyságról Balassagyarmatra. Mindazonáltal a hivatalos világ igen meg volt elégedve a fogadtatással, sőt Bossányi megyefőnök is, a kinek ez volt az utolsó nyilvános szereplése, mert a következő év (1858.) végével, zilált anyagi viszonyai miatt, nyugdíjba küldték és helyébe báró Baumgarten Károly lépett. Baumgartennel zárult a vármegyei megyefőnökök sorozata, mert a mint a nemzeti ellenállás 1859-től kezdve mindegyre erősebben kezdett nyilvánulni, a külpolitikai események, 1860-ban véget vetettek a Bach-rendszernek Hont vármegyében is.
Az 1859. évben két nagyjelentőségű ünnepélyen vett részt Hont vármegye közönsége; az egyik a máriaczelli búcsújárás volt, melyet maga Szcitovszky herczegprímás vezetett, a másik Szcitovszky bibornok-herczegprímás aranymiséje (nov. 6.), mely szintén alkalmúl szolgált hazafias tüntetésekre. Az 1860. évben egymást érték a hazafias ünnepélyek. Ezeknek egyike volt a Széchényi István halála alkalmával, május 8-án, tartott gyászünnepély, melyen már együtt találjuk a vármegye egész társadalmát.
Az ipolysági kaszinó is hatalmas lendületet nyert. Az ötvenes években ott a cs. hivatalnokok voltak ugyan az urak és a vidéki nemesség távoltartotta magát. 1860-ban azonban a tagok száma is jelentékenyen emelkedett. 1861-ben a vármegye legnépszerűbb férfia, Boronkay Lajos lett az elnök és a tagok száma ekkor százötvenre növekedett.
A nemzeti felbuzdulás e korszakában a vármegye figyelme Drégely hősére irányult, kinek emlékét méltóképpen óhajtotta megörökíteni. Az október 20-án megtartott keszinói gyűlés vette kezébe a gyűjtés ügyét. A vármegyében azonban a közvélemény megoszlott az emelendő emlék alakjára nézve. Némelyek szobrot óhajtottak, míg mások kápolna létesítését tartották megfelelőbbnek. Ez utóbbi emlékmű 1885-ben el is készült, Simor herczegprimás bőkezűsége segítségével, a ki a szobor-emlékre begyűlt és neki átadott összeget közművelődési czélokra visszaadta a vármegyének és maga viselte a kápolna építésének költségét. (Pongrácz Lajos: Szemelvények.)
Az októberi diploma kibocsátásával ismét megnyílt a vármegyeház kapuja a bizottsági tagok előtt, az imént magyar ruhába öltöztetett (1859.) német beamterek sietve hagyták el a vármegyét; néhányan ugyan megmaradtak, sőt az alkotmányos tisztikarban is helyet nyertek, a többség azonban sietve elinalt, félvén a szabadjára eresztett közvélemény megnyilatkozásától.
November 13-án báró Majthényi Lászlót nevezték ki a vármegye főispánjává, mely kinevezés nem mindenkit elégített ki és a főispáni székben sokan Boronkay Lajost szerették volna, a ki a 48-as eszmékért lelkesedett és a ki a nemzeti ellenállás napjaiban önfeláldozó tevékenységet fejtett ki; a deczember 12-ére egybehívott közgyűlésen azonban már elsímultak az ellentétek. A vármegye urai előzőleg Szalatnyán értekezletet tartottak, melyen a közelgő közgyűlés tárgyait megvitatták. Ezen az értekezleten már sejteni lehetett a közel jövőben végbemenő pártalakulásokat. (Pongrácz Lajos: Szemelvények. 80. l.)
Az októberi diploma.
A deczember 12-ére egybehívott közgyűlés rendkívül nagy érdeklődés mellett ment végbe. Az elnöklő főispán, miután felolvasta az uralkodónak 1860. október 20-án kelt elhatározását (októberi diploma) és a főispán kinevezését, letette az esküt; jegyzőnek ideiglenesen Pongrácz Lajost nevezte ki. A főispán megnyitó beszédére Pongrácz Lajos válaszolt a vármegye közönsége nevében. Ekkor kiegészítették az 1848. évi megyebizottsági tagok névsorát és megalakították a középponti választmányt. A közgyűlés a »Szózat« hangjaival ért véget. Másnap megtartották a tisztújítást. I. alispán lett Rajner Pál, a későbbi belügyminiszter, II. alispán Buócz Kálmán, I. Főjegyző Pongrácz Lajos, II. főjegyző Palugyay Gusztáv. Az újonnan megalakúlt tisztikarnak nehéz feladata volt, mert nemcsak a közigazgatást, hanem a törvénykezést is át kellett vennie. A törvényszék, a másodalispán elnöklete alatt alakult meg és ugyanakkor árvaszéket is szerveztek.
Az októberi diploma kibocsátását az egész vármegye jobb jövő hajnalaként üdvözölte, de a következő év elején az általános örömöt már aggodalom váltotta fel. Az országgyűlés egybehívása még mindig késett, úgyszintén az 1848. 395évi törvények visszaállítása is; már előrelátható volt, hogy még évek hosszú során át tartó küzdelemre lesz szükség, míg az alkotmány győzedelmeskedik az önkény túlkapásaival szemben. Az 1861. január 21-én tartott közgyűlésen felolvasott királyi leirat már szemére is lobbantja a vármegye közönségének, hogy az októberi diplomában megszabott korlátokon túlcsapott, sőt e leirat a bizottsági közgyűlések betiltásával is megfenyegeti a vármegyét. A vármegye feliratban védekezett és a feliratát a társtörvényhatóságoknak is megküldötte. E közgyűlésen került szóba gróf Teleky Lászlónak, az emigráczió egyik legtevékenyebb szereplőjének ügye, a kit a szász kormány Drezdában elfogatott és Ausztriának kiszolgáltatott. Az uralkodó visszaadta ugyan Telekinek szabadságát, de a közéletben való szerepléstől eltiltotta. Hont vármegyében Telekinek még 1848 előtt is sok barátja és tisztelője volt, azonkívül birtokos is volt a vármegyében (Nagy-Csalomia, Nyék, Gyürki, stb.); kitörő örömmel üdvözölték tehát visszatértét, melynek a közgyűlés is kifejezést adott. (Gyürky Antal, II. 62-64. Pongrácz Lajos, Kivonatok Hontvárm. jegyzők 34-35.)
Az 1861. évi képviselőválasztás.
Az április 2-ára egybehivott országgyűlésre az ipolysági kerületben Boronkay Lajost, a németi-i kerületben Blaskovich Pált, a szalkaiban Okolicsányi Antalt választották képviselőül. Alig nehány nappal az országgyűlés megnyitása után érkezett Teleki László megrendítő halálának híre. A május 13-án tartott közgyűlésen Rajner Pál I. alispán megható beszédben hangsúlyozta a nagy veszteséget, melyet az ország Teleki halálával szenvedett. a vármegye fényes gyászünnepélyt tartott Perőcsényben, az ottani református templomban és három napos gyászt viselt.
Az országgyűlés erőszakos feloszlatásával az alkotmányos élet csakhamar véget ért. Július 21-én gróf Forgách Antalt főkanczellárrá nevezték ki, mire csakhamar rákerült a sor a vármegyékre. Hont vármegye még két közgyűlést tartott; mindegyiket báró Majthényi elnöklete alatt. A július 29-én és 30-án tartott közgyűlésen, a főispán megnyitó beszéde után, elyben a helyzetet feltárta, a közgyülés bizalmat szavazott az országgyűlés mindkét házának. A szeptember 4-én és 5-én tartott közgyülésen, Pest vármegye körlevelére válaszolván, kijelentette a vármegye, hogy az 1848. évi törvényekhez szilárdan ragaszkodik és minden olyan lépést, mely azokkal ellenkezik, alkotmány- és törvényellenesnek tekint. A közgyűlés befejeztével, az elnöklő főispán zárószavaiban fájdalmasan említette annak a lehetőségét, hogy utoljára vannak együtt a bizottsági tagok; »meglehet« - úgymond - »hogy megszűnnek a bizottsági ülések, de a haza élni meg nem szűnik, a hazának örökké élni kell és élni fog!« (Gyürky i. m. II. 67.) A főispán jóslata csakugyan beteljesedett, de mire az önkény hatalma Hontig elért, a vármegyei tisztikar, a főispánnal együtt, beadta a lemondását, nehogy az önkényhatalomnak engedelmeskedjenek.
A főispán lemondásával, Forgách főkanczellárnak első sorban királyi biztosról kellett gondoskodnia. Miután Gyürky Medárd semmiféle hivatalt sem akart elvállalni, Salkovszky Lajosra esett a választás. Salkovszkynak nehéz feladat jutott osztályrészűl, mivel a vármegyei tisztikar legnagyobbrészt lemondott és az új tisztikart úgy kellett neki összefogdosni. alispánná és főjegyzővé olyanokat sikerült neki megnyerni, a kik csak az ügyvédséghez értettek. (Szilassy, Matuska és Kabzan Sándor), de a legtöbb tisztviselő alig ismerte a közigazgatást. (Gyürky i. m., Ii. 70.) Súlyosbította ezt, hogy a királyi biztosnak nem volt tekintélye; a közvélemény éreztette vele a megvetését, mint mindazokkal, a kik az önkény szolgálatába szegődtek. Ennek a következménye volt az a gúnyirat, mely akkoriban kézről-kézre járt és a mely az egész tisztikart gúny tárgyává tette. Salkovszkyt nagyon bántatta e gúnyirat, de a szerzőit akkoriban nem tudták kinyomozni; elborúlt kedélylyel végezte tehát még egyideig a hivatalos teendőket, azután 1862. február 3-án önkezével véget vetett életének.
Salkovszky váratlan halálával a vármegyei tisztviselők hivatalfőnök nélkül maradtak, míglen Andreánszky Sándor került a vármegye élére főispánként és utóbb, midőn gróf Zichy Herman foglalta el Forgách helyét, Hont vármegye élére Koreska József került és maradt 1865-ig, az alkotmány visszaállításáig.
Az 1861-től 1865-ig terjedő éveket főleg az erőszakos adóbehajtások tették emlékezetessé. A vármegye közönsége még az 1861. május 13-án tartott közgyűlésen eltiltotta a tisztikart az országgyülésen meg nem szavazott adók behajtásától. Időközben azonban az alkotmányos tisztikar leköszönt és az annak helyébe 396lépő kinevezett hivatalnokok megkezdték az adóbehajtást. De a nemzeti ellenállással szemben a hivatalnokok tehetetlenek voltak és így 1862-ben megkezdődött az adónak a katonasággal való behajtása. az adófizetők mégis inkább eltartottak 10-20 katonát, semhogy a reájuk kivetett adót befizessék. A kíméletlen adóbehajtás különben sok keserűségnek volt okozója és a kormánynak sem volt belőle haszna, mert az erőszakosan beszedett adó, eltekintve attól, hogy roppant költségbe került, jórészt elsikkadt a beszedők kezén. A provizorium alatt alkalmazást nyert hivatalnoki kar nem is volt alkalmas az adókezelésre. (Gyürky i. m. II. 73.)
A provizóriumnak egyébként is meg voltak számlálva a napjai: Schmerling szerencsétlen külpolitikája, a mindegyre növekvő pénzügyi bajok csak siettették bukását. Deák Ferencz husvéti czikke megtörte a jeget. Az uralkodó személyesen eljött Budára és a mezőgazdasági kiállítás megtekintése alkalmával az őt üdvözlő herczegprímás beszédére válaszolván, kijelentette, hogy Magyarország kielégítést nyer. Schmerling bukása magával rántotta gróf Zichy Herman kanczellárt is, kinek helyét Mailáth György foglalta el és ezzel ismét felderült az alkotmányos korszak hajnala.
Az új kanczellár ajánlatára, az 1865. év szeptember végén báró Majthényi László volt főispán az uralkodótól megbizást nyert az 1861. évi alkotmányos tisztikar visszaállítására. Az 1865. október hó 5-én tartott közgyűlésen Majthényi főispán újra alakította a tisztikart; első alispán lett Rajner Pál, másodalispán Zmeskall Zsigmond és főjegyző Majláth István. A tisztikar megalakítása ellen ugyan többen felszólaltak, sőt Hederváry Antal e miatt heves hirlapi támadást is intézett a főispán ellen, minthogy azonban a tisztikar megfelelt a közbizalomnak, csakhamar elsimultak az ellentétek.
A kiegyezés.
Az 1865. deczember 20-ára egybehívott országgyűlés felvette a kiegyezési tárgyalásoknak 1861-ben megszakított fonalát, melyek 1867 tavaszán eredményes befejezést nyertek. Még a kiegyezési tárgyalások alatt súlyos gazdasági válság nehezedett a vármegyére; az 1866. év május 23-án és 24-én bekövetkezett fagy nagy károkat okozott a gazdáknak. A vármegye külön bizottságot alakított az inségesek felsegélyezésére, a közgyűlés pedig becslő bizottságokat küldött ki a károk megállapítására; ennek alapján a károsultak adóját részben leírták és a károsultakat a szükséghez mérten segélyben is részesítették.
Az 1867. február 17-én kinevezett második felelős miniszterium báró Majthényi Lászlót főispáni méltóságában megerősítvén, a vármegye április 23-án iktatta be őt. A főispáni beiktatással kezdetét vette az alkotmányos korszak a vármegyében is. Az 1867. évi kiegyezés visszaállította régi jogaiba a vármegyei önkormányzatot, melynek az utolsó negyven év alatt végbement fejlődését a következő fejezetben fogjuk ismertetni.
Végül közöljük a vármegyei fő- és alispánok, valamint az országgyűlési képviselők névsorát; az előbbiekét 1711-től kezdve folytatólag, az utóbbiakét 1848-tól napjainkig.
Főispánok.
Főispánok: Csábrági és szitnyai gróf Koháry István, II-szor 1711-1731. Koháry András 1732-57. Koháry Miklós 1758-1769. Koháry Ignácz 1769-1777. Koháry János 1777-1781., örökös főispán. Gróf Erdődy József főispáni helytartó 1778-1782. Fületinczi Kelcz József helytartó 1782-83. Báró Ráday Gedeon helytartó 1783-1785. Báró Prónay László kerületi biztos 1785-1790. Gróf Szápáry Pál helytartó 1790-1796. Herczeg Koháry Ferencz örökös főispán 1796-1826. közben Vásárosnaményi br. Eötvös Ignácz 1822-1827., főispáni helytartó, előbb egyszersmind királyi biztos. Németújvári gróf Batthyány Vincze 1827., a beiktatása előtt elhalálozott. Székhelyi Majláth György királyi személynök, majd országbíró 1828-1843. Lukanényei Luka Sándor 1843-tól főispáni helytartó, 1845-től 1848-ig adminisztrátor. Garamszeghi Géczy Péter 1848. május-szeptember Luka Sándor cs. és kir. biztos, 1848. február-április. Boronkay Lajos 1848. szeptembertől 1849. januárig és 1849. április 21-től szeptemberig. Bakay Nándor cs. és kir. biztos, 1849. szeptember-deczember. Andreánszky Sándor beszterczebányai cs. kir. kerületi főispán 1849. Baloghy László 1849-1851., cs. kir. megyefőnök. Báró Majthényi László megyefőnök, 1851-1853. Bossányi Simon megyefőnök, 1853-1857. Báró Baumgarten Nándor megyefőnök, 1857-1860. Báró Majthényi László 1860-1861. Salkovszky Lajos cs. kir. biztos 1861-1862. Andreánszky Sándor 1862-1864. Koreska József cs. kir. biztos 1864-1865. 397Báró Majthényi László 1865. október 5. megerősíttetett 1867-1890. Roseneggi báró Roszner Ervin 1890-94. Rudnay és Divékujfalus Rudnay Béla 1894. szeptember-1895. november. Szentgyörgyi Horváth Béla 1895. deczembertől 1901. februárig. Lits Gyula 1901. márczius-1905. deczember 4. Szabó Mihály megyefőnök 1905. deczember 4.-1906. április 21. Lits Gyula másodszor 1906. április 21.
Alispánok.
Alispánok: Kelkó István I. 1712. Bellosovich Boldizsár II. 1715. Dvornikovits Miklós 1716. Goszthonyi Farkas I. 1730. Török Imre II. 1730. Kubinyi Zsigmond Imre II. 1730. Baross György I. 1745. Ettre Gábor II. 1745. Baross György I. 1750. Ettre Gábor 1750. Foglár Imre I. 1753. Balogh János 1735. Blaskovits József I. 1759. Balogh János II. 1759., egyúttal Gömör vármegye alispánja I. alispáni czímmel. Kubinyi Dániel II. 1760-ban kineveztetett. Mailáth József I. 1765. Terstyánszky Ignácz II. 1765. Pongrácz László I. 1768. Terstyánszky Ignácz II. 1771. Etthre Zsigmond 1771. Id. Baross György I. 1780. Simonyi János II. 1780. Rakovszky József II. 1781. Majthényi László I. 1784. Géczy György II. 1784. Róth Ferencz II. kineveztetett 1784-ben. Majthényi László I. 1786. Kineveztetett. Palásthy István I. 1793. Róth Ferencz kishonti II. alispán 1793. Foglár János nagyhonti I. alispán 1793. Foglár János I. 1799. Róth Ferencz kishonti II. alispán 1799. Halácsy László nagyhonti II. alispán 1799. Halácsy László I. 1804. Kisfaludi Lipthai Sándor I. 1809. Lipthay Sándor I. 1804. Nyáry Ignácz II. 1809. Lipthay Sándor I. 1811. Plachy Ferencz II. 1811. Plachy Ferenc I. 1824. Fekete István II. 1824. Majthényi Antal I. 1830. Birócz Imre II. 1830. Terstyánszky Sándor I. 1835. Nyáry Antal II. 1835. Luka Sándor I. 1839. Baloghy Imre II. 1839. Baloghy Imre I. 1842. Sembery Imre II. 1842. Báró Majthényi László I. 1845-1848. júl 29. Vajda István II. 1845-1848. Luka Antal I. 1848. július 20., helyettes. Vajda István I. 1849. Bolgár Gábor II. 1849. február-április. Laszkáry Miklós I. 1849. április 21.-szeptember. Ulmann (Szitányi) Bernát II. 1849. április-szeptember. Bolgár Gábor II. 1849. szeptember 14.-deczember. Rajner Pál I. 1860-1861. Bócz Kálmán II. 1860-1861. Szilassy Gábor I. és Matuska Adolf II. 1861-1865., kinevezettek. Rajner Pál I. és Horváth Miklós II. 1867-1869. Horváth Miklós I. és báró Nyáry Adolf II. 1869-1872. Mailáth István 1872-1875. Podhorszky György 1875-1878. Podhorszky György 1878-1881. Pongrácz Lajos 1881-1889. Lestyánszky Sándor 1889-1894. Bolgár Endre 1895-96. Czobor László 1896-1906. Marek Károly 1906.
Országgyűlési képviselők.
Országgyűlési képviselők. Az ipolysági választókerületben: Ivánka Zsigmond 1848, Boronkay Lajos 1861, Rajner Pál 1865-1868, Paczolay János 1869-1881, Paczolay János, utóbb báró Nyáry Béla 1881-1884, báró Nyáry Béla 1884-1887, Horváth Béla 1887-1892, Horváth Béla, utóbb Luka Pál 1892-1896. Gróf Zichy Jenő 1896-1901, Ivánka Oszkár 1901-. A szalkai választókerületben: Okolicsányi Antal 1848 és 1861, Paczolay János 1865-1868, Mailáth István 1869-1872. Zmeskall Zsigmond 1872-1878. Luka Lajos 1878-1881, Podhorszky György 1881-1884. Jakabffy István 1884-1892, Ivánka Oszkár 1892-1896, Konkoly Thege Sándor 1896-1901, Jakabffy István, utóbb Konkoly Thege Sándor 1901-1906, Kovács Ernő 1905-. Németii, most korponai választókerület: Sembery Imre 1848. Blaskovich Pál 1861. Ivánka Zsigmond 1865-1878. Dacsó Pál 1878-1887, báró Nyáry Béla 1887-1896, Ivánka Oszkár 1896-1901, Holczer János 1901-1906, Czobor László 1906-. (Pongrácz Elemér adatai.)
Források: Bél Mátyás IV. 552-553. - Ifj. Palugyay Imre: Hont vármegye leírása. Gyürky Antal: Ötvennégy év Hont vármegye történetéből. I-II Közgyűlési Jegyzőkönyvek. - Pongrácz Lajos: Kivonatok Hont vármegye jegyzőkönyveiből.
Hont vármegye önkormányzata és közigazgatása. 1867-1906.
Legújabb kor.
A kiegyezéstől napjainkig terjedő négy évtized még nem alkalmas arra, hogy a történetíró behatóan foglalkozzék vele. Ez a korszak, melyben a régi vármegyei önkormányzat a változott viszonyokhoz mérten, szinte észrevétlenül átalakult, még nem forrott ki annyira, hogy tanulságos képet nyujthatna a lefolyt eseményekről.
398Azok a férfiak, a kik éveken, sőt évtizedeken át a vármegye sorsát intézték, még jórészt életben vannak, és így valódi egyéniségüket nem láthatjuk még magunk előtt, azok emléke pedig, a kik a közelmultban az élők sorából elköltöztek, még sokkal élénkebben áll előttünk, semhogy tetteiket elfogulatlanul megbirálhassuk. Nem is lehet czélunk, hogy az utolsó négy évtized eseményeit feltárjuk olvasóink előtt, hanem csupán azokat az átalakulásokat fogjuk vázolni, melyek a kiegyezéssel visszaállított vármegyei önkormányzat és közigazgatás terén végbementek.
Mégis ki kellett terjeszkednünk mindama társadalmi, közigazgatási és közművelődési intézményekre és alkotásokra, melyek a vármegye közönségének kezdeményezésére létesültek és a melyeket ez tart fenn. Ha vázlatunkban itt-ott a politikai eseményeket is érintettük, ezt csak oly mértékben és azért tettük, a mennyiben azok Magyarország újabbkori történetével összefüggnek.
A mint a provizórium után, 1865-ben, kinevezett báró Majthényi Lászlót a második felelős magyar miniszterium főispáni méltóságában megerősítette, az 1865-ben hivatalba lépett tisztikar, élén Rajner Pál első alispánnal, befejezettnek látta megbizatását, a minek Zmeskall Zsigmond már a beiktató közgyűlés alkalmával is kifejezést adott, midőn kijelentette, hogy mind ő, mind pedig tiszttársai két évvel ezelőtt csak azon föltétellel vállalták el tisztüket, hogy nyomban megválnak hivataluktól, a mint a viszonyok lehetővé teszik a tisztújítást. Ily körülmények között a főispán a tisztújítást 1867. május 9-ére tűzte ki, mely alkalommal Zmeskall Zsigmondot megválasztották első, Horváth Miklóst pedig második alispánnak. az előbbi már régi munkás tagja a vármegyei tisztikarnak; 1842-ben lett szolgabíró, majd 1865-ben báró Majthényi a második alispán teendőivel bízta meg. Kitünő gazdának ismerték; puritán jellemével, szívjóságával és áldozatkészségével pedig sok barátot szerzett. Horváth Miklós tiszteletbeli aljegyzőként kezdte pályáját; az 1860-ban megválasztott alkotmányos tisztikarban az ipolyi járás főszolgabírájaként foglalt helyet, de a rövid ideig tartó alkotmányos korszak után ismét a gazdaságának szentelte idejét. Ettől hívták el a második alispáni tisztségre.
A tisztikarban már ekkor is némi változás állott be az 1848-ban rendszeresített számhoz képest. Nevezetesen a főjegyzői állások közül az egyiket beszüntették, az aljegyzők számát négyre, az alszolgabírákét tizre emelték, sőt az útbiztosok számát is szaporították.
Alig foglalta el helyét az alkotmányos tisztikar, az egész vármegye készült a június 8-ára kitűzött koronázás megünneplésére. a vármegye öttagú bandériummal képviseltette magát a felvonuláson. E bandérium tagjai voltak Blaskovics Pál vezérlete alatt: Mailáth István, Mailáth Imre, Nagy Antal, Szilassy Czézár és Kovács Ervin. A vármegye zászlaját Blaskovich Pál vitte, ki azt az augusztus 12-én tartott közgyűlésen adta át a vármegyének, mely alkalommal a közgyűlés Deák Ferencz arczképének a vármegyei közgyűlési terem részére leendő lefestését határozta el. (Gyürky Antal, i. m. II. 76-80.)
A Történelmi Társulat Hontban.
A történelmi emlékek felkutatása és gyűjtése iránt Hont vármegye közönsége mindenkor nagy előszeretetet tanusított. Fejérváry Miklós még az 1848. előtti években egy történelmi társaság létesítésén fáradozott, az akkori ifjúság tagjai között pedig Pongrácz Lajos, a vármegye későbbi nagyérdemű alispánja a vármegye történetének megírását tűzte ki feladatául. E lelkes munkálkodást megakasztották a bekövetkezett események, de a szabadságharcz leveretése után, az önkényuralom éveiben annál nagyobb mértékben tették kutatás tárgyává nemzetünk multját s annál nagyobb előszeretettel viseltettek történelmi emlékeink iránt. A vármegye fiai közül ezidőtájt többen foglalkoztak a történelmi emlékek kutatásával, így Hőke Lajos, Pongrácz Lajos, Gyürky Antal, de különösen báró Nyáry Jenő és Albert, a kik már a hatvanas években szakavatott kézzel végezték az ásatásokat, melyekkel főleg a történelem előtti korszak emlékeit hozták napfényre. E kiváló tudósok irányították az 1867-ben megalakúlt Történelmi Társulat figyelmét is Hont vármegyére, mely társulat első vidéki kirándulását s vándorgyűlését 1868-ban Ipolyságon tartotta meg. Szeptember 20-án indultak el a Történelmi Társulat kiküldöttjei Hont vármegyébe. Közöttük voltak Horváth Mihály, Ipolyi Arnold, a vármegye nagynevű szülötte, Fraknói Vilmos, a két báró Nyáry (Jenő és Albert), Toldy István, Thaly Kálmán, Véghelyi Dezső, Haan Lajos, Bottka Tivadar, Nagy Imre és Nagy Iván, kik Szobról kocsikon érkeztek Ipolyságra, 399hol a vármegye alispánja fogadta őket. Másnap a társulat a feldíszített vármegyeház nagytermében a vármegyei tisztikar és nagyszámú közönség jelenlétében megtartotta első vándorgyűlését, melyben Nagy Iván, báró Nyáry Jenő és Gyürky Antal felolvasásai nagy érdeklődést keltettek. (Ered. tudósítás. Megj. a »Hon«-ban.)
A társulat tagjai ez alkalommal a vidékre is kirándultak, nevezetesen Selmeczre, Korponára, Bagonyára és Zsélyre az ottani levéltárak tanulmányozása végett.
Épp oly szívélyes fogadtatásban részesültek 1876. szeptember havában a VIII. nemzetközi régészeti és embertani kongresszus tagjai, a kik Vámosmikolán a Huszár-család vendégszereteté élvezték. A túlnyomólag külföldiekből álló vendégek Magyaradra mentek az őstörténeti ásatások megtekintésére, a hol Somogyi Károly uri házában részesültek méltó fogadtatásban. Somogyi Károly lelkes pártfogásába vette a tudós küldöttséget, a miért azután a »Congrès international d'anthrop. et d'archeol. préhistoriques « elismerő okirattal tüntette ki. Magyaradról a szántói savanyúvíz-forrást keresték fel a kongresszus tagjai.
Az 1869. év lényeges változást hozott a vármegyei közigazgatás terén is. Zmeskall Zsigmond a magánviszonyaiban támadt váratlan körülmények kényszere alatt (a mint ezt 1869. január hó 11-én a főispánhoz intézett levelében indokolja) lemondván az első alispánságról, helyét Horváth Miklós II. alispán foglalta el, kinek helyébe báró Nyáry Adolf főszolgabíró lépett.
Új rend a közigazgatásban.
A birói hatalom gyakorlásáról szóló 1869: IV. törvényczikk, mely az igazságszolgáltatást a közigazgatástól elkülönítette, megszüntette a vármegye hatalmát a jogszolgáltatás terén. A következő évben (1870.) a köztörvényhatóságok rendezéséről alkotott törvény (1870: XLII.) lényeges változást idézett elő a közigazgatásban. A törvény végrehajtása azonban nem kis munkát okozott a törvényhatóságoknak. Meg kellett állapítani az új járási beosztást, azonfelül az árvaszék felállítása, a pénztári kezelés módosítása, a virilis (legtöbb adót fizető) bizottsági tagok névsorának egybeállítása, a szervezetben történt egyéb változások hosszabb munkát vettek igénybe. A vármegye e tárgyban kiküldött bizottsága azonban lelkiismeretesen megfelelt hivatásának.
A kir. biróságok szervezése.
Az igazságszolgáltatás szétválasztása következtében a vármegye területén két törvényszék létesült, u. m. Ipolyságon és Selmeczbányán, de ez utóbbit később megszüntették. A két törvényszék alatt négy járásbíróságot rendszeresítettek és pedig Ipolyságon, Vámosmikolán, Korponán és Selmeczbányán. Az ipolysági törvényszék elnöke Horváth Miklós, a vármegye érdemes alispánja lett. A törvényszéki és járásbírák is túlnyomólag a vármegye szülötteinek sorából kerültek ki, a mi csak fokozta az új intézmény iránti bizalmat. (Gyürky Antal i. m. II. 105.)
A biróságok szervezésével egyidejüleg a vármegyék rendezéséről alkotott törvény végrehajtása is serényen közeledett a befejezéshez. Az 1848-iki alapon szervezett bizottság, melyet 1861-ben újra alakítottak, s mely 1867-től kezdve szakadatlanul folytatta működését, 1871. nov. 27-én tartotta utolsó közgyűlését. Majthényi főispán ez alkalommal magasan szárnyaló beszéddel búcsúzott el a bizottságtól.
Az 1872. évi tisztújítás már az új alapon történt. A tisztikar élére Mailáth István került, ki 1867-ben Hont vármegye főjegyzőjévé választatván, fényes tehetségével és nagy munkabirásával megszerezte a vármegye becsülését. Alig két évi hivataloskodás után azonban az ipolyszalkai kerület országgyűlési képviselőjévé választatván, rövid időre el kellett hagynia szülővármegyéjét, hova csak 1872-ben tért vissza, midőn a vármegye az alispáni székbe ültette. Az új alispánra súlyos feladatok vártak. az igazságszolgáltatás szétválasztása következtében a vármegyei tisztviselők közül számos kipróbált, tehetséges munkaerő lépett át a birói pályára; voltak azonfelül többen a vármegyei tisztviselők közül, a kik az újonnan felállított honvédtisztikarba léptek be, így a régi vármegyei tisztikart jórészt tapasztalatlan, gyakorlattal nem biró elemekkel kellett kiegészíteni.
Községek rendezése.
De Mailáth fényes szervezőképessége csakhamar diadalmaskodott e nehézségeken. A tisztújítás után elsősorban a községek rendezéshez fogott. Az 1871: XVIII. törvényczikk értelmében a községek önkormányzati jogának gyakorlása oly elemek kezébe került, melyek arra hivatottsággal nem birtak, még nagyobb baj volt, hogy a községi jegyzői kar is alkalmatlan volt e nagyjelentőségű reform keresztülvitelére. 400Mailáth szívós kitartással hozzáfogott a községek elhanyagolt háztartásának rendezéséhez, az eddig létezett ipolysági és nagymarosi jegyzők mellé még 40 új körjegyzőséget szervezett, majd a közlekedési ügy fejlesztését tűzte ki feladatául. E téren is jelentékeny sikereket ért el, nemcsak azáltal, hogy egy 375 km. hosszú viczinális útvonal alapját rakta le, hanem hogy a vármegyén keresztül vonuló állami útaknak fedőanyaggal való ellátását is jutányosabbá tette, a mivel az általa létesített vármegyei úthálózat kiépítését s fentartását jelentékenyen megkönnyítette. Ugyancsak az ő kezdeményezésének köszönheti létét a vármegyei kórház is, melyet azonban a vármegyének csak évek mulva sikerült felállítania. Különös tevékenységet fejtett ki az 1873. évi kolerajárvány alkalmával, mely alkalommal személyesen bejárta a ragály által megfertőzött községeket s hathatósan közreműködött a járvány tovaterjedésének megakadályozásában. Kiváló tevékenységet fejtett ki továbbá a népnevelés terén, különösen az óvodák létesítése által. Igy az 1888-ban épült ipolysági kisdedóvoda alapját is ő vetette meg. (Főispánok albuma, I. kiad. 71-72.) Midőn az 1875. év elején Bars vármegye főispánjává nevezték ki, az egész vármegye érezte azt a veszteséget, mely távoztával a vármegyei közigazgatást érte. Közel 15 évig tartó főispánsága után többé nem játszott vezérszerepet a vármegyében, de emlékét megőrzik alkotásai, melyek fennen hirdetik tevékenységét.
A honvédség szervezése.
1870-ben felállíttatván a honvédség, a honti zászlóalj első parancsnoka báró Nyáry Adolf lett őrnagyi ranggal. A vármegyei tisztviselők közül is többen foglaltak helyet a honvédtisztikarban, Ipolyság község pedig előkészületeket tett egy honvédlaktanya építésére, sajnos azonban e terv nem valósult meg, sőt a honvédséget is áthelyezték Ipolyságról. 1870 nyarán a honvédség újonnan kinevezett főparancsnoka, József főherczeg meglátogatta Ipolyságot, melynek polgársága fáklyásmenettel üdvözölte magas vendégét, kinek a megyeház erkélyéről mondott beszéde nagy lelkesedést keltett vármegyeszerte. 1873. július havában szentelték fel a honti honvédzászlóalj zászlaját Ipolyságon. A zászlóanyai tisztet Horváth Miklósné teljesítette. (Gyürky i. m. II. 123.)
Mailáth István távoztával a vármegye közönségének tekintélyes része Pongrácz Lajos főjegyzőt óhajtotta az alispáni székbe ültetni, de az 1875. február 11-én tartott közgyűlés Podhorszky Györgyöt választotta meg alispánná. Az ő alispánsága alatt létesült 1875-ben a mértékhitelesítő hivatal. Az 1875. november 18-án tartott közgyűlésen került szóba a vármegyei kórház ügye. A közgyűlés határozata értelmében a régi kórházépületet eladták, s a befolyt összegből épült meg a városon kívül, a homokon a modern egészségügynek megfelelő új kórház. (Gyürky I. m. II. 128.)
A közigazgatási bizottságok létesítése.
Az 1876. évi törvényczikkek közül főleg a közigazgatási bizottságok felállítása és a közadók kezelése iránti intézkedések hoztak jelentékeny változást a vármegyei közigazgatásba. A közigazgatási bizottság még az 1876. év folyamán megalakult; ügyviteli szabályait 1877. január hó 4-én tartott bizottsági ülésében állapította meg. Ezek szerint üléseit minden hó első csütörtökén tartotta.
A közadók kezeléséről alkotott 1876: XV. t.-cz. értelmében állították fel a következő évben Ipolyságon az adófelügyelőséget, mely a vármegyei székhely fejlődésére jelentékeny befolyással volt. A közegészségügyről szóló 1876: XIV. törvényczikk végrehajtása azonban már a nyolczvanas évek elejére esik.
Bakabánya és Korpona városok bekebelezése.
Az 1876.: XX. törvényczikk Bakabánya és Korpona önálló törvényhatósági joggal biró városok önállóságát megszüntetvén, azokat abba a vármegyében kebeleztette be, melynek területén feküdtek. Bars vármegye részéről történtek ugyan kisérletek Bakabányának átcsatolására, de ezek sikerre nem vezettek, sőt Hont vármegye területe az 1877.: III. törvényczikk intézkedése folytán Korpona szabad kir. város területével gyarapodott, utóbb Királyfalu községet is a vármegye területéhez csatolták.
A gyámsági és gondnoksági ügy rendezéséről szóló 1877: XX. törvényczikk életbeléptetésével a vármegyei árvaszék is új szervezetet nyert. Az új árvaszéki szabályrendeletet a vármegye közönsége 1879. május 15-én tartott közgyülésében alkotta, mely szabályrendelet 1898-ig maradt érvényben, a vármegyébe bekebelezett két szabad királyi város (Selmecz- és Bélabánya) árvaszéke azonban továbbra is megtartotta eddig szervezetét.
Az 1877. év végével lejárván az 1872-ben hat évre megválasztott tisztikar megbizatása, a vármegyében már erősen készültek a közelgő tisztújításra. A tisztikarban 401is lényeges változást idézett elő a vármegyei szabályrendeletnek az az intézkedése, melylyel az eddigi tizenkét szolgabirói járást hatra szállította le. A járások felosztásában szintén történt változás. Az újonnan szervezett járások közül csupán az ipolyságinak és a bozókinak volt helyben a székhelye, a többieké nevezetesen a szalkai járásé Szobon, a németié Terényben, a balogié Luka-Nényén, a bátié Zsemberben. (Gyürky i. m. II. 129.)
Az 1878. január 3-án megtartott tisztújítás alkalmával Podhorszky Györgyöt alispánná, Pongrácz Lajost főjegyzővé és Berzsenyi Dénest árvaszéki elnökké választották. Az újonan választott tisztikarban ott találjuk Luka Pált, Lestyánszky Sándort, a ki később főjegyző, majd alispán, utóbb földmivelésügyi miniszteri tanácsos és államtitkár lett, továbbá Bolgár Endrét, Czibulya Lászlót, a vármegye későbbi érdemes alispánjait és Marek Károlyt, a mostani alispánt. A vármegye főispánja ez alkalommal Ivánka Oszkárt és ifj. Mailáth Györgyöt tiszteletbeli főjegyzőkké nevezte ki.
Az orosz-török háború, valamint Bosznia megszállása nem idézett elő a vármegyében nagyobb mozgalmat, az előbbi kérdést a vármegye közönsége nem tartotta alkalmasnak a megvitatásra, mindazonáltal 1878. május 16-án tartott közgyűléséből Zólyom vármegyéenk e tárgyban hozzá juttatott körlevelére feliratot intézett az országgyűléshez a san-stefanoi béke megváltoztatása érdekében. A berlini kongresszus csakugyan módosította is a török birodalomra nézve oly szégyenletes békét, melynek következménye Boszniának megszállása lett. Bosznia megszállása - melyben a vármegyei tisztikarból Luka Pál és a vármegyei urak közül Ivánka István, Konkoly-Thege Sándor, Bedros József, Bolgár János, dr. Salkovszky Ferencz, Szulyovszky Aurél, Czobor Gyula, Tindly József és Totovich Kálmán vettek részt - egy időre esett a képviselőválasztásokkal. Ez alkalommal lépett ki a szabadelvü pártból Paczolay János, a ki a mérsékelt ellenzékhez csatlakozott. Paczolay 1865-től a szalkai, 1869-től az ipolysági kerületet képviselte és győztesen került ki a választásból. A szalkai és a németi kerületekben, melyeket eddig Zmeskall Zsigmond és Ivánka Zsigmond képviseltek, ez alkalommal Luka Lajost és Dacsó Pált választották meg; mindketten a szabadelvü párthoz tartoztak.
Őszre azonban már elsimultak a Bosznia megszállásával okozott hullámok. A november 14-én tartott közgyűlésben 38 szótöbbséggel napirendre tért a vármegye közönsége a társtörvényhatóságok által e tárgyban hozzá intézett átiratai felett.
1879-ben mély megdöbbenéssel értesült a vármegye Rajner Pál váratlan haláláról. Rajner Pál 1861-ben, a rövid ideig tartó alkotmányos korszak alatt mint első alispán kezdte meg hivatalos pályáját a vármegyében, hol Boronkay Lajos mellett ez időtájt a legnagyobb népszerűségnek örvendett. Az 1865-iki képviselőválasztások alkalmával mind a három kerület őt óhajtotta jelöltül, de Rajner az ipolysági kerület bizalmát fogadta el; 1867-ben az Andrássy-miniszterium megalakulása után a szomszéd Bars vármegye főispánja lett, honnan azonban 1869-ben a belügyi tárczára hivták meg. Rövid ideig tartó belügyminisztersége után (1871. február 10.) elborúlt kedélylyel visszavonult Lontóra, hol 1879 nyarán önkezével oltotta ki életét. A mily részvéttel kisérte utolsó útjára az egész vármegye, éppen oly kegyeletes módon örökítették meg az emlékét.
A vármegye közönsége életnagyságú arcképét megfesttette a díszterem számára, melyet az 1880. november 11-én tartott közgyűlésen lepleztek le. Ez alkalommal Plachy Bertalan kir. tanácsos, tanfelügyelő mondta az ünnepi beszédet.
Az 1881. évi képviselőválasztás.
Az 1881. évi képviselőválasztások nem okoztak nagyobb mozgalmat a vármegyében. Ipolyságon Paczolay Jánost, a mérsékelt ellenzék kiváló tagját egyhangúlag megválasztották. Németiben Dacsó Pál az eddigi képviselő nyert mandátumot; csupán a szalkai kerületben volt nagyobb élénkség, hol Podhorszky Györgyöt, a vármegye alispánját választották meg.
Ez a választás lényeges változást idézett elő a vármegyei tisztikarban. A vármegye bizalma Pongrácz Lajost, a vármegye érdemdús főjegyzőjét ültette az alispáni székbe, kinek nagy érdemei voltak a vármegye közművelődési intézményeinek létesítése körűl. Pongrácz helyét Lestyánszky Sándor első aljegyző foglalta el, annak helyébe pedig ismét Bolgár Endre lépett. (Gyürky II. 137.)
402Mielőtt a vármegyei közigazgatás további fejlődését vázoljuk, rövid visszapillantást kell vetnünk a hetvenes évek közgazdasági és közművelődési viszonyaira is.
Népoktatás.
A kiegyezést követő években báró Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter lánglelkű buzgalma némileg rendezte a népoktatás ügyét. E téren rendkivül sok volt a teendő, mert évszázadok mulasztásait kellett pótolnia. a munkában a vármegye is derekasan kivette a részét. A népiskolai törvény, a népnevelési ügyek vezetésére, a tanfelügyelői intézményt léptette életbe. Hont vármegye eleintén a szomszéd Barssal egyesített tanfelügyelőséget alkotott, de a szervezés munkájában már észrevehető volt, hogy e feladatok teljesítésére egy ember ereje kevés, mert azt messze túlhaladja a két törvényhatóság területére terjedő munkakör; ezért csakhamar az ipolysági iskolaszék elnökét, Gyürky Antalt, mint helyettes tanfelügyelőt bízták meg a vármegye területén a népnevelés ügyeinek vezetésével. Később Hont vármegyében külön tanfelügyelőség rendszeresíttetett. A tanfelügyelőség szervezésével számos újabb intézkedés történt a népnevelés terén. Ipolyságon, Szobon, Gyekésen, Drégelypalánkon, Tölgyesen, Hidvégen új iskolák épültek, több iskolát megbővítettek, s a szükséges taneszközökkel láttak el. Uj tanerők nyertek alkalmazást, mely utóbbi körülmény sokat lendített a népnevelés ügyén, főleg azért is, mert a régiek közül 1871 után nagyon sokan cserélték fel eddigi állásukat a községi és körjegyzői tisztséggel. A népnevelés előmozdításával a gyümölcstenyésztés is nagyobb lendületet nyert. Több községben ez időtájt honosították meg a gyümölcsfákat. Az állattenyésztés fejlesztése érdekében a vármegyei állattenyésztő választmány, különösen egyik vezérférfia, gróf Chorinszky Igó fejtett ki nagy arányú és eredményes tevékenységet. A közlekedésügy terén különös jelentőséggel bir a vármegyei úthálózat kiépítése, mely, mint már láttuk, Mailáth István akkori alispán kezdeményezésére létesült, Schőnn Alajos főmérnök szakavatott közremüködése mellett. a községi útak rendszeres kezelésére vonatkozólag a vármegye 1873. november 17-én tartott közgyálsében javaslatot tárgyaltak, melyet némi módosítással az 1874 november 12-én tartott közgyűlés elfogadott. a községi útépítészeti szabályrendelettel Hont vármegye megelőzte az összes törvényhatóságokat. E szabályrendelet alkalmazása tette lehetővé, hogy 1883-ban a vármegyei községi úthálózat 412 km.-re emelkedett.
Vasútügy.
A vasútügy terén azonban még 1888-ig nagyobb eredmény nem volt elérhető. a vármegye déli részét Szobnál és Nagymarosnál ez időtájt érintette ugyan az ötvenes években épült osztrák államvaspálya, de e vonal a vármegye székhelyétől távol esik, s így a fővárossal való közlekedés, különösen az 1876 után megindult fellendülés korában, nehézségekbe ütközött. Már a hatvanas években történtek kisérletek egy Salgótarjántól Balassagyarmaton és Ipolyságon át Szobig vonuló vaspálya kiépítésére, de mind e kisérletek, mind az 1874-75. évi tervek, melyek német vállalkozókkal a vármegyét a mai Párkánynána állomástól építendő szárnyvonallal akarták a fővárossal egybekapcsolni, meghiusultak. Végre az 1880. és 1881. években tartott tárgyalások eredményeképp az osztrák államvaspálya-társaság kötelezte magát az Ipolyságtól kiinduló s Párkánynánáig, esetleg Szobig terjedő szárnyvonal kiépítésére. mely alkalommal a vármegyén keresztül vonuló pályarész kisajátítási költségeinek fedezését a vármegye vállalta el. Ekként a pályaterület ingyen jutott a társaság birtokába. (Gyürky Antal i. m. II. 181.)
Rudolf trónörökös eljegyzése alkalmával, a vármegye közönsége hódolatteljes feliratot intézett a fenséges mátkapárhoz, midőn pedig a trónörökös fenséges nejével 1881. május 18-án keresztülutazott a vármegyén, Nagymarosnál, hol a vonat nehány perczre megállapodott, a vármegye küldöttsége fogadta a magas vendégeket.
A budapesti ünnepélyeken a vármegye báró Majthényi László vezetése alatt álló küldöttséggel képviseltette magát, mely alkalommal a főispán tolmácsolta a trónörököspárnak a vármegye hódolatát.
Közigazgatási élet.
Az 1883. év ismét jelentékeny változást idézett elő a vármegyei közigazgatás terén.
Az 1883: XIV. törvényczikk a vármegye közigazgatási, árva- és gyámhatósági kiadásainak fedezésére 1884. január 1-től kezdődőleg folyósítandó illetményt (dotáczió) 58.800 frtban állapítván meg, a változott viszonyokhoz képest a vármegye is új szervezeti szabályrendeletet nyert. A vármegyei tisztviselői állások 403után a javadalmazást 45.450 forint, a szolgaszemélyzet bérét 3380 frtban állapították meg.
Ugyanekkor a járási beosztás is némi változást szenvedett. Az új beosztás a következő volt: 1. ipolysági járás harminczhét községgel; 2. szobi járás harminczegy községgel; 3. nagycsalomiai járás harmincznyolcz községgel; 4. korponai járás negyvenkét községgel; 5. báthi járás harminczhat községgel; továbbá Bakabánya és Korpona rendezett tanácsú városok. A tisztújításokat ebben az évben (1883. deczember 29-én) az új szervezési szabályrendelet alapján tartották meg, mely alkalommal alispán közfelkiáltás útján Pongrácz Lajos, főjegyző Lestyánszky Sándor, első aljegyző Bolgár Endre lett.
Pongrácz Lajos alispánsága alatt számos új szabályrendeletet alkotott a vármegye. Nevezetesen 1884-ben állapították meg a közegészségi és körszülésznői, 1887-ben pedig a himlőoltási köröket.
Az 1886: XXI. és XXII. törvényczikk életbeléptetése után, 1888-ban a vármegyei szervezeti és ügyviteli szabályrendeletet is lényegesen át kellett alakítani. Ugyancsak 1887-ben állapították meg szabályrendeletileg a törvényhatósági bizottság tanácskozási ügyrendjét, s ugyanebben az évben lépett életbe az állandó választmány ügyrendjéről alkotott szabályrendelet is. 1887-ben alkották meg a vármegyei tiszti, segéd- és kezelő-, valamint a szolgaszemélyzet nyugdíjszabályrendeletét. Az 1886: XXII. törvényczikk határozmányai alapján a vármegyei kis- és nagyközségek szervezési szabályrendelete is jelentékeny módosítást szenvedett, de e szabályrendelet csak 1890-ben készült el s 1893. január 1-én lépett életbe.
Ugyancsak 1890-ben alkották a vármegye rendezett tanácsú városainak, nagy- és kisközségeinek pénztári kezeléséről és számviteléről szóló szabályrendeletet, miután a községi és körjegyzői nyugdíjszabályzatot már előzőleg, az 1887. szeptember 22-én tartott közgyűlésen módosították.
Az 1886: XXI-XXII. törvényczikkek képezik napjainkig is a vármegyei, valamint a községi közigazgatás és önkormányzat alapját.
Magyarosodás.
A vármegyei közigazgatás újjászervezésével egyidejűleg indult meg a magyarosodás is. Az 1881. évi népszámlálás adatai e tekintetben rendkívül kedvezőtlen képet nyujtanak a vármegyéről. A vármegye 115.787 lakója közül 1881-ben 54.242 volt tót, 49.165 magyar, 7924 német, 255 czigány, 326 egyéb, míg beszélni nem tudott 3875. Tehát a vármegye lakosainak 46.85 %-a volt tót, és 42.47 %-a magyarajkú. (Körösi József: Adalékok Hont várm. nemzetiségi monographiájához.) De hogy a vármegye tisztikarának és tantestületének vállvetett munkája mit képes elérni a magyarosodás terén, azt legjobban Hont vármegye mutatta meg. Ez eredményes munka bírálatát épp ama férfiú tollából bírjuk, a ki a vármegyét az eltótosodás veszélyére figyelmeztette. Az 1890. évi népszámlálás már sokkal kedvezőbb viszonyokat tüntet fel e tekintetben. Ennek eredménye szerint a vármegye száznyolczvanhét községét 123.000 ember lakta, ebből 58.200 volt magyar, 65.500 tót, vagyis az utolsó tíz év alatt a magyarság 3 %-al gyarapodott, míg ellenben a tótság 2 %, a németség 1 %-al fogyott. A magyarosodás legerősebben mutatkozik az Ipoly völgyében, vagyis a Balassagyarmat és Szob között elterülő vidéken.
Elmagyarosodott községek Szelestény, Haraszti, Zahora (Erdőmeg), Újfalu, Leszenye, Nagycsalomia, Ipolyvecze, stb. A Korpona völgyében azonban Paláston túl, a Selmecz patak völgyében pedig Egegen túl megszűnik a magyar szó. A Búr-patak völgyében az utóbbi időben több tót falu magyarosodott meg, mint Százd és Bori is, mely utóbbinak állandó lakossága szintén magyarnak tekintendő. Az Alsó-Ipoly völgyében megmagyarosodott falvak közé tartoznak Ipolyszakállas, Leléd, Márianosztra és különösen Kóspallag. A Szikincze völgyében teljesen elmagyarosodott falvak Zalaba, Horhi, továbbá erősen magyarosodott Kis-Kereskény, a mi főleg Mailáth István buzgóságának tudható be.
A magyarosodás terén hathatós támaszt nyert a vármegye a Felvidéki Magyar Közművelődési Egyesületben, melynek honti fiókja 1888-ban alakult meg. Alapszabályait az 1888. évi szeptember 27-én tartott közgyűlésen állapította meg a vármegye közönsége.
A magyarosodás terén elért eredményeken felbuzdulva, a vármegye közönsége odatörekedett, hogy a vármegye magyar jellege külsőleg is kifejezésre jusson. E végből 1890-ben és 1891. szeptember 29-én tartott bizottsági közgyűlésében összesen harminczkét nem magyar nevű község nevének megváltoztatása iránt 404tett előterjesztést határozattá emelte, melyet a belügyi miniszter 1891. évi deczember hó 1-én 87.892/IV. sz. leiratával jóváhagyott. A nyolczvanas évek elején a gazdasági élet is jelentékeny lendületet nyer a vármegyei »Gazdasági Egyesület« megalapítása által. A »Gazdasági Egyesület« 1882-ben alakult, első elnöke gróf Chorinsky Igó, alelnöke Braunmüller Sándor, titkára Bolgár János volt. 1883-tól kezdve megindította a »Honti Gazda« czímű szaklapot, mely az egyesület közlönyévé lett.
A vasúti hálózat kiépítésének kérdése mind nagyobb mértékben foglalkoztatta a vármegye közönségét. 1886. szeptember 23-án robogott be az első vonat a vármegye székhelyére, melyet ennek közönsége nagy ünnepélyességgel fogadott.
E vasútvonal továbbfejlesztése képezte a vármegye főfeladatát, ezért nem fogadták el a nyitravármegyei vasútügyi bizottság javaslatát egy Ipolyságtól Léván át Nyitráig, illetőleg az országhatárig vezetendő vasútvonal tárgyában, hanem még 1889-ben hozzáfogtak az ipolyság-balassagyarmati vasútvonal előmunkálataihoz, mely vonal 1891-ben elkészülvén, át is adatott a forgalomnak.
E vasútvonal kiépítéséhez a vármegye 21.000 forinttal járult.
Pártküzdelmek.
1883-ban vették kezdetüket azok a heves pártküzdelmek, a melyek évtizedeken át háborgatták a vármegye belbékéjét. E honti állapotok elnevezéssel, a mely valóságos szállóigévé lett, a báró Majthényi László és Ivánka Zsigmond között évek során át tartó küzdelmet illették. Az ellenségeskedésnek az vetette el a magját, hogy 1882-ben Kossuth Lajost, a nyolczvanadik születése napján, az egész ország törvényhatóságai ünnepelték, csupán Hont vármegye késett az üdvözléssel. A vármegye e késését pótlandó, Ivánka Zsigmond - Héderváry Antallal egyetemben - mozgalmat indított, hogy Kossuth Lajost a vármegye legközelebbi közgyűléséről üdvözöljék. A közgyűlést megelőzőleg Ivánka Zsigmond tudomására hozta Majthényi László főispánnak a tervet, a ki - a tüntetést immár meg nem akadályozhatván - távol maradt a nevezetes közgyűlésről. Ebből az esetből csirázott a két férfiú ellenséges érzülete, a melyet Paczolay Jánosnak az 1883. évben bekövetkezett halálakor megüresedett ipolysági választókerületben támadt pártviszály még jobban kiélesített. Ivánka Zsigmond, a választókerület ellenzéki pártállására való tekintettel, a kerületet az ellenzék számára óhajtván megtartani, bejelentette Majthényi főispánnak, hogy maga lép fel itt képviselőjelöltként. A főispán ezt tudomásul vette és kijelentette, hogy nem befolyásolja a szabadelvű pártot a jelölést illetőleg; ennek ellenére azonban a szabadelvű párt gyűlésén maga a főispán hozta javaslatba báró Nyáry Béla jelöltetését. Báró Majthényi László ezzel maga ellen támasztotta fel az egész honti ellenzéket, a mely sietett szervezkedni a szabadelvű párt ellen. Az ipolysági választás rendkívül heves volt és báró Nyáry Béla győzelmével végződött, a mi az ellenzék elkeseredését még fokozta. Alig zajlott le a választás, két hónappal utóbb az országgyűlést feloszlatták és így a honti ellenzékre újabb küzdelem várt. A szervezett ellenzék vezérférfiai, Ivánka Zsigmondon kívül, két fia: László és Oszkár, továbbá Szabadhegyi Géza, Hederváry Antal, Ivánka István, id. Sághi Benő, Kádár Kálmán voltak, a kiknek meghívására gróf Apponyi Albert, Horánszky Nándor és több képviselő Felsőszemerédre, az Ivánka birtokára jöttek és a vármegye valamennyi választókerületéből összesereglett ellenzéki választók óriási részvéte mellett megtartott népgyűlésen tömörítették a honti ellenzéket. Közvetlenül az általános választások előtt gróf Apponyi Albert és Szilágyi Dezső, több más képviselővel együtt, Vámosmikolára mentek id. Jakabffy István jelölt érdekében és a választók nagy lelkesedése mellett bejárták a szalkai kerület egy részét, főképpen a Szikincze völgyét. A megejtett választások mindazonáltal nem hozták meg a remélt eredményt. Ivánka Zsigmond, az ipolysági kerületben 64 szavazattal kisebbségben maradt a szabadelvüpárti báró Nyáry Bélával szemben. Korponán az eddigi képviselőt, Dacsó Pált, egyhangúlag választották meg újból; Szalkán azonban az addigi szabadelvüpárti Podhorszky György ellen Jakabffy István ellenzéki jelölt győzött. A választásokat az akkori kormány nagy erőszakoskodása jellemezte; a választási elnököket meg sem eskették, miért is Ivánka Zsigmond peticzióval támadta meg báró Nyáry Béla mandátumát. - Az ipolysági választás ügyében az országgyűlés vizsgálatot is tartott, de jóllehet a vizsgálat visszaéléseket derített ki, a mandátumot nem semmisítették meg.
Az 1884. évi képviselőválasztás.
A pártküzdelmek hullámai ezúttal túlcsaptak a vármegye határain, sőt eljutottak a fővárosi sajtóig és az országgyűlésig, mely utóbbi Szabadhegyi Géza 405és társainak az országgyűléshez intézett kérvénye esetéből foglalkozott a »honti állapotok«-kal. Az 1887-iki általános választások alkalmával egyezség jött létre az országos kormánypárt és a közjogi alapon álló ellenzék országos végrehajtó-bizottsága között; az egyezség értelmében a korponai és ipolysági kerületben kormánypárti, a szalkaiban pedig ellenzéki képviselőt választatnak meg. Az egyezséget Majthényi László főispán tudta nélkül kötötték; amikor pedig tudomást nyert róla, kijelentette, hogy inkább elhagyja főispáni székét, semhogy egy Ivánka választassék meg Hont vármegyében. Ennek következtében a két elnök: báró Podmaniczky Frigyes és Horánszky Nándor aláirásával újabb egyezség köttetett, mely szerint a szalkai kerület megmaradt az ellenzék számára, egy Ivánka-jelöltnek pedig a lovrini kerületet engedték át. Ily módon az ellenzék egyegyel több kerülethez jutott az országban. A véderővita, mely az országgyűlés ellenzéki pártjai között megteremtette a fegyverbarátságot, új anyagot hozott ugyan a pártküzdelmekbe, de mielőtt az e tárgyban a vármegyéhez érkezett társtörvényhatósági átiratok tárgyalás alá kerülhettek volna, (1889. márczius 8.) a képviselőház már letárgyalta a törvényjavaslatot.
Ebben az évben (1889.) volt a tisztújítás. Pongrácz Lajos, a vármegye érdemes alispánja, a ki már 1835-ben esküdtként szolgálta szülővármegyéjét, megvált állásától s nyugalomba vonult. Hosszú hivatalos pályája alatt, de különösen alispánságának kezdete óta (1881.) rendkívül sokat tett a vármegye s annak székhelye érdekében. Ipolyságon ő létesítette a sétateret, a közvilágítást és a kövezetet. Mint a hontvármegyei kaszinó egyik oszlopos tagja, sokat fáradozott annak felvirágoztatásán. 1886-ban a kaszinó megalakulásának ötvenedik évfordulója alkalmából megírta annak történetét; ő rendezte tovább 1887-ben Ipolykeszin az Ipolyi-ünnepélyt, mely alkalommal a vármegye nagynevű szülöttének emlékét márványtáblával örökítették meg. Nyugalombavonulásakor nagybecsű könyvtárának egy részét a vármegyének, másik részét a hontvármegyei kaszinónak adományozta. 1899-ben bekövetkezett haláláig nagy tevékenységet fejtett ki az irodalom terén. Emlékét kegyelettel őrzi e vármegye közönsége, melynek hat évtizeden át egyik legönzetlenebb és legmunkásabb tagja volt.
Pongrácz távoztával Lestyánszky Sándor főjegyző lett a vármegye alispánja, kinek helyét Bolgár Endre foglalta el. Az alispánválasztás eredménye megnyugtatólag hatott a kedélyekre, minek a székváros közönsége pártkülönbség nélkül fáklyás zenével adott kifejezést.
Lestyánszky alispánsága alatt már a pártküzdelmek némileg veszítettek élességükből, különösen a mióta báró Majthényi László az 1890. év végén megvált a főispánságtól. A vármegye közönsége 1890. szeptember 29-én búcsúzott el ünnepélyesen a távozó főispántól, a kit ő felsége ez alkalommal a vaskorona-rend első osztályával tüntetett ki.
Báró Roszner Ervin.
Majthényi báró helyébe ő felsége a király 1890. deczember 30-án báró Roszner Ervin cs. és kir. kamarást nevezte ki a vármegye főispánjává. Roszner Ervin báró pályáját Nagyváradon kezdte meg mint jogakadémiai tanár. Közel tiz éven át volt a jogtörténelem és az egyházjog tanára. Ebbe az időbe esik jogvitája dr. Kováts Gyula budapesti egyetemi tanárral, az egyházi kegyuraság kérdésében, mely nagy mértékben felkeltette a tudományos körök figyelmét. 1887-ben a szécsényi kerület őt képviselővé választván, odahagyta a tanári pályát s mint a képviselőház jegyzője, csakhamar jelentékeny helyet vívott ki magának a képviselőházban. Mindazonáltal csak rövid ideg volt képviselő, mert bár a véderővita alatt lemondott Horváth Gyula helyébe, az alelnöki állás jelöltjeképp emlegették, midőn gróf Szápáry Gyula akkori belügyminiszter Hont vármegye főispánságát felajánlotta neki elfogadta ezt, noha rendkívül nehéz feladatra vállalkozott, midőn az egy évtizeden át tartó pártviszályok által fenekestől felfordult vármegyében a belbéke helyreállítását tűzte ki czéljáúl. Sima modora, tapintatos eljárása végül mégis győzedelmeskedett a nehézségeken. Rövid ideig tartó főispánsága alatt sikerült a békét helyreállítania és a vármegye közönségének bizalmát megnyernie, a mit legjobban biznyít az a körülmény, hogy távoztával a vármegye közönsége arczképét megfesttette és a vármegyei székház dísztermében elhelyeztette.
Báró Roszner Ervin kiváló munkatársakat nyert művéhez az alispánban és a főjegyzőben. Főispánságának e rövid négy éve alatt rendkívül sok új intézmény lépett életbe a vármegyei közigazgatásban. 1891-ben Bakabánya egykor 406szabad királyi és bányaváros, mely mindegyre jobban elveszítette ama szellemi kellékeket, melyek a rendezett tanácsú város szervezetéhez megkivántatnak, ez évben nagyközséggé alakult át, de az átalakulás a községi lakosok vonakodása következtében némi nehézségekbe ütközött s kiváltképp a főispán tapintatos eljárásának eredménye, hogy az átalakulás rövid idő alatt mégis keresztülvihető volt.
1891-ben merült fel elsőízben egy fiúárvaház létesítésének eszméje, melynek felállítása czéljából 1892-ben a belügyminiszter az árvatári tartalékalapból harminczezer forint felhasználását engedélyezte. Az 1892. április 7-én tartott közgyűlésben a vármegye közönsége vármegyei hivatalos közlöny létesítését határozta el, melyet még ez évben meg is indítottak.
A hivatalos közlöny létesítésével Hont vármegye közel egy évtizeddel megelőzte az ügykezelés egyszerűsítésével életbeléptetett hasonló irányú intézményt. Ebben az évben emelte fel a vármegye az összes községi és körjegyzők illetményeit hatszáz forintra, mely intézkedés következtében, még mielőtt 1905-ben a községi és körjegyzők javadalmazásának rendezéséről szóló 1904: XI. törvényczikk életbelépett volna, a vármegyei községjegyzői kar, melynek a magánmunkálatok után csak csekély mellékjövedelme volt, a viszonyokhoz mérten, megfelelő javadalmazásban részesült.
Az 1892. évi képviselőválasztás.
Az 1892. január havában végbement képviselőválasztások alkalmával Szalkán Ivánka Oszkár nemzeti párti, Korponán báró Nyáry Béla s Ipolyságon Horváth Béla - az utóbbi kettő szabadelvű párti - nyertek mandátumot. A Szápáry-kormány bukása után az országgyűlést, valamint a közvéleményt főleg az egyházpolitikai kérdések foglalkoztatták. A vármegye közönsége 1893. április 12-én tartott közgyűlésében Luka Pál, Ivánka Oszkár, Sághi Benő és mások felszólalásai után az egyházpolitikai reform mellett nyilatkozott ugyan, de egyúttal a katholikus autonómia szervezésének szükséges voltát is hangsúlyozta. 1894. tavaszán már az egész vármegyét bejárta a hír, hogy Roszner Ervin báró főispán, a kinek a vármegyei béke helyreállításában elévülhetetlen érdemei vannak, legközelebb megválik állásától. A beavatottak tudomása szerint a kormány Horváth Bélát szándékozott a főispáni székbe ültetni. Midőn erről a vármegye tisztviselői tudomást szereztek, Bolgár Endre főjegyző kezdeményezésére értekezletre gyűltek össze, hogy állást foglaljanak a kinevezéssel szemben, mert az a kötelék, mely őt a letünt korszak vezéreihez fűzte, nem látszott alkalmasnak a csak rövid idővel ezelőtt helyreállt béke fentartására. Ezen az értekezleten a tisztviselők, négynek kivételével, lemondási nyilatkozatot irtak alá, arra az esetre, ha Horváth Bélát neveznék ki főispánná.
Ezen értekezlet következményeképp a nyilatkozatot Kalmár Lajos elnöklete alatt Ivánka Oszkár, Ivánka István, Ivánka László, Somogyi László, gróf Chorinszky Igó, Mailáth István, gróf Oberndorf Hugó s más bizottsági tagokból álló küldöttség bemutatta Wekerle Sándor miniszterelnöknek, mire a kormány Horváth Bélának már a királyhoz felterjesztett kinevezését visszavonta és Rudnay Bélát, Komárom vármegye főispánját hozta javaslatba az uralkodó előtt a honti főispánságra, a ki főispáni székét augusztus hó 25-én el is foglalta.
1894 őszén a balassagyarmati nagy hadgyakorlatok alkalmával a vármegye közönsége is bemutatta hódolatát az uralkodónak. Nógrád vármegye főispánja mondotta ez alkalommal az üdvözlő beszédet s az erre adott királyi választ a vármegye alispánja a vármegyei hivatalos lapban hozta tudomásul a lakosságnak.
Az 1894. év végével Lestyánszky alispán a földmívelésügyi miniszteriumba osztálytanácsossá neveztetvén ki, a vármegye közönségének osztatlan rokonszevétől kisérve, megvált állásától, helyébe pedig 1895. április 4-én Bolgár Endre főjegyzőt választották meg, kinek utóda Czibulya (Czobor) László főszolgabíró lett, míg a korponai járás élére Nyáry Alfonz báró került, de csak rövid időre, mert a még ebben az évben tartott általános tisztújítás után a szobi járás vezetését vette át.
Horváth Béla.
Az 1895. deczember 16-án tartott tisztújítás után Rudnay Béla főispán megvált állásától, és helyét Horváth Béla foglalta el. Horváth Béla kinevezéséről a vármegye csak mint befejezett tényről értesült, és habár kinevezését a multak miatt még mindig nagy ellenszenvvel fogadták, a bevégzett tényt megmásítani immár lehetetlen volt. az ellenszenv azonban később némileg engedett.
Bár voltak a vármegyében, a kik nem szívesen vették kinevezését, tagadhatatlan, hogy sokat tett a vármegye javáért. Az ő főispánsága alatt helyezték át a 407lévai pénzügyigazgatóságot Ipolyságra. Székfoglalóját megelőzőleg (1896. január 13.), súlyos csapás érte a vármegyét, alispánjának, Bolgár Endrének 1896. január 9-én bekövetkezett váratlan halálával. Alig egy évi alispánsága alatt nem nyilott arra alkalma, hogy a közigazgatás terén számbavehető eredményt tudott volna felmutatni, mert a halál épp munkássága közepén szakította meg életfonalát; így történt azután, hogy a gyámsági és gondnoksági ügyekről alkotott szabályrendelet, melyet 1895-ben terjesztett a közgyülés elé s 1897-ben új átdolgozáson ment keresztül, csak 1898-ban nyerhetett jóváhagyást. »Hosszúra nyúlt köztevékenységét« - miként Czibulya főjegyző a gyászeset bejelentésekor a közgyülésen megjegyzi - »nem a fényes szereplés hiú csillogása, hanem a zajtalan, áldásthozó munkásság jellemezte, mert használni kivánt és nem fényleni.«
A vármegye közönsége 1896. április 9-én tartott közgyülésében Czibulya (Czobor) Lászlót alispánná, Tóth Lajos árvaszéki elnököt pedig főjegyzővé választotta. Czobor László 1876-ban lépett a vármegye szolgálatába mint tiszteletbeli aljegyző, 1882-ben választották meg a bozóki járás főszolgabírájává, mely járásnak székhelye később Korpona lett. Itt 1894-ig működött. 1879-ben főleg az ő ösztönzésére alakúlt meg Korponán a Felső-Hontmegyei Gyümölcsfatenyésztő Egylet, mely közhasznú működését a közönségnek az 1888. évi korponai gyümölcskiállítás alkalmával mutatta be. 1894-ben főjegyzővé választatván, nem szünt meg egykori szolgabírói székhelye és járása javára működni. Sokat tett a női háziipar - a korponai varrottas - meghonosítása érdekében; Rudnay Béla főispánnal pedig a korponai vasútat létesítette. Legfőbb feladatának ismerte továbbá a közútak fejlesztését.
Az alispánválasztás után a vármegye közönsége az ezredév megünneplésére készült.
Az ezredévi kiállítás megnyitása alkalmából a vármegyét a főispán vezetése alatt Luka Pál, Ivánka Oszkár és báró Nyáry Béla bizottsági tagok képviselték. Az ezredévi ünnepélyek május 10-én és 11-én folytak le Ipolyságon. Május 10-én az egész vármegye területén ünnepi istenitiszteleteket tartottak, az ünnepi közgyűlés május 11-én folyt le Ipolyságon, mely alkalommal az ünnepi szónoklatot Horváth Béla tartotta.
Az 1896. június 8-án tartott hodoló díszfelvonuláson a vármegyét nyolcz tagból álló bandérium képviselte. Ezen bandériumban résztvettek: Forster Gyula, Ivánka László, ifj. Luczenbacher Pál, báró Nyáry Alfonz, Sántha Béla, Soltész István, Somogyi Béla és Totovich Kálmán.
A vármegyei kórház létesítése.
Az ezredévi ünnepélyeket betetőzte a vármegyei kórház létesítése. Künn a Homokon már rég állott egy kórházépület, mely azonban híján volt minden czélszerűségnek. Dr. Kovács Sebestyén Endre vármegyei főorvosé az érdem, a ki felhasználva az ünnepi hangulatot, a vármegyei közönség figyelmét a szenvedőkre irányította. megindította a gyüjtést s míg a vármegye urai, mint báró Majthényi László főispán, Luczenbacher Pál, Rajner Lajos esztergomi prelátus-kanonok, gróf Chorinszky Igóné 5000-1000 forintos alapítványokkal járultak a kórház alapjához, addig a falvakban a lelkészek és a tanítók vették kezökbe a gyüjtés ügyét. Különös tevékenységet fejtett ki e téren Kovács József kisgyarmati esperes-plébános, nem csupán azzal, hogy egymaga 1000 forintot megközelítő összeget gyüjtött, hanem azzal is, hogy a kórházkápolna felszerelésének költségeit az ő kezdeményezésére a vármegyei római katholikus papság viselte. A társadalmi úton egybegyült összegből csakhamar felépült az új kórház, melyet 1900. szeptember 27-én adtak át rendeltetésének. Az ezredév őszén ismét a választási mozgalmak zavarták meg az ünnepi hangulatot. Ipolyságon, Ivánka Zsigmond hivására, gróf Zichy Jenő lépett fel, a ki erős küzdelem után 36 szótöbbséggel nyerte el a mandátumot a szabadelvű párti gróf Festetich Andor, volt földmívelésügyi miniszter elől. Ez alkalommal Ipolyságon nagy népgyülés volt, melyen gróf Apponyi Albert és Hock János beszéltek a néphez. Korponán Ivánka Oszkárt választották meg óriási szótöbbséggel dr. Fodor Kálmán ellen. Szalkán Konkoly-Thege Sándort egyhangúlag kiáltották ki képviselőnek, miután ellenjelöltje, Jakabffy István visszalépett.
Ipoly-szabályozás.
1897-ben került napirendre az Ipoly-szabályozás kérdése s ugyanakkor vették kezdetüket az ipolyság-korponai h. é. vasút előmunkálatai. Az 1898. év folyamán szervezték a vármegye területén a gyermekmenházakat és a gazdasági ismétlő-iskolákat.
408Június 2-án József főherczeg, a magyar honvédség főparancsnoka Ipolyságon időzött, a kit Léváról odautaztában a környékbeli falvak valósággal elborítottak virágokkal. Az Ipolyságon történt fogadtatás után a fenséges ur vasúton folytatta tovább útját.
Történelmi kiállítás.
Június 27-én és 28-án óriási jégverés vonúlt át a vármegyén. a vihar főleg az Ipoly völgyében dühöngött, de azért a Szikincze, Korpona, valamint a Búr-patak alsó vidékén is óriási károkat okozott
Múzeum Egylet.
Augusztus 13-ától 27-éig történelmi kiállítás volt Ipolyságon, melyet dr. Czobor Béla és Nagy Iván történettudósok is megtekintettek. A kiállítással kapcsolatban Pongrácz Elemér felvetette a »Hontvármegyei Múzeum« eszméjét. Főleg az ő kezdeményezésére még ez év őszén megalakult a vármegyei Múzeum Egylet, mely a következő évben már megkezdte eredményes működését. A vármegye egyházi épületei ebben az évben díszes templommal gyarapodtak, melyet Palásthy Pál felszentelt püspök emelt Paláston, ősei székhelyén, s a melyet július 3-án szentelt fel.
A megrendítő gyászban, mely az egész nemzetet Erzsébet királynőnek váratlan halálával érte, a vármegye közönséges is mély részvéttel osztozott. A vármegye gyásza jeléűl a vármegyeházán szeptember 30-áig gyászlobogó lengett; a szeptember 21-én tartott ünnepélyes gyászistentisztelet után a közgyűlésre egybegyült bizottsági tagok előtt a vármegye főispánja költői szárnyalású beszédben emlékezett meg nagyasszonyunkról. A vármegye továbbá feliratban fejezte ki fájdalmát az uralkodó előtt, kegyelete jeléül ezüst olajágat küldött a megdicsőült királyné koporsójára, a temetésen pedig küldöttség útján képviseltette magát.
A küldött ezüstolajágat átfutó ezüstszalagok egyikére e szavakat: »Erzsébet királynő emlékének«, - másikára: »Hont vármegye közönsége« feliratot, az összekötő csokorra pedig a vármegye czímerét vésették.
1899 folyamán kezdetét vette a vármegyei székház jobb szárnyának kiépítése. Ebben az esztendőben serényen folytak az Ipoly-szabályozási tárgyalások, melyeknek folyományaként a búrvölgyi birtokosok a Búr patak szabályozása érdekében mozgalmat indítottak; a patak szabályozási munkálatai még ebben az évben kezdetüket is vették. Július 1-től kezdve a belügyminiszterium a vármegye javadalmazását 2655 forinttal felemelvén, ez összegből az árvaszéknél egy harmadik ülnöki és a szobi szolgabíróságnál egy második szolgabírói állást rendszeresítettek.
1900. elején vették kezdetüket a belügyminiszteri vizsgálatok, melyek három szakaszban harminchárom napot vettek igénybe. Ez alkalommal a vármegyei központi, a báti és a szobi szolgabírói hivatal, továbbá Korpona város és több község került vizsgálat alá. A belügyminiszterium kiküldöttei által megtartott vizsgálatok következményeképp a belügyminiszter még ebben az évben a tisztikar létszámának kiegészítése végett, egy szolgabírói és három dijnoki állás rendszeresítését engedélyezte, mely czélból 4640 korona pótjavadalmazást utalványozott. Augusztus 1-én kezdte meg működését az ipolysági pénzügyigazgatóság és ugyanebben az évben adták át rendeltetésének az ipolysági közkórházat is. Ez év szeptember havában leplezték le a vármegyeház termében Ferencz József királyunk és Erzsébet királyné arczképét; ez alkalommal Kudora János mondta az ünnepi szónoklatot. a tisztikarban is lényeges változás állott be. Laszkáry Pál árvaszéki elnök ez évi január 1-ével nyugalomba vonulván, helyébe báró Nyáry Alfonz főszolgabírót választotta meg a közgyülés, kinek helyébe ifj. Jakabffy István lépett. 1901. márczius 27-én a vármegye főispánja Esztergom vármegye főispánjává neveztetvén ki, megvált állásától; helyébe Lits Gyulát, a vaáli kerület országgyülési képviselőjét nevezte ki a király. Az a szivélyes viszony, mely a vármegye tisztikara, de különösen Ipolyság község és a távozó főispán közt fennállott, ez alkalommal külsőleg is kifejezésre jutott. A vármegye közönséges és Ipolyság nagyközség a távozó főispán arczképét gyüjtés utján megfesttette a székház ülésterme számára, az előbbi pedig nagy küldöttséggel vett részt az esztergomi beiktatáson.
Lits Gyula.
Az új főispán május 2-án foglalta el főispáni székét. Lits Gyula 1846. szeptember 10-én Simongáton, Somogy vármegyében született. Tanulmányainak befejeztével 1868-ban Fejér vármegye aljegyzője lett, honnan 1870-ben a kir. itélőtáblához fogalmazóvá nevezték ki. Ugyanebben az évben ügyvédi oklevelet nyert 409s szabadságolt állományú honvédhuszár-hadnagy lett. 1875-ben főhadnagygyá nevezték ki, mely rangjáról 1881-ben párbajban kapott sebe következtében lemondott. Ugyanebben az évben (1875.) Fejér vármegye vaáli járásának főszolgabírájává választatott, 1881-ben pedig a vaáli kerület országgyülési képviselője lett, mely kerületet öt ízben képviselte. 1892-ben megválasztották a képviselőház jegyzőjévé. Képviselősége alatt mint Fejér vármegye bizottsági és közigazgatási bizottsági tagja, tizennyolcz éven át élénk részt vett a vármegyei életben, az 1896. évi hódoló felvonulás alkalmával ő vezette a festőien szép fejérvármegyei bandériumot. A képviselőházban, hol főleg katonai és közigazgatási kérdésekben szólalt fel, rövid, de velős beszédeivel magára vonta a közfigyelmet. Mint úrlovas sokat tett a lótenyésztés és a lovas sport meghonosítása érdekében, de e mellett kitűnő gazda hírében áll, százhalombattai birtokán híres tehenészetet tart fenn s a szőlőmívelés és a gyümölcstermelés terén is kiváló eredményt ért el. E mellett a tollat is jelesül kezeli. Már a hatvanas, hetvenes években számos czikket írt a »Vadász- és Versenylap«-ba, az utóbbi időben a »Magyarország«-ba és a »Budapesti Hirlap«-ba tárczákat. Lits Gyula főispáni működésének eredményei még nem állapíthatók meg s teljesen el sem birálhatók, hiszen azok a legközelebbi máltban s a jelenben folytak s folynak le, tény azonban, hogy főispáni székének elfoglalása óta, a fennálló nehéz viszonyok között is helyreállította a vármegye belső békéjét s a nemzeti küzdelem napjaiban tanúsított magatartásával kivívta a vármegye osztatlan elismerését.
Az 1901. évi képviselőválasztás.
Az október 4-én megtartott képviselőválasztás legnagyobb rendben folyt le. Az ipolysági kerületben Ivánka Oszkár szabadelvű párti jelöltet választották meg Zlínszky János néppárti ellen; a korponaiban ifj. Holczer Jánost Ivánka Zsigmond ellen.
Szalkán a szabadelvű párti id. Jakabffy István győzött Konkoly-Thege Sándor szabadelvü párti jelölttel szemben. a választást Konkoly-Thege Sándor pártja peticzióval támadta meg; az itélet hozatala előtt Jakabbfy a mandátumáról lemondott és az új választásnál a két ellenfél ismét szemben állott egymással. Az új választás Szalkán 1902. július 28-én volt és ismét a Jakabffy győzelmével végződött. A második választást is peticzióval támadta meg a Konkoly-Thege pártja; hosszú vizsgálat után a Curia 1903. november 2-án kelt itéletével, a mely jogászkörökben nagy feltünést keltett, a kisebbségben maradt Konkoly-Thege Sándort mondta ki képviselőnek. Az itélet indokolása hangsúlyozta, hogy habár mindkét jelölt részéről találtatott fertőzött szavazat, Konkoly-Thege részéről kevesebb fertőzött szavazat találtatván, a két jelölt kölcsönös fertőzött szavazatainak különbözete alapján jelentette ki a Curia Konkoly-Thege Sándor megválasztott szalkai képviselőnek.
Az 1901. év folyamán egybegyüjtötték a vármegyei szabályrendeleteket. E rendkívüli gondos összeállítás gróf Wilczek Frigyes vármegyei tiszteletbeli főjegyző érdeme, a ki utóbb országgyülési képviselővé választatván, megvált állásától. Az 1901. évi deczember 21-én megtartott tisztújítás nagy változást idézett elő a tisztikarban. Forster Frigyes főjegyző helyét Somogyi Béla első aljegyző foglalta el, kinek helyébe dr. Landauer Béla választatott meg. Kivülök megválasztották még: báti főszolgabiróvá Nándory Pál szolgabirót, új szolgabirákká pedig Mészáros Tibor, Bolgár István, dr. Reviczky Gábor és dr. Matlaszkovszky István; Mészáros Tibor azonban a néki juttatott szolgabirói állást el nem fogadván, arról nyomban a közgyűlés előtt lemondott és helyébe ifj. Berzeviczy Bélát választották meg. - 1902. július 6-án nyilt meg a vármegyei múzeum, midőn egyúttal Szondy halálának 350-ik évfordulója alkalmával rendezett ünnepélylyel fejezte ki a vármegye kegyeletét a drégelyi hős iránt. az ez évben megtartott pozsonyi országos gazdasági kiállításon méltóképpen volt képviselve a vármegye is. A sikerben legnagyobb része Czobor László alispán és Totovits Kálmán akkori vármegyei főszámvevőnek volt, a kire a hontmegyei csoport rendezésének fáradságteljes munkája hárult.
A közigazgatás egyszerűsítése.
1903. január 1-én lépett életbe a közigazgatás egyszerűsítése. Ugyanebben az évben államosították a vármegyei pénztárt és számvevőséget is; a házi és gyámpénztár által őrzött vagyon átadása január 12-én történt meg. Szeptember 1-én lépett életbe az állami gyermekmenhelyről és a közsegélyre szoruló hét éven aluli gyermekek gondozásáról alkotott 1901: VIII. és XXI. törvényczikk; a kereskedelemügyi miniszter továbbá jóváhagyta a vármegyei útmesterek szolgálati 410viszonyairól, minősítéséről és hivatali teendőiről alkotott szabályrendeletet, melyet szintén életbeléptettek. Ez év keretében még két nagyobbszabású ünnepélyről kell megemlékeznünk. Az egyik a »Hontvármegyei Múzeum Társulat« november 8-án tartott Rákóczi-ünnepélye, mely alkalommal Lits gyula vármegyei főispán tartotta az ünnepi beszédet, a másik Horváth Béla volt főispán arczképének leleplezése, mely az őszi közgyűlésen ment végbe. Az 1904. év végével az országgyűlésen végbement események hatása alatt a vármegyei ellenzék is erősen szervezkedett.
Mihelyt kiirták a választásokat, megjelent a hontvármegyei ellenzéki pártszövetkezet elnökének, Ivánka Istvánnak felhivása, mire a vármegyei egyesült ellenzéki pártok közös értekezletet tartottak. Ez alkalommal id. Sághi Benőt a végrehajtó-bizottság elnökévé, Kádár Kálmánt pedig helyettes elnökévé választották.
Az 1905. évi képviselőválasztás.
A január 26-án megtartott képviselőválasztás a szövetkezett ellenzék győzelmével végződött. Az ipolysági kerületben az egyesült ellenzéki pártok jelöltje, Ivánka Oszkár, a ki pártonkivüli programmal lépett fel, száztizennyolcz szótöbbséggel győzött Czobor Lászlóval szemben. Korponán ifj. Holczer János szabadelvű pártit választották meg Kovácsi Kálmán függetlenségi párti ellenében, míg a szalkai kerületben dr. Kovács Ernő függetlenségi párti képviselőjelölt, kinek érdekében az ellenzék egyik vezéralakja, gróf Apponyi Albert is megjelent a kerületben, nagy többséggel győzött Konkoly-Thege Sándor eddigi képviselővel szemben.
A nemzeti küzdelem.
A választások lezajlása és a Tisza-kormány lemondása után azonban már ledőltek azok a válaszfalak, melyek a vármegyei pártokat eddig évtizedeken át egymástól elkülönítették és a nemzeti küzdelem az egész vármegyét egyesítette a törvénytelen kormánynyal szemben. Ennek első jele ifj. Holczer Jánosnak, a ki korponai kerület képviselőjének a szabadelvű pártból való kilépése volt, a ki a Nagy Ferencz és Miklós Ödön vezetése alatt álló disszidensekhez csatlakozott. Tudvalevőleg ezek alapították mg a nemzeti küzdelem folyamán a gróf Andrássy vezetése alatt álló kilépettekkel együtt az alkotmánypártot. A Fejérváry-kormány kinevezése után, melynek helyzete a képviselőházban kezdettől fogva tarthatatlan volt, előreláthatóvá lett, hogy az új kormány alkotmányos úton nem lesz képes feladatának megfelelni. A képviselőháznak a törvényenkívüli állapotban történt elnapolása csak növelte a bizalmatlanságot a törvényhatóságokban az új kormány ellen. Az alkotmányunkat fenyegető veszélylyel szemben való állásfoglalás czéljából a vármegye szövetkezett ellenzék vezére, Ivánka István és társainak előterjesztésére 1905. július 6-án egybehívott közgyűlésben a vármegye közönsége az országgyűlés által meg nem szavazott adók és ujonczok beszolgáltatásától a vármegyei tisztviselőket eltiltván, az ez eljárásukból netán reájuk háramló károkért a szavatosságot magára vállalta. E határozat végrehajtásának ellenőrzése czéljából pedig kebeléből huszonöttagú bizottságot küldött ki, melynek tagjaivá lettek: Ivánka László, Kondor József, Luka Pál, Toldy Zsigmond, Bartakovich Ágoston, Haydin Károly, Somogyi László, id. Sághi Benő, Thuránszky Zoltán, dr. Wilheim Károly, Nedeczky Pál, ifj. dr. Sághi Benő, Berkó István, Bolgár János, dr Csermák Ernő, Tretter Mátyás, Schreiber Aladár, Ivánka István, Ivánka Oszkár, Gálffy István, Kádár Kálmán, Méhes József, Kudora János dr. gróf Wilczek Vilmos és ifj. Jankovich Béla.
A huszonötös bizottság.
A huszonötös bizottság megalakulván, elnökévé Ivánka oszkárt választotta. Az augusztus hó 3-án tartott bizottsági közgyűlésben hozott határozatával a vármegye közönsége kimondotta, hogy az állami adó beszedésének tilalma az önként befizetett adókat is magában foglalja. A belügyminiszter azonban a közgyűlésnek előző határozatait megsemmisítvén, az önként befizetett adókat és az önként jelentkező ujonczok beszolgáltatása tárgyában kiadott körrendeletének végrehajtását követelte. A szeptember hó 7-én tartott közgyűlés azonban a leiratokat tudomásul nem vevén, azokat irattárba helyezte, egyben felterjesztést intézett a képviselőházhoz a kormány vád alá helyezése iránt. Ez utóbbi azonban czélba vette a vármegyék ellenállásának megtörését s így az eddig inkább csak miniszteri leiratok és közgyűlési határozatok útján folytatott harczot az év vége felé komoly küzdelem váltotta fel. A küzdelem a vármegye főispánjának lemondásával vette kezdetét, melyet táviratilag tudatott az alispánnal, a ki a vármegyei közgyűlést deczember 7-ére összehívta. E közgyűlésen búcsúzott a főispán a 411vármegye közönségétől. Búcsúbeszédére Ivánka Oszkár országgyűlési képviselő válaszolt. A közgyűlés ugyanekkor határozatilag kimondotta, hogy az esetleg kinevezendő új főispánt nem iktatja be hivatalába, s a hivatalos helyiségeket és magánlakást rendelkezésére nem bocsátja, a tisztviselőket pedig az új főispán által netán összehivandó közgyűlésen való részvételtől eltiltotta. Ugyanezen a közgyűlésen értesült a vármegye a belügyminiszter ama rendeletéről, melylyel a vármegye javadalmazását beszüntette, ez intézkedés ellen azonban a vármegye alispánja a leirat kézhezvétele után azonnal panaszszal élt a közigazgatási birósághoz.
Szabó Mihály.
A közgyűlés szétoszlása után a vármegye alispánja nyomban hozzáfogott a fenti határozatok foganatosításához. A vármegye közgyűlési termét lepecsételték, a főispáni lakosztályban levő s az állam tulajdonát képező bútorokat alkalmas helyiségben raktározták be, a főispáni lakosztályt pedig a vármegyei jegyzői kar részére rendezték be hivatalos helyiségűl. A kormány a lemondott főispán helyett Szabó Mihályt, Esztergom vármegye főjegyzőjét terjesztette elő, mire a belügyminiszter a vármegyének összes, e tárgyban hozott határozatait megsemmisítette, a huszonötös bizottságot pedig feloszlatta és annak működését betiltotta.
A vármegye közönsége deczember 29-én tartott űlésében értesűlt Szabó Mihály megyefőnök kineveztetéséről, a belügyminiszter megsemmisítő leíratát pedig a január 23-án tartott bizottsági közgyűlésben mutatta be az alispán. Mindkét közgyűlés megmaradt az előzők álláspontján, sőt a feloszlatott 25-ös bizottság tagjai számának 50-re való kiegészítését is elrendelte és így rövid idő alatt kezdetét vette a végletekig menő harcz, egyfelől a vármegye, másfelől az újonnan kinevezett megyefőnök között.
Nagyobb baj volt azonban, hogy az állami javadalmazás beszüntetésével a vármegye nem volt képes dologi kiadásait fedezni, így tartani lehetett attól, hogy a közigazgatás e miatt fennakad. A január 23-én tartott közgyűlés az irodai munkálatok beszüntetésére az alispánnak felhatalmazást adott ugyan arra az esetre, ha a dologi kiadásokra fedezet nem volna, mindazonáltal a közigazgatás és az ügyvitel tovább folyt. Szabó Mihály, kinek első beiktatása Selmeczbányán kudarczot vallott, s ki január folyamán nem mutatkozott még Ipolyságon, február 1-ére tüzte ki székfoglalóját. Már az előző napokban nagyszámú katonaság, három század huszár, egy zászlóalj gyalogság és százötven csendőr érkezett Ipolyságra.
Ezeknek fedezete alatt éjjel vonúlt be az új megyefőnök Ipolyságra, hol, miután az előre kiküldött főispáni titkár a megyeház nagytermét és a főispáni lakást karhatalommal elfoglalta, s a vármegyei jegyzőket onnan kilakoltatta. Másnap délelőtt tiz órakor csakugyan megtörtént a beiktatás, melyen három bizottsági tagon kívűl a tisztikarból egyedül Haán Kálmán vármegyei levéltáros, tb. főjegyző vett részt. A beiktatás alatt a megyebizottság tagjai a »Lengyel« szállodában gyűltek össze, hol a vármegye tisztikara is megjelent, élén Czobor alispánnal. Az értekezlet Ivánka Oszkár indítványára kimondta, hogy a közgyűlés egybehívását, valamint az eskületételt törvénytelennek tekinti. Szabó megyefőnök még aznap délben elhagyta Ipolyságot, mire a katonaság is eltávozott.
A február 9-én tartott bizottsági közgyűlésen, melyen Czobor László alispán elnökölt, a vármegye Sághi Benő, Ivánka Oszkár, Okolicsányi László felszólalásai után a végletekig menő harczot mondta ki a megyefőnökkel szemben. Ivánka István a hazafias tisztviselői kar megtarthatása és a vármegyei közigazgatás autonomiájának megőrzése érdekében egy közvetítő indítványt akart tenni, melyet azonban az országos vezérlő-bizottság véleményére való tekintettel visszavont és amely azután a Jankovich kezdeményezése alapján létrejött egyezségben nyert még radikálisabb megoldást. A február 9-diki közgyűlés kimondta, hogy addig is, a míg a B. Szabó Mihály beiktatásán részt vett megyebizottsági tagok megbélyegzésére szolgáló végleges szégyentábla elkészül és elhelyezhető lesz, a Sághi Benő által bemutatott ideiglenes, fekete szegélyű sárga lap helyeztessék el a közgyűlési terem falán, mely fekete-sárga lapot a közgyűlés határozata értelmében, a főajtó mellett bal oldalon levő üres falra nyomban a közgyűlés előtt felfüggesztettek. A lapon a következő fölirás volt:
412AZ
1906. ÉVI FEBRUÁR HÓ 1-ÉN
B. SZABÓ MIHÁLY MEGYEFŐNÖK
TÖRVÉNYTELEN BEIKTATÁSÁN A TÖRVÉNYHATÓSÁG
TILTÓ RENDELKEZÉSE DACZÁRA RÉSZT VETT
"HAZAÁRULÓ" MEGYEBIZOTTSÁGI TAGOK NÉVSORA:
KLIMENT JÓZSEF
HORVÁTOVICH ALAJOS
HAÁN KÁLMÁN
KRÁLIK LAJOS
A február 9-én tartott közgyűlés a legközelebbi közgyűlés napját márczius 1-ére tűzte ki, mely azonban, miután annak a vármegyeházban való megtartását a csendőrség karhatalommal megakadályozta, Landauer Béla tb. főjegyző magánlakásán folyt le. E közgyűlésen, melyen Somogyi Béla főjegyző elnökölt, a tisztviselők, névszerint Somogyi Béla főjegyző, Landauer Béla tb. főjegyző, Czompó Ede tb. Főjegyző, Pályi Pál, Okolicsányi István aljegyzők, Salkovszky Ferencz tiszti ügyész, Tölgyesy Ferencz helyettes tiszti ügyész, báró Nyáry Alfonz árvaszéki elnök, Héderváry Lajos, Kancsár Márton, Halász Ferencz árvaszéki ülnökök, Sartorius István árvaszéki jegyző, Halmay László, Fodor Vilmos, Keve Károly főszolgabirák, Bolgár István, Berzeviczy Béla, Sippler Dezső, Reviczky Gábor, Battha László dr., Czobor Imre szolgabírák és Mailáth László közigazgatási gyakornok lemondtak állásukról. Ellenben Czobor László alispán, Marek Károly és Nándory Pál főszolgabírák, mint a tisztikar idősebb tagjai - megállapodás szerint - benyújtották nyugdíj iránti kérvényeiket. Egyben a hivatalhelyiségek bizottság által lepecsételtettek és a kulcsok a belügyminiszteriumba küldettek fel.
Szabó Mihály megyefőnök, ki az alispánt és főjegyzőt tiszti állásaikról elmozdítani megkisérelte, Haán Kálmánt az alispáni teendőkkel megbízta, de előrelátható volt, hogy ennek betöltésére, a melléje összetoborzott tisztikarral nem lesz képes.
Ez áldatlan helyzet megszüntetése végett Jankovich Béla vármegyei bizottsági tag Kaffka belügyi államtitkárral értekezvén, tőle azt a biztosítást nyerte, hogy elfogadható mód esetén a kormány szivesen beleegyezik a kibontakozásba. Erre a huszonötös bizottság, mely a nemzeti ellenállást szervezte, a következő feltételeket szabta meg: 1. Szabó Mihály eltávolítása; 2. az összes eddigi ellenállás tárgyában hozott határozatainak teljes épségben való fentartása; 3. a vármegye alispánjának főispáni hatáskörrel való megbízása és 4. a törvényhatóság visszatartott dotácziójának folyósítása. Miután a belügyi kormány e feltételeket elfogadta, Szabó Mihály megyefőnököt szabadságolta, Hontból eltávolította, hatóságát beszüntette és Czobor László alispánt a főispáni teendőkkel, de korlátolt hatáskörrel megbízta; továbbá folyósította az elmaradt dotácziót. Igy jött létre a több vármegye által is megirigyelt hires paktum, a melyet az országos vezérlő-bizottság is helyeselt, és a mely biztosította a hazafias vármegye törvényes adminisztráczióját.
Czobor alispán szabadságát megszakítva, márczius 16-án szolgálattételre behívta Czompó Ede és Totovits Kálmán tb. főjegyzőket, a kik tiszteletbeli állásaikról nem mondtak le és a közgyűlés határnapját márczius 24-ére kitűzte. A közgyűlés azután felszólította a lemondott, vagy nyugdíjaztatásukat kért tisztviselőket állásaiknak újból való lfoglalására, egyben azonban megismételte összes eddig határozatait, melyek az országgyűlés által meg nem szavazott adók és ujonczokra vonatkoztak.
A közigazgatás zavartalan menete egyelőre biztosítva volt ugyan, de mégis némi aggodalom tartotta lekötve a kedélyeket a jövendőt illetőleg.
Az események ez időtől kezdve rohamosan követték egymást. Már április hó elején teljes megegyezés jött létre a korona és a nemzet vezérei között, melyet csakhamar követett a Wekerle-kormány kinevezése. Andrássy Gyula gróf belügyminiszter előterjesztésére a korona ismét Lits Gyulát nevezte ki a vármegye 413főispánjává, a kit a vármegye közönsége osztatlan örömmel látott viszont a főispáni méltóságban. Ezzel a vármegye alispánjának, a ki betegsége miatt időközben nyugdíjazását kérte, megbízatása lejárt.
Az 1906. évi képviselőválasztás.
Következtek a képviselőválasztások. Ipolyságon Ivánka Oszkár pártonkivüli jelöltet dr. Csermák Ernő függetlenségi párti ipolysági ügyvéddel szemben, - Szalkán Kovács Ernő függetlenségi párti eddigi képviselőt gróf Pongrácz Jenő függetlenségi párti szabolcsmegyei birtokossal szemben - végül Czobor Lászlót a vármegye érdemes nyugalmazott alispánját alkotmánypárti programmal Balla Géza függetlenségi párti terényi birtokossal szemben képviselővé választották.
A május 2-án megtartott közgyűlést, melyen Lits Gyula, a vármegye népszerű főispánja újból elfoglalta székét, jobb jövő hajnalaként üdvözölte a vármegye közönsége.
Az 1906. szeptember 26-án Lits gyula elnöklete alatt tartott közgyűlésen jelentette be az alispáni ügykörrel megbizott vármegyei főjegyző, Somogyi Béla, hogy időközben az alkotmányvédő 50-s bizottságtól átvette és a nagyteremben már el is helyeztette a fekete márványból készült, sárga betüvel vésett végleges szégyentáblát. Ugyanarra a helyre tétette, a hol az ideiglenes tábla volt, a mely még a B. Szabó Mihály idejében onnan, valószinüleg annak rendeletére, eltünt.
Hont vármegye tisztviselői 1907-ben a következők: Alispán: Marek Károly; főjegyző: Somogyi Béla; I. aljegyző: Czompó Ede, tb. főjegyző; II. aljegyző: Bolgár István, tb. főszolgabíró; III. aljegyző: Okolicsányi István; IV. aljegyző: Dr. Czobor Imre. - Árvaszéki elnök: Báró Nyáry Alfonz; helyettese: Héderváry Lajos; Ülnökök: Halász Ferencz és Kaucsár Márton, jegyző: Sartorius István tb. ülnök. - Szolgabírói járások: az ipolysági járásban főszolgabíró: Dr. Fodor Vilmos; szolgabírák: Farkas Rezső, tb. főszolgabíró és ifj. Berzeviczy Béla; gyakornok: Ifj. Csupor István, tb. szolgabíró; a szobi járásban főszolgabíró; Keve Károly; szolgabírák: Dr. Matlaszkovszky István tb. főszolgabíró és dr. Reviczky Gábor; gyakornok: Würzler Vilmos; az ipolynyéki járásban főszolgabíró: Pályi Pál; szolgabíró: Battha László; gyakornok: Rimélyi Dénes; a korponai járásban főszolgabíró: Halmay László; főszolgabíró: Sipler Dezső; a báti járásban főszolgabíró; Nándory Pál; szolgabírák: Mailáth László és Herczegh József.
Ezeréves múlt dicsősége és küzdelme, fénye és gyásza áll előttünk. az egykori királyi uradalomból, a honti várszerkezetből, megalakúlt vármegye, nemzeti királyaink uralkodásának végszakában, a féktelen és hovatovább elhatalmasodó főurak ellenében mind a királyságnak, mind pedig a nemzetnek egyaránt oltalmul szolgált. Miként a mohácsi vész után, az ország három részre szakadásának korában, a vármegye összekötő kapcsot alkotott a nemzet tagjai között, úgy bizonyult az utóbbi évek nemzeti küzdelmeiben is alkotmányunk kilenczszázados, törhetetlen védőbástyájának.
A múlt dicsősége alkotja a jelen alapját és ez ad erőt és kitartást a jövőre nézve.
Legyen a honti föld minden porszeme termékeny talaja a magyarságnak s a nemzeti törekvéseknek.