E mozgalom Péter király visszatértétől kezdve, egyre nagyobb hullámokat vert s csakhamar véres lázadássá fajult. 1046 nyarán Péter király az ország keleti részében támadt felkelés hírére, Komárom környékéről, a hol táborozott, Székesfehérvárra sietett, de mivel a felbőszített lakosság bezárta előtte a város kapuit, szeptember 21-ike körül Pannonhalmán keresztül, Moson felé menekülve, igyekezett kijutni az országból. (Fehér Ipoly: Győr várm. és város egyetemes leírása, 388.)

Minthogy azonban a felkelt néptömeg Mosonnál már elzárta a kijárásokat, visszafordult s Győrön és Pannonhalmán át, a fejérvármegyei Zámolyba menekült, a hol üldözői kezeibe került. Mialatt Péter királyt elérte a sorsa, addig a felizgatott néptömeg, mely menekülő hadát üldözte, Pannonhalma ellen fordult. Ne csodálkozzunk, ha Vatha követői, a kik az ősi pogány hitet visszaállítani és a kereszténységet kiirtani törekedtek, annál nagyobb dühvel fordultak Pannonhalma ellen, mert, miként egy nagynevű történetírónk megjegyzi, »tudták, hogy e magaslatról terjedt el a kereszténység világa, melyet most kioltani akartak«. (Fehér Ipoly i. h. 588.)

A pannonhalmi monostor számos lakója esett áldozatául a nép dühének. Míg az apát a hozzácsatlakozott szerzetesekkel az erdők rejtekeiben keresett menedéket, addig a monostor teljesen elpusztult. A nemzet többsége Árpád ivadékát, Endrét ismerte el urának, kinek ismét III. Henrikkel kellett megküzdenie.

Mivel a Lajta és a Rába közötti vidék hozzáférhetetlenné volt téve, a németek meg sem kísérlették, hogy arra rontsanak be. Henrik 1051-ben a Zala folyó és a Balaton mentén igyekezett elérni Székesfehérvárt, míg Gebehard regensburgi püspök az élelemszállító hajókkal Hainburgból Győrig jutott el. Henrik Székesfehérvár sikertelen ostroma után a Duna felé tartott, hogy Gebehard hajóiról élelmet szerezzen, mert a magyarok mindent elpusztítottak, vagy elhordtak előle. A folytonos menetelés miatt kifáradt seregét az éhség is gyötörte, ezért a győri útra fordult, melyen néhány év előtt, a ménfői győzelem után diadalmasan bevonult Székesfehérvárra. Gebehard püspök, a ki hónapokon keresztül mit sem hallott a német sereg sorsáról, de különben is ellenséges területen nem érezte magát biztonságban, mire a császár serege a Dunához ért, arra már Győrből visszafordult Regensburgba.

A hagyomány szerint Gebehard levelet írt a császárnak, melyben kérdést intézett hozzá seregének holléte felől. E levél a magyarok kezébe kerülvén, Miklós győri püspök azt válaszolta a császár helyett, siessen haza Regensburgba, mert ő is kénytelen visszatérni. Ezt a levelet egy győri vendég vitte el Gebehard püspöknek, a ki csakhamar hazavitorlázott. (Millenn. Tört. II. 54.)

Henrik seregének helyzete, attól kezdve, hogy a Vértes hegység erdős-völgyes vidékén át a Bakonyérnél a győri síkságra jutott, mindegyre komolyabbá vált. A magyarok és a bessenyők éjjel-nappal zaklatták a németeket. Henrik folytonos csatározások közepett érkezett a Rábczához, de mivel Abdánál a hidat a magyar hadak tartották megszállva, az abdai sánczok bevétele után folytathatta útját, mit kizárólag a vele levő burgundi, szász és lengyel csapatok elszántságának köszönhetett.

Seregének egy része mégis innen rekedt a Rábczán, mert a menekülő németek a hidat idő előtt felgyújtották s azok, a kik nem tudtak idejében átkelni, a magyarok kardjaitól vesztek el. (Pauler Gyula i. m. I. 129.)

Endrének, a még mindig fenyegető német támadásokkal szemben, vezérre volt szüksége, miért is behívta Lengyelországból testvérét, Bélát, kinek a vezéri pálczát és halála után a koronát szánta. Ám idővel Salamon nevű fia született, kinek a koronát biztosítani akarván, viszály támadt közötte és Béla herczeg között. Míg Béla herczeg Lengyelországban keresett segítséget, addig Endre a németekre bízta ügyét. A Tiszánál vívott csata után Béla herczeg nyugat felé tört s az ellenfelek utoljára a Rába és a Lajta között mérkőztek meg (1060), mely küzdelem I. Endre legyőzetésével ért véget.

I. Béla rövid ideig tartó uralkodása után a trón Salamonra szállott (1063). Béla fia, Géza herczeg, a ki nem akart újabb belviszályok okozója lenni, kitért Salamon útjából, de a király rosszlelkű tanácsosai mindenkép arra törekedtek, hogy Salamont a Béla fiai, Géza és László ellen ingereljék; Dezső kalocsai érsek, azelőtt győri püspök közbenjárására azonban 1064 január 20-án Győrött létrejött 278a béke a király és a herczegek között. (Horváth Mihály: Magyarorsz. Tört. I. 181. - Pauler Gyula i. m. I. 146.)

A béke nem tartott soká; 1074-ben a herczegek a mogyoródi csatában Salamon király hadát teljesen szétverték, Salamon, a míg Németországból segélyt remélhetett, az ország nyugati részén még hatalmában levő várait: Pozsonyt és Mosont igyekezett biztonságba helyezni, honnan gyakran intézett támadásokat a Rába vidékére. A Rába vidékén lakó bessenyők ekkor Gézához fordultak, a kit az egész ország elismert királyának, hogy Salamonnal megküzdhessenek. Salamon azonban 1075-ben a bessenyőknek Zoltán vezérlete alatt intézett támadását visszaverte, mely győzelem után tovább folytatta a nyugati határszéleken rablókalandjait.

E betörések éveken át tartottak, s csak Szent László király uralkodása alatt szűntek meg, midőn Salamon már ártalmatlanná volt téve.

László király trónraléptével (1077) jobb korszak vette kezdetét Magyarországon. Mindjárt uralkodása kezdetén, közel fél századon át tartó belzavarok alatt elharapódzott bajok orvoslása czéljából, Magyarország intéző emberei összejöttek Pannonhalmán, vagy miként a törvényszakasz bevezető soraiban olvassuk, a szenthegyen, a hol gyűlést tartottak, keresvén, »mikép lehessen a rossz emberek törekvését megakadályozni és nemzetünk ügyeit előmozdítani«. Ezen az országgyűlésen alkotott törvények adják Szent László király II. decretumát. (Pauler Gyula i. m. I. 180. - Pannonhalmi Szent Benedekrend Története I. 116.)

László utóda, Kálmán király uralkodása alatt vonultak át első ízben a keresztes hadak Győr vármegyén. Az első hadat egy századon át másik két keresztes had átvonulása követte. Az első fegyelmezetlen keresztes hadak garázdálkodásai Kálmán királyt erélyes rendszabályokra késztették. Midőn az 1096. év tavaszán Gottschalk (Godeschalk) vezérlete alatt nagyrészt rakonczátlan bajor és sváb népből álló keresztesek vonultak be az országba, csakhamar kicsapongásokra ragadtatták magukat, gulyákat hajtottak el, pásztorokat vertek agyon, miért is a türelmét vesztett Kálmán király e csürhe hadat, Szent-Márton és Fehéregyház között, a mai Táplány és Töltéstava helyén, a hol táboroztak, lovasainak élén szétverte, megfosztván őket fegyverüktől és pénzüktől, melyet azután a pannonhalmi királyi kincstárban helyezett el. (Pauler i. m. I. 250. - Pannonh. Szt. Ben. Tört. I. 116.) De a mily erélyesen lépett fel a király e garázda csőcselék ellen, ép oly előzékenynek mutatkozott, a midőn az arra hivatott keresztes had vezéreivel állott szemben. Midőn Bouillon Gottfried, Alsó-Lotharingia herczege és testvérei 1096 szeptember havában a határszélekhez érkeztek, Ascha Gottfried német vitézt küldték Kálmán királyhoz, a ki a keresztesek követét Pannonhalmán, a palotában fogadta.

A keresztes had követe közel nyolcz napon át tanácskozott az átvonulás feltételei felől a királylyal, a ki, miután a keresztesek által nyújtott biztosítékokat elégségeseknek találta, megengedte az átvonulást.

Mielőtt a keresztesek október közepén megkezdték volna átvonulásukat, Kálmán király Bouillon Gottfriedet fogadta kíséretével együtt Pannonhalmán, a ki szintén nyolcz napon át volt a király vendége.

Kálmán király halála után a trón fiára, II. Istvánra szállott, kinek rövid ideig tartó uralkodásához a dalmácziai hadjárat emléke fűződik, melyben az akkori győri püspök is részt vett.

Vak utóda, II. Béla, a kit 1131 áprílis 28-án koronáztak meg, de a kinek helyében neje vezette a kormányt, vallásos és jócselekedetek gyakorlásában töltötte idejét. II. Béla gyakran eljárt Pannonhalmára, melynek leégett templomát Dávid apát ez időben állíttatta helyre.

II. Béla uralkodása alatt a Németországgal fennálló barátságos viszony nem sokáig tartott; már utóda, II. Géza, Barbarossa Frigyessel volt kénytelen megküzdeni, főleg a trónkövetelő Borics fellépése miatt.

A németekkel szemben lefolyt küzdelmek még élénk emlékezetben voltak, midőn 1147-ben ismét két keresztes had vonult át a vármegyén, az egyik III. Konrád német császár hada volt, mely ellen az egykorú krónikák telve vannak panaszszal, a másik VII. Lajos franczia királyé, a ki útjában Győrt is érintette.

II. Géza király uralkodása alatt telepedett le Heidrich (Hedryh) comes a vármegye területén, a ki testvérével, Volfgerrel Karinthiából jött az országba, 279alkalmasint 1142-ben, vagy tán 1146 után és csakhamar egyik legmegbízhatóbb embere lett a királynak. II. Géza országbírájává nevezte ki, mely méltóságát évekig (1150-57) megtartotta.

Hedryh a Szigetközben telepedett le és megvetette alapját a vármegye történetében később oly nagy szerepet játszó Hédervárnak.

István herczeg, II. Géza testvéröcscse, a kit bántott, hogy a trónra többé kilátása nincs, megkezdte fondorlatait II. Géza ellen. Miután Mánuel a Géza király ellen indított hadjáratával eredményt nem ért el, István, Frigyes császárhoz fordult. Frigyes császár fellépésére Géza 1158-ban Gyárfás győri püspököt és Hedrik comest, a Hédervári család ősét küldte a Regensburgban tartott birodalmi gyűlésre.

Ez a követség eredményesen járt el megbízatásában. Ettől kezdve a viszony Géza és Frigyes császár között barátságosabb lett. Két évtizeddel később Frigyes császár mint keresztes vitéz látogatott el Magyarországba.

Ekkor már III. Béla király (1173-1196) ült a trónon s ekkorra eltűnt a gyűlölködés is a két nemzet között, mely az első és a második keresztes hadjárat folyamán megnyilatkozott. Frigyes az 1189. év vége felé érkezett a Pozsony átellenében fekvő Virveltre, átlépvén a mosoni kaput, keresztes hada a Duna mindkét partján haladt Esztergom felé. Útközben a Csák nembeli Ugrin győri püspök csatlakozott hozzá 2000 vitézzel s Drinápolyig kalauzolta a német kereszteseket. (Millenn. Tört. II. 329. - Horváth Mih. i. m. I. 181. - Pauler Gyula i. m. II. 4.)

III. Béla, a ki idős emberként már nem vehetett részt a szentföldi hadjáratokban, nagy mennyiségű kincseket hagyott ifjabb fiának, Endrének, hogy helyette a szentföldre zarándokoljon.

De Endre e kincsen párthíveket szerzett magának s ez úton igyekezett testvérét, az elsőszülött Imrét a tróntól megfosztani. Párthívei közé tartozott János, pannonhalmi apát is, a kit e miatt III. Incze pápa 1204-ben megfosztott egyházi méltóságától. Midőn végre II. Endre 1205-ben a trónra jutott, nem sokat gondolva fogadalmával, marokkal szórta a jutalmakat híveinek. Végre 1217-ben rászánta magát a szentföldi hadjáratra is. Ez útjában elkísérték Péter győri püspök, a ki a Táborhegyen épült vár sikertelen ostroma alkalmával (1217 deczember) életét vesztette, továbbá Uriás pannonhalmi apát, erélyes kezű férfiú, a ki gazdag apátságának vagyonát és jogait szívós kitartással meg tudta védelmezni.

Az eredménytelen keresztes hadjárat alatt elharapódzott visszaéléseket az aranybulla kibocsátása sem tudta megszüntetni, de sokkal nagyobb bajt okozott a királyi várjószágok elidegenítése, mely a szentföldi hadjárat után még nagyobb mérveket öltött s a várszerkezet szétzüllésére vezetett.

Miután II. Endre tanácsosai az aranybulla végrehajtásával mit sem törődtek, a türelmét vesztett Róbert esztergomi érsek, a kit egyházi javaiban is jelentékenyen megkárosítottak, 1232-ben interdictum alá vetette az országot. A megrettent király az arragoniai származású Simon győri főispánt küldte a pápához közbenjárásért, a ki Jakab praenestei bíborost rendelte ki követül. II. Endre a bíboroshoz a Pok nembeli Móriczot, főétekfogóját küldte alkudozni s ennek sikerült is egyezséget kötni a király és az egyház között. Mindazonáltal a belzavarok II. Endre haláláig tartottak.

IV. Béla király trónraléptével (1235) a helyzet lényegesen megváltozott. A király sújtó karja utólérte II. Endre gonosz tanácsosait és hűtlen szolgáit, majd nagy szigorúsággal hozzáfogott a vármegyék birtokállapotának rendezéséhez. Embereit, a kikben megbízott, szétküldte, hogy az illetéktelenül elidegenített várjavakat kíméletlenül követeljék vissza. Ilyen királyi biztos volt az erkölcsös és tudós, de rendkívül nyers Gergely, győri püspök, a ki leginkább s Dunántúl működött s a kit IV. Béla 1238-ban követül küldött a pápához.

A mint a birtokjog rendezése és az elidegenített várjavak visszaszerzésének ügye befejezést nyert, IV. Béla figyelmét az ország benépesítésére és a városok fejlesztésére fordította.

Különösen az idegen kézmíveseket igyekezett beédesgetni az országba, s kész volt nekik oly szabadalmakat adni, a minőket akartak. Győr város is 1240-ben nyert kiváltságlevelet, (Millenn. Tört. II. 508.) tehát egyike azoknak a keveseknek, melyek még a tatárjárás előtti korszakban élveztek városi szabadalmakat. 280Alig néhány évi békés fejlődését a tatár betörés rövid idő alatt teljesen megsemmisítette.

A nemzeti vészben, IV. Béla hívó szózatára megjelentek a pesti táborban a vármegyei urak is, közöttük Gergely győri püspök s a vármegyében birtokos Pok nembeli Móricz, már II. Endrének is bizalmasa, királynéi udvarbíró s tárnokmester, IV. Bélának holtig legkedvesebb embere, a ki már a pesti táborban is kitűnt vakmerő fellépésével s a kit a király a tatárok hadállásának kikémlelésével bízott meg. A muhi csatában ő mentette meg királyának életét, levágván a lóról azt a tatárt, a ki egy lándzsadöféssel le akarta teríteni IV. Béla királyt. (Karácsonyi: Magyar Nemz. II. 437. - Pauler i. m. II. 210.)

A gyászos emlékű muhi csata (1241 ápr. 11.) után, hol Gergely, a győri püspök is életét veszítette, IV. Béla, Frigyes osztrák herczeghez menekült, a ki gyalázatosan visszaélt szorongatott helyzetével és nemcsak 2000 márkánál nagyobb értékű kincseitől fosztotta meg, hanem a határszéli vármegyék átengedését is kicsikarta tőle. A mindenéből kifosztott királynak, a ki a tengerparton keresett menedéket, Uros pannonhalmi apát 800 márkát és négy mázsa színezüstöt adott a monostor vagyonából, s azt még 1241 őszén a tengerpartra szállítá.

Frigyes osztrák herczeg, Sopron és Moson elpusztítása után Győrt rohanta meg, s a várat bevevén, a várost felégette. De a vármegyei nemesség felbőszülve a nemtelen szomszéd támadásán, fegyvert fogott s a várat visszafoglalta, mely alkalommal a német őrség kardélre hányatott. (Fehér Ipoly i. m. 494.)

1241 nyarán és őszén a vármegye területe meg volt ugyan kímélve a tatárpusztítástól, de tömérdek menekülő volt a Dunántúl. Győr vidékén ez időtájt erdélyi menekültekkel találkozunk. (Pauler i. m. II. 225.)

1242 február elején azonban a tatárok átjöttek a Dunántúlra is, feldúlták Pannonhalma vidékét, de a várat, melyet az öreg Uros apát hősileg védelmezett, nem tudták bevenni.

Míg Kadán, a mongolok vezére a menekülő királyt üldözte, addig az a csapat, mely Győr felé vonult, ép Pannonhalma alatt vette a mongol khán halálának hírét, mire a tatárok félbeszakították hadműveleteiket és visszasiettek Ázsiába. A Dunántúl ekként megmenekült a teljes elpusztítástól, de azért a tatárdúlás mély nyomokat hagyott maga után, miként ezt a pannonhalmi Benedek-rend tagjainak IV. Incze pápához intézett panaszos sorai is bizonyítják. (Pannonhalmi Benedek-r. Tört. II. 41.)

A tatárjárás alatt elpusztult helyek között említi IV. Béla király egy 1257. évi oklevele Irén (Yren) földjét, melyet Myka mester és rokonai bírtak, s a mely utóbb az örkényi határba olvadt. (Fehér Ipoly i. m. 537.) Második honalapító útjában IV. Béla király megfordult a vármegye területén is. Igy 1242 okt. 3-án Móriczhidán találjuk. (Fejér XI. 399.)

A közel másfél évig tartó tatárpusztítás alatt a jogbiztonság is megszűnt a vármegye területén. IV. Béla király az elharapódzott visszaélések és garázdálkodások megtorlása czéljából személyesen tartott ítélőszéket, melyen a bűnösöket sújtotta s mint a törvény legfőbb őre, igazságot osztogatott.

Ez útjában 1244 márcz. 21-én ellátogatott Győrbe is, harmadnapra rá a győr-csanaki »Királyszéken«, a Győrből Pápára vezető országút melletti kis dombon ítélőszéket tartott, a mely helyen később is nádori ítélőszékek, sőt vármegyei közgyűlések tartattak. 1253 okt. 3-án ismét Győrött találjuk a királyt (Fejér IV. 2. 172.), hova a következő évben (1254 okt. 2-án) is ellátogatott. IV. Béla e gyakori látogatásai nem maradtak hatás nélkül a város fejlődésére. IV. Béla éles szeme már korán felismerte Győr fontosságát a kereskedelem terén, s ezért ezt tőle telhetőleg előmozdítani igyekezett. 1255-ben szabályozta a vámdíjakat; s az ezekből folyó jövedelmet a maga számára tartotta fenn, miután megbízta Omodé győri püspököt, vizsgálja meg, vajjon a Bécs-Buda között cserekereskedést űző és Győrött megállapodó kalmárok nincsenek-e túlságos vámdíjtételekkel megterhelve? Megállapíttatta továbbá a vámfizetési szabályokat s azokat a bécsi kereskedő czéheknek is elküldötte. (Fehér Ipoly i. m. 495.)

A várföldek visszaszerzése már kevesebb szigorral folyt, mint a tatárjárás előtti korszakban. 1256-ban a kiküldött bírák között Favus pannonhalmi apát is szerepelt, de midőn a király és fia, István között kitört a harcz, a várbirtokok elidegenítése még nagyobb arányokat öltött. 1264. okt. 17-én IV. Béla 281király ismét Győrött tartózkodott; ekkor már javában dúlt a harcz, az apa és fia, az ifjabb király között, bár IV. Béla egyik régi híve és bizalmasa, a Pok nembeli Móricz tárnokmester szüntelen fáradozott az ellentétek kiegyenlítésén. Az apa és fia közötti küzdelem megosztotta ugyanazon nemzetség tagjait is. A Pok nembeli I. Miklóst, a későbbi erdélyi vajdát, István ifjabb király táborában találjuk, a ki ezzel későbbi emelkedésének alapját vetette meg.

IV. Béla halálával V. István II. Otakár cseh királylyal lépett alkudozásba s vele Pozsony mellett két évre békét, illetőleg fegyverszünetet kötött, honnan visszatérőben, 1270 nov. 5-én Győrött találjuk, majd innen ájtatosságainak elvégzésére Pannonhalmára ment. Midőn Szent Márton-monostorában Bonifácz apát felmutatta neki Szent István király oklevelét, az apátság iránti gondoskodásának azzal adott kifejezést, hogy 1270 nov. 7-én a rend jogait és kiváltságait megerősítvén, Győr, Komárom, stb. vármegye ispánjainak, bíráinak s adószedőinek szigorúan meghagyta, hogy az apátság népeit zaklatni ne merészeljék. (Pauler II. 365. Pannonh. Benr. T. II. 46.) A cseh királylyal kötött fegyverszünet alig egy évig tartott, de V. István szerencsésebben harczolt atyjánál. Midőn 1271 május havában Otakár betört az országba, Csák Péter, a magyar hadak vezére a Rábcza mögé vonult vissza (máj. 15.), mire Otakár hadai Moson bevétele után a Rábczáig nyomultak előre, egyes csapatokat pedig a Szigetközbe küldött, rabolni és pusztítani.

V. István, miután a Rábcza összes átjáróit elronttatta s a hidakat széthányatta, a folyó innenső partján táborozott seregével. Míg a két sereg a Rábcza két partján nézett egymással farkasszemet, addig V. István alkudozásba bocsátkozott Otakárral, de a békeköveteknek öt napon át tartó ide-oda küldözgetése sem hozta meg az alkut.

Otakár ekkor cselhez folyamodott; hogy a magyarokat biztos állásukból kicsalja, Mosonig hátrált. V. István a csehek után küldött egy magyar csapatot, de ezt Otakár hada megszalasztván, csakhamar átkelt a Rábczán és a Rába, valamint a Rábcza közötti magyar táborra vetette magát.

Ekkor azonban megfordult a koczka. Csák Péter, a ki az egész hadjárat alatt kitüntette magát, kemény harczok árán, május 21-én visszaszorította Otakár hadát a Rábczán, melyet a kúnok egész Mosonig üldöztek. (Pauler Gyula i. m. 372-73.) A Rábcza-híd leszakadása következtében Otakár hadának egy része az innenső parton rekedt, ez a rész a kúnok nyilaitól esett el.

A győzelem után V. István visszatért Győrbe, mely a hadjárat alatt a király főhadiszállása volt. A város oly jelentékeny áldozatokat hozott e hadjárat folyamán, hogy lakosai egészen elszegényedtek. V. István meg is hálálta a polgárok áldozatkészségét s még ebben az évben szabadalom-levelet állított ki a város részére, melyben oly kiváltságokkal ruházta fel a polgárságot, a milyenekkel a székesfehérvári vendégek bírtak, nevezetesen szabad bíróválasztással és szabad vásártartással; felmentette őket továbbá az árúczikkek után fizetendő adó alól, nekik adta Malomsokot, a mai Révfalut, sőt felmentette őket ama teher alól, hogy valamely lázadó főúrral szemben indítandó hadjárat alkalmával hadba szállani tartozzanak. (Fejér V. 1. 146.)

De a király a fejlődő város biztonságáról és a lakosok tömörüléséről is gondoskodott. E végből a majorokban, a mai Nádorvárosban lakó vendégeket a várba telepítette, hozzájuk adott különféle győri és szolgagyőri várnépeket s azokat mind egyforma jogokkal ruházta fel. Adott nekik földeket s a Dunán szigeteket, hogy vesszőt és karót vehessenek házaik javítására. Igy a lakosság a mai belvárosban tömörült s közös védelemre szervezkedett, a nyugatról jövő támadások ellen.

A majorok régi helye a XVII. századig teljesen elhagyatott maradt, s holt városnak - civitas mortuorum - nevezték. (Fehér Ipoly i. m. 495.).

IV. László trónraléptével újból kitört a harcz a csehekkel. A magyar főuraknak Karinthiában és Stiriában űzött rablókalandjaik megtorlása végett 1273 tavaszán, mintegy ezer főnyi pánczélos vitéz Heiligenstadt Konrád, Preussel Wernhard fiai és Hacking Markwald vezérlete alatt váratlanul Győr alatt termett s a várat, valamint a várost a győri polgárok hozzájárulásával hatalmukba kerítették, mert a város polgárai el voltak keseredve a Zách nembeli Jób püspök ellen, a ki Dénes győri püspököt, a püspökségből kiszorítván, nemcsak főpapi székét bitorolta, de emellett a polgárokat az imént nyert kiváltságaiktól 282is megfosztani igyekezett. A garázda ember egy toronyba menekült, de a németek tüzet raktak alája, mire onnan leszállani volt kénytelen s így támadói kezébe került, a kik, néhány hívével együtt, vasraverve magukkal hurczolták. Otakár pedig, a ki szintén Győr alá érkezett, Győrt és Rárót őrséggel megrakván, visszatért Prágába. Győr visszafoglalására előbb a Gut-Keled nembeli Joakim főtárnokot, majd az Aba nembeli Gergely vasmegyei, Daedalus zalai és Németújvári Henrik bán fia Iván, soproni főispánokat küldték ki.

Június közepén IV. László király is megjelent a Győr visszafoglalására egybegyűlt hadak között; a királyi zászlót Rikolf fia, Polyán, a Berzeviczy-család őse lobogtatta. László megérkeztével az ostrom teljes erővel megindult s a vár még június 21-e előtt a magyarok birtokába került.

IV. László a vár visszafoglalása alkalmával bőkezűen jutalmazta mindazokat, a kik az ostromban kitüntették magukat. Fennmaradt adománylevelei az ostromló sereg hősi önfeláldozásáról adnak számot s egyúttal az ostromban résztvevők neveit is megörökítik.

Ráth Károly kutatásai szerint, Győr visszavételében a következők vettek részt: Lóránt nádor, Ivatsin tárnokmester, Pozsony és Pilis vármegyék főispánja. Forgách András, Ivánka fia, valamint fia Tamás, az Osli nembeli Jakab, az Ostffyak őse, a ki a nyílszórógépekből kilőtt nyíltól találva, megsebesült. Ipoly comes fia, Ugra comes, a ki kődobás következtében halálos sebet kapott, Jakab comes, a ki Ivatsin királyi tárnokmester oldala mellett harczolt s a harczban oly súlyos sebeket kapott, hogy azokat a leghíresebb sebészek csak hosszú idők multán tudták meggyógyítani, Kompolt fia, Péter, a ki a hajítógépekből halálos sebet kapott, Bori Márton fia, Miklós, Bulti Bacsó, Lőrincz fia, a fejérvármegyei Daj helységből, a kinek karját nyíllövés érte, Enessei Ákos, a most is virágzó hasonnevű család őse, a Ják nembeli Sitkei nemesek, úgymint: Baksa comes, Péter, András és Iván, Kázmér, Pál és fivérei, végül Kondakur és Detre, a kik vitézségükért bőkezű adományokban részesültek. (Fejér VII. 2. 73. VII. 3. 72.)

A várjobbágyok közül is sokan kitüntették magukat, közöttük Benedek és Péter, borsodi várjobbágyok, a kiket IV. László megnemesített, továbbá Sági Kilián fia Ámán és Úz fiai szolgagyőri, veszprémi és vasvári várjobbágyok, kiket IV. László király a győri ostrom után a királyi nemes szolgák rendjébe iktatott; sőt még a távoli Abaújból is eljöttek a várjobbágyok Győr alá; közülök Pál, Péter és Mikó, a király szemeláttára, félholtan buktak le a falakról. (Fejér, V. 2., 104.)

Sajnos, a nagy áldozatok árán kivívott Győr nem sokáig volt a magyarok birtokában, mert augusztus havában Otakár közel 60.000 emberrel ismét betört Magyarországba s egyenesen Győr felé tartott. Közeledtének hírére a magyar sereg a Rába mögé vonult.

Otakár szinte kardcsapás nélkül hatalmába kerítette Győrt s miután ott megpihent és a székesegyházat kifosztotta, (Pannonh. T. II. 345.) tizenhatéves törvénytelen fiát ötven vitézzel lovaggá ütötte, majd Szent-Mártont kerítette kézre. De a Pécz nembeli Gergely, szétszórt hadaiban roppant pusztítást vitt végbe; Gergely különösen azzal szerzett érdemeket, hogy Otakár hadainak Győrnél beljebb hatolását megakadályozta (Karácsonyi i. m. II. 429.); kívüle még Dénes bán és Benedek tűntek ki e nemzetségből, a kik mindahárman mint győrvidéki birtokosok, saját földjüket védték a pusztító ellenséggel szemben. Otakár meg sem kísérelte az előnyomulást, hanem Győrt odahagyva, a Fertő vidékén át, pusztítva és rabolva visszatért hazájába. (Pauler Gy. i. m. II. 403. Wertner Mór, A Güssingiek. Századok, 1895. évf.)

Otakár figyelmét ezidőtájt a németországi események kötötték le, így könnyen hajlott a békére, melyet Dénes győri püspök közvetítésével 1275-ben kötöttek meg.

Alig néhány év mulva IV. László király vonult fel Otakár ellen. Mint Habsburgi Rudolf szövetségese, 1278. július 17-étől 31-ig Győr alatt összpontosította hadait, melyekkel Pozsonyon át, a morvamezei csatatérre vonult. (Szabó Károly: Kun László, 65. lap. Ráth Károly i. m. 271. l.) Sajnos, a morvamezei fényes győzelem nem hozott áldást a hazára; a kún befolyás, a király kicsapongó élete, az elhatalmasodó főurak féktelensége mérhetetlen zavart, árasztottak az országra.

1285-től kezdve a határszéleken szinte szünet nélkül dúlt a harcz a németújváriak, nevezetesen Henrik fia, Iván és Albert osztrák herczeg között. A polgárháború 283hatását megérezte a vármegye is, megszűnt a belbiztonság, annyira, hogy a Szent-Mártonból Vasvárra való utazást életveszélyes dolognak tartották. László ugyan ekkor sem feledkezett meg Győr városáról, mert 1285-ben megerősítvén a város szabadalmait, jóváhagyta a győri polgárok korábbi kiváltságait, hogy a főispán hatalma alól kivétessenek. E kiváltságok ellenére a győri polgárok gyakran zaklatásnak voltak kitéve, úgy a főispán, mint a káptalan részéről is. (Fejér V. 2. 112 - V. 3. 278-79.) László uralkodásának későbbi szakában is folytatta kicsapongásait: hasztalan szólította fel a főpapok küldöttsége 1289-ben, közöttük András, az erélyes és tudós győri püspök, hogy térjen jobb útra, míg elérte végzete és kedvelt kúnjai 1290. július 10-én meggyilkolták.

Halálának hírére III. Endre, az Árpád-ház utolsó fisarja, hajón titkon elhagyta Bécset s Győr érintésével Budára, majd Fehérvárra sietett, hol a nemzet többsége elismerte királyának. De Endrének elsősorban Albert osztrák herczeggel kellett megküzdenie. 1291. július első napjaiban már együtt volt Székesfehérvárott a sereg, melylyel Győr felé vonult. Július 10-én már Győrben találjuk a királyt, a kihez András győri püspök és Armin pannonhalmi apát is csatlakozott hadaival. Győrből a magyar sereg az abdai hídon át, a Lajtha mindkét partján Ausztriába tört s Albert osztrák herczeg serege felett Bécs környékén fényes győzelmet aratott, mire Albert Hainburgban, augusztus 26-án békére lépett, mely alkalommal a magyar fogságba került osztrák foglyok kiváltása helyéül Győrt tűzték ki. (Pauler Gy. i. m. II. 549-550. Fejér: VI. 1. 183.)

A békekötés után III. Endre ismét megfordult Győrben, hol október 23-án találjuk. Valószínűleg e látogatások alkalmával nyerte meg a város III. Endre király jóindulatát, a ki 1295 április 6-án János győri bíró, Ivánka Pál és Chut fia, Péter kérelmére, miután megtekintette az V. István király által adott szabadalom-levelet, azt szóról-szóra átírta és megerősítette. Ezt az oklevelet Tódor (Theodor) székesfehérvári prépost, alkanczellár állította ki, a ki 1296-ban a győri püspöki székbe kerülvén, III. Endrének egész uralkodása alatt egyik legbefolyásosabb híve volt. Az 1291. évi hainburgi békekötés a Héder nembeli Henrik fiak lázadását eredményezte. E nemzetség tagjai, különösen Iván, nem nyugodtak bele a békekötés ama feltételébe, hogy határszéli váraik, a honnan rablókalandjaikat intézték, a békekötés értelmében leromboltassanak, hanem annak végrehajtását újabb lázadással akarták meghiusítani s a pannonhalmi apátság birtokait kezdték pusztítani. A király 1296 nyarán személyesen vezetett ellenük hadat; augusztus havában, Ladomér esztergomi érsek társaságában Győrbe jött, a honnan nagy sereggel a Henrik fiak legyőzésére indult: (Pauler Gyula i. m. II. 575.) A Henrik fiak megtörése után III. Endre király 1298. aug. elejére országgyűlést hirdetett, melyet Pesten, a minoriták templomában tartottak meg. Ezen az országgyűlésen mindinkább előtérbe lépett a Szécs nembeli Pál, Komárom, Győr és Moson vármegyék főispánja, tekintélyes és nagybefolyású férfiú, bár ő sem volt ment az erőszakosságoktól, mert többek között a pannonhalmi apátság javainak megrablásával vádolták, de III. Endrének egyik leghívebb embere. Ő is amaz öt főúr közé tartozott, a kik egymásnak megfogadták, hogy a királyt bárkivel szemben, bármikor támogatják.

Sajnos, e fogadalmát már nem sokáig válthatta be, mert III. Endre király 1301. jan. 14-én éjfélre hirtelen meghalt. Özvegye, Ágnes királyné mindjárt jan. 17-én átadván a királyi palotát Domokos tárnokmesternek s a többi úrnak, haza kívánkozott Ausztriába. Egy osztrák csapat érte is jött, Landenbergi Henrik vezérlete alatt, a melyhez Henrik fia, Iván is csatlakozott. Ágnes özvegy királyné Németújvári Iván kalauzolása mellett Pannonhalmán át, Pozsonyba, majd onnan Bécsbe ment. (Kath. Szemle II. 232.) Alig távozott az özvegy az országból, megindult a küzdelem III. Endre örökségéért. Azok az urak, a kik III. Endre király uralkodása alatt a kormányon vagy a király környezetében voltak, Venczel cseh királyi herczeg jelöltségét támogatták. E párthoz tartoztak a Szécs nembeli Pál győri főispán, továbbá a Németújváriak, Iván és Henrik, valamint a Héderváriak ősei. Temerdi Tivadar győri püspök és Miklós pannonhalmi apát pártállása nem egészen világos. Eleinte kétségen kívül semleges állást foglaltak el mindketten, de később az Anjouk törekvéseinek lettek támogatói. (Pannonh. Benedekr. Tört. II. 48.) Mialatt Venczelt hívei diadalmenetben hozták az országba és Székesfehérvárt megkoronázták, az alatt a pápa, a ki Róbert Károly jelöltségét támogatta, Boccasino Miklóst 284küldte követül Magyarországba, a ki Pozsonyon, Győrön és Esztergomon át, valószínűleg szeptember elején érkezett Budára. (Millenn. Tört. III. 12.)

A pápai legátus látogatása jelentékeny befolyással volt Róbert Károly ügyére. 1302-ben már Temerdi Tivadar győri püspök is Róbert Károly képviselőjeként jelent meg a pápai udvarban (Millenn. Tört. III. 16.), a mihez tagadhatatlan bátorság kellett, ha tekintetbe veszszük, hogy a szomszédságban lakó Héder nembeliek még mindíg Venczel király hívei voltak. Mihelyt a fiát féltő cseh király Venczelt visszavitte Csehországba, az Anjou-párt helyzete is kedvezőbb lett. Az 1304. aug. 24-én, Pozsonyban tartott gyűlésen ott találjuk Tivadar győri püspököt is.

II. Venczel halálával a helyzet megváltozott. Fia 1305. október 9-én ünnepélyesen lemondva a magyar koronához való jogáról, a koronázási jelvényeket átadta Ottó bajor hercegnek. Ottó herczeg, Venczel megmaradt híveinek és a Németújváriaknak ösztönzésére, csakugyan elindult Magyarországba, mire Rudolf osztrák herczeg, a ki Róbert Károly szövetségeseként, hasztalan tiltakozott Venczelnél a koronázási jelvények átadása ellen, áttört a határon s a Németújváriak birtokait egészen a Rábczáig elpusztította, de ez egyelőre nem sokat változtatott a helyzeten.

Egy év leforgása alatt azonban jelentős fordulat állott be. Az 1307. október havában tartott rákosi országgyűlésen egybegyűlt rendek, megúnva a hét évig tartó fejetlenséget, hűséget esküdtek Róbert Károlynak s az országgyűlésről nyílt levelet bocsátottak ki, melyet többek között a vármegyében birtokos Pok nembeli Miklós is aláírt (Karácsonyi II. 438.).

A következő évi pesti országgyűlésen (1308. nov. 27.), melyen Róbert Károlyt királylyá választották, már ott találjuk a Héderváriakat is, valamint Miklós választott győri püspököt. A koronázás azonban nem biztosította Róbert Károly uralmát, hátra volt még a Csák Mátyussal, a felvidék hatalmas kényurával való leszámolás. A rozgonyi véres nap (1312. jún. 15-én), melyben II. Miklós győri püspök és a Pok nembeli I. Miklós is részt vettek (Karácsonyi, II. 438.), megtörte Csák Máté hatalmát, de a belháborúknak nem vetett véget.

Mialatt Károly király a szerbek ellen harczolt (1319), Németújvári Gergely fia, András, német segélylyel megtámadta Győrt, melyet a Nagymartoni testvérek: Pál és Lőrincz mentettek fel az ostrom alól, sőt a rabló német hadat az országból kiverték. (Millenn. Tört. III. 71.) Károly király a lázadó Németújváriak ellen Köcski Sándort küldte, a ki 1318 óta a pannonhalmi vár várnagya volt. Bár rokonságban állott a Németújváriakkal, egyike volt azoknak, a kik, mint Károly király rendíthetetlen hívei, 1316-tól kezdve valóságos szövetséget kötöttek e féktelen nemzetség ellen. Köcski Sándor ez állásfoglalása döntő befolyással volt egész életére. 1319-ben ő is részt vett a macsói hadjáratban, honnan azonban a király, a Németújváriak lázadásának hírére, sietve a Dunántúlra küldte. Köcski Sándornak sikerült hosszas harczok után a Németújváriakat megpuhítani; szolgálatait a király bőkezűen jutalmazta. 1325-ben Nagy-Écset nyerte adományul, majd országbíró lett.

Míg a Németújváriak még évtizedeken át háborgatták a dunántúli vármegyék nyugalmát, addig e nemzetség másik ága, a Héderváriak, már a király környezetében foglalt helyet. Dénes fia, Dezső 1322 óta Erzsébet királynő udvarbírája, 1326 óta soproni főispán, 1330-ban ő is elkísérte Károly királyt a Bazarába havasalföldi vajda elleni hadjáratba. E harczban a király életét ő mentette meg, mert felcserélvén fegyverzetét és zászlóját a királyéval, félrevezette a király életére törő vérszomjas oláhokat, akik helyette őt gyilkolták le. Károly király 1318-ban, július 13-ától kezdve közel két hónapon át tartózkodott Győrött, mialatt követei János cseh királynál jártak leánynézőbe Prágában, a kinek ifjabb nővérét, Beatrixot szemelték ki a követek Károly király nejéül. Az alkudozások befejezte után az alig 14 éves menyasszony, VII. Henrik leánya, fényes kísérettel jött Győrre, a hol Károly királylyal találkozván, innen Székesfehérvárra ment, hol nov. 19-én megtartották az esküvőt. Hogy mily nagy gondot fordított a király Győr vármegyére, melyet a pártütő Németújváriaknak a Habsburgokkal kötött szövetsége még mindegyre fenyegetett, legjobban bizonyítja az a körülmény, hogy a legmagasabb egyházi és világi méltóságokat legbizalmasabb híveivel töltötte be. Hédervári Miklós után (1330) Drugeth Vilmost, a későbbi 287nádort nevezte ki győri főispánná, a kit 1337-ben a Pok nembeli Móricz, majd ennek fia, Simon követett. Ez a nemzetség szinte elévülhetetlen érdemeket szerzett az Anjouk uralmának megszilárdítása körül a Dunántúl.

A pannonhalmi apátságot Hamer Vilmos nyerte el (1333), a ki hosszú ideig tartózkodott Károly király udvarában. A győri püspökséget pedig a maga természetes fiának, Kálmánnak szánta; a kinek a pápa 1337. jún. 12-én megengedte, hogy bármely, általa választandó főpap őt áldozópappá, azután püspökké szentelhesse fel. (Századok, 1898. 497.)

Róbert Károly halála után Nagy Lajos foglalta el a trónt, kinek uralkodása első szakában a nápolyi hadjáratok tartották lekötve a vármegye fegyverforgató nemességét. Midőn Nagy Lajos, szerencsétlen véget ért testvérének, Endrének halálát megbosszúlandó, a nemességet fegyverbe szólította, egyúttal e nehéz és hosszadalmas hadjárathoz szövetségesek után nézett. Szigfrid garamszentbenedeki, később pannonhalmi apátot, korának egyik legkiválóbb emberét küldte III. Edward angol királyhoz, hogy ennek támogatását megnyerje. (Millenn. Tört. III. 179.)

Az első nápolyi hadjáratban (1347) a Pok nembeli Móricz fia, Simon, a vármegye későbbi főispánja is részt vett. 1350-ben, midőn a király másodízben vezetett hadat Nápoly ellen, Kálmán győri püspökön kívül, részt vett Hédervári Kont Miklós, az Ujlaky-család őse testvérével, Bertalannal együtt. Ekkor kezdte meg hadi pályáját Rozgonyi László, a vármegye későbbi főispánja is. Kont Miklósnak e hadjáratban előkelő szerep jutott. Előbb a Barlettában garázdálkodó német zsoldosokat zabolázta meg, majd pedig Aversát kerítette kézre, majd, midőn Tarenti Lajos párviadalra hívta ki Lajos királyt, a magyar király segédeként szerepelt. (Millenn. Tört. III. 214.) A nápolyi ügy befejezése után Nagy Lajos 1356. júl. 16-án Győrött megújítván Albert osztrák herczeggel kötött szövetségét, Velencze ellen fordult.

Dalmáczia visszahódítása után, 1359-ben Kont Miklós nádor vezérlete alatt a szerbek ellen küldött sereget, majd, miután helyreállott a jó viszony a szentszék és a király között, a pápát segítette az elfoglalt egyházi tartományok visszaszerzésében, mely czélból 1360-ban a Pok nembeli Meggyesaljai Mórocz Simon győri főispán vezérlete alatt 7000 főnyi hadat küldött Bologna felmentésére.

Csakhogy e tekintélyes had, a zsoldhiány miatt csakhamar szétzüllött s vezérök, Simon főispán kénytelen volt Magyarországba visszatérni.

A király nagyon megneheztelt e miatt a főispánra, a ki kegyvesztetté lőn s letünt a közszereplés teréről. (Millenn. Tört. III. 261.)

Kázmér lengyel király halála után Nagy Lajost a lengyel rendek királyuknak választották. A Piast család utolsó élő fisarja, Fehér Ulászló gniewkowoi herczeg, a ki Dijonban vonta meg magát a benczéseknél, 1373-ban némi zavart támasztott Lengyelországban, de Nagy Lajos király híveitől legyőzetvén, Budára került. A király nagylelkűen bánt el vele és neki adományozta a szentmártoni apátságot, de Fehér Ulászlónak itt nem volt soká maradása, mert 1379-ben Danzigba szökött.

A Nagy Lajos király halála után hosszabb időn át dúló belzavarok Győr városának, Nagy Lajos király idejében szépen megindult fejlődését egy időre megakasztották. Azok, a kik a nőuralommal elégedetlenek voltak, - mint Hédervári István is - Kis Károlyt hívták a trónra, a kit azonban az Erzsébet anyakirályné által rendezett palotaforradalom csakhamar megfosztott trónjától. Az uralomra vágyó Erzsébet királyné azután Mária királynő jegyesét, Zsigmondot akarta kizárni a hatalomból, mire Zsigmond azzal a sereggel, melyet Kis Károly ellen gyűjtött, Venczel cseh király, valamint másik testvére, János, továbbá unokatestvérei, Jodok és Prokop kíséretében, 1386. áprílis havában Magyarország felé tartott. Áprílis 15-én már Pozsonyban volt, honnan Magyar-Óváron át, Győr alá vonult.

Zsigmond fellépésére Erzsébet megrettent; Mária királynővel csakhamar Győrbe érkezett s május elsején Győrött elismerte Venczel királyt békebírónak. A több napon át folyt tanácskozások után, melyekben Demeter esztergomi érsek, Alsáni Bálint pécsi püspök, Péter váczi, János csanádi püspökök, Csáktornyai Lackfi István volt vajda, Zámbó Miklós királyi tárnokmester, Czudar Péter volt bán, Szécsényi Frank, Bebek Detre és Drág máramarosi vajda vettek részt, Venczel cseh királynak máj. 12-én sikerült egyezséget létrehozni Mária, Erzsébet 288és Zsigmond között, mely után Erzsébet és Mária királynő sietve elhagyták Győrt. Mária királynő máj. 18-án már Budáról kelt rendeletében meghagyja a győrmegyei nemeseknek, különösen Péczi Tamásnak és Péternek, hogy János bakonybéli apát jobbágyait, a kik a cseh sereg közeledtére az ő birtokaikra menekültek, bocsássák vissza. (Millenn. Tört. III. 380. - Márki Sándor: Mária, Magyarorsz. Királynéja 90-93. - Sörös Pongrácz: A bakonybéli Apts. Tört. 416.). Budáról Erzsébet és Mária királynő, a délvidéki lázadás lecsendesítése végett a Dráván túlra mentek. De e vállalat balul ütött ki; míg Mária királynő a lázadók fogságába került, azalatt a budai országgyűlés 1387-ben Zsigmondot választotta királylyá, a ki a délvidéki lázadás elfojtása után, a nápolyi párt emberein véres bosszút állott s azok közül többet, így Hédervári Kont Istvánt is kivégeztette. (Millenn. Tört. III. 408.) De a nápolyi párt csakhamar újra életjelt adott magáról.

Midőn 1402-ben Zsigmond júl. 23-án Győrt útjába ejtvén, Pozsonyba ment, ahová a rendeket országgyűlésre hívta egybe, elébük terjesztve az osztrák herczegekkel kötött szerződést, melyben Albertet magszakadása esetén trónörökösnek jelölte ki, az elégületlenség az egész országban szembetűnőleg megnyilvánult; az elégületlenek László nápolyi királyt hívták az országba, a kinek 1403. júl. 21-én Zárában történt fogadtatásánál Hédervári II. János győri püspök is megjelent. De mialatt László Zárában vesztegelt, Zsigmond megérkezvén Pozsonyba, híveivel, a Garaiakkal, Stibor vajdával, stb. hozzálátott a felkelés elnyomásához.

Nápolyi László a hozzácsatlakozott dunántúli nemességgel 1403. szeptember hó elején Győr alá érkezett, mely vár megnyitotta előtte kapuit. De László nem sokáig maradhatott Győrött, mert Zsigmond híve, Stibor vajda a nyitrai püspökkel szövetkezve, miután a Vág völgyét biztonságba helyezte, hajókon leereszkedve a Dunán, Győrt szárazon és vízen ostrom alá fogta, mely elől László ugyan még idejében megmenekült, de a vár csakhamar elesett; parancsnokságát Garai János vette át. Győr eleste után László nápolyi fegyvereseivel előbb a Rábaközbe vonult, s Pápócz közelében, Sebesnél ütött tábort, mely a hozzácsatlakozó főurak hadaival mindegyre növekedett. De Stibor vajda nem várta be, míg felkerekedett, hanem Garai Miklóssal és ennek testvérével együtt, rajta ütött a pápóczi táboron és az egész sereget szétverte. (Horváth Mihály i. m. II. - Millenn. Tört. III. 458-463.).

A forradalom után, míg a király egyfelől engeszteléssel igyekezett a hűségére visszatérőket megnyernie, addig másfelől az egyházi és világi méltóságok betöltésénél csak kipróbált híveit vette tekintetbe.

Hédervári János győri püspöknek csakhamar megbocsátott, sőt 1411-ben már ő is részt vett amaz egyezség megkötésénél, melylyel Zsigmond római királylyá választását biztosítani igyekezett.

A pannonhalmi apátságot a Czilleiek rokonának, Albeni Jánosnak adta, majd ennek rövid ideig tartó apátsága után (1404-1406) Órévi Konrád nyerte el az apátságot, kinek családja szintén Zsigmond rendíthetetlen hívei közé tartozott. Pannonhalma várát azonban Zsigmond kivette az apátság kezéből s azt 1411-ben a győri főispán felügyelete alá helyezte (Pannonh. Benedekr. Tört. III. 290.), sőt 1418-tól kezdve állandó őrséget rendelt Pannonhalmára. Győri főispánná a király Rozgonyi Istvánt nevezte ki, a ki ugyan szintén a nápolyi párt szolgálatában kezdte pályáját, de megnyervén Zsigmond kegyét, 1410-ben már bakonyi ispán és zalavári kapitány, utóbb a király egyik legkedvesebb embere lett, főleg miután 1427-ben Galambócz ostrománál hőslelkű neje, született Szentgyörgyi Czeczil a király életét mentette meg.

Uralkodásának végszakában a király több ízben megfordult Győrött. 1426. április és június havában, midőn a törökök elleni háborúra készült, több napon át tartózkodott a várban.

A huszita betörések meggátlására 1432-ben az egész ország védelmi szervezetet nyert.

Győr vármegyén kívül, mely 200 lovas kiállítására köteleztetett, a győri püspök egy, a Héderváriak két, és a pannonhalmi apát fél zászlóaljat állítottak ki Pozsony vára védelmére, mely az utóbbi időben gyakran ki volt téve a husziták támadásainak. (Horváth Mihály: A honvédelem történeti vázolata stb. Kisebb munkái. I.)

289Zsigmond utódának, Albert királynak 1439. okt. 27-én Neszmélyen bekövetkezett váratlan halálával, ismét belháború dúlt a vármegye területén.

Erzsébet özvegy királyné, mialatt az országgyűlés küldöttsége Krakkóba ment, hogy I. Ulászló lengyel királynak ajánlja fel a koronát, elhagyva Budát, Pozsony felé igyekezett, de útközben, Komáromban fiút szült; majd innen Győrbe menekült, melynek püspöke, III. Benedek szintén az ő párthívei közé tartozott. Ezalatt a Héderváriak: Lőrincz nádor, a ki már az 1439. évi országgyűlésen, mint a korona és a nemzet közötti közvetítő szerepel, valamint László, a sánta pannonhalmi apát, Ulászló királyt támogatták.

Erzsébet királyné megérkezése után legott hozzálátott Győr városának megerősítéséhez. A várost falakkal vétette körül, tornyokat emeltetett, földsánczokat hányatott s az ekként megerősített Győrt rokonának, Cillei Ulriknak gondjaira bízta, a ki Smikuszky Jánost nevezte ki várkapitánynak. Mindennek ellenére Erzsébet királyné nem érezte magát Győrött biztonságban, ezért fiával, a csecsemő Lászlóval Pozsonyba tette át lakóhelyét, hova a szent koronát, melyet ezideig szintén Győrben őriztetett, magával vitte.

Ulászló hívei 1440 nyarán erélyesen felléptek Cillei Ulrik ellen, a ki Győr várából folytonos támadásokkal zaklatta Ulászló párthíveit. A vezérletet Rozgonyi Simon egri püspök vette át, a ki Ulászló ügyét lelkesedéssel karolta fel.

Mialatt az egyesült magyar lengyel hadak Győrt vívták, Cillei Ulrik és III. Benedek győri püspök valószínűleg a Kis-Dunán megkísérlék a menekülést, de Öttevénynél mindketten az ostromló sereg kezébe kerültek. Rozgonyi fővezér Budára küldte az elfogottakat, de Győrt nem sikerült bevennie, mert a cseh őrség vitézül megvédte. (Millenn. Tört. IV. 18-19. Horváth Mihály i. m. II. 334. Kerékgyártó Árpád II. 102.)

Cesarini Julián bíbornok, a kit a pápa a végből küldött Magyarországba, hogy a törökök ellen indítandó sikeres támadó hadjárat érdekében mindenekelőtt Erzsébet és Ulászló között békét teremtsen, 1442. augusztus elején Ulászló által melléje adott biztosokkal Győrbe jött, hova Erzsébet is áttette udvarát.

Erzsébet királynő a bécsi egyetem két tanárát rendelte Győrbe, a kikkel abban állapodtak meg, hogy a következő év jún. 14-ig kötött fegyverszünet tartama alatt Ulászló és Erzsébet Esztergomban találkozóra jöjjenek egybe, hol a végleges béke megköttessék. Erzsébet azonban nem viseltetett bizalommal Ulászló iránt s ezért az esztergomi találkozó elmaradt; a bíbornok közbenjárására azonban Ulászló ez év őszén híveivel Pannonhalmára jött, hogy a béketárgyalások könnyebben folytathatók legyenek.

Julián bíbornok fáradhatatlan buzgalmának végre 1442. nov. 25-én sikerült egyezséget teremteni, mire mindkét fél biztosai decz. 13-án Győrött aláírták a békeokmányt. Ulászló másnap fényes kísérettel Győrré jött s Erzsébet királynénál tett látogatása után mindketten a székesegyházba vonultak, a hol a békekötés pontjait magyar, német és lengyel nyelven kihirdették. (Millenn. Tört. IV. 29. - Fraknói Vilmos: Cesarini Julián bíbornok 19-24.)

A békekötés értelmében Győr megmaradt volna Erzsébet királynő birtokában, de deczember 18-án bekövetkezett váratlan halálával a cseh őrség helyét magyar csapatok foglalták el. Erzsébet váratlan halála a békét ismét meghiusitotta. László pártjának vezérei ekkor sem hódoltak meg Ulászlónak, hanem III. Frigyes római királyhoz fordultak. Frigyes kapott az alkalmon, hogy Magyarország ügyeibe avatkozzék. Mindenekelőtt Győr megszerzését tűzte ki czélul, s a mikor azt Nagyszombati, másként Farkas László és Kollár Péter 3000 aranyért elárulták, abba német őrséget helyezett, mely éveken át folytatta rablókalandjait a vármegye területén.

A durva német zsoldosok nem kímélték az egyházakat sem; a székesegyház szomszédságában felállított kocsmákból kihallatszó zaj az isteni tiszteletet is megakadályozta. A győriek panaszára Hunyadi János a pápához fordult ugyan, de a zsoldosok kicsapongásai csak akkor értek véget, mikor Győr az 1447. jún. 1-én kötött béke értelmében ismét magyar kézre került. (Millenn. Tört. IV. 29-30. - Fehér Ipoly i. m. 497. - Teleki: Hunyadiak kora. X. 205-207.)

Hédervári Lőrincz nádornak 1447-ben bekövetkezett halálával Hunyadi János kormányzó a rendeket szeptember közepére Budára hívta egybe, nádorválasztó országgyűlésre, melyre Győr vármegye Koronczói Sebestyént, Alapi Benedeket, Balonyi Albertet és Enessei Domonkost küldte követekül. (Győri 290Tört. és Rég. füz. IV. 343.) Ugyanez évben a pannonhalmi apátság is új kezekbe került. Hunyadinak hihetőleg nagyon zokon esett, hogy a pannonhalmi apátság kormányzója, Debrenthei Tamás, a Cilleiek párthíve lett, a ki ugyan sokat fáradozott hogy V. Lászlót, Frigyes német király kezeiből kiszabadítsák, de azért sohasem állt a Hunyadiak mellé, sőt Mátyás király ellen is pártot ütött.

Midőn a magyar és az osztrák rendek 1452-ben Frigyest V. László kiadására kényszerítették, Debrenthei Tamás is részt vett abban a küldöttségben, mely Hunyadi János kormányzó élén, az osztrák fővárosban időzött.

Miután Frigyessel szemben a rendek eleinte nem bírtak eredményre jutni, a kormányzó Salánki Ágoston győri püspököt küldte Rómába közbenjárásért. (Millenn. Tört. IV. 114. - Pannonh. Benedekr. Tört. III. 51.)

Frigyes 1452. szeptember 4-én kiszolgáltatta V. Lászlót Cillei Ulriknak, de az ifjú király, a ki nagybátyjának gyámsága alá került, nem felelt meg a beléje helyezett várakozásoknak. Cillei, a ki a királyt teljesen hatalmába kerítette, csakhamar viszályba keveredett Hunyadi Jánossal, kinek megbuktatására törekedett. Az ellentétek az 1455 elején nyilvánvalókká lettek.

Hunyadit a király Bécsbe rendelte, de ő tartva Cillei ármányaitól, Győrbe jött s innen 1500 fegyveressel két ízben is (márczius és áprílis havában) az osztrák határszélekre vonult, s mivel Cillei a király által kiadandó bátorságlevelet nem tudta felmutatni, Győrön át visszatért Budára.

Mialatt az ország főpapjai és főurai a Hunyadi János és Cillei közötti viszály kiegyenlítésén fáradoztak, azalatt mindegyre jobban tornyosultak a fellegek hazánk egén.

Konstantinápoly eleste felrázta egész Európát. A pápa Capistrano János szent-ferenczrendi szerzetest küldé Németországba, hogy a törökök ellen intézendő hadjáratban részvételre megnyerje a fejedelmeket. De mivel a fejedelmek részéről nem nagy készséggel találkozott, Magyarországba készült, hogy itt keresztes hadat hirdessen. Capistrano 1455. június elején (jún. 6-án) már Győrött prédikált; épp akkor érkezett Győrbe, a midőn a főpapok és főurak a Hunyadiak és Cillei közötti viszályok kiegyenlítésén fáradoztak.

Ez alkalommal Győrött találjuk magát Hunyadi Jánost is, kivüle ott voltak Széchi Dénes esztergomi érsek, Szekcsői Herczegh Ráfael kalocsai érsek, András pécsi, Vitéz János váradi, Ágoston győri, Debrenthei Tamás zágrábi és Demeter tinnini püspökök, továbbá Bodó Miklós fehérvári nagyprépost, a világi urak közül: Garai László nádor, Ujlaki Miklós vajda, macsói bán, Rozgonyi János erdélyi vajda, Koroghi János bán, Guthi Ország Mihály királyi főajtónálló, Olnódi Czudar Simon főpohárnokmester, Hédervári Pál és Imre, Rozgonyi Sebestyén, Kanizsai László, Dombai Pál és Szeri Pósa fia, István.

Rövid időre megfordult Győrben maga Cillei Ulrik is, a ki jún. 13-án Magyaróvárott tartózkodott.

Az országnagyok mindenekelőtt szövetséget kötöttek és esküt tettek, hogy László királyt az országba hozzák, neki engedelmeskedni fognak s az ország ügyeit a legjobb tehetségük szerint fogják vezetni. Az erről jún. 25-én kiadott oklevélbe Brankovics György rácz despota nevét is belefoglalták. (Pettkó Béla: Kapisztrán János levelezése, 22. l.)

A mint a névsorból láthatjuk, a Hunyadi-ház barátai és hívei nagy számmal voltak jelen ezeken a tanácskozásokon; Cillei alkalmasint megbízottaival képviseltette magát, a kik között Aloch István zágrábi olvasó-kanonokot találjuk, aki még jún. tizenharmadika körül ment Győrré Cillei kívánságára. Miután sikerült Hunyadi János és Cillei között a békét helyreállítani, a törökök elleni hadjárat volt a megbeszélés tárgya.

Ezeken az értekezleteken részt vett Brankovics György is, a ki Hunyadihoz hasonlóan, 10.000 fegyveres kiállítását ígérte. Capistrano ez értekezletek alatt a győri ferenczrendiek templomában hatalmas szónoklatot tartott, melynek hatása alatt a nép tömegesen gyűlt a keresztes lobogó alá, melynek segélyével Hunyadi János a következő év júl. 21-én kivívta a nándorfehérvári diadalt.

A nándorfehérvári győzelem után az események gyorsan követték egymást. Hunyadi halála, majd a Hunyadi-ház ellenségeinek fondorlatai, melyeknek nagy reményekre jogosító fia, Hunyadi László is áldozatul esett, már-már polgárháborúba sodorták az országot, de közbejött V. László hirtelen halála, mire a nemzet közlelkesedése Hunyadi ifjabb fiát, Mátyást ültette a trónra.

De voltak többen, a kik Mátyás trónrajutását féltékeny szemmel nézték s mint általában Cillei egykori párthívei, régi befolyásukat féltették. Ezek közé tartozott Debrenthei Tamás, a szentmártoni apátság kormányzója is. Már 1458 őszén jelentették a királynak, hogy Debrenthei, Ujlaki Miklóssal és a Szentgyörgyi grófokkal tart, mikor pedig 1459. január havában a pártütők Németújváron értekezletet tartottak, hogy a koronát Frigyes császárnak felajánlják, Debrenthei nyíltan hozzájuk csatlakozott és a szentmártoni várat átadta a Szentgyörgyi grófoknak. (Pannonhalmi Bened.-r. Tört. III. 54.)

Mátyás azonban még 1459 tavaszán gyorsan elnyomta a felkelést, mire Debrenthei is meghódolt és 1460. febr. 10-én hűséget esküdött a királynak.

Mindezek ellenére azonban 1464-ben ismét idegen őrséget fogadott be a szentmártoni várba, de Mátyás király ekkor erélyesen fellépett ellene, megfosztotta összes családi birtokaitól, sőt 1468-ban, midőn a cseh rablókkal való összeköttetéseiről értesült, a nyitrai püspökségtől is, melynek javadalmait a szentmártoni apátságéival együtt bírta. Az utóbbiakat a király Vitéz Jánosnak engedte át. (Pannonh. Benedekr. Tört. III. 57.)

A pártütő főurakkal szemben Győr városát biztosítandó, a király 1463. máj. 8-án Koronczói Istvánt, Barnabást, Pétert és Györgyöt bízta meg Győr várának őrizetével, a kik ezen kívül még a keszői és a szombathelyi várakra is felügyeltek.

Hogy pedig a város polgárainak ragaszkodását megnyerje, 1464-ben megerősítette a város szabadalmát. (Gr. Teleki: A Hunyadiak kora. XI. 103.) Midőn a pápa Mátyást bízta meg a Podiebrad György cseh király ellen indítandó hadjárattal, Mátyás 1469. deczember havában Győrré tette át székhelyét és innen tárgyalt III. Frigyes császárral, a ki a cseh és a magyar nemzet közötti harcz kimeneteléből titkon saját családjának hasznát remélvén, az ellentéteket lehetőleg kiélesíteni igyekezett.

Mátyás király Győrött fogadta a cseh katholikus rendek küldöttségét, a kik a cseh koronát felajánlották neki. (Fehér Ipoly i. m. 497.)

A közel három évig tartó eredménytelen cseh háború, mely tömérdek áldozatot követelt, csakhamar visszahatást keltett az országban. Az elégületlenek, a kiknek élére Vitéz János esztergomi érsek állott, 1471-ben Kázmér lengyel király hasonnevű fiát hívták meg a trónra, de Mátyás csakhamar itthon termett s az urakat a maga pártjára hódította; Vitéz Jánossal azonban nem tudott többé kiengesztelődni és bár megbocsátott neki, kikötötte, hogy a pannonhalmi várnagyok neki is hűséget esküdjenek. Vitéz János halála után (1472. aug. 9.) a pannonhalmi vár közvetetlenül Mátyás király birtokába került, s azt haláláig meg is tartotta. (Pannonh. Benedekr. Tört. III. 59.)

Ez időtől kezdve Mátyás többször megfordult Pannonhalmán; béke idejében átrándult Tatáról, majd a Frigyes császár elleni hadjáratok alatt itt gyűjtötte össze hadait s innen intézte a támadó hadműveleteket.

A cseh háború után Mátyás Frigyes császár ellen fordult. Arra a hírre, hogy Ulászló cseh király, mint Frigyes szövetségese, Magyarország ellen készül, Mátyás 1477 tavaszán hadait Győr körül vonta össze s azokkal Ausztriába tört be, mire Frigyes császár ez év végén békére lépett Mátyással. De mivel a békekötésben elvállalt kötelezettségének nem tett eleget, Mátyás 1480 február havában Radkersburg várát foglalta el, mire viszonzásul Frigyes császár pusztítva, Győrig hatolt, de a várost nem merte ostrom alá venni. (Kerékgyártó Árpád: Magyarorsz. Tört. II. 168.)

1484-ben Bécs városa is Mátyás király birtokába jutván, átutazóban a király gyakran fordult meg Győrben. Midőn 1486-ban utazás közben nejével, Beatrix királynővel Győrött megállapodott, a János lovagrend tulajdonában lévő Szent János egyházat látogatta meg s midőn ennek csekély jövedelmeiről értesült, jún. 26-án kelt adománylevelével a templom melletti üres telket minden adó alól örökre felmentette s ennek lakóit egyedül a Szent János-egyház szolgálatára kötelezte, azonfelül Kóny helység mindennemű adóját örök időre az egyháznak adományozta. (Győri kápt. Levélt. Cim-Theca II. 36.) Más alkalommal pedig 1489-ben Győr városának mindama polgárait, kiknek házait az akkor dühöngött nagy tűzvész elpusztította, hat évre mindennemű királyi adó alól felmentette.

Uralkodásának végső szakában Mátyás egész erejéből oda törekedett, hogy a koronát természetes fia, Corvin János részére biztosítsa s evégből 2921489 elején a főpapoktól és a főuraktól esküt vett, hogy halála után János herczeget fogják utódául elismerni. Ezek közé tartozott Erdődi Bakócz Tamás győri püspök, azelőtt királyi titkár, a kit Mátyás 1486-ban tett meg győri püspökké s a kit különös bizalmával tüntetett ki. (Millenn. Tört. IV. 312.)

A mint a nagy király lehúnyta szemeit, főuraink, megfeledkezvén esküjökről, Jagello Ulászló cseh királyt emelték a trónra, kinek azonban a trónkövetelőkkel kellett elsősorban megküzdenie.

Miksa római király, a ki szintén igényt tartott a magyar trónra, 1490. szeptember havában Magyarországba vezette 18.000 főből álló seregét s Kőszeg, majd Szombathely elfoglalása után, Veszprémig nyomult előre (nov. 8.), honnan egy csapatot Győr ellen küldött, de a várost, mely az őszi esőzésektől megdagadt folyók miatt szinte hozzáférhetetlen volt, nem támadta meg, hanem tovább vonult Fehérvár felé.

Bakócz Tamás közvetítése mellett, 1491. nov. 7-én Pozsonyban létrejött a béke Miksa és Ulászló között, mely elsősorban a Habsburgok trónöröklési igényeit volt hivatva biztosítani. A pozsonyi békekötés mintegy kiinduló pontja az udvari párt és a magyar nemesség körében már alakulófélben levő nemzeti párt között közel negyedfél évtizeden át tartó küzdelemnek. Ulászló 1496. máj. elsejét Győrött töltötte, mely alkalommal a város kiváltságait megerősítette.

Az 1498. évi országgyűlés, melyen a köznemesség már félelmetes erővel lépett fel, Mátyás király egykor hírneves, de most már bomladozó fekete seregének helyére alkalmas védelemről kívánt gondoskodni, ezért a XX. törvényczikk a győri püspököt és a pannonhalmi monostort 200-200 lovasból álló féldandár kiállítására kötelezte. Az 1505. évi országgyűlésen túlsúlyra jutott nemzeti párt nem csupán a nemzeti királyság visszaállítására irányuló közóhaját iktatta törvénybe, de Ulászlót arra kényszerítette, hogy Miksának hadat izenjen, mire a Hédervári István vezérlete alatt álló had 1506 nyarán, Ausztriába tört s ott kegyetlen pusztításokat vitt végbe. (Millenn. Tört. IV. 380.) Mialatt az udvar és a nemzeti párt egyre folytatta a küzdelmét egymás ellen, azalatt a törökök előnyomulása mindegyre aggasztóbb jelleget öltött.

Bakócz Tamás esztergomi érsek, kinek szemei előtt egy Hunyadi- és Kapisztrán-féle keresztes had lebeghetett, a pápánál keresztes hadjáratot hirdető bullát eszközölt ki, mely vállalkozás azonban balul sikerült s a nagy reményekkel megindult keresztes hadjárat az 1514. évi pórlázadássá fajult. Az egyes népszónokok által felizgatott pórnép Győr vármegyében is gyülekezni kezdett, de még mielőtt mozgalmuk nagyobb arányokat öltött volna, Gosztonyi János győri püspök, aki 1510-től a vármegye főispáni tisztét is viselte, Sitkey Gothárd pápai kapitánynyal egyesülve, a kikhez még 500 pápai polgár is csatlakozott, a gyülevész pórhadat csakhamar szétverte. Az emberséges érzelmű püspök azonban nem kívánt vért ontani s ezért golyó helyett fűvel és rongygyal töltött ágyúkból lövetett a pórhadra. (Fehér Ipoly, 498. - Istvánffy Miklós, Pann. hist. I. 50.)

II. Lajos uralkodása alatt az országos zavar mellett a külügyi helyzet is mindegyre kedvezőtlenebbé alakult.

Szulejmán szultán trónraléptekor követeket küldött Budára, hogy a még Szelim szultánnal kötött fegyverszünetet meghosszabbítsa, de mivel e követségre hónapokon át hiába várta a választ, két hadosztályt küldött a végvárak elfoglalására. Nándorfehérvár kapitánya, Hédervári Ferencz a törökök hadi készülődéseinek hírére személyesen felment ugyan Budára, hogy a vár ellátására szükséges költséget megsürgesse, de mivel a kincstartó nem adhatott neki pénzt, sértődötten félreállott s Hédervárra vonult vissza. (Millenn. Tört. IV. 429.)

Nándorfehérvár eleste (1521. aug. 29.) megrendítő hatást gyakorolt a pártokra és a nemzetre egyaránt. Lajos király még az ostrom alatt fegyverbe szólította a nemességet és a főpapságot s ez alól csupán az öreg és beteges Tolnai Máté pannonhalmi apátot mentette fel, de azért a tolnai táborban oly kevesen jelentek meg, hogy azokkal a vár felmentésére nem siethetett.

A nov. 19-ére összehívott országgyűlés Nándorfehérvár elestéért elsősorban Hédervári Ferenczet vonta felelősségre, a kit hűtlenségi perbe vontak, majd száműztek s birtokainak nagyrészétől megfosztottak. Ezek közül Hédervárt és Rárót Bakics Pálnak adományozta a király. Ez az országgyűlés új hadi adókat szavazott meg és a német birodalmi gyűlésre is követeket küldött segélyért. 293Sőt maga Lajos király nejével együtt hasonló czélból Csehországba utazott, mely útjában 1522. szeptember 29-én Győrt is érintette. Mindez intézkedésekkel azonban már nem lehetett feltartóztatni a bukást. Arra a hírre, hogy 1526 tavaszán Szulejmán 200.000 emberrel elhagyta Konstantinápolyt, II. Lajos király szétküldte futárait, hogy a nemzetet fegyverbe szólítsák. E czélból jún. 15-én Nagylaky István járt Pannonhalmán, majd Kürthösy István. (Pannonh. Benedekr. Tört. III. 296.) A király hívó szózatára útnak indult a vármegye ifjú püspökfőispánja, Paksi Balázs, bandériumával, továbbá Asszonyfalvi Bajcsi Pál, a ki a pannonhalmi apátság jobbágyait vitte Mohács mezejére. Az 1526 aug. 29-én vívott mohácsi csatában Paksi Balázs, a ki az utolsó lovas csapatban, a király környezetében foglalt helyet, szintén életét veszítette. Kívüle még sokan vesztek el nemzeti nagylétünk temetőjében, a kiknek neveit nem jegyezte fel a történelem. Paksi Balázs is ott pihen a mohácsi csatamezőn, jeltelen sírban, de emlékét megőrizte a kegyelet s nagynevű utóda, Zalka János, maradandó emléket állított neki a győri püspöki várkertben.

Hédervári Ferencz és István nem vettek részt a mohácsi csatában; az előbbi, mint száműzött, akkor még különben sem tartózkodhatott itthon. Mindketten, mint a nemzeti párt hívei, az ellenkirályok korszakában jelentékenyen befolytak Győr vármegye jövendő magatartásába.

A keresztény magyar királyság megalapításával Szent István királynak nem csupán az új intézmények megszilárdításáról és állandósításáról kellett gondoskodnia, hanem azok védelméről is.

Nemcsak az imént legyőzött pogányság, de a kültámadások ellenében is új védőrendszer vált szükségessé, mely hivatva volt a belrend fenntartására, és egyúttal állandó hadsereg létesítésére. Ez az új védőrendszer a várszerkezeten épült fel.

Szent István király a már létező várakat királyiaknak jelentette ki s azokat a körülöttük fekvő vidék középpontjává tette.

Ilyen vár volt Győr is, mely erődített jellegét a népvándorlás viharai közepett is megtartotta, mindamellett már Szent István uralkodása idejében az ország egyik jelentékeny pontja volt. Kétségtelen, hogy a győri várszerkezet azok közé tartozik, melyeket még Szent István király alapított, bár okleveles adataink csak a XII. század közepétől kezdve vannak felőle.

A győri várszerkezet szervezése nem ütközhetett sok nehézségbe, mert a vár környékét a fejedelmi törzs népe szállotta meg, mely terület a királyság megalapításával királyi birtokká lett.

A mai Győr vármegye területén szinte lépten-nyomon találkozunk királyi birtokokkal, és a királyi szolgák, vagy szolgálmányosok népeire vonatkozó adatokkal. Igy Asszonyfalván egy 1235-ben kelt oklevél szerint, a királyné népei bírtak földeket (Wenzel II. 35.), Barátiban 1261-ben királyi udvarnokok laktak (Hazai Oklt. 40.), Kulcsod és Negyven helységekben királyi szekerészeket találunk. (Hazai Okmt. VI. 72.)

Míg Megyer és Nyul helységekben királyi vinczellérekről, addig Táp és Mérges helységekben 1291-ben királyi lovászokról tétetik említés. (Hazai Okmt. VI. 71. Wenzel II. 2. Wenzel X. 33.) Pázmánd helységben is királyi szolgálmányosok laktak, (Hazai Okmt. I. 123.) stb.

A várszerkezet alapeszméje a földesúri viszony volt, egyfelől a királyi vár, másfelől a várjobbágyok között, a kik a nekik átengedett földterület fejében katonáskodni tartoztak.

A várszerkezet feje volt az ispán, ő vitte harczba a várjobbágyokat, ő bíráskodott felettük. Hatásköre kiterjedt nemcsak a várjobbágyokra, hanem az összes szolgálmányosokra is, helyettese volt bíráskodási ügyekben az udvarbíró, hadügyekben a hadnagy (maior exercitus), a várkerületek egyes részeiben pedig a századosok és a tizedesek. Hogy mekkora volt a győri várszerkezet területe, azt adatok hiányában nem tudjuk megállapítani; a fennmaradt okleveles adatok csak kevés számú várbirtok emlékét őrizték meg oly korból, midőn már a várszerkezet bomlásnak indult.

Egybevetve az okleveles emlékeket, a győri várhoz a következő várbirtokok tartoztak:

Écs. Az itt lakó várszolgák közül 1185-ben a király Domonkost és Helust a győri várjobbágyok sorába emeli és Écsben bírt földjükben megerősíti.

Kapi. Mintegy 300 hold földterület tartozott a győri várhoz, melyet II. Endre király 1209-ben, a várkötelék alól felmentve, Demeternek és Tamásnak adományozott.

Dör. A mai Sopron vármegyében. Egykor szinte a győri vár tartozéka volt. Egy 1220-ban kelt oklevélben van róla első ízben említés, midőn II. Endre király e várbirtokkal szomszédos Maglócz és Barba, soproni várföldeket Osli fiainak adományozza.

Novák. Ma puszta, Moson vármegyében, Hédervár és Magyarkimle között, melyet II. Endre király 1210-ben Poth nádornak adományozott.

Szűz földe. Kajár szomszédságában, mely a bakonybéli apátság birtokába került. Erre a birtokra azonban a győri és a veszprémi várjobbágyok már III. Béla király idejében igényt emeltek. A II. Endre királytól kiküldött királyi ember 1234-ben a per tárgyául szolgáló tíz eke földet az apátságnak ítélte oda. (Sörös Pongrácz: A Bakonybéli Apáts. Tört. 47. l.)

Réti, melyet 1210-ben II. Endre király Poth nádor mosoni ispánnak adott.

Nyul. IV. Béla király az itt lakó várszolgák szabadalmait és szolgálatait 1240-ben kelt oklevelében szabályozza (Hazai Okmt. III. 5.)

Ság. IV. Béla király 1240-ben kelt oklevelében szerepel első ízben, később a pannonhalmi apátság és a Héderváriak birtoka.

Tarján. Hasonnevű puszta Ravaszd és Táp között. Első ízben IV. Béla király 1240-ben kelt oklevelében szerepelt. Tarjánban, a győri várnépen kívül a bakonybéli apátságnak is volt birtoka. 1258 máj. 27-én egyezség jött létre a győri várnép és az apátság között, melynél fogva a várnép 100 hold földet engedett át az apátságnak, míg a rét, legelő és a halászat közösnek jelentetett ki. (Sörös P. i. m. 222. l.)

Malomsok. A mai Pataház alsó része, melyet V. István király 1271-ben Győr város lakosainak engedett át. (Pesty Frigyes: A várisp. 248.)

Bolon (Ballony), melyet IV. László király 1284-ben a győri székesegyház harangozóinak adományozott. (Fejér V. 3. 231.)

A mai Győr vármegye területén, a győri várszerkezethez tartozó birtokokon kívül, még más várjavakkal is találkozunk. Idővel, a várnép elszaporodásával ugyanis, az eredeti várterület nem nyújtott elegendő helyet a várjobbágyoknak, így azután később a várnép másutt keresett magának birtokokat; de bárhol találtak a várnépek otthonra, az általuk megszállott föld ahhoz a várhoz tartozónak tekintetett, a melyhez a várjobbágyok vagy a várszolgák eredetileg tartoztak. Ekként idővel még a mosoni, pozsonyi és a szolgagyőri várnépek telepedtek le a vármegye területén.

A mosoni várhoz a következő birtokok tartoztak:

Réti, a Rábcza mellett, részben a győri vár tartozéka, két eke azonban a mosoni várhoz tartozott, melyet II. Endre király 1210-ben Poth nádornak adományozott. (Fejér III. 2. 473.)

Kus = Kos. IV. Béla király a Pok nembeli Tamásnak adományozta, melyet V. István 1270-ben megerősített. (Fejér V. 1. 28.)

Budey = Bodó, melyet III. Endre király 1295-ben a Pécz nembeli Péternek és testvéreinek adott. (Wenzel V. 122.)

Dorog = Dörög. Alap és Mezőörs között, hol a pozsonyi és a mosoni várnak együttesen voltak tartozékai. IV. Béla király 1252-ben Marczel Comes fiának, Sándornak cserébe adta más birtokokért. Dörögöt azonban nem egészében adományozták el 1252-ben, mert 1262-ben Pál és László dörögi várjobbágyok 40 hold területért pert indítottak a pannonhalmi apátság ellen.

Böny. 1240-ben Theyer fia, Péter mosoni várjobbágy e falu határából 90 holdat eladott Thói Dénesnek.

Moson. 1240-ben említtetik: valószínűleg Mezőörs mellett feküdt, mely 1332-ben Örs-Moson néven fordul elő. (Pesty Frigyes i. m. 327.)

A szolgagyőri várhoz tartoztak:

Gönyü. 1224-ben II. Endre a gönyüi határból három eke földet felszabadítván a várkötelék alól, azt a pannonhalmi apátnak adta. Gönyüben különben, egy 1213-ban kelt oklevél szerint, királyi udvarnokok laktak.

297Hecse. Hasonnevű puszta, Győrtől keletre. A tatárjárás óta lakatlan volt. E területből IV. László 1282-ben három ekét Grb fiainak adományozott.

Ság. 1271-ben említik első ízben, mint a szolgagyőri vár tartozékát. Innen származott Sági Kilián, kinek fiait, szolgagyőri várjobbágyokat, V. István 1273-ban megnemesítette. (Fejér VII. 2. 23. 73.)

Tényő. Szent-Mártonnal határos. E faluból 1223-ban egy szolgagyőri várjobbágy a pannonhalmi apátsággal egyezségre lépett.

Bős. Pozsony vármegyében. E helységet még IV. Béla király adományozta Omodé fiának, Lotárd mesternek, később azonban elvétetvén tőle, Erzsébet királyné 1270-ben újból visszaadta neki; Bőst, valamint Árpádsokát a XIII. századbeli oklevelek Győr vármegyéhez számítják.

Árpár, vagy Árpádsoka, Bős határába olvadt és annak sorsában osztozott.

A pozsonyi várhoz tartozott:

Dörög, részben a pozsonyi, részben a mosoni vár tartozéka, melyet IV. Béla király 1252-ben eladományozott.

Medve a Duna mentén, a Csilizközben és

Radvány, szintén a Csilizközben, a túróczi prépostság birtokainak 1252. évi leírásában, mint a pozsonyi vár tartozékai szerepelnek. (Hazai Okmt. VI. 73-74.)

II. Endre uralkodása alatt a várjavak mind nagyobb mérvben idegen kézre kerültek.

Nemcsak a király osztogatta pazar kézzel a várjószágokat, de maguk a várjobbágyok is gyakran elidegenítették a nekik átadott várbirtokokat, a nélkül, hogy a király jóváhagyását kikérték volna. Az aranybulla kibocsátása után tétettek ugyan intézkedések az elidegenített várjavak visszavételére, így egy 1232 táján kelt oklevélben Gergely győri püspököt is megbízták az elidegenített várjavak visszaszerzésével, 1234-ben pedig Urias pannonhalmi apát, továbbá Bug és Baja comesek működtek hasonló czélból a győri várszerkezet területén (Wenzel I. 331.), de mindez intézkedések a várszerkezet szétzüllését már nem tudták megakadályozni.

IV. Béla király a tatárjárás után, 1255-ben, Omodé győri püspököt az egész egyházmegyéje területére kiterjedő hatáskörrel a birtokviszonyok rendezése, elsősorban az elidegenített várjavak visszavétele czéljából küldte ki. Omodé 1256-ban bírótársaival, Favus, pannonhalmi apáttal és Benke fia, Ábrámmal megkezdte működését (Wenzel XI. 432.), de akkorra már végnapjait élte a várszerkezet.

A IV. Béla és fia, István között kitört harczok folyamán a király pazar kézzel osztogatta a várjavakat. Példáját követte V. István, s így IV. László és III. Endre már csak a várjavak romjait adományozhatták híveiknek.

A várszerkezet bomlásával az ősi nemzetségek sarjai, a kiknek már szűken jutott a nemzetségi birtokokból, valamint a várjobbágyok, kiknek érdekei elsősorban forogtak koczkán, mindjobban érezték a tömörülés szükségét, hogy a tatárjárás után fellépő hatalmas főurakkal szemben a harczot felvehessék.

A nemesség az egykori várszerkezet, vagyis királyi vármegyék területén lakó várjobbágyokhoz csatlakozott, mely tömörülésnek első eredménye a vármegyei képviselet és a békebíróság volt.

Győr és Komárom vármegyék képviselői 1248-ban kelt kiadványuk szerint a keresztesek és a szentmártoni apát között támadt peres ügyben a hazai jogszokás szerint eljárván, miután a peres felek magukat száz ezüst font lekötése mellett a békebíróságnak alávetették, négy tagot küldtek ki, hogy a peres föld mikénti elosztása iránt hozott végzést végrehajtsák.

E kiadvány szerint e két vármegye közönsége már mint szervezett testület áll előttünk. Sőt e bíróság nem is volt szorosan vett választott bíróság, hanem tisztét hivatalból gyakorolta, mert első feladata az volt ugyan, hogy a felek között egyezséget hozzon létre, s csak ha ez nem sikerült, akkor ítélkezhetett az ügyben. (Századok 1872. 77. l. Wenzel. VII. 278.)

A vármegyei élet alapjait IV. Béla király rakta le. Alatta veszik kezdetüket a megyei gyűlések, melyek elsősorban a jogszolgáltatásra voltak hivatva.

IV. Béla király a tatárjárás után több ízben beutazta az országot, hogy igazságot szolgáltasson, s az elharapódzott visszaéléseket megszüntesse. Egyik ilyen körútja alkalmával 1244-ben a győr-csanaki határban, az úgynevezett 298királyszéknél ítélőszéket tartott. A királyi ítélőszékeket csakhamar felváltották a nádori ítélőszékek és a vármegyei közgyűlések.

Győr vármegye, mely a kisebbek közé tartozott, Komárommal együtt tartotta közgyűléseit, rendszerint Tata mellett, de azért gyakran tartattak közgyűlések a győr-csanaki királyszéknél is, mint pl. 1341 november 5-én Drugeth Vilmos nádor elnöklete alatt, 1347 áprílis 30-án Gilétfi Miklós nádor elnöklete alatt, 1366 május 25-én Kont Miklós nádor alatt; ez utóbbi még június 10-én is tartott, sőt 1355 július 2-án mind a nemesek, mind a nem nemesek, tehát a vármegye összlakossága gyűlésezett Győr városában. (Bakonybéli Apt. Tört. 76. 95. 369. Pannonh. Benedekr. Tört. II. 124. 540. Fehér Ipoly i. m. 604.)

1376-ban és 1381-ben Garai Miklós nádor alatt ismét a csanaki »királyszék«-nél találjuk Győr és Komárom vármegyék nemességét egybeseregelve. (Új magyar Museum 1856. 457.) 1394-ben Ilsvai Leustak nádor tartott ugyanott gyűlést. (Fejér X. 2. 248.)

A XV. században a nádori ítélőszékek megszűnvén, külön közgyűlések és külön vármegyei ítélőszékek tartattak. A közgyűléseket Győr vármegye még a XV. század első felében Tatán tartotta, a törvényszéki űlések azonban ezután is a Győr melletti »Királyszék«-en tartattak, így 1437-ben is (Fejér X. 7. 906), míg később Győr várában, a vár hajdani őrtornyában.

A XIII. század végszakában Győr vármegye már megalakultnak tekinthető. Területe nagyjából megegyezett a vármegye jelenlegi kiterjedésével, bár itt-ott némi eltéréseket észlelhetünk, így a csilizközi Bős és Árpád, 1270-ben kelt oklevél szerint Győr vármegyéhez tartozott (Hazai Okmt. I. 48.), úgyszintén Ásványtő és Bána Komárom vármegyéből, az utóbbit 1449-ben is Győr vármegyéhez számítják. (Csánki Dezső Magyarorsz. Tört. Földr. III. 494.) Ide tartozott még Árpás helység a mai Sopron vármegyéből, ellenben Tápszentmiklós 1488-ban Veszprém vármegyéhez tartozott, Ponyvád pusztát pedig, hol Győr, hol Veszprém vármegyéhez számították, hasonlókép Porvadot is, mely 1386-ban Komárom, 1412-ben Győr és 1415-1490-ben Veszprém vármegyéhez tartozott. (Csánki D. i. m. 556.)

Győr vármegyének legjelentősebb helye kétségkívül Győr volt, mely a várszerkezetnek s az abból alakult vármegyének székhelye, s Dunántúlnak a középkorban egyik legfontosabb kereskedelmi pontja volt.

A város középpontja a vár volt, ebben alapította Szent István a győri püspökséget és építtette a mai székesegyház helyén Nagy-Boldogasszony tiszteletére az első székesegyházat.

Győr, mint várszerkezet, székhelye eredetileg várhoz tartozó helység volt, még a tatárjárás előtti korszakban, 1240-ben nyert szabadalmakat, melynek lakossága azután várnépekkel szaporodott. V. István, midőn 1271-ben Győrnek szabadalomlevelet adott, az itteni vendégeket beengedte a várba, a püspökség és a győri káptalan népeivel egyesítette, sőt ide telepítette a szolgagyőri várnépeket, a Szent János-lovagrend népeit és a Szent Adalbert utczájának lakosai s Székesfehérvár kiváltságaival ruházta fel őket. Nevezetesen a város lakosságát az itteni ispánok hatósága alól felmentvén, a polgárok közül szabadon választandó bíró hatósága alá rendelte, kinek megerősítését a király magának tartá fenn s a kitől a fellebbezés egyenesen a király elé tartozott. Ez a kiváltságlevél a hadi viszonyokat is rendezte, a mennyiben a győri polgárságot felmentette a hadkötelezettség alól; a várost vásártartásra jogosította fel s a lakosokat az egész országban a vámfizetés alól felmentette, a várost magát pedig Ausztria és Magyarország között árúmegállító helylyé tette. Végül a lakosokat a Dunán szabad révjoggal ruházta fel, nekik adta Malomsokot (a későbbi Révfalút), mely azelőtt a győri várhoz tartozott. (Csánki Dezső i. m. 542.) E kiváltságlevél következtében a mai Nádorvárosban elterülő majorokból a nép a városba költözött.

A várnak nevezett városrész közé a XIV. században már két más városrész sorakozott, ú. m. a külváros (exterior civitas) és a Váralja (extra castrum).

A tulajdonképeni város V. István kiváltságlevele értelmében a királyok földesurasága alá tartozott, csak 1447-ben a Hunyadi János és Frigyes császár között létrejött békekötés alkalmával ment át a győri püspök birtokába.

A külvárosok közül a Váralja már a XIII. században a győri káptalané volt.

299A XIV. században (1367) a külvárosok egyike, a Királyfölde, a Hédervári család birtoka volt, mely azt az egész középkoron át megtartotta, sőt 1453-ban a győri vám egy része is, alkalmasint annak egy harmada, mely azelőtt a győri várispáné volt, a család birtokába került.

Mind a káptalani, mind a Hédervári család birtokában levő városrészek külön községet alkottak, külön bírákkal és esküdtekkel.

A város élén állott a bíró, mellette 12 esküdt (1391) működött. V. István király szabadalmait III. Endre király a város polgárainak kérelmére 1295-ben megerősítette, de azért a város polgárait jogaikban gyakran háborgatták, részint a püspök és a káptalan, részint a főispán. Miklós fia, Domonkos, győri bíró kérésére Nagy Lajos király 1361 július 3-án a bíráskodásra nézve becses kedvezményeket kapott, melyek különösen a kereskedők érdekeit mozdították elő. Ebben a korban ugyanis gyakran megtörtént, hogy ha valamely győri polgár valahol adós maradt, nem ezt perelték be, hanem ha bárhol győri embert találtak, azt elfogták és mindaddig fogva tartották, míg az adós a győri polgártársa helyett le nem fizette a tartozást, mikor is azután szabadon bocsátották. Ezt a visszás helyzetet kívánta megszüntetni Nagy Lajos király 1361. évi kiváltságlevele, melyben a győri polgároknak polgártársaik adósságaiért vagy más tartozásaiért való bebörtönözését szigorúan megtiltotta s a győri polgárok elleni követeléseket a győri bíró és esküdtek bíráskodása elé utalta. (Szávay Gyula Győr város monogr. 150.) A győri vár előtt összegyűlt vendégnépeket, a kik a káptalan földesurasága alá tartoztak, IV. László király 1273-ban ruházta fel szabadalmakkal.

A város szabadalmait I. Károly 1323-ban, V. László 1455-ben, Mátyás király 1465-ben, II. Ulászló 1496-ban erősítette meg.

A város törzslakossága magyarokból állott. Bizonyság erre azoknak a polgároknak névsora, a kik 1295-ben III. Endre királyhoz a város szabadalmainak megerősítése érdekében folyamodtak, ú. m.: János bíró, Ivánka, Pál és János, a Chuk fia. (Fejér VI. 1. 348.)

A későbbi századok folyamán a város lakossága tetemesen gyarapodott bevándorló kereskedőkkel és iparosokkal, de ezeken kívül sok nemes lakott a városban, úgy hogy az összlakosság számát a mohácsi vész előtti időben 5000-6000-re tehetjük. (Szávay Gyula, i. h.) A város legrégibb felosztását az 1518. évi adórovás őrizte meg számunkra, melyben a következő területrészek vannak felsorolva: 1. a város (civitas), 2. Szentbenedekfalva (a káptalané), 3. Szent-Adalbert (a győri préposté), 4. Királyfölde és Kertesszer a győri püspöké (az előbbi inkább a Héderváriaké), 5. Héderváry István három factora, 6. Héderváry Ferencz földje, 7. a Szent János-lovagrend földje, 8. Megyer, a győri kápolna földje. (Szávay i. m. 94. l.)

Győrön kívül még Gönyű, Hédervár, Móriczhida és Szent-Márton bírtak kiváltságokkal a középkorban.

Gönyű. A XIII. század elején a királyi udvarnokok falúja, földjüket 1244-ben Apa fia, Mihály nyerte adományul, de 1390-ben a pannonhalmi apátság is jogot tartott hozzá. 1415-ben Losonczi Bánfi Pálé, kinek rokonától Bánfi László fia, Istvántól Zsigmond király elvette s 1433-ban a hasonló nevű várral együtt, Hédervári Lőrincznek adományozta. 1443-ban kelt oklevelek oppidumnak (mezőváros) írják. Ebben az évben Hédervári Lőrincz a gönyűi várat nejének, Blagaji Margitnak adta, melyhez akkor Gönyű mezőváros, Táp és Örs helységek, ezenkívül 7 helység a szomszéd vármegyékből tartoztak. 1500-ban a Rozgonyiak bírják zálogban. (Csánki D. i. m. 539.)

Hédervára. A Héder nemzetség ősi birtoka. Váráról első ízben 1395-ben emlékeznek meg okleveleink. 1443-ban hatalmas uradalom középpontja, melyhez Ásvány, Ráró, Selkető, Faisz, Szent Pál, Pante, Csanád, Dunaszeg, Ladomér, Hedre, Zámoly, Ujfalú, Radvány, Medve, Kender-Medve, Szabadi, Sziget, Öttevény, Győr (külvárosa) és Kis-Baráti tartozott. Ebben az évben oppidumnak (mezőváros) mondatik. Valószínűleg ez időtájt szereztek a Héderváriak Hédervárnak, ép úgy, mint Gönyűnek vásártartási jogot. 1482-től kezdve, azonban ismét csak mint possessio (birtok) szerepel az oklevelekben. Vámhely is volt. (Csánki D. i. m. 542.)

Móriczhida. A Pok nemzetség ősi birtoka. E nemzetség sarja, Móricz mester 1251-ben itt premontrei rendű monostort és prépostságot alapított. 1403-ban 300a monostor Móriczhidai Jánostól a helység egy lakatlan utczáját nyerte adományul. 1432-ben és 1469-ben a Garaiak bírták zálogban. II. Ulászló király egy 1490-ben kelt oklevele szerint Móriczhida mezőváros volt s ekkor egy részét Medgyesallyai István bírta. 1493-ban Szapolyai István birtokában találjuk. Vámhely is volt. (Csánki D. i. m. 543. Fejér IX. 4. 669.)

Szent-Márton. A helység története szoros összefüggésben áll a pannonhalmi monostor multjával, melyről alább külön fejezetben emlékezünk meg.

A helység három részből állott, ú. m. a város, váralja és a hegyrészek. A középkorban eredeti neve Alsok, később Alsósokoró volt; 1353-ban említik az oklevelek Szentmárton falút is. Alsok vásárját 1334-ben megerősíti I. Károly király, melynek vámját 1398-ban 40 benczés szerzetes ellátására rendelte az apát.

A helység másik része Fel-Soknak neveztetett; V. László király Fel-Soknak minden szerdára heti s minden pünkösdöt és Szent Benedek napját követő vasárnapra országos vásárt engedélyezett. Egy 1492-ben kelt oklevél civitasnak nevezi, ugyanígy szerepel a szentmártoni apátság vásárügyében kelt 1500. évi oklevélben is. (Csánki D. i. m. 543. Fehér Ipoly i. m. 555.)

Befejezésül közöljük a vármegyei fő- és alispánok névsorát a rendelkezésünkre álló legrégibb adatoktól kezdve a mohácsi vészig bezárólag.

Főispánok (a XIII. század közepéig várispánok): György 1137., Kornél 1173-1192., Döme 1188., Márton 1209., Buzád, alkalmasint a Buzád-Hahót nemzetségből, 1209., Tamás 1212-1213., Pousa (Pózsa) 1221., Szát nembeli Bors fia, Miklós, királynéi udvarbíró 1223., Jula, Ratolt testvére, II. Endre főudvarnokmestere 1221., Héder nembeli Hedrik 1223., Káta nembeli Dömötör 1227-1231., arragoniai származású Simon, a Nagymartoni család őse 1232-1235., Buzád-Hahót nembeli Buzád 1237., Osli nembeli Osli fia, Miklós 1237-1239., Pok nembeli Móriczhidai Móricz főpohárnok 1243-1245., Detrik (Detre) valószínűleg a Katisz nemből, egyúttal mosoni főispán 1251., Moys királyi lovászmester 1254 jún. 28., Héder nembeli Lőrincz főlovászmester 1258., Konrád a Záh nemzetségből 1264 aug. 11.-1269., Dénes 1271., Gug fia, János fia, Selke vagy Selta 1271-1272., Fülöp 1272., Jakab 1273., László 1291., Miklós, a Pál fia 1297., Komáromi Pál, a Szécs nemzetségből, egyúttal Komárom és Moson vármegyék főispánja 1298-1301. jan. 15., Simon 1301-1318. (?), Hédervári Dénes fia, Miklós 1328-1330., Drugeth Vilmos, egyúttal Szepes és Zaránd vármegyék főispánja 1330., Fonyi Miklós fia, Balázs, győri és bakonyi ispán 1332-1335., Móricz, egyúttal bakonyi ispán 1337., Pok nembeli Móricz fia, Simon, bakonyi ispán és pozsonyi főispán 1351-1357., Meggyesalji Mórocz Simon 1360., Gersei Pethő János, egyúttal Vas és Zala vármegyék főispánja 1366-75., Semnyai Tamás János 1375., Rozgonyi László 1400. (?), Rozgonyi István 1424-1440., Rozgonyi János 1440-1443., Ágoston győri püspök 1453. és 1460-1465., Monoszlai Csupor Demeter győri püspök 1466-1481., Nagylucsei (Dóczi) Orbán győri püspök 1481-1486., Bakocs Tamás győri püspök 1487-1493., Bakocs Ferencz 1494-1509., Goszthonyi János győri püspök 1510-1525., Paksi Balázs győri püspök 1525-1526.

Alispánok: Tejedi Imre 1415., Megyeri Varju Gergely 1426-1439., Földvári Zubor János 1466., Hédervári Horváth Tamás és Huzighi Antal 1475., Karcsai Lukács 1483., Horváth Antal 1483-1488., Inese (Enessei) Pál 1488-1490., Hédervári István 1513., Némai György deák 1517-1520., Némai Sebestyén deák 1522.

A kereszténység legrégibb nyomaira még abból az időből akadunk, mikor még Arrabona a római uralom alatt állott. Midőn Augustus utódai Pannonia megvédése végett a II. század elejétől kezdve folyton új légiókat küldtek e vidékre, Arrabonán kívül a mai Győr vidékén több római telep keletkezett, mint a mai Szentmárton és Ravaszd vidékén Sabaria, továbbá Muzsella (Árpás), 301Onadrata (Öttevény), Ad Statuas (Gönyű); Asszonyfa és Táp vidékén pedig veteránok telepedtek le.

Az egymást felváltó légiók között voltak olyanok is, melyek jórészt keresztényekből állottak, de ha ezek tovább is vonultak, a közülök letelepedett veteránok, a kik között kétségkívül voltak keresztények is, tovább terjesztették a keresztény hitet.

A IV. században, mikor már a keresztények üldözése Pannoniában is kezdetét vette, több egyházközségről vannak adataink. Ekkor lép fel Szent Márton, a későbbi toursi püspök, a ki, miként Czinár Mór, a tudós benczés tanár kimutatta, a Pannonhalma melletti Sabáriában született pogány szülőktől; atyja római centurio volt, ő maga is 15 éves korában római katonának állott be, de 357-359-ben a galliai háború után megvált a katonaságtól, felvette a keresztséget, hazajött szülőföldjére, hogy a keresztény hitet hirdesse. (Balics Lajos: A róm. kath. egyh. tört. 121.)

Szent Márton rövid ideig tartó térítői működése nem maradt hatás nélkül. Emlékét a népvándorlás viharai sem tudták megsemmisíteni; miként Nagy Károly császár az avarok legyőzetése után tiszteletére Pannonhalmán kápolnát emelt, ép úgy hozzá fohászkodott Szent István is, midőn a lázadó Kupa ellen indult.

A IV. század második felétől egész a VII. század végéig közvetetlen adataink nincsenek az itteni keresztényekről.

A hun uralom megdőltével 568-590 között, már szlávok kezdtek Pannoniába beszállingózni, de ezeket csakhamar legyőzték az avarok.

Az avarok teljesen közömbös szemmel nézték a térítőket, a kik közöttük számbavehető eredményt nem is értek el. Rupert wormsi püspök 696-ban a bajor herczeg engedélyével egyházakat akart szervezni s a Dunán lefelé evezett, egészen a Duna és a Rába összefolyásáig, tehát a mai Győrig; útközben mindenütt hirdette Isten igéjét (Balics i. m. 203.), de az avar nép, melynek főereje a VIII. században a Rábától az Ensig terjedt, megmaradt pogánynak; 790-ben, midőn az avar követek megjelentek Nagy Károly udvarában, az alkudozások egyik lényeges pontja épen az volt, hogy az Avarbirodalomban lakó keresztények békét élvezzenek. S Nagy Károly 791-ben azért indult haddal ellenük, mert az avar főnökök nem tartották meg követeik útján tett ígéreteiket. 795-ben az avarok színleg meghódoltak, de rövid idő mulva elszakadtak a frank uralomtól, mire Nagy Károly fia, Pippin vezérlete alatt hatalmas sereg indult ellenük újra.

Az avarok legyőzése után Pippin az általuk lakott területet egyházi tekintetben a salzburgi érsek és a passaui püspök között osztotta szét; a mai Győr vármegyének nagyobb része a salzburgi érseknek jutott, a Rábán innen eső terület a 829. évi felosztás szerint a passaui egyházmegyéhez csatoltatott. A IX. század elején egy Tódor nevű avar törzsfőnök telepedett le a mai Győr, Moson, Sopron és Vas vármegyék területére, a ki népével együtt keresztény volt; ezenkívül a beözönlő szlávok között is sok keresztény akadt.

A honfoglalás harczai közepett, a szláv és német telepek nagyrészt elpusztultak. Külföldi, jobbára olasz papok folytatják a térítés munkáját, míg végre Géza fejedelem 996-ban kitűzi Pannonhalmán a kereszt jelvényét s megkezdi a monostor építését a Szent Benedek-rendi szerzetesek számára, hogy a kereszténységet terjeszszék. (Balics Lajos i. m. 303.) István bevégzi az atyja által megkezdett munkát és betetőzi a győri püspökség alapításával. Történetíróink megegyeznek abban, hogy a győri püspökséget Szent István király alapította, de az évre nézve nagy eltérés van közöttük. Annyi azonban kétségtelen, hogy a győri püspökséget Szent István a szervezés legelején, tehát 1001-1009 között alapította.

A győri püspökség alapítására Szent István királyt politikai okok is késztették. A passaui püspök ugyanis a térítés sikerein felbuzdulva, a keletkező magyar egyházakat a maga főpapi fennhatósága alá szerette volna vonni, s e törekvését III. Ottó német császár is támogatta. De István az ország nyugati részét minden külbefolyás ellen biztosítani akarta, azért alapította a győri püspökséget, Nagyasszony tiszteletére. (Ortvay: Magyarország Egyh. földleírása I. 315-16. - Balics Lajos: A Róm. Kath. Egyh. Tört. I. 67-75. - Pauler Gyula i. m. I. 52.)

302A győri egyházmegye a Kis-Dunától a Bakonyig s nyugatra, a Rába mindkét partján, az ország határáig terjedt. Első kiterjedésében magába foglalta Moson, Sopron, Győr és Vas vármegyéket, továbbá Komárom vármegye dunántúli részét, a mai Veszprém vármegyéből pedig a pápai és a devecseri járásokat. A mai Győr vármegyének a csiliz- és a szigetközi része ellenben ősidőktől fogva az esztergomi egyházmegyéhez tartozott.

A mai Győr vármegye területén két főesperességi kerületről tudunk. Az egyik a székesegyházi főesperesség, a másik a rábaközi, a Rába két ága közötti területen. (Századok 1873. 159.)

A győri püspökség ősi jószágait első szent királyunk adományából bírta. A győri várban kezdettől fogva palotája volt a püspöknek, maga a város csak 1447 után ment át a püspökség birtokába, midőn a Hunyadi János és Frigyes császár között létrejött békekötés alkalmával a váltságdíjat a császárnak a püspök és a káptalan fizették le. A győri püspökségnek birtokai voltak Bajcs (Kis-Bajcs), Macso (1357), Révfalu (1473), Pinnyéd, Tákó, Bánfalu (1494) és Kertesszer (Győr külvárosa). Mátyás királytól kapta a győri szigetet.

A győri székesegyház, mely az akkori idők szellemében román ízlésben épült, a hagyomány szerint szintén Szent Istvánnak köszöni létét, de még a középkorban több rendbeli átalakuláson ment keresztül.

A tatárpusztítás után Omodé győri püspök (1254-1263) átalakíttatta és megnagyobbíttatta. A XV. század második felében, 1483-1486 között a székesegyház ismét át lett alakítva. Miként Bonfini írja, a XIII. századbeli alakjában talált csúcsíves ízlésben építették újra, s az egyház ekkor ékszerekkel s drága öltönyökkel gazdagodott.

Nagylücsei Orbán, a kit finom tapintatáért, műizléseért és hűségeért Mátyás király igen szeretett, a püspöki lakban díszes kápolnát emelt. (Millenn. Tört. IV. 590. Fehér Ipoly i. m. 614. és 423.)

A székesegyház déli oldalán van a Szent Háromság- vagy Hédervári-kápolna, melyet Hédervári János győri püspök (1387-1399) építtetett tiszta, nemes, csúcsíves stílusban. (Fehér Ipoly i. m. 429.)

A győri székeskáptalan egyidejű a püspökséggel. A Szent István által alapított káptalan kezdetben hat tagból állott, a kik szerzetesi életet éltek s közös lakással bírtak, s még a XIII. században is közösen étkeztek egyes ünnepeken. A XIV. században a székeskáptalan jelentékenyen kiterjesztetett. II. Kálmán győri püspök (1338-1374) az 1359-ban alapított pápóczi prépostságot bekebelezte a székeskáptalanba, s a prépostnak helyet és szavazatot adott. Hasonló módon kebeleztetett be a Szent Adalbertről nevezett győri prépostság is a káptalanba.

A hagyomány szerint e prépostság a mai kálváriánál állott.

Közvetetlen adatunk a prépostságról azonban csak a XIII. század utolsó előtti évéből van (1299), ekkor szerepel Domonkos prépost, a ki valószínűleg már a káptalan tagja volt. (Balics II. 2. 67.)

A szentadalberti prépost előkelő helyet foglalt el a székeskáptalanban, régebben ő helyettesítette a nagyprépostot, távolléte alatt, a káptalan kormányzatában.

A székeskáptalan ősi birtoka Győr külvárosának nagyobb része, a Váralja, egy 1273-ban kelt oklevél szerint. Ezt a birtokát a káptalan az egész középkoron át megtartotta; 1500 körül e külváros Káptalan-Győr néven is ismeretes volt. 1518-ban egy része az e városrészben állott templom után Szent Benedek-falvának is neveztetett.

A középkorban a következő helyeken volt földesúri joga: Balony (1252-1488) az őrkanonoké. Baráti (1261-1426), Fejértó-Patona (1368), Nyul (Nagy-Nyul (1368-1467), Abda (1448), Vámos, Sáránsére és Bácsa (1471), Gyirmolt, melyet Ivánczi István deák adományozott a káptalannak (győri káptalan magánlevélt.), Sebes, Megyer (ma Kismegyer puszta), mely 1507-ben a káptalan földesúri hatósága alá tartozott. (Csánki Dezső i. m. III. 368. és 541.) Szent-Pál puszta (Szemerétől éjszakra) eredetileg a győri püspöké volt, a ki Imre királytól nyerte. A tatárjárás alatt azonban elpusztult. 1457 máj. 31-én, midőn V. László király a csornai konvent által megjáratta határait, már a káptalan birtokában találjuk. (Balics II. 1. 178. - Győri Kápt. Lvt.)

Árpádházi királyaink vallásos buzgósága kihatással volt az ősi nemzetségekre. Ott, a hol egy monostor emléke maradt reánk, egy-egy ősi nemzetség 303székhelyét is kereshetjük. A kis Győr vármegye területén a pannonhalmi apátságon kívül még két prépostság fennállásáról vannak adataink, ezek egyike a poki, a másik a móriczhidai premontrei prépostság. Mindkét prépostságot a Pok nemzetség alapította s látta el birtokokkal az ősi nemzetségi javakból.

A Szent István vértanú tiszteletére alapított premontrei prépostság és monostor a mai Téth helység határában a Bay család birtokán állott fenn, azon a helyen, melyet a hagyomány mai napig Pokvárnak nevez, ámbár Pok vár nem létezett, hanem Pok-monostora, mely alighanem várszerűleg volt megerősítve s innen származhatott a Pokvár elnevezés.

Alapítási éve ismeretlen, első nyomát a móriczhidai prépostság 1251. évi alapító levelében találjuk, de jóval a tatárjárás előtt, valószínűleg a XII. században létesült.

A premontrei rend, mely II. István király uralkodása alatt (1114-1131) telepedett le Nagyváradon, a XII. század folyamán csakhamar elterjedt hazánkban. A szomszéd Sopron vármegyében birtokos Osli nemzetség 1180 táján Csornán alapított számukra prépostságot, valószínűleg ez indította a Pok-nemzetséget is arra, hogy az ősi nemzetségi birtokok középpontján prépostságot alapítson, mely monostor azután a nemzetség összes tagjainak temetkező helye lett.

Birtokai is mind a Pok-nemzetség ősi javai között terültek el. A móriczhidai prépostság alapító levele szerint, 1251-ben a Tapolcza vizén egy malom harmadát bírta. Pok nembeli Pál fia Péter Gyarmatot adta a monostornak, de e birtokot Sebestyén prépost 1271-ben a nemzetség tagjainak beleegyezésével ötven márka denárért Poki Farkas fiának, Sándornak eladta. (Wenzel III. 265.)

IV. László uralkodása alatt a monostor ismételten támadásoknak volt kitéve. 1274-1288 között Péter veszprémi püspök a monostor egyházi ékszereit és drágaságait elrabolta, de utóbb, 1308 szept. 5-én a Pok-nemzetség tagjai előtt visszaadta. (Hazai Okmt. IV. 116.)

A monostor még a XV. század elején fennállott. 1400-ban Pok részeit bírta. (Csánki D. i. m. III. 556.)

A Pok-nemzetség másik monostora a Szent Jakab tiszteletére emelt móriczhidai prépostság volt. Megyesaljai Móricz, Nyitra vármegye főispánja és rokona Márk, a Rába és a Marczal között a »Bordás« nevű mocsaras térségen 1251 előtt monostort alapítottak, mely az oklevelekben Monasterium de Rába néven szerepel, a kortársak azonban ezt a monostort alapítója, Móricz főispán után nevezték el; utóbb Móricz mester, a nemzetség legkiválóbb sarja e monostorral szemben a Rábán hidat építtetett, ezt az ő nevéről Móriczhidának nevezték el s ez a név idővel az általa alapított monostorra is átragadt.

Az alapítólevél szerint Móricz főispán a monostorhoz a következő jószágokat csatolta: Móriczhidán három ekealját, Pokon két ekealját, Tölgy nevű erdő fele részét, a Rába folyón két malmot, Téth földet Pok mellett, a Rábaközben Boyon (Boyua) birtokot, a Sár folyónál egy halastavat és egy erdőt, Somogy vármegyében Csabához tartozó földeket, Kapi nevű földet, végül Baráti és Sokorói szőlőket és Gyertyán nevű erdőt. (Fejér IV. 2. 85.)

Az adományozott birtokok közül a monostor Téth és Pok részeinek 1400-ban is ura volt. Kapi helységet pedig 1409-ben országbírói ítélettel szerezte vissza a Kapi családtól.

Az árpási hídvámot, a mely eredetileg a bakonybéli apátságé volt, a prépostság a XIV. században birtokába vette; Péter bakonybéli apát panaszára 1352 nov. 26-án vizsgálatot tartatott, melyen beigazolták, hogy az árpási hidat, a móriczhidai prépost áttétette Móriczhidára. (Sörös Pongrácz: A Bakonyb. Apt. Tört. 330.) Ezzel azonban a pörnek nem volt vége, az még 1439-ben is folyt a prépostság és az apátság között a hídvám ügyében.

A XV. század elején a prépostság új adományt nyer Móriczhidai János fia Miklóstól, a ki Móriczhidán azt az utczát, melyen a Győrre menőknek át kell haladniok, 1403-ban János prépostnak adományozta, hogy azt benépesítse és a jövőre Szent-Jakabfalvának nevezze. (Győri Tört. Füzetek IV. 398.)

A móriczhidai prépostnak még több pere is volt. János prépost 1414-ben a győri káptalan ellen perelt, még pedig sikerrel, a móriczhidai tizedek miatt, de ebben az ügyben a káptalan pervesztes lett.

304Albert prépostnak 1439-ben Móriczhidai, másként Megyesaljai Simonnal volt pere az árpási adó miatt, de erre való jogát nem tudta bebizonyítani, ezért keresetétől elállott. (U. o. 403. l.)

1455-ben viszont a bakonybéli apátság kormányzója indított pert Pál prépost ellen, a kit azzal vádolt, hogy a Megyesaljaiakkal és a Héderváriakkal együtt, jobbágyai birtokait lefoglalta.

A panasznak nem sok sikere lehetett, mert 1464-ben Péter prépost ellen megújítja a vádat.

A jeruzsálemi Szent János-lovagrend győri rendháza egyike volt azoknak, a melyek a XIII. század elején már fennállottak. Legrégibb adatunk e rendházról III. Incze pápa 1209. évi levele, melyben a győri püspököt meginti, hogy a János-lovagoktól tizedet ne követeljen. Régi társházuk s keresztelő Szent János tiszteletére szentelt egyházuk a Királyföld alsó szélén állott, de valószínűleg 1271-ben, akkor, a midőn V. István király Győr város lakói részére kiváltságlevelet adott és a lakosságot a mai belvárosba telepítette, a János-lovagok is oda költöztek. Rendházuk a Szent János-utczában állott, ez az utcza tőlük vette a nevét s az 1617. évi telekkönyv szerint az új bástyától a magyar bástya mögötti górvédig húzódott. Ez az utcza még a XVIII. században is »Johannes Gasse«-nak neveztetett; egyik része a mai Kovács-utcza.

A János-lovagoknak Győrött kórházuk és fürdőjük is volt. Fürdőjük az egykori várterületen állott, melyről IV. Béla király 1238. évi oklevele is megemlékezik. (Fejér, IV. 1. 107.) Legrégibb birtokaik a mai Nádorvárosban voltak, majd az övék lett Kóny helység is, melyet Endre fia, Péter, II. Endre király beleegyezésével 1228-ban a templomos lovagoknak adományozott (Fejér, VII. 1. 77.) a mely valószínűleg a Templomos-rend eltörlése után került a János-lovagok birtokába. A Kónyra vonatkozó adománylevelet utóbb 1491. decz. 13-án Simon lovagfőnök kérésére II. Ulászló király átírta és megerősítette. (Hazai Okmt. II. 372.) Ezen kívül még az écsi és a nyuli szőlőhegyeken volt több szőlőjük, de a győri házhoz, miként azt I. Mátyás király 1486. évi adománylevele is hangsúlyozza, igen csekély jövedelmet hajtó birtokok tartoztak. Beriszló Bertalan vránai perjel, hogy a győri lovagok jövedelmeit szaporítsa, 1512-ben a tolnavármegyei Fadd, Varasd, Galavit és Gyara (talán Gyánt) helységeket adományozta a rendháznak.

Rhodus szigetének, a rend akkori székhelyének eleste, majd a mohácsi vész nagy változást idézett elő a győri rendházban is. A lovagok, a kik a nagymester hívő szózatára útnak indultak, többé nem tértek vissza. Márk, akkori lovagfőnök, miután nem bírta a rend jószágait megvédelmezni, Kónyt 1530-ban Sibrik Máténak adta bérbe. Ez a Márk mester alighanem az a Velikei Márk szentadalberti prépost, a kinek kérésére a vasvári káptalan 1546-ban bizonyos okíratokat ír át. (Győri Kápt. Lev. Czím Theka IX. 681.) Velikei Márk utóbb győri nagyprépost, 1549-től 1559-ig bírta a János-lovagrend javadalmait. (U. o. Czím Theka V. 177 B. IX. No. 729.)

Velikei Márk halála után I. Ferdinánd király Gregoriáncz Pál győri püspök kérésére Kóny helységet a győri püspök és a káptalan gondozása alá bocsátotta, a rendház főnökségét pedig Oláh Miklós érsek Szebeni Lysthi Sebestyénnek adományozta. (Rupp Jakab: Magyarorsz. Helyr. Tört. I. 2. 429.) De ekkor már a győri lovagfőnökség puszta czímnél egyéb nem lehetett s a János-lovagoknak a várfalakon kívül álló temploma is romban hevert. Alkalmasint János-lovagoké volt a Bársonyos melletti Szőlős egy része is (4 1/2 eke, vagyis 540 hold), a tatárjárás előtti korszakban, bár Erdélyi László (A Pannonh. Szent Benedekr. Tört. I. 264-265.) szerint a templomosok voltak ott birtokosok. A fennmaradt oklevelekből pontosan nem állapíthatjuk meg, hogy templomosokról vagy pedig János-lovagokról van-e szó.

A középkorban még két monostor volt Győrben. Az egyik a Ferencz-rendi szerzetesek Szent Erzsébetről czímzett rendháza, melyet a győri polgárok emeltek s mely a János-lovagok háza mellett épült. Alapítási éve ismeretlen, de kétségkívül nagyon régi volt, 1260-ban a Narrabonneban tartott egyetemes rendi káptalan alkalmával a győri ház is képviselve volt. A XIII. század második felében azonban nagyon megrongálódott, mert csak Siennai János, Erzsébet királyné gyóntatója állíttatta helyre 1301-ben. Ez a rendház túlélte ugyan a mohácsi vészt, de 1555-ben elpusztult s a szerzetesek elhagyták Győrt, hova 309csak 1618-ban tértek ismét vissza. (Balics Lajos i. m. II. 2. 363. - Rupp Jakab i. m. I. 2. 438.)

A másik monostor a döméseké volt; ezt 1221 után alapították. Alapítója Hédervári Pál lehetett, a ki Bolognában letévén a szerzetesi fogadalmat, majd egyháztudorrá avattatván, szerzetestársaival hazánkba jött.

A győri rendházat 1221-1226 között alapították. 1226-ban már a győri házból küldtek szerzeteseket Bécsbe, az ottani monostor benépesítésére. A győri ház hírét igen emelte a XIV. században Demeter bán fia, Móricz, a ki 1336-ban halt meg s ennek öcscse, Károly, a kik mindketten a Csák nemzetségből származtak. (Balics Lajos i. m. II. 2. 346. Rupp J. i. m. I. 2. 439.)

A középkorban még a következő egyházi testületek voltak birtokosok a mai Győr vármegye területén:

Bakonybéli apátság. A legrégibb birtokosok egyike Győr vármegyében. Szent István és Szent László királyok adományából bírta Árpás (Kis-Árpás) egy részét, Szent András templomával és az ottani vámmal; 1233-1234 között Gergely győri püspök egy malmot ítélt az apátságnak Árpáson, melynek egy részét 1233 előtt a győri káptalan kerítette hatalmába. Az árpási vám és híd ügyében az apátságnak évtizedeken át pere volt a móriczhidai prépostsággal, melyről már megemlékeztünk. Ugyancsak Szent István király adományából övé volt Nyul helység, hol még 1366-ban is birtokos, továbbá Ponyvád (a mai Felső- és Alsó-Ponyvád puszta), Kajár, melyet 1240 ápr. 2-án IV. Béla király az apátság jogos birtokának ítélt oda a Pécz nemzetség ellenében, s a hol 1436-ban is földesúr volt. A Kajárral határos Szűz földét az 1239. évi határkiigazítási levél szerint, Szent László királytól kapta, hol tíz eke földje (1700 hold) volt. Ugyancsak Szent László királytól nyerte Tarjánt is, melynek 1487-ben is földesura volt. Ezenkívül a XIII. században birtokos a mai Pázmánd, továbbá Baráti és Töltéstava helységekben is. (Sörös Pongrácz i. m. 27. 31. Csánki D. i. m. III. 563.)

A csatkai pálosok (Veszprém vármegyéből) 1450-ben Al-Sokon kaptak szőlőbirtokrészeket egy győri polgártól; 1472-ben Picsord részeit igénylik.

A csornai prépost 1399-ben kegyuraitól, a Kanizsai családtól Gyarmatot kapja cserébe, 1400-ban pedig Barátit. 1400-1404-ben a Kanizsai családtól Baráti, Szegye és Gyarmat részeit. 1420-ban és 1496-ban az övé Nagy-Barát. A csornai prépost igényt tartott a Vének és Szőgye közötti Tanya nevű halászó helyre is, mely határperben 1520 aug. hó közepén megtartott helyszíni tárgyalás felette viharos volt. Mikor Illés, csornai prépost, ellenfelének, a szentmártoni apát kiküldöttjének erőszakos fellépése ellen felszólalt, Nagyszombati Márton benedekrendi szerzetes, az apát képviselője, kíséretével lóra és kocsikra kapott és elvágtatott; olyan kavarodás volt, hogy Némai György győri alispánt is elgázolták. (Csánki D. i. m. III. 565. - Pannonh. Szt. Benedekr. T. III. 245.)

A leveldi (ma Város- és Kis-Lőd) karthauziaknak (Veszprém vármegyéből) 1368-1485 között Nyul helységben volt földesúri joguk.

A libényi (lébényi) benedekrendi apátság 1394-ben és 1396-ban Rábcza és Sövényszád (Sövényháza) helységekben volt földesúr.

A pilisi cziszterczita rendű apátság III. Béla királytól a győri királyi vám felét kapta, a melynek még a XV. században is birtokában találjuk.

A porvai pálosok monostorát Garai László alapította, nekik adván 1430-ban ménfői és szemerei részét. (Csánki D. i. m. 571-575.) A nyúlszigeti (Szent-Margitsziget) apáczáknak 1402-1483-ban Patason volt földesúri joguk.

A pápóczi pálosok, 1368-ban és 1371-ben nyerték Magyar Pálnétól Nagy-Écs és Páznán (Pázmánd) részeit, hol a XV. században is birtokosok voltak.

A pápóczi prépostság Magyar Pálnétól, a Nádasd nembeli Gelsei László leányától, Margittól, Nagy-Écs és Páznán részeit nyerte, 1368-ban ezen kívül Nyulon birtokos. Écs és Pázmán birtokába 1455-ben újból beiktatták. (Hazai Okmt. II. 326. 316.)

A turóczi premontrei prépostság 1252-ben és 1266-ban IV. Béla királytól kapta az Écs, Szőlős-Megyer, Barát, Nyul, Tarján, Nagymegyer helységekben és Győrben levő királyi vinczelléreket, valamint a Kulcsod és a Negyven helységben lakó szekereseket. A XIV. században Nyul és Nagy-Baráti (1368), a XV.-ben Nagy-Baráti, Kulcsod és Tarján (1483-86) helységekben volt földesúri joga.

310A zirczi cziszterczita apátság III. Béla királytól a győrvárosi királyi vám fele részét kapta, melynek birtokában IV. Béla király 1254-ben megerősítette. 1453-ban a Hédervári család szedi Győr város vámját az apátság számára. Az apátságé volt Bercs is, melyet 1468-78-ban a Szent-Györgyi grófoknak adott el, a kik itt váracsot építettek.

A zobori Benedek-rendű apátság 1252-ben Radvány (ma Csilizradvány) részeit bírta. (Hazai Okmt. VI. 74.)

A zsámbéki premontrei prépostság 1353-1488 között Pátka és Szerdahely (ma puszta) helységekben volt birtokos. (Csánki D. i. m. 578-579.)

A mai Győr vármegye területén a középkorban fennállott egyházakról keveset tudunk. A pápai tizedjegyzékben az esztergomi egyházmegye plébániái között csupán a komáromi főesperességhez tartozó Vámos nevét találjuk feljegyezve (1332), a Csilizköz és a Szigetköz plébániái hiányzanak a tizedjegyzékből. Elvesztek a győri püspökség alá tartozó plébániák jegyzékei is, így csupán az egyes okleveles adatok egybevetésére vagyunk utalva.

Ortvay Tivadar (Magyarorsz. Egyh. Földl.) közölt adatait kutatásainkkal kiegészítve, Győr vármegye területén a következő egyházak állottak fenn:

Asszonyfa; egy 1387-ben kiadott oklevél említi plébánosát. Béka; 1316-ban kelt oklevél szerint egyháza Szent Miklós tiszteletére, a Rába folyó mentén emelkedett. Győr (egyházairól előbb már megemlékeztünk). Győr-Szent-Márton a pannonhalmi monostorral egykorú plébánia, eredete 997. évre esik. Gyűd (Gyod) a mai Szentivántól éjszakra, a Duna mellett, kőtemplomát 1404-ben említik először (Csánki D. III. 549.) Hédervár plébániája 1397-ben már fennállott. Kajár a bakonybéli apátság birtoka, plébániája a XV. században szerepel. Koronczó egyháza 1412-ben fennállott. (Győri Tört. Füz. IV. 341.) Ménfő. Egyháza a Boldogságos Szűz tiszteletére épült; 1362-1416-ban említtetik. (Orsz. Lev. Dl. 10. 478.) Nagy-Bajcs 1252-ben szerepel első ízben, plébániája 1397-ben már fennállott. (Eszterg. Főegyházm. névtár.) Nagy-Écs. 1341-ben kelt oklevél említi Szent István tiszteletére emelt kőegyházát. (Ortvay i. m. II. 783.) Nyalka, 1362-ben Domonkos, a Szent András tiszteletére felavatott egyház plébánosa. Őrkény. 1361-ben említik Szent Mihály arkangyal tiszteletére szentelt egyházát (ma puszta Bőny mellett. Csánki D. III. 554.). Örs. 1362-ben itt ismeretlen rendű szerzetesek laktak. Pázmánd. 1323-ban kelt oklevélben említik Szent Imre tiszteletére szentelt templomát. (Csánki D. III. 555.) Pécz (Fel-Pécz), 1430-ban Boldogságos Szűz tiszteletére szentelt templommal. (Csánki D. i. m. III. 455.) Ravaszd, Szent Márton tiszteletére szentelt templomáról 1366-ban szól egy oklevél. (Csánki D. i. m. III. 556.) A hagyomány szerint az egyházat Szent László király alapította. Sók (Alsók). 1366-ban említik plébánosát, Miklóst. (Ortvay i. m. II. 783.) Szent Imre (Nagy-Écs közelében), egy 1367-ben kelt oklevélben szerepel plébánosa. (Csánki D. i. m. 558.) Szent Miklós. (Rábaszentmiklós), egy 1278-ban kelt oklevél szerint Szent Miklós tiszteletére emelt egyháza volt. (Hazai Okmt. VI. 323.) Szent-Péter-Alap. 1361-ben kelt oklevélből látjuk, hogy a pannonhalmi apátságé; 1460-ban Szent Péter tiszteletére emelt egyház volt az egyik Alap helységben.

A fennmaradt oklevelekben szó van egy Egyházas-Alap nevű helységről, melyben, mint a neve mutatja, a középkorban egyház volt s utóbb a XVI. században elpusztulván, a mai Bőny helység határába olvadt. Szent-Vid Pataháza, Bácsa, Szent-Iván és Győr határai között feküdt, Szent Vid tiszteletére szentelt templommal, mely 1593-ban még fennállott, bár a falú ekkor már elpusztult. Táplány, e helység határában, illetőleg helyén állott Fehéregyház, melyről a XI. század végéről van adatunk. 1096-ban itt verte szét Kálmán király a rakonczátlan keresztes hadat. 1220-ban a pannonhalmi apátság birtoka. A helységet még a XVI. században is Fejéregyház-nak írták. Táp-Szent-Miklós. III. Endre király 1292-ben a pannonhalmi apátságnak adományozta. (Ortvay II. 784.) Tét, melynek határában Pokmonostora emelkedett, mely a XIII. század elején alapíttatott. Tördemész. 1297-ben adat van Szent János tiszteletére emelt egyházáról. (Ortvay i. m. II. 784.)

A mohácsi vész fordulópont a győri püspökség történetében. Mohácsnál nem csupán főpásztorát veszítette el az egyház. A püspökség évek hosszú során át betöltetlen maradt, megszűnt az egységes vezetés, s a bekövetkezett viharos 311időkben az egyes elhatalmasodott főurak prédája lőn a püspökség vagyona, a min vérszemet kapva, mások is elkezdték prédálni az egyházi birtokokat; súlyosbította a helyzetet a török pusztítás, majd hódoltság, s végre az újított hit is mindegyre nagyobb tömeget hódított el a hívek soraiból.

Szapolyai János király ugyan még 1526-ban Homonnai Györgyöt nevezte ki az elárvult győri püspöki székbe, de Ferdinánd király, a mint hatalma túlsúlyra jutott, a püspökség javait Laki Bakits Pálnak adományozta, a ki az újított hit követője volt s nem elégedett meg a püspökségi birtokokkal, hanem rátette kezét a káptalani javakra is, sőt a kanonokokat lakásaikból is kiűzte. A mohácsi vész után a káptalan amúgy is nagy ínségbe jutott, úgy hogy ősi jószágait kénytelen volt eladni, vagy elzálogosítani, hogy a rombadőlt egyházakat felépíthessék.

1529-ben új csapás nehezedett a győri egyházra; Lamberg Kristóf főkapitány, midőn a török had elől Bécs felé hátrált, a várat felgyújtatta; a tűz átcsapott a városra, melynek összes templomát, monostorát és házait elhamvasztotta; ekkor égtek le a kanonoki lakások is. (Fehér Ipoly i. m. 499 és 613.). Ferdinánd király 1530-ban Ujlaky Ferencz győri püspöknek visszaadta ugyan a püspökséget, de azért az egyházi birtokok pusztításai Bakits Pál haláláig meg nem szűntek, noha 1531-ben Ferdinánd király neki, valamint gazdatisztjeinek is szigoruan meghagyta, hogy a győri káptalan jobbágyait ne zaklassák.

Bakits helyett azonban mások is akadtak, a kik a káptalan és az egyház javait folyton rabolták, mint Török Bálint, a ki a komárommegyei tizedeket foglalta le, majd Bakits Péter és Miklós, sőt Nádasdy Tamás is, a kik 1537-ben, a királytól intő leveleket kaptak, de a káptalan nem sok eredményt ért el, mert ebben az évben újra kénytelen volt felszólalni Bakits Mihály és Péter rárói tisztjeinek hatalmaskodásai ellen. 1548-ban pedig Dessewffy Ferencz győri huszárkapitány okozott a káptalan abdai birtokán károkat. Némi kárpótlást nyert a káptalan e pusztításokkal szemben, mikor Cziráki György, kit később lefejeztek, összes birtokait, közöttük Szemerét, a káptalannak és a székesegyháznak adományozta; ez adományt I. Ferdinánd király 1531 június 22-én megerősítette. (A győri kápt. magán-levélt.)

Gregoriáncz Pál 1559-ben a János lovagrend egykori birtokát, Kóny helységet szerezte meg a káptalan számára, ama kötelezettséggel mégis, hogy az akkori egy tantermű elemi iskolát a káptalan számára fenntartsa, a mely kötelezettségének napjainkig megfelel. E birtok miatt sok viszály volt a püspök és a káptalan között, míg végre Széchenyi György kalocsai érsek és győri püspök 1684 áprílis 8-án Kóny községet átengedte a káptalannak.

De a káptalan sok zaklatásnak volt kitéve Győrött. 1567 táján, midőn a város erődítési munkálatait megkezdték, a káptalan birtokához tartozó területet is belevonták a védművekbe, ekkor a káptalanbelieknek a várdombot, a székesegyház és a püspöki lak táját jelölték ki lakóhelyül, de itt sem maradhattak meg háborítatlanul, mert például 1566-ban Teuffel Kristóf élelmezési tiszt elfoglalta az őrkanonok lakását, s azt a káptalan tiltakozása ellenére, még 1576-ban is megszállva tartotta. A viszontagságos időkben a székesegyház 1567-ben már oly rossz karban volt, hogy az istentiszteletet az alsóvárosban, a Szent István vértanú tiszteletére szentelt templomban tartották. Ez a templom a székesegyház után a legrégibb egyháza volt Győrnek; még 1592-ben a katholikusok birtokában volt, de utóbb a protestánsok foglalták el.

A székesegyházat, midőn Győr török kézre került (1594 szept. 29.), erődítvénynyé, sekrestyéjét és kápolnáját lőpor-raktárrá alakították át, a templom egyéb részeiben pedig lóistállók állottak. (Rupp I. Magyarorsz. Helyr. Tört. I. 2., 419. A győri kápt. magán-levéltára.) A törökök folytonos támadásai miatt a káptalan nem érezte magát közbiztonságban Győrött, ezért már az 1576. évben egybehívott országgyűléshez előterjesztést intézett, Szombathelyre való áttételét kérve, de ez akkoriban elmaradt, ellenben időközben Győr elesett és a káptalan Sopronban húzta meg magát; csak az 1599 : XLII. törvényczikk rendelkezései folytán került vissza Győrbe.

A protestáns hitet a mohácsi vész után főleg Bakits Pál és veje, Czobor Imre terjesztették az ő földesuraságuk alá eső helységekben. Így terjedt az újított hit Hédervárott, hol követői 1544-ben már superintendenst is választottak, 312továbbá Patason, Pataházán, Rábaszentmihályon. Még hatalmasabb pártfogót nyert a protestáns hit Enyingi Török Bálintban, a ki 1536-ban Móriczhida egy részére nyervén adományt, az újított hitet Móriczhidán kívül, Babóth, Gyömöre, Böny, Ságh, stb. helységekben levő jobbágyai között terjesztette. De Győrben is mindegyre nagyobb tért foglalt a protestantizmus. 1567-ben az újított hit követőinek már három papjuk volt Győrben. A XVI. század végén ugyan a protestáns lelkipásztorokat kiűzték a városból, a kik 1600-ban az újvárosban telepedtek le, 1613-tól kezdve azonban mindkét protestáns felekezet követői Pataházán vettek egyházépítésre alkalmas birtokot, hol 1647-ig tartottak istentiszteletet. (Fehér Ipoly i. m. 626.) Azokban a falvakban, a melyek a török hódoltsághoz tartoztak, még a XVII. században is a protestáns elem volt a túlnyomó, mint Mindszent, Tápszentmiklós, Gyarmath, Kis-Baráth, Kajár, Malomsok, Szemere, Pécz; az utóbbi helyen 1652-ben katholikusok és protestánsok vegyesen laktak. A török hódoltsági részekben lakó katholikusoknak leginkább a győri Ferencz-rendűek tartottak isteni tiszteletet, a kik ezernyi veszélylyel daczolva, bejárták az árván maradt egyházakat, új erőt és kitartást öntve a csüggedőkbe.

A Mária-tartomány írataiban ugyan a győri rendházat már az elpusztúlt kolostorok között említik, de templomuk fennállott; bizonyítja az az eset, hogy 1557-ben feljelentést intéztek Enyingi Török Ferencz ellen, a ki a katholikus szertartások kigúnyolására udvari bolondját barát-csuhába öltöztetve, szamárfülekkel, ép Szent Ferencz ünnepén a templomukba küldötte, az isteni tisztelet megzavarása végett. (Győri káptalan magán-levéltára.)

Győr eleste után (1594) valószínűleg a Ferencz-rendűek voltak az egyedüliek, a kik Győr vármegyében a hívők lelki szükségleteit kielégítették.

Gregoriancz Pál halála után Ferdinánd király Delphinus Delfino Zakariás bíbornok bécsi nuncziusnak adta a győri püspökséget, a mi ellen az 1569. évi országgyűlés felszólalt, kérve a királyt, hogy a győri püspökséget arra való magyar emberrel töltse be. Mindennek ellenére Delfino bíbornok 1572-ig bírta a győri főpásztori méltóságot. (Millenn. Tört. V. 405.) Delfino bíbornok után Liszthi János (1573-1577) következett, a ki eredetileg hivatalnoki pályára lépett, 1544-ben már az udvari kanczellária titkára lett, nejének halála után azonban pappá lett. Oláh Miklós prímás pártfogása mellett hamar emelkedett az egyházi pályán. 1568-ban veszprémi püspök és kanczellár, 1573-ban győri püspök lett, de ez utóbbi méltósága inkább névleges volt, mert mint kanczellár, állandóan Prágában lakott és ott is halt meg 1577-ben. (Zelliger A.: Egyházi írók csarnoka.)

Liszthi utóda Draskovics György (szül. 1515 febr. 5., meghalt 1587 jan. 1l-én Bécsben) lett, a ki, midőn 1578-ban a győri püspökséget elfoglalta, már fényes pályára tekinthetett vissza.

Tanúlmányainak befejeztével nagyváradi kanonokká, később aradi, majd jászói, utóbb pozsonyi préposttá lett, 1557-ben pedig pécsi püspök. Ferdinánd király 1561 decz. 10-én őt jelölte követévé a tridenti zsinaton, hol Kolozsvári csanádi püspök halála után, a magyar egyház képviselőjeként szerepelt. Még a tridenti zsinat alatt zágrábi püspökké, mikor pedig onnan visszatért, Horvát- és Dalmátország bánjává neveztetett ki. 1571-ben a kalocsai érseki czímet nyerte. Alig foglalta el a győri püspökséget, nagy buzgalommal fogott egyházmegyéje zilált ügyeinek rendezéséhez és a meglazúlt valláserkölcsi élet helyreállításához. 1579-ben Szombathelyen egyházmegyei zsinatot tartott, melyen papjainak szívére kötötte a tridenti zsinat határozatainak végrehajtását. Mivel az esztergomi érseki szék üresedésben volt, a királyi helytartó és a főkanczellár tisztét is ő reá bízták.

Érdemei elismeréséül a pápa 1585-ben, Rudolf király közbenjárására, bíbornoki kalappal tüntette ki. Nagy része volt a jezsuita-rend letelepítésében. Ő eszközölte ki számukra Rudolf királytól a túróczi prépostságot, melynek birtokain két kollegiumot alapítottak. 1587-ben a pápa meghívására Rómába készült, de ebben hirtelen halála megakadályozta.

Draskovics után ismét egy idegen, Heresyncius Péter, foglalta el a győri püspökséget, kinek rövid ideig tartó (1587-1590) főpásztorkodása után Kuthasy János következett, aki 1577-ben esztergomi kanonok, majd nagyprépost, 1587-ben pécsi, 1592-ben pedig győri püspök lett.

Kuthassy János, a ki Győr eleste után szintén Sopron vármegyében fekvő birtokára menekült, 1597-ben esztergomi érsekké lett, helyébe Pethe Márton lőn győri püspök. Pethe Márton Győr visszavétele után (1598) ismét áttette székhelyét Győrbe, s hozzáfogott a keresztény jellegéből kiforgatott székesegyház helyreállításához. Utóda, Naprágyi Demeter (1607-1619), kinek a székesegyház legdrágább ereklyéjét, Szent László koponyáját tartalmazó mellszobrot köszöni, folytatta a helyreállítási munkálatokat, majd 1660-ban gróf Széchenyi György győri püspök is jelentékenyen átalakíttatta; jelen alakját Zichy Ferencz püspöksége alatt nyerte, a ki a székesegyházat tetemes költséggel helyreállíttatta.

Pázmány Péter fellépte után a katholikus vallás Győr vármegyében is helyrehozta veszteségeit, melyeket a mohácsi vész után az újított hittel szemben szenvedett.

Pázmány Péter lángbuzgalmának sikerült a vármegye főúri családai közül az Apponyiakat, az Esterházyakat, a Héderváryakat, a Révayakat és a Nádasdyakat visszatéríteni; ezeknek a családoknak a sarjai a XVI. század végén még mind protestánsok voltak, s csak a XVII. század második évtizede táján tértek vissza a kath. egyházba. Méltó társa volt nagy munkájában Lépes Bálint, a ki főleg egyházi szónoklataival tűnt ki, majd ennek utóda, a győri születésű Dallos Miklós, 1619-től pécsi, majd váczi (1622) s 1623-ban győri püspök, a ki nemcsak mint főpap, hanem mint államférfiú és diplomata is, maradandó emléket biztosított nevének. Mint II. Ferdinánd király követe, okosan és ritka tapintattal vezette Bethlen biztosaival a béke-tanácskozásokat. A mikor Dallos Miklós püspöki székét elfoglalta, Győr vármegyében alig volt kath. lelkész. Csak a győri Ferencz-rendűek végezték a lelkipásztori teendőket, az egyházmegyének nem volt papnevelő-intézete s az ifjúság nevelése is teljesen el volt hanyagolva. Dallos Miklós a katholikus intézetek és papneveldék alapításától várta a vallásviszonyok jobbrafordúlását, ezért örömmel ragadta meg II. Ferdinánd király ajánlatát, a ki az ifjúság oktatására és a katholikus hit terjesztésére 1624-ben jezsuitákat szándékozott Győrbe telepíteni.

A betelepítés nem ment egészen símán; 1626-ban még maga a káptalan is akadékoskodott, mert földesúri jogainak csorbulását féltette, de Dallos Miklósnak sikerült a nehézségekkel megküzdenie, s Győr város főterén keresett számukra társház építésére alkalmas helyet. II. Ferdinánd 1627-ben a veszprémvölgyi apáczák javadalmait adományozta a Jézus-társaságnak, ehhez csakhamar más adományok járultak. A városban 11 házhelyet szereztek, 1649- és 1651-ben nyerték a Pataházán fekvő birtokrészeket, 1662-ben Gorup Ferencz püspök a Fejér vármegyében fekvő Perkátát s több más falvakban fekvő birtokrészeit, 1663-ban Horvát-Kimle nevű mosonvármegyei helységet adományozta nekik. Gróf Széchenyi György akkoron veszprémi püspök 1634-ben 50.000 forintot adományozott a jezsuitáknak, 1684-ben pedig felügyeletük alatt nemesi konviktust alapított. (Fehér Ipoly 620-622.)

A Jézus-társaság feloszlatása után a társház bérházzá alakíttatott (1774); később ide helyezték a papnevelő-intézetet, majd színházul és táncztermül szolgált. 1802-ben, a Szent Benedek-rend visszaállítása után, az egykori jezsuita rendház és a hozzáépített Szent Ignácz-templom a Benedek-rend birtokába ment át. Az egyházmegyei papnevelő-intézet alapjait is Dallos Miklós püspök vetette meg 25.000 forint alapítványnyal, de az egyházmegye növendékpapjai ekkor még a bécsi Pázmáneumban tanúltak. Széchenyi György püspök azonban, 1688-ban azon a helyen, a hol a papnevelő-intézet áll, házat építtetett és rövid idő alatt megnyitotta az intézetet. Sinzendorf Frigyes győri püspök 1732-ben az épületet egy második emelettel megtoldotta, az oktatást a Domokos-rendűekre bízta. Később kegyestanítórendűek tanítottak az intézetben, majd gróf Zichy Ferencz püspök 1744-ben a növendékeket a jezsuiták kollegiumába küldte.

II. József megszűntetvén az egyházmegyei papnevelőintézeteket, a győri papnövendékeket a pozsonyi középponti papneveldébe rendelte. De 1790-ben a győri papnevelő-intézet ismét megnyílt, s a tanítást világi papok vették át. A theologiai papnevelő-intézeten kívül, Győrött az egyházmegyének van egy kisebb papnöveldéje is, a főtérre néző apátházban, mely azelőtt a Benedek-rend főapátjának székháza volt s 1816-ban került a káptalan birtokába. Ezt a kisebb papnevelő-intézetet Simor János győri püspök 1857-ben alapította. (Fehér Ipoly i. m. 216-217).

A sarútlan karmelhegyi szerzeteseknek Győrött való letelepedését Szelepcsényi György, Magyarország prímása tette lehetővé azáltal, hogy végrendeletileg 50.000 frtot hagyományozott a rendnek, azzal a meghagyással, hogy Magyarországon zárdát alapítsanak. Gróf Kollonich Lipót győri püspök, a végrendelet végrehajtója, Esztergom, Nyitra és Győr helységeket jelölte ki a rendnek letelepedésre. A rend az utóbbi helyet választván, 1697 júl. 27-én engedélyt nyert Lipót királytól Győrött való megtelepedésre. A rendtartományi gyűlés kiküldöttjei a Perger-féle házat szemelték ki a zárda czéljaira, melybe ez év október 12-én beköltöztek. Pár év mulva a győri rendház tagjai annyira megszaporodtak, hogy a rendház kibővítése vált szükségessé. 1699-ben a zárda szomszédságában elterülő katonai építészeti hivatal házát nyerték a királytól. E kettős telken a rend a szatmári békekötés után új rendházat építtetett, mely 1720. okt 28-án készült el, s a melynek tetejére még 1718-ban elhelyezték a történelmi nevezetességű érczkakast. Az új épület azonban az 1763. évi földrengés alkalmával sokat szenvedett; a kémények egytől-egyig bedőltek, a falak megrepedeztek. Ugyancsak sok kárt okoztak az 1809. évi ostrom alkalmával a francziák ágyúgolyói is, melyek közül egynéhány ma is látható a zárdaépület falaiban. A helyreállítási költségekhez ez alkalommal gróf Esterházy özvegye is hozzájárult.

II. József 1781-ben kelt rendeletével, a szerzetesek rendházait lelki ügyekben az illető megyéspüspökök joghatóságának vetvén alá, ekként a győri rendház a győri püspök felügyelete alá került. 1787-ben a rendház perjelét hivatalosan tudósították, hogy a rend tagjai az 1786-ban eltörölt győri ferencz-rendűek házába fognak vonulni, a rend házát pedig a vármegyei hivatalok számára fogják lefoglalni. E hírre a rendtartományi főnök gróf Győry kerületi főispánnál, majd gróf Mailáth József alkanczellárnál is megtette a lépéseket, hogy e rendelet megmásíttassék, de esdeklő szava kárba veszett, mert a kanczellár rövidesen meghagyta a győri nagyprépostnak, hogy a győri karmeliták templomát foszsza meg felszentelt jellegétől, mert a császár rövid idő alatt úgy is eltörli a győri karmelita-rendházat. De a nagyprépost férfias bátorsággal ezt válaszolta: "a római szertartások könyvében a felszentelésre találok formulát, de a megszentségtelenítésre nem és ennek következtében a parancsnak eleget nem tehetek." A nagyprépost férfias fellépése megmentette a győri rendházat. Győry kerületi biztos ismét Győrbe jővén, azt találta, hogy a ferenczrendű zárda sokkal alkalmasabb a megyei hivatalok elhelyezésére, a karmeliták pedig hagyassanak meg mostani rendházukban. Így is történt, s a karmeliták megmenekültek az eltörléstől.

A franczia háborúk alatt 1805-ben a linczi és bécsi rendházak tagjai is Győrbe menekültek, a rendházak kincseivel együtt. Midőn a franczia hadsereg jún. 15-én körülvette Győrt, az ellenség elől 400 ember keresett menedéket a győri zárdában. Győr eleste után franczia katonákat szállásoltak a rendházba, a vendégszobákat pedig a tisztek foglalták el. A francziák mindent kiéltek és elpusztítottak. A szabadságharcz lezajlása után az önkényuralom a rendházat fogházzá alakította át. Itt volt elzárva a többi között Jekelfalussy szepesi püspök és Pázmándy Dénes; közben újabb szállítmányok érkeztek. Ez az állapot 1851-ig tartott, de még 1854. elejéig is az épület egy részét katonai börtönnek használták. (P. Antal: A győri karmelita rendh. története.)

Ezen kívül még a Camillanusoknak volt rendházuk a Nádor-városban, a kik betegápolással foglalkoztak. II. József 1786-ban feloszlatván a rendet, székházukat plébánia-lakká alakították.

A női szerzetes-rendek közül az Orsolya-szűzek és Szent Vincze leányai telepedtek le Győrött. Az előbbieknek zárdáját Neupauer Anna győri polgár özvegye 1726-ban alapította, az utóbbiak részére Simor János, mint győri püspök, 1862-ben Győrszigeten zárdát építtetett, melyhez kórházat is csatolt. (Fehér Ipoly i. m. 624-25.)

A móriczhidai premontrei rendű prépostság is sok viszontagságon ment át a mohácsi vész után. A törökök előnyomúlásának hírére, a szerzetesek 1543-ban elhagyták a monostort, melyet kevéssel utóbb premontrei rendű apáczák foglaltak el, de ezek nem érezvén magokat biztonságban, 1553 július 1-én engedélyt kértek Ferdinánd királytól, hogy Somlyóvásárhelyre vonúlhassanak. A móriczhidai prépostság 1561-ben végleg megszűnt, s többé nem fordúl elő. A Móriczhidai család magvaszakadtával az ősi nemzetségi birtokokat 315Móriczhidán, Kapiban és Gyömörén Török Bálint szerezte meg, a kit azokba 1536-ban be is iktattak. De Török Bálint fia, Ferencz csakhamar hatalmába kerítette az apáczák birtokait, melyeket csak több rendbeli tiltakozás után, 1573-ban nyertek vissza.

Az apáczák azonban Somlyóvásárhelyen sem érezvén magukat biztonságban, Nagyszombatba menekültek, s magukkal vitték a móriczhidai monostorra vonatkozó adományleveleket.

A premontrei rendű szerzetesnők kihalta után a móriczhidai monostort, a hozzátartozó birtokokkal együtt, a nagyszombati Klarisszák kapták 1601-ben adományúl, de egyúttal örökölték a Török család elleni birtokpereket is, melyek csak 1618-ban, Török István halálával értek egyelőre véget.

Utóbb azonban, midőn az egykori Enyingi Török-féle birtokok Thelekesi Török János birtokába kerültek, a móriczhidai birtokrészekért folytatott perek ismét megújultak; előbb Csepeny Anna (1632), majd Szentkirályi Anna apátnő perelt Török János ellen, míg végre III. Ferdinánd királytól az apáczák 1643-ban szabadalom-levelet nyertek, melyben számukra a móriczhidai monostor és a hozzátartozó birtokok örök időre biztosíttattak, kilencz telek pedig Thelekesi Török János birtokában maradt.

Török János halála után a móriczhidai birtokok gróf Csáky László, majd az Esterházyak birtokába kerültek; az utóbbiak ellen ugyan az apáczák már 1648-ban felemelték tiltakozó szavukat, de nem akadályozhatták meg, hogy a móriczhidai és a hozzátartozó birtokokat a gróf Esterházyak el ne foglalják.

A szatmári békekötés után, 1733-ban Ordódy Konstanczia Katalin fejedelemasszony perbe idézte gróf Esterházy Ferenczet; a perben 1759-ben a királyi tábla azt az ítéletet hozta, hogy a 28 részre osztott határból az Esterházyak 18 részt, az apáczák pedig 10 részt nyertek, ezekhez számították még a hídvámot és a vásári helypénzszedési jogot, melyre 1616-ban megerősítő levelet nyertek az apáczák II. Mátyás királytól.

II. József 1782 jan. 26-án eltörölvén a rendet, az árpás-móriczhidai birtok a vallásalaphoz csatoltatott, míg 1803-ban I. Ferencz az apáczák birtokait gróf Colloredo Ferencz nejének adományozta. (Győri Tört. Füz. IV. 406-434.)

Dallos Miklós nagynevű utóda, Széchenyi György (szül. 1592-ben, megh. 1695 febr 18-án), a kit egy bíbornok méltán "a bőkezűség és adakozás csodájának" nevezett, nemcsak a jezsuita rendház és a papnevelő-intézet fennállását biztosította, de hosszú főpásztorkodása alatt egyházi és iskolai czélokra oly tetemes áldozatot hozott, hogy a hazai egyháztörténelem nem mutat fel főpapot, a ki őt e tekintetben felülmúlta volna.

Főbb alapítványai közé tartozik a győri jezsuita-kollégium, a nemesi konviktus, melynek czéljaira 33.000 forintot adott, továbbá a győri kórház. Helyreállíttatta a győri püspökség keszői várát, továbbá Rákost, a püspökség nyári tartózkodási helyét, a szombathelyi várat és az egyházat, melyet teljesen újjáépíttetett. Vasváron a Domonkos-rendűeket telepítette le, mely czélra 10.000 forintot áldozott. A török háborúban megsebesült katonák javára 33.700 forintot bocsátott Lipót király rendelkezésére. 1683-ban Nagyszombat városában, mely majdnem egészen elpusztúlt, a Szent Istvánról nevezett papnevelő-intézetet helyreállíttatta.

Midőn Thököly hadainak közeledtére Széchenyi 1683 nyarán Lorchba menekült, Lipót király felszólította, hogy a törökök elleni hadjárat költségeihez járúljon hozzá. De Széchenyi, a ki ekkor anyagilag teljesen kimerűlt, mert már az előző évben is 100.000 forintot adott kölcsön a bécsi udvarnak, július 14-én csak azt a 61.000 forintot tudta felajánlani, melyet menekülése közben Bécsben a Pazmaneumban elhelyezett. Ezzel az ajánlatával azonban megkésett, mert Kollonich be sem várva az uralkodó rendeletét, elkobozta ezt az összeget, melyet a Bécs ostroma alatt felmerült költségek fedezésére fordítottak. Széchenyit mélyen bántotta ez az eljárás és ezért Bécs felmentése után mindegyre sürgette előbbi kölcsöneinek, valamint az elkobzott 61.000 forintnak visszafizetését. Lipót király utóbb földbirtokokat adott kárpótlásúl ez összegekért. (J. Maurer: Cardinal Leopold Graf Kollonitsch 142., 144., 156.) 1668 áprílis 18-án kalocsai érsekké lett, de e mellett a győri püspökséget, melynek adminisztrátorává neveztetett ki, 1685-ig megtartotta, s ez évben a magyar katholikus egyház fejévé, esztergomi érsekké lőn.

316Új méltóságában Buda várának visszavétele után, 1687-ben akadémiát és nemesi konviktust alapított. Főpásztorkodása idejében tett alapítványai összesen meghaladják az ötödfélmillió forintot.

Utódává a győri püspökségben a király még 1685-ben gróf Kollonich Lipótot nevezte ki. Az egykori máltai vitézből lett főpap azonban nem tudott és nem akart százados alkotmányunkkal megbarátkozni, de erőszakos térítéseivel is gyűlöletessé tette nevét a protestánsok előtt. Így Bőny lakóit is vissza akarta téríteni, de erőszakos fellépésével, melylyel az elpusztúlt református egyházi épületek felépítését megakadályozta, nem sok eredményt ért el. Kollonich, mint főpap is megmaradt katonának. Alig foglalta el győri püspöki székét, első gondja az volt, hogy a törökök elleni háborúra pénzt teremtsen.

A mint megkapta kinevezését, (1685 márcz. 21.) kérdést intézett a káptalanhoz a győri egyházi javak állapotáról. A válasz, a mit a káptalan adott, épen nem volt kedvező.

A káptalan válasza szerint az egyházi javak legnagyobbrészt el voltak pusztítva, török vagy idegen kézben voltak. A székesegyház is rossz állapotban volt, a torony, melyet a káptalan csak nemrég építtetett, bedőléssel fenyegette a mellette elhaladókat.

Kollonich főgondja azonban elsősorban a katonai kórházra irányúlt, melyet 1684-ben alapitott Győrött, s melyet 1686-ban a jezsuiták vezetésére bízott. Ez a kórház jelentékenyen közreműködött a térítés érdekében. A más vallású beteg katonák közül, a kik ama kor viszonyaihoz képest, kitűnő ápolásban részesültek, számosan tértek vissza a katholikus egyházba.

1685-től kezdve a jezsuiták, Kollonich pártfogása alatt, mindegyre nagyobb sikerrel léptek fel a térítés terén, bár nem mindig állandó eredménynyel, mert az erőszakosan megtérítettek alkalmas időben csakhamar elhagyták a kath. vallást. Kollonich 1688-ban végre meglátogatta püspöki székvárosát, Győrt is, a hol körmenetet tartott, de e látogatása is inkább azért történt, hogy a Belgrád ostromához szükséges intézkedéseket megtegye.

Kollonich még ebben az évben kalocsai érsekké neveztetett ki, de e mellett a győri püspökséget is megtartotta; Széchenyi György halála (1695 febr. 18.) után pedig esztergomi érsek lett. Még mielőtt elfoglalta volna ünnepélyesen az esztergomi érseki széket, 1695 úrnapjára eljött Győrbe is, hol 8 napon át az összes isteni tiszteleteken és délutáni ájtatosságokon részt vett. Mint esztergomi érseket, még egyszer viszont látták a győriek, midőn 1698-ban, mint a báró Stainszdorf győri parancsnok és Győr vármegye között felmerült viszályok elintézésére kiküldött vegyes bizottság elnöke érkezett a város falai közé. (J. Maurer i. m. 357.)

Kollonich utóda Ágoston Keresztély szász herczeg lett. Keresztély Ágost szász herczeg, a ki protestáns családból származott, eredetileg szintén katonai pályára lépett. 1686-ban jelen volt Buda várának visszafoglalásánál. 1689-ben azonban a Majna melletti Frankfurtban a katholikus hitre térvén át, egyházi pályának szentelte életét. Előbb kölni préposttá, majd kanonokká, 1695-ben pedig győri püspökké lett. Mint győri püspök, 1706 június 10-én megkapta a bíbornoki kalapot, 1707-ben pedig az ekkor már sokat betegeskedő Kollonich esztergomi érsek coadjutora lett. (J. Maurer i. m. 399 -400.)

Alatta tartották 1698-ban az egyházlátogatást (canonica visitatió), melyet a székesegyházi főesperességben Latsa János teljesített. (Győri Tört. Füz. IV. 427)

Ágoston Keresztély herczeg 1705-ben esztergomi érsekké lett, de azért a győri püspöki javadalmakat egészen 1725 aug. 23-áig, haláláig megtartotta.

Utóda, gróf Sinzendorf Fülöp 1727-ben egy különös kiváltságokkal felruházott könyvnyomdát állított fel Győrött. Sinzendorf Fülöp székfoglalója óta a XVIII. században a győri püspökök rendkívül nagy fénynyel tartották bevonulásukat székvárosukba. Az új püspök a bécsi kapun át vonult be a karmeliták templomába, hol a kinevezésről szóló bullát előtte felolvasták. Ennek végeztével a püspök a templom bejáratához ment, hol fényesen felszerszámozott fehér paripára ült, míg feje fölött négy városi tanácsos mennyezetet tartott. Innen a püspök a megye és a város lakosaitól kísérve, előbb a főtérre vonult, hol az összes katonaság megjelent, majd a székesegyházhoz, hol az előkelő nemesség lóháton várakozott reá.

321Gróf Sinzendorf Fülöpön kívül még Groll Adolf, gróf Zichy Ferencz és herczeg Schwarzenberg Ernő püspökök tartották meg ily fejedelmi pompával bevonulásukat. (P. Antal: A győri Karmelita-rendh. trt.)

Sinzendorf 1732-ben boroszlói püspökké lett, utódává Groll Adolf, a piarista-rend ausztriai tartományi főnöke neveztetett ki. Ez egy évtizedre terjedő püspöksége alatt rendkívül sokat tett az alsópapság érdekében, melynek felsegélyezésére évenként 6000 forintot fordított.

Őt követte gróf Zichy Ferencz, a ki már 1743 szept. 6-án segédpüspökké lőn, majd Groll Adolf halála után annak örökébe lépett. Ő neki köszöni a székesegyház mostani alakját és fényét, ő építtette fel a növendékpapság házát és a püspöki palotát, mely azelőtt a várparancsnokok lakása volt, s a melyet 35.000 forintért szerzett vissza a kincstártól. Az ő főpásztorkodása alatt állította fel Mária Terézia királynő 1777-ben a szombathelyi püspökséget, melynek területébe tartozott Vas vármegye 117 plébániával; a pápai főesperességi kerületet a veszprémi püspökséghez csatolták. Az ő püspöksége alatt adományozta XIV. Benedek pápa kiváltságképen, 1745 nov. 16-án kelt bullájával, a győri káptalan 6 columniális kanonokjának a pontificalét, a többieknek a violaszínű biretum használatát. (Győri kápt. magán-levélt.)

A győri káptalan tagjai 1808-ban újabb kitüntetésben részesültek I. Ferencz király részéről, a ki harmadik nejével kötött házassága alkalmával, Paintner Mihály győri kanonok üdvözlő szónoklatára, emlékül egy aranyszegélyű bíborszalagon csüngő, nyolczszegletű, zománczozott csillag viselésére jogosítá fel a káptalan tagjait.

II. József egyházi reformjai sem hagyták érintetlenül a győri egyházmegyét. Első intézkedései közé tartozott, hogy négy, addig a győri püspökség alá tartozó alsóausztriai községet a bécsujhelyi püspökség alá helyezett. Ez a rendelkezése helyesléssel találkozott az egyházmegyében, de a későbbi intézkedései már mélyen belenyúltak az egyház belső életébe.

Midőn 1783-ban gróf Zichy Ferencz győri püspök elhalt, József császár a beszterczebányai püspököt akarta Győrbe áthelyezni, hogy az ekként megüresedendő beszterczebányai püspökséget eltörölje. De a beszterczebányai püspök nem fogadta el a neki felajánlott győri püspökséget, mire a császár a szepesi és a rozsnyói püspököknél tett kísérletet, de hasonló eredménynyel; végre is kénytelen volt 1787-ben Fengler József személyében új püspököt adni a győri egyházmegyének. (Marczali: Magyarország II. József korában II. 185.)

Míg a püspökség betöltetlen volt, Schogg Kristóf kormányozta az egyházmegyét. Őreá hárult a feladat, hogy a császár reformjaival szemben az egyházmegyéje érdekeit megvédelmezze.

Mikor II. József reformjai belenyúltak az egyház szertartásaiba, és többek között a feltámadás ünnepét is be akarta szüntetni, a püspöki helynök felterjesztést intézett a kanczelláriához ebben az ügyben. "Nehéz - írja, - eltiltani a feltámadási ünnepet, mert a durva népnek kézzelfogható dolgok kellenek." (Marczali i. m. II. 194.)

Még nagyobb változást idézett elő II. József ama rendelete, melylyel a szerzetesrendeket eltörölte. 1786-ban megszüntette a pálos-rendet, mely rendnek pápai házához tartozó Pátka falut a vallásalaphoz csatolta. Hasonló sorsra jutott a pannonhalmi Benedek-rend, a magyar kereszténység első bástyája is, melyről megjegyzi a császár, hogy "úgy helyzeténél fogva, egy magas hegy tetején, mint belső alkotmányánál fogva nincs hasznára a közügynek." (Marczali III. 342.)

A lefoglalt szerzetesrendi birtokokat a császár a vallásalaphoz rendelte csatolni, melyből a plébániák számát jelentékenyen szaporította.

II. József trónralépte előtt a győri egyházmegyében 195 plébánia és 65 kápláni állás volt. II. József egyházi reformjainak keresztülvitele után a plébániák száma 205-re emelkedett, e mellett 19 helyi káplánságot és összesen 85 segédlelkészséget létesített, a lelkészek számát tehát az egész egyházmegyében 47-tel szaporította. (Marczali: i. m.)

Fengler József halála után (1802) I. Ferencz király 1806-ban Vilt Józsefet nevezte ki győri püspökké.

A bekövetkezett franczia háborúk alatt a káptalan többször jelét adta áldozatkészségének. Már 1799-ben felszólítást nyert a káptalan, hogy a feles 322arany- és ezüstneműjét a pénzverdébe szállítsa; (Győri kápt. magán-lev.) 1814-ben pedig a bécsi burg helyreállítására adakozott.

A francziák ostroma alatt nagy károkat szenvedett a püspöki vár, melyet 1809 június 24-én az ágyúgolyók felgyújtottak s a lángok martaléka lőn. Ekkor égett el a püspöki levéltár is.

A leégett püspöki vár helyreállítására sokat áldozott az akkori püspök, Vilt József (1806-1813), majd ennek utóda, herczeg Schwarzenberg Ernő (1819-21).

Herczeg Schwarzenberg után a győri püspökség négy évig betöltetlen maradt. 1825-ben Juranics Antal lőn püspökké, a kit 1838-ban Sztankovics János követett; ez 10 évi főpásztorkodása alatt jelentékeny költséget fordított a püspöki könyvtár gyarapítására.

A szabadságharcz alatt Dresmitzer József kanonok, püspöki helynök kormányozta az egyházmegyét, 1849-ben Karner Antal neveztetett ki győri püspökké, a kit 1856-ban történt elhalálozása után Simor János követett.

Simor János egy évtizedre terjedő főpásztorkodása (1857-1867.) maradandó emléket hagyott hátra egyházmegyéje történetében. Ismételten beutazta egyházmegyéjét, szigorú ellenőrzés alá vette papjai működését, az iskolaügyet mintaszerűvé tette. 1858-ban helyreállíttatta a Dóczy-kápolnát, a székesegyházat 1863-1865-ig 60,000 frt. költséggel megújíttatta, életre keltette a kisebb papnevelő-intézetet, az irgalmas nővéreknek zárdát, kórházat, kisdedóvót állított, 1862-ben felszentelte a Krisztus Urunk születése emlékére emelt templomot, megteremtette az egyházmegyei nyugdíjalapot, s a győri kir. jogakadémia visszaállítása körül nagy tevékenységet fejtett ki.

Mikor 1867 jan. 20-án az aránylag fiatal főpapot herczegprímássá nevezték ki, alig három heti széküresedés után Zalka János esztergomi kanonok foglalta el a püspöki széket.

Zalka János 34 évet meghaladó püspöksége alatt rendkívül sokat áldozott egyházmegyéje templomainak fenntartására. Győrött és Sopronban 150.000 frt. költséggel tanítóképző intézetet alapított, Bőnyben 8000 frt. költséggel iskolát építtetett. Püspöksége alatt a győri egyházmegyében 170-nél több új iskola épűlt, megalapította a tanítók s özvegyeik és árváik részére a nyugdíjintézetet, a szegénysorsú tanúlók számára tápintézetet állított fel Győrött. A kispapoknak díszes szállást építtetett, a káplánok és szegényebb plébánosok jövedelmét évenként mintegy 20.000 forinttal gyarapította, az elaggott papok részére megalapította a Szent László-intézetet. Az irodalom, különösen az egyházi irodalom terén is maradandó becsű munkásságot fejtett ki. Midőn 1896 jan. 15-én aranymiséjét tartotta, Ő felsége az egyház, a tanügy, a közjótékonyság és az irodalom terén szerzett kiváló érdemei elismeréseül az I. osztályú vaskorona-rendet adományozta neki. (Pallas Lexikon XVI-1112 l.)

Zalka Jánosnak 1901 jan. 16-án bekövetkezett halálakor Ő felsége még ugyanaz évi nov. 1-én gróf Széchenyi Miklóst nevezte ki győri püspökké.

Gróf Széchenyi Miklós a kánonjog doktora, pályáját a győri egyházmegyében kezdte, rövid ideig tartó káplánkodás után 1892-ben prímási levéltáros, majd jáki javadalmas apát lett. 1898-ban a bécsi Pázmány-intézet kormányzójává nevezték ki, s ez állásában nagy érdemeket szerzett az intézet palotájának újjáépítése körül. Érdemei elismeréseül XIII. Leo pápa prelátusává nevezte ki. 1901 nov. 1-én győri püspökké lett s 1902 febr. 2-án Rómában felszenteltetett; főpásztori székét 1902. ápr. 13-án ünnepélyesen elfoglalta. (Életrajzi adatait a Tudomány és Irodalom czímű fejezetben közöltük.)

A győri egyházmegye ez idő szerint 6 fő és 22 alesperesi kerületre oszlik, Győr vármegye területére azonban csak a székesegyházi főesperesség terjed ki, melyhez a következő plébániák tartoznak:

I. a székesegyházi alesperességi kerületben. 1. Győrbelváros (Anyakönyvek: 1643-tól.) 2. Győrkáptalandomb (1745.) 3. Győrújváros (1680.) 4. Győrnádorváros, (1789.) 5. Győrszabadhegy (1787.) 6. Győrsziget (1710.) II. A kónyi alesperességi kerületben 1. Abda (1713.) 2. Bödöge (1788.) Öttevény (1702.) 4. Fehértó (1696.) 5. Kóny (1694.) 6. Kúnsziget (1788.) 7. Rábapatona (1715.) 8. Sövényháza (1720.) III. A téti alesperességi kerületben 1. Árpás (1721.) 2. Gyarmat (1863.) 3. Gyírmót (1787.) 4. Gyömöre (1729.) 5. Győrszemere (1749.) 6. Koronczó (1721.) 7. Rábaszentmihály (1724.) 8. Tét (1766.) IV. A pécsi 323alesperességi kerületben: 1. Gönyü (1828.) 2. Győrasszonyfa (1898.) 3. Kisbaráti (1778.) 4. Mezőőrs (1703.) 5. Nagybarát (1787.) 6. Nagyécs (1828.) 7. Nyul (1718.) 8. Pázmánd (1717.) 9. Pér (1741.) 10. Táp (1700.)

Az esztergomi főegyházmegye komáromi főesperességéhez Győr vármegyéből a következő plébániák tartoznak: I. A hédervári alesperességi kerületben 1. Ásvány (1763.) 2. Bácsa (1848.) 3. Dunaszentpál (1788). 4. Hédervár (1673.) 6. Nagybajcs (1788.) 6. Révfalupataház (1755.) 7. Vámos (1691.) 8. Zámoly (1702.) Végül a panonhalmi főapát főpásztori joghatósága alatt a következő plébániák állanak: 1. Győrszentmárton (Anyakönyvei 1689-től.) 2. Csanak (Anyakönyvei 1787.) 3. Nyalka (1817. körül megújult, anyakönyvei 1720-tól.) 4. Ravaszd (Anyakönyvei 1735-től, megújult 1804-ben.) 5. Szentiván (Anyakönyvei 1735-től.) 6. Tényő (Anyakönyvei 1768-tól.) 7. Kajár (a bakonybéli apátság kegyurasága alatt. Anyakönyvei 1748-tól.)

Miként az egész országban elsőben a városokban terjedt el a reformáczió, Győr vármegyében is Győr városa volt az első, a hol Németországgal majdnem egyidejűleg elterjedt és megerősödött, úgy hogy már a XVI-ik század közepén Győrben virágzó gyülekezet volt 3 lelkészszel és szépsikerű iskolával, melyben Szenczi Molnár Albert is tanult.

Győr városából azután igen hamar elterjedt a reformáczió a vármegyei községekbe is, úgy hogy Szigetköz, a melyben most a kisújfalui leánygyülekezeten kívül alig van protestáns lélek, egészen protestáns volt. És hogy a közegyház terén is jelentékeny szerep jutott Győr vármegyének, mutatja az, hogy 1544-ben Mérey Mihály hédervári lelkész a szuperintendens, 1586-ban pedig Sibolti Demeter győri lelkész. Későbben is, a győrmegyei lelkészek közül sokan lesznek szuperintendensek, így Tóth Sipkovits János téti, Németh Sámuel téti, Szeniczei Bárány János felpéczi, Haubner Máté és Karsay Sándor győri lelkészek.

A győri gyülekezet a XVII-ik század elején nem a dunántúli szuperintendencziához tartozott, hanem a szigetközi gyülekezetekkel együtt, a dunáninneni szuperintendens hatósága alatt állott. Innen van, hogy utóbb, midőn a szigetközi gyülekezetek megsemmisültek és a győri gyülekezet is visszakapcsoltatott a dunántúli szuperintendencziához, a győrmegyei egyezségbe nem olvadt bele.

Győr, mint vár, majd utóbb, mint szabad kir. város, mindig különálló hatóságot alkotott a megyétől és az evang. gyülekezet is e különállását, a többi győrmegyei gyülekezetekből álló egyházmegye mellett megtartotta és féltékenyen őrizte. Kezdetben, míg a gyülekezet rendszeresen szervezve nem volt, az evang. várparancsnokok intézkedtek belátásuk és buzgóságuk szerint a lelkészekkel együtt, a kiket ők állítottak be és védelmeztek a megtámadtatások ellen. De utóbb is, midőn már a gyülekezet némi szervezett formát nyert, nagy tekintélyük és hatalmuk miatt döntő befolyásuk volt a gyülekezetben.

1718-ban 12 tagból álló konventet választanak, melynek elnöke az inspektor, akadályoztatása esetén az alinspektor és van választott jegyzője is. Bár a gyülekezet kétnyelvű volt, t. i. magyar és német, azért szépen megfértek együtt és a gyülekezetben emiatt sohasem volt súrlódás. Különös azonban, hogy a lelkészek a konventnek nem voltak tagjai, sem választás folytán, sem hivatalból. 1739-ben fordul elő a konvent jegyzőkönyvében, hogy a lelkész Német Sámuel, később téti lelkész és szuperintendens részt vett a gyűlésen. Csak 1783-ban, Ráth Mátyás lelkész amaz előterjesztésére, hogy "a lelkészeket tegyék egyenlővé a többi konvent-tagokkal", vették fel a lelkészeket is a konvent tagjai közé.

1791-ben két konventet szerveznek, egy kisebbet 24 taggal, mely az egyházi közigazgatást vezette és egy nagyobbat 60 taggal, mely a szükséghez képest 3-4 gyűlést tartott. Emellett még mindig megtartják a deczemberi számadó közgyűlést. Pedig ezeket a konventgyűléseket a lehető legtágabb hatáskörrel ruházták fel, mert például Ráth Mátyás lelkész másodszori megválasztását is konventgyűlésben akarták eszközölni; azonban, mivel a hívek tartottak attól, 324hogy az előljáróság, melynek Ráth Mátyással, itteni lelkészsége alkalmával, összeütközései voltak, a ki e miatt ment is el Pozsonyba, netán akadályt gördítene az ő megválasztása elé, igen nagy számban jöttek össze, úgy hogy a konventgyűlést közgyűlésnek jelentették ki.

1809-ben a kis konvent tagjainak számát 45-re emelik. A nagyobb, 60 tagú konvent azonban, úgy látszik, nem fungált, mert 1816-ban ismét kis- és nagykonventet szerveznek, még pedig a kiskonventet 24, a nagyot 48 taggal, felében a magyar, felében a német hívek közül. 1830-ban már külön kurátort választanak az alapítványok kezelésére a gyülekezeti kurátor mellé. A kis- és nagykonvent azonban csak nem tud állandóvá lenni, mert 1831-ben a konventtagok számát 100-ra, 1843-ban pedig 121-re emelik fel, majd 1877-ben, midőn új közigazgatási rendszert készítenek, 140-re.

Midőn az elnyomatás idején a konventen és a közgyűléseken királyi biztosok jelentek meg, nem akartak gyűléseket tartani; azért 1855-ben alakítottak egy igazgató-választmányt, melynek tagjai voltak a lelkészek, a tisztviselők és 13 egyháztag és ez intézte az egyház ügyeit. De ez 1858-ban már megszűnt.

A gyülekezet szervezetében e szerint, természetesen a protestáns szellemnek megfelelően, a népképviselet elve uralkodik.

A gyülekezet mindenkor féltve őrizte legtágabb körű autonómiáját és a legcsekélyebb beavatkozást sem tűrte, nemcsak a világi hatóság, de még az egyházi hatóság, az esperesség részéről sem. Sőt még a szuperintendenczia főhatóságát sem akarta elismerni. Így például 1788-ban kimondja a konvent, hogy "a szuperintendens canonica visitatióját ezen egy alkalommal a szuperintendens személye iránt való tekintetből elfogadja ugyan, de már most kijelenti, hogy máskor nem, mert a királyi városokban az teljesen felesleges."

1818-ban végül mégis elismeri a gyülekezet a szuperintendens visitationális jogát, de az alapítványokra nézve még mindig visszautasítja a kerületi felügyeletet. Végre azután 1839-ben a gyülekezet meghallgatásával készített egyházi és iskolai rendszer elismeri a gyülekezet esperesi hatóságát és különállását, viszont a gyülekezet is a kerület egyházi fennhatóságát, melyet még határozottabban kifejez az 1875-iki egyházkerületi rendszer, míg végre az 1890-91-iki zsinat a gyülekezetet beolvasztotta a győrmegyei esperességbe.

Pecsétet 1821-ben csináltatott a gyülekezet először, melyen a jó pásztor van felvésve latin körírattal; utóbb 1842-ben a felíratot magyarra változtatta.

Szükséges költségeit egészen a legutóbbi időkig önkéntes adakozás útján fedezte. A kötelező egyházi adózásról, a mint szükségletei szaporodtak, sokszor esett szó, de idegenkedtek attól. 1814-ben már bizottságot küldtek ki ez ügyben, 1860-ban újra; 1865-ben a kidolgozott tervezetet el is fogadták, de még sem léptették életbe. 1869-ben a várostól megkapván a sokszor sürgetett felekezeti és iskolai segélyt, kiadásait az önkéntes adakozással is tudta fedezni, mígnem 1901-ben már a szükség elől ki nem térhetett és kimondotta a kötelező adózást, az állami adó után 8% egyházi adót vetvén ki híveire.

A többi győrmegyei gyülekezet, Tóközben, Sokoróalján és a pusztai járásban, már a XVI. század második felében szervezkedett és egy esperességet alakított, melynek élén az esperes, szenior, állott, a ki felügyelt a gyülekezetekben a valláserkölcsi élet ápolására, az iskoláztatásra és anyagi jólétük biztosítására, a kik mellé azután később felügyelőket választottak.

Különösen nagy jelentőségre emelkedett a győri esperesség a XVII-ik század második és a XVIII-ik század első felében, míg az egyházkerületnek nem voltak szuperintendensei, a mikor az esperesek vállaira nehezült az egész egyházi közigazgatás és ama válságos időben az egyházfenntartás súlyos feladata. Ebben az időben Bors Mihály kispéczi lelkész volt a győri egyházmegye esperese, kinek egyházhatósága alá tartozott nemcsak Győr vármegye, hanem Fehér, Komárom és Veszprém vármegyéknek is nagyrésze. Ritka erélyű és csodálatos szervezetű ember volt, a kit 1692-ben 95 éves korában hívtak meg Kispéczre lelkésznek és 114 éves koráig viselte a lelkészi és esperesi kettős tisztet; utolsó éveiben már karonfogva vezették a prédikálószékbe.

325Utána ugyancsak utóda, a kispéczi lelkész, Károlyi István választatott meg esperesnek 1711-ben, a ki szorgalmas egyházlátogatásokkal igyekezett fenntartani a gyülekezetekben a rendet és azokat megerősíteni. Ő utána 1737-ben Tóth Sipkovits János téti lelkészt választották esperessé, a ki szintén sokszor tartott egyházlátogatásokat és nagy gondot fordított az iskolákra. 1742-ben szuperintendenssé választották, valamint utódját a téti lelkészségben, Németh Sámuelt is.

Eddig világi felügyelők az esperesek mellett nem voltak, de azért egyes buzgó világiak kiváló szerepet vittek az egyház felvirágoztatásában. Ilyen volt Telekesi Török István, ki ugyan a szomszéd Sopron vármegyében birtokos, de Győrben és a győrmegyei gyülekezetekben is részt vett az egyházépítő munkában.

A Károly-féle rendeletek után összejött pesti értekezlet meghagyása folytán azonban választottak felügyelőket az esperességekben és gyülekezetekben is. Ezek között kiváló férfiú volt ez egyházmegyében a később kerületi felügyelőnek is megválasztott Matkovich Pál, a ki Szemerén maga alapított egy gyülekezetet, a maga udvarán templomot építvén, melybe lelkészt is állított.

A lelkészek és tanítók közötti összetartás és testvéries érzés fejlett voltára mutat, hogy ez egyházmegyében már 1727-ben szóba jött egy lelkészeket és tanítókat gyámolító egyesület terve, mely azután 1732-ben meg is alakult.

A József-féle türelmi rendelet után, midőn az egyházra ismét szabadabb napok virradtak és a megszűnt gyülekezetek újra feléledtek, a győri esperesség hatásköre is kisebbre szorult, minthogy a fehér- és komárommegyei gyülekezetek is külön esperességé szervezkedtek, a veszprémmegyei esperesség is feléledt és a veszprémmegyei gyülekezetek kiváltak belőle.

Az 1790-91-iki zsinat törvényei, melyeknek első része az egyházkormányzatot öleli fel, ha nem lettek is szentesítve, legnagyobb részben életbe léptek és azok alapján fejlődött ki a mai egyházmegyei szervezet.

A fegyelmet kezdetben az egyes gyülekezetek, az egyháztagok, a lelkészek és tanítók felett maga az esperes gyakorolta, a ki a rendetlenkedőket megintette, keményen megdorgálta, sőt ha ez nem használt, állásukból is elmozdította. De ez már a XIX-ik század elején megszünik; a lelkész és tanító alkalmazása állandó s őket csak törvényszéki ítélettel lehet állásukból elmozdítani.

Ezt, a gyakorlat által kifejlődött eljárást azután szabályokba foglalta és joghatálylyal látta el az 1875-ki dunántúli kerületi rendszer, a melyben nemcsak a dunántúli egyházkerület, hanem a fennhatósága alá tartozó esperességek és gyülekezetek szervezete és közigazgatási rendszere is meg volt állapítva.

Az 1890-91-iki zsinat azután egyetemesen megállapította az egyház szervezetét, mely a győri egyházmegyében azt a változást eredményezte, hogy a győrvárosi gyülekezet is beleolvadt az egyházmegyébe, növelve az egyházmegyének nemcsak számbeli és anyagi erejét, hanem erkölcsi tekintélyét is.

A győri egyházmegye jelenleg 17 anyagyülekezetből és 5 leánygyülekezetből áll és 18.510 lelket számlál. Az egyházmegye élén Horváth Sámuel téti lelkész esperes és Barcza Géza felügyelő, téti ügyvéd és földbirtokos állanak.

Az egyházmegye évi közgyűléseit régebben az egyházmegye gyülekezeteiben váltakozva tartotta, utóbb rendesen Téten, az esperesség középpontján, a győri gyülekezet beolvadása óta pedig felváltva Téten és Győrött.

A kálvinizmusnak Győr vármegyében való elterjedésére vonatkozólag nincsenek közvetetlen adataink s a terjesztőkről is alig tudunk valamit. De az a körülmény, hogy a XVII. század elején már rendezett egyházi viszonyokkal találkozunk, általában a reformáczió korai térfoglalásáról tanúskodik.

A Győr vármegyei egyházakról azonban alig tudunk valamit, sőt a XVI. századra vonatkozólag róluk adataink sincsenek s csak későbbi virágzásukról következtethetünk arra, hogy előbb is fennállottak. Legyen azért itt feljegyezve, hogy Sibolti Dömötör felsődunamelléki protestáns püspök 1585-ben győri lelkész lett s Szenczi Molnár Albert, a ki 1586 febr. 3-án ment ide tanulni, azt írja róla, mivel 326hogy az atyjának komája volt, őt gyakran segítette.⁰ Sibolti itt is halt meg, 1589 febr. 17-én¹ Nincs ugyan reá adatunk, de valószínű, hogy a győri hős, gróf Pálffy Miklós telepítette ki a protestáns egyházat Pataházára békességesen, lévén ő nemcsak nagy hadvezér, hanem az eretnekeknek is ostora, melyről az 1619. évi országgyűlésen a sérelmek előterjesztésekor panaszt is tettek, hogy a győri őrségnek máshova kell járni isteni tiszteletre s bár rácznak, zsidónak s egyebeknek szabad a várba bemenni, de prot. papnak bemennie nem szabad.²

Az 1637-38. országgyűlés sérelmei között szintén felemlítik, hogy a győri várban lévő katonaság sem a városban, sem azon kívül templomhelyet nem kaphat; a vallásuk gyakorlata végett közös költségükön szerzett imaházukat Pataházán elvették és a jezsuitáknak adták. Lelkészeiknek nem szabad a városba menni, a győri püspök a győrszigeti és révfalui protestáns lakosok vallásgyakorlatát betiltotta.³ Majd 1647 május 10-én a hadi tanács végzéséből és az V. t.-czikk alapján bevitettek a prot. lelkészek a várba és ekkor alakult meg a reformált egyház is; első lelkésze lett Pál István, később dunántúli püspök. De Szelepcsényi esztergomi érsek 1671-ben a maga és a győri káptalan embereivel a prot. lelkészek házainak ajtajait bevágatta, a lelkészeket azokból gyalázatosan kiverette, a kik a török hódoltság alatt levő területre menekültek, a protestáns egyházaknak minden javait és jövedelmeit a győri káptalannak adta.⁴

Szapról tudjuk, hogy 1619-től fogva állandóan voltak lelkipásztorai, ekkor állítván be Csene Péter püspök a szapi, ballonyi és radványiak lelkészévé Jó Tamást, a ki után 1624. Tóth András, 1629. Bódis Gábor, 1631. Szabó Mózes, 1644. Szenczi Lukács, 1651. Medgyesi Márton, 1654. Száki János, később felsődunamelléki püspök, 1659. Pókai Pál, 1667. Cseh Péter, 1670. Osvald Balázs következtek, a ki 1684-ig volt itt, templomot, parokhiát, iskolát építtetett, s itt soha senkitől nem háborgattatott az eklézsia.⁵

XVII. századbeli összeírásokban Szapon kívül Nyárád, Radvány, Szentiván, Mezőörs, Nyalka, Nyul, Zámoly, Szentmárton, Szemere fordulnak elő, mint olyan helyek, melyeknek reform. lelkészei voltak. Ezen felül egy 1650-ből való összeírás végére Ember Pál az ő 1710-ben már készen volt egyháztörténetében⁶ azt írta, hogy mint hitelre méltó lelkésztől hallotta, a Szigetközben hajdan 19 református falu volt, mely a somorjai egyházmegyéhez tartozott. A győrvármegyei egyházak különben külön önálló egyházmegyét együttvéve nem alkottak, hanem a Kis-Duna balpartján (Szigetköz) levők előbb a somorjai, majd a komáromi, a jobbparton lévők a pápai egyházmegyéhez tartoztak, Győr kivételével, mely először a somorjai, azután a komáromi, 1652 után az ekkor alakult tatai egyházmegyéhez tartozott.

Az 1647. országgyűlés a zámolyi elfoglalt templomot visszaadatta.⁷ Általában a reformáczió elterjedt és megerősödött; de a XVII. század második felében elkezdődött az üldözés. 1672-ben a fehérvári basa inti Gencsi pannonhalmi főapátot, hogy ne kényszerítse a szentiváni prot. lakosokat a kath. vallásra való áttérésre.⁸

Az 1674. pozsonyi rendkívüli törvényszék elé idéztettek Farkasdi Dániel szemerei, Németi György szerecseni, Ujvári János mezőörsi, Szentmiklósi János kajári és Szecsei János sági lelkészek. A két első az eberhárdi börtönből sok szenvedés után szerencsésen megmenekült, Szecsei Theatéban halt meg, Szentmiklósi egy évi kínoztatás után megszabadult, Ujvári pedig végigszenvedte a gályarabság minden nyomorúságait s Zürichen keresztül 1676-ban visszatért Mezőörsre. A Duna túlsó partján ma is meglévő egyházakat soha sem háborgatták vallásgyakorlatukért. Ellenben Szemere, Szerecsen, Mezőörs templomait Mária Terézia alatt karhatalommal elfoglalták és csak II. József türelmi parancsa hívta őket új életre. Ekkor alakult meg a bőnyi egyház is és vált külön Kulcsod Csiliz-Radványtól s önálló anyaegyház lett.

A ref. gyülekezet, a reformáczió kezdetétől egységet alkotott az ág. hitv. ev. gyülekezettel. Közös templomuk volt; de hitvallásuk szerinti lelkészekkel. A jó békesség azonban nem sokáig állott fenn közöttük, a minek bizonyítéka, hogy az 1647-iki országgyűlés evang. rendjei Pozsonyból Botka Ferencz veszprémmegyei és Vitnyédi István soproni követeket küldte hozzájuk a viszály kiegyenlítése végett, a mi - a hét pontban kötött egyezség szerint - rövid időre sikerült is; de a békételenség kiújult s 1662-ben a két felekezet külön vált, külön szervezkedett. A ref. egyház első lelkésze Gál István, a későbbi dunántúli püspök.

Utána ily rendben következnek a lelkészek: Komáromi Sülye István, gályarabságot szenvedett; Mocsay István, a ki 1682-ben magyar nyelven kezdette vezetni az anyakönyvet; Tölhy István 1700 körül; Szentgyörgyi Sámuel 1716-ban; Csúzi Cseh János 1723-1732., orvos is volt; Kasza Benedek, a ki Csúzival és Szentgyörgyivel szolgált; Komáromi Pál. Mária Terézia kormánya az ő idejében, 1749 márcz. 14-én szüntette be a győri protestánsok nyilvános istentiszteletét, megfosztotta a lelkészeket hivataluktól, beszüntette iskoláikat, elűzte tanítóikat. Kispataki János; Molnár István, Kispatakival és Csokonaival szolgált; Csokonai László, a költő öregapja. II. József "Türelmi rendelete" után: Szerencsi Nagy István, a ki az első istentiszteletet 1783 ápril. 27-én a Nagy-család újvárosi házában megtartotta. Szentmiklósy Timoteus, Vásárhelyi Sámuel 1791-1796. Pázmány Péter ideiglenes; Már Péter 1801-1823. Barthalos József 1824-1855. Liszkay József, az egyház történetének megírója 1855-1872. Pereszlényi János, a ki hírlapíró is volt, 1872-1894. Szabó Zsigmond jelenlegi lelkész 1894. óta,.

A győri ref. egyház lélekszáma, a hozzátartozó szórványnyal 2000. Vagyona épületekben, értékpapírokban, magánkölcsönökben 160.000, azaz egyszázhatvanezer korona. Jövedelemforrásai: kamatok, bérházak haszonbére, városi segély, egyházi adó. A legkisebb egyházi adó 1 kor., a legnagyobb 60 korona. Az évi egyházi adó átlaga: 1600 korona.

A gyülekezetet a 22 tagból álló egyháztanács (presbitérium) kormányozza; elnöke a lelkész és főgondnok, jelenleg Szalacsy Lajos dr. kir. tanácsos. Az egyház népiskolájában 145 tanulót két férfi- és egy nőtanító oktat. Az iskolai ügyeket a választott tagokból álló iskolaszék intézi, élén a lelkész-elnökkel.

Az 1784-ben épült, udvarban fekvő, torony nélküli imaház helyett, a Petőfi-téren 1906-ban készült el a 80.000 koronába kerülő új, díszes, tornyos templom.

A győri ref. egyház a tatai egyházmegye nyugatfelé eső legvégső egyháza. Az egyházmegye esperese Czike Lajos kir. tanácsos, ószőnyi lelkész; gondnoka Konkoly Thege Imre tagyosi földbirtokos.

A mohácsi vészszel közel évszázados, küzdelmes korszak kezdődik a vármegye és a város történetében, a melynek folyamán Győr város elsőrendű erősséggé és hadászati ponttá lesz. Bírásáért véres harczok folytak le a XVI. században s megtartása az egész törökvilágban elsőrendű kérdéssé vált az örökös tartományokra nézve is.

A szerencsétlen végű mohácsi csata első hirnökei Bátáról menekülő szerzetesek voltak, a kiknek egy kis csapata 1526 szept. 1-én érkezett Alsókra. A mint Tolnai Máté pannonhalmi apát jövetelükről értesült, rájuk küldötte embereit, a kikkel egyházi ruháikat és szerelvényeiket elvétette és a főmonostorba vitette. Azután elbocsátotta őket. Csakhamar újabb menekülők, majd az utánuk száguldozó török lovasok özönlötték el a várost s a vizeken alul eső két járást rabolták és pusztították.

A mint a török martalóczok elhagyták a vármegye területét, a lelkes Sárffy Ferencz győri kanonok, a győri vár kapitánya, maga mellé vett 12 lovast és Czetricz Ulrikkal, a király egykori apródjával II. Lajos holttestének 328felkutatására indult. Hosszas keresgélés után végre megtalálták a Csele patak mellett. Feloszlásnak indúlt holttestét a magukkal hozott szurkos koporsóba zárva, Székesfehérvárra vitték, a hol Szapolyai János nov. 9-én, az országgyűlés megnyitása napján, megfelelő gyászpompával a káptalani templom sírboltjába helyeztette el. (Jászai Pál: A Magyar Nemzet Napjai - Millenn. Tört. V. 28.)

Mialatt Sárffy a király holttetemét kereste, az alatt országszerte a királyválasztás kötötte le a kedélyeket. Nov. 9-én a Székesfehérvárra egybehívott országgyűlés Szapolyai János erdélyi vajdát választotta meg királylyá, a kinek Győr, valamint Pannonhalma meghódolt.

De Ferdinánd pártja csakhamar felvette a harczot János királylyal szemben. 1527 július végén Ferdinánd személyesen állott hadainak élére, a melyekkel aug. 5-én Győr alatt termett. A város ekkor még mindig Szapolyai pártján volt. Ferdinánd, hadaival a város alatt táborozva, ostrom alá akarta venni Győrt, de Nádasdy Tamás, Ferdinándnak kezdettől fogva egyik legtevékenyebb párthíve, és háromszáz lovas élén, hadának vezetője, bejött a városba és két nap alatt a polgárokat részint fenyegetéssel, részint ígéretekkel Ferdinánd pártjára térítette.

Augusztus 7-én Győr kaput nyitott Ferdinándnak, a ki selyem mennyezet alatt vonult be a városba, s miután a székesegyházban misét hallgatott, a város küldöttségét fogadta. Rövid időzés után 150 főnyi őrséget hagyott hátra és Komárom felé vette útját. (Szávay Gyula: Győr 38. Fehér Ipoly 498.)

Győr meghódolása után az egész vármegye Ferdinánd uralma alá került, kivéve Hédervárt, a melynek ura, Héderváry István, ekkor még hűen kitartott Szapolyai mellett. Tolnai Máté pannonhalmi apát pártállása ingadozó volt, bár ő sem vett részt nov. 3-án, Székesfehérvárt, Ferdinánd király koronázási ünnepségében.

Megkoronáztatása után Ferdinánd király Győr város kiváltságait megerősítvén, a győri kastélyt várrá alakíttatta át, a melynek parancsnokává Lamberg Kristófot nevezte ki. A város lakosai és a német őrség között csakhamar viszály támadt, úgy hogy a királynak biztosokat kellett kiküldeni az ellentétek kiegyenlítésére.

Ferdinánd túlsúlya ellenében János király Szulejmán szultánnál keresett támogatást. A szultán az 1529. év nyarán személyesen vezetett hadat az országba. Miután szept. 14-én Budát elfoglalta és azt János királynak átadta, hadaival megkezdte az előnyomulást Bécs felé, a Duna mentén. Előhada Mohamed bég szendrői helytartó parancsnoksága alatt Győr felé közeledett már, a melynek hírére Lamberg Kristóf győri kapitány a várágyúkat Bécsbe küldte, magát a várat felgyújtotta, s hadaival szintén Bécsbe szökött.

A török had a porrá égett várost nem bántotta, hanem tovább folytatta útját Bécs felé. Pannonhalma ezalatt meghódolt a török had után vonuló János-párti katonáknak.

Bécs sikertelen ostroma után a helyzet ismét megváltozott. Alig hagyta el a török a Dunántúlt, Ferdinánd király vezéreit november elején az elveszített területek visszafoglalására küldte. Míg Bakich Pál a Duna balpartján nyomult előre, addig gróf Salm Miklós hadai előbb Győrt, majd Pannonhalmát kerítették kézre, a melyet földúltak és kifosztottak. Még az egyházi edényeket is elrabolták, a melyek azután a kamara birtokába kerültek.

A pénz szűkében levő Ferdinánd király 1530 márcz. 28-án, Pannonhalma elfoglalásakor, a monostorban talált drágaságokat be akarta olvasztatni s Bécs város építésére kívánta fordítani. (Pannonh. Benedekr. Tört. III. 71.)

Bakich Pál, a ki még 1527 őszén János király hívei közé tartozott, bőkezű jutalmat nyert Ferdinándtól, a miért átpártolt. Ferdinánd nemcsak a János király pártján levő Héderváry István hédervári birtokait, de a betöltetlen győri püspökség jövedelmeit is oda adta neki. Bakich zsarnoki uralmát hét évig nyögte a város és a káptalan, míg végre 1537-ben megszabadult tőle s ekkor Fels Lénárd lett a győri várparancsnok.

Szulejmán 1532-ben harmadízben vezetett hadat Magyarországba. Ezúttal ismét Bécs ellen indult, de Kőszeg vitéz kapitánya, Jurisich Miklós feltartóztatta diadalmas előrenyomulásában. Kőszeg sikertelen ostroma után, szeptember havában egy török csapat Pannonhalmát vette ostrom alá. Bakich Pál vitézül megvédelmezte azt, majd huszárainak élén megtámadta a visszavonuló 331török hadat és sok ezer embert levágott, vagy foglyul ejtett. (Pannonh. Benedekr. Tört. III. 298.)

Bakich Pál 1533 május 3-án lemondott a kapitányságról s eltávozott Pannonhalmáról. Előbb azonban visszaadta az apátságnak mindama kincseket és egyházi szerelvényeket, a melyeket a német zsoldosok Pannonhalma elfoglalásakor elraboltak. Utódává 1533-ban Ferdinánd Laky Balázst nevezte ki, de az sem volt jobb elődénél; 1534-ben Tolnai Máté apát panaszára Peregi Albertet küldték helyébe. Laky csak hosszas vonakodás után adta át a várat, de sem ő, sem Kamánczi Gergely Deák nem maradtak meg sokáig Pannonhalmán, a melynek várnagya 1535 tavaszán Székely András volt. (U. ott III. 301.)

Fels Lénárd 1537-ben hozzáfogott Győr megerősítéséhez. Ferdinánd király 254 sánczásó legényt küldött e végből Győrbe, a kik az egész várost körülsánczolták. Az erődítési munkálatokat a Ferdinándhoz visszapártolt Nádasdy Tamás királyi tárnokmester folytatta, a ki e czélra Pozsony, Sopron, Vas, Győr és Veszprém vármegyék jobbágyságát közmunkára hajtotta. Ezek a munkálatok még javában folytak, midőn Enyingi Török Bálint, összeveszvén Bakich Pállal, odahagyta Ferdinánd táborát s ettől kezdve János király pártjára állott. 1539 febr. 25-én Pápáról Győr alá csapott s az erődítési vonalon kívül álló városrészeket felgyújtotta, és a vidékkel együtt elpusztította.

János király halála után, majd Buda várának török kézre jutásával Győr mindegyre nagyobb szerepet kezd játszani a magyar haditörténetben. Mint véghely, teljesen katonai várossá lett s környéke szüntelen ki volt téve támadásoknak.

Buda visszafoglalása czéljából Ferdinánd király 1542 nyarán Joachim brandenburgi választó vezérlete alatt 28.000 főnyi zsoldos hadat küldött Magyarországba, de ez a sereg rendkívűl lassan gyülekezett s lomhán haladt előre, elpusztítva mindent, a merre áthaladt.

Az Ungnád János steyer kapitány parancsnoksága alatt álló 10.000 magyar lovas már júliusban Győr alá érkezett, majd júl. 18-án a fősereg is elindult Rajkáról Győrbe, a hol 8 napig állomásozott s innen aug. 30-án folytatta tovább útját Komárom felé. (Századok, 1880. évf. 627.)

A brandenburgi választó kudarcza nagy rémülettel töltötte el Ferdinándot. Már ez évi decz. 17-én megparancsolta Nádasdy Tamás országos főkapitánynak, hogy Győr megerősítését minden eszközzel igyekezzék előmozdítani. A következő év (1543) márcz. 18-án Várdai Pál esztergomi érsek, mint kir. helytartó, szintén felszólította a vármegyét, hogy Nádasdynak mindenben segédkezet nyújtson. (Fehér Ipoly i. m. 500). Szulejmán szultán 1543-ban újból megindította a háborút, a melynek folyamán Esztergom, Tata, majd Székesfehérvár is török kézre került. Az utóbbinak elestével a vármegyének délkeleti része, a mai pusztai járás is török uralom alá jutott s a székesfehérvári szándsákhoz osztatott be. Mialatt a török had egymásután vívta meg a dunántúli várakat, azalatt Győr körül mintegy 40.000 főnyi had gyűlt egybe, a mely nagyrészt az osztrák örökös tartományok zsoldosaiból állott; de voltak közöttük magyarok is, mint Verbőczy Imre, az István fia, Bakich Péter, Zrinyi Miklós, Báthory András és csapataik. A mint azonban a zsoldos had megtudta, hogy a szultán Budáról eltávozott, felmondta az engedelmességet; így az egész hadi vállalat dugába dőlt. (Millenn. Tört. V. 245.) Alig hagyta el a török ellen összegyűjtött császári had Győr vidékét, Tournir Fülöp parancsnoksága alatt olasz zsoldosok kerültek Győrbe. 1546-ban spanyolokat hoztak az őrség közé, de mivel Győr környékén a török portyázások napirenden voltak, magyar lovasokat is fogadtak fel, a kiknek kapitányai szintén magyarok voltak.

Fráter Györgynek, Erdély nagynevű államférfiának meggyilkoltatása alkalmúl szolgált a töröknek arra, hogy a háborút megújítsa. Khadim Ali budai basa, a herélt, 1552 nyarán hirtelen Veszprém alatt termett s annak várát június 1-én elfoglalta.

Ferdinánd előbb Pallavicini Sforzia vezérletével hadat küldött Győrbe, a mely rövid itt-tartózkodása alatt mindent kiélt és elpusztított. Maga a vezér is gyűlöletessé tette nevét féktelen zsarolásaival, a melyeket a győri polgárokon és a káptalanon elkövetett. Harczi babérok szerzésére azonban nem volt alkalma, mert a török Veszprém elfoglalása után Hont vármegyébe tette át a háború 332színhelyét, s maga Pallavicini Sforzia Teuffel Erazmus hadához csatlakozva, aug. elején Palástnál török fogságba került.

Ferdinánd király ekkor Móricz szász herczeg vezérlete alatt 11.000 főnyi hadat küldött ismét Magyarországba. Ez a had hajón érkezett Győr alá s ott ütött tábort, de tovább nem jutott. Móricz herczeg, a helyett, hogy Eger felmentésére sietett volna, még okt. 16-án is Győrött vesztegelt, mikor pedig megtudta Eger felszabadúlását, egyszerűen visszafordúlt, s magával vitte a kifosztott győriek átkát.

A német had táborozását követte az országszerte elharapódzott pestisragály, mely a lakosságot borzasztó helyzetbe juttatta. (Fehér Ipoly i. m. 500. Millenn. Tört. V. 328.)

A háború mindazonáltal tovább folyt. A rendek az 1555. évi országgyűlésen minden száz jobbágy után két állandóan katonáskodó embert szavaztak meg; Pozsony, Komárom és Győr vármegyéknek ily módon alakúlt katonasága Győr és Komárom körűl állomásozott s kapitányát a nádor nevezte ki. (1555 : IV. t.-cz.) Az 1556. évi IV. és X., valamint az 1557 : VI. törvényczikkek ismételten foglalkoznak Győr megerősítésével, a mely czélra Pozsony, Győr és Moson vármegyék közmunkáit rendelték ki. Ez időtől kezdve Győr mindegyre nagyobb jelentőségre emelkedett s most már nem csupán végvárként szerepelt, a melynek rendeltetése a német birodalmat a török támadástól megvédelmezni, hanem e mellett a magyar hadiszervezet egyik székhelyévé lett.

Midőn az országgyűlés sürgetésére az ország két főkapitányságra osztatott fel, az egyiknek székhelyét Győrbe helyezték. 1558-ban nyolcz évre békét kötöttek a törökkel s ezt az időt a város rendszeres, terv szerinti megerődítésére használták fel. Az erődítési munkálatok gróf Salm Egon győri főkapitány, Thanhauser György főhaditanácsos és Faraboso Péter császári építőmester felügyelete alatt folytak. A várost mély árkokkal húzták körül, melyekből a víznek sohasem volt szabad kifogynia, s az eddigi palánk helyett erős téglafalakat alkalmaztak. Győr külvárosait, Újvárost, Révfalut és Pataházát pedig erős karópalánkokkal vették körül. E munkálatok 1566-ban nagyjából már készen állottak; Győr város akkori alakját Aginelli Miklósnak a helyszínén rajzolt képe tünteti fel az 1566. évből. (l. Szávay Gyula i. művében, 41. és 98-99. l.)

Miksa trónraléptével a harcz újra kitört. Szulejmán szultán 1566-ban még egyszer rászánta magát egy magyarországi háborúra. Miksa, a ki erről a haditervről nem volt kellőleg tájékozva, Bécs városát akarta minden eshetőséggel szemben biztosítani, s e végből 50 ezer lovas és 80 ezer gyalogosból álló hadát Győr és Abda között vonta össze. Aug. 15-én Miksa is megérkezett Bécsből Ferdinánd főherczeggel a győri táborba; kívüle még megjelentek Oláh Miklós esztergomi érsek, Báthori András, Verancsics Antal egri, Pál nyitrai és Forgách Ferencz váradi püspökök; azonkívül még olasz és franczia önkéntesek is voltak Guise Henrik herczeg vezérlete alatt a táborban, sőt Németalföldről Orániai Vilmos herczeg is eljött testvéreivel.

A tábort utóbb Győr és Gönyü között helyezték el, a honnan egyes csapatok, leginkább magyarok, nem egyszer csaptak ki a hódoltsági részekre zsákmányolás czéljából.

Mialatt Szulejmán Szigetvárt ostromolta, a hatalmas keresztény tábor tétlenül vesztegelt Győrnél. A székesfehérvári basa tett ugyan kísérletet a tábor megtámadására, de oly csekély erővel rendelkezett, a melynek visszaverése a keresztény seregnek nagyobb gondot nem okozhatott. Szigetvár eleste után (szept. 8.) a nagyvezír a hős Zrinyi Miklós fejét Budára küldte, melyet a budai basa gróf Salm Egon győri parancsnoknak veres bársony takaróban, a következő sorok kíséretében továbbított: "Legbátrabb vezéretek fejét küldöm, melyre a jövőre is nagy szükségetek lenne". A török küldött szept. 27-én érkezett Győrbe; Miksa király átvette a Zrinyi fejét, s azt a gyászszertartás után Abdára vitette, a honnan Tahy Ferencz és Batthyány Boldizsár Csáktornyára szállították.

Harmadnapra, - szept. 29-én virradóra, - a bécsi kapu körül tűz ütött ki, a mely erős éjszaki széltől élesztve, csakhamar elharapódzott. A város ekkor már tömve volt beteg katonákkal, a kik nagyrészt az idegen zsoldosok sorából kerültek ki, s a kiket a szokatlan égalj és táplálék erősen megviselt. A betegek egy része megfulladt, vagy a lángok között lelte halálát. A tűz átcsapott az Újvárosba is, sőt a szél felhajtotta a lángokat a régi várba, hol a székesegyházat, 333a lőporos tornyokat és a főparancsnoki lakot csakis gróf Salm Egon elszántsága mentette meg a pusztulástól. A tűzvész az egész városra elterjedt, sőt Oláh Miklós érsek táborába is átcsapott, de Forgách Ferencz váradi püspök erélyes intézkedéseinek sikerült azt ott elfojtani.

Hogy mi okozta e roppant veszedelmet, nem lehetett kideríteni; a rémes nap folyamán a németek az olaszokat okolták a vész előidézésével, viszont az olaszok a németekre hárították e vádat, mire egymást gyilkolták. A német zsoldosok egy része, felhasználva a tűzvész okozta általános zavart, a mit csak lehetett, elraboltak. Miksa király a tűzvész után csakhamar szétoszlatta a tábort, s az idegen zsoldosok, bár törököt alig láttak, erősen megfogyatkozva, haza mentek; számukat a járvány is nagyon leapasztotta. (Millenn. Tört. V. 378., Szávay Gyula 41-43., Fehér Ipoly 501.)

Miksa még a szerencsétlenség napján kifejezte abbeli kívánságát, hogy a város újjá épüljön. A szükséges munkálatok 1567-ben kezdődtek; katonai mérnökök jelölték ki az egyes utczák irányát s e mellett az erődítmények építését is folytatták. Győr az ekkor nyert alakját egészen a franczia háborúk idejéig megtartotta.

Az építkezési munkálatokat gróf Salm Egon főkapitány vezette, a ki 1575-ig maradt meg e tisztében. Ritka becsületességeért a polgárság is megkedvelte, viszont ő is szerette a magyarokat s idegen létére nyelvünket is megtanúlta. Főleg az ő kezdeményezésére újította meg Miksa király az új szultánnal a békét.

1567-től 1593-ig, vagyis teljes huszonöt évig hivatalos békét élvezett a vármegye; de azért a végeken szakadatlanúl folyt a küzdelem a végbeli vitézek és a török martalóczok között. A csatározások főleg 1575-től kezdve ismétlődtek sűrűn, a mióta III. Murád szultán ült a trónon, a kinek gyengeségét a magyarországi basák felhasználták, s egyre-másra folytatták rablókalandjaikat. 1575 nyarán egy török csapat Marczaliból öt embert, Móriczhidáról egy ménest hajtott el, s Győr egyik külvárosát felgyújtotta. (Millenn. Tört. V. 424.)

A folytonos harcz következtében a vármegye népe is mindegyre jobban pusztult és szegényedett. 1553-ban 46 helységben 238 jobbágytelket (portát) írtak össze; 4 helységet és Győr várost nem említi az összeírás. 1577-ben már csak 94 szabad és 123 hódolt porta fordúlt elő az összeírásban. A következő években némileg kedvezőbbé válik a helyzet. 1578-79-ben 148 szabad és 223 hódoltsági porta után vetik ki az adót, 1582-ben pedig 152 szabad és 270 hódoltsági porta szolgáltatja az adóalapot. 1588-ban a szabad, vagyis a királyi területhez tartozó porták száma ismét 142 1/4-re apadt, ellenben a hódoltsági részeké 287 1/2-re emelkedett. Az 1593-94. évi adóösszeírások szerint a vármegye területén 159 szabad és 275 hódolt porta volt. A XVI. században ez volt az utolsó adóösszeírás a vármegye területén, miután Győr elestével a vármegye legnagyobb része behódolt a töröknek.

Midőn a szultán 1593 nyarán megizente a háborút, gróf Hardegg Nándor győri főkapitány Pálffy Miklóssal, Zrinyi Györgygyel, Nádasdy Ferenczczel és Huszár Péterrel, Pápa vitéz kapitányával egyesülve, Székesfehérvárt igyekezett visszaszerezni, s bár a nov. 1-én megkísérlett rajtaütés nem sikerült, Hardegg dús zsákmánynyal tért vissza Győrbe.

A beállott őszi idő egyelőre véget vetett az ellenségeskedésnek, de a következő (1594.) év tavaszán újból kitört a harcz. Mátyás főherczeg, az alsómagyarországi sereg fővezére, már kora tavaszszal Győrött volt, a hol ekkor javában folytak a hadikészülődések. A megyét felkelésre szervezték, mire a Révfaluban egybegyűlt nemesség április hónapban indúlt el az Esztergomot ostromló fősereghez.

Esztergom sikertelen ostroma után Mátyás főherczeg június hó elején seregét előbb Komáromba, majd onnan a Szigetközbe vezette, a hol Kis-Bajcs és a Duna között, a ma már elpusztúlt Eszthergető falu mellett, sánczokat emeltek. Ezt a helyet mai napig táborhelynek nevezik. A sereg balszárnya Vének és Bácsa között helyezkedett el, míg az Eszthergetőtől Vénekig nyúló Kis-Duna-part fedezetlenül maradt.

Szinán nagyvezir július 22-én Tatát elfoglalván, Hasszán budai basát 5000 emberrel Pannonhalma alá küldte, a mely erősség Baranyai Pál főapát hősi védelme ellenére, Zádori János várkapitány és az őrség gyávasága miatt, csakhamar török kézre került. A vár elfoglalása után az életben maradt benedekrendi 334szerzetesek elmenekültek. Baranyai főapát ellen, a kit azzal vádoltak, hogy a vár átadásába beleegyezett, Fehérkövy István királyi helytartó vizsgálatot indított, a mely azonban a főapátot teljesen tisztázta, de ez már nem sokat segített a dolgon. Pannonhalma elfoglalása jelentékenyen megkönnyítette a törökök további hadműveleteit, mert onnan a környéket, de különösen a Győr körül táborozó királyi had mozdulatait szemmel tarthatták. (Fehér Ipoly i. m. 598-599; az évszám tévesen 1593-ra van téve.)

Ily körülmények között szinte érthetetlen, hogy akár a győri főkapitány, akár Mátyás főherczeg semmit sem tett Pannonhalma érdekében, pedig a fürge török lovasság már június közepén Győr körül kalandozott, s 19-én kisebb csatája is volt a várbeli őrséggel.

Mire Szinán Győr alá ért, Mátyás főherczeg bőven ellátta e nagyfontosságú várat eleséggel és lőszerrel, s annak védelmét kegyenczére, gróf Hardegg Nándorra bízta, a ki mellett Perlin Miklós viselte az alkapitányi tisztet. Az előbbi rossz hadvezér, hitvány katona volt, a kinek keze alatt Győr, akkoriban az ország legnagyobb s leghatalmasabb erőssége, csakhamar elveszett.

Terünk nem engedi, hogy az ostrommal részletesen foglalkozzunk, e tekintetben tehát az eddigi írókra utaljuk az olvasót. (1. Szávay Gyula Győr város monogr. 47 stb. lapok, Kozics László Hadtört. Közl. 1891.) Szinán Gönyőtől Szabadhegyig helyezkedett el táborával, a melynek jobb szárnya a Dunára, balszárnya pedig Kis-Megyernél, a Pándzsa eréből kialakúlt halastóra támaszkodott. Megérkezte után az önkénteseket (szerdengecsdi) sánczásásra rendelte, s a sánczokról a várba ágyúztatott.

Aug. 5-én 4000 török lovas Véneknél átúsztatott a Dunán; átérvén, Szőgyére rohantak, de Mátyás főherczeg hada nagy veszteséggel visszaszorította őket. Hasonló sors érte aug. 8-án a Dunán átkelt 3000 tatárt is.

A várbeliek aug. 9-én és 11-én erős ágyúzás közben kirontottak a török táborra. Aug. 28-án Pálffy Miklós 5000 vitézzel a várba jött s innen a székesfehérvári kapun át tört a törökökre; e kirohanás meglehetős zavart támasztott a török táborban s annak teljes szétrobbantását eredményezte volna, ha a várbeliek, vagy Mátyás főherczeg azt kellőkép támogatják.

Szinán nagyvezirnek egész haderejét fegyverbe kellett szólítani a támadók ellen. A túlerővel szemben Pálffy és környezete csakhamar hátrálni kényszerült. Königsberger Imre, a kinek vörös kabátosai egészen a szabadhegyi szőlőkig üldözték a török had balszárnyát, elesett, Huszár Péter, a vitéz pápai kapitány karját veszítette; Pálffy életét is csak Dersffy Ferencznek jól irányzott lövése mentette meg, melylyel a vele küzdő törököt megölte. (Fehér Ipoly i. m. 503.)

E támadás után Szinán, hogy a várbelieket a főseregtől elzárja, a Dunát áthidalta, a melynek befejeztével, szept. 9-én, a török had megkezdte átvonúlását a Szigetközbe; innen a főherczeg hadát heves harcz után visszaszorította. Ez a had most részben Abda, részben pedig Hédervár felé vonúlt vissza a legnagyobb rendetlenségben. A Hédervár felé menekülőket a török utólérte, s a 2000 főnyi fedezetet lekaszabolván, 120 ágyút, 200 terhelt hajót, tömérdek lőszert, sőt a hadipénztárt és a főherczeg drága asztali készletét is zsákmányúl ejtette.

Mátyás főherczeg, visszaveretése után, szept. 13-án a várost teljesen körűlzárta és újabb rohamot vezényelt, de úgy ez, mint az öt ízben egymásután megkísérlett ostrom visszaveretett.

Bár a török sereg helyzete sem volt ekkor már kedvező, mert a katonák az éhségtől sanyargatva s a sikertelen ostromban kimerülve, elkedvetlenedtek és haza vágytak, mégis sikerült nekik szeptember vége felé, a várparancsnok gondatlansága folytán, a bástya déli oldalán rést ütni, ezzel Győr sorsa meg volt pecsételve. Hardegg, noha Mátyás főherczeg ismételve biztosította a vár felmentéséről, szept. 29-én átadta a vár kulcsait Szinán öcscsének, Hasszán bégnek s még aznap Perlin alezredessel kivonúlt a városból, és Öttevény felé elvágtatott, sorsára bízván a sereget, melyet a török vagy lekaszabolt, vagy foglyul ejtett. (Fehér Ipoly i. m. 504.) Szinán Győrt a budai vilajetbe kebelezte be s Ozman basa alatt nagy őrséget, 3000 janicsárt, 1000 vértes lovast, 300 tűzért és 2000 nefert hagyván ott hátra, Komárom ellen indult.

Győr eleste nagy rémületet okozott Bécsben, sőt Németországban is. A szemrehányás természetesen Hardegg ellen fordúlt, a kit haditörvényszék elé állítottak, s ennek ítélete alapján 1595 jún. 15-én kivégezték.

335Győr eleste után a török-tatár lovasság egész a határszélekig kalandozott, s útközben mindent felégetett, vagy elpusztított.

A törökök Győrt teljesen átalakították. A székesegyházból fegyvertár, istálló és lőporraktár lett; a többi templomokat török mecsetekké változtatták. A dunaparti bástya fölé őrtornyot építettek, a melyre szélzászlóul a híres győri vaskakast tűzték ki.

A város ezzel teljesen elveszítette keresztény jellegét. A lakosság nagy része még az ostrom előtt elmenekült, vagy az ostrom alatt esett el. Kutassy János győri püspök a káptalannal Sopron vármegyében vonta meg magát; hasonlókép kiszorúlt Győrből a vármegye is, melynek hatásköre úgyszólván megszünt, mert a vármegye területének legnagyobb része török uralom alá jutott.

Győr visszafoglalását már 1595-ben tervezte a bécsi kormány, de csak két év múlva tett erre nézve kísérletet.

1597 szept. 9-én Miksa főherczeg vezérlete alatt - a török írók szerint - mintegy 45.000 ember kezdte ostromolni Győrt, de szept. 26-án, arra a hírre, hogy Mehmet, Ahmed és Veli basák vezetésével felmentő sereg érkezik, a főherczeg abba hagyta az ostromot s Komáromba menekült, miután a nagy mennyiségű élelmi- és ostromszert vagy elégette, vagy zsákmányúl hagyta vissza. (Szávay Gyula i. m. 52. Fehér - Ipoly i. m. 505.)

Ennek a hadjáratnak azonban mégis volt némi eredménye Győr vármegyében. Ugyanis, még mielőtt Miksa főherczeg Győr ostromához fogott volna, 5000 embert küldött Berstein vezérlete alatt Pannonhalma visszafoglalására, a ki azt a meglepett töröktől csakhamar vissza is szerezte. (Fehér Ipoly i. m. 599.)

A török már annyira biztonságban érezte magát Győrben, hogy a szükséges őrködést is elmúlasztotta. A vár őrsége 5-6000 emberből állott, de ezek legnagyobbrészt családos emberek lévén, ott tartózkodtak künn, a falvakban élő családjuknál. Így az 1598. év elején, a mikor senki sem gondolt támadásra, szintén igen sokan mentek ki övéikhez a falvakba s a váron kívül tartózkodtak.

Pálffy Miklós, a ki Komáromból egész télen át folyton szemmel tartotta Győrt, mindezekről értesülvén, rajtaütéssel akarta a várost visszaszerezni. Tervét közölte Schwarzenberg Adolffal, a királyi hadak fővezérével, a ki készséggel támogatta annak kivitelében. Miután Komáromban meghányták-vetették a rajtaütés tervét, márczius 27-én elindultak egész csendben; még katonáikkal sem tudattak semmit, nehogy azok megijedjenek vállalatuk merészségétől.

5150 főnyi sereggel márczius 27-28-a közötti éjjelen érkeztek Győr alá. A fehérvári kapu be volt ugyan csukva, de a felvonóhíd leeresztve állott, a kapu mellett levő őrszobában pedig csak egy török gyermek aludt, a ki az őrszolgálatot teljesítette. Törökül tudó huszárok közeledtek most a kapuhoz, s magokat török élelem-szállítóknak adván ki, beszédbe elegyedtek a gyermekkel, miközben Lamars gépész egy Bécsben készült hatalmas petárdát illesztett a kapuba. A petárda éjjel 1 órakor felrobbant, széttörte a kaput, melyen át a katonaság Orsich, Lopez, Strassoldo, Werlein, Huyn és Thököly Sebestyén vezetése mellett seregestűl tódult be a várba. A meglepett őrség kétségbeesetten védekezett, az ostromlók pedig utczáról-utczára nyomultak előre s szinte minden talpalatnyi földet véres küzdelem árán szereztek vissza. Öt órai harcz után, márczius 28-án virradóra, Győr óriási zsákmánynyal együtt ismét a magyar király birtokába került.

A mindkét részről rendkívül elszánt és heves harcz sok áldozatot követelt. A törökök közül 1400-an hullottak el s a nőkön és a gyermekeken kívül 300-an kerültek fogságba. Az elesettek között volt Ali basa várparancsnok, Omer aga, a ki a felső várba vonult, s ott kíséretével az utolsó leheletig harczolt. Pálffy és Schwarzenberg 500 embert veszítettek, a nagyszámú sebesülteken kívül.

Győr visszaszerzése nagy örömöt keltett Európaszerte. Pálffy és Schwarzenberg iránt sokfélekép nyilvánult a hála és elismerés; Ausztriában emlék-kereszteket állítottak Győr visszafoglalásának örömére és számos egykorú kép örökítette meg a nevezetes hadi eseményt.

Áprílis 3-án Rudolf király személyesen jelent meg Győrött, hogy a küzdelem lefolyásáról közvetetlen értesülést nyerjen; ez alkalommal Pálffyt és Schwarzenberget gazdagon megjutalmazta. Az előbbinek a pozsonyi grófságot és uradalmat, utóbbinak 100.000 aranyat adományozott.

336Győr erődítményeit még ebben az évben kijavították és helyreállították. Május 17-én Báthori Zsigmond erdélyi fejedelem érkezett Győrbe, a kit Pálffy, Nádasdy és Schwarzenberg fogadtak; tiszteletére a magyar és vallon ezredek ebéd után lovagjátékot rendeztek. Ezen Mátyás főherczeg, a király testvére is megjelent. A mérkőzésben résztvevő Pálffy egy franczia tiszttel viaskodott s azt dárdájával kivetette a nyeregből. (Szávay Gyula i. m. 169.)

Győr visszavételével a vármegye legnagyobb része felszabadult a török iga alól, azonban az utolsó évek alatt annyira elpusztúlt, hogy 1609-ig nem akadt benne adófizető község. Az 1596-1604. évi adóösszeírásokban a vármegye községei mind elpusztúltaknak vannak feltüntetve. Még 1604-ben is nagyon kevesen jöttek vissza a régi lakosok közül, a kik annak idején a törökök elől elmenekültek. Sokkal nagyobb bajt okoztak azonban az idegen zsoldos hadak; ezek a töröknél is jobban pusztították a vidéket, minek következtében a visszatérő jobbágyság ismét odahagyta faluját.

Az 1602. évi pozsonyi országgyűlésen Győr vármegye akkori viszonyairól a következő panaszos sorok kerültek forgalomba:

"A világ minden részeiből kihozott segélyhadak itt vonulnak át, itten táboroznak, átvonulás közben itten élelmeztetnek ingyen, itt szedetnek össze, itt szerveztetnek; a táborok innen élelmeztetnek, háborúzás után itt pihennek, s kinyugvás után innen szélednek haza... Minden katona, külföldiek és hazaiak, már nemcsak a nép és jobbágyok, hanem az urak, nemesek és papok birtokait is megtámadják, minden jószágot elrabolnak, a templomokat feltörik, a sírokat felássák, a kihánt csontokról és tetemekről - eddig még hallatlan gonoszsággal - a halotti ékességeket levonják; a gazdákat ütik-verik, a nőket férjeiktől, a gyermekeket szüleiktől, gyenge leánykákat testvéreiktől, ártatlan és szemérmes szűzecskéket családaiktól elrabolják; s ezeket - oh Isten, könyörülj a magyar nemzet ennyi nyomorúságán - bordélyba hurczolva, meggyalázzák; a nőket, leányokat és gyermekeket, nagy váltság mellett bocsájtják vissza férjeikhez és szüleikhez s ily gyalázat és megszégyenítés mellett látván, hogy mennyire elhagyattunk, az ő kicsapongásaik pedig büntetlenül elnézettek, az Istent, fejedelmet és minden törvényhatóságot káromolják. A népek ezen csavargók megtámadásai által házaikból kiűzetvén, azok dühösségétől menekülni, családjaikkal együtt a táborban és várakban szűkölködve vonják meg magokat. A jobbágyok, miután lakhelyeik a katonaság által felégettettek, vagy azokból kiűzettek, mint az oktalan vadállatok, hegyek, havasok, erdők és kősziklák között lappangva, legkeservesebben nyomorognak, meghalni óhajtván inkább, mint e kínos halálnál keserűbb életet küzdeni; mert az erdők, hegyek és rejtekhelyek sem védik szegényeket, ott is kinyomoz mindent a zsiványok ügyessége s a felkutatottakat, a föld üregeiből is kivájja és az öltönyeiktől megfosztottakat iszonyúan megverve, mezítelenül kergeti szét, kor-, nem- és állapot-különbség nélkül senkit sem kímél, mindenki iránt egyenlő szilajsággal viseltetik, az alispánokat, szolgabírákat és más tisztviselőket, még adószedés közben is kifosztja, a kifosztottakat kegyetlenül elveri. Ennyi keserű szenvedés után sok nemes család ivadéka, kik valaha élelemben és öltönyben állapotukhoz képest dúslakodtak, most daróczczal és pokróczczal ruházkodva, éhesen és rongyosan, házankénti koldulásból tengenek." (Szávay Gy. i. m. 170-171.)

Az országgyűlés intézkedett ugyan az idegen zsoldosok ellen, de nem sok sikerrel, mert még 1604-ben is olvasunk a vallon-német katonák garázdálkodásairól. (Haditört. Közl. 1896, 225.) Pedig szinte alig múlott el egy év, hogy nagyobb had ne időzött volna Győr vidékén. 1601-ben Fülöp Emánuel, 1603-ban Rusworm táborozott Győr alatt. Különösen az utóbbinak katonái garázdálkodtak legtöbbet, de a vezér sem volt különb náluk; folyton ivott, kártyázott; e mellett kölcsönökért zsarolta ismerőseit, gyűlölte és folyton gyalázta a magyarokat, pedig azt a csekély sikert, a mit hadjáratai alatt felmutathatott, csakis magyar katonáinak köszönhette.

Az idegen zsoldos-hadak pusztításai, a vallásüldözés és a közjogi sérelmek csakhamar általános elégületlenséget keltettek országszerte, a mely 1604-ben nyílt felkelésben tört ki. Ennek élére Bocskay István, nemzeti történelmünk egyik ritka tökéletes alakja állott, a ki a dunántúli magyarsághoz még 1605 337tavaszán felhívást intézett a csatlakozásra. Midőn Némethy Gergely hajdúvezér csapatai megjelentek e vidéken, az egész vármegye a felkelőkhöz állott, egyedül Győr, a melynek parancsnoka ekkor báró Oettingen volt, maradt meg Rudolf mellett.

A törökök, felhasználva a felkelésből eredő belzavarokat, 1605-ben és 1606-ban egész Győr város kapujáig portyáztak, a mely alkalommal több győri katonát levágtak, s a mezei munkások közül mintegy 200-at elhajtottak. (Fehér Ipoly i. m. 505.)

II. Mátyás király trónraléptével némileg békésebb idők köszöntöttek be. A bécsi, majd a rákövetkező zsitvatoroki béke egyidőre véget vetett a belháborúknak és a török támadásoknak, s ezt az időt Győr város erődítéseire és az utolsó évtized alatt okozott pusztítások helyreállítására használták fel.

II. Mátyás király 1609 január 28-án kelt kiváltság-levelével megerősítette a város régi szabadalmait; a város polgárait pedig kivette a királyi tisztviselők mindennemű hatósága alól s őket régebbi kiváltságaik értelmében, egyedül a káptalan földesúri hatósága alá helyezte.

1612-ben Vaicas Száva vezetése alatt több rácz család telepedett Győrbe. Ezek a káptalan újvárosi földjén találtak otthonra, a mely róluk Rácz-városnak neveztetett. Az új bevándorlók a káptalannal szerződést kötöttek, s ezzel jogállásuk megállapítást nyert.

Győr vármegye közállapotairól a XVII. század első felében főleg az 1609. és 1619. évi összeírások nyújtanak adatokat. Különösen becsesek ez összeírások azért, mert feltüntetik a hódoltsági terület határait, úgyszintén a törökök, valamint az utolsó évtizedek háborúi által okozott pusztításokat is.

Az 1609. évi összeírás szerint a vármegye a következőleg oszlott fel:

I. Vincze György szolgabíró járása (a mai pusztai és sokoróaljai járás.) Csanak (pusztán áll), Kis-Baráti (pusztán áll), Nagy-Baráti, Nagy-Nyúl, Kis-Nyúl (elpusztult), Nagy-Écs, Kis-Écs (elhagyatott), Szent-Márton város, Táp, Ravaszd, Szak, Told, Tarján, Borba; Néma, Szent-Imre, Sáagh, Peér, Eörkény, Mindszent, Örs, Szentmiklós-Alapja, Szentbereczk-Alapja, Böny, Gönyő, Szent-Iván (az utolsó 16 elpusztultnak van feljegyezve), Kajár, Kis-Pécz, Felpécz, Szerecsen, Gyömöre, Gyarmat, Csikvánd, Malomsok, Marczaltő, Móriczhida, Téth, Szemere, Homoród, Szent-Mihály, Szent-Miklós (részben elhagyott), Koronczó (elpusztúlt), Szent-Pál, Ménfő és Gyirmót (mind a három elhagyatott). Ez a járás teljesen a hódoltsághoz tartozott.

II. Szigetközi járás, Szalay Tamás szolgabírósága alatt: Kenderes-Medve, Egyházas-Medve, Kulcsod, Radvány, Nyárád, Balony, Patas, Zámoly, Dunaszeg, Szent-Pál, Ásvány, Otovány, Ráró, Hédervár, Vének, Ujfalu, Réwfalu;

III. Szeghi, másként Szücs György szolgabíró járása: Győr város, Pinynyéd, Abda, Börcs, Öttevénysziget, Ikrény, Patona, Csécsény, Kóny, Kapi, Markota, Fehértó, Sövényháza, Ujfalu, Utaly, Reti.

Az 1619. évi adóösszeírás szerint az egész vármegye területén 150 1/4 jobbágytelek (porta) volt; ebből Tót, másként Farkas János szolgabíró járásában, (a mai pusztai és a sokoróaljai), a mely teljesen a hódoltsághoz tartozott, 89 portát, a másik két járásban: Szávay Tamáséban 28 1/2, 1/4 és Dallos Jánoséban 32 1/2 portát írtak össze.

A török becsapások meggátlására a vármegye ugyan még a XVI. század végén Abdán (1588-ban) és Mérgesen (1582-ben) várdákat emelt, s ezek közül az abdai várdát 1608-ban megerősíttette, a portyázások még sem szüntek meg, sőt 1611-ben Kis-Baráth is kénytelen volt a töröknek behódolni. (Fehér Ipoly i. m. 543.)

1616-ban Abdán erődített táborhely alakúlt, de az ide helyezett zsoldos őrség több kárt tett, mint hasznot. 1627-ben nem csupán Abda lakossága, hanem a Héderváryak tisztje is panaszt emelt az őrség ellen, Öttevényen elkövetett rablásai miatt. A mérgesi őrség sem volt jobb, mert ebben az évben Poky Gáspár a vármegyei közgyűlésen panaszt emelt ellene, hogy a vidéket károkkal sújtja, lop, rabol és verekedik. (Fehér Ipoly i. m. 568.)

A Kis-Duna átjárójánál Bácsa község lakossága állott őrt. Őreájuk volt bízva a Szigetköz védelme. 1626-ban segítségért folyamodtak a vármegyéhez, a mely azután kérelmükre a szomszédos községek lakosságát is kirendelte a bácsai átjáró őrizetére.

A bécsi békekötés ellenére a protestáns vallási sérelmek az 1609. évi országgyűlésen ismét napirendre kerültek.

A győri katonák még Illésházy nádorhoz fordultak abbeli panaszukkal, hogy kapitányuk vallásgyakorlataikban korlátozza őket, Illésházy azonban nem intézte el sérelmüket, azért az országgyűléshez járultak. A rendek a sérelmet nyomatékosan a király figyelmébe ajánlották, a ki viszont a panaszosok kihallgatását ígérte. Ez az ígéret azonban nem elégítette ki a katonákat. A rendek mégis elérték annak a törvénybe iktatását, hogy a győri alkapitány magyar legyen, s a főkapitány a nádortól függjön és a földesurok joghatóságába ne avatkozzék.

Az 1613. évi országgyűlésen azonban ismét ott szerepel a sérelmek között, hogy a győri alkapitány nem magyar, a főkapitány pedig nem függ a nádortól. (Millenn. tört. VI. 121.)

Az 1618. évi országgyűlésen újból felszólaltak a rendek, hogy a győri alkapitányi tisztség még mindig idegen kézen van; sőt a régi sérelmekhez újabb panaszok járultak, nevezetesen, hogy a főkapitány megtámadta a vármegyei közgyűlésen megjelent nemeseket, megtiltotta az elpusztult házak felépítését a várfalakon kívül, sőt a győri tisztek lefoglalták a mészárszéket, károsítják a püspököt és a kanonokokat az italmérés jövedelmében, meg nem engedett vámokat szednek s a német katonasághoz tartozó mesterembereknek szabadalmakat osztogatnak.

Az országgyűlés végre mégis elért némi eredményt, a mennyiben a XXVI. törvényczikk külön bizottságot küldött ki a győri sérelmek elintézésére. E bizottság tagjai voltak: Telegdy János, váradi püspök, Esterházy Miklós, Pakay Benedek, Szombathelyi György, Moson vármegye, Amadé István Pozsony vármegye alispánja, Chernel István és Marczaltőy Miklós (1618 : XXVI. t. cz.)

Kolonics Ernő, a ki ellen a győriek panaszt emeltek, mindazonáltal megmaradt az alkapitányságban, miután horvát eredetű volt, tehát indigenának kellett tekinteni. (Millenn. Tört. VI. 204.)

A rendek ugyan elegendő biztosítékot szereztek a hadügyi igazgatás túlkapásai ellen, mindez intézkedések azonban csak papíroson maradtak.

Midőn 1619-ben Bethlen Gábor, főleg a protestáns elégületlenekre támaszkodva, kardott rántott, az egész felvidék Pozsonyig, rövid idő alatt hatalmába került. Győr vármegye azonban nem csatlakozott a felkeléshez s ama három vármegye közé tartozott, a melyek nem küldtek a Bethlentől, november 18-ára, Pozsonyba összehívott országgyűlésre követeket. A vármegye állásfoglalását könnyen megérthetjük, ha tekintetbe veszszük, hogy Győrt császári had szállta meg. A beszterczebányai országgyűlésen azonban megjelentek Győr vármegye követei is, hogy Bethlen Gábornak királylyá választása ellen tiltakozzanak, de az egyik követet a rendek majd hogy ki nem dobták az ablakon. (Millenn. Tört. VI. 281.)

Az országgyűlés berekesztése után Bethlen szeptember közepén közel 3000 embert költöztetett át Komárom és Győr között a Dunán, mely had Győr város kivételével az egész vármegyét Bethlen hűségére térítette. 1621 elején Bethlen tényleg ura volt Győr vármegyének, sőt adományokat is osztogatott; így többek között Pátka pusztát Kántor Bálintnak adományozta. De május elején Collalto hada helyreállította az összeköttetést Bécs és Győr között.

A nikolsburgi békekötés után Ferdinánd király 1622 áprílis 3-ára Sopronba hívta egybe a rendeket országgyűlésre, a melynek határozatai közül a II. és a XLII. törvényczikkek érdeklik közelebbről a város és a vármegye történetét. Az előbbi a győri főkapitányt ismételten a nádor alá rendeli, utóbbi a Rába-meder kitisztítása iránt intézkedik.

Midőn Bethlen 1623 őszén másodízben támadt Ferdinánd király ellen, a török felhasználta az alkalmat, hogy újból pusztítson és raboljon a vármegye területén. Mehmet aga, katonáit magyar ruhába öltöztetve, mintha ezek Bethlen felkelő hadaihoz tartoznának, rátört Rábapatonára, a melyet kirabolt. Onnan azután számos gyermeket fűzött rabszíjra, s azokat Székesfehérvárra szállította. 1624-ben egy török csapat Csécsényre törve, három embert levágott, tízet elfogott, a kiket csak nagy váltságdíj lefizetése mellett bocsátott szabadon. (Fehér Ipoly i. m. 558.)

341A gyarmati békekötés után, 1625-ben, Pozsonyban ültek össze a rendek. Ezen az országgyűlésen a győri püspök, a káptalan és a főkapitány közötti viszály kiegyenlítésére kiküldött országos bizottság jelentése is tárgyalás alá került, s annak végleges elintézését az országgyűlés beczikkelyezte (1625 : XVIII.)

Bethlen harmadik támadása alkalmával a törökök ismét Győr vármegye területére törtek. 1626 augusztus 19-én 1500 török jelent meg zászlókkal a szabadhegyi halmokon s közel 200 munkást fűzött rabszíjra, ezenkívül 100 darab ökröt és lovat, valamint a városnak 1500 darabból álló csordáját elhajtotta. Breiner János, győri várkapitány mindezeket tétlenül nézte, a nélkül, hogy a munkásoknak segítségére sietett volna. A török had innen Rába-Patonára tört s azt is kirabolta. (Fehér Ipoly i. m. 506.)

Ezek a pusztítások az 1627-ben kötött szőnyi béke ellenére is szakadatlanul folytak. 1630-ban egy török csapat ismét Győr alatt kalandozott és az Újváros alól marhákat hajtott el. Rábapatona népe, a mely folytonosan ki volt téve a törökök pusztításainak, 1633-ban gróf Mansfeld Fülöp győri parancsnokhoz folyamodott segítségért, de a várparancsnok segély helyett azt a tanácsot adta nekik, hagyják ott a falut s telepedjenek le a városban. A patonaiak azonban nem fogadtak szót, hanem hozzáláttak a helység megerősítéséhez és ott várdát építettek. Ebbe az erősségbe a győri parancsnok német zsoldosokat helyezett. De ebben nem volt köszönet, mert a győri káptalan 1636-ban már arról panaszkodik, hogy a patonai őrség több kárt tesz, mint hasznot. A garázdálkodások csak akkor szűntek meg, midőn 1647-ben a török rátört Rábapatonára és az erődítvényt elpusztította.

1635-ben mintegy 500 török rontott rá Csécsényre; a lakosokat rabszíjra fűzve, sok marhát elhajtottak. Sibrik Pál ottani birtokosnak ez alkalommal 20.000 forint kárt okoztak. Az 1638. évi országgyűlésen ismét felszínre kerültek a protestáns sérelmek, a mely alkalommal a protestánsok a többi között azt kívánták, hogy a győri és a pataházi imaházak helyreállítása iránt még ez országgyűlés intézkedjék. Ez országgyűlés határozatai között ismét ott szerepel a Rába folyó medrének kitisztítása, továbbá a győri püspök, a káptalan és a főkapitányok közötti viszály elintézésének ügye is.

Különösen érdekes intézkedést tartalmaz az 1638. évi XX. t. cz. 2. §-a, mely a Győr városi káptalani alattvalókra vonatkozó pallosjogot Győr város bíráinak, az ottani nemesekre nézve pedig Győr vármegye fő- és alispánjának hatáskörébe utalja.

1638-ban tértek vissza a Benedek-rendűek Pannonhalmára, de a várban továbbra is megmaradt a királyi őrség, mely nem egyszer szállott szembe a törökkel, portyázó kirándulásai közben. 1631 őszén a győri és a szentmártoni kapitányok Zsámbék alá szállottak, a honnan gazdag zsákmánynyal tértek vissza. (Tört. Tár. 1885. 850.)

1641-ben Nádasdy Ferencz katonái táboroztak Győr vármegyében; ezek ellen is tömérdek panasz merült fel, így a többi között az, hogy Kóny helységet kifosztották. De azt már nem tudták megakadályozni, hogy a törökök Ravaszd lakosait Budára és Fehérvárra ne hajtsák, rendkívül terhes közmunkára. (Fehér Ipoly i. m. 550.)

Midőn I. Rákóczy György a svédekkel való egyesülés czéljából 1645 tavaszán a Vág felé közeledett, a szent koronát, a melyet eddig Pozsonyban őriztek, Győrbe szállították. Közel két évig volt a korona Győrben, mig végre 1647-ben Kéry János és Ostrosich Miklós koronaőrök visszaszállították Pozsonyba.

Az 1647. évi országgyűlésen a protestánsok keresztülvitték az ellen-reformáczió fellépte óta elvett templomaik visszaadását. A VI. törvényczikk a zámolyi templomot adta vissza az evangelikusoknak, a IX. törvényczikk pedig megengedte, hogy templomot építhessenek Győr-Ujvárosban, az erődítvényeken belül. Ez az országgyűlés foglalkozott a Draskovich György győri püspök ellen irányult panaszokkal is, melyeket a káptalan és az egyes helységek emeltek; az országgyűlés elrendelte ellene a viszgálatot, s annak foganatosítására az esztergomi érseket, az országbírót, a melléjük rendelt királyi táblai bírákkal és ülnökökkel küldte ki. (1647 : 113 t. cz.)

Ez a bizottság azonban nem járt el megbízásában, ezért az 1649 : XXXVII. törvényczikk az előző országgyűlés e tárgyban tett intézkedéseinek megújításával Széchenyi György elnöklete alatt új bizottságot rendelt ki.

A XVII. század közepén elemi csapások sújtották Győr város lakóit. 1647-ben 175 ház égett le, 1656-ban pedig a város 1/3 része lett a lángok martaléka.

III. Ferdinánd király uralkodása alatt, noha hivatalosan béke volt, a törökök rajtaütéssel akarták Győrt kézrekeríteni. E végből néhányan magyar ruhába öltözve, gabonás szekereikkel bejöttek a városba, míg a többiek kívül foglaltak állást, hogy alkalmas pillanatban ők is beosonhassanak. De egy szegény asszony értesülvén a dologról, jelentést tett a várkapitánynak, mire az becsukatta a kapukat, a gabonát áruló törököket pedig elfogatta és felkonczoltatta. A künn várakozó törökök, mivel semmi életjelt sem kaptak a városba beosont társaikról, rosszat sejtve, eliramodtak. (Szávay Gyula i. m. 277 l.)

1651 márczius 9-én ismét 3000 török nyomult Győr alá; útközben a mezőn dolgozó munkások közül sokakat rabul ejtettek, azon felül sok lábas jószágot hajtottak el. (Fehér Ipoly i. m. 306.)

Az 1655. évi országgyűlés végzései közül különösen a VIII. és a XXX. érdekli közelebbről a vármegye történetét. Az előbbi megújította a győri és a komáromi őrségek kapitányairól szóló 1608 : IX., és X., valamint az 1623 : XXIII. törvényczikkeket; az utóbbi a Rába-szabályozásról intézkedik.

A Lipót király uralkodása alatt, 1659-ben tartott országgyűlésen főleg az idegen katonaság zsarolásai és garázdálkodásai ellen szólalt fel a vármegye közönsége.

Ez országgyűlés több rendbeli intézkedést tett e bajok megszüntetésére. A XXIII. törvényczikk az abdai hídon és a győri kapunál szedetni szokott vámokat eltörölte. Ugyanez a törvényszakasz arról is intézkedik, hogy a Győrbe menő kereskedőktől, a várbeli tisztek vámfizetés ürügye alatt nem csikarhatnak ki többé szolgáltatásokat.

A LX. törvényczikk a Győrben kereskedést folytató katonaságot is megadóztatta.

A LXXXI. t. cz. pedig azt a visszás helyzetet szűnteti meg, hogy a győri sapkacsinálók és más külföldi kézművesek, a kik a német katonaság alá voltak helyezve, más győri lakosokat a sapka-kereskedéstől eltiltottak; a győri polgárok kérelmére az országgyűlés a király elé terjesztette az ügyet, hogy az ottani főkapitányt ily irányban utasítsa, a kinek elhatározását a rendek törvénybe iktatták.

Gonzaga Lajost (1658-1661.) gróf Montecuccoli Raymund követte a győri főkapitányságban, a ki már megelőzőleg az Erdélybe küldött hadsereg parancsnoka, majd az összes magyarországi császári had fővezére lett. Montecuccoli, a védelmi rendszernek híveként, nagy súlyt helyezett Győr hadászati fontosságára, ezért 1661-től 1675-ig terjedő főkapitánysága alatt Győrt elsőrangú erősséggé tette. Az erődítési munkálatok még 1664-ben is folytak; ebben az évben Montecuccoli az összes erődítvények aláaknázását javasolta, tekintettel a törökök nagy várostromló ágyúira; ezenkívül az akkor folyó török háború miatt egy évre kívánta Győrt élelemmel ellátni. (Szávay Gyula i. m. 100 l.) De mint idegen légkörben felnevekedett katona, sohasem tudott és akart a hazai viszonyokkal számolni; Győrt katonai uralom alá hajtotta, sőt a vármegye önkormányzati jogát is minduntalan megtámadta.

Már az 1662. évi országgyűlésen panaszkodik a vármegye, hogy a győri főkapitány Győrben, mint a vármegye székhelyén, a pallosjog gyakorlatát megtiltotta. Az országgyűlés törvénybe iktatta a vármegye panaszát és szükségesnek tartotta annak a hangoztatását, hogy a vármegyéket pallosjoguk gyakorlásában a főkapitányok meg ne akadályozzák. Az elbizakodott fővezérre ez az intézkedés semmi hatással sem volt, s csakhamar újabb viszályba keveredett a vármegyével, a Győr megerősítése körül folyó munkálatok miatt.

Montecuccoli a kitörőfélben levő török háborúra való tekintettel Győrt lázas sietséggel megerősíttette, a bástyákat felépíttette és kijavíttatta, s a fehérvári kapunál újabb sánczokat ásatott. Győr ez erődítési munkálatok következtében a további hadműveletek középpontja s az ország elsőrangú erőssége lőn, s erődítvény-jellegét egész a franczia háborúkig megtartotta.

Mindez előkészületek ellenére Montecuccoli 1663-ban mikor a török sereg betört az országba, nem mozdult ki Pozsonyból, pedig ekkor a fürgelábú tatár had az egész Dunántúlt elpusztította.

343Az 1664. évi hadjárat befejeztével Montecuccoli hadának egy részét Győrben helyezte el, maga pedig Bécsbe tette át székhelyét. Távollétében helyetteseként az alkapitány állott a győri helyőrség élén, a ki Bécsből nyerte az utasításokat.

Montecuccolit 1672-ben a francziák ellen küldött sereg fővezérévé nevezték ki, s ezzel a vármegye megszabadult végre az idegen zsoldoshadak pusztításaitól. Montecuccoli azonban új méltóságában is megtartotta - habár csak névleg, - a győri főkapitányságot, sőt megmaradt benne akkor is, midőn a hadi pályától 1675-ben végkép visszavonult. Utána Esterházy János lett a győri helyettes kapitány; az ő nevét találjuk Lipót 1679. évi kiváltságlevelében.

A mint a császári had elhagyta Magyarországot, hogy a Rajna mentén szerezzen babérokat, a győri helyőrség létszámát is leszállították. Egy 1672-ben kelt kimutatás szerint ekkor Győrben 303 huszár, 269 hajdú, 30 tűzér és 9 más katona volt, míg Szent-Mártonban 50 hajdú és 1 tűzér alkotta az őrséget. (Hadi tört. Közt. 1895.)

A vasvári békével új korszak kezdődik a vármegye történetében. Az elnyomatás első évtizedeiben a bécsi kormány főleg a protestánsok ellen fordult. 1664 után a protestáns elem lassanként kiszorult a vármegyéből és a vármegyei tisztikarból. Csakhamar szabad vallásgyakorlatukat is korlátozták. 1667-ben és 1671-ben még 17 helységben volt protestáns lelkész és templom a vármegye területén, úgy mint Felpéczen, Gyarmaton, Móriczhidán, Mindszenten (Mezőörs határában), Szemerén, Szerecsenben, Tápszentmiklóson, Téten, stb. (Tört. Tár. VII. 45-87.)

A Zrinyi-Nádasdy-féle összeesküvés elnyomása után mindegyre súlyosabbá vált a protestánsok helyzete.

Az ellenük irányuló küzdelem élére maga Széchenyi György kalocsai érsek és győri püspök állott, a ki 1672-52-ben egyházmegyéje területéről mintegy 80 protestáns papot űzött el és a templomokat birtokába vette. (Mill. Tört. VII. 303.)

1673-ban azzal gyanusították a győri protestáns lelkipásztorokat, hogy az Erdélybe menekült bujdosókhoz való csatlakozásra igyekeznek a népet rávenni. E gyanú alapján a győri lelkipásztorokat is elfogták és az akkor ismét működő pozsonyi vértörvényszék elé állították őket. A vértörvényszék előtt sok protestáns lelkész és tanító, részint megfélemlítés, részint rábeszélés következtében nyilatkozatot írt alá, a melyben kötelezték magukat, hogy többé protestáns isteni tiszteletet nem fognak tartani, vagy azon nem működnek közre, továbbá hogy a lázadókkal (értsd a kuruczokkal) mindennemű érintkezést kerülni fognak. Ezeket szabadon bocsátották. A kik pedig megtagadták ennek a kötelezvénynek az aláírását, azokat részint Győrbe, részint Komáromba vitték, a hol fogságra vetették őket.

Ezzel azonban a protestáns lelkipásztorok üldözése még nem ért véget. 1676-ban a főhaditanács meghagyta gróf Esterházy Jánosnak, hogy a Rábamenti prédikátorokat, a kik a lázadókkal czimborálnak s a felkelők közeledését hirdetik a népnek, fogja el s szállíttassa Győrbe. (Maurer i. m. 82-100.)

Csak az 1681. évi országgyűlés vetett véget a protestánsok üldözésének, miután az 1681. XXVI. törvényczikk mindkét protestáns hitfelekezet részére Győrött és Győr vármegyében templom-építésre adott engedélyt.

Mindezek ellenére Győr vármegye lakossága a XVII. század végén még túlnyomólag protestáns volt. Az 1698-ban tartott egyházlátogatás alkalmával a vármegye területén lévő 35 községből csak mintegy 1/3 rész volt katholikus, sőt Győr városában is a lakosság tekintélyes része protestáns volt. (Acsády Ignácz: Magyarország Budavár visszafoglalása korában. 42. l.)

A 70-es években különben sok csapás érte Győrt; így 1670-ben a Rába folyó kiöntése okozott károkat, 1673-ban az Újváros égett le egészen, 1678-ban pedig pestis-ragály uralkodott. (Szávay Gyula i. m. 274. l.)

A sok természeti csapásoknál még súlyosabban nehezedett a jobbágyságra az óriási adóteher, a melyet az udvar, Széchenyi György győri püspök felszólalása ellenére, 1672-ben vetett ki első ízben a vármegyére. Hasztalan tiltakozott a vármegye a törvénytelen adókivetés ellen, a kormány katonaság útján hajtatta be az adót; így is csak mintegy 30%-a folyt be a kivetett adónak, a többi a legnagyobb erőfeszítés mellett sem volt behajtható. 1674-ben Győr vármegyére 5777 forintot vetettek ki, de ennek egy része nem folyt be; az 3441672-1676. években összesen 25.339 frtot vetettek ki, mely összegből 8216 frttal maradt a vármegye hátralékban. (Századok 1885. 712. lap.)

Thököly kuruczainak sikerei a bécsi udvart végre engedékenységre bírták. Lipót király, hogy a város polgárságát megnyerje, 1679 aug. 21-én kelt kiváltságlevelével Győr várost régi, még II. Ferdinánd, II. Mátyás és III. Ferdinánd királyoktól nyert szabadalmaiban megerősítette, 1681 ápr. 28-ára pedig összehívta az országgyűlést, a mely főleg vallási téren lett volna hivatva az ellentéteket kiegyenlíteni.

Ez országgyűlés határozatai között még a XX. és a XXI. törvényczikkek érdeklik közelebbről a vármegye történetét. Az előbbi a győri katonaság tisztjeinek megtiltotta, hogy a Rábcza-hídon vámot szedjenek, az utóbbi a Kis-Duna szabályozása felől intézkedett, a mely czélra Pozsony és Moson vármegyék közmunkáját rendelte igénybe venni. Az országgyűlés azonban nem járult az ellentétek kiegyenlítéséhez.

Thököly, bízván a protestánsok elégületlenségében, 1682-ben újból felkelt; győzelmei és sikerei nagy örömöt keltettek a portán, a hol az eddigi békés irányzattal szemben a háborús párt kerekedett felűl, a mely hadat akart Lipótnak üzenni.

Midőn az 1683. év tavaszán a bécsi udvar a török hadikészülődéseiről értesült, ama hiszemben, hogy az új nagyvezir, Kara Musztafa, Győrt, vagy Komáromot készül megtámadni, János, lengyel királylyal szövetséget kötött, de ez a szövetség a lengyel királyt csupán arra kötelezte, hogy a török haderejének megosztása czéljából Ukrajnában indítsa meg a támadást.

Az új fővezér, Lotharingiai Károly herczeg, előbb Érsekújvárt vette ostrom alá, de a bécsi haditanács utasítására június 6-án abbahagyva az ostromot, Komáromba, majd innen, a török had közeledtének hírére, Győrbe vonult vissza, a Rába-vonal védelmére, a hová a magyar végbeli vitézeket s a nemesi felkelést is odarendelték. A török had előnyomulásának hírére a bécsi udvar inkább az örökös tartományok védelmére szorítkozott, ezért a Batthyány Ádám és Kristóf vezérlete alatti 6000 főnyi magyar hadat Győr és Körmend között szintén a Rába-vonal őrizetére állítottak fel. (Millenn. Tört. VII. 413.)

A nagyvezír a belgrádi találkozó után Thökölyt a felvidékre küldte, maga pedig a török had egész erejével Székesfehérváron át, Győr felé tartott. Károly lotharingiai herczeg hadállását jobbról megkerülve, július 2-án Móriczhidánál az átkelést őrző magyar és császári csapatokat megverte, a tatárokat a Rábán átküldte, és így Károly herczeg hadát hátban fenyegette. Károly ekkor lovasságával nagysietve a Lajta mögé vonult, gyalogságát és tűzérségét pedig a Csallóközbe rendelte; ezzel az egész vármegyét a törököknek engedte át.

A mint a nagyvezír a császári had visszavonulásáról értesült, hadának egy részét a Lajta felé indította, maga pedig július 5-én Győrt vette ostrom alá. Az őrség azonban derekasan kitartott, s mivel a különben is akkor legjobb karban levő erősség hosszas ostromot tett szükségessé, a nagyvezír július 8-án abba hagyta az ostromot, s a fősereggel Bécs felé vonult. De még Győr alatt Apafi Mihály erdélyi fejedelemnek meghagyta, hogy az erdélyi haddal és a viszszahagyott török csapatokkal folytassa az ostromot.

Apafi, a parancsnak kénytelen-kelletlen engedelmeskedvén, július 8-án csakugyan útnak indult. Győr alatt hagyott serege a Rába és a Rábcza között ütött tábort, ő pedig kíséretével Bécs alá sietett, hogy a nagyvezírnél tisztelegjen. Kara Musztafa azonban csakhamar visszaküldte Győr ostromára.

Apafi ekkor Teleki Mihályt rendelte ki az ostromló sereg parancsnokául, a ki azonban csak későn, augusztus 30-án érkezett Győr alá s megkezdte az ostromot, a melyet lanyhán folytatott. (Millenn. Tört. VII. 416. - Fehér Ipoly i. m. 506.)

A török had átvonulása borzasztó pusztítást okozott a vármegye területén. Ekkor pusztult el Malomsok, Koronczó és Rábapatona, a mely utóbbi falunál a török hidat vert a Rábán; továbbá Szemere, Mérges és Csanak. A tatárok felgyújtották Száva helységet is (a mai Bács és Bajcs között), a melynek lakosai szétfutottak. A helység többé soha sem épült fel. Még július elején a tatár segédhadak Pannonhalmát vették meg, a melyet szintén feldúltak és kiraboltak. (Fehér Ipoly i. m. 576., 557., 526. Magyar Hadi Krónika II. 244.)

Míg az erdélyi had Győrt körülzárta, azalatt Bécs felmentésével (szept. 12.). jelentős fordulat állott be az események sorában. Kara Musztafa hada eszeveszett 345sietséggel menekült Bécs alól, Győr felé; egy része a Rábapatonánál készen álló hídon át futott Győr alá. Szeptember 14-én a nagyvezír is megérkezett ide s mindenek előtt azokon a török főtiszteken töltötte ki bosszúját, a kiket a szégyenteljes vereség okozóiul tartott. Így a többi között selyemzsinórral megfojttatta a 80 éves Ibrahim budai vezért, a ki Bécsnél a balszárnyat vezette s a döntő pillanatban, a helyett, hogy támadott volna, meghátrált. Kívüle még 50 török főtiszt került hasonló sorsra.

A menekülő török had három napot töltött Győr alatt. Kara Musztafa, a mennyire bírta, rendbe szedte seregét, s szept. 17-én Budára vonult. A török hadat nyomon követte a hős Sobieski János lengyel király, a ki Győrött átutaztában az erődítvényeket is megtekintette. (Millenn. Tört. VII. 422. Fehér Ipoly i. m. 506.)

A Bécs felmentését követő párkányi diadallal megkezdődött a felszabadító háború, a melyben a vármegye is kivette részét. Midőn a vármegye látta, hogy a bécsi kormány komolyan foglalkozik a török kiverésével, a nemesség is kardot kötött, hogy részt vegyen a felszabadítás munkájában. 1684-ben Enessey István is elment a török ellen. Budavárának visszavétele alkalmával Esterházy János győri helyettes főkapitány 3000 válogatott vitéz élén harczolt Budavár ostrománál. Ott volt Fiáth János, Győr vármegye későbbi alispánja is, a ki az elsők között jutott fel a várfalakra. Ez időben Győr ismét fontos szerephez jutott. Itt volt az élelmezési középpont, a hová gróf Rabatta Rudolf főhadbiztos az Alföldről hajttatta fel a marhákat debreczeni marhahajcsárokkal.

A felszabadító háború óriási áldozatokat követelt. Az utolsó három év alatt a vármegye a folytonos hadátvonúlásoktól annyira elpusztúlt, hogy a Szigetközben alig egynéhány ház és gunyhó volt lakható állapotban; 1686-ban a pusztai és a sokorói járásban csak 17 helység (lakott hely) volt, de ezek is szánandó állapotban. A jobbágyság, a melynek házait a katonák elpusztították, földalatti vermekben vonta meg magát; a nemesség sem volt kedvezőbb helyzetben, a nagy része az idegen katonaság zaklatásai elől bátorságosabb helyre, vagy a városokba menekült. Maga Győr város is sokat szenvedett. A legnagyobb részt zsúppal, vagy náddal fedett házak a várost valóságos tűzfészekké tették s a gyakori tűzesetek nagyban hozzájárúltak a polgárok elszegényedéséhez. (Acsády Ign. i. m. 195. 211. Tört. Tár VII. 90.) Míg a felszabadító hadjárat tartott, a vármegye egész a karloviczi békekötésig (1699) szűntelenűl ki volt téve az idegen katonaság pusztításának. Különösen az abdai őrség ellen merült fel sok panasz, a mely 1688-ban Abdán 1200 frtig zsarolt, a következő évben pedig Bezit, Börcsöt és Öttevényt pusztította el, nem törődve azzal, hogy az utóbbi Széchenyi György érsek családi birtoka volt.

A magyar katonaság sem volt különb. 1689-ben a Pálffy-huszárok garázdálkodtak Pinnyéden, mire a vármegye a főszolgabírót küldte ki az okozott károk összeírására. 1690-ben a Leslie-féle ezred állomásozott a vármegyében, ez meg Téthen garázdálkodott. (Győri Tört. és Rég. Füz. I. 349. - Fehér Ipoly i. m. 512., 504., 579.) Midőn a császári hadak a Balkánról kiszorúltak, mindegyre több rácz menekülő érkezett hazánkba. Egyes rajok Győrbe is eljutottak, a hol már a XVII. század elejétől kezdve meg voltak telepedve az Újvárosban. De a bécsi kormány csak ideiglenes települőknek tekintette őket, s bár vallásszabadságuk biztosítva volt, az 1690 márczius 4-én kelt királyi parancs mégis eltiltotta őket attól, hogy Győr város területén bárminemű egyházi épületet emeljenek. (Fehér Ipoly i. m. 506.)

A XVII. század utolsó éveiben ismét sok csapás nehezedett Győr városára. 1686-ban a várban újból tűz ütött ki, mely ott mindent elhamvasztott, de a városban is sok kárt okozott. 1697-ben a vár ismét leégett. (Szávay Gyula i. m. 274.) 1698-ban nagy szárazság volt; a Kis-Duna vízszíne annyira alászállott, hogy a vízimolnárok és hajósok e miatt kénytelenek voltak hajómalmaikat és gabonaszállító hajóikat Gönyűn alól a Nagy-Dunába vontatni. Egyúttal kapva az alkalmon, hihetetlen mértékben verték fel az őrlési díjakat, azonfelűl az őrlésre hozott gabonát is jól megtizedelték. A vármegye 1698 áprílis 7-én tartott közgyűlésében csakhamar gátat vetett e zsarolásoknak egy szabályrendeletével; a melyben kimondotta, hogy mindazokat a molnárokat, a kik a szabályrendeletileg megállapított őrlési díjaknál nagyobb összeget számítanak fel, 12 frtra bűntessék; 346ha pedig a molnár az őrleni vitt gabonának egy részét elllopná "s' aziránt a Czéh-Mester eleiben panasz mégyen, teljes satisfactiót tartozzék a káros félnek adni. Szabad legyen mind mostanyi, mind pedig jövendőbéli Vice-Ispány Uraknak az Czéh-Mestert comperta rei veritate megpálczáztatni." (Zoltán Vilmos adatai.)

Jóllehet több mint egy évtized múlt el azóta, hogy a vármegye területe végleg felszabadúlt a török iga alól, a népesség még mindig igen gyér számú volt. Az 1698. évi egyházlátogatási jegyzőkönyv szerint az egész vármegye területén csupán 35 lakott helység volt, s a vármegye összlakossága 8735 lelket számlált. Az elpusztúlt helységekbe csak lassanként telepedett le újból a lakosság. Öttevény 1701-ben települt újra; Ásvány lakosai 1700-ban kerültek oda, a hol a falu jelenleg is fennáll. Ezt a helyet földesuruk, báró Viczay Ádám jelölte ki számukra. Iványos Miklós Sághra telepített jobbágyokat, Lendvay Placid pannonhalmi főapát pedig 1699-ben Szent-Iván helységre hozott horvátokat. Szent-Mártonba Rummer Márton főapát szerzett új települőket, a kiket 3 évre mindennemű földesúri szolgálmányok és adó alól felmentett. Koronczó, melyet a török az 1683. évi táborozáskor elpusztított, a század végén ismét újra telepűlt. A malomsokiak 1683 után odahagyva falujokat (Ómalomsok), melyet a törökök az 1683. évi átvonúlás alkalmával felégettek, a Marczal folyó túlsó partjára költöztek, a hol jelenleg Ujmalomsok helység áll. (Fehér Ipoly i. m. 566.)

Az új telepesek azonban nem tudtak erőre kapni; nemcsak a nagy adóteher, de a vármegyében maradt császári had zsarolásai, sőt az idegen földesurak zaklatásai is mindegyre fokozták az elégületlenséget. Mezőörs lakosait földesuruk, gróf Löwenburg, örökösen zaklatta a bécsi fuvarozásokkal. A helység lakosainak panaszára 1700-ban végre a vármegye közbelépett, s a grófot felszólította, ne terhelje az amúgy is agyonzaklatott jobbágyságot, mert különben mind megszöknek, a mi még a török világban sem történt meg. A gönyüieket az oda beszállásolt vasas-németek zaklatták; ezeknek zsarolásai ellen hasztalan fordúltak 1702-ben a vármegye oltalmáért. (Fehér Ipoly i. m. 541.)

Tán a legnagyobb elégületlenséget az erőszakos katonafogdosás keltette. A spanyol örökösödési harczban katonára lévén a bécsi kormánynak szüksége, 1702-ben kezdetét vette az erőszakos toborzás, a mely elől a fegyverfogható férfi lakosság a Bakony rengetegeiben keresett menedéket.

A szomszéd Veszprém vármegyében itt-ott már 1700-ban kezdtek gyűlekezni a hatalom üldözöttjei, az elbocsátott végbeli vitézek. A Bakony rejtett zúgaiban titkos tanácskozásra gyűltek egybe a jobbágyok, a mely ellen a kormány a legszigorúbb intézkedéseivel sem ért czélt. (Thaly Kálmán: gróf Bercsényi család II. 457.)

Csak vezér kellett, a ki felemelje a felkelés zászlóját, a tömeg kész volt őt követni a gyűlölt idegen uralom ellen. Midőn a bécsi kormány a II. Rákóczi Ferencz és Villars, XIV. Lajos követe között folyó alkudozásokról értesűlt, kiadta Rákóczi ellen az elfogatási parancsot és csakhamar el is fogta. A fogoly Rákóczit nagysárosi várából hurczolták Eperjesre, majd innen Bécsújhelyre, s a vármegyén keresztűlútaztában a nép mindenütt rokonszenvvel fogadta. Hagyomány szerint, kocsija épen áldozó-csütörtök előtt való napon ment át az abdai hídon (1702 május 24.), midőn a Rábcza partján halászó katona egy akkor fogott harcsával ajándékozta meg. Rákóczi az ajándékot e szavakkal dobta vissza a vízbe: "bár csak a most raboskodó Rákóczi, a ki tégedet szabaddá teszen, hamar követőd lehetne s megszabadúlhatna." (Vályi: Magyarország Leírása I. 6.) Rákóczi csakhamar megszabadúlt a bécsújhelyi fogságából, s a következő évben kibontotta a felkelés zászlóit, a melyeket lelkesedéssel üdvözölt a nép Győr vármegyében is.

1703 nyarán az egész vármegye területén csak Győrben és Abdán volt némi őrség. A vármegyét pusztító császári had a Rajnánál verekedett. Midőn a felkelés 1703 őszén már az egész Felső-Magyarországra kiterjedt, a bécsi udvar legalább a Dunántúlt igyekezett hűségében megtartani, s e végből elengedték az évi adót és a hátralékot. De ekkor már a felkelés hullámai átcsaptak Győr vármegyébe is. Az 1704. év első heteiben a kuruczok már Győr vármegyében lobogtatták a felkelés zászlóit. Újév utáni napokban Károlyi Sándor kurucz tábornok 5000 emberrel átkelt a Dunán, a hol már felkészülve várta a nemesség. Még az 1703. év deczember közepén a nemesség Pápán értekezletet tartott, a melyen Ságfalvi Sándor Lászlót és Bezerédj Jánost küldte 60 lovassal Bercsényihez, a 347ki kíséretével együtt a karácsonyi ünnepeket Hédervárott, báró Hédervári Viczay Ádám várkastélyában töltötte. A Duna beálltával, 1704 január 3-án átkelt a folyamon s a Somorján időző gróf Bercsényi Miklós fővezérnél tisztelegvén, átadta neki a dunántúli nemesség üdvözletét. Károlyi hada Moson felől jött át a Dunán, majd átkelvén a Rábán, január 11-én estére Pápára érkezett.

A kurucz hadak megérkeztével a vármegyében birtokos Enessey, Győri, Fekete, Goda, Kenessey, Kisfaludy, Bezerédj, stb. családok sarjai a felkelőkhöz állottak. Meghódolt Pannonhalma is, a melynek kapitánya, Goda István, a kuruczok közé csapott fel, s II. Rákóczi Ferencz legvitézebb ezredeseinek egyike lett. Kaput nyitott Hédervára is; egyedül Győr vára állott ellent, a mely az egész kuruczvilágban megmaradt a császáriak birtokában, de őrségéből a magyarok tömegesen szökdöstek el. (Thaly Kálmán: a gróf Bercsényi család III. 96. 100.)

A bécsi haditanács ekkor gróf Heister Sigbertet nevezte ki a császári hadak fővezérévé, a kinek feladata volt, hogy elsősorban a Dunántúlt a felkelőktől megtisztítsa. E különben tehetségtelen katona főleg vérengző fellépésével csakhamar rettegetté tette nevét az egész vármegyében. Hadviselését embertelen kegyetlenség jellemzi, a melylyel csak rémületet tudott kelteni. Máskülönben a kuruczoknak nem sokat ártott, mert ha néha győzelmet is aratott, azt sohasem tudta kihasználni. Minthogy a harcztéren tehetetlennek és alkalmatlannak bizonyult, 1707-ben győri várparancsnoknak nevezték ki, a mely tisztét 1714-ig viselte, s a fogoly kuruczokon elkövetett kegyetlenségeivel átkos emléket hagyott maga után. Heister 1704 márczius havában kezdte meg az előnyomúlást, visszaszorítván Károlyi Sándor hadát, mely márczius 23-án Lébény-Szent-Miklósról, a szétrombolt abdai híd használhatatlansága miatt, Árpásnak kerülve, jutott át a Rábán s onnan Téthre és Pápára futott.

Heister mintegy 5000 főnyi németből és dánból álló válogatott hadával Győrig nyomúlt előre. Károlyi hada a gyors támadástól zavarba jutott és csaknem teljesen szétfutott. A nagymennyiségű zsákmányt, melyet a kuruczok Styriában és Ausztriában szereztek, sikerült Sándor Lászlónak megmenteni akként, hogy azokat társzekerekre rakatta s Pápáról, Árpáson és a seprősi hídon át, a Csallóközbe vitette. Csak Goda István, a volt szentmártoni kapitány, mint a vidék jó ismerője, őrizte meg lélekjelenlétét. Fürge lovasságával mindúntalan rajta ütött a császáriakon, s a Rába folyó gázlóit és révjeit őrizve, megakadályozta az ellenség túlpartra jutását.

Heister 1704 áprílis 5-én Pannonhalmát is hatalmába kerítvén, (Magyar Hadi Krónika II. 333.) seregével Komáromba ment; majd innen a dunáninneni részekbe tette át hadműködését.

Rákóczi május havában az időközben kuruczczá lett gróf Forgách Simont küldte 4000 főnyi hadával a Dunántúlra. Forgách küldetése, - a kinek még győri alkapitánysága idejéből sok barátja volt a Dunántúl, - mindenfelé kedvező benyomást keltett, sajnos azonban, nem felelt meg a belé helyezett várakozásnak. Forgách előnyomúlásának hírére Heister is átcsapott a Dunán, hogy a szorongatott Székesfehérvárt megsegítse. Forgách hada, a mely végigszágúldott az egész Dunántúl, az osztrák határszélek felé vette útját. Sopron vármegyében egyesült Goda István csapatával, majd átkelt a Rábán, hogy a Veszprém felől közelgő Heisterrel megütközzön. Forgách a Győr és a Pápa közötti vonalon várta Heister támadását, ezért még június 9-én meghagyta Károlyinak, a ki a szomolányi harcz után ismét a Dunántúlra jött, hogy Győr alá siessen.

Károlyi hada 12-én Enessénél átköltözvén a Rábczán, Forgách még aznap Rátky Dániel ezredest küldte elébe azzal a parancscsal, hogy még éjjel keljen át hadaival a Rábán és hajnalban jőjjön táborához.

Forgách 12-én a pannonhalmi monostorba szállott, s másnap, 13-án, hajnalban kimenvén a koronczói síkra, a szürkületben csapatokat látott Koronczó felé közeledni. Abban a hiszemben, hogy ezek Károlyi kuruczai, eléjök sietett kíséretével, de lövések fogadták, mire sietve visszavonúlt az ellenség előcsapatai elől.

Heister Pápáról Győr alá vonúltában Téthen töltötte az éjszakát; 13-án hajnalban felkerekedvén, Koronczó és Szent-Pál puszta között összeütközött Forgách hadával. A csatát egyenlőtlen ágyúharcz nyitja meg. Míg a császáriak 24 ágyúból tüzeltek Weilern tüzérezredes parancsnoksága alatt, addig a kuruczoknak 348csak 6 ágyújok volt; mindazonáltal az ifjú kurucz had két óráig állotta ki a gyilkos ágyútüzet, de mikor Heister a Schlick-féle dragonyos-ezredet vezette rohamra, a balszárny megingott; ez azután eldöntötte a csatát. A kuruczhad megfutott. A harcz számos áldozatot követelt. Forgách jelentésében másfélezer halottról számol be; ennek legnagyobb része a hajdúgyalogságból került ki. A lovasságból mintegy 100-an estek el, ezenkívül 28 zászló és 6 ágyú került a győztesek birtokába.

Heister a koronczói győzelem után Ménfő és Gyirmót között ütötte fel táborát; a seregében szolgált rácz és horvát csapatok csakhamar hozzáfogtak az elesettek fosztogatásához.

Károlyi az ágyúlövések hallatára gyors menetben közeledett Koronczó felé, de megkésett, mert mire a csatatérre érkezett, a kurucz had már szétszóródott. Így csak a fosztogatók közül vágott le egynéhányat. Azután Árpás felé vonúlt, és átkelvén a Rábán, Sopron vármegyében foglalt állást. Forgách Sárvár körül vonta össze szétszórt hadait. Károlyi megjelenése miatt Heister nem aknázhatta ki győzelmét, hanem előbb Magyar-Óvárra, majd innen Bécsbe vonúlt. (Thaly Kálmán: gróf Bercsényi család III. 190. - Feldzüge des Prinzen Eugen von Savoyen VI. 162.)

Heister hadai útközben mindent elpusztítottak és felgyújtottak. Ekkor pusztult el Koronczó, a mely még 1718-ban is lakatlan puszta volt; Gyirmót és Gyarmat, két színmagyar község, továbbá Nyul, melyet a Heister hadában szolgáló ráczok égettek fel, valamint Sövényháza, a mely ekkoriban a jezsuitáké volt; azután Öttevény, Győrsziget és Ságh, mely mint falu többé sohasem épült fel; végül Téth, a melyet Heister hadai június 15-én hamvasztottak el. (Fehér Ipoly i. m. 530. 545., 523., 579.)

Rendkívül sokat szenvedett a hadjáratok alatt Móriczhida is. Lakosai szétfutottak; a szerteszét kalandozó kurucz hadaktól félve, lakóházaikat nem merték felépíteni, hanem a Marczalon innen eső Bordás-puszta mocsarai között kerestek menedéket. Az 1705. év folyamán számos kisebb csete-paté volt a vármegye területén. Károlyi 1705. elején a Csallóközön át igyekezett a Dunántúlra jönni, de Heister csakhamar visszaszorította.

Így Győrt, a melynek őrsége ekkor a labancz zsoldosokkal és a naszádosokkal együtt 1553 főre rúgott, nem fenyegette veszedelem. (Thaly Kálmán i. m. III. 372.)

A pudmericzi csata után (aug. 15.) Béri Balogh Ádám, Bezerédj Imre és Szekeres István ezredes a Rábáig nyomúltak fel, hogy az újonnan kinevezett császári fővezér, gróf Herbeville marechal haderejét megoszszák. Ez csakugyan kénytelen volt gróf Pálffy János horvát bán vezérlete alatt 2000 embert küldeni ellenök, mire visszavonúltak a Rába vidékéről; de egy kurucz csapat, - alkalmasint Godáé, - Győr alatt nagy zsákmányt vett el tőlök. (Thaly i. m. 444.)

Októberben Réthey György kurucz csapata jött át a Csallóközből, a jókai táborból, s a Tóközben, valamint a Szigetközben foglalt állást.

Az 1705. év vége felé ismét a kuruczok lettek urai, Győr kivételével, az egész vármegyének.

Bottyán János, a kuruczvilág egyik legönzetlenebb, fáradhatatlan bajnoka, deczember első napjaiban Pápát foglalta vissza; az itt talált császári őrségből 40 embert, a kik nem akartak a kuruczok közé állani, fegyvertelenül Győrbe küldött. Bottyán megjelenése nagy rémületet keltett a labanczok között. Decz. 12-én már Pannonhalmát vette meg, melyet a kuruczok kiraboltak; Ocskay László dandárnok pedig Győrt zárta körül. (Thaly Kálmán i. m. 479. - Magyar Hadi Krónika II. 349. - Fehér Ipoly i. m. 600.) Győr körülzárása alatt a várbeli őrségből többen megszöktek. Wohlfart Ádám hatodmagával, többnyire tisztekkel, kiszökött a várból s Bottyán elé menve, a kuruczok közé csapott fel. Bottyán őt ezredessé nevezte ki s miután az időközben felszaporodott ezredének kettéosztása szükségessé vált, az így alakított új ezred parancsnokává tette meg. (Thaly i. m. 479., 503.)

A nagyszombati béketanácskozások, majd az utána kötött s június 24-éig meghosszabbított fegyverszünet alatt egyidőre elnémúlt a harczi zaj. Az év nyarán a báró Andrássy István vezérlete alatt álló had egy része a Szigetközben volt elhelyezve, de a mint Bottyán János - a kire Érsekújvár vidékén volt 351szükség, - elhagyta a Dunántúlt, a helyzet a kuruczokra nézve ismét kedvezőtlenre fordúlt.

Gróf Starhemberg Guido, az új császári fővezér, 1706 őszén visszafoglalta a Rábaközt; de még karácsony táján a kuruczok ismét egy sikeres támadással adtak magukról életjelt. A Győr külerődeiben tanyázó rácz lovasság ugyanis Székesfehérvárra rendeltetett, de Bottyán kuruczai útközben megtámadták őket s mind egy szálig levágták. E rémhírre a ráczok többé nem mertek Győrből kijönni, így azután a vidék egyidőre megmenekült e pusztító zsebrákhad garázdálkodásaitól.

Gróf Rabutin de Bussy Lajos erdélyi kormányzó tábornok, a ki e közben érkezett, parancsot vett a bécsi haditanácstól, hogy igyekezzék az új fővezérrel karöltve, a dunántúli országrészt visszahódítani.

Starhemberg, a ki az 1707. év elején Nyulasnál táborozott, jan. 28-án Győrbe jött, a honnan 500 lovas fedezete mellett Bicskére rándult, hogy Rabutinnal találkozzék. A találkozó után ismét Győrbe, majd onnan Bécsbe ment.

Bottyán, a mint visszatért a Dunántúlra, csakhamar hozzálátott a hadikészülődésekhez. Telekesi Török István huszárezredét Győr szemmeltartása végett a Rába- és a Tóközbe rendelte, míg Goda Istvánt ezredével a soproni ellenség elé küldte, Árpás irányában.

Starhemberg, hogy a Balaton felől közelgő Rabutinnal egyesüljön, megkezdte Sopron felől az előnyomulást. Egy hadosztály Starhemberg Miksa altábornagy alatt Árpásnál kísérelte meg az átkelést, de mivel azt a kuruczok erősen megállották, a Rábánál tovább nem jöhetett.

Bottyán febr. 24-ike táján megtámadta Starhemberg hadosztályát s azt Árpásról egész Kapuvárig szorította vissza. Starhemberg márczius 6-8-ika között egyesülvén Rabutinnal, inkább csak a Rába vonal védelmére szorítkozott. E végből felégette az árpási hidat, s a Szigetközben és Rárón lovasságot, a Győr környéki falvakban pedig gyalogságot és ráczokat helyezett el.

Ama hírre, hogy a Hédervárott és Rárón tanyázó császári had Győr alá ereszkedik, Bottyán Pannonhalmára rándult, a honnan 3000 portyázó lovast küldött át a Rábán. A kuruczok közeledtének hírére a Győr környékén tanyázó ráczok ismét a győri sánczok mögé vonultak vissza.

Bottyán áprílis havában kivívta a mosoni győzelmet, minek következtében az egész vármegye, Győr kivételével, ismét a kuruczoké lett. Ekkor Bottyán ezrede, továbbá Bezerédj Imréé, Somogyi Ádámé és Goda Istváné a Rába és a Marczal közé ment s ott Malomsok, Marczaltő és Árpás környékén táborozott, míg Török István és Somogyi Ferencz ezredei a Tóközbe jöttek, Győr szemmeltartása végett.

Május vége felé, midőn Bottyán ismét támadáshoz fogott, az árpási átkelővel szemben, Móriczhidánál foglalt állást, míg Bezerédj Imrét Vas vármegyébe küldte. Bezerédj fellépése Nehem táborszernagyot Sopron felé hátráltatta, mire Bottyán a Lajtáig nyomult előre.

Június elején a győri ráczok vissza akartak térni Magyaróvárra, de ezeket Török István kuruczai meglepték s részben levágták, részben pedig elfogták. Ezek között volt egy őrmester, a kinek előadásából a kuruczok a győri vár állapotáról bő értesülést nyertek; többek között megtudták, hogy Győrszigeten két lovas- és egy gyalog rácz-ezred van összezsúfolva. Bottyán már régen óhajtotta Győr megvételét, ezért a várnak rajtaütéssel leendő elfoglalását határozta el. E végből a Révay-féle hajdúk, ostromszerekkel ellátva, a győri születésű Wolhfart Ádám ezredes vezetése alatt június 22-én szép csendben Abdához küldettek; innen tovább nyomultak s az elfogott rácz őrmester kalauzolásával a győri jezsuiták kertje alatt átgázolták a Rábczát. Végre nesztelenül megmászták a szigeti sánczokat s a ráczokra rontva, őket a Rábczának és a Dunának szorították.

A megriadt ráczok egy része a kuruczok kardja alatt esett el, más része a Dunába fúlt. De a harczi zaj felverte a győri császári őrséget, s báró Tollat parancsnok jún. 23-án virradóra, 2 és 3 óra között riadót fúvatván; kitört a várból s a kuruczokat, még mielőtt besánczolhatták volna magukat, kiverte Győrszigetből.

Győr megvétele ugyan nem sikerült s a győri kázus sok derék vitéz életébe került, a kuruczok Bottyán lovasságának fedezete alatt mégis gazdag zsákmánynyal vonúltak vissza Bottyán libényi táborába.

352Gróf Pálffy János túlerejével szemben Bottyán július közepén Libény-Szent-Miklósról ismét az árpási átkelőhöz vonult vissza. Július 10-én Malomsoknál találjuk, a honnan gyakran átcsapott a Rábán s Rabutin hadát nyugtalanította támadásaival.

Pálffy ezalatt Győrbe, majd innen Székesfehérvárra csapott át, s miután a várost ellátta élelemmel, ismét visszatért Győrbe.

Pálffy, mielőtt Budára ment volna, Bottyán táborát akarta szétugrasztani. Ezért gyalogságát előre küldte Győrbe, s ő maga aug. 13-án éjjel 4000 vasas némettel és 3000 lovas ráczczal az árpási kurucztábor ellen indult. Bottyán e túlerővel szemben nem vehette fel a harczot, tehát visszavonult, a Marczal vize mellett, délfelé. Erre a császári had a védtelen Pápa városán töltötte ki boszúját, (aug. 14.) s innen Pálffy hadával aug. 17-én visszatért Győrbe; majd Buda felé vette útját. Rabutin aug. 18-án gyalogságát, annak élelmi-szállítmányát és a hadiszereket Gönyűnél hajókra rakatta, maga pedig 5 lovas ezredével a part mentén haladva, szintén Buda felé tartott s aug. 19-én már Ácsra ért.

A mint Rabutin elhagyta Győrt, Bottyán, Török István és Révay hadát Révfaluba rendelte, s a Dunán hidat veretett, hogy ezzel Ebergényi labancztábornok figyelmét lekösse. De nem kelt át a Dunán, hanem Bezerédj Imrével hirtelen Ausztriába csapott. Az udvar erre ismét Starhemberget rendelte a Dunántúlra, a ki elől Bottyán, a kurucz világban oly nevezetes szerepet játszó árpási hídhoz vonúlt vissza. Szept. 22-én Móriczhidán volt, s a főtisztekkel itt értekezletet tartott. Ez alkalommal a győri várba szorúlt főpapoknak, káptalani tagoknak, a jezsuitáknak és császárpárti nemességnek 2550 frt lefizetése ellenében szabad szüretelést biztosított. Győr szemmeltartására pedig ismét Török István és Pethő György huszárezredeit rendelte ki. Gróf Esterházy Antal azonban semmibe sem véve Bottyán szüretelési engedélyét, Fodor ezredest, Palásthy őrnagyot és Kenesseyt átküldte a Dunán, hogy csapataikkal mindenütt megakadályozzák a szüretelést. Hasztalan hivatkozott Komáromy István győri alispán Bottyán engedelmére, Fodorék Győr környékén egynéhány gazdától elhordták a mustot. Ez az eljárás mélyen bántotta Bottyánt és e miatt lemondott a dunántúli fővezényletről. Mielőtt elbúcsúzott volna, Béri Balogh Ádám és Török István lovasezredét a Rábaközbe és a tóközi járásba, Szekeres Istvánét és Goda Istvánét pedig a pusztai járásba rendelte.

Még deczember közepén Béri Balogh Ádám merész támadást intézett gróf Draskovich János szállására, Mosonszolnokra, a honnan gazdag zsákmánynyal tért vissza a Tóközbe.

Esterházy Antal, az új dunántúli fővezér, deczember közepén érkezett a Dunántúlra. Deczember 18-án Táp-Szent-Miklóson találjuk, a honnan Ugodra ment. (Thaly Kálmán: A Dunántúli Hadjárat. Századok 1879-1880. évf.)

Az ónodi országgyűlés ellensúlyozására a bécsi udvar 1708 február 29-ére Pozsonyba hívta egybe a rendeket. Ez országgyűlésen a főpapok közül részt vett Matusek András tinnini püspök, a ki Bumbuits Mátyás kanonokkal egyetemben, a győri káptalant képviselte; továbbá Karner Egyed szentmártoni főapát. A vármegye részéről Sajnovics Mátyás és Iványos Miklós jelentek meg. (Zsilinszky Mihály: Az 1708-iki orsz.) Az országgyűlés azonban nem járult az ellentétek kiegyenlítéséhez, sőt ismét a vallásügyi sérelmek kerültek előtérbe. A protestánsok, kis számban lévén jelen az országgyűlésen, tekintélyes hitsorsoraikat vonták körükbe, a kikkel a fölmerülő vallásügyi kérdéseket megbeszélték. Így alakúlt meg az úgynevezett evangélikus konvent, a melynek tagjai között ott találjuk Iványos Miklóst, Győr vármegye követét, továbbá Pázmándy Gergely győri nemest és Schömberger Ádám győri procurátort; utóbbi tagja is volt ama küldöttségnek, mely a protestánsok sérelmeit átnyújtotta a bécsi kormány tagjainak.

A trencséni vereség ellenére 1708-ban a vármegye legnagyobb része még kurucz kézben volt, de a folytonos háborúskodás sivataggá pusztította. A kedvezőtlen nyár után rendkívül kemény tél következett, majd 1709 tavaszán a pestis-ragály csapott át a vármegye területére, mely főleg a túltömött Győr városában több ezer áldozatot követelt. A ragály miatt majdnem minden közlekedés szünetelt, sőt 1709 június 7-től decz. 10-ig tanácsülések sem voltak. A másfélévig tartó pestis-ragály idejében a betegek befogadására a szomszédos Pataházán kórház épült, mely az 1711-ben megújult járvány alkalmával ismét nagy 353szolgálatokat tett a közegészség ügyének. (Fehér Ipoly i. m. 529. Szávay Gyula i. m. 275.)

Az 1709. év különben is végzetes volt a Dunántúl kuruczaira. Ez év nyarán a császári hadak megkezdték előnyomúlásukat s június 17-én már Győr alatt állottak. Az egykor oly vitéz, elszánt daliákon a csüggedés vett erőt. A vakmerő támadásairól híres Ocskay László is árulóvá lett, de csakhamar elérte sorsát; Jávorka Ádám 1710 január 1-én elfogta. Hasztalan fordúlt Eugen savoyai herczeg, Ocskay érdekében a fejedelemhez, levele megkésett s Ocskayt a hadi törvényszék ítélete alapján jan. 3-án kivégezték.

A mint erről Heister értesült, báró Bruckenthal győri parancsnokot utasította, hogy az ottani hadifoglyok közül tízet végeztessen ki. A könyörtelen rendelet következtében Fodor László dandárnok, Wohlfarth Ádám ezredes, Palkovics Ferencz főhadbiztos és még más 7 kurucz tiszt január 18-án a hóhérbárd alatt vérzett el. (Millenn. Tört. VII. 659.)

1710 őszén még egyszer, ezúttal utóljára, lobogtak a kurucz zászlók a vármegye területén. A csüggedetlen Béri Balogh Ádám, kihez a kurucz világ megmaradt daliái; Borbély Gáspár, Sándor Ferencz, Pethő György, Tersztyánszky István csatlakoztak, 3000-re felszaporodott hadával Sopron felé tartott, s útközben, 1710 szept. havában Téthnél Esterházy Ferenczet megverte, sőt foglyúl is ejtette. De a császári had, nehogy ismét Bécs felé törjön, seregét minden oldalról körülkerítette. Balogh Ádám üldözői elől a Bakonyban keresett menedéket. Később Tolna vármegyében, Veresmartnál megkísérlett átkelése alkalmával, okt. 29-én elfogták s előbb Eszékre, majd Budára szállították, a hol fejét vették. (Millenn. Tört. VII. 655. Magyar Hadi Krónika II. 382.)

A szatmári békekötéssel küzdelemteljes korszak nyer befejezést a vármegye történetében is. De a bécsi udvar a megkötött békesség ellenére sem bízott nagyon a vármegye hűségében. 1711-1712 telén az egész vármegyét ellepte a katonaság. Győrben 200 hajdúból és 150 huszárból állott a helyőrség. A vármegye községeiben Esterházy József huszárezredéből 5 századot szállásoltak el. (Feldzüge d. Prinzen Eugen von Savoyen II. 4., 445.) A szatmári békét új korszak hajnalaként üdvözölte a város közönsége. A lefolyt küzdelmekben az egykor oly vagyonos Győr, a dunántúli forgalom középpontja, elszegényedett s a polgárság vállvetett munkájára volt szükség, hogy végre felszabadúljon a földesúri hatalom alól és a szabad királyi városok sorába emelkedjék. Ezzel jövendő virágzásának alapjait rakta le.

Midőn a törökök 1541-ben Budát elfoglalták, s a Duna és Tisza közötti országrészt uralmok alá vetették, sietve tovább terjesztették a behódoltatást a Dunántúlon is. Nem sokáig kellett várni, hogy a török uralom Győr vármegye területére is kiterjeszkedjék.

Győr vármegye egész területét azonban csak rövid időre tudták a törökök a hódoltsági részhez csatolni, mert Győr vára csak negyedfél évig, a Győrön felül terjedő járás pedig még rövidebb ideig tartozott a hódoltsághoz. A vármegye egy részének a hosszabb idejű behódoltatástól való megmenekülése annak a körülménynek volt köszönhető, hogy a bécsi hadvezetőség Győrt igen erős várrá tette, nem ugyan a győriek kedvéért, hanem Bécs megoltalmazása végett. Ez a körülmény másrészt alkalmul szolgált arra, hogy a vármegye, mint a hódoltsági rész és az önálló magyar terület határszélén fekvő véghely, folytonos katonajárásnak s vele együtt szakadatlan rablásnak és dúlásnak legyen kitéve. A vármegye népét épúgy rabolták és sarczolták a fizetetlen császári zsoldosok, mint a szüntelen portyázó török csapatok. A vármegyének a török világból fennmaradt sérelmi jegyzőkönyvei elszomorító képet mutatnak e korszakról. (Győr vármegye sérelmi jegyzőkönyvét közli a Magyar Történelmi Tár VII. kötete.)

Győr vára, még mielőtt török kézbe került volna, már jóval előbb török nevet kapott, melyen ma is ismerik a törökök. Győr neve törökül Jónik kálá, a mi magyarul annyit jelent: Égett vár. Ez elnevezés eredetét és okát elmondja Pecsevi Ibráhim, XVI. századbeli török író, ki Győr elfoglalásánál jelen volt. Az említett író Szulejmán szultán 1529. évi hadjáratának leírásában a következőket 354mondja: "Győrt ma Jánik néven nevezik. Abból az okból mondják Jániknak, (égett), mivel ez időben (t. i. 1529-ben) épületei mind leégtek." (Pecsevi Tárikh. I. 135. l.)

Győr vármegye területén a török hódítás 1543 után kezdődött, a midőn a törökök Székesfehérvárt elfoglalták s külön szandsáksági székhelylyé tették. A székesfehérvári, vagy mint törökül nevezték, üsztülni-belgrádi török kormányzók folyton arra törekedtek, hogy uralmukat tovább terjeszszék nyugat felé, s egyik falut a másik után hódoltatták be. A török hódítás így hamar eljutott Győr vármegyéig, a mely az önálló Magyarország határa, végvidéke lett. A török áramlatot nem lehetett a vármegye szélén feltartóztatni; csakhamar elterjedt az Győr vára faláig.

Győr vármegyéből a mai pusztai és sokorói járás falvai, vagyis a Dunáig és Rábáig terjedő rész került először török uralom alá s ez a rész a székesfehérvári szandsáksághoz csatoltatott.

Ez a behódoltatás azonban nem jelentette mindjárt azt is, hogy a behódolt helységek talán török közigazgatás alá is kerültek volna. Rendszeres török közigazgatás a behódolt helyeken nem keletkezett, mert török hivatali személyzet a falvakban egyáltalán nem volt, még kevésbbé voltak török települők. Külsőleg mi sem változott a behódolt falvakban; tovább is a régi törvények s a rendes megyei közigazgatás alatt maradtak. A behódoltatás csak az évi adózásban nyilvánult, melyet a törökök kérlelhetetlenül behajtottak, nemcsak a jobbágyokon, hanem a nemeseken is. A győrvármegyei behódolt községek lakosai leginkább jobbágyokból állottak, kiknek a török adózáson felül megmaradtak régi terheik is, melyekkel földesuraiknak tartoztak.

A határszéli falvak behódoltatása általában igen rövidesen történt. Az illető védetlen helységen rajtaütött egy török sereg s megsarczolta a falut. Ha a falu előteremtette a követelt sarczot s megígérte az évi adót, akkor megmenekült az elpusztítástól. A török katonai defterdárok, vagyis számvevők, megállapították a faluból évenként beszedhető adót s a községek kénytelenek voltak ebbe beleegyezni, mert védelmet nekik sem a vármegye, sem a hadsereg nem adott. Az adót részint pénzben, részint terményekben szolgáltatták be a községek. A megállapított évi adón kívül kifogyhatatlanul leleményesek voltak a törökök az ajándékkérésben, igazabban szólva, zsarolásban.

A sokorói és pusztai járás faluit szipáhi birtokokként kapták meg egyes török hivatalnokok és katonák, fizetés és jutalom fejében. A szipáhi birtokosoknak olyanféle jogaik voltak a faluk fölött, mint a magyar földesuraknak. A megállapított szultáni adón kívül a többi adó mind őket illette. S ez jóval többre ment, mint a szultáni adó, mert ez utóbbi csupán a fejadóból állott. A földbirtok után kivetett adó mind a szipáhié volt, a ki ennek fejében saját költségén tartozott hadba menni. A megyei jegyzőkönyvek némelyik falu birtokosát záin néven jelzik; így Kajár birtokosa Halil aga záin néven fordúl elő, a mi azt bizonyítja, hogy ziámet-birtokosok is voltak a vármegyében. A ziámet-birtokost törökül záimnak mondják, s ebből lett a záin elnevezés. A záimok oly nagyobb terjedelmű birtokokat kaptak a hódoltsági területen, hogy jövedelmük arányában több fegyverest, a kiket dsebeliknek neveztek, tartoztak saját költségükön kiállítani és hadba vezetni. A győrvármegyei hódolt falvak szipáhijai és záinjai többnyire Székesfehérvárott laktak; Gyömörő szipáhija Csókakőn lakott, sőt voltak községek, a melyeknek szipáhijai Budán laktak, mint Pázmánd, Téth, Taáp-Szent-Miklós birtokosai. A kivetett adót az illető falu tartozott oda elszállítani, a hol a szipáhija lakott. A nép a szipáhikat és záimokat török földesúrnak nevezte.

Győr vármegye hódoltsági részének helyzetében némi változás állott be 1566-ban, a mikor gróf Salm győri várparancsnok Veszprém, Tata és Gesztes várakat visszafoglalta. A behódolt községekben a törökök ezután egy ideig nem szedhették rendszeresen az adót, s így legalább látszatra felszabadultak a hódoltság alól. Ez a helyzet azonban rosszabb volt, mint az előbbi, mert a török csapatok most sűrűbben és kíméletlenebbül jártak rabolni, mint előbb. Ezek a rabló portyázások voltak az okai, hogy a vármegyei nemesek közül sokan odahagyták bizonytalan falusi lakásaikat s Győrbe költöztek. Ezek a menekülők a Rába és Rábcza között telepedtek le, s e településből keletkezett a mai Győr-Újváros.

A vármegyének tóközi és szigetközi része védve volt a behódoltatástól az erős Győr vára révén. A török portyázók azonban időnként a Rábán is átmentek 355rabolni, azért a tóközi és szigetközi rész oltalmazására a vármegye 1582-ben Mérges községben erődítményt épített, a melyet őrséggel megrakott. Néhány év mulva Győr-Újváros körül sánczokat és palánkokat vontak, továbbá Abdán, a híd mellett készítettek egy kis erődítményt, Börcsön pedig a templom mellé őrtornyot építettek, mely hirtelen rablótámadás ellen védelmül is szolgált.

Az 1592. évben a törökök nagy erővel kezdték meg a háborút, melynek következtében Győr vármegye keleti és déli része, Győr-Szent-Márton kivételével, egészen török uralom alá jutott; az 1594. évben pedig maga Győr is, valamint a vármegyének még addig be nem hódolt része török kézre került.

Szinán pasa nagyvezir az 1594. évre Győr elfoglalását tűzte ki hadmíveletei czélpontjául.

Győr megerősítésére a hadügyi kormány már 1541 óta nagy gondot fordított s a győri erődítmény védőművei a legjobbak voltak. Hatalmas bástyái, mély árkai, erős kapui, valamint a természettől is kedvező védelmi helyzete európai hírű erősséggé tették azt.

Szinán pasa közeledtének hírére Mátyás főherczeg, a császári sereg vezére, Szigetközbe vonult ötvenezer főnyi seregével s Vénektől Hédervárig terjedő hosszú vonalban állította fel seregét. Ebben a seregben voltak a vármegye által kiállított csapatok is, a melyeknek felszerelésére és ellátására még a hódoltsági falukat is megadóztatták.

A török sereg július vége felé érkezett Győr alá s a jövetelüktől megrémült falusi nép, különösen a szentmártoni járásból, tömegesen menekült más vidékre. Magából Győr városából is sokan eltávoztak még az ostrom előtt. A török sereg Gönyűtől Győr-Szabadhegyig húzódva, állította fel táborát. A törökök augusztus hó elején kezdték meg Győr ostromát, melynek kapitánya gróf Hardeck Ferdinand volt, alkapitánya pedig Perlin Miklós.

Győr vára hadiszerekkel s őrséggel jól el volt látva. A nagyon megerősített vár, a kívül táborozó védő sereggel félelem nélkül s a győzelmes ellenállás reményével nézhetett az ostrom elé.

Hasztalan volt azonban a nagy védelmi erő, mert a védőknél hiányzott az okosság és a bátorság. Mellőzvén az ostrom részleteinek leírását, ismeretes dolog, hogy a védők gyáván feladták Győrt az ellenségnek. Mátyás főherczeg szeptember 10-én, midőn a törökök a Dunát áthidalták, visszavonult seregével s még ágyúi egy részét s hadi felszerelését is hátrahagyta. A védő sereg visszavonulása után Hardeck Ferdinándnak sem volt bátorsága a vár védelmére és szeptember 29-én, szabad elvonulás feltétele alatt, átadta Győrt a törököknek.

Igy lett most már Győr Jánik kálá néven török hódoltsági város. Győr-Szent-Mártont még Győr ostromának megkezdése előtt szintén önként feladta az őrség.

Győr lakossága még a vár átadása előtt nagyrészt elmenekült Győrből s azért, midőn a törökök bevonultak a várba, igen sok házat egészen üresen találtak. Elmenekültek Győrből a káptalan tagjai is, kik leginkább Sopronmegyében vonták meg magukat. A vármegyei nemesség is nagyrészt bujdosóvá lett. A győri várba bevonult törökök nehány templomot mecsetté alakítottak át, a székesegyházból pedig hadi szertár és lőporraktár lett.

Győr elfoglalása után a megyének tóközi és szigetközi részét is behódoltatták s így az egész vármegye hódoltsági területté lett.

Szinán pasa az elfoglalt híres várat és a hozzá behódoltatott területet alkalmasnak látta arra, hogy a török katonai közigazgatási beosztás szerint, azokból egy új szandsákságot alakítson. Az új szandsákság székhelye lett Győr, s hozzátartozott egész Győr vármegye, valamint Komárom és Veszprém vármegyék nehány szomszédos faluja, melyek előbb már a székesfehérvári szandsáksághoz tartoztak.

A vármegyei közigazgatás Győr elfoglalása után egy időre szünetelt, s török katonai kormányzás lépett helyébe. A győri szandsákság első kormányzója az albániai származású Oszmán pasa lett. Erre vonatkozólag az egykorú török író, Pecsevi Ibráhim, a következőket mondja: "Mikor Győr vára a felséges Allah segítségével az iszlám nép hatalmába került, a méltóságos szerdár a vár összes felszerelését kiegészítette és kétszázezer aranyat hagyott ott a katonaság zsoldjára s tízezer katonát helyezett el benne. A kormányzói hivatalt a szkodrai bégnek, Oszmán pasának, a deftendári hivatalt pedig a "cibet macska" csúfnéven ismert Mehemed efendinek adta, a ki azelőtt budai defterdár volt. Az említett 356Oszmán pasa igen erős és testes ember volt, annyira, hogy ritka ló bírta el őt. Albán származású volt s nagy vitézségével hírnevet szerzett." (Pecsevi, Tárikh. II. 154. l.)

A meggyérült népességű Győr egészen török katonai jellegű város lett. Győr-Újváros majdnem teljesen elpusztult és elnéptelenedett. A Győrött maradt csekély számú lakosság pedig behódolt a törököknek. Török települők Győrött egyáltalán nem voltak; még a vár őrizetére rendelt katonák közül is, a kik családosak voltak, azoknak családjaik is másutt tartózkodtak.

Győr elfoglalásának az a következménye lett a megyére, hogy a török szipáhik nehány elpusztult és elnéptelenedett községbe részint az elszéledt lakosokat csalogatták vissza, részint más, földönfutó parasztságot telepítettek le mindenféle ígérgetések alatt. Így telepítettek a törökök Csikvánd és Ravaszd elnéptelenedett községekbe lakosokat.

A győri szandsákság kormányzója, Oszmán pasa, egy évet sem töltött hivatalában, mert 1595-ben a győri őrséggel a császári sereg által ostromolt Esztergom segítségére ment s ott, nem hallgatva a figyelmeztetésre, az ostromló sereg sánczai ellen vakmerő támadást intézett. Pecsevi Ibráhim feljegyzése szerint: "Mikor Szent-Tamáshegy közelébe jutott, a hitetlenek valamennyi puskájukat kilőtték s Oszmán pasa azonnal vértanú lett. Mind a győri zászlóaljból, mind az anatoliai seregből nehány harczos az örök életre költözött." (Pecsevi, Tárikh. II. 176. l.)

Oszmán pasa után Mahmud pasa lett a győri szandsákság kormányzója s az ő idejében foglalták vissza a magyarok Győrt. Mahmud pasa Pecsevi szerint "igen mértékletes és szelíd ember volt." Ilyen szelíd ember nem tudta rendben tartani a török katonaságot. A győri török őrség nagyon neki adta magát a dorbézolásnak, a melyben különösen Jahja aga, a janicsárok parancsnoka, járt elől rossz példával. Ez a janicsár aga "mindenféle gonoszságba és vétekbe elmerült ember volt", s a korhely aga után indultak a többi törökök is Győrött. Pecsevi így ír a győri törökökről: "Annyira neki adták magukat az ivásnak, hogy egyetlen józan embert nem lehetett közöttük találni." A részeges őrség egészen elhanyagolta a vár őrizetét.

Miksa főherczeg 1597-ben megkísérlette Győr visszafoglalását, de eredménytelenül, mert a törökök nagy felmentő sereget hoztak Budáról Győr oltalmazására.

Igen csekély erővel, de annál nagyobb leleményességgel és szerencsével végezték el Győr visszafoglalását 1598 márczius 29-én Pálffy Miklós és Schwarzenberg Adolf.

A győri török őrség egy része, mint említettük, családos emberekből állt, a kiknek családjaik Székesfehérvárott, Koppánban és Pécsett laktak. Pálffy értesült kémei útján, hogy családos katonák szabadságra mentek Győrből, családjuk látogatására; másrészt a várbeliek gondatlanságáról is tudomása volt. Az volt tehát a terve, hogy Győrt meglepetéssel visszafoglalja. Tervét közölte Schwarzenberg Adolffal s együtt hajtották végre azt az ismeretes, merész haditettet, melynek híre bejárta egész Európát. A két vezér 5000 főnyi sereggel nagy titokban érkezett Győr alá s márczius 28. és 29-ik közötti éjjelen a Fehérvári-kapu felőtt elhelyezkedtek. Kedvező volt rájuk nézve, hogy a gondatlan törökök még a felvonóhidat sem húzták fel éjtszaka idejére. Egy nagy petárdával belőtték a Fehérvári-kaput s hirtelen benyomultak a várba. A nagy robbanásra felriadt török őrség rémülten kapott fegyveréhez s rendetlen utczai harczot kezdett a benyomulókkal. Reggelre a török őrség nagy részét legyilkolták s Győr vára visszakerült a magyarok kezébe.

Győr vára nagy jelentőségét mutatja, hogy mind az elvesztését, mind a visszafoglalást különféle költemények s elbeszélések örökítették meg. A törökök khronogrammokban magasztalták, midőn Szinán pasa elfoglalta, a keresztények pedig ünnepelték a visszafoglalását. Több khronogrammot közöl Győr elfoglalásáról a török Evlia Cselebi. Mutatványul fordításban bemutatok itt kettőt: (Evlia Cselebi Sziáhátnámeszi I. 210.)

Másik:

357Győr visszafoglalásáról Németországban jelent meg számos munka, még egy latin eposz is. (Győr monografiája 61. l.)

Győr a visszafoglalás után csak lassan kezdett újra benépesedni. Az elmenekült győri polgárok nem találták elég biztos helynek városukat s csak két év mulva szállingóztak vissza. Az épületek Győrött majdnem mind düledező állapotban voltak.

Győr visszafoglalásával rövid időre a vármegye is felszabadult a török hódoltság alól, de a közbiztonság oly rossz állapotban volt, hogy az elpusztult falvakba nem igen mert visszatérni a nép. Hozzájárult még az is, hogy 1602-ben a székesfehérvári törökök újra kezdték a győr-szent-mártoni és sokorói járásokban az egyes falvak behódoltatását s ez a behódoltatás ismét kiterjedt a Rába és Duna folyóig. A törököket ebben a hódoltsági birtokukben megerősítette a zsitvatoroki béke is 1606-ban.

A hódoltsági falvak adója nem egyforma volt; igen sok függött e tekintetben a török földesuraktól. Nem soroljuk fel itt az egyes községek adózásait, melyektől a sérelmi jegyzőkönyv megemlékezik, csupán általánosságban említjük fel, hogy a sokféle czímen szedett pénzbeli járandóságakon kívül, a legkülönfélébb természetbeli adózások is megvoltak. Csak példakép említem fel, hogy némely község ajándék czímen tartozott adni meghatározott mennyiségű bort, a másik gyümölcsöt, borsót, lencsét, vajat, sajtot, mézet, eczetet, fát, szénát, búzát, árpát, zabot, lisztet, sőt arra is van példa, hogy kocsikast, kereket, kést, posztót követeltek a török urak az egyes falvaktól. Szóval, a mire csak szüksége lehetett a töröknek, mindent a hódoltsági népnek kellett előteremteni.

A török adók nem az egyes emberekre, hanem mindig az egész községre voltak kivetve s azok behajtására az egész községet egyetemlegesen kötelezték. Volt arra is példa, hogy ha a török szipáhit Székesfehérvárról, a szandsáksági székhelyről áthelyezték, az általa bírt községet egyszerűen bérbe adta. Így tett Téth szipáhíja, Názir bég, a ki Budán lakott s a községet hol zsidónak, hol rácznak adta bérbe. Hasonlókép tett Káptalan-Nyul török ura, a ki faluját 1619-ben, mivel Budára költözött, egy zsidónak adta bérbe.

Az adózásokon kívül tűrhetetlenné tette a falusi nép helyzetét a rablók garázdálkodása. Az 1642. évben felvett sérelmi jegyzőkönyvben temérdek a panasz minden egyes falu részéről a portyázó török és tatár csapatok rablásai miatt. A rabló csapatok megtámadták s elhurczolták a népet a mezei munkától és csak súlyos váltságdíj mellett bocsátották szabadon, máskor meg elrabolták igavonó állatjait. E folytonos rablások következtében leginkább elpusztult Győr vármegyének szent-mártoni járása, a melyet az idő óta neveztek el pusztai járásnak. A portyázó törökök többször átcsaptak a győri határba is, azért a rablók szemmeltartására Győr vármegye három helyen, ú. m. a mai Kiskút és a vasút között, azután Kis-Megyernél és a győr-csanaki Világoshegyen egy-egy erődítményt építtetett. De még ezek az erődítmények sem voltak elégségesek a száguldozó török portyázók megfékezésére, kik akárhányszor közvetetlenül Győr falai alól raboltak embereket és állatokat.

Győr vármegye keleti és déli része hódoltsági terület volt egész addig az időig, míg csak Székesfehérvár vissza nem került a magyarok kezére. Csak 1687-ben szabadult fel a vármegye teljesen a török uralom alól.

A török uralomnak nem maradt semmi emléke Győr vármegyében, hacsak emléknek nem nevezzük azoknak az elpusztult községeknek a neveit, melyekről a régi oklevelek s vármegyei jegyzőkönyvek szólnak.

A szatmári békétől Mária Terézia királynő trónraléptéig terjedő 29 év mind a vármegyében, mind Győr városban a helyreállítás és az anyagi megerősödés nagy művének volt szentelve. De míg a vármegye e nagy munkában szabad kezet nyert, addig a város három évtizeden át szinte szakadatlan harczot vívott a katonai önkényuralommal. Végre is, ama szívós kitartás, a melylyel jogait védte, meghozta fáradozásának gyümölcseit, midőn 1743-ban a szabad királyi városok sorába emelkedve, önállóvá lett s ezzel jövendő boldogúlását, sorsát szabadon intézhette.

358Az utolsó kuruczháború alatt borzasztó pusztítás érte a vármegyét, a melynek nyomai még évtizedek múlva is meglátszottak. Lady Montague, a híres angol utazónő, a ki 1717-ben bejárta hazánkat, írja naplójában, hogy Buda és Győr között alig van nyoma a mívelésnek, annyira elnéptelenedett e vidék. Az 1715., sőt még az 1720. évi összeírásokban lépten-nyomon találkozunk oly községekkel, a melyek vagy még pusztán állottak, vagy egy-két évvel azelőtt telepűltek. Az 1715. évi összeírásban az újonnan települt helységek között szerepel Gyirmót, a mely egy éve telepűlt; továbbá Sövényháza és Kúnsziget, a hol 17 család, mint új települő, még adómentességet élvezett. 1720-ban új települések között említik: Szent-Ivánt, a mely 1719-ben települt; Gyirmótot, a melynek lakosai között 17 új telepes család fordúl elő; Tenyőt, Ladomért, a mely szintén 1719-ben kezdett telepűlni; és Malomsokot, a hol 4 új telepes-háztartás van felvéve. 1715 után sváb telepesek kezdtek beköltözni a vármegye területére, mint például Sövényházára, a hová a jezsuiták hívták be őket. A pannonhalmi apátság 1729-ben a Rajna mellékéről telepített németeket az elpusztúlt Csanak faluba, Gyarmatra pedig a csornai prépostság, Gyirmótra a győri káptalan. Koronczóra 1718 után települtek a németek, úgyszintén Téthre is, a mely utóbbi községet még 1715 előtt szállták meg, de ezek idővel mind megmagyarosodtak.

Az állandó katonaság behozatalával a rendek állandó hadiadót is szavaztak meg, a melynek igazságos kivetése czéljából az országgyűlés az adókötelesek összeírását rendelte el. Ez összeírást 1715-ben eszközölték első ízben, de mivel nem felelt meg a beléje helyezett várakozásnak, 1720-ban megismételték. Bármennyire is hiányosak ezek az összeírások, mert az összeíró küldöttségek csakis az adóköteleseket vették figyelembe, mégis becses adatokat szolgáltatnak ama kor viszonyaira, s egyúttal feltüntetik az utolsó években elért gazdasági fejlődést is, melyet a békés viszonyok eredményeztek.

1715-ben a vármegye területén összeírtak 25.953 köbölös szántóföldet, 273 1/2 köbölös írtványt, 5357 kaszás rétet; 1720-ban pedig 48.432 köbölös szántót, 34 köbölös írtványt és 7439 kaszás rétet. A mívelés alá eső terület tehát jelentékenyen emelkedett; ugyanezt tapasztaljuk a szőlőmívelésnél is. 1715-ben 10.466 kapás szőlőt írtak össze, míg 1720-ban 14561-et. A vármegye lakossága közvetetlenül a szatmári béke után még igen csekély volt. A háború és a pestis valósággal kiirtotta, egyes községekben a népet. Az 1715-1720. évi összeírás nem teljes, mert csak az adóköteles lakosságot vette figyelembe, mégis az utolsó öt év alatt elért jelentékeny fejlődésről ad számot. 1715-ben összeíratott 8 nemes, 1517 jobbágy, 418 zsellér, vagyis összesen 1943 háztartás. 1720-ban 44 nemes, 2110 jobbágy, vagyis összesen 2154 háztartás van. Ez utóbbi összeírásból a birtoktalan zsellérek kimaradtak; a lakosság ennek ellenére jelentékenyen emelkedett, a mi főleg a telepítéseknek tulajdonítható. Nemzetiségre nézve a vármegye lakossága 1715-ben túlnyomólag magyar volt. Ebben az évben 1911 magyart és 32 német háztartást, 1720-ban pedig 2062 magyar, 76 német és 16 rácz háztartást írtak össze. (Acsády Ignácz: Magyarország Népessége a Pragm. Sanctio Korában.)

Közigazgatási tekintetben a vármegye három járásra oszlott fel, u. m. 1. tóközi; 2. szigetközi; 3. pusztai járásra. Az 1715. évi összeírás szerint a vármegyében 66 község volt; ebből 2 mezőváros, 1 curiális és 63 jobbágyközség. Hédervár kétszer szerepel az összeírásban; egyszer mint mezőváros és egyszer mint curiális község. Az 1720-ban eszközölt összeírás szerint 2 mezőváros, 23 curiális és 54 jobbágy-község volt a vármegyében.

Az 1715-1720. évi összeírás alapján állapították meg a vármegye portáinak számát. Az 1723. évi országgyűlés azt 75-ben állapította meg. 1724-ben e szám 74-re szállott alá, 1729-ben pedig 74 1/4-re emelkedett fel. Ez a mennyiség megmaradt Győrnek szabad királyi várossá történt emelkedéséig. Ekkor a vármegye portáinak számát 63 1/2-ben, a városéit 18-ban állapították meg. Az adókivetési kulcsot a vármegye bizottsága 1729-ben akként állapította meg, hogy egy dicára - válogatás nélkül - két jobbágyot számított; egy dicához az első osztályú szántóföldekből 3, a másodosztályúakból 4 és a harmadosztályúakból 6 mérős szántóföldet vettek alapúl. A kaszálók, vagy rétek közül 5, az I. osztályú kapás szőlőkből 14, a másodosztályúakból 16 számított egy dicára.

Ez alapelvek szerint a vármegyei bizottság a vármegye összes községeiben újból összeírta a jobbágyok számát, valamint az adóköteles földeket, a melynek alapján a vármegyére eső adóösszeget községenként kirótták.

361Rendkívül érdekesek ezek az adatok gazdaságtörténelmi szempontból is, azért járásonként (akkor már négy járása volt a vármegyének,) egy-egy községet közlünk az összeírásból.

A vármegyei közigazgatás élén, habár inkább csak névleg, a püspökfőispánok állottak. Ágoston Keresztély herczeg, a ki még 1695-ben foglalta el főispáni székét, egész 1725 augusztus 23-áig, Regensburgban bekövetkezett haláláig, viselte a főispáni méltóságot. Őt követte gróf Szinzendorf Fülöp Lajos, a kit 1726 augusztus havában iktatott be gróf Erdődy Gábor egri püspök a főispáni méltóságba; de 1732-ben boroszlói püspökké választatván, helyét Groll Adolf foglalta el, a kit ugyancsak gróf Erdődy Gábor iktatott be 1733-ban.

Az ő főispánsága alatt merült fel első ízben a győri egyházmegye kettéosztásának kérdése, a mely azonban a zágrábi püspök és káptalan ellenkezésén hajótörést szenvedett. (Millenn. Tört. VIII. 114.)

Groll Adolfot gróf Zichy Ferencz követte, a ki 1743 óta - Groll Adolf segédpüspökeként - kormányozta a vármegyét, s ennek halála után, 1744 június 8-án a főispáni méltóságba ünnepélyesen beiktatták.

Közel negyven évig tartó főispánsága alatt számos közhasznú intézetet alapított. Ő építtette fel a növendék-papság házát és a püspöki palotát, a mely azelőtt várparancsnoki lakásúl szolgált. Ő telepítette le a káptalan tagjait a székesegyház közelében, az úgynevezett "káptalandombon," a mely 1743-ban a szabad királyi várostól elkülönített terület maradt. (Szávay Gyula i. m. 81. l.) Vele zárul a püspök-főispánok sorozata.

Szemben a vármegye főispánjaival, a kik egyházi méltóságokat töltöttek be, de nagyrészt idegenek voltak, az alispáni tisztség a XVIII. században mindegyre nagyobb jelentőségre jut. A szatmári békekötés utáni korszakban az alispánok sorát Meszlényi János nyitja meg, a kit még 1710-ben választottak e tisztségre. Ő képviselte a vármegyét Zemberger Ádámmal együtt az 1712. és az 1715. évi országgyűléseken. Őt követte Fiáth János, a ki Biró Istvánnal együtt volt Győr vármegye követe az 1722-23. évi országgyűlésen.

Fiáth János után Györödy Ádám, Meszlényi János és Mecséry Dániel következtek. Az utóbbi alispánsága alatt (1736-49.) még nem volt rendes székháza a vármegyének; közgyűléseit többnyire, - mint például 1746 július 21-én is, - az alispán magánlakásán tartotta.

Mecséry Dániel halála után özvegye, született Tallián Zsuzsánna, odakinálta a vármegyének saját házát, mely a mostani polgári leányiskola helyén áll. Az 1749 július 24-én tartott közgyűlés 5000 forintért meg is vásárolta. De ez a ház csakhamar szűknek bizonyúlt, miért is a vármegye lebonttatta s helyén 1750-ben újat építtetett. (Zoltán Vilmos adatai.)

Ebben a házban megmaradt a vármegye a XIX. század elejéig, midőn az 1786-ban eltörölt ferencz-rendi zárdát és templomot nyerte a kincstártól, cserébe ingatlanaiért.

A szatmári békekötés után a vármegye is mindegyre jobban kivetkőzik nemzeti jellegéből. Azok a családok, a melyeknek sarjai kitartottak a felkelés ügye mellett, háttérbe szorulnak; helyökbe azok lépnek, a kik az 1709. évi országgyűlés egybehívása után kezdtek szerepelni, vagy a szabadságharcz alatt Győr városában húzták meg magukat, mint Meszlényi, Fiáth, Mecséry, stb. Az újabban nemesítettek közül pedig az Illos család tagjai jutnak közhivatalokba.

362Az 1715. évi országgyűlés gróf Heister Sigfrid és báró Liebenberg Károly győri várparancsnokokat honfiusítja. Új birtokosok terjeszkednek még a vármegyében, mint a Gindliek, a kik után az Amadé család örökölt, továbbá a Kaunitz grófok és az Apponyiak. Ezek azonban nem a legjobban bántak jobbágyaikkal. 1737-ben a vármegye meginti Amadé Lászlót, hogy a malomsokiakkal emberségesebben bánjék, mert ha elszöknek, vele fogják megfizettetni a közadót. Ráró ura, Apponyi Lázár, a ki 1718-ban bárói, 1739-ben grófi rangot nyert, embertelenségeinek szomorú emlékeit hagyta hátra a vármegyei jegyzőkönyvekben. (Fehér Ipoly i. m. 527. 566.)

Győrben is sokan laktak a főrangú családok közül. Az 1720-ik évi összeírásban előfordul a város lakosai között két gróf Zichy, két Esterházy, egy báró Amadé és egy báró Viczay.

Az utolsó szabadságharcz alatt a főrangú családok nem érezték magukat biztonságban a vidéken, ezért Győrött, vagy Pozsonyban kerestek menedéket. Egyedül a Viczayak maradtak meg Hédervárott, a melynek évszázados falai biztos védelmet nyújtottak a család tagjainak. Csak évtizedek mulva kezdtek a vidéken kastélyokat építeni, mikor az állandó katonaság behozatalával nem kellett többé támadásoktól tartaniok.

A politikai légkör még mindig izzó volt. Sokan Rákóczi visszatérését várták. Nem csoda, ha a kormány vezérférfiai még egyre a felkelés megújulásától tartottak. Ennek esett áldozatul Korporai Jánosné, született Garamszeghi Géczy Juliánna is, a ki szolgálatokat vélt teljesíteni a kormánynak, de rajta vesztett. Pálffynak Pozsonyban Rákóczi állítólagos leveleiről tett jelentést, de mivel azokat nem tudta előmutatni, Pálffy elfogatta és Vöröskőbe záratta. A kormány ujabb összeesküvéstől tartva, a kalandos multú szép asszonyt egy külön delegált bíróság elé állíttatta, a melynek elnöke gróf Koháry István, s tagjai Meszlényi János, győrvármegyei alispán, Nádasdy Tamás, báró Sándor Gáspár és Nagy István ítélőmester voltak. A törvényszék felségsértésben és hűtlenségben mondta ki bűnösnek, és fejvesztésre ítélte a szerencsétlen asszonyt, s bár gróf Koháry mindent elkövetett, hogy megmentse a hóhérbárdtól, Károly király parancsának engedelmeskednie kellett. Több mint két éven át őrizték Korponaynét Győrött, míg végre 1715. augusztus 18-án lefejezték. (Millenn. Tört. VIII. 153. l.)

A szatmári békekötés utáni évtizedek alatt Győr szinte szakadatlan harczot vívott a katonai uralommal, a mely a háborús világ maradványaként sehogy sem illett bele a megváltozott viszonyokba. A várkapitányok és a polgárság között sohasem volt jó viszony, mert az idegen parancsnokok lépten-nyomon beleavatkoztak a város kormányzatába, s e mellett súlyosan megkárosították s lakosságot.

Győr város sérelmei már az 1715. évi országgyűlésen is szóba kerültek. Az országgyűlés ugyan több rendbeli intézkedést tett a panaszok orvoslására, (1715: 42., 79., 83., 91, és 76. törvényczikkek), a helyzet azért még sem változott.

1720-ban a város 12 pontban terjesztette elő sérelmeit és panaszait, a melyek leginkább a katonaság túlkapásai ellen irányúltak. Sürgősen kérte e sérelmek orvoslását, nehogy különben a polgárság ereje kimerüljön.

Legnagyobb teherként nehezedett a lakosságra a katonai beszállásolás. A rendes beszállásolás maga is jelentékeny költséget rótt a lakosságra, mert minden polgár, hacsak nem akarta magát házából kiszoríttatni, kénytelen volt s bástyák mellett saját költségén a ráeső katonaság számára lakásokat építtetni.

Ez a teher mind a polgárság vállaira nehezedett, mert a városban lakó nemesek és katonai védenczek ez alól mentesek voltak. A tehetősebb polgárok igyekeztek nemesleveleket szerezni, hogy a katonai beszállásolás terhei alól megmenekedjenek.

Még nyomasztóbbá tették a polgárság anyagi helyzetét az elemi csapások. 1718-ban a belváros három utczája égett le, 1718-tól 1720-ig a külváros három ízben csaknem egészen elhamvadt. 1712 tavaszán nagy árvíz pusztított Győr szigeten, mely alkalommal 39 ház dőlt össze. 1736-ban ismét nagy árvíz volt, melynek Győrszigeten 200 ház esett áldozatul.

A katonaság jóformán mindenre rátette kezét, még a vásártartás jogát is magához ragadta s így a heti és az országos vásárok után befolyó jövedelem az őrség parancsnokainak zsebébe folyt. E mellett az őrség tisztikara, sőt a hajdúk 363is megzsarolták a vásárosokat. E tűrhetetlen állapotoknak csak az 1729. évi országgyűlés vetett véget, midőn a győri várparancsnokok útján eddig behajtatni szokott királyi haszonvételeket (regale) mint törvényteleneket eltörölte. (1729. III. t. cz.)

Mindennek ellenére Győr város aránylag elég népes volt. Az 1715. évi összeírás szerint a belvárosban 383, az újvárosban 290 polgári háztartás volt.

1720-ban, úgylátszik, a tűzkárosult lakosságot, mint adómenteseket, nem vették fel az összeírásba, a szegény zselléreket pedig kihagyták. 1720-ban a belvárosban összeírtak 306, a külvárosban, vagyis az újvárosban 232 és a fehérvári kapun kívüli városrészben 11 háztartást, de ezek csak a polgári háztartások voltak. A katonaságról külön kimutatás készült.

Az 1720. évi összeírás szerint a katonaság 259 háztartásra oszlott. Ebből a törzskar 12 háztartást, a német katonaság 42-őt a tűzérség 7-et, a Schultheis-ezred 23-at, a katonai védenczek 13-at, a magyar katonaság 129-et, a naszádosok 33 háztartást tettek ki. Ekként Győr város összlakossága 1720-ban 808 háztartásra, a polgári lakosság lélekszáma pedig ugyanez évben 7290-re tehető.

A lakosság túlnyomó része magyar volt, csak a katonaság és a katonai védenczek szolgáltatták az idegen elemet. Az 1715-ben összeírt háztartások közül 524 magyar, 123 német és 26 rácz volt. 1720-ban pedig, - jóllehet a katonai elem szaporodott, mert az előző évben 70 karabélyossal növelték az őrséget, - 542 magyar, 221 német és 45 rácz háztartást írtak össze. Heister tábornok és gróf Draskovich alparancsnok védelme alatt tömérdek zsidó, görög, rácz és örmény kereskedő telepedett le Győrött, a kik a törvény intézkedései ellenére kibújtak a polgári közterhek viselése alól, mert tetemes évdíjért a katonai parancsnokság alá helyezték magokat, sőt attól védelmet s oltalmat nyertek. Természetesen az évi díjak a katonai parancsnokok zsebébe folytak.

A ráczok külön fel voltak véve az 1715-1720. évi összeírásokban, de a zsidókról csak hozzávetőleges adatokkal rendelkezünk. Így 1735-ben 55 zsidó családfő volt Győrött, 1750-ben pedig 64. (Acsády Ign. i. m.)

A városi polgárság nem nézte jó szemmel a zsidók letelepedését. A mint szabad kezet nyert ügyeinek intézésében, 1747 decz. 11-én kimondta a zsidóság kiűzetését a város határából. A zsidók fellebbeztek ugyan e kitiltás ellen, de felsőbb helyen jóváhagyták a város határozatát. (Szávay Gyula i. m. 281.)

Az ipar és kereskedelem a XVIII. század első felében nem tudott szabadulni béklyóiból. Győrött már a XVI. században fejlett ipart találunk. A czéhek között legrégibb az ötvösczéh, a melynek szabályai 1529-ből valók. Győr ötvösiparosai messze földön híresek voltak, s a legújabb időkig fennmaradt jó hírük. Idővel számos czéh alakult a városban. A német vargák 1582 márcz. 1-én nyertek czéhszabályokat Teuffel András győri várparancsnoktól; a borbélyok szabályait 1593-ban erősítette meg a káptalan. A csizmadia-czéh 1604-ben nyert ugyancsak a káptalantól, - Győr akkori földesurától, - szabadalomlevelet. (Szávay 229-242.) Az iparosok azonban még a XVIII. században is tömérdek zaklatásnak voltak kitéve a katonaság, jelesül a várparancsnokok részéről. Sokkal nagyobb baj volt ennél, hogy a katonai védenczek (protectionalisták), sőt maguk a katonák is ipart űztek s miután kiváltságos helyzetben voltak a polgárokkal szemben, az iparos elem nem tudott velük versenyezni. Ebből tömérdek összeütközés támadt az iparosok és a katonaság között, de itt leginkább a polgári elem húzta a rövidebbet. Az 1715-ben eszközölt összeírás adatai szerint Győrben 265 iparos volt, kik az egyes iparágak szerint a következőleg oszlottak meg: 4 ács, 5 asztalos, 3 bádogos, 3 borbély, 1 cserepező, 45 csizmadia, 2 esztergályos, 4 fazekas, 1 fésűs, 8 fuvaros, 8 gombkötő, 5 kádár, 4 kalapos, 5 kerékgyártó, 2 késes, 7 korcsmáros, 9 kovács, 3 kőmíves, 2 kötélverő, 12 lakatos, 14 mészáros, 1 molnár, 1 nyerges, 4 pék, 45 szabó, 2 szappanos, 7 szíjgyártó, 3 szitakötő, 17 szűcs, 8 takács, 2 tímár, 3 üveges, 20 varga és 4 más foglalkozást űző (1 keztyűs, 2 sarkantyús, 1 koszorúkötő.)

Kereskedéssel 36-an foglalkoztak; közülök 7 boltos és 29 kereskedő. Volt ezenkívül még egy könyvárús és 7 hajós, a kik nincsenek beszámítva sem az iparosok, sem a kereskedők közé. Az 1720. évi összeírásban az egyéb ipart űző polgárok között 4 építész, 1 halász, 1 kőmetsző, 2 köszörűs és 1 madráczos fordúl elő. A más foglalkozásúak között pedig 2 szakács, 1 vámos, 1 bérlő és 1 egyházfi van felvéve.

Győr vármegyében csak igen kevés iparossal találkozunk. Az 1715-iki összeírás adatai szerint csak Győrszigeten és Révfalun laktak iparosok. Győrszigeten 4 csapó, 3 fazekas, 1 lakatos, 1 molnár, 3 posztónyíró, 4 takács, 3 tímár és 2 varga; Révfaluban 2 csizmadia, 2 takács, 2 varga és egy más foglalkozást űző iparos volt felvéve. Az 1720. évi összeírásban csupán Győrszigeten vannak összeírva az iparosok, a hol 1715-ben 3 kertész, 5 hajós és 1 vinczellér is szerepel a más foglalkozásúak rovatában. 1720-ban az iparosok között 1 pecsétkőmetsző, 1 kelmefestő és 3 serfőző fordúl elő. (Acsády Ignácz. i. m.)

A kereskedelem előmozdítására szolgáló tényezők közül elsősorban a vásárszabadalmak érdemelnek említést. Győr 1712 szept. 1-én nyert országos vásár tartására szabadalmat. A többi vármegyebeli községek már csak a XVIII. század vége felé kaptak hasonló kiváltságokat; Hédervárnak például 1793 aug. 26-án, Szentmártonnak 1796 decz. 2-án engedélyezték az országos vásár tartását. Heti vásárokat csak Győrben tartottak. A város utóbb 1798 május 28-án és 1799 aug. 9-én újabb szabadalomlevelet nyert heti- és országos vásárok tartására. (Illéssy János: Vásárszabadalmak jegyzéke.)

A szatmári békekötés utáni években az egyes községek törekvése is oda irányúlt, hogy régi kiváltságaikat megerősítsék, s így a közterhek alól meneküljenek. Az abdaiak már 1700-ban fordúltak Esterházy nádorhoz, hogy régi kiváltságaikban védené meg őket. A nádor ugyanez évben leírt Győr vármegyéhez, hogy az abdaiak szabad emberekként tekintessenek és semmiféle adóval, fuvarozással, vagy katonatartással ne terheljék őket. (Fehér Ipoly i. m. 510.) 1718 jún. 2-án III. Károly király, alkalmasint az Esterházyak közbenjárására, átírta és megerősítette Lipót király 1681. évi kiváltságlevelét az abdaiak számára. (Királyi könyvek.)

Abdán kívül még Nagybajcs község bírt kiváltságokkal, a melynek szabadalomlevelét 1720-ban hirdették ki a vármegye közgyűlésén. Ennek értelmében Nagybajcs mindennemű tized és földbér terhe alól felmentetett. Patas és Pécz (Felpécz) 1721-ben hirdettették ki kiváltságleveleiket. E két község lakói a katonatartás, fuvarozás és más hasonló terhek alól nyert felmentést. Az állandó katonaság behozatala s az állandó adó következtében később már hasztalan fordúltak egyes községek kiváltságaik megerősítése végett az uralkodóhoz, sőt a régi kiváltságokat is, a hol csak lehetett, megnyirbálták. E korszak nem volt kedvező a helyi önkormányzat fejlődésére nézve. Egyedül Győr városának sikerült polgárainak közel félszázados, kitartó törekvése árán a szabad királyi városok sorába emelkedni.

Győr, mint szabad város, a káptalan földesurasága alá tartozott. A város polgárainak abbeli törekvése, hogy Győr önálló törvényhatósággá váljék, épp a káptalannál találkozott leghevesebb ellentállásra, a melynek földesúri jogait e törekvés elsősorban érintette. A szatmári békekötés után a káptalan mindent elkövetett, hogy a várost földesúri hatósága alá vonja, de a polgárság, hivatkozva az 1649. évi nádori ítéletre, ellentállt a káptalan törekvéseinek. 1728-ban ugyan némi tekintetben egyezkedett a város a káptalannal, de azért a viszálykodások tovább folytak, sőt 1741-ben az országgyűlés elé került ügyök. Az országgyűlés (1741. XXXV. t.-cz.) a káptalannak adott igazat, miért is a katonai hatóságokat oda utasította, hogy a káptalant a győri lakók terhére bíróilag megállapított, vagy szerződéseken alapuló tartozások megvételében ne akadályozzák.

1743 jan. 30-án végre Bécsben egyezséget kötött a káptalan a polgárság képviselőivel. Ez egyezség értelmében a káptalan - a káptalandomb kivételével - lemondott földesúri jogairól, viszont a város 17 ezer forint váltságdíjat s az eddigi perköltségek fejében a szerződés aláírásakor 5 ezer forintot fizetett a káptalannak. Az egyezség megkötése után alig egy hónap mulva, 1743 márcz. 6-án, Mária Terézia Győrt a szabad királyi városok sorába iktatta, s az erre vonatkozó kiváltságlevelet Győr vármegyének április 5-én tartott közgyűlésén hirdették ki.

E kiváltságlevélben a város egyúttal új, bővített czímert nyert. Hasított pajzsban elől, kékben arany pólya felett érczkereszt áll, a melyet Szent István első vértanú misemondó ruhába öltöztetett alakja föd el, mindkét kezével zöld pálmaágat tartva. Hátul: vágva. Felül kékben, egy tornyos, nyílt kapus ormozott vár; alul veresben három ezüst pólya. A pajzson leveles arany korona nyugszik. (Szávay i. m. 65-77.)

Mária Terézia királynő kiváltságlevelével, melyet az 1751. évi országgyűlés törvénybe iktatott, új korszak kezdődik a város történetében. E kiváltságlevéllel Győr visszanyerte régi szabadalmait, a melyekkel Mária királynő és Zsigmond uralkodása alatt bírt, s a melyek birtokában jövő fejlődésének alapjait rakta le.

Mária Terézia ingadozó trónjának megmentésében a vármegye méltón kivette részét. Alig hagyták oda a követek a pozsonyi országgyűlést, megindult a hadi készülődés az egész vármegyében. Az 1741. évi deczember 15-én tartott közgyűlésben intézkedett a vármegye a ráeső 297 gyalogos katona kiállítása felől. Ez a csapat báró Balassa Gábor vezérőrnagy, báró Andrássy Ádám ezredes és gróf Nádasdy József alezredes parancsnoksága alatt, az 1742. év tavaszán Morvába rendeltetett. (Várm. Közgy. Jegyzők. - Hadi tört. Közl. 1897. 213.)

A felkelt nemesség Komárom, Fehér, Veszprém, Somogy, Baranya és Tolna vármegyék nemességével egyesülve, báró Szluha György vezérlete alatt indúlt hadba. A csehországi csatatéren jól megállotta helyét, főleg Prága ostrománál tüntette ki magát. Vezére, Szluha György, érdemeiért grófi rangot nyert. (Nagy Iván családt. ért. 1899. évf.)

1744-ben újból fegyverbe szólította a királynő a vármegye nemességét, a melynek élére ekkor Mecséry Dániel, a vármegye alispánja állott, A tisztikar a következőkép alakult meg: Kapitány: Mecséry Dániel. Hadnagy: Vagner Sándor. Zászlótartó: Milkovics Jakab. Hadibiztos: Torkos Ádám. Futár: Káldy János. Őrmesterek: Nagy István és Szelestey Antal. Trombitás: Felix Ferencz. Seborvos: Thököly János. Gyógykovács: Pápay János.

A felkelt nemesség, a mely 1745 márczius 4-én kelt kimutatás szerint 102 emberből állott, egy századot alkotott. Ezenkívül még egy portalis századot állított ki a vármegye (124 ember), a melynek kapitánya Tersztyánszky János lett.

A felkelt nemesség s a portalis katonaság szintén a csehországi és a sziléziai csatatérre ment, a honnan csak a drezdai békekötés (1745 deczember 25.) után tért vissza. (Várm. Levéltár. Közgy. Jegyzők.)

Mária Terézia királynő sokat tett az uralkodó család és a nemzet közötti jó viszony ápolására. Már az 1741. évi országgyűlésen, midőn a rendek kifejezték abbeli kívánságukat, hogy a királynő Magyarországban lakjék, szó volt róla, hogy Budát, vagy Győrt rendezzék be királyi szálláshelynek. Az akkori viszonyok között elsősorban Győr jött volna számításba, mert Buda, miként Pálffy nádor megjegyezte, akkori állapotában, rácz csőcselékből álló lakosságával, nem volt méltó arra, hogy királyi székvárossá legyen. (Millen. Tört. VIII. 271.)

A rendek féltékeny szemmel nézték az új szabad királyi városok követeit, a kik az 1751. évi országgyűlésen megjelentek, mert a városi követek szaporodásával az udvari párt felülkerekedésétől tartottak, sőt Győr város követét, a ki már el is jött az ülésre, szégyenszemre eltávolították. Csak hosszabb tárgyalások után nyugodtak bele az új szabad királyi városok, (Komárom, Győr, Zombor és Újvidék) beczikkelyezésébe.

Az országgyűlés eljárását némileg feledtette a győriekkel Mária Terézia királynő látogatása, a ki 1751 augusztus havában Pozsonyból Budára útaztában férjével, Ferenczczel együtt Győrt is útjába ejtette. Az 1764. évi országgyűlés folyamán, mialatt a rendek a sérelmeket és a királyi előterjesztésekre adandó választ dolgozták ki, Mária Terézia, József trónörökös kíséretében, ismét meglátogatta Győrt. Hogy a nemességet is az udvar körébe vonja, 1760-ban felállította a magyar nemesi testőrséget, a melyre Győr vármegye 1500 frtot, Győr város 100 körmöczi aranyat ajánlott fel. (Haditört. Közl. 1897.)

A XVIII. század közepéig már a vármegye is kiheverte a török világ és a kurucz háborúk csapásait. 1687-ben Győrtől Pápáig sem embert, sem épületet, még csak barmot sem láthatott az átútazó. Ez a terület a szatmári békekötés után mindegyre jobban benépesült; az egykori pusztai járás közigazgatási ügyeit a XVIII. század közepén már nem győzte egy szolgabíró ellátni. 1771-ben a vármegye a pusztai járást kettéosztván, határul a sokorói hegységet állapította meg; a Dunáig terjedő keleti rész megtartotta a pusztai nevét; a délnyugati pedig a sokoróaljai nevet vette fel. Győr városának önálló törvényhatósággá alakulása folytán a tóközi, valamint a 366sziget- és csilizközi járásokat egyesítették; ekként közigazgatásilag a vármegye 1771-től kezdve 1., a tósziget és csilizközi 2. a sokoróaljai és 3. a pusztai járásokra osztatott fel, a mely felosztás napjainkig érvényben maradt. (Fehér Ipoly 493. l.)

A Komárom és Győr vármegye közötti határ évszázadokon át ingadozó volt. Egyidőben Ács, Vas és Lovad községek is Győr vármegyéhez tartoztak, viszont Gönyő, Nagy- és Kis-Szent-János és Bőny helység határának egyrészét Komárom vármegyéhez számították. A folytonos határvillongások kiegyenlítése végett mindkét vármegye 1755-ben bizottságot küldött ki, a mely kijelölte a határvonalat s ez napjainkig fennáll. (Fehér Ipoly i. m. 490. l.)

A vármegyei életben Mária Terézia királynő uralkodása alatt a protestánsok mind jobban háttérbe kezdenek szorulni.

A vármegyei igazgatás élére is mind oly férfiak kerültek, a kik a protestánsok szabad vallásgyakorlatát fegyveres erővel is megakadályozták. Ilyen volt Mecséry Dániel, (1736-1749.), az 1744. évi felkelt vármegyei nemesség vitéz parancsnoka, a ki alispán korában vallási türelmetlenséget árult el; majd utóda, Biró János, a ki 1749-től 1758-ig viselte az alispáni tisztet.

1747-ben a vármegyei közgyűlés elhatározza Patason a még csak egy évvel ezelőtt épült református templom lerombolását. A nép ugyan elűzte a kiküldött végrehajtót, de azért a reformátusok nem tarthattak ott istentiszteletet. Szap község református lakosai haranglábat állítottak, a miért 250 frt bírságra ítélte őket a közgyűlés. (Fehér Ipoly 524., 531.) A vármegye 1750-ben lebontatta a reformátusok imaházát Bőnyben; 1757-ben szintúgy elrendelte a babothi ágostai hitvallásúak templomának széthányását is, mert azt a kiküldött bizottság az 1737-ben engedélyezett nagyságnál szélesebbnek és magasabbnak találta. A szemerei református templomot pedig 1749-ben hozott vármegyei határozattal a katholikusoknak adták át. Ugyanez év márczius 17-én Győrben is elvették a győri protestánsok templomát; valami váltságot fizettek érte, de azt a protestánsok nem akarták elfogadni. Utóbbiak ekkor küldöttséget menesztettek Bécsbe, de ez nem juthatott a királynő elejébe. (Millenn. Tört. VIII. 332.)

Idővel már az engedékenység jeleivel találkozunk e téren. Kapi község lakosai engedélyt nyertek 1764-ben, hogy protestáns templomot építhessenek. Mikor 1777-ben Téth község egy része, az evangélikus templommal együtt a lángok martaléka lett, az 1778. évi királyi rendelet megengedte, hogy a protestánsok templomukat torony nélkül újra felépíthessék.

Biró Jánost Bezerédj Mihály követte az alispáni székben, a ki Győr vármegye követeként az 1764. évi országgyűlésen csakhamar magára vonta a közfigyelmet a közgazdasági kérdések, különösen a gyáripar meghonosítása érdekében mondott nagyszabású beszédeivel. (Horváth Mihály: Kisebb Tört. Munk. I. 400.) Őt követte Matis György, (1766.) a kinek alispánsága alatt kezdődött a vármegyei levéltár rendezése, (Századok 1903. 738.), valamint az úrbéri összeírás.

Az 1772. évi úrbér szerint a vármegye területén 220.585 hold használható föld volt. Az 1827. évi összeírásban ez a szám 240.500-ra emelkedett, melyből 83.630 hold úrbéres, 151,870 hold földesúri birtok volt. (Fehér Ipoly i. m. 491.)

Győr város, mióta önállóan intézhette ügyeit, szép fejlődésnek indult. Különösen a kereskedelem virágzott. Görög kereskedők megvetették lábukat Győrben, mely a dunántúli forgalom fő-emporiuma lett. Lakosainak száma jelentékenyen emelkedett. 1780-ban 11.457 lelket számlált.

Mióta Győr szabad királyi várossá lett, az adókivetés czéljából a vármegye portáit újból megállapították. 1780-ban e porták száma 63 1/2 volt, később azonban 52-re szállott alá. Győr város portáinak számát 18-ban állapította meg az országgyűlés; ez a mennyiség megmaradt az 1848. évi nagy átalakulásokig.

A XVIII. század második felében sok csapás érte a várost. 1753-ban nagy tűzvész volt. 1763 jún. 28-ára, reggel 5 1/2 órakor földrengés támadt; a lökések oly erősek voltak, hogy több épület, közöttük a püspökvár is bedőlt. Jul. 9-én este, 9 óra tájt a földrengés megismétlődött, a melyet óriási felhőszakadás követett. A szomszéd Révfalu községben a föld meghasadt, a Duna hullámai pedig házmagasságnyira emelkedtek. A megrettent lakosság a vásártérre menekült és a Kálváriahegy mellékén sátrakban tanyázott. A földrengés emlékét a székesegyházban fogadalmi kép őrzi. Ugyancsak e szomorú eset emlékére hordozzák körül ünnepélyes egyházi körmenetben Szent László király fejereklyéit a városban.

A következő (1764.) évben árvíz sújtotta a várost; 1765-ben új földrengés jelei mutatkoztak; 1768-ban és 1772-ben ismét nagy árvizek pusztítottak. 3671776-ban, 1778-ban és 1780-ban a várost majdnem teljesen elpusztító tűzvész dühöngött. (Szávay Gyula i. m. 275.)

Az elemi csapások e korszakban nem kímélték a vármegye községeit sem. Baboth község 1748-ban, Téth 1777-ben csaknem egészen leégett, Abdát pedig több ízben az árvíz öntötte el.

Mária Terézia királynő, uralkodásának végszakában, 1775 július havában ismét meglátogatta a vármegyét; ez alkalommal Pannonhalmára jött, (Czinár: Monast. 135. lap.) a hol a Benedek-rend hódolatát fogadta.

A bajor örökösödési háború okából a királynő még egyszer fegyverbe szólította a vármegyéket. Országgyűlés nem létében a vármegyék maguk szavazták meg a rájuk eső újonczot. Győr ekkor is kitett magáért. A vármegye 150 újonczot szavazott meg a gyalogság számára, ezenkívül gróf Zichy Ferencz győri püspök 40, gróf Viczay Mihály és fiai 20, gróf Zichy Miklós 15 felszerelt huszárt állított ki. A nagyobb pénzadományok között első helyen áll a pannonhalmi főapáté, a ki 5000, és a győri káptalané, a mely 2000 forintot ajánlott fel a háborúra.

A nagyarányú hadi készülődések folyamán azonban szüntelenül folytak a tárgyalások, a melyek 1779 május 13-án a Teschenben kötött békére vezettek. (Századok 1878. 507.)

Mária Terézia halála után a trónt fia, II. József foglalta el, a kinek közel tíz éves uralkodása alatt a vármegye szinte szakadatlan harczot folytatott az új kormányzat s a dolgok új rendje ellen, a mely hivatva lett volna arra, hogy Magyarországnak minden egyházi, közjogi és társadalmi intézményeit a császár eszméihez képest átalakítsa.

II. József, trónörökös korában, személyes tapasztalatok szerzése végett több ízben bejárta az országot. 1768-ban alföldi útjából visszatérőben, s június 6-án Komáromban időzött, honnan Győrbe indúlt s június 7-ét itt töltvén, másnap Pozsony felé vette útját. Naplójában többek között azt írja Győrről: "A vár külső bástyája rossz, árka mocsaras, a sok hajómalom káros."

Első intézkedései, mint a türelmi rendelet (1781 okt. 29.), nagy örömöt keltettek a protestánsoknál, a kik csakhamar éltek is az alkalommal, hogy imaházaikat felépítsék. Így Bőnyben 1785-ben Pázmándy József saját gazdasági épületeiből alakított imaházat; a vármegye ajánlatára a község új templom építésére is engedélyt nyert. Beziben a harangok használatát kapták meg a protestánsok, Malomsokon pedig 1785-ben templomépítést engedélyeztek nekik. II. József többi reformjai, a melyek mélyen belevágtak százados alkotmányunkba, már aggodalmat keltettek a nemesség sorában. Ilyen volt elsősorban a népösszeírás, a mely ellen hasztalan írt fel a vármegye közönsége; a császár nem változtatta meg szándékát. Mindazonáltal az összeírást nagyobb baj nélkül hajtották végre a vármegye területén. Csupán a kiváltságaikra oly féltékeny Felpécz, egykor nemes község lakosai tanúsítottak ellentállást, sőt fegyverhez is nyúltak, de a kiküldött katonai erőnek sikerült a rendet vérontás nélkül helyreállítani. (Fehér Ipoly 574.)

Az összeírás adatai élénken feltüntetik Győr város fejlődését. 1787-ben a város lakóinak száma 12.822 lélek volt. A vármegye lakosainak összes száma 66798-at tett ki, ebből 7422 volt nemes, tehát a vármegye lakosságának 1/9 része nemesi kiváltságokat élvezett. (Marczali: Magyarorsz. II. József korában I. 249.)

Nagyobb ellentállást tanúsított a vármegye a nyelvrendeletekkel szemben. Győr vármegye a régi alapot kívánta fenntartani, s a latin nyelvhez ragaszkodott, de a kanczellária leíratában azt válaszolja a vármegyének, hogy csak a hivatalos nyelvet változtatja meg, nem pedig a nép nyelvét. (Marczali. II. 390.)

A német nyelvnek hivatalos nyelvvé való tétele csak az első lépés volt a vármegyei közigazgatási rendszer megváltoztatására. 1785-ben a császár az egész országot közigazgatásilag 10 kerületre osztotta fel, a melyeknek élére királyi biztosokat rendelt. Győr középpontja lett ily kerületnek, a melyhez Moson, Sopron, Győr, Komárom, Vas, Veszprém és Esztergom vármegyék tartoztak. E kerület élére gróf Győry Ferencz került.

Győr vármegyének hosszú idő mulván első világi főispánja, gróf Zichy Károly, a kit csak 1783-ban neveztek ki, megvált hivatalától. József császár még ebben az évben belső titkos tanácsosi méltósággal és tárnokmesterséggel kárpótolta, majd a királyi kamara elnökévé tette meg. (Czeh János Győr várm. főispánjairól.) Az új királyi biztos 1785 jún. 16-án foglalta el tisztét. Részére a 368császár részletes utasítást dolgoztatott ki, a melyben többek között megjegyzi, hogy e kerület vármegyéi nem mintaszerűek, noha közel esnek a határszélekhez; különös figyelmébe ajánlja a császár a gazdasági viszonyok fejlesztését s Győr környékén a juhtenyésztés jelentőségének emelését. (Marczali i. m. II. 463-464. -467. Millenn. Tört. VIII. 413.) A vármegye tisztikara is jelentékenyen megváltozott. Győrt Moson vármegyével egyesítették s így maradt 1790-ig. Az alispáni tisztség örökössé lett. 1786-ban Szerdahelyi Pál foglalta el, a ki mellett Illos Károly működött helyettesként.

Az új tisztikarnak az 1786-ban elrendelt felmérési munkálatok adtak sok dolgot, a melyek mindenütt ellenszenvvel találkoztak, s csak növelték a rendszer elleni gyűlöletet. Addig, míg II. József fegyverre támaszkodva vitte keresztül reformjait, semmi sem gátolhatta azoknak megvalósulását. De a török háború kitörésével megváltozott a helyzet.

Az 1787. évben nagy ínség volt országszerte, a melynek enyhítésére tett ugyan a kormány némi intézkedéseket, de a hivatalos közegek lassúságán és az eljárás nehézkességén megtörött a jó szándék s nem sokat segítettek a bajon. A kormány Győrött is vásárolt gabonát a muraközi és a zágrábi ínségesek részére; innen küldték el azt a Dráva vidékére, de gróf Balassa királyi biztos ügyetlen intézkedései miatt az ínségesek mit sem láttak belőle.

Az 1788. év tavaszán a búza piaczi ára Győrött 4 frtra emelkedett, mely az aratás után sem csökkent. Ily viszonyok között kezdődött a török háború.

II. József ugyan még 1787 szept. 4-én elrendelte a mozgósítást, de a katonaállítás rendkívül lassan haladt előre; Győr vármegye mégis ama kevés megyék közé tartozott, a melyek 1788 szept. 12-éig kiállították a rájuk eső újoncz létszámot. (Marczali i. m. III. 395., 401., 445., 495.)

Sokkal több nehézség merült fel a gabona kiszolgáltatása körül. Győr vármegyében egy mérő búzát 2 forintjával, egy mérő rozsot 1 frt 30 kr.-jával, egy mérő árpát 1 frtjával és egy mérő zabot 50 kr.-jával számítottak fel a kincstárnak s noha a termés ínséges volt, mégis elegendő gabonát szolgáltatott a katonaság részére.

A rossz termés után újabb természeti csapások sújtották a vármegye lakosságát. Az 1788. év végén marhavész dühöngött, 1788. decz. 13-tól 1789 jan. 17-ig országszerte rendkívül nagy hideg volt. A nagy hótömeg 1789. tavaszán óriási áradást okozott a Csiliz- és a Szigetközben.

Az 1789. év folyamán mindegyre jobban kitűnt a végrehajtó hatalom tehetetlensége. Győr vármegye az ínség és más okok miatt csak egy részét vállalta el a ráeső gabonamennyiségnek; az egyesített Moson-Győr vármegyére kivetett 35.000 mérőből 29.000 mérő folyt be, még pedig legnagyobb részt az uradalmaktól, minthogy a köznemesség megtagadta a gabonaszolgáltatást. (Marczali i. m. III. 551.) A tisztikar meg sem merészelte kísérleni a nemességre kivetett mennyiség behajtását, így azután a melyik nemes önként nem adott, attól nem is vették be a köteles részt.

Midőn az 1789. év végén megkezdődik a II. József rendszerével való szakítás, a vármegyében teljes erővel tör ki a nemzeti ellentállás. 1790 elején ismét együtt találjuk a rendeket a vármegye székházában. A hangulat annyira éles volt, hogy gróf Győry Ferencz kerületi biztos meg sem mert jelenni a közgyűlésen, hanem inkább beteget jelentett. (Marczali i. m. III. 560.)

A nemzeti ellentállás szinte ledöntötte azokat a válaszfalakat, a melyek eddig a nemes és a polgár, valamint a nép között fennállottak. Midőn febr. 19-én a korona Győrbe érkezett, nemcsak a nemesség várta fegyveresen és lóháton, hanem a városi polgárság is kivonult, s úgy a magyarok, mint a németek, sorba állva kiáltották: "éljen a magyar szabadság." (Millenn. Tört. VIII. 468.)

Gróf Zichy Károly, - a ki időközben az országbírói méltóságra emelkedett, - ismét elfoglalta a győri főispáni széket. Az 1790. évi országgyűlés megnyitásakor a rendek, - mert benne a letünt josephinus-rendszer egyik fő támaszát látták, - óvást emeltek ugyan az ellen, hogy a főrendiházban (felső táblán) elnököljön, de az országgyűlés alatt tanúsított nagy buzgalma és azok az engedmények, melyeket a hitlevél ügyében elért, visszaadták népszerűségét.

A vármegyei tisztikar élére új emberek kerültek. Alispán Palocsay József lett, míg országgyűlési követekké Sibrik Antalt, a későbbi alispánt és Pázmándy József ülnököt választottak meg. Az utóbbi, a református egyház egyik 373tagjaként, jelentékeny részt vett az 1790. XXVI. törvényczikk megalkotásában. A vármegye a szent korona iránt is kimutatta tiszteletét. Gróf Esterházy János vezérlete alatt fényes banderiumot küldött fel Budára, (Századok 1881. évf. 335.)

1792-ben építették fel a győri tűztornyot.

A franczia forradalmi eszmék csakhamar útat találtak maguknak hazánkba is. Már 1790-ben, különösen az alsó néposztály között terjesztettek lázító íratokat, de e mozgalom csakhamar elcsöndesült. Az 1790. évi országgyűlésen már kétségkívül szembetűnő lesz a szabadelvű irány, a mely, ha nagyobb sikert nem is tudott elérni, mégis némi eredményt mutatott fel. Az országgyűlés a közélet terén keresztülviendő reformok tanulmányozására bizottságokat küldött ki, a melyeknek összeállítása a szabadelvű irány híveire minden tekintetben előnyös volt, s a melyet a fellendült irodalom is hathatósan támogatott. Ez a mozgalom a franczia forradalom hatása alatt mindegyre nagyobb mérveket öltött, végre összeesküvésre vezetett, a melynek élére Martinovics Ignácz állott. Martinovics összeesküvését azonban csakhamar felfedezték; őt magát 1794 júl. 24-én Bécsben elfogták. Erre a Martinovicstól alapított társulat egyik igazgatója, gróf Sigray Jakab, megsejtvén a veszélyt, külföldre igyekezett menekülni. Egy ideig parasztasszonynak öltözve bújdosott, majd a veszprémi ferenczrendűeknél lappangott, s végül Gyömörére menekült, birtokára. Itt találtak rá, abban a házban, mely a XIX. század 70-es éveiben Lengyel Sándoré volt. (Századok 1879. évf. 136. lap. Fehér Ipoly i. m. 563.)

A Martinovics-féle összeesküvés felfedezésével elnémultak a szabadelvű eszmék hívei, s a vármegyére most már nagyobb terhek nehezedtek, a melyek húsz éven át szinte szakadatlanul sújtották a lakosságot és a győri polgárokat.

A franczia had közeledtére I. Ferencz király 1797-ben fegyverbe szólította a nemességet. Győr vármegye két század lovasságot s egy század gyalogságot állított ki; az előbbinek parancsnoka gróf Esterházy János lett, az utóbbi Sopron és Moson vármegyékkel adott egy ezredet. (Haditört. Közl. 1888. évf.)

A lovasság tisztikara a következőkép alakult meg: I. Kapitányok: Arossy József, Hamar János. II. kapitányok: Sáry Sámuel, (helyette Kratkovics István), Fejérpataky László. II. helyettes kapitányok: Matkovics István, Tóth Lajos. Zászlótartó: Sebő Mihály. Előjegyzésbe vett tisztek: Fejes Ignácz, Mészáros József. Élelmezési tisztek: Makkó József, Bay Sándor. Tábori lelkész: Griller Astrik ravaszdi plébános. Seborvos: Bárány János.

A felkelt nemesség csakhamar felkészülvén, elindult a szombathelyi táborba, a hol I. Ferencz szemlét tartott felettük. Háborúba nem mentek, mert a campoformiói béke után hazaeresztették őket.

A békekötés azonban csak fegyverszünet jellegével bírt. 1799-ben megalakult a második nagy koalitio a francziák ellen; erre újból megindult a küzdelem, a mely három csatatéren folyt le.

Az 1805. évi nagy hadjárat folyamán, midőn Bécs úgyszólván kardcsapás nélkül került Napoleon kezébe, (november 15-én), elkésve bár, fegyverbe szólították a magyar nemességet. A vármegye felkelt nemességének parancsnoka gróf Zichy Ferencz, a későbbi főispán, lett. Már erősen folyt a készülődés, mikor Napoleon austerlitzi győzelme Ferencz királyt 1805 deczember 26-án békekötésre bírta rá; erre a nemesség hadikészülődései is megszűntek.

Az austerlitzi csata után egy franczia csapat egész Öttevényig portyázott; ez alkalommal csak a vármegyei állandó hadibizottság mentette meg a vármegyét a sarczolástól. A bizottság gróf Zichy Ferencz vezetése alatt a francziák elé ment s erélyesen tiltakozott az ellenség portyázása ellen, miután Napoleon még a hadjárat folyamán Magyarországot semleges területnek nyilvánította. E bátor fellépés használt, s a francziák eltakarodtak.

Így menekült meg az akkoriban teljesen védtelen Győr város is a pusztítástól. (Czeh János: Győr vármegye főispánjairól 58-59.)

Az 1802., 1807. és 1808. évi országgyűléseknek egyedüli tárgya az adó és az újoncz megszavazása volt. Csupán az 1808. évi országgyűlésen sikerült a rendeknek a nemzeti törekvések terén némi eredményt elérni, és pedig a magyar katonai akadémia törvénybe iktatásával; ezzel a nemzet régi vágya teljesedett.

E nemzeti intézet megalapításához a vármegyéből a következők járultak hozzá nagyobb adományokkal: Balogh Sándor kanonok és a győri káptalan 374követe 2000 frt. Györgyi Pál kir. tanácsos, Győr vármegye alispánja és követe 1000 frt., gróf Zichy Károly, Győr vármegye főispánja 8000 frt., Vilt József győri püspök 3000 frt. Alig ment szét az országgyűlés, lázas sietséggel fogtak hozzá a hadi készülődésekhez. Az országgyűléstől megszavazott 20.000 újonczból Győr vármegyére 170 fő esett; e mellett a nemesség is fegyvert fogott a haza védelmére. Győr vármegye 312 lovas és 489 gyalogos felkelt nemest állított ki.

A márczius 18-án tartott közgyűlésen a következőket választották meg a felkelt nemesség tisztikarába: 1. a lovasságnál; törzstiszt: gróf Zichy Ferencz főispáni helytartó. I. kapitányok: Arosi József és Farkas Gáspár. II. kapitányok: Torkos János és Neuhold Sándor; főhadnagyok: Mészáros József, Bay Sándor, Sibrik Mihály és gróf Sigray Dávid. Alhadnagyok: Kálóczy Sándor, Hegedüs Zsigmond és Huszár János. 2. A gyalogságnál. Kapitányok Trsztyánszky Kristóf és Tóth Lajos; főhadnagyok: Patonay István, Téhely Lajos és Vajda Ignácz. Alhadnagyok: Száli Lajos, Gyapay Pál, Roboz József, Németh Péter és Németh Ádám.

A felkelt nemesség gróf Zichy Ferencz vezérlete alatt szintén részt vett a kismegyeri ütközetben; közülök többen elestek. A halottak között volt Haagen Miksa karmelita szerzetes, a ki a felkelt seregnek tábori lelkésze volt. (Szávay i. m. 81.)

Az asperni győzelem után, (1809 május 20-21.), mialatt a császári had vezére, Károly főherczeg, Napoleonnal egy ideig farkasszemet nézett, az olasz határ felé küldött sereg vezére, János főherczeg, Károly sürgetésére megkezdte a visszavonulást a Duna felé, hogy a fősereggel egyesülhessen; hadát azonban nyomon követte Beauharnais Eugen, az olasz alkirály.

János főherczeg Krajnán és Stájerországon át, május 31-én érkezett Szentgotthárdra, a honnan Körmenden, Rábahid végén és Jánosházán át, Pápára vonult. A Marczal folyótól kezdve, egész Győrig, ekkor már a felkelt magyar nemesség táborozott, a mely 8000 emberrel növelte János főherczeg visszavonuló hadát.

János főherczeg Pápán megpihent, azután az elébe jött József nádorral együtt, június 12-én, déli 12 óra tájt kezdte meg a visszavonulást Téth felé. Másnap (június 13-án) hajnalban Győr felé indította hadát s már reggel 9 órakor Szabadhegyhez s utóvéde Ménfőhöz ért.

Visszavonuló útjában azonban megfeledkezett a Marczaltőnél elhelyezett két századról és az árpási különítményről; ezek idejében nem kapván értesítést, megkezdték a visszavonulást. Ekkorra már minden oldalról franczia csapatok környékezték s Gyirmótnál végre franczia fogságba kerültek.

Eugen alkirály június 5-én indult el Bécsújhelyről. Míg a vezetésére bízott had zöme Sopronon és Szombathelyen át, Sárvárra tartott, addig a Colbert tábornok vezérlete alatt álló lovasságot a Fertő vidékéről Sövényháza felé küldte. Colbert csakhamar hatalmába kerítette a Rábcza hídját Sövényházánál, de a Rábán nem kelhetett át, mert a hidat Bodonhelynél a felkelt nemesség erősen megszállta.

János főherczeg hada június 13-án a következőkép helyezkedett el: a győr-téthi országúton, a veres keresztnél Frimont altábornagy foglalt állást, Ménfőnél az Ettingshausen tábornok parancsnoksága alatt álló utóhad táborozott. Győr déli kijáratánál Mecséry altábornagy a felkelt nemesség lovasságával, Szabadhegy nyugati oldalán Jellachich Ferencz altábornagy, Szabadhegytől keletre gróf Colloredo dandára feküdt, míg Kismegyernél a József nádor vezérlete alatt álló felkelt nemesség foglalt állást. Colbert tábornok dragonyos dandára átkelt a Rábán, s Montbrun lovashadosztályával egyesülve, egész Ménfőig nyomult előre.

E túlerővel szemben Ettingshausen tábornok megkezdte a visszavonulást Győr felé, Montbrun lovassága azonban a hátrálókat üldözőbe vette s csak a kismegyeri "Királyszék"-nél előtörő felkelt nemesség lovassága elől vonult vissza Csanakig. Colbert és Montbrun a június 13-14. közötti éjjel Csanak és Ménfő között táboroztak, míg Eugen alkirály hadát, a mely gyors menetben vonult Pápáról Győr felé, a Koronczó, Szemere és Felpécz közötti vonalon találjuk, sőt elővéde már Puszta-Szent-Pálnál töltötte az éjjelt. Hadából csupán Macdonald és Lamarque hadosztályai maradtak vissza; az utóbbi Pápán vesztegelt s nem vett részt a másnapi csatában.

375Terünk nem engedi, hogy akár a csata részletesebb leírásába, akár annak bírálatába bocsátkozzunk, csupán röviden óhajtjuk vázolni az eseményeket, a melyek az akkori világ érdeklődését ismét Győr felé irányították.

Miután János főherczeg mit sem tett annak megakadályozására, hogy június 13-án a francziák a csanaki magaslatokat megszállják, mi által a Komárommal és Budával való összeköttetését is veszély fenyegette, a szabadhegyi magaslatokon állította fel hadát. József nádor ugyan meg akarta akadályozni a csanaki magaslatok megszállását, de Nugent tábornok, János főherczeg vezérkari főnöke, kijelentette, hogy a katonák fáradtak s nyugalomra van szükségük.

Eugen alkirály hada, a mely 74 zászlóaljból, 87 lovas-századból és 24 ütegből, összesen tehát 41.814 gyalogos és 13.482 lovas katonából állott, június 14-én reggel 4 órakor öt hadoszlopban (colonne) indult János főherczeg ellen.

János főherczeg elhatározta, hogy a francziák támadását a szabadhegyi magaslatokon várja be. Ezért hadait a következőkép helyezte el: a jobbszárny, Frimont altábornagy parancsnoksága alatt, a Rába folyó könyökétől egész Szabadhegy délnyugati csúcsa felé irányítva, terjeszkedett, a középen maga János főherczeg egészen a Kismegyeri majornál levő templomhegyig foglalt állást, míg innen a báró Mecséry altábornagy parancsnoksága alatt álló balszárny egész a Viczay-árokig húzódott. Kismegyer megszállására pedig Hummel őrnagyot küldte ki a landwehr egy zászlóaljával.

János főherczeg hada 34 gyalog-zászlóaljból (18.822 ember) és 25 lovasszázadból (2226 ember) állott. Ehhez járult még a felkelt nemesség: 5 zászlóalj gyalog (4507 ember) és 42 század lovas (6424); ekként serege összesen 23.329 gyalogosra és 8650 lovasra tehető.

A francziák első támadása délelőtt 11 után vette kezdetét, s kudarczczal végződött. Eugen alkirály délután 3 órakor Kismegyer major ellen intézte a támadást, de itt is visszaverték.

Mialatt azonban Jellachich hadosztálya másodízben visszafoglalta Szabadhegyet, Montbrun, franczia tábornok lovassága átkelt a Pándzsa patakon, s a báró Mecséry hadosztályának balszárnya ellen intézett támadást. A gyakorlatlan nemesi lovasságot délután 4 órakor meg is futamította, noha gróf Hadik András altábornagy és Geramb ezredes vezetése alatt a zempléni és hevesi felkelősereg hősi ellentállást tanúsított.

János főherczeg ekkor a sereg baloldalának fedezésére a Pest és a Vas vármegyei felkelt lovasezredeket rendelte ki Goszthony ezredes parancsnoksága alatt, míg a szétszórt felkelt nemesség a Sashegyen gyűlt ismét össze. A francziák most nem üldözték őket, mert a lovassága felette kimerült.

Délután 1/4 5 órakor az alkirály új támadást rendelt el. Seras gyaloghadosztálya Kismegyer major ellen támad, de elkeseredett harcz után visszaszorítják onnan. 3/4 5 órakor már a túlerő mindinkább érvényesülni kezd. Jellachich és Colloredo hadosztályait az ellenség szintén visszaszorítja, mire János főherczeg délután 5 órakor elrendeli a visszavonulást.

Alig hagyják el a császári hadak a szabadhegyi magaslatokat, Durutte, Severoli és Pacthold hadosztályai legott elfoglalják, míg Serras még elkeseredetten harczol Kismegyer birtokáért, a mely délután 6 órakor szintén a francziák kezére került.

A visszavonuló császári hadak közül Jellachich és Colloredo hadosztályai Ács felé húzódtak, Frimont hada pedig Szent-Iván és a Duna között Gönyü felé tartott.

A hátráló csapatokat a francziák közül csupán Montbrun, a jobbszárny vezére követte, de nagyobb zavart nem támasztott, sőt a somogyi felkelt nemesség visszavonuló útjába még több ízben összecsapott vele.

A kismegyeri csata után Eugen alkirály a szabadhegyi magaslatokon maradt. Lauriston tábornokot, a balszárny vezérét, Győr körülkerítésére rendelte ki. (Hadtörténelmi Közlemények, 1897. évfolyam. - A. Thiers: Histoire du Consulat etc. X. 298-303.) Győrben ekkor Péchy Mihály hadmérnöki ezredes parancsnoksága alatt 1500 ember volt, de még elégséges lőszerrel sem rendelkezett; így előreláthatóan nem soká tarthatta magát.

Mikor Lauriston hada Győrt körülkerítették, a Győr előtt álló Meskó tábornok hadát elvágták a főseregtől. Lauriston rögtön felszólította Meskó tábornokot a megadásra, a melyet ez visszautasított. Meskó legott megtette az előkészületeket a visszavonulásra, s gróf Széchenyi Istvánt Révfalun és Kolos-Némán 376át, Komáromba küldte József nádorhoz, hogy szándékát bejelentse. Miután éjfélkor fölszedette a Rábcza hídját, Abdánál megkezdte a visszavonúlást Lesvár puszta felé, a hová hajnali 1/2 3 órára érkezett. Innen Enesére, majd Bágyog puszta felé vette útját. Útközben járőrei Kónynál Lasalle franczia tábornok parancsőrtisztjét is elfogták.

Meskó tábornok hada, melyhez a többi között a székesfehérvári, a Vas, a Pozsony és a Bars vármegyei felkelt nemes sereg egyes századai is tartoztak, Sopron és Vas vármegyéken átvonúlva, szerencsésen kisiklott a francziák kezei közül. Lauriston e közben körülvévén Győrt, a Nádorvárosban állította fel ágyúit, a honnan kilencz napon át szakadatlanúl lövette a várost. Az erős ágyúzás a püspökvárt és számos magánépületet kigyúlasztott; magában a városban nagy ínség uralkodott, mert amúgy is tömve volt menekülőkkel; különösen a nádorvárosi lakosokkal, a kik a kazamatákban vonták meg magukat.

A június 21. és 22-iki bombázások után a várőrség kénytelen volt magát megadni. Péchy várparancsnok kitűzette a tűztoronyra a fehér zászlót, miután a városi hatóság részéről, franczia nyelvben jártas, háromtagú küldöttség indúlt Marmont Lajos marechal táborába. A küldöttség szónoka a francziáúl jól beszélő Karvasy orvos volt.

Marmont Lajos rendkívül előzékenyen fogadta a küldöttséget, sőt Karvasynak egy ezüstgombos botot adott emlékűl, a mely jelenleg a városi levéltárban van elhelyezve. A francziák szerfelett magas hadisarczot követeltek a várostól, a melyet hosszas alkudozások után 300.000 frtban állapítottak meg. Az alkudozások befejeztével, végre június 24-én délután 4 órakor Péchy várparancsnok átadta Győrt a francziáknak.

A győztesek még aznap bevonúltak Győr városába. Eugén alkirály a mai Király-utczában, az úgynevezett Bezerédj-féle házban vett lakást, Narbonne és Du Henin tábornokok pedig a mai kis-szeminarium épületében laktak. Győr város parancsnoka gróf Narbonne lett, egyike azoknak, a kik még XVI. Lajos szolgálatában állottak. (Thiers i. m. X. 316. l.)

Győr eleste után Napoleon a felesleges tűzérséget és gyalogságot Pozsony felé rendelte; útközben a Zámolyon keresztülvonuló franczia csapatokból a nép többeket megrohant, sőt némelyeket a Dunába vetett. Ezért a francziák a falut felgyújtották. Az elfogott zámolyiakat a haditörvényszék Győrött halálra ítélte; gróf Narbonne a győri püspök könyörgésére június 30-án kegyelmet adott nekik. (Fehér Ipoly i. m. 532.)

A wagrami csata után Ferencz király kénytelen volt újból megkezdeni a békealkudozásokat, de mivel egyelőre nem vezettek eredményre, Napoleon aug. 31-én személyesen lejött Bécsből, hogy az itt állomásozó csapatokat megszemlélje s a háború folytatására szükséges rendelkezéseit megtegye.

Napoleon aug. 31-én délután 2 órakor minden feltűnés nélkül érkezett Győrbe, a hol a Bezerédj-féle házban vett szállást. Kíséretében voltak Eugen alkirály, a bajor trónörökös, továbbá Berthier, Lauriston, Massena, Rapp, Bertrand, Broussieres, Duroi tábornokok és gróf Narbonne térparancsnok. (Tudományos gyűjt. 1820. II. Fehér Ipoly i. m. 433.)

Alig egy órai időzés után Napoleon kíséretével lóra ült és körüljárta az erődítvényeket, megvizsgálta az ágyúsánczokat s miután megtette rendelkezéseit, ismét visszatért szállására.

A káptalan és a városi hatóság Napoleon megérkezésének hírére hódolatát szándékozott bemutatni, de Napoleon a kihallgatást másnapra ígérte. A fogadtatás másnap is elmaradt, mert Napoleon akkor (szept. 1.) hajnalban, úgy, a mint jött, észrevétlenül eltávozott Bécsbe. (Szávay Gyula i. m. 83.) Az október 14-én, Schönbrunnban megkötött béke véget vetett a franczia uralomnak Győrött. A franczia hadsereg kivonúlt a vármegye területéről, hátrahagyva a háborúnak köszönhető roppant károkat. Maga Győr ostroma több mint 3 millió forint kárt okozott, ezen felül a magas hadisarcz, a melyet 60 év alatt történendő visszafizetés mellett a kincstár előlegezett, súlyos teherként nehezedett a háztulajdonosokra. Ezt a hadisarczot utóbbiak 1845-ig fizették, mikor a kincstár a hátralévő részt elengedte. (Szávay i. m. 82. l.)

Alig hogy kivonúltak a francziák a vármegye területéről, a császári hadak, foglalták el helyüket. Közöttük a Levenehr-féle dragonyos-ezred Baráthi, Csanak, Gyirmót, Koronczó, Szent-Iván és Gönyű helységekbe szállásoltatott el, 377a Sztáray-féle gyalogezred Téth, Móriczhida, Rába-Szent-Miklós, Babot, Rába-Szent-Mihály, Csécsény és Mérges helységekbe, a Hiller-féle gyalogezred pedig Pannonhalma, Nyul, Écs, Ravaszd, Tényő, Szemere, Pécz és Gyömörő helységekbe, a székely határőrök Táp-Szent-Miklósra, Asszonyfára, Tápra, Nyalkára és Pázmándra, az oláh határőrezred 6. kompániája Mezőörsre és Pérre került (Vármegyei levélt. Acta perennalis deputationis.)

Győrnek a francziáktól történt elfoglalásakor a vármegye területe egyidőre ketté osztatott. A fegyverszünet alatt a Dunát és a Rábát állapították meg határvonalul; ekként a Rábán inneni rész franczia uralom alá került, viszont a vármegye hatásköre csak a Rábán túli részekre terjedt ki. A vármegye közönsége fenn akarván tartani a Rábán túl elterülő részeken a közigazgatást, aug. 21-étől okt. 10-ig Téthen, Zsitkovszky Pál házánál, majd Szent-Mártonban Török János, mint idősebb főbíró elnöklete alatt tartotta tanácskozásait. (Fehér Ipoly i. m. 493., 580.)

A békekötés után, decz. hó 11-én volt a vármegye első közgyűlése Győrött, gróf Zichy Ferencz főispáni helytartó elnöklete alatt, a kit atyja helyébe még febr 22-én nevezett ki a király helytartóvá. Az újból egybegyűlt rendek lelkes hangulatban ünnepelték a helytartót, a kihez Matkovics Pál udvari tanácsos verses felköszöntőt intézett. Ezt a közgyűlés jegyzőkönyvébe is beiktatta. (Zoltán Vilmos adatai.)

A franczia háborúk óriási terhet róttak az országra a melyhez hozzájárúlt a pénzügyi bukás, a bankjegyek és a rézpénz értékének leszállítása. Ez a művelet nem csupán a középosztályt sújtotta, hanem a népet is megfosztotta keservesen szerzett filléreitől. Mivel a bankóczédulák beváltásához készpénz volt szükség, a kormány kénytelen volt 1811 aug. 25-ére az országgyűlést egybehívni. Ez az országgyűlés, a melyen Győr vármegyét Horváth Mátyás főjegyző és Török János táblabíró képviselték, elkeseredett viták után csupán a só árának 2 forinttal való felemelését, továbbá 3 és fél millió mérő gabonát szavazott meg, a melyből Győr vármegyére 6550 mérő búza és 9825 mérő zab esett.

Az országgyűlésen tevékeny részt vett Bezerédj Ignácz is, a vármegye későbbi alispánja, a ki a kormány ellen intézett javaslatok lelkes támogatói közé tartozott. (Budapesti Szemle 1899., 375.) A francziák elleni háború újabb áldozatokat követelt. Mivel az országgyűlés nem volt egybehíva, a kormány az egyes vármegyékre vetette ki a hadi adót, így Győrre is, melyet a vármegye gróf Zichy-Ferraris Ferencz főispáni helytartó közbenjárására, kénytelen-kelletlen elvállalt. Az 1813. évben újból kitört háborúban Győr vármegye is kivette részét. Gróf Zichy-Ferraris Ferencz főispáni helytartó, a kit a király az 1809. évi hadjárat alatt szerzett érdemeiért alezredesi ranggal a nemes testőrséghez helyezett át, fegyverre szólította a vármegye ifjúságát, és így a Moson, Győr, Komárom és Veszprém vármegyékből alakított szabad csapat vezéreként újabb babérokat szerzett a hadjárat alatt. Ez a szabad csapat Fülöp Hessen-Homburgi herczeg hadtestéhez osztatván be, végig küzdötte az 1813. és 1814. évi hadjáratokat. (Czeh János: Győr vármegye főispánjairól.)

Napoleon bukása után a három szövetséges uralkodó: Ferencz király, Sándor orosz czár és Frigyes Vilmos porosz király, 1814-ben Budáról visszautaztokban, Győr városát is útjokba ejtették, mely alkalommal a püspökvárban fogadták a hódoló küldöttségeket. Az üdvözlő beszédek és válaszok elhangzása után Frigyes Vilmos porosz király beszédbe elegyedett Győr város küldöttségének tagjaival, s ez alkalommal a német nyelvben kevésbbé járatos Hegedűs városbíró nagy derültséget támasztott. Midőn ugyanis a porosz király a győri híres vásárokra terelte a beszédet s ezt kérdezte: "Ihre Messen sind wohl stark. Wie lange dauern sie?" Hegedűs hadarva válaszolta: "O ja Majesztét! Alle Tag; wann isz muzikalis, dauert Stundl, wann isz mit Urgl, halbe Stund, - die kláni szán no kürzer." (Zoltán Vilmos adatai.).

Sajnos, a vármegye és a város nem sok hasznát látta a napoleoni háborúk alatt tanúsított vitézségének és áldozatkészségének, mert míg egyfelől az 1809. évi hadjárat és a franczia megszállás alatt szenvedett súlyos károkat csak évtizedek munkája tudta helyrehozni s másfelől a háborút követő gazdasági válság a város polgárait hosszabb időn át tétlenségre kárhoztatta, addig a Napoleon bukásával fellépő önkényuralom a vármegye életben, valamint a társadalom terén is minden szabadabb törekvésnek gátat vetett.

A bécsi kongresszus nyomán fellépő önkényuralom béklyóiba verhette a közszabadságot, de szellemi téren a fejlődést már többé nem tartóztathatta fel. Alig bocsátotta ki Kulcsár István második röpíratát a Magyar Nemzeti Színház megalapítása érdekében, megindúlt rá a gyűjtés a vármegyében is. A vármegye, áthatva a magyar nyelv szeretetétől, lelkesedéssel karolta fel az ügyet. A kicsiny és szegény Győr vármegye, a mely ekkor még ki sem heverte a franczia hadjárat kárait, 1817 febr. 1-én küldte meg első gyűjtésének eredményét: 1018 frt 9 krajczárnyi összeget, Pest vármegyének, mely a színház megteremtése érdekében a felhívásokat széjjel küldte. A gyűjtés időközben serényen folyt tovább. Török János másodalispán vette kezébe az ügyet, a ki a vármegye földesuraihoz, birtokosaihoz intézett levelekben kérte ezeknek a támogatását. Az eredmény azonban nem volt mindenütt kielégítő, mert míg a középbirtokos-osztály lelkesen karolta fel az eszmét, addig a nagybirtokosok és a főpapok alig áldoztak valamit a Nemzeti Színház javára. De azért az 1820. év elején ismét együtt volt közel ezer forint, a melyet azonban a vármegye megtartott s csak kamatait küldte Pestre. Ez a sok viszontagságon átment 1000 forint, - a mely napjainkig meg van, - ez időtől kezdve a győri és a szomszéd színtársulatok segélyezésére szolgált. (Zoltán Vilmos adatai.) Még javában folyt a gyűjtés a Nemzeti Színház czéljaira, midőn 1820-ban Fejér vármegye azzal a kérelemmel járult Győr vármegyéhez, támogatná a székesfehérvári társulatot. A vármegye a Nemzeti Színház alapja javára gyűjtött 1000 forintnak egy évi kamatát ajánlotta fel a székesfehérvári színtársulat részére, a mely 1819 jan. 3-án előadta a "Napoleon, vagy a győri ütközet" czímű darabot. E társulat tagjai között Komlóssy Ferencz, a későbbi színigazgató, Baloghné és Kántorné ifiasszony voltak, s többször játszottak Győrött is.

A vármegyei közigazgatás terén a XIX. század első évtizedeiben alig találunk nagyobb változást. A vármegyei életben általában a konzervatív irány kerekedett felül. A kisebb birtokú nemesség nem bír erőre jutni, annál kevésbbé érvényesítheti befolyását a vármegyei közgyűlésen, vagy a tisztújításokon. A vármegye tulajdonképeni főispánja, 1826 szept. 28-án bekövetkezett haláláig, gróf Zichy Károly volt, a ki helyett 1809-től, főispáni helytartóként, fia, gróf Zichy Ferencz kormányozta a vármegyét.

A vármegyei közigazgatás élén 1801 óta Györgyi Pál állott, a kit egymásután három ízben választottak meg alispánná, miután megelőzőleg, 1798-tól kezdve, Illos Károly mellett helyettes alispánként működött. Györgyi Pál mellett, a ki 1828-ig viselte az alispáni tisztet, 1801-től Bezerédj Mihály, 1816-tól Török János, a nemzeti törekvések lelkes híve, majd 1821-től Torkos István volt helyettes alispán.

Ezt a látszólag nyugalmas állapotot csak a kormány 1821. évi törvénytelen rendeletei zavarják meg egyidőre, a midőn az országgyűléstől meg nem szavazott újonczok kiállítását s 1822-ben a hadi adónak az eddigi papírpénz helyett ezüstben leendő szolgáltatását követelte. Győr vármegye mindkét törvénytelen rendelet végrehajtását megtagadja s felíratban fejezi ki aggodalmait, de a főispáni helytartónak sikerül a második királyi leírat végrehajtását kieszközölni. (Millenn. Tört. IX. 92.) A vármegye tehát beadta derekát, de viszont az ellenzéki vármegyék bátor magatartásán megtörött az önkény uralma. Ferencz király 1825 szept. 11-ére Pozsonyba országgyűlésre hívta egybe a rendeket, a hová a vármegye Bezerédj Ignácz másodalispánt és Kolosváry Miklós táblabírót, Győr város pedig Rába Istvánt és Czeh Jánost küldte követekül.

Ezek közül főleg Kolosváry Miklós vett tevékeny részt a vitákban. A november 2-án tartott kerületi űlésen a magyar nyelv terjesztése érdekében történt felszólalásában a leányoknak hazafias szellemben való neveltetését hangoztatta. Kolosváry jelen volt azon az emlékezetes napon is, midőn gróf Széchenyi István a Magyar Tudományos Akadémia megalapítására egy évi jövedelmét felajánlotta. (Millenn. Tört. IX. 138.)

Az országgyűlés további tárgyalásai folyamán a győri követek kivették részüket a magyar nyelv érdekében folytatott vitákban. Ők hozták szóba a magyar ezredeknél a magyar vezényleti nyelv behozatalát, a melyet azzal indokolnak, 379hogy a magyar katonában a lelkesedést, vitézséget csak az ébreszti fel, ha magyar tisztek, anyanyelvén vezényelik. A győri követek tettek indítványt a magyar tannyelv behozatala, valamint a magyar nyelvnek közigazgatási nyelvvé tétele érdekében is. Midőn a felvidéki és főleg a városi követek a magyar nyelv, mint közigazgatási nyelv, meghonosításának kitűzött határidőhöz való kötését ellenezték, Kolosváry Miklós újból felszólalt a nemzeti nyelv jogaiért s a többi között a következőket mondta: "a nemzet nyelvében él és egyesül, s nyelvével hal meg". (Millenn. Tört. IX. 176.) Még az országgyűlés folyama alatt, 1826 szept. 28-án meghalt a vármegye főispánja, gróf Zichy Károly. Ferencz király, két nappal a haláleset után, az elhúnyt fiát, gróf Zichy-Ferraris Ferenczet, az eddigi főispáni helytartót nevezte ki Győr vármegye főispánjává, a kit 1827 szept. 17-én iktattak be nagy ünnepségekkel a főispáni méltóságba. Ez alkalommal herczeg Esterházy Miklós szerepelt a beiktatást teljesítő királyi biztosként. (Czeh János: Győr várm. főisp.)

A nemzeti fellendűléssel Győr város anyagi jóléte is emelkedett. A mikor 1820-ban a bástyákat lebontották, egyszerre két külváros adott helyet a lakosságnak, a melynek czéltudatos és vállvetett munkája csakhamar megtermé gyümölcseit. 1820-ban a Ferenczváros, 1839-ben pedig, a Ferdinánd város nyílt meg; mindkét városrész a lerombolt bástyák helyén és az ezeken kívül eső posványos térségen emelkedett.

A XIX. század harmadik évtizede alatt sok csapás érte a várost. 1826-ban nagy jeges árvíz pusztított, mely a Dunán 200 hajót és malmot zúzott össze. Az 1829. év végén és 1830 elején oly havazások voltak, hogy a közlekedés fennakadt, minek következtében Győr városban nagy élelemhiány mutatkozott. Ebben az évben korábban kezdődött a hóolvadás; az áradás, mely február 27-től márczius 20-ig tartott, Győr környékét is elpusztította, sőt a város mélyebben fekvő utczáit is elborította. Ebben az évben, július 21-én nagy tűz ütött ki az Újvárosban és a Nádorvárosban, a mely alkalommal 161 ház esett a lángok martalékául és két emberélet veszett oda. (Szávay Gyula i. m. 123. - Fehér Ipoly i. m. 507.)

Az 1830. évi országgyűlésre, a melyet V. Ferdinánd megkoronáztatása tett emlékezetessé, a vármegye Bezerédj Ignácz alispánt és Siklósi Szabó Pétert, Győr város pedig Szakács Mihályt és Czeh Jánost küldte követekül. Ez alkalommal a szent koronát, a hozzátartozó kincseivel, Budáról Pozsonyba vitték s útközben, szept. 28-án a győri székesegyházban volt éjjelre elhelyezve, mikor nemes ifjak őrizték. Az országgyűlés szétoszlása után a vármegye, a kormány ígéretében bízva, szinte türelmetlenül várta az újabb országgyűlésre szóló királyi meghívót, midőn az 1831. év nyarán fellépő kolerajárvány egyidőre a napirenden levő kérdéseket háttérbe szorította. Az Oroszországból behurczolt járvány előbb a határszéli vármegyékben szedte áldozatait, majd rohamosan terjedt a Duna és a Tisza mentén. Győrben július 19-én fordúlt elő az első koleraeset; ettől kezdve, egész szept. 17-éig 1474 betegedés történt, a melyek közül 602 halállal végződött. A járvány a forgalmat csaknem teljesen megszüntette. A lakosok megrémülve menekültek házaikba; az utczákat a hatóság kirendelt füstölői járták be. (Szávay Gyula i. m. 123.)

A vármegye még szigorúbban teljesítette az óvóintézkedéseket, sőt egyik-másik főszolgabíró túlbuzgóságában a járása területéről senkit sem engedett kiköltözni, vagy oda bemenni. Az egyik szolgabíró Wirkner Lajos kanczelláriai titkárt, a ki pedig hivatalos ügyben sietett Bécsbe a vármegye határszélénél felállított vesztegzárból nem engedte tovább utazni. Csak a főispán közbenjárására eresztette szabadon, a ki történetesen a vesztegzárt akkoriban megvizsgálta. Wirkner ekkor a főispán kíséretében Győrbe ment s innen tovább folytatta útját Bécs felé. (Wirkner Lajos: Éleményeim. Pozsony.)

A járvány elmúltával a forgalom ismét élénkebbé válik. A dunai gőzhajózás az 1831 év febr. 1-én kezdődött s ez év nyarán igen csekély forgalma volt; de őszszel ismét jelentékenyen emelkedett, bár a Bécs-Győr közötti szakaszon a gönyűi akadályok miatt megszüntették a közlekedést. Ettől kezdve Győrnek meg volt az összeköttetése Budapesttel, sőt le, egész Zimonyig meg voltak rendes gőzhajójáratai.

A gőzhajózás jelentékenyen fellendítette a kereskedelmet; a XIX. század harminczas éveiben évenként átlag 400 hajó kötött ki Győrben. A gabonakereskedésen 380kívül, jelentékeny pamut- és gyapotkereskedés volt, leginkább görög kereskedők kezében. Ekkoriban 33 nagykereskedő lakott Győrben; e mellett 190 kiskereskedőt (kalmárt), 10 fűszerest, 90 korcsmárost, 23 hajóst és 16 bérkocsist (fuvarost) találunk. A XIX. század első felében már elég fejlett iparral találkozunk Győrben. Egybehasonlítva az 1715-1720. évi összeírás adataival, élénken szembetűnik ama haladás, melyet a város a lefolyt évszázad alatt elért.

1835 körül 1010 mesterember volt Győrött, mely szám az egyes iparágak között a következőleg oszlik meg: 113 német, 23 magyar varga, 115 csizmadia, 44 magyar, 36 német szabó, 54 molnár, 32 takács, 29 szűcs, 28 mészáros, 27 fazekas, 18 kádár, 19 kenyérsütő, 7 pék, 4 aranymíves, 2 ötvös, 1 gyűrűmíves, 1 harangöntő, 3 posztós, 1 késmíves, 1 orgonacsináló; ezenkívül volt még 1 könyvárús, 1 könyvnyomdatulajdonos, 4 könyvkötő, 2 képfaragó és 4 képíró.

A közegészségügyi viszonyokra élénk világot vet az a körülmény, hogy a XIX. század derekán három gyógyszertár, továbbá 12 borbély, 5 orvos és 1 seborvos volt Győrben.

A vármegye közgazdasági viszonyai a XIX. század második és harmadik évtizedeiben mindegyre kedvezőbb fejlődést mutatnak fel. A lakosság főfoglalkozása a földmívelés, de e mellett a marhatenyésztés, a gyümölcskertészet és a szőlőtermelés is jelentékeny eredménynyel jár. A legszebb búzát a Sziget- és a Csilizközben, rozsot a pusztai és a sokoróaljai járásokban termeltek. A lótenyésztés a Csilizközben és a Tóközben, míg a juhtenyésztés inkább az uradalmakban volt elterjedve. Különösen szép juhászat volt a hédervári uradalomhoz tartozó nováki pusztán, a hol ekkoriban 200 darabból álló tiroli fajta tehéncsordát találunk. Jelentékeny juhászat volt még a gróf Sándorok és gróf Viczayak öttevényi, a győri püspök péri, és a szentmártoni főapátság szentiváni uradalmaiban; az utóbbi helyen olajgyár is állott fenn. Az egyes birtokosok közül a Goda, Matkovics, Roboz és Török családok Szemerén, a Takácsok, Noszlopyak, Gyapayak, Kisfaludyak Téthen, a Pázmándyak, Kenesseyek és Sárayak Bőnyben s a Neuhold család Sövényházán tartott juhászatot. A jobbágynépség Markotán, Réthiben és Radványon jó lovakat, Csikvándon juhokat tenyésztett, míg Kónyban és Csécsényben marhatenyésztés virágzott. Nyárád, Radvány és Ballony helységek lakosai szénát termeltek, a melyet jó áron adtak el a pozsonyi vásárokon. Ásvány, Ráró és Szap lakosai vizahalászatból éltek, Révfalu lakosai szintén halászok és kertészek voltak.

A kertészetet leginkább Hédervár, Ráró, és Ásvány lakosai űzték; e helységekből főleg fejes káposztát szállítottak a pesti vásárokra. Dohányt Malomsok lakosai termeltek. A gyümölcskertészetben Kis- és Nagy-Baráti lakosai tűntek ki; az előbbi helyen híres spanyol meggy, az utóbbiban őszi baraczk termett, míg dinnyét a pusztai és a sokoróaljai járásokban termeltek; Ménfőn a méhtenyésztés is elég kedvező eredményt mutat fel. Patason burgonyát, Radványon pedig kendert termeltek. A díszkertészetet csupán egynéhány főúri birtokon, leginkább külföldi példák után mívelték. Gyönyörű díszkertje volt Rárón gróf Sándor Móricznak. A hédervári kastélyt is terjedelmes park vette körül, a melynek egyik sarkában emelkedett Kont-fája. Pannonhalma keleti lejtőjén a főmonostornak szépen rendezett díszkertje virúlt, a melynek közepét egy kis erdő foglalta el. A győri püspöknek Győrszigeten volt szép angol kertje. Rábaszent-Mihályon a Bezerédj-kastélyt is díszkert környékezte. A XIX. század első felében mintegy 8831 hold szőlő állt mívelés alatt Győr vármegyében. Legjobb bortermelő helyek voltak Tényő, Nyul, Csanak, Écs, Szent-Márton, Baráti és Ravaszd. Ménfőn is jelentékeny szőlőskerteket míveltek.

A bortermelés mellett Gyirmóton, a győri káptalan birtokán, még egy sörfőzőház állott fenn.

A harminczas években, főleg gróf Széchenyi István áldásos tevékenysége következtében, a kereskedelem lépésről-lépésre virágzóbbá vált. Győr lett a közvetítő az alföldi és a nyugati kereskedelem között. A Tiszaszabályozás megkezdésével a tiszavidéki gabonahajók már egész Győrig fel tudtak jönni s itt értékesítették rakományukat. A győri gabonakereskedelem országos jelentőségűvé válván, mindegyre élénkebben nyilvánult az a kívánság, hogy Győrt Bécscsel vasút kösse össze. Ez a kérdés már az 1832-36. évi országgyűlésen is szóba került, mely alkalommal Reviczky kanczellár tudtára adta a rendeknek, hogy 383báró Sina György engedélyt fog kapni a vasút építésére. Sina 1833 jan. 2-án csakugyan megkapta az engedélyt a győr-bécsi vasút építésére, s az előmunkálatokat legott megkezdette. (Millenn. Tört. IX. 397.)

A vármegye I. alispánjává az 1828. évi tisztújításon Bezerédj Ignáczot választották meg, a ki az 1825-27. évi országgyűlésen a vármegyét képviselte; mellette II. alispánként Szabó Péter működött.

Bezerédj Ignácz, mint nagy tekintélyű, vagyonos és befolyásos férfiú, hosszú ideig állott a vármegyei közigazgatás élén. 1832-ben és 1836-ban ismételten alispánná választották. Melléje két ízben Szabó Pétert, 1836-ban pedig Szüts Antalt, a későbbi I. alispánt adták másodalispánul.

Az 1832-36. évi országgyűlésre a vármegye Siklósi Szabó Péter II. alispánt és Szűts Antalt küldi követül. Bár mindketten szorgalmasan részt vettek a tanácskozásokban, nagyobb szerepet azért soha sem játszottak. Ezen az országgyűlésen részt vett Karner Antal, a későbbi győri püspök is, a ki az országgyűlés folyamán több ízben szerepel az üdvözlő küldöttségek sorában.

A konzervatív irány többségre jut a megyeházán s uralmát biztosítani törekszik. Már az 1832-36. évi követi utasítások közé felveszi a vármegye közönsége annak az elvnek törvénybe iktatását, hogy a vármegyei tisztújítások alkalmával minden nemesnek egy szavazata legyen; ellenben a vagyonosok szavazata bizonyos kulcs szerint többet számítson. (Tört. Tár IX. 441.).

Így a bocskoros nemesség, a mely tömegesen szokott betódúlni a választásra, elveszíti befolyását s a vezetés továbbra is megmarad a birtokos nemesség kezében, a mely ekkor még a konzervativ irányhoz hajlik, de azért a nemzeti nyelv művelése és terjesztése érdekében is eredményes munkásságot fejt ki.

Már a harminczas években a vármegye összes iskoláiban tannyelvül a magyart viszik be. Ezt a példát követi Győr város is, a mely 1843-ban a városi közigazgatás minden ágában a magyar nyelvet teszi kötelezővé. Az 1832-36. évi országgyűlésen jelenik meg első ízben gróf Viczay Héder, a vármegye későbbi nagynevű főispánja, a ki a felsőtáblán foglal helyet és a főúri ellenzék ama tagjai közé tartozik, a kik a kormánynak egy szál katonát nem hajlandók megszavazni, míg "a nemzet legszentebb jogai porba vannak tiporva." (Millenn. Tört. IX. 486.)

Az 1832-36. évi országgyűlés berekesztése után a nemzeti fellendülés társadalmi téren is mindegyre jobban észlelhető. 1836-ban három fiatal ügyvéd: Jankó Kálmán, Kálóczy Lajos és Zmeskál Sándor telepednek meg Győrött, a kik Kovács Pál dr.-ral egyesülve, megalapítják a "Győri Olvasó-Egylet"-et.

Kovács Pál nemcsak mint jeles orvos, hanem mint közkedvelt író, a harminczas és negyvenes években népszerűsége tetőpontján állott és csakhamar legagilisabb tagja lett a győri társadalomnak. Különösen a város művelődése és magyarosodása körül szerzett elévülhetetlen érdemeket. Ő karolta fel s magyar színészetet is Győrött, a mely 1835-ben, Abday színtársulata idejében, még igen nehéz küzdelmet vívott a közönség részvétlenségével.

1837-ben Fekete Gábor társulata jött Győrbe, Lendvay Mártonnal, a magyar színpad egyik legjelesebb alakjával, a kinek művészete csakhamar meghódította a győri közönséget. Kovács Pál, a sikerek hatása alatt, Jankó Istvánnal, a győri püspöki uradalmi ügyészszel és Zmeskál István vármegyei aljegyzővel együtt, pár nap alatt megalakította a magyar színészetet biztosító egyletet, a melylyel a színészet virágzásának vetette meg alapját. Ez időtől kezdve a legkitűnőbb színi tehetségek mutatták be magukat a győri színpadon, mint Szathmáryné, Komlóssy Ida, Prielle Kornélia, Felekyné, Szigeti József, Tóth József, Szilágyi Benedek, stb.

A színészet mellett a zeneművészet is nagy pártolásnak örvendett Győrött. 1830-ban zeneegylet alakúlt, kezdetben Bogár Ferencz királyi hivatalnok, majd Richter Antal székesegyházi karnagy vezetésével, a mely rövid tízéves fennállása alatt (1830-1840) számos hangversenyt rendezett. Többek között Haydn Józsefnek örökbecsű "Teremtés" és "Négy évszak" czímű oratoriumát is előadták. 1846 végén Richter Antal karnagy buzgólkodása férfi-dalegyletet és énekiskolát teremtett meg, a mely egész a szabadságharcz kitöréséig működött. Az irodalom terén, a már említett Kovács Pál beszély- és színműírón kívül, az időtájt Czuczor Gergely benczés, a kinek neve a győri tanárkodása alatt kiadott költeményeivel vált ismertté irodalmunkban, továbbá Czeh János, 384Győr városának több ízben országgyűlési követe, történetíró és Maár Bonifácz történész tűntek ki.

Az irodalmi, művészi és társadalmi élet fellendülése körül nagy érdemei vannak Sztankovits János győri püspöknek. Tíz évi püspöksége alatt (1839-48) udvara valóságos gyűjtőhelye volt a tudomány és a művészet barátainak, a hol a győri társaság színe-java is gyakran adott egymásnak találkozót.

1839 nyarán fényes ünnepségek színhelye volt a vármegye. A júniusi közgyűlésre érkezett le a vármegyéhez a helytartótanács leírata, a melyben V. Ferdinánd királynak és nejének, Mária Anna Piának látogatását tudatta a vármegye közönségével. Ő felségeik, Mérey Sándor kir. személynök kíséretében, június 10-én érkeztek kocsikon Féltoronyból Öttevényre, a hol a járásbeli szolgabíró, a plébános és az előljárók fogadták. Rövid üdvözlés után a király folytatta útját Abda felé, a melynek lakosai szintén kivonúltak, hogy az uralkodónak hódolatukat bemutassák.

Győr város határában diadalkapu várta az érkezőket. Ezen áthaladva, harangzúgás mellett és az ünneplő polgárság és tanuló-ifjúság sorfala között, délután hat óra tájt értek az udvari kocsik az újvárosi vámházhoz. Itt a legmagasabb vendégeket, a vármegyei küldöttség élén, Bezerédj Ignácz első alispán fogadta. A sétatéren, a városi tanács élén, Czeh János, ősi szokás szerint, a város kulcsait nyújtotta át Ő Felségének. Innen a püspökvárba vette útját a menet, a melyet a városi polgárság és a vármegyei nemesség lovas bandériuma nyitott meg. A várban Sztankovics János püspök és gróf Zichy-Ferraris Ferencz fogadták az uralkodópárt. Aznap a tervezett kivilágítás a kedvezőtlen időjárás miatt elmaradt. Másnap, június 11-én reggel hat órakor V. Ferdinánd király kíséretével Komárom felé indúlt, s Gönyűig a vármegye első alispánja, továbbá a városi polgárság és 12 vármegyei nemes lóháton kísérte.

Komáromból visszatérőben, június 14-én érkezett az uralkodópár ismét Győrbe. E napon este díszelőadás volt a színházban és fényes kivilágítás a városban, a mely kitűnően sikerült. Még a délután folyamán a király megtekintette a vármegyeházat, a városházat és több más közintézetet, míg a királyné az Orsolya-rendű apáczáknál tett látogatást. Másnap, június 15-én reggel, a király maga elé rendelte Bezerédj alispánt, Czeh János polgármestert, és különös megelégedését fejezte ki előttük a fogadtatásért. Ez alkalommal a város közművelődési és emberbaráti intézményei javára összesen 2200 frtot adományozott. Végül a székesegyházban tartott istenitisztelet után, a városi polgárság lelkes üdvrivalgásai közepette, kíséretével együtt elhajtatott. (Hírnök 1839., 49., 50.)

Ez év őszén halt meg (1839 okt. 6-án) gróf Zichy-Ferraris Ferencz főispán, a ki közel harmincz éven át kormányozta a vármegyét. A kormány teljesen megbízva Bezerédj Ignácz I. alispánban, egyideig betöltetlenül hagyta a főispánságot, de a közelgő restauráczióra és a követválasztásokra 1841 szept. 16-án Marich Dávid Istvánt nevezte ki főispánná.

Marich Dávid már hosszabb időt töltött a közpályán, mikor a győri főispáni székbe került. 1811-től 1832-ig Székesfehérvár városánál működött mint királyi biztos; 1836-ban Liptó, 1837 márczius 31-én pedig Torna vármegye főispáni helytartója lett; közben többször képviselte Fejér vármegyét az országgyűlésen.

Az 1842. évi restauráczió mély változást idéz elő a vármegye tisztikarában. Bezerédj Ignáczot a kormány udvari tanácsossá nevezi ki; s ezért megválik állásától; helyét Szűts Antal foglalja el, a ki az 1839-40. évi országgyűlésen, Takács Sándor főszolgabíróval együtt, a vármegye követe volt. Másodalispánná Bay Gáspárt, főjegyzővé Balogh Kornélt választották. Bezerédj Ignácz visszavonúlt a közszereplés teréről, s utóbb Kis-Görbőre költözött, a hol 1862. január 9-én bekövetkezett haláláig lakott. (Magyar Tudományos Értekező 1862 I. 84.)

Az 1843-44. évi országgyűlésre a vármegye Balogh Kornél főjegyzőt és Szabó Kálmánt küldi követekül. Az előbbi a kormányt támogató konzervatív párt egyik súlylyal bíró és számottevő tagja lesz az országgyűlésen. Szónoklatát az ellenzék is mindig figyelemmel kíséri. Egyéni kiválóságával, síma modorával, némileg sikerült neki azt az ellenszenvet legyőzni, a melylyel az ellenzék iránta, mint oszlopos kormánytámogató iránt viseltetett; sőt bizonyos népszerűségre tett szert követtársai körében. A vármegye közönsége pedig az országgyűlésen elért sikerei elismerésekép, a következő, 1845 július 23-án tartott tisztújításon első alispánná választja, míg a másodalispáni székbe Horvát Dánielt ülteti.

385A fentemlített országgyűlésen részt vett Wurda Károly győri kanonok is, a győri káptalan követe, a ki élénk feltűnést keltett a vallásügyi tárgyalások alkalmával tanúsított szabadelvű felfogásával, midőn paptársainak heves tiltakozása és óvása mellett, mindenkinek bámulatára a ,,szabad egyház szabad államban" elve mellett tört lándzsát. (Millenn. Tört. IX. 597.)

Marich Dávidot 1845-ben Veszprém vármegye főispánjává nevezték ki, ennélfogva a vármegye új főispánt kapott gróf Esterházy Károly személyében. Az új főispán 1845 július 6-án tartotta különös fénynyel és pompával történt bevonulását székhelyére.

Élénk feltűnést keltett a beiktatási ünnepségeken a vármegyei ifjúság bandériuma, mely az akkoriban divatos, új szabású fekete magyar ruhába öltözve, a bevonuláskor a főispán kocsija előtt lovagolt. A győri polgárok fekete seregnek nevezték el.

A vendégek között foglalt helyet Nyitra vármegye 60 tagú küldöttsége is, gróf Károlyi Lajos vezetése alatt.

A főispán, mint a pápai polgárőrség parancsnoka, díszruha helyett a polgárőrség egyenruhájában jelent meg a bevonuláshoz; ezzel egy csapásra meghódította a győrieket, a kik első este fáklyászenével tisztelték meg. Másnap végbement a beiktatás s utána 600 terítékű ebéd zárta be az ünnepségeket. (Életképek 1845. évf.)

Az 1846-ban megtartott tisztújításon Balogh Kornélt újból első alispánná választották meg, míg a másodalispáni tisztséget Dorner Edével töltötték be, a ki az önkényuralom éveiben jelentékeny szerepet játszott a vármegye és a város közéletében.

A nagy átalakulás előtti években Győr város polgársága a zeneművészetet a fejlettség oly nagy fokára emelte, hogy a külföldi művészek figyelme is ide fordult. 1846-ban Richter Antal, a győri székesegyház karnagya, Wurda Alajos, Ecker János és Karvasy Kálmán megalakították a "Győri Férfi-Dalegylet"-et. Hatalmas pártfogót nyertek Sztankovich János győri püspökben, a ki bőkezűen támogatott minden művészetet s gyakran rendezett a püspökvárban hangversenyeket. 1847-ben számos európai hírű művész hangversenyzett Győrött, úgy mint Arnstein Antal hegedűművész, Seymour Shiff híres angol zongoraművész, Luigi Pantaleone tenorista, Wurda József hamburgi tenorista, Heindl Ede fuvolaművész és Rubinstein Antal, a ki Sztankovics János püspök pártfogása mellett, június 14-étől június 17-ig tartotta hangversenyét a városban. (Zoltán Vilmos adatai.)

1847 január 2-án indult meg a "Hazánk" czímű szépirodalmi és közgazdasági lap Kovács Pál dr. szerkesztésében, a melybe az akkori írók legjelesebbjei, mint Petőfi Sándor, Lisznyay Kálmán, Arany János, Szász Károly, Vajda, Rónai Jáczint, írtak. Petőfi Sándornak néhány kiváló költeménye e lapban jelent meg első ízben. Például: Egy gondolat bánt engemet, Falu végén kurta korcsma, Kutyakaparó, stb. (Fehér Ipoly i. m. 260.)

József nádornak 1847 január 13-án bekövetkezett halálával a nádori méltóságra egyedüli jelölt volt az elhúnyt fia, István királyi herczeg, a kit V. Ferdinánd király az ország helytartójává nevezett ki: István kir. herczeg még az országgyűlés egybehívása előtt körútra indult az országban, s útjában október 6-án érkezett a vármegye székhelyére.

A vármegye közönsége mindent elkövetett, hogy a designált nádor fogadtatását minél fényesebbé tegye. Gróf Esterházy Károly főispán, Sztankovics János püspök és Rimély Mihály főapát, a városi polgársággal együtt, vállvetve buzgólkodott a fogadtatás érdekében, a melynek költségeit a rendek magokra vállalták.

István királyi herczeg hajója Bécsből indúlt, s csak nagyobb késéssel érkezett két óra után Győrbe, mely ekkorra már fényesen ki volt világítva.

A királyi herczeget, a kivel öcscse, az akkor tizenhárom éves József királyi herczeg is lejött Győrbe, a hajó-állomásnál Rimély Mihály főapát fogadta hosszú üdvözlő beszéddel, melyre a királyi herczeg röviden és barátságosan válaszolt.

Miután István néhány szót váltott a küldöttség tagjaival, a menet megindúlt a városba. A híd előtt ötven-hatvan fáklyás ember várakozott, hogy megvilágítsa az útat A menetet Scheffer Jakab, a polgári zászlóalj szárnysegéde, nyitotta meg lóháton, ezt követte a főispán díszhintaja, melyben a két királyi 386herczeg gróf Zichy szárnysegéddel foglalt helyet. Kis lovas-csapat zárta be a menetet.

A királyi herczeg a püspökvárba vonult, a melynek bejáratánál Sztankovics János püspök fogadta; majd lakosztályába vezette a leendő nádort. Nemsokára a küldöttségek tisztelegtek.

A főispán meghívására a királyi herczeg elment a színházba is, de onnan csakhamar eltávozott. Este féltíz órakor nagy ebéd volt a püspökvárban, a győri "Férfi Dalegyesület" közreműködésével.

Másnap, október 7-én, István királyi herczeg felszállt a Sophie gőzhajóra, hogy útját Komárom felé folytassa.

Ez alkalommal a városi és a vármegyei küldöttségek gróf Esterházy főispán vezetése alatt szintén elkísérték a királyi herczeget Komáromba, hol hasonló fénynyel és lelkesedéssel fogadták, de a bevonulásnál történt szerencsétlenség az egész ünnepséget elrontotta. (Zoltán Vilmos adatai.)

A november 7-ére egybehívott pozsonyi országgyűlésre a vármegye Balogh Kornél I. alispánt és Szerdahelyi Ferencz táblabírót küldi fel követekül; mindketten a konzervatív párthoz tartoztak, mely párt még az előző évben szövetséget kötött a kormánynyal. Kívülök még gróf Esterházy Károly főispán, Sztankovics János püspök, Rimély pannonhalmi főapát, Susich György rábaközi főesperes és Prileszky Imre mosoni főesperes, a győri káptalan küldötteiként, vettek részt az országgyűlésen a győriek közül. A tanácskozásokban élénk részt vesz Balogh Kornél is.

Mikor az olasz háború költségeinek fedezésére bankóczédulákat bocsátottak s ezek felől gyanús hírek kezdtek forgalomba jönni, Balogh Kornél az 1848 márczius 3-án tartott kerületi űlésen, pártállására való tekintet nélkül, indítványt tett, hogy a királytól a bank állásáról és a forgalomban levő bankjegyek födözetéről felvilágosítást kérjenek. Ehhez az indítványhoz fűzte Kossuth Lajos ama híres, nagy beszédét, a melyben Magyarország részére a pénzügyek önálló kezelését, szabadelvű reformokot és Ausztria számára alkotmányt követelt.

A márczius 13-án Bécsben kitört forradalom hírére, melyről a győriek a bécsi utasok révén még aznap este teljesen tájékozódtak, Lukács Sándor és Kovács Pál dr., a nemzeti mozgalmak vezérei, még aznap estére népgyűlést hívtak egybe a piacztérre, a hol hatalmas szónoklatokkal magyarázták meg a népnek a pozsonyi országgyűlés diadalmas határozatának híreit.

A közbeeső márczius 14-e teljesen elég volt arra, hogy a mozgalom vezetői előkészítsék a szabadság első nagy ünnepét Győrött, a mely márczius 14-én a színházban hazafias tüntetéssel kezdődött. A diákság felvonásközben a Rákóczi-induló eljátszását követelte a zenekartól, mely a közönség lelkes éljenzése közepett meg is felelt ez óhajnak.

15-én délután 5 órakor a főtéren egybegyűlt 1500 főnyi tömeg előtt Lukács Sándor tartott lelkes beszédet, a melynek folyamán nemzetiszínű kokárdákat kezdtek a nép között szétosztani; a diákság pedig a "Szózatot" énekelte. Lukács ekkor indítványt tett a város kivilágítására, a nemzeti mozgalom ünneplése czéljából; de Disznósi Horvát, ismert városi kortesvezér indítványára ezt másnapra halasztották. A Benedekrendűek mindazonáltal este fél hétkor elkezdték a kollégium ablakait kivilágítani; példájukat csakhamar mások is követték, s rövid félóra alatt az egész belváros fényárban úszott.

E közben Perlaki Dániel posztókereskedőnek házában nagyban folytak a fáklyásmenet előkészületei. Este 8 órakor már 200-nál több fáklyavivő volt együtt a Király-utczában, a honnan elindulva, a 6-8000 főre szaporodó tömeg a főtéren át, a városháza elé vonult. Itt Lukács Sándor, majd a városháza erkélyéről Keresztesy ügyvéd intézett beszédet a néphez, a mely azután az Újvárosba s innen ismét a főtérre ment és Lukács Sándor szavai után szétoszlott. (Zoltán Vilmos közleménye E. I. naplója után.)

16-án estére már megérkezett a pesti népgyűlés híre, a szabad sajtó első példányával, a "Talpra magyar"-ral, melyet aznap a zsúfoltságig megtelt színházban Lukács Sándor olvasott fel a közönségnek, a pesti 12 ponttal együtt.

17-én a Vigadóban tartott népgyűlésen Zmeskál Sándor és Keresztesy ügyvéd a nemzetőrség szervezését indítványozták s még aznap délután a harminczados- és a sóhivatal sorompóit nemzeti színűekre festették át. A városi polgárőrség két csapata, a vörös-csákósok és a fekete-csákósok, a kik eddig feszült 387viszonyban állottak egymással, a nemzeti ünnep hatása alatt kibékültek és egy csapattá egyesültek.

A szabadság ünnepét azonban néhol kihágások zavarták meg. A Pozsonyból és Pestről érkezett hírek hatása alatt Dorner Ede II. alispán még márczius 19-én a vármegyei és a városi tisztviselőkből és a polgárőrség tisztjeiből állandó bizottságot alakított "a közbátorság fenntartására," a melynek egyik tagja, Lukács Sándor, még aznap felhívást intézett a néphez. (Zoltán Vilmos adatai.)

A márczius 21-én tartott vármegyei közgyűlésre, melyen a vármegyei követek jelentését tárgyalták, a vidékről is számosan jöttek be Győrbe. Ez nem kis aggodalmat okozott, mert attól lehetett tartani, hogy a nép alsó rétegei, a melyek a nagy átalakulás jelentőségét kellően felfogni még nem tudták, zavargásokat fognak előidézni. A vegyes bizottság azonban mindent elkövetett a rend megőrzésére; nemcsak a polgárőrséget erősítette meg, hanem az ekkor szervezkedő nemzetőrséget is fegyveres őrjáratba küldte. A tanuló ifjúság szintén fegyvert fogott. Ezek az előkészületek feleslegesek voltak, mert a közgyűlés teljesen nyugodtan folyt le s nem zavarta meg az ünnepi hangulatot.

Pozsony példájára, a mely már márczius 25-ig szervezte a nemzetőrséget, s a melynek parancsnokává a győri származású gróf Zichy Ottót választották meg, Győrben is megkezdték a 18-50 éves férfilakosság összeírását.

Hogy pedig a nép is tájékozva legyen az 1848-as átalakulások jelentőségéről, Vas Gereben (Radákovics József,) a kiváló író, a ki ez időben Győrbe tette át lakását, folyóíratot adott ki, a melyben a maga népies nyelvén magyarázta meg az 1848-iki törvényeket. E folyóirat, "Öreg A-B-C vén emberek számára", óriási mennyiségben kelt el a vásárokon. Bay Antal egymaga 1000 példányt vett meg jobbágyai és a birtokain lakó cselédei számára.

A város polgársága mind a mellett aggodalommal várta az újabb híreket. Főleg az 1848. évi utolsó rendi országgyűlésen hozott törvények szentesítését várták türelmetlenül.

A közcsendi bizottmány, hogy az eseményekről megbízható értesüléseket nyerjen, Lukács Sándort és Hinár Jánost Pozsonyba, Purgly Sándort és Keresztesy Ambrust pedig Pestre küldte, meghagyva nekik, hogy mindent sürgősen tudassanak a bizottsággal.

Áprílis 1-én, 1/2 12 óratájt érkezett meg Lukács Sándor Győrbe az örömhírrel, hogy V. Ferdinánd király megelőző nap szentesítette a törvényeket. Ez örömhír hatása alatt d. u. 2 órakor a főtéren népgyűlést tartottak, Rónay Jáczint benedekrendi tanár és Lukács Sándor közreműködésével. Ez alkalommal Kovács Pál, a "Hazánk" szerkesztője a legújabb híreket olvasta fel a sokaságnak. Este 7 órakor megkondultak a város összes harangjai, majd ágyúlövések hangzottak a bástyákon, a lelkes tömeg üdvkiáltása közben. (Szávay Gyula i. m. 304-317.)

Gróf Zichy Ottó indítványára április 8-án a győri polgárőrség hajóra szállott, hogy az országgyűlés berekesztése alkalmából Pozsonyban a királyi helytartót, a kormányelnököt és Kossuth Lajost üdvözölje. A polgárőrség, melyet a pozsonyiak lelkes fogadtatásban részesítettek, jelen volt az országgyűlés ünnepélyes berekesztésénél, a mikor a győriek szolgáltattak díszőrséget V. Ferdinánd király ajtaja előtt.

A szentesített törvények kihirdetése után azonban csakhamar megkezdődtek a viszálykodások a győri városházán. Az új, szabadelvű irány hívei mindenkép arra törekedtek, hogy a régi rendszer embereit a városi közigazgatás éléről eltávolítsák. A nép haragja főleg a városi tanács tagjai ellen irányult, s ezt a haragot az egymásután tartott népgyűlések mindegyre élesztették.

E közben a vármegye is megmozdult. A közgyűlése május 1-ére volt kitűzve. Purgly Sándor bizalmas tanácskozásra hívta egybe a bizottsági tagokat, a kik mindegyre jobban hangoztatták azt a kívánságot, hogy az eddigi alispán, Balogh Kornél helyét mással töltsék be. Ugyanakkor Szabó Kálmán tiszti ügyészt jelölték az alispáni tisztségre.

Ez értekezlet után Dorner Ede II. alispán is egybehívja a régi konzervatív párt híveit, de ezek már nem bírták feltartóztatni Balogh Kornél bukását, a ki belátva a helyzetet, kijelentette, hogy miután a közbizalom tőle elfordult, leteszi tisztét. Így azután a május 1-re egybehívott közgyűlés ünnepélyes lefolyását mi sem zavarta meg.

388Három hét mulva (május 22-én) tartotta Győr város a tisztújítását. Polgármesterré Korbonits István eddigi főjegyzőt, főjegyzővé pedig Zmeskál Sándor ügyvédet választották. A választás eredménye nem elégítette ki a közvéleményt, mert a szabadelvűek polgármesternek Hergeszell Ferenczet, főjegyzőnek pedig Lukács Sándort akarták volna megválasztani; de a régi irány szolgálatában álló czéhek másként döntötték el a választást.

Még a tisztújítást megelőzőleg, Győrben hozzáláttak a nemzetőrség szervezéséhez, mely egy 1848 május végéről való kimutatás szerint 1145 emberből állott. Őrnagyjává a hadügyminiszter gróf Zichy Ottót nevezte ki. (Szávay Gyula i. m. 337-364.)

A szerb lázadás kitörésének hírére, mikor már az országban levő nemzetiségiek is mindenfelé mozgolódni kezdtek, a kormány katonailag rendszeresített 10 nemzetőr-zászlóalj kiállítását határozta el, a mely czélból május 16-án kiírták a toborzást.

Az ország tíz városa közül Győr egyike volt azoknak, a melyeket hadfogadó székhelyül rendeltek. Győr városból toborozták az V. zászlóaljat; parancsnoka Horváth Dániel lett.

A hadfogadás kezdetben igen lanyhán ment; csak június havában látott a hadfogadó bizottság és a városi tanács komolyabb munkához. Mindazonáltal Győrből nem került ki a zászlóalj alakításához szükséges 1000 ember, s így a hiányt Győr és a szomszédos vármegyék, valamint Pest városa pótolták. Az ekként megalakított 1094 emberből álló V. zászlóalj csakhamar elhagyta a várost, s a délvidékre ment, a szerb lázadás elfojtására.

E zászlóaljnál kezdte meg pályáját mint főhadnagy, Görgey Artur, a későbbi hadügyminiszter és fővezér, a kinek oly végzetes szerep jutott a szabadságharcz történetében; továbbá Máriássy János, a későbbi huszárezredes és a kiegyezés után altábornagy, és Udvarnoky Béla, a kit Görgey a kápolnai csata után fegyelemsértés miatt a Lehel-huszárokkal agyonlövetett.

A míg a városi tanács szinte tétlenül szemlélte az események folyását, annál nagyobb buzgalommal fogott hozzá a vármegye a nemzeti önvédelem szervezéséhez. A május 25-én tartott közgyűlésen, a nemzeti védelem czéljaira rendkívüli pótadót vetett ki s a kivetésre gróf Zichy Ottó elnöklete alatt, Zmeskál Istvánt, Szabó Pétert, Kálóczy Lajost, Potyondy Ferenczet, Nagy István számvevőt, Király Lajos mérnököt és Jankó János főadószedőt küldte ki. De lelkesedéssel karolta fel az önvédelem ügyét a győri társadalom is. A honvédelmi pénztár javára nehány nap alatt közadakozásból 6000 forint gyűlt egybe. A nők tépést készítettek, pénzt gyűjtöttek, egyes polgárok, mint Latesz Jakab, Hets Mátyás saját költségükön egy-két nemzetőr teljes felszerelését és ellátását vállalták magukra.

A szabadságharcz riadója legnagyobb hatással volt az ifjúságra. A tanév már vége felé járván, a főiskolai ifjúság tömegesen lépett az új zászlóaljakba. A tanulók egyike, Saara Iván, megható búcsúszót intézett társaihoz a győri lapok egyikében. (Szávay Gyula i. m. 360-369.)

A kormány ismét gróf Esterházy Károlyt nevezte ki Győr vármegye főispánjává, a ki mindennemű ünnepély mellőzésével foglalta el főispáni székét, s azonnal hozzáfogott a megüresedett állásoknak helyettesítés útján való betöltéséhez.

Az országgyűlési képviselőválasztások már fegyverzaj és hadikészülődések közepette folytak le.

Győr város június 25-én Lukács Sándort választotta képviselővé; a vármegye három kerületében, nevezetesen a sokoróiban Kálóczy Lajos, a pusztaiban Bay Antal egyhangúlag kaptak mandátumot, míg a csilizközi kerületben Balogh Kornél, a régi konzervativ párt egyik oszlopos tagja győzött gróf Zichy Ottóval szemben. Ezt a választást azonban kérvénynyel támadták meg, mire az országgyűlés Balogh Kornél megválasztását érvénytelennek jelentette ki. A második választáson ismét Balogh Kornél győzött, bár a bekövetkezett események miatt helyét többé az országgyűlésen nem foglalhatta el. Megbízólevelét másodszor is megsemmisítették, s harmadízben már Keresztesi Ambrus lett képviselővé megválasztva, (Szávay i. m. Gracza György: az 1848-49-iki magyar szabadságh. története II. 8. l.).

Kossuth Lajos július 11-én tartott emlékezetes nagy beszédeinek hatása alatt az országgyűlés 200.000 katonát szavazott meg, mire újból megindúlt 389a toborzás Győrött. Az önkéntes nemzetőrségek alakítására kiküldött választmány nevében Zmeskál Sándor főjegyző augusztus 20-án falragaszokon szólította fel a fegyverforgató lakosságot a nemzetőrségbe való belépésre, a melynek szervezésében főleg Gyapay Dénes, Kozma Imre és Preng Mihály buzgólkodtak.

Győr városa augusztus 18-án tartott közgyűlésében 200 önkéntes kiállítását határozta el, Hergeszell Antal nemzetőri kapitányt pedig fegyverek beszerzésére Bécsbe küldte. Ugyane napon érkezett Győrbe a Sándor-huszárok három százada Schweidel József őrnagy parancsnoksága alatt, a ki a magyar kormány rendelkezése alól magát kivont Apponyi ezredes helyett, a parancsnokságot átvette. A város kitörő örömmel fogadta a huszárokat, a kiket megvendégelt. (Szávay Gyula i. m. 378.)

A horvát betörés hírére, az újonczok kiállítása s a védelem egyöntetű szervezése czéljából, Szabó Kálmán alispánt Győr vármegye és Lukács Sándort Győr város kormánybiztosává nevezték ki. A fáradhatatlan Lukács Sándor legott munkához lát. Már szeptember 22-én egybehívja és újjáalakítja a városi tanácsot, magát a városházánál beiktatja, s hozzáfog a városra eső 260 újoncz kiállításához. (Szávay Gyula i. m. 379.)

Az események néhány nap alatt jelentős fordulatot vettek. Jellachich a sukorói harcz után felhagyott a támadással, s felhasználva a szept. 30-án kötött 3 napos fegyverszünetet, október 1-én felszedte pákozdi táborát és miután még kísérletet tett a komáromi vár bevételére, október 3-án, esti hét óra tájt, Győrbe érkezett.

A megrémült város, nehogy nagyobb bajnak tegye ki magát, Korbonits István polgármester vezetése alatt küldöttséget menesztett eléje a fejérvári útra. A polgármester az érkező bánt arra kérte, hogy a várost kímélje meg, mire Jellachich megnyugtatta, hogy csak lássák el hadát élelemmel és egyéb szükségletekkel, - s nem lesz bántódása a városnak.

Jellachich rongyos, kiéhezett hada, a mely sáskamódra pusztított minden megehetőt, nem sokáig maradt Győrben, mert a fennhéjázó bán már másnap, október 4-én tovább vonult Bécs felé.

A horvát hadak megjelenése az első ijedelem lecsillapultával nem okozott a városban nagyobb zavart, sőt az újvárosi polgárok be is jöttek a főtérre, hogy fegyvert kérjenek a horvátok kiűzésére. A győri nemzetőrség pedig, mintha semmi sem történt volna, a csanaki dombok mögé vonult s ott gyakorolta magát a fegyverforgatásban.

A győri nemzetőrök első ízben október 12-én ütköztek meg a Theodorovits vezérlete alatt álló horvátokkal Sopron vármegyében, de ez alkalommal még nem állották ki a tűzpróbát. (Közlöny.)

A horvát betörés hírére megalakult honvédelmi bizottmány annál erélyesebben kezdte meg az újonczozást.

Győrött, mint állítási főhelyen, szeptember végén egy új (23-ik) honvédzászlóalj alakult, melyhez a vármegye 320, Győr városa pedig 64 újonczot adott. Első parancsnoka Haas Károly lett, később Kmetty György parancsnoksága alá került.

A magyar hadsereg Móga altábornagy vezérlete alatt Jellachich futó hadának nyomában, egész Parndorfig nyomult előre. Mivel Kossuth Lajos, a honvédelmi bizottmány elnöke, nem nagyon bízott a magyar hadak vezérében, október 11-én Görgey Artur ezredest küldte a parndorfi táborba. Néhány nap múlva (október 17-én,) maga Kossuth is elindult Pestről, hogy felkeresse az osztrák határszéleken táborozó seregeinket. Kossuth 21-én érkezett Győrbe; vele jött három hajón a Vilmos huszárok egy osztálya, a 25. honvédzászlóalj, 1500 pesti nemzetőr és 3 ágyúüteg.

Kossuth a püspökvárba szállott, a hol haditanácsot tartottak. Itt adta ki lelkesítő felhívását Moson vármegye lakosaihoz. Másnap a győri nemzetőrökkel együtt, tovább utazott a parndorfi táborba, a hova október 23-án érkezett meg.

Lukács Sándor Győrben maradt vissza s nagy erélylyel működött közre az újonnan felállított 39. zászlóalj szervezésén. E mellett a küszöbön álló csatára való tekintettel, kórházakról és a sebesültek elhelyezéséről is gondoskodott, mely czélból a benedekrendűek székházának egy részét lefoglalta.

A schwechati csata balul ütött ki. Az újoncz sereg derekasan megállta helyét, de délután a komáromi kaszások valamitől megriadva, futni kezdettek, 390s azzal magukkal rántották az egész jobbszárnyat, közötte a győri nemzetőröket. is. Erre az egész csatarend felbomlott s a sereg hanyatt-homlok szaladt Győr felé.

A trónváltozás után a császári hadak új fővezére, Windisch-Grätz herczeg, megkezdvén előnyomulását Győr felé, a honvédelmi bizottmány a feldunai sereg parancsnokát, Görgey Arturt oda utasította, hogy az időközben megerősített Győrre támaszkodva, tartóztassa fel az ellenséget előnyomulásában.

Görgey a parndorfi összecsapás után hadával Moson előtt foglalt állást, s itt deczember 18-án megütközött Jellachich hadosztályával, a melyet erős ágyúharcz után visszaszorított.

E siker után hadával, Öttevényen át, a győri földsánczok mögé vonult vissza, a melyek Lukács Sándor önfeláldozó buzgalma folytán, még november hó második felében készültek el. Harmadnapra a főseregtől elszakított gróf Zichy Lipót és Karger dandárai is megérkeztek ide.

A fáradhatatlan Lukács Sándor mindenkép azon volt, hogy Görgey hadát szaporítsa. Még deczember 18-án a Győrszigeten és Révfalun levő összes katonaságot berendeli a vásártérre, az egyes hadosztályokba való beosztás végett; másnap általános népfelkelést hirdet, a melynek parancsnokává Mednyánszky Sándort teszi meg. Utóbbi veres zászlót ragadva, bejárta haladéktalanul Győr vármegye vidékét és a Bakonyt. Ámde Görgey, ama hírre, hogy Windisch-Grätz kimozdult Pozsonyból, nem érezte magát biztonságban Győrött, okul hozván fel, hogy a földsáncz, nagy terjedelménél fogva, alkalmatlan a sikeres védelemre, az időközben beállott rendkívüli hidegtől befagyott folyókon pedig könnyen átjöhet az ellenség. Ezért deczember 26. és 27-ike közötti éjjel hadával megkezdte a visszavonulást a Vértes hegység felé. Míg ő maga táborának zömével a mészáros-úton Igmánd felé húzódott, azalatt seregének egy része Gönyű és Tata irányában hátrált.

Közben a császáriak is mindegyre közelebb jutottak Győrhöz. Már deczember 25-én a Ramberg-féle hadosztály Zámolyon termett, s elűzve a magyar előörsöket, egész Révfaluig nyomult előre. Csorics hadosztálya Dunaszegen foglalt állást, míg Jellachich, átkelvén a Rábczán, Csécsény és Rába-Szent-Mihály között átvonult a Rába jobb partjára, a honnan Koronczón át, Szabadhegy felé tartott. Alig hagyta el Görgey hada a várost, Csorics hadosztálya reggel 8 órára már a Dunaág balpartján, a táborhelyi ponthoz ért, mikor a jobb parton Görgeynek Gönyű felé indított hadoszlopa elhaladt.

A két ellenséges sereg a folyó két partjáról tüzelt egymásra, a túlsúlyban levő császáriak azonban nem tudtak átjönni, mert a Duna csak gyengén fagyott be. Ezért Csorics hidat veretett, mely délutánra már elkészült, de ekkorra a magyarok jó előre haladtak. Esti hét órára Kempen altábornagy hada kitűzte a feketesárga lobogót. Nagyon csodálkozott, hogy sehol sem talált ellentállásra; sőt itt-ott, a bevonuló csapatokat néhány "gutgesinnt" polgár "Éljen"-kiáltásokkal fogadta.

Windisch-Grätz herczeg még 27-én este bevonult Győrbe, a melynek kulcsait gróf Pálffy Móriczczal Olmützbe küldte. Ottinger lovasdandára pedig már másnap kora hajnalban útra kelt, hogy a magyar hadat üldözőbe vegye. (Vargyas Endre: A magyar Szabadságh. Története 377-379. Gracza György i. m. III. 247-263.)

Windisch-Grätz, eddigi sikerein felbuzdulva, deczember 29-én győri főhadiszállásáról proklamácziót intézett Magyarország lakosaihoz, majd hozzáfogott a meghódított országrész közigazgatásának szervezéséhez.

Győr és Moson vármegyék biztosává gróf Zichy-Ferraris Bódogot, a város katonai parancsnokává pedig gróf Apponyi Károly ezredest nevezte ki. Gróf Zichy Bódog cs. kir. biztos még aznap (deczember 29-én) megkezdvén működését, a vármegye kerületi biztosává Koller Edét, Győr város biztosává pedig Mendel István tanácsost tette meg.

Windisch-Grätz példáját követve, már másnap ő is proklamácziót intézett Győr vármegye összes lakosaihoz, majd a vármegye hazafias alispánját, Szabó Kálmánt felfüggesztette állásából s helyébe Balogh Kornélt nevezte ki. Fő törekvése természetesen odairányult, hogy egyrészt a tisztikart megbízható elemekből állítsa egybe, a mi részben sikerült is, mert a tisztviselők egyrésze úgyis fegyvert fogott s a harcztérre ment, maga a nemzeti ellenállás lelke, Lukács Sándor pedig még az osztrákok bevonulása előtt elhagyta Győrt, s miután 393Kossuth Lajos a Nagyváradon felállított tábori szertár élére helyezte, április végéig itt folytatta fáradhatatlan buzgalommal működését a honvédség felszerelése körül.

A városban és a vármegyében a négy hónapi katonai uralom alatt mélységes csönd honolt. A polgárság félve meghúzódott házi tűzhelyeinél; senki sem mert érzelmeinek kifejezést adni. Azok, a kiket a hatalom nem üldözött, dolguk után láttak. Csak olykor-olykor érkezett hír Mednyánszky Sándorról, a vakmerő népfelkelővezérről, a ki örökös rettegésben tartotta a győri hatóságokat, a Bakony rengetegeiből intézett támadásaival. De Győrig még sem juthatott el. Gróf Zichy-Ferraris Bódog és gróf Apponyi Károly hadparancsnok fáradhatatlanok voltak a rendeletek gyártásában. Deczember végétől kezdve, egész márczius közepéig, nap-nap után jelentek meg a falragaszok Győr utczáin és közterein.

Győr város közigazgatása egyidőre megakadt. Korbonits polgármester a császári had bevonulásakor már betegen feküdt, s csakhamar leköszönt hivataláról. Mivel a polgármesteri széket senki sem akarta elfoglalni; gróf Zichy Bódog királyi biztos, miként magát nevezte, - Hergeszell Ferenczre ráparancsolt, a ki kénytelen-kelletlen magára vállalta a polgármesterséget.

A császári hadak uralma külsőleg is meglátszott a városon. A tűztorony vaslobogóját, a só- és harminczad-hivatalok kapuit átfestették feketesárgára, a jóérzelmű polgárság pedig magas kürtő kalapokat kezdett viselni. (Vargyas Endre i. m. 432.)

Mire kitavaszodott, a magyar hadsereg mindegyre jobban közeledett a főváros felé. A fényes nagysarlói diadal után Klapka és Damjanics hadai egész Komáromig húzódtak, mire Welden, az új császári fővezér, megkezdi a visszavonulást, Esztergom, Tata és Szőny érintésével, Pozsony felé s áprílis 25-én már Győrt szállotta meg, a hol ideiglenes főhadiszállását felütötte. Ámde Weldennek nem sokáig volt maradása Győrben. Az ácsi véres ütközet után Komárom a Duna jobbpartja felől is felszabadúl az ostromzár alól. Simunich császári tábornok az éj beálltával megkezdi visszavonúlását Győr felé; vele ment Schlick is tizenhatezer főnyi hadával. A vert császári hadak ezután csakhamar tovább vonulnak Pozsony felé.

Május 6-án már ismét megjelent Lukács Sándor Győrött, hogy átvegye a kormánybiztosságot.

Lukács gyorsan a munkához látott. Már május 10-ére egybehívatta a képviselőtestületet, hogy az országgyűlésen megszavazott újonczok kiállítása iránt intézkedjenek. Az újonczozás csakhamar megkezdődött; Győr a 98-ik zászlóaljba adta fiait. (Szávay Gyula i. m. 436.)

Május 12-én tartotta közgyűlését Győr vármegye közönsége. Ekkor hirdették ki a függetlenségi nyilatkozatot, a mely alkalommal úgy a város, mint a vármegye Kossuth Lajos kormányzóhoz üdvözlő-íratot intézett.

A beköszöntött magyar világ mélyreható változást idézett elő a városi tisztikarban. Hergeszell Ferencz eddigi polgármester, a kit gróf Zichy-Ferraris Bódog állított a város élére, megvált állásától; helyébe Lukács kormánybiztos Jankó Mihályt nevezte ki; városbíró pedig Karvassy Sándor lett.

Lukács Sándor oda törekedett, hogy a császári uralomnak összes nyomait eltüntesse, azért május 14-én kelt rendeletével a középületekről a kétfejű sasos czímereket s a fekete-sárga színeket lázas sietséggel eltávolíttatta; továbbá elrendelte, hogy a köz- és magánépületekre a nemzeti lobogót kitűzzék és a függetlenségi nyilatkozatot minden községben kihirdessék.

A város a kismegyeri réten népünnepélyt rendezett, a melynek czéljaira Lukács Sándor 200 forintot adott.

A pár napi örömünnepekbe azonban a bizonytalan jövő iránti aggodalom vegyült. Szinte érezte mindenki, hogy a nemzeti harcz nem ért véget, s nagyobb, önfeláldozóbb küzdelem vár még a hazafiakra. Tán legjobban tudta ezt Lukács Sándor, aki lázas sietséggel fogott az újonczozáshoz. De mert a hadsereg-felszerelési kormánybiztosságot is megtartotta, nem fordíthatott elég figyelmet a győri ügyekre, ezért május 12-én Gyapay Dénest, a vármegye másodalispánját, "e rokonlelkű, tüzesvérű és erőskezű hazafit", helyettes kormánybiztosúl nevezte ki. (Szávay Gyula i. m. 440. 1.)

A város és a vármegye legnagyobb odaadással teljesíti a kormány rendeletét az újonczozási ügyben; az előbbi 100, az utóbbi 150 teljesen felszerelt 394önkéntest állít ki négy évi szolgálati kötelezettséggel, melyért Szemere Bertalan belügyminiszter elismerő leíratot intézett hozzájuk.

Sokkal nehezebben ment azonban a VII. hadtest intendaturai szükségleteinek fedezésére szolgáló 40.000 pengőforint-kölcsön, a melyet a város, Gyapay helyettes kormánybiztos erélyes közbenjárására, némi keserűséggel ugyan, de mégis előteremtett.

Az orosz beavatkozás hírére Lukács Sándor május 27-én ismét megjelent Győrött, hogy a népfelkelés és a keresztes hadjárat megindításához szükséges intézkedéseket megtegye. Az egyházi hatóságok buzgalommal és lelkesedéssel teljesítették a kormány rendeletét. Sorba közzéteszik s kibocsátják azokat a felhívásokat, a melyek az orosz betörés veszedelmének feltűntetése érdekében szükségesek voltak. A templomokban június 4-től 24-ig könyörgések és egyházi szent beszédek tartattak. Június 6-án nagy bőjt rendeltetett, esti 8 órakor pedig az összes harangok megkondúltak. Az egyházi szónoklatok ellenőrzésére Lukács kormánybiztos Rónay Jáczintot, a tudós benczést nevezte ki, a ki e tárgyban június 8-án körlevelet intézett a vármegye minden felekezetű papságához, sőt maga is körútra készült, hogy szónoklataival a népet felkelésre indítsa. (Szávay i. m. 450-455.)

Görgey fővezér még május utolsó napjaiban indította útnak a Vág és a Rába felé azokat a hadtesteket, a melyek Buda ostrománál részt vettek. Győrt a Pöltenberg Ernő tábornok parancsnoksága alatt álló VII. hadtest szállotta meg, míg Kmetty hadosztálya Téthen és Marczaltőn foglalt állást. Alig helyezkedik el a magyar sereg Győrött, hova június 3-án Klapka György komáromi parancsnok is megérkezett a VII. hadtest megvizsgálására, midőn az egyesült osztrák-orosz sereg megkezdte az előnyomulást Győr felé.

Klapka legott munkához lát. Pöltenberget Öttevény felé rendeli, a ki e helység előtt állomásozó osztrák csapatokat csakhamar visszaszorítja. Erre Zambelly ezredes egész Enesséig és Kónyig nyomúl előre.

Ama hírre, hogy Wyss császári tábornok dandára már Kapuvárott táborozik, Klapka június 12-én átizent Téthre Kmettyhez, hogy kanyarodjék Csornának s verje vissza az ellenséget. Kmetty, noha hada a hosszú meneteléstől elfáradt, június 12-én délután Móriczhidánál átkelt a Rábán s másnap Csornánál fényes győzelmet arat Wyss tábornok felett, a ki maga is halálosan megsebesült. (Gracza György i. m. V. 509-510. - Vargyas Endre i. m. 625.) A Perednél vívott csata után, június 20-án, az új osztrák fővezér, Haynau, Magyar-Óvárott vonta össze hadait. Ide jött az ifjú uralkodó is, hogy hadiszemlét tartson csapatai felett.

Pöltenberg a várható támadás hírére még 26-án megszállotta a sánczokat és az erődítvényeket, a melyeket június hó elejétől kezdve ugyan fokozott buzgalommal emeltek, a melyek azonban mindemellett sok kívánni valót hagytak magok után.

Pöltenberg hadteste 12.000 emberrel és 44 ágyúval, mintegy 70.000 főnyi osztrák hadsereggel szemben, csupán Kmetty 5700 főnyi hadára számíthatott, a mely az Ihászi pusztán helyezkedett el. Ámde Haynau június 27-én Schütte tábornokot küldi ellene, a ki heves ágyúharcz után Pápa felé kénytelen visszavonúlni. Pöltenberg értesülvén Haynau közeledtéről, szétosztja hadait. Révfaluba 2 zászlóaljat, 2 lovasszázadot és 8 ágyút, a Sziget külvárosba ugyanannyit rendel; 2 zászlóalját 6 lovasszázaddal és 9 ágyúval az újvárosi sánczok védelmére küldi, Kossuth Sándor alezredes parancsnoksága alatt, Liptay alezredest pedig 4 zászlóaljból, 8 lovasszázadból és 10 ágyúból álló hadosztályával Ménfőre és Szemerére irányítja. Maga pedig 2000 főnyi tartalékkal Győrben maradt. A támadást a császári hadak 28-án reggel Révfalu és Sziget ellen indították meg, honnan a honvédeket néhány órai elkeseredett harcz után visszaszorították, míg Liptay dandára Kismegyer felé hátrált. Görgey reggel Tatáról a harcztérre sietett. Ménfőre akart menni, hogy átvegye ott a vezetést, de útközben jelentést vett arról, hogy Liptay már Szabadhegy felé húzódott. Erre parancsot adott Pöltenbergnek Győr kiürítésére. Pöltenberg délután 4 órakor kezdte meg a visszavonúlást. A jobbszárnynyal a komáromi országút mentén fekvő Szőlőfürt korcsmáig jutott, honnan Gönyűig hátrált. Másnap, napfelkelte előtt felkerekedvén, Ácsig nyomúlt, míg a Liptay-féle hadosztály Hecséig vonúlt vissza, a melyet a délután 6 órakor, Komáromból érkező Klapka, mint a VIII. hadtest parancsnoka, Szent-Ivánon és Szent Jánoson át, szintén Ácsra vezetett.

395A visszavonúlást Görgey fedezte csaknem az összes lovassággal, közbe-közbe összecsapva az őt üldöző herczeg Lichtenstein lovasságával. (A győri csata részletes leírását Gelich Richárd művében találjuk, a melyet Szávay Gyula is közölt többször idézett művében.)

Az osztrák csapatok még június 28-án vonúltak be zeneszóval Győrbe. Haynau még aznap életbeléptette a vésztörvényszéket s másnap, 29-én folytatta az előnyomúlást.

Az I. hadtestből Reischach dandára Gönyűre, a hadtest többi része gróf Schlick altábornagy alatt Szent-Jánosra érkezett, míg a IV. hadtest báró Wohlgemuth altábornagy vezetésével Bőnyre, a III. hadtest herczeg Schwarzenberg Ödön parancsnoksága alatt, Szent-Mártonon át, Mező-Eörsre, Berchtold lovas-hadosztálya pedig Szent-Iványra vonúlt. Paniutine orosz hadosztálya az ágyútartalékkal Hecsére indúlt. Győrött csak egy zászlóalj maradt helyőrségül.

Június 30-án az egész császári sereg tovább vonúlt Komárom vármegyébe, a mikor a főhadiszállás Banára helyeztetett.

Haynau július 1-én még Győrött volt, de aznap Szőnyre ment, a hol másnap véres csatát vívott Görgeyvel. Az új katonai uralom csakhamar megkezdi működését Győrött. A hadi törvényszéknek elsősorban Woitie Adolf és Szwelka Rotias, két teljesen jelentéktelen ember, esik áldozatúl, a kiket Haynau július 29-én főbelövetett. A polgári közigazgatás élére Rohonczy Ignácz udvari tanácsos kerül, míg katonai parancsnok ismét gróf Apponyi Károly lett.

Az új biztos mindenekelőtt elmozdítja a városi tisztikart s polgármesterré Mendel Istvánt nevezi ki, majd szigorú büntetés terhe alatt elrendeli a Kossuth-bankók, a fegyverek és töltéskészletek beszolgáltatását.

Győrre csakhamar mélységes csend borúl. Az összes vendéglők, kávéházak esti tízkor bezárúlnak, kivéve a belvárosi "Korona" és a "Bárány" vendéglők, a melyek a tiszt urak számára addig tartandók nyitva, "a meddig kívánni fogják."

Vészterhes napok szálltak a vármegyére, s a borút csak kis időre oszlatta el a komáromi győzelem sugara.

Haynau Komárom körülzárására 12.000 főnyi ostromsereget hagyván hátra, július 19-én Pestre tette át főhadiszállását, a honnan július 24-én tovább folytatta útját Szeged felé. Klapka, a ki egy elfogott tábori postakocsiban levő kimutatás alapján kellő tájékozást szerzett az ostromló sereg számáról, aug. 3-án kitör Komárom várából, szétveri Colloredo hadait, másnap pedig 6 huszárszázaddal, 10 zászlóaljjal és 30 ágyúval az ellenség üldözésére indúlt. A császári had eszeveszetten menekült Pozsony felé, úgy hogy Klapka nem bírta utólérni; ezért csak Győrig hatolt, s azt aug. 5-én megszállotta.

Győrött a császári had több százezer mázsás lisztkészlete birtokába jutott. Győr ezzel rövid időre ismét magyar uralom alá került.

Klapka sietett is az alkalmat felhasználni. A városi tisztikart elcsapja, elrendeli azonnal az újonczozást, a mely néhány nap alatt 5-6000 emberrel szaporítja a honvédséget. Aug. 8-án Ujházy László komáromi és a felsőhadseregi kormánybiztos is megjelenik Győrött, s másnap azokat a tisztviselőket, a kiket még Lukács Sándor nevezett ki, állásaikba visszahelyezi, Tóth Ignáczot tábori kormánybiztosúl, Jankó Mihályt pedig Győr vármegye és város kormánybiztosává teszi meg.

A magyar uralom utolsó napjaiban Ujházy László 300.000 forint kölcsönt kért a várostól, a melyet Klapka utóbb 200.000 frtra szállított le. De mivel a közgyűlés nem bírta ezt az óriási összeget előteremteni, Jankó Mihály kormánybiztos aug. 14-én délután fegyveres erővel megjelent a városházán, s a pénztárban levő pénzt, a melyet a város Haynau közbenjárására Bécsből, az u. n. Zwangs-nótákban kölcsönkép kapott, lefoglalta és magával vitte Komáromba.

Klapka terve eredetileg az volt, hogy Győrből Gráz felé, Ausztriába tör, de Almássy Páltól értesülvén a Szegednél történt szomorú dolgokról, seregeit visszarendelte Komáromba.

A védtelen Győrt aug. 15-én szállották meg ismét a császáriak. Az Ujházytól kinevezett tisztikart szélnek eresztették s ismét a jóérzelmű Mendel István került Győr város közigazgatásának élére. Midőn gróf Gyulay Bécsből Pestre utaztában aug. 19-én Győrött időzött, Mendel elpanaszolta neki, hogy a bécsi kormány 100.000 forintos kölcsönét Jankó Mihály elvette, mire Gyulay 10.000 396frtot engedélyezett a város folyó kiadásainak fedezésére. (Szávay Gyula i. m. 470-478. - Gracza György i. m. V. 669-671.)

Ekkorra már a nemzeti küzdelem a vég felé közeledett. Aug. 17-én öles falragaszok hirdették a lakosságnak, hogy Görgey az oroszoktól minden oldalról körülvétetvén, egyezkedésbe bocsátkozott. Másnap már megérkezett a világosi fegyverletétel híre Pestről, a melyet csakhamar követett a győri cs. kir. hadtestparancsnokság hirdetménye Arad várának megadásáról. Szept. 28-ára megérkezett a Herkály pusztán kötött egyezség híre is, Komárom várának átadásáról, melyet a jóérzelművé vált város a béke helyreállításának örömünnepeként, egyházi szertartással fényesen megült. A püspökvárban fényes lakoma volt ez alkalommal s este a várost kivilágították.

Győr városnak ezúttal csak az volt a gondja, hogy a Jankó Mihály kormánybiztostól lefoglalt 91.782 frtot visszaszerezze. E végből okt. 1-én küldöttség tisztelgett Haynaunál, a kit arra kértek fel, hogy a komáromi várból kivonuló Jankó Mihálytól vegye el a kérdéses összeget. A város azonban megjárta ezzel a küldöttséggel. Haynau ugyan elvétette Jankó Mihálytól a nála talált Zwangs-nótákat, de midőn okt. 9-én Győr város küldöttsége nála tisztelgett, azt ridegen elutasította. Utóbb megtudta a város, hogy Haynau ez összeget hadi zsákmánynak tekinti, azért nem adja vissza. (Szávay Gyula i. m. 481.)

Komárom kapitulácziójával beköszöntöttek a vérbosszú napjai. A szabadságharcz szereplői közül néhánynak, mint Lukács Sándornak, Rónai Jáczintnak, a szabadságharcz lánglelkű szónokának, valamint Ujházy Lászlónak sikerült külföldre menekülniök, ellenben, a kik itthon maradtak, azokat csakhamar utólérte az önkény sújtó keze. A győri születésű Bezerédj Lajos, vezérkari alezredes, 16 évi várfogságra ítéltetett, Rómer Flóris, a tudós benczés tanár Olmütz várába záratott, gróf Zichy Ottónak, a győri első nemzetőri zászlóalj parancsnokának, a ki Komárom kapitulácziójában részt vett, nem történt bántódása, de csakhamar ő is elhagyta hazánknak vérrel áztatott földjét s Éjszak-Amerikába ment.

Míg az elfogottak a győri Karmeliták zárdájából rögtönzött börtönben töltötték napjaikat, azalatt a jóérzelmű polgárság egyetlen alkalmat sem akart elmulasztani, hogy hűségének kifejezést adjon. A birodalmi alkotmány kihirdetése napján - deczember 26-án, - a székesegyházban fényes isteni tisztelet volt s utána az ünneplő közönség átvonúlt a városházára, a Mendel István polgármester elnöklete alatt tartott közgyűlésre, a melyen báró Siegenthal tábornok, katonai parancsnok, Karner Antal győri püspök, Balogh Kornél, Győr vármegye alispánja, több tekintélyes vármegyei tisztviselővel is megjelentek. Ez az ünnepély mintegy záró jelenete Győr város történetének a szabadságharcz alatt.

A polgármester áradozó beszéde, - a melyet Szávay Gyula közölt id. művében, - nem keltett visszhangot az ünneplő közönségben. A jelenlevőknek torkán akadt az éljen; mindenki sietett haza, hogy magába fojtsa érzelmeit, a melyeknek másfél évtizeden át úgy sem volt alkalma kifejezést adni.

A szabadságharcz leveretésétől a kiegyezésig terjedő 17 év küzdelemteljes korszaka a vármegye és a város történetének.

A mily nevezetes szerepet játszott Győr város fekvésénél fogva is az 1848-1849. évek hadi eseményeiben, ép oly fontos tényező volt Győr vármegye a nemzet önvédelmében. Az előző fejezetben már láttuk, hogy a meghúnyászkodás úrrá lett a városházán, de a város társadalma, valamint a vármegye lelkes közönsége megőrizte nemzeti érzületét és jobb jövőbe vetett hitét; közben pedig készült az önvédelemre. A kik az 1848. év mozgalmaiban vezető szerephez jutottak, nagyrészt börtönben sínylődtek, vagy távol idegenben bújdostak, a kik pedig kikerülték az önkény bosszúját, óvakodtak attól, hogy a figyelmet ismét magukra tereljék. Tehát a társadalom összeségének egyetértésére és önfeláldozó közreműködésére volt szükség, hogy sikerrel ellentállhasson az önkényuralom támadásainak, a melyek nemzeti létünket fenyegették. Közel másfél évtized története ad erről számot.

397Az oroszok már benn voltak az országban, midőn báró Geringer Károly lett Magyarország teljhatalmú biztosa, a kire az új közigazgatás szervezése s elsősorban a vármegyék megrendszabályozása várt.

Geringer útjában 1849 július 28-án Győrött is megfordúlt, s csakhamar intézkedett a vármegyei közigazgatás dolgában. Miután Haynau már előzőleg Rohonczy Ignáczot nevezte ki Győr város és a vármegye polgári főbiztosává, Geringer a Windisch-Grätztől kinevezett tisztviselőket visszahelyezte állásaikba. Így került vissza az alispáni székbe Balogh Kornél is és úgy ő, mint általában a konzervativek, ama reményben foglalták el a hivatalt, hogy az önkényuralom csak ideig-óráig tart s az uralkodó ismét vissza fogja állítani az 1847-iki alkotmányt. Csakhogy a következő év csakhamar kiábrándította a konzervatíveket, így Balogh Kornélt is. A katonai diktatura az 1850. év folyamán helyet adott a polgári önkényuralomnak. Győr vármegyét a soproni kerülethez csatolták, sőt területét is megcsonkították, a mennyiben a Csilizköz 8 községét a szomszéd Komárom vármegyébe kebelezték be. (Landes-Regierungs-Blatt 1856. évf.)

Az új beosztás eltörölte a fő- és alispáni tisztségeket, s helyettök a megyefőnöki állást rendszeresítette egy titkár és két fogalmazó közreműködésével. A járások élére az igazgató, szolgabíró - Takó István, Fekete György és Horváth Endre - került. Megyefőnökké Dorner Edét, a vármegye egykori alispánját nevezték ki, Balogh Kornél pedig az országos törvényszék elnöke lett, de állásában nem maradt meg sokáig, mert 1854-ben nyugdíjazták s ez időtől kezdve, az októberi diploma kibocsátásáig visszavonultan élt. (Győri Közlöny 1880. 40. szám.)

1852-ben az új rendszer emberei már elérkezettnek hitték az időt arra, hogy az országot az ifjú uralkodónak bemutassák. De bármennyire is örültek Bach uraimék annak, hogy az uralkodó személyesen meggyőződhetik az új rendszerrel való általános megelégedettségről, az örömet csakhamar aggodalom váltotta föl, nem fognak-e felsülni az ünnepségek rendezésével, tudnak-e oly nagyszámú közönséget összecsődíteni, mely az uralkodó fogadtatásához minden tekintetben méltó leend, és kelthetnek-e akkora lelkesedést a lakosság között, a melylyel szédelgő űzérkedésüket elleplezhetik? A mint elhatározottá lett az uralkodó körútja, a rendeletek egész özöne zúdult a győri megyefőnök nyakába. Báró Hauer, a soproni kerületi főispán, már áprílis 20-án kelt leírattal felhívta a megyefőnököt, hogy lehetőleg igyekezzék hangulatot kelteni a fogadtatás érdekében. Május második felében Albrecht főherczeg helytartó megbízásából De La Motte már részletes utasítást küldött Dorner Ede megyefőnöknek, hogy a császárt a hatóságok, községek és a nemesség lelkes fogadtatásban részesítse. A nagy készülődések közepette a külsőségekre is nagy gondot fordítottak. Többek között meg akarták az uralkodót kímélni a forradalmi alakokra emlékeztető körszakállas arczok látásától; ezért Dorner megyefőnök még május 28-án kelt rendeletével az összes tisztviselőknek eltiltotta a szakál viselését. Sokkal több fejtörést okozott a lobogók kérdése. E tekintetben a legellentmondóbb rendeletek jöttek a megyefőnökhöz. Kudriaffsky vezérőrnagy például arról panaszkodott, hogy az uralkodó megkezdett körútja alkalmával, a szerzett tapasztalatok szerint, túlnyomó számban van kitűzve a nemzeti lobogó. Dorner megyefőnök tehát sürgősen intézkedett, hogy Győrben a fogadtatás alkalmával a fekete-sárga lobogó túlsúlyát mi sem zavarja. A fogadtatásról Zoltán Vilmos a vármegyei levéltár adatai alapján a következőket írja:

"A császári menet Zircz felől jött és Ravazdnál lépett a megye területére; ez időpontban megdördültek a pannonhalmi és a győri bástyákon felállított mozsarak és a tűztorony tetejében fölhúzták az óriás fekete-sárga lobogót. A bevonúlás útirányába eső utczákon óriás néptömeg állt, mely türelmesen várt a délutáni órákig, mikor a császár a város határába ért. A kerületi főispán és a megyefőnök Ravazdig eléje mentek a császárnak és üdvözlő beszéddel fogadták, majd a menethez csatlakoztak. Szabadhegy külvárosában, a hol a menet Győr területére lépett, diadalkapu volt felállítva; ugyanilyen fogadta a császárt a Fehérvári-utcza (ma Baross-út) elején. A menet a város összes harangjainak zúgása és a tömeg éljenzése közben ért a diadalkapuhoz, a hol a tanács élén Klimisch József polgármester rövid beszéddel üdvözölte a császárt. Innen a menet a Fehérvári-utczán és a főtéren, majd a Király-utczán át a legfelsőbb szállásul szolgáló püspökvárba vonúlt. A császár a fényes fogadtatástól el volt ragadtatva s megelégedésének több ízben adott kifejezést.

398Este nagy kivilágítás volt. A császár a tömeg zajos éljenzése között körútat tett a kivilágított városban, másnap pedig meglátogatta a hivatalokat, s azok ügymenetét is inspicziálva, kifejezte legmagasabb megelégedését.

Dorner Ede megyefőnök szívéről súlyos kő esett le, midőn az uralkodó kíséretével, a lakosság lelkes tüntetése mellett, Szabadhegy felé elhagyta a várost, hogy Örkényen át Bábolnára utazzék. A megyefőnök megelégedése csakhamar büszkeséggé fokozódott, midőn úgy Sopronból, mint Budáról dicsérettől áradozó leíratok érkeztek, a melyekben köszönetet mondtak neki körültekintéseért és lojális szolgálataiért.

Hátra volt azonban a fekete leves. Báró Hauer kerületi főispán már július 3-án felszólította a megyefőnököt, hogy jelentse föl nála azokat a megyei földbirtokosokat, a kik távolmaradtak a fogadtatástól, noha anyagi jólétük megengedte volna nekik az abban való részvétellel járó kiadásokat. A bűnösök kinyomozására felszólított három főbíró közül Takó István és Fekete György ügyesen kivágták magokat azzal, hogy ők senkit hivatalosan fel nem szólítottak a részvételre. Horváth Endre azonban feljelentette Szabó Péter és Gyapay Pál bezi, Sibrik Antal és Argay József csécsényi, továbbá Purgly Sámuel sövényházi birtokosokat, a kiknek azután sok zaklatásban volt részük.

Kudriaffsky tábornok kutató szeme a győri kivilágítás alkalmával észrevette, hogy a Király-utczában három ablak sötéten maradt. Keményen ráírt tehát Dornerre, hogy jelentse fel a háztulajdonosokat. A megindúlt szigorú vizsgálat azután kiderítette, hogy a három ablak egyike Kornhoffer József magtárának kívülről redőzettel ellátott s félig befalazott ablaka volt, a másik kettő pedig Pracsinger Lajos házának szintén redőzetes két vakablaka. A vizsgálatot sietve befejezték, mert a vakablakok kivilágítását még a leglojálisabb abszolutizmus sem tehette kötelezővé."

A hatalom szolgái körmönfont ravaszsággal félrevezették az embereket, hogy a császárlátogatással jobb idők következnek s a magyarok teljesíthető óhajai kielégítést nyernek. Ezek azonban csakhamar kiábrándúltak, mert az 1853. év elején az önkényuralom végleges szervezetet kapott.

Az új szervezet értelmében Győr vármegye a soproni helytartóság alá tartozott, melynek élére báró Sédeni Ambrózy Lajos került. Az újonnan szervezett Győr vármegye élére Dorner Ede megyefőnököt állították, a ki időközben érdemei elismeréséül a Ferencz József-rend lovagkeresztjét; majd a helytartósági tanácsosi czímet nyerte. A középponti igazgatást két komiszárius, (comissär), egy titkár és egy fogalmazó (official) látta el. Közigazgatásilag a vármegye három járásra osztatott fel, ú. m. győrire, szentmártonhegyire és téthire. Ezenkívül Győr városa, - a melynek önkormányzata megszünt, - közigazgatásilag önálló járást alkotott, a melynek élére Bach Fábián vármegyei komiszáriust rendelték.

A régi vármegyei tisztikarból nem igen vállaltak hivatalt a Bach-korszakban; csak kevesen voltak, a kiket a létfenntartás a hatalom szolgálatába hajtott. Ha végig lapozgatjuk az 1856. és 1859. évi hivatalos névtárakat, a középponti tisztviselők közül alig találunk magyarokat; ezeknek túlnyomó része mind cseh és galicziai jövevényekből állott. Ellenben a járási hivataloknál a magyar elem volt a túlnyomó. Így a győri járás cs. kir. főszolgabírója 1859-ig Kissfaludi Kassich Albert volt, a mártonhegyi járásé Horváth András; mellette Beke Albert működött segédszolgabíróként. A téthi cs. kir. főszolgabírói állás betöltetlen volt 1856-ban; mint segédszolgabírók Takó István és Kolossváry János szerepeltek. 1859-ben Balogh Károly lett a járási főszolgabíró, míg Takó István mellé Kopácsy Viktort osztották be segédszolgabíróul. A bíróság is túlnyomólag magyarokból állott. Az úrbéri törvényszék elnöke Dorner Ede megyefőnök volt s mellette Beke Ágost, Nedeczky Sándor és Pápay Miklós működtek mint ülnökök. A győri törvényszék elnöke Szalay Ágoston volt, a bírói karban azonban már több idegent találunk. Hasonlókép túlnyomólag idegenekből állott a győri pénzügyigazgatóság is, a melynek hatásköre Győr, Veszprém és Moson vármegyékre terjedt ki s élére Teller Ignácz pénzügyi tanácsos került.

Az önkényuralom első éveiben társadalmi élet úgyszólván nem volt; csak az ötvenes évek közepétől kezdve javultak e téren is a viszonyok. A győri "Olvasó-Egylet", mely a szabadságharcz előtt oly fontos művelődési missziót fejtett ki, megszünt. A szabadságharcz leveretése után a megyefőnökség az egyletet feloszlatta, vagyonát pedig lefoglalta. Sok alázatos folyamodás után 1852-ben 399végre visszakapta könyvtárát, de legértékesebb példányai elkallódtak. 1854-ben már megengedték az egyesület újjáalakúlását, a mely azután rövid idő alatt fellendült. 1856-ban már 178 tagja volt s elnökévé Takács Sándort választották meg. Ettől kezdve ismét az "Olvasó-Egylet" lett a vidék társadalmi életének középpontja. Itt adtak egymásnak találkozót a vidéki úri társaság tagjai s a város intelligens elemei, a kik nem állottak az önkény szolgálatában. Az elnyomatás éveiben nagy szolgálatot tett nemzeti nyelvünk ápolása, a nemzeti érzés fenntartása körül s midőn az ország már kissé szabadabban kezdett mozogni, a hazafias ünnepélyek, tüntetések innen indúltak ki. Az Olvasó-Egyleten kívül 1856-ban egy másik egyesület alakult: a "Győri Lloyd", abból a czélból, hogy a kereskedőknek gyűlőhelyül szolgáljon s a kereskedést és a műipart előmozdítsa. 1863-ban, kibocsátott részvények útján, a Széchenyi-téren lévő kétemeletes házat vette meg, a hol díszes társalgási termet rendezett be. (Fehér Ipoly i. m. 325.)

E két egyesületen kívül alig volt számbavehető egylet a vármegyében, mert az 1852-ben kibocsátott rendelet szinte lehetetlenné tette bármilyen egyesület alapítását. Csak néhány betegsegélyző és temetkezési egylet állott fenn, mint a győri kereskedősegédek betegápoló-egylete, a mely 1852-ben alakult, továbbá a zsidó temetkezési, segélyző- és jótékony nőegylet, a kórházegylet, a mely 1846-ban alakult, s a győrszigeti temetkezési egylet, melynek 1859-ben 2184 tagja volt.

1857-ben már nagyobb fellendülést észlelhetünk a társadalmi viszonyok terén. Ez év őszén Hegedüs Lajos színtársulata jött Győrbe, s szept. 26-án kezdte meg évadját a "Huszárcsíny" czímű népszínművel. A színtársulat, főleg a "Győri Olvasó-Egylet" buzgólkodására, elég jó pártolásban részesült. Október 1-ével indúlt meg a "Győri Közlöny", Zetykó József szerkesztésében, a kinek sok utánjárásába került, míg a hatalom a kiadást megengedte. Ez a lap rövid idő alatt valóságos irodalmi középpontja lett a Dunántúlnak. Tartalmára nézve kereskedelmi és szépirodalmi lap volt, de azért az újdonságok rovatában itt-ott elrejtve, a politikai eseményekről is tájékoztatta olvasóit. Gyakran írtak bele Virághalmi Ferencz, Vas Gereben, Lauka Gusztáv, Remellay Gusztáv, Csukássy József, Thaly Kálmán, a ki számos szép költeményét közölte itt; Ráth Károly, a ki főleg történelmi tárczákat írt, továbbá Szelestey László, Rómer Flóris, Kovács Pál dr., stb.

1858 nyarán az 1848-ban feloszlatott zene- és dalegyesület megalakúlása végett is mozgalom indúlt, sőt Beőthy Károly egy gazdasági egyesület létesítését sürgette, a melynek érdekében 1858 aug. 5-én czikket is írt a "Győri Közlöny"-be. 1855 decz. 24-én adták át a forgalomnak a Győr és Bruck között épült vasútat, a mely közvetetlen összeköttetést teremtett az osztrák császárvárossal. Következő év (1856) aug. 11-én nyílt meg a komárom-győri vonal; a Budapesttel való összeköttetés azonban csak a Komárom-Ujszőny-Székesfehérvár közötti szárnyvonal kiépítésével vált lehetővé 1861-ben.

1858 aug. 30-án meglátogatta Győrt Albrecht főherczeg; Magyarország katonai és polgári kormányzója, a ki ebbeli minőségében utóljára járt a városban. A következő év ugyanis lényeges rendszerváltozást idézett elő az ország kormányzásában.

A solferinói csata után Bach és rendszere hamarosan összeomlott, a kormány már nem mert a nemzeti érzület nyilvánulásainak gátat emelni. 1859 őszén már megengedték Kazinczy Ferencz születése százéves jubileumának megünneplését. A Győrött játszó színtársulat ez alkalomra okt. 24-én díszelőadást rendezett, míg az ifjúság okt. 31-én Kazinczy-ünnepet tartott az "Olvasó-Egylet" helyiségeiben. Ebben az évben mozgalmas élet kezdődött az Olvasó-Egyletben is, a melynek elnökévé a decz. 3-án tartott közgyűlésen Szabó Kálmán, a vármegye 1848-49. évben volt alispánja választatott meg; jegyzője Zmeskál Sándor, a szabadságharcz egyik legtevékenyebb alakja lett.

1860 febr. havában alakúlt meg a Győrvidéki Gazdasági Egylet, a melynek megalakításában gróf Batthyány Géza és gróf Viczay Héder fejtettek ki nagy buzgóságot. Az egylet csakhamar jelesül közremüködött a közgazdasági viszonyok javítása érdekében, s már 1860-ban juhkiállítást rendezett. Ugyanez év őszén az Országos Magyar Kertészeti Társulatnak is volt kiállítása Győrött.

Az 1860. év tavaszán a nemzeti fellendülést súlyosan megzavarta gróf Széchenyi István váratlan halála, a kinek emlékét kegyelettel ülte meg a vármegye 400és a város közönsége. A gyászünnepélyt a győri "Olvasó-Egyesület" tartotta ápr. 30-án. A Benedek-rendűek templomában Deáky Zsigmond felszentelt püspök mondott gyászmisét fényes segédlettel, a melyen gróf Viczay Héder, gróf Batthyány Géza, továbbá az Olvasó-Egylet küldöttsége jelent meg Szabó Kálmán vezetésével. Képviselve voltak még a vármegye összes községei is, úgy hogy a gyászmise alatt közel 15.000 ember várakozott a templom előtti térségen a közeli utczákon. A gyászmiséről kijövet, a közönség átment az ág. ev. templomba, a hol Horváth lelkész imája után Liszkay József mondott nagyszabású gyászbeszédet. (Hölgyfutár 1860. 57.)

Az önkényuralom embereit meglepte a nemzeti gyász ily nagyarányú nyilvánulása. Bár a zsandárság és a katonaság készenlétben volt, a gyászünnepség méltóságteljes lefolyását mi sem zavarta.

Az önkényuralom napjai meg voltak már számlálva. Az október 20-iki diploma azután elsöpörte az idegen uralmat, nemzetboldogító rendszerével együtt.

A kanczellária és a helytartótanács visszaállításával érkezett egyidejűleg gróf Zichy Bódog győri főispáni kinevezésének híre is, mire Dorner Ede lázas sietséggel kezdett a megyeházából kihurczolkodni. A közigazgatás egyszerre megakadt; az idegen beamter-elem sietett távozni Győrből, a hol egymást érték a tüntetések. Az ifjúság csakhamar hadjáratot indított a kétfejű sasos czímerek ellen; a zsandárság ugyan eltávolította azokat a posta- és az adóhivatalokról, de a közönség a dohánytőzsdék czégtábláin sem tűrte meg. E miatt azután zavargások támadtak s decz. első napjaiban az utczákon mindenütt őrjáratok czirkáltak. De ez sem akadályozta meg a győrieket abban, hogy az egyes távozó beamterektől ünnepélyes macskazenével elbúcsúzzanak.

Míg a tüntetések folytak, azalatt a vármegye irányadó köreit a vármegyei önkormányzat visszaállításának módozatai foglalkoztatták. A többség a jogfolytonosság elvét hangoztatta, mely szerint a vármegye ügyeinek intézésére kizárólag az 1848-ban megválasztott bizottság lenne illetékes. Beőthy Károly már a "Győri Közlöny" november 15-iki számában közzétette az 1848-iki bizottsági tagok névsorát. Ugyanezt az elvet hangoztatták a Szabó Kálmán 1848-iki alispánnál Péterházán, november utolsó napjaiban összegyűlt bizottsági tagok is.

Gróf Zichy Bódog főispán decz. 9-én tartotta ünnepélyes bevonúlását Győrbe. Egyenesen a vármegyeházára hajtott, a melynek erkélyéről egy 1848-iki nemzetőri zászló lengett. Délután 2 órakor Simor János a püspökvárban fényes ebédet adott a főispán tiszteletére, a melyen Szabó Kálmánt is lelkesen ünnepelték.

A főispán a közgyűlés egybehívását megelőzőleg, decz. 11-én értekezletet tartott, a melyen a 32 résztvevő között ott voltak a szabadságharcz szereplői, mint Szabó Kálmán, Kálóczy Lajos, Zmeskál Sándor és István, gróf Zichy Ottó, valamint az önkényuralom hivatalnokai: Dorner Ede, Mersics Ignácz, Balogh Kornél, továbbá Rimély főapát és Simor János püspök. Az értekezlet az 1848-ban megválasztott bizottsági tagokat kívánta összehívni, ámde a decz. 17-ére egybehívott bizottsági tagok kijelentették, hogy nem érzik magukat hívatva arra, hogy a vármegyét a megváltozott viszonyokhoz képest képviseljék. A főispán erre a vármegyei bizottság megalakítása végett a közgyűlést 1861 jan. 3-ára újból összehívta.

Közben Győr városa is visszanyerte önkormányzatát. A város közigazgatási önállóságának helyreállítása érdekében deczember 28-án közgyűlés volt, a melyen Korbonics István, az utolsó alkotmányos polgármester elnökölt. Itt is a jogfolytonosság elve jutott kifejezésre. A város közönsége ismét azt a férfiút látta legszívesebben a polgármesteri székben, a kit az önkényuralom onnan letaszított s a helytartótanács leírata, a melyben a polgármesteri teendők ideiglenes ellátásával Korbonits Istvánt bízta meg, közmegnyugvást keltett.

Az 1861. január 3-iki közgyűlésen az elnöklő főispán mindenekelőtt felhívta az egybegyűlteket, hogy addig is, míg a vármegyei tisztikart megválasztják, ideiglenesen alispánt és jegyzőt jelöljenek. A közgyűlés Takács Sándort ideiglenesen alispánná, Eőry Sándort pedig jegyzővé kiáltotta ki. Ekkor felállott Gyapay Dénes, a ki 1849-ben az utolsó alkotmányos II. alispán volt és átadta a vármegye pecsétjét az ideiglenes alispánnak, melyet az önkényuralom alatt híven megőrzött, noha a hatalom mindent elkövetett, hogy tőle megszerezze. 401Miután még megalakították a vármegyei törvényhatósági bizottságot, a főispán január 7-ére hívta egybe a tisztújító közgyűlést. Ezen Szabó Kálmánt I., Kálóczy Lajost II. alispánná, Zmeskál Istvánt főjegyzővé, gróf Zichy Ottót, Zmeskál Sándort és Matkovich Jánost pedig főszolgabírókká választották.

Az alkotmányos élet fellendülésével az 1848/49. évi szabadságharcz bajnokai is életjelt adtak magukról. A volt honvédek már az 1860. év végén gyakran összegyűltek a Kis-Pipához czímzett sörházban, hogy rokkant bajtársaikra a vármegye figyelmét felhívják.

A társadalom lelkesedéssel karolta fel a honvédsegélyzés ügyét. Csakhamar megindult mindenfelé a gyűjtés a szabadságharcz hőseinek javára. Megalakult a honvédsegélyzőegylet is, a melynek elnökévé gróf Zichy Ottót választották meg.

Közben a vármegye egyes intézkedései a kormány elleni állásfoglalás színében tüntek fel, a mi csakhamar felkeltette az ellenhatást. A kormány különösen azért haragudott meg Győr vármegyére, mert Kossuth Lajost is a vármegye bizottsági tagjai közé iktatta, s ezért már január 16-án kelt leíratában kemény leczkét adott. A leíratot a február 6-iki közgyűlésben tárgyalták s a vármegye közönsége, Jankó Mihály, Lippay, Kálóczy és Eőry Sándor felszólalásai után, felíratilag válaszolt rá.

Február és márczius havában az országgyűlési képviselőválasztások foglalkoztatták a kedélyeket. Győrött márczius 7-én Kozma Imrét választották meg nagy többséggel. A vármegyében márczius 20-án voltak a képviselőválasztások. Öttevényen Szabó Kálmán I. alispánt, Péren Kálóczy Lajost, Téthen Eőry Sándort választották meg.

Míg az országgyűlésen a tanácskozások folytak, itthon egymást érték a hazafias ünnepélyek. Különösen nagyszabású volt a csornai csatában elesett hősök emlékoszlopának megkoszorúzása, a melyen a győri honvédegylet is részt vett, gróf Zichy Ottó vezetése alatt.

Az országgyűlés feloszlatása után a látszólagos alkotmányosság többé nem volt fenntartható. A vármegyék jól tudták, hogy most rájuk kerül a sor s ezért siettek az időt felhasználni. Győr vármegye egymás után tartja közgyűléseit. Megszavazta a házi adó kivetését, noha a helytartótanács megsemmisítette ezt a határozatot.

Gróf Zichy Bódog főispán október 17-én körútra indult a vármegyében, s útjában mindenütt lelkesedésre talált. Az október 24-én tartott közgyűlésben a vármegye közönsége letárgyalja az 1862. évi költségvetést. Az 1861. november 5-én kelt legfelsőbb kézírattal a közrend, a személy- és a vagyonbiztosság védelmére katonai bíróságok felállítása rendeltetett el, s ugyanaz napon magyarországi helytartóvá gróf Pálffy Móricz neveztetett ki.

E hírekre az első alispán november 9-ére sietve összehívta a közgyűlést, a melyen az egész vármegyei tisztikar lemondott s felírattal búcsúzott el a főispántól, a ki rövid egy évi működése alatt a vármegye elismerését vívta ki.

A főispán szintén rendelkezésére bocsátván állását a kormánynak, ekként a vármegye közigazgatása tisztviselők nélkül maradt. A visszalépő tisztikar azonban még november 16-án is intézkedett a fellépő marhavész tovaterjedésének megakadályozása végett.

November vége felé híre járt Győrött, hogy a kormány a visszalépő gróf Zichy Bódog helyébe Balogh Kornélt nevezte ki főispánná, a ki az októberi diploma kibocsátása után kanczelláriai referendárius lett. A hír csakugyan valónak bizonyult. Balogh Kornél deczember 3-án mint kinevezett főispán megérkezett Győrbe, s egyenesen a megyeházára ment, a hol azonban senkit sem talált, miután az alkotmányos tisztikar akkorára már elhagyta hivatalait.

Balogh ekkor hozzálátott az új vármegyei tisztikar szervezéséhez, de vajmi nehezen boldogult, mert külföldről már senki sem akart vállalkozni, az itthoniak pedig nem voltak rábírhatók lemondásaik visszavonására. Végre hosszas rábeszélés után sikerült Balogh Kornélnak úgy a hogy a tisztikart összetákolni. Bár ebben nem volt köszönet. Semmi sem jellemzi jobban az akkori viszonyokat, mint az a körülmény, hogy a vármegyei tisztikarból, a törvényszéket is beleértve, csak Németh Sándor főügyész, Nagy István számvevő, Schmid József és Zetyko József seborvosok és Schober Ernő telekkönyvi iktató voltak hajlandók Balogh alatt szolgálni.

402A legtöbb állást eleinte csak ideiglenesen töltötték be. I. alispán Bély József lett, a ki később is megmaradt állásában. Nemsokára a II. alispáni széknek is akadt gazdája Harczi Károly személyében.

Az önkény-uralom elhelyezkedett ugyan a vármegyeházán, de a nemzeti visszahatást többé elnyomnia nem sikerült.

A társadalmi élet 1862-63 telén igen élénk volt Győrött, s főleg a "Győri Zenede-Egylet" megalakulása óta egymást érték a szebbnél-szebb hangversenyek, tánczmulatságok. Világhírű művészek tartottak hangversenyeket, a bálokon pedig az ifjúság nemzeti viseletben és sárga szattyán-csizmában tánczolt. A színi évadot emlékezetessé tette a Lendvay pár vendégszereplése. 1863 febr. 11-15-én játszottak Győrött.

A történettudomány művelése tekintetében nagy jelentőségű volt a "Győri történelmi és régészeti füzetek" megjelenése. Ez a folyóirat, a mely köré a legkiválóbb hazai történettudósok gyülekeztek, 1861 október 1-én indult meg Simor János győri püspök pártfogása mellett, Ráth Károly és Rómer Flóris szerkesztésében.

A "Győri Közlöny", a mely oly sok szolgálatot tett a magyarságnak, a provizórium alatt sok zaklatást szenvedett el. A politika teljesen száműzve volt hasábjairól, de annál nagyobb tér nyílott benne a gazdasági és társadalmi kérdéseknek és a szépirodalomnak. Még politikai természetű híreket is csak elvétve közölt, de azért mégsem kerülhette ki az önkény bosszúját.

Szerkesztőjét, Nagy Endrét, 1863 tavaszán "katonai adó-exekutio elleni bujtogatás és a pénzügyi hivatalok tekintélyének megsértése" czímén perbe fogták s a komáromi katonai bíróság elé idézték, a hol azonban felmentették a vádak alól.

Nagy Endre is szépírói gárdát csoportosított maga köré. Az 1861-1865. években a lap munkatársai közé tartoztak többek között Vargyas Endre, Ráth Károly, Csukássi Károly, Méry Etel, Torkos László, Csávolszky Lajos, Thaly Kálmán, Majláth Béla, Xantus János. 1864-től kezdve már politikai tudósításokat is közölt "Hazai ügyek" rovat alatt. Szerkesztését 1865 július 8-án Csukássi József vette át.

A kedvezőtlen politikai helyzet következtében azok, a kik az 1860-61. évi rövid alkotmányos korszak alatt vezérszerepet játszottak, csakhamar visszavonultak a közszereplés teréről, de annál nagyobb tevékenységet fejtettek ki a közgazdasági viszonyok fejlesztése körül.

E tekintetben a "Győrvidéki Gazdasági Egyesület" szerzett nagy érdemeket; gróf Batthyány Géza elnöklete alatt folyton ébren tartotta az érdeklődést, gazdasági kiállítások és tenyész-állatdíjazások, valamint gyapjúvásárok létesítése útján. Szakosztályi elnöke, gróf Viczay Héder, fáradhatatlanul buzgólkodott s 1857 óta, mióta a hédervári uradalmat átvette, czélszerű gazdálkodásával az egész vidéknek példaképül szolgált, viszont másfelől, elemi csapások, ínség alkalmával, hathatósan támogatta a szűkölködőket.

Győr város polgársága körében is mindegyre nagyobb arányú mozgalom indult meg a kereskedelem felvirágoztatása érdekében. 1863-ban már felmerült a Dunahíd építésének kérdése, Brandtner testvérek pedig a légszesz világítás behozataláért indítottak mozgalmat. Majd a Győr-Sopron-Ebenfurt közötti vasútvonal megépítése került szóba, de e terv megvalósulása már az alkotmányos korszakba esik.

Az önkényuralommal szemben a nemzeti visszahatás az adómegtagadásban nyilvánult. Már 1862-ben nagyon kevés adó folyt be, 1863-ban pedig az adómegtagadás általános lett, mire a kormány elrendelte az adóhátralékoknak katonai erővel való behajtását.

Az adóbehajtásnak eme leggyűlöletesebb módja még jobban felkeltette az ellenhatást, mely az 1863. év tavaszán és nyarán szünet nélkül tartott, sőt a sokoróaljai járásban még szeptember havában is folyt, pedig ekkorra már mindenfelé érezhetővé vált az ínség, mely a rossz termés folytán az egész országot fenyegette. De a társadalom nem engedte meg a hatalom embereinek, hogy az ínségeseket támogassa, hanem maga vette kezébe a felsegélyezés ügyét. Győrött már 1863 őszén nagyarányú mozgalom indult meg e czélból, a melynek élén gróf Viczay Héder, gróf Zichy Ottó, Simor János püspök, Szabó Kálmán és mások állottak. Ez adta meg az első lökést 1864-ben a "Győri Általános Nőegylet" 403alakulására is, a mely nemsokára hathatósan működött közre a nyomor enyhítésén.

Schmerling rendszerének bukásával ismét jobb napok köszöntöttek be a közélet terén. Az országgyűlés egybehívásával (1865 szeptember 17-én) csakhamar mindenfelé megindultak a választási mozgalmak a vármegyében. Győr városa, a melynek képviselője az 1861. évi emlékezetes országgyűlésen a határozati párt tagjai sorában foglalt helyet, már ekkor inkább Deák Ferencz mögé csoportosult; de azért a szélső iránynak is akadtak hívei szép számmal a polgárság körében. A november 22-én megtartott képviselőválasztáson a Deák-párti Kautz Gyula, egyetemi tanárt, választotta meg 777 szavazattal Krisztinkovich Ede 658 és Kozma Imre (az 1861. évi képviselő) 71 szavazatával szemben.

A vidéken november 18-án folytak le a választások. Téthen Eőry Sándort választották meg Takács Sándor ellenében. A pusztai (péri) kerületben Kálóczy Lajos ismét egyhangúlag nyerte el a mandátumot. Öttevényen gróf Zichy-Ferraris Bódog győzött Sebő Imre főszolgabíró és Földváry ellenében.

Az országgyűlés összeülése után a város és a vármegye közönsége szinte lázas érdeklődéssel leste a fővárosból érkező híreket. De a kiegyezés ügye még 1866 tavaszán sem jutott előbbre, a közhangulatot a mindegyre aggasztóbbá váló külpolitikai helyzet mellett, ismét rettenetes csapás tartotta lekötve. 1866. május havában emberemlékezet óta nem észlelt fagyok voltak az egész országban, s az ezt követő roppant szárazság tönkretette a vetéseket.

Még mielőtt kitört volna a porosz-osztrák háború, az ínség általánossá lett az egész vármegyében. Az ínségesek segélyezése körül főleg gróf Viczay Héder adta emberszeretetének fényes tanújelét. Közel 700 embert látott el élelemmel három hónapon át, s e segélyezés mindenkor állandó felügyelete alatt történt. (Vasárnapi Ujság 1874. évf. 4. szám.)

A június közepén kitört porosz-osztrák háború következtében Győr városa csakhamar mozgalmas élet középpontja lett.

A bécs-győri vasút nap-nap után hozta a menekülőket Bécsből, így az udvar tagjait is, közöttük az uralkodó hitvesét, Erzsébet királynét, a ki a trónörökössel s leányával együtt, Győrön át Budára utazott.

A háború kitörésekor Győr élelmiszer-szállító középponttá lett; ide tereltette a kincstár a megvásárolt szarvasmarháit is, nagy aggodalmára a vidéknek, mely az ország minden részéből összehajtott marhák között ragályos betegségek kiütésétől tartott. Ennek híre csakhamar szárnyra is kelt, s csak a hatóságok erélyes nyilatkozata czáfolta azt meg.

A königgrätzi vereség hírére számos menekülő érkezett Győrbe, főleg Pozsony és Bécs környékéről. A hadvezetőség azonban a königgrätzi csatával nem tartotta a hadjáratot befejezettnek, s azért pár nappal a vereség után megjelentek az újonczozást elrendelő legfelsőbb kézíratok, de ezeket csakhamar oda módosították, hogy csupán önkéntes belépésre szólították fel a lakosságot.

De a város és a vármegye nem nagyon lelkesedett Ausztria babéraiért, azért ez utóbbi felhívásnak nem sok foganatja lett. Noha a gazdasági viszonyok kedvezőtlenül állottak, azért, a ki csak tehette, megváltotta magát, sőt egyes szülők még 10-15 éves figyermekeikért is fizettek, csakhogy ne legyenek kitéve a hatóságok zaklatásának.

Annál nagyobb buzgalommal karolta fel a város a háborúban megsebesült katonák ügyét. Július 10-én jelent meg Balogh Kornél főispán felhívása, a mely a sebesültek szállítása és ápolása czéljából helyi bizottság megalakitására szólította fel a közönséget.

A bizottság Bély alispán és Kautz Gusztáv vármegyei főjegyző buzgósága mellett pár nap alatt több száz sebesült befogadásáról gondoskodott. Erre a czélra a katonai hatóság a régi lövöldét vette bérbe; e mellett még a kórházakban és jótékony intézetekben is számos ágy állott készen a folyton érkező betegszállítmányok részére. Maga Simor János püspök egymaga 10 sebesültnek adott ellátást. Példája buzdítólag hatott a városi polgárságra és csakhamar megindult a gyűjtés a sebesültek felsegélyezésére. A békekötés után a város pár hónapig valóságos tábori kórházhoz hasonlított, s csak az év őszén nyerte megint vissza rendes külsejét.

A második felelős miniszterium megalakulásával csaknem egyidejűleg érkezett Simor János győri megyés püspöknek herczegprímássá történt kinevezésének 404híre. Győr város, melyet az elmúlt évtized küzdelmei közepett a szeretet és hála megannyi szálai fűztek a távozó megyéspüspökhöz, az iránta való ragaszkodásának élénk tanújelét adta. Február 12-én, midőn Simor már mint újonnan kinevezett herczegprímás tért vissza Győrbe, a város polgársága fáklyászenével vonult a püspökvár elé, másnap pedig a küldöttségek sokasága tisztelgett nála, közöttük általános feltűnésre, a református egyházé is.

A miniszterium kinevezésével a kinevezett vármegyei tisztikar megbizatása is vége felé járt. Balogh Kornél szintén lemondott a főispáni méltóságról, s helyét április 11-én gróf Zichy-Ferraris Bódog foglalta el.

Balogh Kornél közpályája ezzel még nem ért véget, mert Győr városi főispánságát, a külön szab. királyi városi főispánságok beszüntetéséig megtartotta.

Tagadhatatlan, hogy hosszú munkás közpályáját a vármegye nem kísérhette mindenkor rokonszenvvel; az 1848 előtti konzervatív politikusok iskolájában nőtt fel, s ha nem is szabadulhatott azoknak bűvkörétől, ama síma modorú politikusokhoz tartozott, a kik az éles ellentétek kiegyenlítésében valóságos mesterek voltak. Főispánsága idejében tanúsított tapintatos magatartásával némileg felejtetni látszott a szabadságharcz alatti szereplését, mert nem tartozott azok közé, a kik a kiegyezés után értéküket vesztették.

Gróf Zichy-Ferraris főispán áprílis 15-én érkezett Győrbe, s elfoglalván székhelyét, másnapra értekezletre hívta egybe a vármegye értelmiségét, hogy a tisztújító közgyűlésről tanácskozzék. A korteskedés eközben már mindegyre nagyobb hullámokat vert, a mihez hozzájárult még az a körülmény is, hogy Kálóczynak a képviselőségről való lemondásával és gróf Zichy-Ferraris Bódognak főispánná történt kinevezésével egyszerre két kerület üresedett meg.

A május 1-én tartott közgyűlésen a vármegyei tisztikar a következőkép alakult meg: I. alispán: Szabó Kálmán, II. alispán: Gyapay Dénes. Főjegyző: Kiss Sándor. I. aljegyző: Enessey Kálmán, II. aljegyző: Virághalmy Ferencz. III. aljegyző: Bodroghy Gyula. Levéltáros: Ráth Károly. Főpénztárnok: Csemez Péter. Számvevő: Noszlopy Pál. Főügyész: Kovács Sándor. Alügyész: Czigán Gyula. Tósziget- és csilizközi főszolgabíró: Enessey Sándor. Sokoróaljai főszolgabíró: Lipics László. Pusztai járási főszolgabíró: Takó István. Szolgabírák: Pázmán Kálmán, Saáry Miklós, Matkovics Géza. Főorvos: Kern Benő. Esküdtek: Mesterházy Pál, Kiss Jenő, Bangha István, Illés Endre, Matkovics Miklós, Matuschek Antal, Kozma Sándor, Blaskovics Gyula, Nagy Gedeon, gróf Laszberg Rezső, Nagy Sándor, Kamondy Károly. Törvényszéki elnök: Gonda Lajos. Ülnökök: Zmeskál Sándor, Horváth Endre, Szűcs Lajos, Harczi Károly, Zánthó Kálmán, Petz Adolf és Lefebre Lajos.

Az alkotmányos élet visszaállításával a vármegyei közigazgatás ismét az önkormányzat kezébe került vissza. Ennek az utolsó 40 év alatt végbement fejlődését és küzdelmeit a következő fejezetben ismertetjük.

Itt közöljük a vármegyei fő- és alispánok névsorát, a mohácsi vésztől napjainkig bezárólag.

A vármegye, mint minden olyan történelmi intézmény, a mely nem előre megállapított elméleteknek, hanem az életnek és tapasztalatoknak leszűrődése, fénykorában oly tökéletes mű volt, a milyent hasztalan keresünk más nemzetek történetében. Bár fejlődését bizonyos lassúság és konzervativizmus jellemzi, a való élettel mégis lépést tartott addig, a míg a reformtörekvések oly nagy mértékben és annyira egyszerre léptek fel, hogy a korszellem és szervezete között áthidalhatatlan űr nem támadt. És ez csak növekedett az 1848. évi események következtében, a mikor hazánk pillanatok alatt századokat élt át. Az 1848. évi XVI. t.-cz. ugyan a kormányra bízta a vármegyei rendszernek a parlamentárizmussal való kiegyeztetését, de a ránk zúduló események miatt nem volt idő e fontos intézményünk átalakítására.

Az 1867. évben megköttetvén a kiegyezés, a politikai és közjogi kérdések: az uralkodó családhoz és Ausztriához való viszonyunk előreláthatólag hosszú időre szabályoztatott. Az egymásután gyorsan változó kormányok czélja beléletünk reformálása és a kor igényeinek megfelelő fejlesztése volt. Emberfölöttinek látszó munkát végeznek, a midőn egyik kézzel beléletünket, kezdve társadalmunkon, újjáépítik, a másikkal pedig a lehetetlen, meddő közjogi vitákat szczenírozó ellenzék ellen küzdenek.

Az újjáépítés egyik legnehezebb, legkényesebb pontja volt a megyéknek a változott viszonyoknak megfelelő átalakítása.

Nem volt ugyanis oly konzervativ ember, a ki be nem látta volna, hogy a régi vármegye reformok nélkül a felelős miniszteriummal és parlamentárizmus elveivel össze nem egyeztethető. E meggyőződést hangoztatta az összminiszterium a megyékhez intézett első leíratában; a nélkül azonban, hogy reformterveit bővebben kifejtette volna, a melyekre nézve különben még magállapodásra sem juthatott. Addig is azt az elvet állította fel, hogy "a hatósági érdekek felett a hatóság, az országos érdekek fölött pedig első sorban a kormány van hivatva őrködni."

Bármily szükségesnek látszott is, de a közjogi viták, más halaszthatatlan reformok, vitalis pénzügyi kérdések és gyakori kormányválságok miatt a gyökeres reform egyre késett, de időnként egy s más elv kifejezésre jutott, a melyeknek ismertetése a továbbiak megértésére feltétlenül szükséges.

Első és legfontosabb az, hogy az 1848. évi vívmányoknak megfelelően, szűnjön meg a vármegye tisztán rendi különbségeken alapuló, nemesi intézmény lenni és váljék képviseletivé. Ez ment a legkönnyebben, mert minden vármegyében 406nagy egyértelműséggel, a virilisták beékelésével és községi választások útján, megtörtént.

Másik fontos, bár későbbi törekvés, hogy a régi szervezet és modern követelések között lévő ellentétből származó bénultságot megszüntessék, az egyre jobban lábrakapó indolencziát megtörjék és beléjük új életet leheljenek, a mit kezdetben az által véltek elérhetőnek, ha a törvényhatóságokkal minél több érdeket képviseltetnek. De e tekintetben minden törekvés meghiusult és kormánykörökben az a meggyőződés érlelődött meg, hogy a megyei intézmény annyira lejárt már, hogy semmiféle apparátussal sem lehet életének régi pezsgését visszaállítani és a közgyűlési termeket oly érdekes viták színhelyévé és parlamenti iskolákká tenni, mint a milyenek 1848 előtt voltak.

A kormányoknak első törekvésük a békés munka lévén, oppoziczióra, különösen közjogi oppoziczióra nem igen volt szükség; már pedig az oppoziczió fészkei a vármegyék voltak. Érthető tehát az a törekvés, a mely a vármegyék politikai szereplése ellen irányult és működésüket csak a közigazgatásra akarta szorítani. A kor egyik jelszava, a mely máig kísért: a jó, olcsó és gyors közigazgatás; ezt pedig a vármegyei életet jellemző szép dikcziókkal, parlamentáris vitákkal, tisztújítási lakomákkal és furkósbottal nem lehetett elvégezni. A nobile officium kora lejárt; a vármegyei tisztviselő többé nem a "gentry" képviselője, hanem fizetett adminisztratív tisztviselő, a kitől többé nem parádét, hanem mennél több munkát várnak. Ezért a tisztújítások megszüntetése, a közigazgatás államosítása szükséges. Már a hetvenes években széltében hangoztatják, hogy az állam léte függ a közigazgatástól; joga van tehát az államnak ahhoz, hogy minél nagyobb, sőt feltétlen befolyást nyerjen a municzipiumokra.

E törekvésekkel szemben állanak maguk a vármegyék és a közjogi ellenzék, a harczuk napjainkig tartott.

Az egyes vármegyék állásfoglalása a törekvések ellen, vagy mellettük, a pártalakulások és a vármegyék fokozatos rendezésével beállott változások adják korunkban a vármegyék speczialitásait, a melyekre egy monografiának súlyt kell fektetnie, azokkal az általános jelenségekkel és intézkedésekkel szemben, a melyek minden vármegyében ugyanazonosak.

Mindezeknek előrebocsátása és komoly figyelembe vétele szükséges arra, hogy oly rövid dióhéjba foglalva is, a milyenre munkánk szűk kerete kényszerít, megérthessük vármegyénk újabb történetét.

A felelős minisztérium kinevezését Győr vármegye is a legnagyobb örömmel vette tudomásul; öröme csak fokozódott, a mikor arról értesült, hogy az 1861. és 1863. évi alkotmányos élet alatt kinevezett, de később az egész tisztikarral együtt lemondott nagyrabecsült főispán, gróf Zichy-Ferraris Bódog ismét főispánjává neveztetett ki.

E hírre az alkotmányellenes tisztikar egyszerre elveszítette talaját és 1867. áprílis hó 27-én az 1861. évi tisztikar és bizottsági tagok összegyűltek Szabó Kálmán u. a. alispán elnöklete alatt, a ki a főispán kinevezését tudatva, felszólította a közgyűlést, hogy meghívására bizottságot küldjön ki. Ennek élén a főispán megjelenvén, emelkedett beszéd kíséretében, melynek általánosságai mellett azt az erős ígéretet is tette, hogy kormányzásával be akarja bizonyítani, hogy az önkormányzat és felelős miniszterium összefér, elfoglalta székét.

A szokásos üdvözlő beszédek és miniszteri intézvények felolvasása után, az új tisztikar megválasztását május 1-re tűzték ki, mely a következő eredménynyel végződött:

Alispán: Szabó Kálmán és Gyapay Dénes; főjegyző: Kiss Sándor; aljegyzők: Enessey Kálmán, Virághalmi Ferencz, Bodroghy Gyula; levéltárnok: Ráth Károly; főügyész: Kováts Sándor; alügyész: Czigány Gyula; főszolgabírák: Enessey Sándor, Lippich László, Takó István; szolgabírák: Pázmán Kálmán, Matkovich Géza, Saáry Miklós; főadószedő: Csemez Péter; számvevő: Noszlopy Pál; árvagyám: Lengyel Sándor; főorvos: Lázár Lajos; mérnök: Kern Béni; esküdtek: Banga István, Mesterházy Antal, Blaskovich Gyula, Nagy Gedeon, gróf Laszberg Rezső, Nagy Sándor, Kamondy Károly. A megyei törvényszék elnöke: Goda Lajos; ülnökei: Zmeskál Sándor, Horváth Endre, Szőcs Lajos, Harczi Károly, Zánthó Kálmán, Pecz Adolf, Lefèbre Lajos.

E névsort és a vármegye járásonkénti felosztását kinyomatni és a törvényhatóságoknak megküldeni rendelték. Volt is okuk arra, mert csak oly férfiakat 407választottak, a kik már a forradalom alatt kitűntették magukat, vagy azután tiszta hazafiságukkal érdemeket szereztek. Szerencsés véletlen ugyanis úgy akarta, hogy Komárom kapitulácziója és a megye provizórius főispánja, Balogh Kornél befolyása révén, még azok is megmenekültek a haláltól, a kik 1848-ban a legjobban exponálták magukat és így 1867 után is az 1848 előtti nemzedék vitte a szerepet, úgy, hogy az általánosan hangoztatott panaszok a közügyek iránt való közöny, indolenczia és megyei gyűlések színvonalának sülyedése miatt vármegyénkre nem alkalmazhatók. Hiszen első alispánja, Szabó Kálmán, már 1848-ban is ugyanazt a tisztet viselte, szintén volt már alispán és kormánybiztos. Gyapay Dénes és a megye többi kitűnőségei, a Matkovichok, Bezerédjek, Lippay Sándor, a régi táblabírói kar kitűnő veteránjai, annyira tipikus alakok, hogy ránk maradt egykorú jellemzéseikből alig lehet bármi csekély egyéni vonást megkülönböztetni. Innen van az, hogy csak a tárgy új; de a hang ugyanaz, a mely az 1848 előtti megyegyűléseinken uralkodott. Csak a fiatalok érdeklődése csappant meg, a kik annyira tűntettek távollétükkel, hogy szabályrendeletet kellett alkotni és eszközökről gondoskodni, hogy a megyegyűléseket szorgalmasabban látogassák.

Bámulatra méltó e közöny, mert megyegyűlésünk a fiatalok részére még mindig a legjobb parlamenti iskola lehetett volna és a közgyűlési tárgyak is, akár a közigazgatási reformokat, akár a politikai harczokat tekintjük, különösen a fúzióig nagyon érdekesek. Ez időben ugyanis, mint majd mindenütt, vármegyénkben is a Deák- és balközéppárt vívta élet-halál harczát, kezdetben az utóbbinak nagy túlsúlyával. Már a tisztviselők választása is e túlsúlyt fejezi ki, mert azok majdnem kivétel nélkül a balközéppárthoz tartoztak.

Nem sokkal a választás után a tisztviselői karban változás állott be; Virághalmi Ferencz 2-od aljegyző, a kedvelt író, átlépvén a hadsereghez, a vármegye közönsége megszüntette az egyik aljegyzői állást és a helyett a főispán tiszteletbeli aljegyzőket nevezett ki, közöttük a vármegye mai alispánját, Goda Bélát.

A törvényhozás reformja előre vetvén árnyékát, felíratot intéztek a miniszteriumhoz, "hogy a felsőbb bíróságok alakítása és rendezése alkalmával a dunántúli kerület részére felállítandó felsőbb királyi bíróság székhelyéül Győr városa jelöltessék ki, a mely középponti fekvése, szárazföldi és vízi közlekedése és nagy forgalma által arra legalkalmasabb."

Nagyobb hatása volt egy másik felíratnak, mely a főispán és vármegye összeütközését hívta ki.

A midőn a vármegye tudomásul vette Szatmár vármegyének azt az átíratát, a melyben a 67-es kiegyezéssel való elégedetlenségét és azt az elhatározását tudatta, hogy "a czentralizácziói törekvéseknek meggátlásában s a megyék autonómiája fenntartásában törvényes téren mindent megtenni kész", már előre megjelölte álláspontját. Ennek önálló hangoztatására akkor nyílt alkalom, a mikor a kormány Heves és külső Szolnok egyesült vármegyék bizottságát felfüggesztve, nyakukra kormánybiztost küldött és Pest-Pilis és Solt vármegyét hasonlóval fenyegette. Ez erőszakos eljárás ellen a megyegyűlés erélyesen felemelte tiltakozó szavát és az országgyűléshez támogatás végett a többi törvényhatósággal is közölt felíratot intézett, a melyben elítélve a törvénytelenséget, az ezt előidéző ok, a municzipiumok és felelős kormány viszonyának haladéktalan szabályozását kérte, "hogy mind a felelős kormánynak őtet jogosan megillető kormányzási és végrehajtási, mind a törvényhatóságok önkormányzati jogai biztosíttassanak és megóvassanak."

A határozathozatalt heves vita előzte meg és meghozatala után az elnöklő főispán a gyűlést azonnal bezárta, kijelentvén, hogy mivel ő a vármegye határozatával nem azonosíthatja magát, állásáról rögtön lemond és a további űléseken sem fog elnökölni. Helyét a következő napon Szabó Kálmán alispán foglalta el, a kinek indítványára a közgyűlés bizottságot küldött ki, hogy ez a főispánt a vármegye bizalmának és szeretetének hangoztatásával arra kérje, hogy ez egyetlen nézeteltérés miatt ne mondjon le, hanem foglalja el ismét elnöki székét; de a bizottság azzal tért vissza, hogy a főispán oly nagyjelentőségűnek tartja a nézeteltérést, mely közötte és a megye közönsége között felmerült, hogy szándékától el nem áll és bár nagy fájdalommal, de a megye közönségétől búcsút vesz. A közgyűlés tehát elvi álláspontjához hű maradván, főispánja lemondása fölötti fájdalmát, érdemei teljes elismerésével, jegyzőkönyvbe iktatta.

408Ez esemény, midőn egyfelől az ellenzék túlsúlyát mutatja, másfelől, a középpontosítási törekvésekkel szemben, a jövőre is megjelöli a megye álláspontját.

Így történik, hogy a vármegye előbb említett határozatánál nem állapodik meg; nemcsak örvendetes tudomásul veszi, hogy Torna, Abaúj, Esztergom, Zemplén, Kraszna, Túrócz, a hajdúkerület közönsége, Trencsén és Veszprém vármegyék részint határozatához csatlakoznak, részint pedig önállóan, hasonló szellemben írnak fel a képviselőházhoz, hanem Ugocsa és Nógrád vármegyék hasonló szellemű feliratának tárgyalása alkalmával abban a meggyőződésben, "hogy a megyék rendezésének szerencsés megoldásától függ hazánkban a valódi alkotmányos élet", e tárgyban teendő kimerítő javaslatra Szabó Kálmán első alispán elnöklete alatt tizenhét tagú bizottságot küldött ki azzal az útasítással, hogy az más vármegyék hasonló irányú indítványait is tanulmányozván, tegyen e tárgyban mindenre kiterjedő javaslatot és azt előterjesztés előtt nyomassa ki, hogy a fontos tárgyról a közönséget is tájékoztassa, "hogy így a közérdekeltség felkelve, közvélemény alakulhasson."

Midőn e határozatot hozták, akkor már volt a megyének főispánja. A belügyminiszter ugyanis a megyegyűlés által kiküldött bizottság kérését meghallgatván, gróf Viczay Hédert nevezte ki, a ki székét igen nagy ünnepségek között, a melyre a szomszéd vármegyéket is meghívták, 1868. márczius 23-án foglalta el. Első elnöklése alkalmával oly beszéddel nyitotta meg a közgyűlést, a melyből előre lehetett látni, hogy az ellenzéki megye és főispánja között politikai kérdésben összeütközés nem támad; azt hangoztatta ugyanis, hogy a szólásszabadság tiszteletben tartása mellett megőrzi a parlamenti rendet; de elismeri a megye közönségének azt a fontos jogát, hogy közjogi kérdésekben véleményét nyilvánítván, a kormányzásra befolyást gyakorolhasson és saját ügyeit vezethesse.

E nyilatkozat csak megerősítette a megyei ellenzéket, a melyre az is előnyös volt, hogy a Deák-párt legfőbb támasza, a tekintélyes, kitűnő szónoknak ismert másodalispán, Gyapay Dénes állásáról lemondott és helyébe az ellenzék vezérét, az agilis Matkovich Jánost választották. Ugyancsak megüresedett a levéltárnoki állás is; a kiváló tudós, Ráth Károly, a ki a vármegye történetének ismertetéséhez nemcsak apróbb értekezéseivel, hanem a Győri Történelmi és Régészeti Füzetek szerkesztésével és kiadásával is hozzájárult, elhalálozván, helyére nagy szótöbbséggel Huber Józsefet választották. Ugyanez évben Goda Lajos is lemondván a törvényszéki elnökségről, helyébe Zmeskál Sándort választották meg; azonban a királyi törvényszékek szervezése alkalmával ismét csak Godát nevezték ki törvényszéki elnöknek.

Az 1869. év folyamán a vármegye felíratot intézett a. hadügyminiszteriumhoz, hogy az 1840. évi VI. t.-cz. értelmében a magyar katonai parancsnokságok a törvényhatóságokkal csak magyarul levelezzenek.

Ugyanez évben készült el javaslatával az a bizottság is, a melyet a vármegyék rendezésének tanulmányozására kiküldöttek. Szabó Kálmán alispán, bizottsági elnök az októberi közgyűlésen terjesztette elő a javaslatot.

E javaslat nagy dicsősége vármegyénknek, mert ő tette vele a legelső indítványt arra, hogy a vármegyék szervezetét az 1848. évi XVI. törvényczikk szellemében átalakítsák; a javaslat szerint "a születési és rendi előjogok megszüntetésével a megyék rendezését a népképviseletre, mint a közszabadság legbiztosabb alapjára kívánja helyezni és az ezelőtt egyesek által gyakorolt jogokat nem elvenni, avagy megszüntetni, hanem kiterjeszteni tűzte ki feladatának".

Ehhez képest a megyei képviselőtestületet oly módon kívánja szervezni, hogy abban képviselve legyen elsősorban az értelmiség, a nagybirtok, ipar és kereskedelem, és a földmíves-osztály is. E képviselőtestületet szabad választás útján kívánják megalkotni és megalkotná saját hatáskörében a vármegye, ha az említett 1848. évi t.-cz. az egységes szervezés munkáját nem a felelős miniszterium hatáskörébe utasította volna. Éppen ezért részletekbe nem is bocsátkoznak, de a köztörvényhatóságoknak a kormányhoz való viszonya kérdésére nézve határozottan hangsúlyozzák, hogy mivel az i. törvény a vármegyéket az alkotmány bástyáinak elismervén, azok hatáskörét fenntartani kívánja, annak megszorítását ők, mint a megyei intézmény növendékei, nem helyeselhetnék.

411Igaz, hogy több törvényhatóság átiratában úgy találta, hogy a megyei önkormányzat a parlamenti kormányformával össze nem fér, és azért azt megszüntetni, vagy korlátozni kívánják, »de mi e nézetet nem oszthatjuk, mert a történelemből azt tanultuk, hogy a köztörvényhatóságok a törvényes kormányzatnak soha akadályai nem voltak, de sőt mindig a legnagyobb önmegtagadással és hazafias buzgalommal igyekeztek a kormánynak törvényben gyökerező intézkedéseit foganatosítani s ha midőn a kormány rendeleteinek végrehajtása elé akadályokat gördítettek, mint a törvények őrei, csak kötelességüket teljesítették, mert a mult emlékei eléggé tanúsítják, hogy az ily akadályokba ütköző kormányrendeletek egyszersmind törvénybe ütközők, sőt gyakran az alkotmány sérelmére irányzottak voltak. De az újabb kor tapasztalatai sem tüntetik fel szükségességét annak, hogy a törvényhatósági jogok gyakorlata módosításnak vettessék alá, mert alig található megyei bizottmány, mely a felelős kormány törvényszerű működését szándékosan gátolni kívánta volna; az az óvatosság pedig, melyet egy vagy más oldalról e mostani izgatott átalakulási korszakban felmerülni tapasztaltunk, s mely a mostani körülmények között is könnyen lecsillapítható és megnyugtatható volt, elegendő okul nem szolgálhat arra, hogy a köztörvényhatóságok törvényadta jogai módosíttassanak s e módosítások éppen maguk a törvényhatóságok által szorgalmaztassanak!«

Ezeknek alapján a következő határozatot ajánlják: »A hazai törvényhatóságokat a parlamentáris kormányzattal ellenkezőknek nem tartván, sőt ezeknek ellenőrködését a közszabadság érdekében továbbra is szükségesnek ismervén: a köztörvényhatóságoknak a törvény és ezeréves gyakorlattal szentesített s a változó kor kívánalmainak megfelelőleg fejlődött jogait és hatáskörét teljesen és csonkíttatlanul az 1848. évi III. t.-czikk 26. §-a szellemében továbbra is fenntartani kívánjuk.«⁹ )

E szellemben írnak fel a képviselőházhoz, felíratukat megküldvén a többi törvényhatóságoknak is.

A javaslattevő bizottság tagjai majd kivétel nélkül a sokszor kigúnyolt régi jó táblabírói kor veteránjai; s mégis mennyi óvatosság, mennyi bölcseség és jövőbe látás nyilatkozik meg javaslatukban!

De a köztörvényhatóságok autonómiájának nem kedvezett az idő, ha akadt is megye, a mely Győr vármegye bátor állásfoglalását helyesléssel vette tudomásúl; de a miniszterium csak oknélküli ellenzékeskedést látott benne és rajta volt, hogy a megyei ellenzék erejét megtörje.

Ez sikerült is némileg; már az 1870. évi XLX. és XLII. t.-cz.-ben előírt megyei szervezet megállapítására kiküldött bizottságokban, a megyei választmányban, de különösen az utóbbi törvényczikk értelmében alakítandó »kijelölő bizottságban« abból az okból is, hogy a közgyűlés csak három tagot választhatott, a főispán pedig ugyanannyi tagot nevezett ki, a Deák-párt túlsúlyra jutott és így a tisztújításra majdnem kizárólag Deák-pártiakat jelölt. Igy a tisztviselői karban is megbukott az addig domináló balközéppárt. Az 1871. deczember 18-án tartott tisztújítás a következő eredménynyel végződött:

Alispán: Gyapay Dénes; főjegyző: Goda Béla; főszolgabírók: Vermes Dénes, Lippay Géza, Saáry Miklós; tiszti ügyész: Varga Károly; aljegyző: Pacser Adolf; pénztárnok: Mészáros József; ellenőr: Kolosváry Sándor; mérnök: Kern Benő; főszámvevő: Noszlopi Pál; főorvos: Buzinkay Gyula dr.; árvaszéki ülnök: gróf Laszberg Rezső, és Sarkady Ferencz.

A következő évben tartott képviselőválasztás is azt mutatja, hogy a Deák-párt túlsúlyra jutott, mert mindhárom kerületben Deák-párti képviselő választatott, közöttük Goda Béla főjegyző, a ki helyett főjegyzővé Passer Adolfot választották.

Ezzel megszűntek azok az összeütközések, a melyek Győr vármegye és a kormány között még az 1871. évben is, a vármegye rendezése kérdésében napirenden voltak; de azért a Deák-párt győzelme nem volt véglegesnek mondható. Matkovich János, Szabó Kálmán, Eőry Sándor, Enessey Kálmán, Czigány Gyula, Kiss Sándor, Krisztinkovich Ede és még többen ébren tartották az ellenzéki szellemet; a Szabad Polgár czímű lapban a kormány és a vármegye ellen a leghevesebb 412támadásokat intézték, úgy hogy csak idő kérdésének látszott, hogy ismét felülkerekedjenek.

És mivel Győr vármegyét a legkonzervativebb, legellenzékibb törvényhatóságok egyikének ismerték, az újabb megyerendezési tervek arról is gondoskodtak, hogy az ellenzéket, győzelme esetére is, ártalmatlanná tegyék.

Tóth Vilmos lemondása után alig vette át a belügyminiszteriumot gróf Szápáry Gyula, a vármegyék kikerekítése tárgyában kidolgozott egy törvényjavaslatot, a mely több kisebb vármegye egyesítése mellett, Győr vármegyének Moson vármegyével való egyesítését is tervbe vette. Az egyesítés nem lett volna új dolog, mert a két vármegyét II. József császár 1785-ben egyesítette, nem is szerencsétlen, a mennyiben egy majd színtiszta magyar és túlnyomóan német megye egyesítésétől sok jót lehetett várni; de szerencsétlen volt az a gondolat, hogy a tervezet szerint a hegemoniát Moson vármegye vette volna át Magyaróvár székhelyével.

Ez intézkedések bizonyára a győri ellenzék megsemmisítését czélozták, de czélt tévesztettek, mert azt csak erősebbé tették.

Hogy a vármegye és Győr város hangulatát megérthessük, tudnunk kell, hogy az előző 1873. év az újabb időkben egyike volt hazánk legszomorúbb éveinek. Árvíz, rossz termés, óriási ínség, kolera és a nagy krach sújtotta egyszerre vármegyénket is. Az ínségen még segített némileg a »társadalmi ínség-bizottmány«; de annak is majdnem lehetetlenné tette emberbaráti munkáját a »Győri hitel- és zálog-intézet« váratlan bukása, a mely ugyan a szegényeket is sújtotta; de mégis úgy ez, mint a nemsokára következő komáromi bankbukás is, első sorban a gazdagok jótékonyságát befolyásolta. A kolerának pedig rendszabályok, közhirdetmények alakjában kiadott óvakodási tanácsok, az orvosok számának szaporítása, nemes emberbarátok közreműködése sem vethetett véget. Egyetlen év alatt 1500 ember halt meg a szörnyű betegségben. A kétségbeesést fokozta még az általános szeretetnek örvendő, nemeslelkű gróf Viczay Héder főispán halála, a ki általános hit szerint, a kolerajárvány ellen kifejtett tevékenységének lett áldozata.¹⁰ )

Minden nép története egybehangzóan bizonyítja a népléleknek azt a sajátságos jellemvonását, hogy még természeti csapásokért is kormányzóit teszi felelőssé, úgy hogy ha már a természet ellen nem lázadhat fel, keres valakit és talál is, a kire dühét kiöntheti. E hangulat, továbbá a király huszonötéves uralkodásának évfordulóján rendezett ünnep és a vármegye önállóságát fenyegető veszély az ellenzék felülkerekedésére a legjobb alkalmat szolgáltatták. Nemcsak a nép mozdult meg, hanem a csilizközi kerület képviselője, Földváry Miklós is kilépett a Deák-pártból; a téti kerület képviselője, Goda Béla és a városi képviselő, Kautz Gusztáv, a jeles tudós, pedig egyenesen Szápáryhoz fordultak, hogy legalább e kérdéssel ne rontsa a közhangulatot. Mert a közönség, ha bele is nyugodott a két vármegye egyesítésébe, a középpontnak Magyaróvárra tervezett áttételében csak rosszakaratot láthatott. Magyaróvárnak, az akkor jelentéktelen mezővárosnak, a mely még a hivataloknak és hivatalnokoknak sem adhatott volna helyet s gyűlések esetén szállást, sok hátránya volt Győrrel szemben, mely már akkor virágzó kereskedelmével, iparával, forgalmával, a tudomány és művészet fejlesztésével és kedvező fekvésével nem Magyaróvárral, hanem csaknem kivétel nélkül bármelyik vidéki várossal felvehette volna a versenyt. Nem kellett tehát túlságos lokálpatriotizmus ahhoz, hogy a törvényjavaslatban igazságtalanságot és nagy sérelmet lássanak, a mely megbolygatta mind a vármegye, mind a város nyugalmát.

Alig terjedt el a törvényjavaslat híre, Gyapay Dénes, a ki gróf Viczay Héder halála óta a vármegye kormányzó alispánja volt, 1874. január 3-ra rendkívüli közgyűlést hívott össze, melynek tárgya a főispán halála fölötti részvétnyilvánítás és a két megye egyesítése ellen való állásfoglalás volt. A gyűlésre az ellenzék igen nagy számmal jelent meg és nemcsak ez, hanem a kormánypártiak is hevesen kikeltek a javaslat ellen, a melyet egyenesen »bűn«-nek bélyegeztek. »Jó víz volt ez a balok malmára; ők meg a kiegyezési alapot állították pelengérre, 413mint összes bajaink forrását. És szólt vala fönnen, élesen, szikrázón a sújtásos beszédű Matkovich, a mézes-mázos beszédű népszónok és szólt vala vágón, arczán azzal a stereotypszerű keserédes mosolylyal Kiss Sándor, a fenegyerekes szavú szóvivő; és végül szólt a baltáborból a mély elméjű, minden szavát latba vető Eőry Sándor - kereken, higgadtan. A mokány beszédeket Gyapay Dénes vágta vissza erélyesen, férfiasan.«¹¹ )

De azért az a felírat, a melyet a gyűlés a minisztériumhoz és a képviselőházhoz intézett, erélyes, itt-ott majdnem sértő hangú. Ennek átnyújtására és minden lehető megmozgatására az alispán vezetése alatt küldöttséget küldöttek ki, melynek tagjai Kruesz Krizosztom, Szabó Kálmán, Kálóczy Lajos, Kolosváry Sándor, Földváry Miklós, Goda Béla, Saáry Miklós, Eőry Sándor, Matkovich János, Enessey Kálmán, Györgyházy János, Fischer Kálmán, Bély József és gróf Khuen Károly.

Határozatukat megküldték Győr városának is, hasonló eljárás végett. A város képviselőtestülete Balogh Kornél főispán elnöklete alatt két nappal később, január 5-én tartott gyűlést, a mely szintén felíratot intézett a miniszteriumhoz és Nagy Pál polgármester vezetése alatt 6 tagú küldöttséget választott, felkérve a város képviselőjét is, hogy csatlakozzék ahhoz.

Ez ügy a fővárosi sajtót is foglalkoztatta; figyelemreméltó czikkek jelentek meg Győr mellett a Pesti Naplóban és Reformban, melyek a javaslatban azt a szomorú jelenséget látták, hogy a legfőbb kormánykörökben nem tudják megítélni, mily fontos faktor egy egészséges kereskedelmi középpont a nemzet közgazdasági és politikai életében.

A küldöttségek február 1-én indultak s bárha akkor az ingerült hangulat és a képviselőház csaknem permanens együttléte miatt kihallgatást nehéz volt nyerni, de mégis megnyerték. Először gróf Szápáry belügyminiszternél tisztelegtek, a ki a nyomós érvek súlya alatt kérésük teljesítését megígérte, még szívesebben ígérte meg ezt Szlávy miniszterelnök, a ki szülővárosa érdekeit szívén viselte; a küldöttséget még támogatással biztatta: Tisza Kálmán, Ghyczy Kálmán, Gorove István, Somssich Pál, báró Sennyey, Irányi Dániel és még többen, mert pártkülönbség nélkül az összes vezérférfiakat felkeresték, Deák Ferencz kivételével, a ki akkor betegen feküdt. Igy a visszatérő bizottságok megnyugtathatták a közönséget, de alig tért vissza a nyugalom, a minisztérium újabb tervvel állott elő: a Duna által elválasztott Csilizköznek Komárom vármegyéhez, való kapcsolásával.

E terv szintén nem volt új. Már a Bach-korszakban felmerült és az átcsatolási munkát meg is kezdették, de az annyi, előre nem sejtett akadályba ütközött, hogy kénytelenek voltak a további eljárást beszüntetni.

A mostani tervet az alispán kiadta a közvetetlenül érdekelt hét községnek, a melyek úgy nyilatkoztak, hogy őket a megszokás és ezernyi érdekük Győrhöz kötik; a Duna sem szolgál gátul, mert a közlekedés sokkal könnyebb Győrrel, mint Komárommal, mely várost soha nem látogatják.

A válaszok beérkezése után az alispán rendkívüli közgyűlést hívott össze, mely a vármegye területi megosztása ellen nyilatkozott és a minisztériumhoz jól megokolt felíratot intézett.

A közbejött nagyfontosságú politikai kérdések miatt e kérdést is elodázták, a nélkül, hogy végleges megállapodásra jutottak volna. Az egész ügy szépen elaludt s ha néha a hírlapi kacsák fel is riasztották, aludt a legújabb időkig, a mikor ismét komolyan nemcsak hírlapokban, hanem kormánykörökben is felmerült; de most sem önállóságunkat, sem pedig épségünket nem fenyegetheti semmiféle veszély.

Láttuk már futólag, hogy az ellenzék minden körülményt mennyire felhasznált arra, hogy maga mellett hangulatot keltsen; ez évben pedig, bár még egy év volt a képviselőválasztásokig, már hozzákezdett a szervezkedéshez. Nagy befolyással volt erre az a körülmény, hogy a középponti ellenzéki kör részint azért, hogy a Ghyczy Kálmán kilépése miatti veszteséget paralizálja, részint pedig azért, hogy a válságos időben minél nagyobb erővel léphessen fel, a közjogi ellenzéki pártok egyesítésére törekedett és 1874. május 17-ére Budapestre országos népgyűlést hívott össze. Az egyesülés alapjául az 1867. 414évi XII. t.-cz. eltörlését, általános választói jogot, községenkénti titkos szavazással, teljes lelkiismeretbeli szabadságot, a törvényhatósági intézmény népképviseleti alapon való szervezését, királyi haszonbérek és más fennálló hűbéri természetű viszonyok átalakítását, önálló vámterületet, önálló magyar jegybank felállítását és a hitelviszonyok javítását tűzték ki.

A felhívással szemben leendő állásfoglalás megállapítása végett a megyei és városi ellenzék május hó 4-én tartott gyűlést a Szőlő nevű kerthelyiségben, a melyen az ellenzék legkiválóbb tagjai, számszerint mintegy kétszázan jelentek meg és az egyesülést kimondva, a budapesti népgyűlésre Eőry Sándort, a ki a téti kerületet három országgyűlésen képviselte, Enessey Kálmánt, Barcza Gézát, Kiss Sándort, Nitsinger Józsefet, Bejczy Józsefet, Matkovich Miklóst és Krisztinkovich Edét küldötték ki.

Az így szervezett ellenzék még nagyobb munkát fejtett ki, még pedig annál lázasabban, mennél jobban közeledett az országos képviselő-választás. Ennek eredménye, hogy az 1870. évi XLII. t.-cz. 30. §-a értelmében a kisorsolt és időközben tagsági jogukat elveszített bizottsági tagok november havi választása alkalmával a bizottságba 31 ellenzéki jutott be, több kimaradt jobboldali helyett. De örömükben elkövettek egy taktikai hibát: az alispán indítványára elhatározták, hogy a régi bizottság hatásköre az év végéig tartson. Ámde egy miniszteri rendelet szerint (49.872. b. m. sz.) az 1874. évi XXXIII. t.-cz., életbelépése után rögtön foganatosítandó volt és így még abban az évben meg kellett választani a középponti választmányt, a melynek a választók összeírása volt feladata, de különben is a választásokra nagy befolyással volt.

Az alispán a választást az 1874. évi deczember 21-iki rendkívüli közgyűlésre tűzte ki.

Az ellenzék észrevette, hogy mekkora kár háramlik rá azáltal, hogy nem az új, hanem a túlnyomóan Deák-párti régi bizottság választja a középponti választmányt és azért az említett közgyűlés előtt Matkovich János pártfeleit tanácskozásra hívta. Ennek következtében a bizottság ellenzéki tagjai egyöntetűen támadták az alispán eljárását és óvást emeltek a középponti választmánynak a régi bizottmány által leendő megválasztása ellen. Támadásuk kétségtelenül jogosult volt, mert a régi, kiélt bizottságnak ily fontos ügyben határozni nem lett volna szabad, már csak azért sem, mert ez mint előzmény feljogosíthatta az alispánt arra, hogy a legközelebbi alkalommal úgy játszsza ki az ellenzéket, hogy akkor ellenkező eljárást követ, és így a szóban forgó bizottság elesik legszebb jogától.

De az alispán mögött a Deák-párti többség és az említett korábbi határozat állott, melybe akkor az ellenzék is belement. Érdekes, hogy a vitában mellette Gyapay Dénes és Bély József, ellene pedig Matkovich János és Szabó Kálmán vettek részt, a kik mindnyájan viseltek már alispáni hivatalt, úgy hogy e közgyűlést az alispánok harczának nevezhetnők.

Az ellenzék tehát vereséget szenvedett; de azért annál nagyobb erővel kívánt fellépni a választásoknál. Különösen Matkovich János és Szabó Kálmán sem fáradságot, sem anyagi áldozatot nem kíméltek, hogy pártjukat legalább egy kerületben győzelemre juttassák. És a legnagyobb előkészületek között jött a híre Tisza Kálmán híres február 3-iki beszédének, a melyet csakhamar a bihari pontok felfüggesztése és a Deákpártnak a balközéppel való egyesülése s a szabadelvű párt megalakítása követett. A változott viszonyokkal szemben elfoglalandó álláspont megállapítása végett az összes megyei pártok gyűlést tartottak, (a szélsők Czigány Gyula meghívására 1875. márczius 21-én, a balközép Szabó Kálmán elnöklete alatt márcz. 24-én, a jobboldali megyei párt április 3-án, a városi id. Schäffer Jakab pártelnök alatt április 4-én), a minek következtében a megyei szabadelvű párt ápr. 4-én, a városi pedig 25-én megalakult, a mi által a közjogi ellenzék vármegyénkben egy időre elvesztette életképességét. Igy az 1875. évi képviselőválasztás is a szabadelvű párt kizárólagos győzelmével végződött.

Természetes, hogy az országos pártalakulást a miniszterium változása követte és Tisza Kálmán mint belügyminiszter nem soká késett a már másfél évnél hosszabb idő óta üres főispáni szék betöltésével. Kombináczióba jöttek: Szabó Kálmán, Gyapay Dénes, Radó Kálmán, gróf Batthyány József, Goda Lajos és még néhány jelentéktelenebb alak; ezek közül azonban Szabó Kálmán, Tisza régi híve nyerte el a méltóságot.

Szabó Kálmán tapasztalatokban gazdag, majd négy évtizedes közügyi szerepléssel dicsekedhető férfi volt. Már az 1844. évben képviselte vármegyénket, a hatvanas években meg kétszer az öttevényi kerületet. Ötször választatott a vármegye alispánjává és mindvégig következetesen a balközéppártot támogatta, melynek érdekeiért majdnem egész vagyonát feláldozta. Kinevezése mind a vármegyében, mind a városban általános örömet és megnyugvást keltett, a minek fényes fáklyásmenettel adtak kifejezést.

E kinevezés zárja be véglegesen a kiegyezés által felkeltett pártharczot. Az a nehéz válság, mely a pártoskodásnak véget vetett és Tisza Kálmán ügyes keze lecsillapítja a kedélyeket és a közjogi kérdésekről a vitális érdekekre és alkotásokra tereli a figyelmet. Az így országszerte beállott nyugalom és hatalmas produktív munka idejét felhasználhatjuk arra, hogy egy pillantást vessünk vármegyénk belső életébe.

Nagyon szűkre szabott terünk nem engedi, hogy kiterjeszkedjünk oly szervezeti és hatásköri változásokra, a melyek köztörvények, vagy miniszteri körrendeletek alapján minden vármegyében egyszerre léptek életbe. A speczialitásokat azonban a legjobban feltüntetik a vármegyei szabályrendeletek, a melyeknek alkotásában Győr vármegyét elég szorgalmasnak mondhatjuk még akkor is, ha a közgyűlési jegyzőkönyvekben szétszórt, kisebb jelentőségű és így a gyűjteménybe fel nem vett szabályrendeleteket nem is veszszük figyelembe.¹²

Ilyenek, alkotásuk időrendjében: az 1868. szabályrendelet a mérgek kezeléséről; az 1869. májusi közgyűlés az 1868. LIV. t.-cz. életbeléptetésére a szükséges intézkedéseket megtévén, »miután az idézett törvény tüzetes tanulmányozása közben arról győződött meg, hogy ez új intézkedéseknek nem ismerése vagy figyelmen kívül hagyása könnyen a közönség anyagi károsodását vonhatná maga után, elhatározta, hogy a törvénynek a községek jogaira, az előljárók kötelességére, valamint minden egyes perlekedő teendőire vonatkozó részét« szabályrendelet alakjában kiadja. Az 1868. évi XXXVIII. t.-cz. behozván a tankényszert, annak végrehajtása tárgyában 1872. nov. 8-án intézkedik. Az 1871. évi XVIII. t.-cz. 74. és 75. §. értelmében 1873-ban a jegyzői szigorlatok tartásáról; 1872 februárjában a közgyűlések száma, ideje, az ott felveendő tárgyak sorrendje, a gyűlés méltóságának, vagy egyes tagok megsértése esetében követendő eljárásról (az 1870. XLII. és LVIII. t.-cz. tekintetbevételével); 1873-ban a titkos választás és közgyűlési jegyzőkönyvek hitelesítéséről, u. a. évben a halászatról, 1875. a községi faiskolákról, az 1875. évi X. t.-cz. végrehajtásáról, a kézbesítőkről, a hullák kiásatásáról és szállításáról; 1876-ban az állandó népnevelési bizottság szervezéséről; u. a. évben a helyrendőrségi szabályokat állapítják meg és adják ki, majd megállapítják a közigazgatási bizottság ügyviteli szabályait; szintén u. a. évben az 1872. VIII. t.-cz. 5. §-ban foglalt iparágak gyakorlásáról, 1878-ban az 1877. évi XX. t.-cz. 301. §. alapján az árvaszékről, 1879-ben a törvényhatósági és községi tisztviselők fegyelmi ügyeiben kiszabandó fegyelmi bírságok kezeléséről, ellenőrzéséről és elszámolásáról; a hivatalos pénzek kezelése és ellenőrzése tárgyában, 1880-ban az 1879. évi XXXVII. t.-cz. alapján a közös hadsereg és honvédség beszállásolásából származó terhek megosztásáról, 1881. nyomtatásban kiadják »Győr vármegye törvényhatósága területén már előbb fennállott s a magyar büntetőtörvények rendelkezéseihez képest módosított s a m. kir. belügyminisztérium által az 1880. évi XXXVII. t.-cz. értelmében megerősített szabályrendeletek«-et; ugyancsak 1881-ben az 1879. évi, XL. törvényczikk alapján megerősített szabályrendeletet a korcsmai és kávéházi zárórák megállapítása tárgyában. 1882-ben a közgyűlések száma és ügyrendjéről; 1883-ban a kéményseprésről és jegyzői nyugdíj-intézetről. 1886-ban az ugyanaz évi XXI. t.-cz. értelmében átdolgozzák és nyomtatásban kiadják a vármegye közigazgatási szervezetéről, és nemsokára a községek szervezéséről, 1889-ben pedig a községek pénzkezeléséről szóló szabályrendeletet.

Ezután, a modern kor igényeinek megfelelően, a szabályrendeletek oly nagy száma következik, hogy terünk nem engedi még csak futólagos felsorolásukat sem. Bármennyire szűk is terünk, nem mulaszthatjuk el azonban, hogy bár futólagosan, a tanügyi és műveltségi viszonyokra ki ne terjeszkedjünk.

Alig van vármegye, mely a népnevelés fontosságát oly magas szempontból fogta volna fel és abban annyi eredményt ért volna el, mint Győr vármegye. Ebben kétségtelenül nagy segítségére volt magának a székhelynek műveltségi állapota és egymásután következő derék tanfelügyelőinek, Környey Jánosnak, Vargyas Endrének és Németh Antalnak ügybuzgalma, különösen Vargyasnak, a ki nemcsak, hogy mindent elkövetett arra, hogy az 1868. évi törvény az életbe átmenjen, nemcsak a tanítói kar anyagi és szellemi érdekeit mozdítá elő, mint pl. a megyei Néptanító-egylet alapításával, (1873.) hanem a vármegye tanügyi viszonyait mind a sajtóban, mind külön megjelent munkáiban ismertette. Buzgólkodásának köszönhető, hogy pár év alatt oly szép eredményt ért el, hogy már az 1874. évben Győr vármegye általános műveltség tekintetében a ország 6-ik vármegyéje lett. (30% analfabéta, a mi tekintetbe véve azt, hogy abban az időben Angliában szintén 30, Francziaországban pedig 33% analfabéta volt, igen nagy haladás, úgy hogy Győr vármegye Anglia átlagával lépést tartott a műveltségben.) A figyelem nemcsak a gyermekek, hanem a felnőttek oktatására is kiterjedt, még pedig oly szép eredménynyel, hogy pl. Kajáron egy év alatt 47 felnőtt tanult meg írni és olvasni, 22 pedig számolni. A vármegye támogatta lelkes tanfelügyelőjét e téren is, úgy hogy a megye területén még a honvédek is résztvettek a felnőttek oktatásában. Szintén a felnőttek oktatását vette czélba a »Győri ismeretterjesztő egylet«, a mely különösen nők részére nagyon látogatott előadásokat tartott. Felnőtt nők részére alakították a Nőiskolát, a melyben főgimnáziumi és akadémiai tanárok és írók voltak az előadók; a tandíj havonként 2 frt volt, a melyet a gyermekmenhely javára szántak.

A magasabbfokú műveltséget még a gimnázium, a győri püspöki és pannonhalmi főapátsági liczeumok, az ág. ev. gyülekezet algimnáziuma, az alreáltanoda, tanító- és tanítónőképző (1875.) és kir. jogakadémia ápolta; ez intézeteket pedig nagyon jótékonyan egészítették ki azok a becses könyvtárak és művelődési egyletek, a milyenekkel igen kevés vármegye dicsekedhetett. Mindezek következtében oly mozgalmas élet van a szellemi műveltség terén és vármegyénknek annyi a művelt, országos hírű tudósa és nagy embere, hogy a mai kor hozzá sem hasonlítható.

Ennek köszönhető, hogy a magyar orvosok és természetvizsgálók az 1874. évben itt tartották gyűlésüket, a mely egy nagyon figyelemreméltó, alapos munka: Győr megye és város egyetemes leírása kiadására szolgáltatott alkalmat. A szellemi műveltség előhaladásának, de különösen a népiskoláknak és derék, magyarérzésű benczésrendünknek köszönhető, hogy a vármegyében a magyarosodás ügye nagy lendületet vett; öt község: Szentiván, Csanak, Gyarmat, Szentkút és Gyirmót megmagyarosodott, úgy hogy csak egyetlen község tartott ki szívósabban a német szó mellett: Sövényháza.

A műveltség magas fokát mutatja az, hogy több heti-, később napilap jelent meg egyszerre, még pedig mindenik oly magas színvonalon, hogy a mai színvonalhoz szokott ember bámulva olvassa. Legelőkelőbb a hosszúéletű Győri Közlöny, újabbak a Szabad Polgár (Szerk. Kiss Sándor, később Czigány Gyula), Győri Figyelő (Szerk. Dr. Persz Adolf), Raaber Lloyd, Győri Lapok, stb.

Hasonló mozgalmas élet tapasztalható néha az anyagi műveltség terén is; de az nem annyira állandó, mert a politikai kérdések gyakran elterelték a figyelmet arról; a mezőgazdaság még a régi keretek között mozog, az ipar és kereskedelemben némi változást idézett elő a czéhrendszer eltörlése, a melyet azonban, a törvény szellemének megfelelően, igen lassan követett az ipartársulatok alakulása. De azért Győr városa megmaradt a dunántúli ipar és kereskedelem góczpontjának, a melynek fontosságát a vasútak és gyárak keletkezése és szaporodása egyre növelte.

Legfontosabb gazdasági kérdés volt azonban a Duna, Rába és Rábcza szabályozása, mert a rakonczátlan vizek miatt igen sokat szenvedett a lakosság, (különösen az éjszaki és éjszaknyugati részeken), mert néha hónapokig árasztotta el a víz földjeit és zárta el a világtól. Bármily nagy érdek fűződött is a szabályozás kérdéséhez, az érdekeltség alig jutott egyöntetű eljárásra. Igy történt azután, hogy habár a hatvanas évek óta egyre több hang emelkedett fel a szabályozás mellett, a minek következtében több szabályozási társulat keletkezett, de egész a 80-as évekig igen kevés eredményt tudtak felmutatni.¹³ 417A nemzetgazdaságilag nagyon fontos ügyet a híres szegedi árvíz vitte dűlőre, a mely egyfelől városunk és vármegyénk közönségét a szerencsétlen város segélyezésére, (összesen kb. 15.000 frt gyűlt össze), másfelől pedig a szabályozási ügy erélyesebb felkarolására serkentette. Igy jöttek létre azok a nagyszerű szabályozási és árvédelmi munkák, a melyek ma, ha a belvizektől nem is, de az elárasztástól megvédik vármegyénket.

Még csak a legfontosabb változásokról akarunk megemlékezni. Hiszen a mit írhatnánk, az még oly élénken él a mai nemzedék emlékezetében, mintha csak tegnap történt volna, a szereplők is még életben vannak, úgy hogy a történelem körébe ez időszak nem tartozik.

Az 1875. évben közeledvén az Ausztriával kötött vámszerződés lejárata, úgy a magyar, mint osztrák közvéleményt felzavarták az aspirácziók és a bizonytalanság érzete. Budapesten nagyobb szabású bizottság is alakult, a mely felhívást bocsátott szét az országban »Az önálló vámterület híveihez«. E felhívást Győrött is hasonló czímű falragasz követte. Megmozdultak az iparosok is, »a győri és győrvidéki első ipartársulat« 1875 deczember 5-én rendkívüli közgyűlést tartott, mely szintén az önálló vámterület mellett írt fel a képviselőházhoz; a győrvidéki gazdasági egyesület is latba vetette tekintélyét a vámkérdésben és deczember 26-án tartott gyűlésén igen érdekes határozatot hozott: Ausztriával az önálló magyar vámterület alapján új kereskedelmi szerződés kötendő, e mellett teljes erőnkből rajta kell lennünk a magyar nemzeti jegybank kivívásán!

E mozgalom mutatja, hogy az ellenzéki szellem nem aludt ki a szabadelvű párt alakulása után sem és csak alkalom kellett arra, hogy kitörjön.

Hasonló kedélymozgalmat keltett egy, minket közelebbről nem is érintő ügy, az orosz-török háború. A mozgalmat a jogakadémiai ifjúság kezdte, a mely a törökök javára hangversenyt rendezett és küldöttséggel csatlakozott a pesti ifjúsághoz, hogy együttesen Konstantinápolyba menjenek. Megmozdult a város is; a törökök győzelmére és Abdul Kerim tiszteletére a várost kivilágították, üdvözlő táviratokat küldöttek a szereplő török főembereknek, majd népgyűlést tartottak, a melyen még a komoly Kautz Gyula is részt vett és a melyen rosszalásukat fejezték ki az oroszok kegyetlensége fölött. Ez alkalommal a török sebesültek részére 260 frtot gyűjtöttek össze. És mindezt 1848. viszonzására!

Szintén mozgalmat keltett a boszniai okkupáczió, a melynek irányítására nagy befolyással volt az, hogy a 19. ezredet is levezényelték. A vármegye azonban elvi alapon, Arad sz. kir. város és Liptó vármegyének az orosz szövetség ellen és az angol mellett intézett átíratai tárgyalása kapcsán foglalt állást ez ellen. Elterjedt ugyanis annak a híre, hogy Bosznia megszállása a török ellen, az orosz javára történt és ezért az alispán azt indítványozta, hogy kérjék fel a képviselőházat, »hogy minden törvényes eszközök felhasználásával odahatni méltóztassék, hogy minden olynemű intézkedéseknek, a melyek Bosznia- és Herczegovinának a török kormány beleegyezése nélkül csupán foglalási és orosz érdekek támogatása szempontjából való elfoglalását czélozzák, monarchiánk érdekében s nemzetiségünk megóvása tekintetéből eleje vétessék.«

Ez indítványt a közgyűlés egyhangúlag elfogadta és pártolás végett a többi törvényhatóságoknak is megküldötte.

Ez volt Gyapay Dénesnek utolsó, fényes szereplése, mert a következő év elején miniszteri tanácsosi czímmel a csákovai kerület közalapítványi főtisztjévé neveztetvén ki, nemsokára lemondott. Lemondásával egy régi, kedves korszak záródik; attól kezdve modern, 1848. utáni emberek vezetik a vármegye ügyeit.

De, hogy a régi gondolkozással mily nehéz szakítani, az a lemondás után következő pártoskodás jelszavaiból tűnik ki. Egyik pártnak nem kellett »gyalog« alispán, a másik meg »gavallér«-t nem akart. A választás oly emberre esett, a ki mindkét párt által támasztott igényeknek megfelelt; reprezentáló úr és hivatalnok is tudott lenni. Gróf Laszberg Rudolf volt az, a ki esküdtségen kezdve, fokonként emelkedve lett törvényhatóságunk első tisztviselője. Alatta fejeződik be egyidőre a vármegyék szervezetének régóta vajúdó kérdése, hogy azután ismét felmerülvén, a vármegyei önkormányzatot végveszélylyel fenyegesse.

418De a gondviselés fenntartotta számunkra, hogy megpróbáltatásaink, alkotmányunk veszedelme idején bebizonyosodjék Győr vármegye 1869. évi felíratában kifejezett, a jövőbe tekintő, bölcs véleménye: »Midőn a törvényhatóságok a kormány rendeleteinek végrehajtása elé akadályokat gördítettek, mint a törvények őrei, csak kötelességüket teljesítették, mert a múlt emlékei eléggé bizonyítják, hogy az ily akadályokba ütköző kormányrendeletek egyszersmind törvénybe ütközők, sőt gyakran az alkotmány sérelmére irányzottak voltak, melyeket megakadályozni s a megtámadott alkotmányos jogok védelmére kelni, a hazai törvényhatóságoknak kötelességük volt. Mindezeknél fogva a hazai törvényhatóságokat a parlamentáris kormányzattal ellenkezőknek nem tartván, sőt ezeknek ellenőrködését a közszabadság érdekében továbbra is szükségesnek ismerjük.«

Ez »ellenőrködés« ideje akkor következett el, a mikor a végzetszerűen kapcsolódó események a legújabb kor alkotmánybiztosítékait széttördelték, úgy hogy az alkotmányunk és törvényeink ellen intézett merénylet a sokszor kigúnyolt, megtépdesett, »ósdi« intézményünk, a vármegyék ellenállásán hiusult meg.

Abban a nagy harczban, a melyet az ellenzék Bánffy megbuktatásával kezdett és Széll Kálmán, gróf Khuen Héderváry Károly és Tisza István megbuktatásával úgy folytatott, hogy az 1905. évi januári választáson többségre jutott, a vármegyék, mint olyanok, nem vettek részt; alkotmányvédő szerepük tulajdonképen a br. Fejérváry-féle miniszteriumnak a parlamentáris kormányformákkal ellenkező megbízásával és az országgyűlés elnapolásával, tehát legfőbb alkotmánybiztosítékunk könnyű felfüggesztésével kezdődik; de azért a politikai harczok már korábban bekerülnek a közgyűlési termekbe.

Vármegyénkben az első, jelentős ütközet még Tisza István miniszterelnöksége alatt az 1905. évi májusi közgyűlésen történt Heves és Zemplén vármegyéknek a koaliczió iránti bizalomszavazását tárgyaló átíratuk kapcsán. A közgyűlés többsége ugyan a kormánynyal nem akarván nyíltan összetűzni, a határozott állásfoglalás elől azzal a diplomatikus határozattal tért ki, hogy a nemzet amúgy is kifejezvén a választások által a koaliczió iránti bizalmát, határozathozatalra nincs szükség. 45-en szavaztak ez indítvány mellett, 38-an ellene, a mi a pártok arányát mutatja vármegyénk ellenállásának kiinduló pontján.

Két hónap múlva az események annyira elragadták a régi szabadelvű bizottsági tagokat is és annyira áthatotta őket az alkotmányvédelem szükségességének érzete, hogy a hazafias többség az ellenzék vezérének, Lippay Gézának zászlója alá állt, szakítva ezáltal a régi rendszerrel. Igy történt az, hogy a július 28-án tartott közgyűlésen Lippay összes indítványai nagy szótöbbséggel győztek és vármegyénk is, az állandó választmány javaslata alapján a törvénytelen Fejérváry-féle kormánynak azzal a határozattal üzent hadat, hogy a vármegye a Fejérváry kinevezését tudató leíratot fájdalommal és megdöbbenéssel fogadja, mert kormányát parlamentárisnak, alkotmányosnak és törvényesnek el nem ismeri, iránta tehát bizalommal nem viseltetik és így támogatásban sem részesíti. Figyelmezteti azért a tisztviselőket, hogy a meg nem szavazott adók és meg nem ajánlott újonczokra vonatkozó rendeletekkel szemben az 1886. évi törvények értelmében járjanak el és az önkéntes belépéseket is a törvény szigora szerint akadályozzák meg. Ezen kívül figyelmeztették a vármegye lakosságát, hogy a meg nem szavazott adókat önként fizetni hazafiatlan dolog, s ennek elfogadását a tisztviselőknek és községi elöljáróknak megtiltották.

E határozatok ellen a vármegye főispánja, gróf Laszberg Rezső tiltakozott és azoknak felülvizsgálat végett a belügyminiszteriumhoz való felterjesztését rendelte, kijelentvén, hogy adandó válaszig a határozatok végre nem hajthatók.

Ehhez hasonló határozatot több hazafias törvényhatóság hozott; de Győr vármegye volt az első, a mely Ő Felségéhez felíratot intézett, hogy járuljon hozzá a nemzet és törvényes képviselői többségének ahhoz a kívánságához, hogy a magyar nemzeti jelleg a magyar ezredekben nyelv és jelvények tekintetében kifejezésre jusson.

Az augusztusi közgyűlés első sorban a hadügyminiszternek a katonai behívók kifüggesztése tárgyában kiadott rendelete ellen foglalt állást, utasítva a főszolgabírákat, hogy magukat kizárólag a véderőtörvény rendelkezéseihez tartsák.

Ezután Goda Béla alispán jelentette, hogy a belügyminiszter őt a főispán útján vele közlött rendeletben arra utasította, hogy az önkéntes adó elfogadása 419ellen hozandó képviselőtestületi határozatok végrehajtásától a községi előljáróságot tiltsa el; ő azonban a törvénytelen rendeletet nem hajtván végre, az ellen a belügyminiszteriumhoz felterjesztéssel élt, mivel azonban az rendeletét fenntartotta, a közgyűléstől kér további intézkedést.

A közgyűlés az alispán eljárását helyeslőleg vette tudomásul és saját nevében is felíratot intézett a belügyminiszteriumhoz a törvénytelen rendelet visszavonása érdekében.

Közben a belügyminiszter megsemmisítette a közgyűlésnek a kormány kinevezése ellen hozott határozatát, a mit a szeptember 23-iki közgyűlés törvénytelennek találván, ellene a képviselőházhoz intézett felíratot.

Hasonlóképen megsemmisítette Kristóffy József a katonai behívójegyek kifüggesztése ellen hozott határozatot is, a mit az októberi közgyűlés nem vett tudomásul, a mi ellen gróf Laszberg főispán ismét felterjesztést tett a belügyminiszterhez.

A novemberi közgyűlésen a Fejérváry újabbi kinevezéséről érkezett leírat tárgyaltatott, a mely irattárba tétetvén, a közgyűlés megvetését fejezte ki a kormánynak a nemzetközi szocziálistákkal való szövetkezése fölött, mert ebben az állameszme és hazafiság megsértését látta.

Ugyanez a közgyűlés kénytelen volt tudomásul venni az önkéntes adók és újonczokra és katonai behívók kifüggesztésére vonatkozó határozat másodszori belügyminiszteri megsemmisítését, de ha a törvény kötelezte is erre a közgyűlést, mégis a képviselőházhoz felírtak a törvénytelen miniszteri rendeletek ellen, az alispánt pedig utasította, hogy plakátokon hirdesse ki, hogy az önkéntes adófizetés és katonáskodás hazafiatlan dolog.

E közgyűlés után neveztetett ki gróf Laszberg Rudolf főispán Pest vármegye helyettes főispánjának. Lippay Géza és társai ellene decz. 8-án pestmegyei szereplését elítélő indítványt adtak be, a melyet az állandó választmány némi módosítással a decz. 18-iki közgyűlés elé terjesztett és az ezt 66 szóval 16 ellen el is fogadta.

Ugyanez a közgyűlés tárgyalta a honvédelmi miniszternek a póttartalékosok behívására vonatkozó leíratát, a melyet, mivel királyi parancs folyománya volt, tudomásul vettek ugyan, de a kormány eljárását, »a mely, midőn az országgyűlést folytonos elnapolással elzárja attól, hogy a véderő kiegészítéséről alkotmányos úton gondoskodjék és a midőn a véderő fennállásáról ilyen kivételes módon: a póttartalékosoknak tényleges szolgálatra való kivételes behívása útján gondoskodik, szándékosan kijátszsza a nemzet újonczmegajánlási, illetőleg megtagadási jogát.« Ennélfogva felírnak a képviselőházhoz, hogy az önkénykedő és törvénytipró kormány ellen vád alá helyezési határozatát a póttartalékosok törvénytelen behívása miatt is hozza meg.

Ezzel a küzdelem elérte tetőpontját. A közgyűlés biztosítani akarván az alkotmány és törvények mellett kitartó tisztviselők sorsát, 1906. januárjában Lippay Géza elnöklete alatt 36 tagú alkotmányvédő bizottságot alakított, a vármegye jobbjai pedig az esetleg felfüggesztendő tisztviselők kártalanítására felveendő kölcsönért 140.000 korona erejéig kezességet vállaltak, a kölcsönöket pedig a Győri Első Takarékpénztár, a Győr Városi és Megyei Takarékpénztár és a Győri Általános Takarékpénztár Részvénytársaság megajánlotta.

A februári közgyűlés tiltakozott a csanádvármegyei alispán felfüggesztése, egyes megyéknél az állami javadalmazás beszüntetése és kormánybiztosok kirendelése ellen; a márcziusi pedig a vármegyei alkotmányvédő bizottság és a képviselőház újabb feloszlatása, a honvédelmi minisztertől a főispánok részére a csendőrség feletti rendelkezési jog engedélyezése és az ellen a rendelet ellen, a mely a vármegyei tisztviselőket a bizottsággal való érintkezéstől eltiltotta.

A vármegyék ellenállása végre meghozta gyümölcsét: az alkotmányos rend a nemzeti kormány kinevezésével helyreállt. Győr vármegye a legnagyobb örömmel és megnyugvással vette tudomásul, Lippay Gézának főispánná való kinevezését, a ki e magas méltósághoz a vármegyei tisztségek összes létrafokán át jutott.

Azóta a közgyűlési teremben nyugalom honol. A közjogi ellenzék győzelemre jutván, a vármegyében is kialakulóban van egy gazdasági és szocziális párt, a mely a legégetőbb nemzetgazdasági és társadalmi kérdések megoldását követeli és néha a kor színvonalán álló, magas vitákat provokál.