Hazánk területén a Felvidék barlangi leleteiben találkozunk az emberi élet legelső nyomaival. De míg Franczia-, Spanyol-, Angolországban és déli Németországban a barlangi leletek zöme a kőkor első nagy szakaszából, a palaeolith-korból való, hazánk barlangi leletei nem nyújtottak eddig elég támpontot annak bebizonyítására, hogy Magyarország eddig ismert kőkori (neolith) kulturáját egy régibb, kezdetlegesebb kultura előzte volna meg. Az aggteleki barlangban előkerült barlangi medve-csontok, melyen az emberi kéz munkájának félreismerhetetlen nyomai láthatók, a puchói leletben levő faragott iramszarvas-csontok és a miskolczi kőszakóczák ily művelődési fokra látszanak ugyan utalni, de e magukban álló s még megfejtetlen jelenségeken kívül a Felvidék első őslakóiról reánk maradt összes emlékek oly fejlettségi fokot mutatnak, mely neolith-kori műveltségről tanuskodik.

Vármegyénk ezen korszakának megismerésére, az alább következő, mintegy 20 lelet áll rendelkezésünkre: Ragályról egy kovából készült fúróeszköz és Alsó-Szuháról három darab csíszolt kőeszköz a borsod-miskolczi múzeumban, Trizsről pedig egy kis szürkés obszidián-szilánk a Nemzeti Múzeumba került. Imolán előkerült kőeszközökről van tudomásunk, Putnokról és Kelemérről is tudjuk, hogy határaikban kőeszközöket leltek, hasonló hírt vettünk Zádorházáról és Simonyiból is.

Az 1882-iki rimaszombati művészeti és régészeti kiállításon a Medves vidékéről 90 db, jobbára trachitból készült kőeszköz volt kiállítva, és pedig öt darab átfúrt kőbalta, egy kőbalta és egy buzogány megkezdett fúrással, egy csákány-kalapács, egy kettős csákány, egy kalapács, két kalapácstöredék, egy lyukatlan nagy kalapács, továbbá különféle vésők, csiszoló kövek és obszidián-szilánkok. E tárgyak Egyházasbást, Almágy, Ajnácskő, Balogfalva, Sid, Sőreg és Várgede községekben kerültek napfényre. (Lásd a "Gömörmegyei művészeti és régészeti kiállítás" katalogusát). Ezenkívül a Nemzeti Múzeum is őriz nehány darab Sőregről származó kővésőt és csonteszközt.

A Rima völgyében előkerült leletek közül is vannak a Nemzeti Múzeumban szürkés kovakőből pattintgatott késpengék, melyek Jánosiból erednek; Ráhóról is ismerünk egy csiszolt kővésőt, Szkálnokról pedig tudjuk, hogy határában, a Rima jobb partjára ereszkedő lankás hegyoldalon, több kőeszközt találtak; a leletek legnagyobb és legérdekesebb csoportja azonban mindenesetre az, mely a rimaszombati múzeumban s Terray István gyűjteményében van elhelyezve. E csoportot - a Rimaszombatban az ev. templom építése alkalmával előkerült csiszolt kővésőt leszámítva - kizárólag a pokorágyi és mogavári leletek alkotják. A Pokorágyon előkerült mintegy húsz 429kőtárgy anyaga leginkább szerpentin és zöldes pala, melyek közül néhány még nincs csiszolva, csak előkészítve. Ezek között igen érdekes egy szerpentin buzogány, megkezdett fúrással, továbbá egy szemcsés homokkőből készült átfúratlan kalapácsféle eszköz, melynek fok felőli részén valószinűleg zsinórdörzsöléssel előállított hornyolás fut körül, s melyhez hasonlókat ismertet Mortillet (Musée Préhist. XCII.). A leletet agancs-csonteszközök és orsógombok egészítik ki. Hasonló tárgyakat tartalmaz a mogavári lelet is, de ennek érdekességét főleg inkább az agyagművességi tárgyak adják meg, melyek közt orsógombok, szövőszéksúlyok, átfúrt agyaggömbök vannak. Legérdekesebb egy agancskalapács utánzata; ez az agyagból készített parányi tárgy igen gondosan van megmunkálva. Érdekes még egy díszesebb átfúrt kőbaltának fok felőli darabja, mely már a fémformák ismeretét föltételezi.

A Sajó völgyén, Tornallyán, Sajógömörön és Pelsőczön kerültek elő kőeszközök s ugyane hírt vesszük a muránymenti Perlászról is. Egy Helpán, a Garam völgyében lelt 35.5 cm. hosszú, hatalmas kővéső a rimaszombati múzeumban van elhelyezve. S újabban a megye legészakibb pontján, Vernáron, dr. Horváth Ákos úr igen szép kova késpengékre akadt.

A leletek sorozatát az 1876-iki baradlai ásatás gazdag eredménye zárja be, mely 13 ép edényt, 11 töredéket, 53 különféle csontszerszámot, 33 pattintgatott, 50 csiszolt kőeszközt tartalmaz.

A leletek zöme, mint láthatjuk, csaknem teljesen összefüggő lánczolatban helyezkedik el a Sajó, Rima és mellékfolyóik alsó folyása mentén, míg az északi részről csak néhány magánosan álló leletet ismerünk. Különálló csoportot alkot a Torna felőli határszélen Aggtelek, néhány vele rokon barlangi lelettel.

Bár a jelenleg ismert leletek alapján még nem igen lehet oly eredményeket levonni, melyeket későbbi kutatások meg nem dönthetnének, - hiszen e csekély számú lelet még nem tüntetheti fel a vármegye teljes neolith-kori képét - mégis mintegy önként kinálkozik a leletek elhelyezkedésének 430magyarázatára az a következtetés, hogy az első települők két irányból s talán nem is egy időben jöttek a megye területére. Az egyik az a települési áramlat, mely a tornai hegyvidék barlangjait benépesítve, e vármegye barlangjaira is kiterjedt, de nem hatolt mélyebben a megye belsejébe. A másik áramlat pedig a folyók irányát követve haladt keletről nyugat felé s főleg a Medves vidékét és Rimaszombat környékét szállotta meg. Ez az áramlat, mint azt a megye felső részén szórványosan előforduló leletek is mutatják észak felé is terjeszkedett, bár az északi leletek egy részét, a helpait és vernárit alighanem az előbbieknél csekélyebb jelentőségű, harmadik települési áramlatnak kell tulajdonítanunk, mely a Garam folyó mentén nyugatról húzódhatott felfelé.

Lássuk, mennyiben igazolják e feltevést maguk a leletek, közelebbről megvizsgálva.

Aggtelek környékének majdnem minden községében kerültek napfényre pattintgatott vagy csiszolt kőeszközök, a leggazdagabb leleteket azonban maga a Baradla szolgáltatta. A konyhahulladékok óriási mennyisége, a kő- és agancseszközök nagy száma arról tanuskodik, hogy a barlang a neolithkor tartama alatt hosszabb ideig állandó lakóhelyül szolgált. Ezenkívül az 1876. évi ásatások eredménye azt is kétségen felül helyezte, hogy lakosai egyidejűleg temetkezéshelyül is használták.

A barlang egyik mellékágából kerültek elő a már említett barlangi medvecsontok, melyek a velő kiszedése miatt fel voltak hasítva, és az úgynevezett "Csontház", folyosója, mely a szomszédos üregektől, mészkőből emelt mesterséges fallal volt elválasztva, szolgált az ősember temetőjéül. Jelentékeny vastagságú cseppkőréteg, helyesebben a folyosó jelenlegi falai alatt szabályos sorokban voltak a vázak elhelyezve. Talppal a folyosó egykori falai felé fordítva, arczczal a földre fektetve, homlokuk alatt egy-egy nagyobb kőlap szolgált párnául, s fejük edénycserepekkel vagy könnyebb kőlemezzel volt letakarva. Fejük mellé égett buzát és állati csontokat tartalmazó edény és egy ivó-edény volt helyezve, derekuk táján pedig különféle csont- és kőeszközök feküdtek. Ezenkívül némely váz nyakán agyaggyöngyök is voltak. Az edények kövecses agyagból készültek, igen kezdetlegesen formálva s a kőeszközök nagyobb része is jóformán csak ki van nagyolva.

A vázak után itélve, az őslakók alacsony növésű, gyenge alkatú emberek lehettek. A koponyákat az 1876-iki ősrégészeti kongresszus alkalmával Virchow és Kollmann müncheni tanár megvizsgálták s megállapították, hogy méreteik a tiszta dolichokephalismus és legszélsőbb brachikephalismus között váltakoznak. Tehát a telepben nincs meg a természetesnek látszó egyfajúság, hanem, a mint azt Európa számos őstelepénél észlelték, a két faj az újabb kőkorban itt is együttesen lép föl.

A csontházzal szomszédos üregben, az üreg padlóját alkotó cseppkőréteg alól kerültek elő az őslakók után maradt konyhahulladékok, melyek több szarvasmarhafaj (Bos urus, taurus, primigenius, frontosus és brachyceros) sertések, (Sus scrofa, domestica, fera és palustris), ló, juh, szarvas, őz, farkas, kutya és nyúl csontjait tartalmazták, hamuval, növényi magvakkal, edénycserepekkel, továbbá kő- és agancseszközök töredékeivel keverve. A növényi magvak közt a vadon élő növények magvai egyáltalán nem térnek el a most élőktől, míg a termesztett növények, gabonaneműek, bab, bükköny (Triticum sativum, vulg. antiquorum, monococcum, Panicum miliaceum, hordeum, Lathyrus sativus, Vicia faba celtica; Pisum sativum, Ervum lens, Carmelina sativa) magvai jóval kisebbek a most élő fajok magvainál.

431A hulladékok közt levő edénycserepek és kőeszközök jóval gondosabb kidolgozást mutatnak, mint a holttestek mellé helyezettek, a mit azonban aligha későbbi eredetnek, hanem sokkal inkább azon körülménynek kell tulajdonítanunk, hogy a holtakkal eltemetett tárgyak nem a használat czéljaira készültek és csupán szimbolikus jelentőségűek lévén, kevésbbé gondos munkát igényeltek.

Az aggteleki barlangon kívül más, hiteles neolith-kori temetőt nem ismerünk a vármegye területén. A felfalusi barlangról ugyan a mult század elejéről származó valamely kézirat azt tartotta fenn, hogy 1810-ben egyik üregében tűzhelyet és falai mentén félkörben elhelyezett 19 felnőtt és 2 gyermekcsontvázat találtak; a kézirat kissé homályos szövegéből az sejthető, hogy a testek zsugorított helyzetben voltak eltemetve, mint az a neolith-korban általánosabban elterjedt szokás volt, lehetséges tehát, hogy itt is neolithkori temetkezéssel van dolgunk.

Az aggteleki barlanggal közvetetlen összeköttetésben levő büdöstói barlangból is tömegesen kerültek elő emberi vázak. Hogy e különböző temetkezések mely korszakból erednek, azt a jövő kutatói lennének hivatva felderíteni; ugyancsak az ő feladatuk lenne annak kikutatása, hogy miképen jutottak a dobsingi és sziliczei jégbarlangokba az utóbbi időben ott előkerült agancs- és csonteszközök.

A másik irányból jött települőknek már sok tekintetben fejlettebb életigényeik voltak, mint az aggteleki barlanglakóknak. Míg azok a nyílt völgyektől távol eső nyirkos cseppkőbarlangokban húzódtak meg, emezeknek letelepülését főleg a folyók völgyei látszanak irányítani, a mi már kifejlettebb állattenyésztésre mutat. Maguk is tudnak maguknak lakóhelyeket építeni, s ha néhol fel is használják a természet nyujtotta menedékhelyeket, azokat szükségeikhez képest átalakítják. Így benépesítették a Nógrád és Gömörmegyék határán fekvő Medves hegység barlangjait. E barlangok sokkal alkalmasabbak voltak lakóhelyül a nedves cseppkőbarlangoknál, de míg a Baradla egész törzseknek nyújthatott menedéket, ezek csak egyes családokat fogadhattak magukba. Mintegy száz ilyen üreg van az óbásti "Pogányvár" alatt; közülök báró Nyáry Jenő 1871-ben tizet átkutatott. Az üregek nagyságra eltérnek ugyan egymástól, de elrendezésük nagyjában hasonló. Többnyire egy pitvarból és egy kamrából állanak, ez utóbbiak többnyire szelelő-lyukkal is el voltak látva. A szelelő-lyukak a Pogányvár fensíkjára szolgáltak, azonban az omlások következtében elvált iszap, haraszt és kőtörmelék ma már legtöbbjét eltemette.

Az üregek nagyszámú, jobbára trachitból készült vésőt, baltát, csonttőröket, simító csontokat, fűzőtűket, nyílcsúcsokat, durva edénytöredékeket tartalmaztak.

Ezeken kívül a Medvesaljának legtöbb községe szolgáltatott neolith-kori leleteket; a hegység fensíkjairól, vízmosásos oldalaiból ma is kerülnek elő 432kő- és agancseszközök, edénycserepek, stb. Átkutatva azonban csak a sőregi várhegy lett, mely mint leggazdagabb lelhely vonta magára a figyelmet. A hegy közvetetlenül a falu fölött emelkedik, gerincze egy oldalról a básti Pogányvárral függ össze, s három oldalról menedékes. Fensíkján, melyet festői sziklacsoportok fognak körül, nagy mennyiségben gyűjthetők össze azok a faltapasz-töredékek, melyek az egykori kunyhók rőzséből fonott falait borították, s melyeken a rőzsefonás lenyomatai ma is fölismerhetők. Az egykori kunyhók helyétől, csekély távolságban, báró Nyáry Jenő konyhahulladékhelyekre akadt. A hulladékok közt hamun, állatcsontokon kívül - melyek közt főleg a szarvascsontok és agancsok voltak legnagyobb számmal - cseréptöredékek, obszidián-szilánkok, hegyesre kicsiszolt tűk, nyílcsúcsok, csonttőrök és bordacsontból készült simítók találtattak. Ez utóbbiakat valószínűleg az agyagművességnél használták. Ezenkívül még kő- és agyaggyöngyök s orsógombok is nagy számmal fordultak elő a hulladékok között. A cserepek között szűrőedények töredékei is voltak; ép edény csak kettő, egyik egy vastag, törékeny falú, azon igen nagy edények egyike, melyekről feltehető, hogy gabonaneműek eltartására szolgáltak, továbbá egy ép merítőkanál. Érdekesek még a csúcsos fenekű poharak töredékei, melyek a telepen igen gyakoriak, s úgy látszik, a legelterjedtebb házi edények közé tartoztak.

A rimavölgyi letelepülési csoport legnevezetesebb telepe, a Terray Istvántól átkutatott mogavári (Magin-Hrad) őstelep is arról tanuskodik, hogy az itteni települőknek is hasonló igényeik voltak lakóhelyeik megválasztása szempontjából, mint a Medves hegységbelieknek. Ugyanis Mogavár fekvése nagyjából hasonlít a sőregi várhegyéhez. Ez a környék egyik legmagasabb hegye, három oldalával szabadon áll, nehezen megközelíthető s csak egy oldalon függ össze a hegyláncz gerinczével. Tetejét mintegy két holdnyi fensík foglalja el; sajnos, a tetőn a középkorban várat emeltek s az építkezések alkalmával a régi kulturréteget össze-vissza forgatták.

Úgy itt, mint a szomszéd Pokorágyon is előfordulnak a lakótelepeket jelző agyagtapasz-töredékek, a bordacsontból készült simítók, szűrőedények töredékei, agyaggyöngyök, orsógombok, szövőszék-súlyok, végül házi eszközök takaros, parányi utánzatai, mely tárgyaknak anyaga, előállítási módja, díszítése a Medves hegység leleteivel való közeli rokonságra vall. Főleg az agyagművességi tárgyak tanuskodnak a telepek hasonló műveltségéről, de az aggtelekiekhez viszonyítva, sokkal gondosabb kidolgozást mutatnak. Az aggtelekiek a porácsi és jászói barlangokban előkerült edénycserepekhez hasonlóan, kövecses agyagból kezdetlegesen formált, vastag, törékeny falú edények s anyagukhoz, hogy jobban összeálljon, pelyvát, szecskát kevertek. Emezek már sokkal vékonyabb falúak, gondosabban vannak iszapolva és kiégetve, formáik változatosabbak s többféle használati czélra utalnak. Míg Aggteleken csekély számmal fordulnak elő az átfúrt kőeszközök, a Medves vidékén igen gyakoriak, sőt úgy ott, mint a Mogavárán és Pokorágyon feltünnek azok az alakzatok is, melyek már a fémtechnika sajátosságainak ismeretét föltételezik.

Ehhez járul, hogy - a mennyiben a felfalusi kéziratnak hitelt adhatunk - a vármegye területén a neolith-korban két eltérő temetkezési mód volt szokásos, a mi szintén valószinűvé teszi, hogy a vármegye különböző területeinek benépesítését nem egyazon telepeseknek kell tulajdonítanunk.

A leletek után itélve, a folyók mentén húzódó települők nemcsak az aggteleki barlanglakókhoz viszonyítva állottak a művelődésnek fejlettebb fokán, de az is valószinű, hogy már a neolith-kor előhaladottabb szakában 433léptek a megye területére s Aggtelekkel ellentétben telepeik, e kor letüntével is megtartották jelentőségüket.

Nagy változások, melyek az emberiség összes életviszonyaira átalakítólag hatnak, nem történhetnek egy csapásra. Az ismeretlentől való félelem, az embernek e sajátságos konzervativ ösztöne, gátat emel minden rohamos haladásnak s czélszerű újításokat is csak lassan enged érvényesülni; csak lassúnak tudjuk elképzelni azt a folyamatot, mely egy új kultura vívmányait 434terjeszti el valamely területen. Hogy a bronz ismerete is ily lassan, fokozatosan terjedhetett el vármegyénk területén, ezt több jelenség engedi sejtenünk.

Mint láttuk, már a kőeszközök közt feltünnek azok az alakzatok, melyek az anyaggal takarékoskodó fémeszközök karcsúságának hatása alatt keletkeztek. Az átmenet közvetítésében valószinűleg része volt a hegyekben dúsan termő rézércznek is, mit - a fémből készült eszközök czélszerűségét megismerve - aligha hagytak felhasználatlanul, bár eddig mindössze egy kis tokos vésőt ismerünk a vármegye területéről, mely Trizsen került elő. (Lásd Szendrey: Borsod vm. őstelepei.)

Az út, melyen át az új műveltség az első települőkhöz eljutott, ugyanaz lehetett, melyet a bevándorlók a megszállás idején maguk is követtek: a Sajó völgye vezethette azt megyénk területére. A leletek továbbra is állandóan lakott helyeknek tüntetik föl az e folyók mentén elhelyezkedett telepeket, miből arra következtethetünk, hogy első lakóik e helyeken ismerkedtek meg az első fémeszközökkel.

Bronzkori leleteink statisztikája a neolith-korhoz viszonyítva a déli részen a népességnek jóval nagyobb sűrűségéről tanuskodik s észak felé a kisebb patakok völgyei újabb meg újabb irányt adtak a terjeszkedésnek, bár a vármegye felső, zordon hegyvidékére, úgy látszik, ekkor sem terjedt ki nagyobb mértékben a település.

A vármegye területéről különféle helyekről előkerült, bár csekély számú öntőminta, bronzrög s néhány gyűjtelékes bronzlelet arról tanuskodnak, hogy e telepek lakosai maguk is foglalkoztak bronzeszközök előállításával s a belföldi bronzművesség hosszú tartamára mutat a formák rendkívüli gazdagsága s változatossága. Sajnos azonban, hogy tulajdonképeni öntőműhely-maradványokat nem ismerünk; ugyanis nem nevezhetjük ennek azt a két öntőmintát, mely az 1882-iki rimaszombati kiállításon volt kiállítva s mely Sajógömörön néhány bronzröggel együtt került napvilágra.

Az anyagot, mely e vármegye bronzkorának megismerésére rendelkezésünkre áll, főleg az teszi érdekessé, hogy a leletek egy része urna-temetőkből lett kiásva s hogy a temetők kutatói közül néhányan feljegyezték tapasztalataikat. Az urna-temetőkből eredő leletek azonban csak igen csekély százalékát alkotják a vármegyéből ismert bronzoknak, a túlnyomó rész az úgynevezett kincsleletekből előkerült tárgyakból áll.

Kincsleleteknek az összegyűjtött és ismeretlen okból a földbe rejtett tárgyakat nevezzük. E leleteknek három nemét szokták megkülönböztetni: az elsőben, a bennök lévő töredékek miatt, beolvasztásra összegyűjtött tárgyakat sejtEnek; a másodikban rendszerint igen sok példány van ugyanegy fajta eszközből, ezeket kereskedők felgyűjtött készletének tartják. A harmadikat többnyire fényűzési tárgyak: fibulák, lósallangok, díszes fegyverek alkotják, ezek a szorosabb értelemben vett kincsleletek.

Természetes, hogy oly tárgyakat, melyeket a legkülönbözőbb helyeken rejtettek el, kutatni, nyomozni nem lehet. Csak a véletlen hozhatja azokat felszínre. Többnyire egyszerű földmívesek, pásztoremberek találtak rájuk s csak ritkán ellenőrizte napfényre jöttüket szakértő szem. Így nemcsak előfordulási körülményeiket nem ismerjük, de nagy részük elkallódott, megrongálódott, mire az érdeklődők a leletről tudomást szereztek.

Mielőtt vármegyénk bronzkori műveltségéről összefüggő képet nyújtani megkísértenénk, szükséges, hogy e különböző eredetű leletekkel megismerkedjünk.

436Könnyebb áttekinthetőség végett a neolith-kori leletek felsorolásánál követett földrajzi elhelyezkedést fogjuk követni itt is. A felsorolás közben bővebb ismertetést fogunk szentelni az urna-temetőkre vonatkozó adatoknak, néhány újabb leletnek, míg a régebbi leleteket többnyire csak röviden érintjük s csak a fontosabbakat tárgyaljuk bővebben. E leletek nagyrészét ugyanis már ismertette Hampel József az Archaeologiai Értesítőben megjelent czikkekben s "A bronzkor emlékei Magyarhonban" czimű művében, mely művei nyomán néhány igen jelentékeny régebbi leletről adunk részletesebb leírást.

Imola határban füles vésők, buzogány és sodrony-tekercs kerültek elő. (V. ö. Szendrey: Borsod vm. őstelepei A. E. u. f. III. 134. l.)

Szuhafő. (F.-Szuha). Az 1903. évben két bronz-kardot és egy nagy bronztűt szerzett e lelhelyről a N. Múzeum. A kardok nádlevélidomú széles pengével bírnak, melynek mindkét lapján széles, lapos gerincz fut végig. A markolat tömör középtagja tompított szögű dülényded átmetszetű, alul és fölül vékonyodik, alul két félkörben kihajló nyújtványa van a penge befogadására s fölül 4.5 cm. átmérőjű lapos koronggal záródik. Az egyik kardot, melynek pengéje erősen ki van csorbulva, markolatán egyenes vonalakból alkotott dísz, a másiknak markolatát a Hampeltől (a magyarhoni bronzkardokról szóló értekezésében) ismertetett buzitai példányéhoz hasonlóan, körökből alkotott dísz borítja. A bronztű 46.5 cm. hosszú, szárából gombos fejéhez, vonaldíszszel borított vastagodás képez átmenetet.

Kelemér. Három lándzsacsúcs, egy nagyobb s két kisebb, mindháromnak kiemelkedő köpüjét, mely a tárgy egész hosszán végigvonul, a szárnyak szélét követő két kidomborodó lemez diszíti. Legközelebbi analogiájuk az aranyosi (Borsod megye) kincsben lelhető. (Hampel: "A bronzkor emlékei Magyarhonban", III. CCXVII. 12.) Egy összehorpadt tokos véső; egy késnyél töredéke; egy vastagabb karperecz, melyen három vékony sodronyból fonott gyűrű lóg; magát a karikát vonaldísz borítja; 2 darab vonaldíszes karperecztöredék; egy sarló és sarlótöredék abból a tipusból, mely a nyél megerősítésére tüskével van ellátva; 10 kisebb bronztű; egy csonka, lapos fűzőtű; 2 fölismerhetetlen bronztöredék; mintegy 15 cm. átmérőjű, 10 hajlású lapos tekercs, középen peczekkel odaerősített, mozgatható koronggal és egy 18 mm. átmérőjű kis korongos tekercs. (Az összes tárgyak a rimaszombati múzeumban.)

Poszola (Lóczi puszta). Innen való bronzkardot ajándékozott a Nemzeti Múzeumnak Szentivány Miklós. A kard markolata ellipszis átmetszetű, egyébként a szUhaiakhoz hasonló, csak vonaldísze tér el azokétól. Hossza 62 centiméter.

Putnokról egy füles tokos véső került a rimaszombati múzeumba, nyilását kettős perem, oldalát domború vonaldísz ékíti.

Sajó-Püspökin előkerült bronztárgyakról is van tudomásunk.

Velkenyéről, egy kisebb bronztöredékekkel előkerült csinos, formás agyagedényke van Terray István gyűjteményében. A rimaszombati főgimnázium gyűjteményében is van ehhez hasonló anyagú és alakú, de oldalán két kis füllel ellátott nagyobbacska edény.

Susa, Jéne, Harmacz és Simonyi határaiban is leltek bronzeszközöket, e leletek azonban elkallódtak.

Darnyáról való egy rosszul öntött s keskeny oldalain domború vonaldíszszel ellátott csonka tokos-véső a rimaszombati múzeum gyűjteményében.

Détérről származik két lósallangtöredék. Az egyik csücskös közepű korongokból s a korongokkal egy tagot alkotó gyűrűkből áll; két ily tag 437szabad karikákkal van egybekapcsolva s az egyik végső karikáról tölcséridomú csüngő dísz függ le. Egész hossza 212 mm. Az előbbihez hasonló a másik lósallangtöredék is, csak a korongok kisebbek, s hozzájuk behajlott oldalú lemezes tagok csatlakoznak; úgy a korongok, mint a lemeztagok széleiken hornyoltak. Fölül fölfüggesztésre, alul csörtetőül szolgáló karikák egészítik ki e tárgyat. (V. ö. Hampel: "A bronzkor magyarhoni emlékei." I. LXIII. 23.) Más alkalommal még 7 bronzkard került innen elő, melyekből azonban csak egy liliomlevélalakú pengéjű kardot sikerült br. Nyáry Jenőnek megmenteni.

Gesztetéről igen érdekes bronzkincset ismerünk, mely három tőrből, két csákányból és egy úgynevezett pálczás csákányból áll. A tőrök közül az egyik markolat nyújtványnyal bír, pengéje liliomlevél-alakú, de hiányzik róla a szokásos kiemelkedő gerincz. A penge tövén kétoldalt és a markolat-nyújtványon lyukak vannak, a markolat-lemezek megerősítésére szolgáló bronzszögek befogadására. A nyújtvány széle mindkét oldalról fölhajlott. A másik tőr az előbbihez hasonló, csakhogy pengéje, melynek tompaszögű gerincze is van, jelentékenyen keskenyebb; a markolat-lemez megerősítésére szolgáló három szög közül az egyik még megvan. A harmadik tőr pengéje, ellentétben az előbbiekkel, melyeknél a szélek erősebb kihajlása a csúcsok tetejére esik, középtájon hajlik ki legerősebben; a penge gerincze zsinórtagot alkot. A két csákány közül az egyiknek a pengéje egyenes, a másiké kissé hajlott s a hajlott pengéjű csákány köpüjének felső vége csipkézett. Mindkét csákány - fokfelőli tagján - koronggal van ellátva s a korong közepéből hatalmas tüske emelkedik ki. Pengéjök mindkét szélén egy-egy lécztaggal van keretelve, mely a köpűn félkörben összefut. A pálczás csákány a Sajó és a Rima mentén meglehetős gyakran előforduló fegyver; ez a példány a többi közül főleg a karjait borító vonaldísz által válik ki. Ezt a leletet az Arch. Ért. (R. f. XIII. 103.) tévesen mint pilini leletet mutatta be.

E leleten kívül ismerünk még Gesztetéről egy fülnélküli tokos-vésőt, egy karpereczet és egy bronzkarikákból álló lánczot; ezek Rimaszombatban voltak kiállítva. Továbbá innen származik 6 szem bronzgyöngy a rimaszombati múzeumban, és két lapos korongos tekercs Putnoky Mór országgyűlési képviselő birtokában.

Jeszte, továbbá Balogfalva és Ajnácskő határában is találtak bronzeszközöket, Serkén pedig urnatemetőre akadtak, melyben azonban még eddig rendszeres kutatások nem történtek.

Kisgömörön 1855-ben, szántás alkalmával leltek egy pár korongos bronztekercset, melyeknek egyike jelenleg a Nemzeti Múzeumban van.

438A sőregi várhegy fensíkján tartott ásatás alkalmával br. Nyáry Jenő a hegy vízmosásos oldalain bronzrögöket és néhány bronztűt talált.

Báston is leltek néhány bronztárgyat. Voltak közöttük karpereczek, - egyikök ponczolt körökkel diszítve, egy kúszált bronztekercs, 2 fűzőtű, a kisebbik 2.5 cm. hosszú és három gombostű. Az utóbbiak közül a legnagyobb 10.5 cm. hosszú; érdekes közülök egy, melynek vastagabb vége csavarra kanyarítva a tű fejét alkotja. E bronztárgyak néhány vaseszközzel és igen érdekes agyagedényekkel együtt kerültek elő, melyek lapos csészealakúak s belső oldalukon gazdag benyomott vonaldíszszel vannak ellátva. A díszt a középpontból, melyet némelyiken konczentrikus körök fognak körül, sugárszerűleg kiinduló vonalak s a széleken körszeletek alkotják. Hasonló diszítésű edényeket több lelhelyről ismertet Pić (Čechy Přehistorické D. I. s. 2.). Ott is vékony bronzlemezből készült karpereczekkel és vaseszközökkel együtt kerültek elő.

Az edények mellett néhány díszes orsógomb, merítő kanál s nagyobb bütykös edények töredékei feküdtek. A közeli környéken br. Nyáry Jenő két urna-temetőre is talált, az egyik Óbást határában azon meredek magaslaton fekszik, melyről az út a Pogányvárra visz; a másik Egyházasbást községhez közel a Mogyoróskút fölött egy gyöpös dombon. Az utóbbi helyen több mint harmincz sírfészket bontottak föl. A hamvvedrek - feketére színezett bütykös edények - nagyobbrészt szét voltak töredezve s égett csontokon kívül vagy semmit vagy igen silány bronztöredékeket tartalmaztak.

Almágyról 1895-ben előkerült lelet jutott a Nemzeti Múzeumba, mely egy pár korongos tekercsből, 4 karpereczből, egy nagyobb s egy kisebb hengerded tekercsből és egy gombostűből áll.

Dobfenéken egy földműves udvarán, kútásás alkalmával, másfél méter mélységben edényekre és bronztárgyakra akadtak. Br. Nyáry Jenő egy urnát, egy tekercses fibulát, három kampós tűt és egy tokos-vésőt mentett meg a leletből, melynek többi részét: négy ép és egy csonka bronzkardot, három csákányt, és a találó által püspök-süveg formának mondott tárgyat (sisak) már akkorra egy házaló összevásárolt. (Arch. Ért. XI. 27.)

Zabarról két bronzbalta még a mult század elején került a Nemzeti Múzeumba. (L. Cimeliotheca 141. V.)

Péterfalváról és Szent-Simonból is vettünk hírt bronzleletekről.

Alsóhangonyból előkerült aranygyűrűt és sodronyokat említ Rómer. (Rég. kalauz 120.)

Mielőtt a rimavölgyi leletekre áttérnánk, még a mult század elején Guszonán előkerült s jelenleg a Nemzeti Múzeumban levő bronztekercsről s az ugyanitt őrzött osgyáni leletről kell megemlékeznünk. Az utóbbi leletben volt: egy 10 hajlású lapos tekercs, közepén mozgatható peczekkel; a sodrony felhajló s körbe hajlított végén a tekercset alkotó négyszögű átmetszetű sodrony köridomú átmetszetűvé válik.

Továbbá egy karperecz, hajlított, vékony lemezből alkotva, felső felületén bekarczolt párhuzamos vonalakból álló díszszel.

Egy tölcséridomú csüngő dísz, alsó szélesebb nyílása megközelítőleg ellipszis alakú, oldalain öntésvarránynyal. Kúpidomú boglárka, csúcsán és pereméhez közel két helyen átlyukasztva. 10 db. felvarrásra szolgáló, gömbszelvény-idomú boglárka, peremökhöz közel két helyen átlyukasztva, nagyságuk 19-34 mm. közt váltakozik. A bronztárgyakon kívül még egy négyszögű kis agyaglap (födőféle) is van a leletben, melynek felső lapját arányosan 439elosztott, benyomott, konczentrikus körök és hatküllős kerekek diszítik; a lap hossza 4 cm., szélessége 3 cm., két füle volt, melyek közül az egyik letört.

Bronzleleteink leggazdagabb csoportját kétségkívül a Rimavölgyön előkerült tárgyak alkotják.

Jánosiból származó, főleg nagyságuk és rendkívüli erősségük által kiváló két tárgyat őriz a rimaszombati múzeum. Az egyik egy hatalmas, 24 cm. hosszú, bronz-lándzsacsúcs, aránylag keskeny (5.5 cm.) szárnyakkal, melyeket a köpűnek kiemelkedő gerinczként végigvonuló meghosszabbításán kívül, jobbról és balról két-két pálczatag díszít. A másik egy korongos tekercs, kiemelkedő középpel; a tekercset alkotó 1.7 cm. vastagságú bronzhuzal a tekercs közepe felé fokozatosan vékonyodik, a kibontakozásnál pedig 13 cm. átmérőjű hurkot alkot s egy kisebb spirálisban végződik.

Rimaszombat határa több bronzleletet szolgáltatott. A város melletti magaslatok valamelyikén bronzeszközöket és agyagedényeket találtak. Ez volt az első lelet; legutóbb pedig, 1895-ben, a Rimapartján ástak ki - házépítés alkalmával - egy bronz tokos-vésőt két összehorpadt darabban. E jelentéktelen leleteken kívül egy igen értékes, gazdag bronzkincs került elő a város területén, mely 1867-ben, a vármegyeház építése alkalmával jött napfényre. A Nemzeti Múzeumnak öt kard jutott ebből a leletből. 3 drb (egy ép és két csonka) markolatlemezes, egy bronzmarkolatú, egy pedig abból a kezdetleges tipusból való, mely csak egy rövidke nyújtványnyal bírt, a valószínűleg fából vagy csontból készült markolat megerősítésére. Ugyancsak a Nemzeti Múzeumban vannak még: egy kétágú csákány, két ép és négy csonka hengerded tekercs öt korongos végű sodrony és egyéb sodronytöredékek, melyek nyilván hasonló tekercsekből származnak, továbbá két korongos tekercs, egy tölcsérded csüngő dísz, finomabb pléhből készült tíz hegyes csövecske, nyolczvannégy apró, fölvarrásra szánt kerek pityke. Továbbá még egy vékony lemezből készült bronzedény szélének töredékei s egy négyküllős kerekekből s behajlott oldalú lemeztagokból álló sallang. A lelet legérdekesebb tárgya az a két korongos kis tekercs, melyről Hampel (Sajó- és rimavidéki bronzleletek. Arch. Ért. u. f. VI. 10.) azt állítja és az Istenmezőről és Aszód vidékéről származó analógiákkal bebizonyította, hogy az egy diadémához tartozott. A két tekercset összetartó sodronyszáron láthatók is az egykori diadémát alkotó lemezpléh foszlányai.

Felső-Pokorágyon, a néptől "római temető"-nek nevezett szelíd emelkedésű domboldalon, 1882-ben br. Nyáry Jenő és Fábry János ásatást kezdtek. Már ez ásatás is néhány urnát és bronztöredéket hozott napfényre s azóta a község régiségkedvelő lelkésze, Hüvössy Lajos, állandóan figyelemmel kíséri az előforduló leleteket s pontos följegyzéseket vezet róluk. E följegyzésekből s részben más helyről nyert felvilágosításokból tudjuk, hogy az urnák többnyire puszta földbe voltak letéve, néhol azonban kisebb kövekből alkotott üregben egy kőlapra voltak helyezve. Az üreget fölül egy kőlap födte; miután azonban a sírfészkek igen magas fekvésűek, a szántás következtében az üregek beomlottak s az urnák nagy része összetörött. Egy üregben rendszerint csak egy urna volt, néha két kisebb edénynyel s az urna többnyire 440tálkával vagy más lapos edénynyel volt befödve. Három ilyen urna van e lelhelyről a rimaszombati múzeumban. Testük erősen kiduzzadó, alsó hajlásukon bütykökkel s a bütykök közt szögbe rakott vonalakkal vannak diszítve, nyakuk jelentékenyen összeszűkül. Gondosan ki vannak égetve s egy vékonyabb, gondosan iszapolt agyagréteggel vannak bevonva, mely fénylő feketére van színezve. A legnagyobb 66 cm. magas. Ezenkívül egy talpas tálkát, egy gömbszelvény-idomú kis füles csészét s nagyszámú bronz- és cseréptöredéket őriznek ez urnatemetőből Rimaszombatban. A mintegy 50 sírfészekből előkerült tárgyak közt voltak szívidomú és félholdalakú csüngők, melyek némelyikében még megvolt a felfüggesztésre szolgáló bronz fonál is; továbbá tölcséridomú függő díszek; felvarrásra szolgáló, félgömbidomú pitykék; bronz ujjgyűrűk; vonaldíszes és egyéb karpereczek töredékei; egy 3.4 cm. átmérőjű karika, külső kerületén arányosan elosztott négy gombocskával; bronztűk, korongos vagy gömbös fővel s egy üres félgömbfejű tű; kisebb-nagyobb tekercsek. Mind e tárgyak jobbára töredékek, sőt némely urnában csupán felismerhetetlen töredékeket találtak.

Már 1882 előtt is került elő Pokorágyon egy igen díszes bronz-kard, melynek pengéje ketté van ugyan törve, de azért teljes; liliomlevél-alakú s két szögecscsel van a markolat félköridomú kihajlásába erősítve. A markolat középtagját három gyűrű tagolja, s úgy a gyűrüket, mint a markolatot befejező tagot vonaldísz borítja. Ezenkívül a penge mindkét oldalán hat-hat párhuzamos vonalból alkotott dísz van alkalmazva, mely a kard hegyétől indul ki s a szélek mentén a penge legnagyobb kihajlásáig halad. E kard előfordulási körülményeit nem ismerjük.

Hasonló urna-temetőket a Rimavölgyön az orlajtöréki határból, Tóthegymegről és Rimabrézóról ismerünk. A két első helyen a fészkek a pokorágyiakhoz hasonlóan voltak alkotva, de az eddig felbontottak urnái, égett csontokon kivül egyebet nem tartalmaztak. Rimabrézón a fészkek nagy lapos kövekből alkotott négyszögű üregek, bennük rendesen csak egy vagy két urna van, mely csak ritkán van lefödve. Egy sír egész tartalma, a temető kutatója: Terray István gyűjteményébe került. Volt benne egy kétfülű durva agyagedény füles födővel leborítva; egy 16 cm. átmérőjű fekete tál, külső felületén bütykökkel díszítve; egy igen díszes kisebb edény töredékekben, díszét körszelvények és szögberakott vonalak alkotják, fölmagasodó füle volt; végül egy gömbszelvény-idomú csésze. Más sírból való egy igen csinos, 3 1/2 cm. magas, gondosan iszapolt edényke, mely egy másik, a felső kerületén két páros lyukkal ellátott nagyobb edénynyel került elő. Az edények egy kis kővésőcskén kívül bronztöredékeket tartalmaztak.

A Balogvölgyéből Zádorházáról valók: egy 7 cm. hosszú és egy 10 cm. hosszú tőrpenge. Továbbá itt kerültek elő: egy vékony lemezből hajlított, belül üres karperecz, külső felületét ponczolt dísz borítja; egy fibula töredéke; egy 2 1/2 cm. hosszú kis lyukas tű; 9 drb vékony lemezből készült pityke; csüngő díszek.

Perjes (Perjése). Az Archaeologiai Közleményekben (III. 179) azt a panaszt olvassuk, hogy e község határában egy kőlap alá rejtett nagymennyiségű bronztárgy került elő s ezeket a cseh múzeumnak küldötték.

Újfaluból egy igen nagy urna van a rimaszombati főgimnázium gyűjteményében.

Felsőbalogról 1881-ben igen tanulságos bronzkincs került a Nemzeti Múzeumba. Főérdekessége e leletnek egy bronzcsákány, mely hajlított pengéjének mindkét lapján két-két vályu-alakú mélyedéssel van díszítve, 441fokfelüli részén két, félkörívű hajlásban kihajló rövid pengéje van. Ezenkívül még egy másik, egyszerűbb, korongos, hajlított pengéjű csákány és egy díszes, kétkarú (pálczás) csákány, egy véső, s hengerded és lapos tekercsek voltak a leletben. (Bővebben l. Hampel: Arch. Ért. U. f. I. 277-279.)

Babaluska. Innen származik nehány fekete színü, gömbszelvény idomú csésze, egy kétfülü, arányosan elosztott, benyomott pontokkal díszített edény, egy másik kisebb edény és két urnának nehány töredéke. Ez a két urna puszta földbe volt letéve, s körülötte a körülbelül 15 méternyi átmérőjü kör kerülete nagyobb görgetegkövekkel kirakva. E sírfészket Terray István ásatta ki. Ugyancsak Babaluskaról való a rimaszombati múzeumban két darab, vékony bronzpálczából hajlított félkorong, a fonál egyik vége középen kört alkot. Egyik félkorong sem teljes, a nagyobb, melynek átmérője 17 cm., a 16-ik, a kisebb a 12-ik hajlásánál van eltörve, de töredékeinek egy része ugyanott megvan. Hasonlókat Krasznahorkáról (Árva m.) ismerünk. (V. ö. Hampel: A bronzkor emlékei Magyarhonban CLXXXIII. 3.)

Babaluska környékén azonkívül még Hrussó, Strizs, Kiette, Bugyikfalva és Szilistye határai szolgáltattak bronztárgyakat. Ezek közül azonban nem maradtak fönn, csak a rimaszombati múzeumban levő szilistyei tárgyak: 3 vonaldíszes fejü nagy tű, egy más tű, melynek fejét négy egymás fölött álló gömböcske alkotja, egy kés, 6 sarló, egy karperecz, lapos és kerek átméretű sodronyból készült gyűrűk, csüngődíszek.

A sajóvölgyi leletek sorát Tornallya nyitja meg érdekes agyag-edényeivel. Ezek az edények a városból a vasúti állomáshoz vezető út mentén kerülnek elő. Hat darab van belőlük a felkai Tátra-múzeum gyűjteményében, 2-3 ép edény s nehány töredék a sajógömöri polgári iskola birtokában.

442Gondosan iszapolt agyagból készültek, színök szürkés, alakjuk igen változatos s tetszetős. Rendszerint benyomott, vékony, kettős vonalból alkotott dísz képezi ékességöket, s az egymást keresztező páros vonalak közt kimaradó mezőket többnyire egy-egy könnyedén benyomott patkóalak, vagy lencse nagyságú pont díszíti. A vonaldísz az edény nyakát és alsó domborulatát borítja. Némelyiken legnagyobb átmérője táján mélyített köröktől körülfogott bütykök is vannak.

Alsókálosáról az alsó domborulatán arányosan elosztott kettős pontsorokkal díszített edény van a sajógömöri polgári iskola gyűjteményében.

Vályon lelt urnatöredékeket őriz a rimaszombati múzeum.

Otrokocson 1860-ban két darab kuszált aranysodronyt találtak (A. K. II. 292)

Sajógömör határában három jelentékeny bronzlelet került napfényre s alig múlik el év a nélkül, hogy a földmívesek egy-egy bronztárgyra ne találnának. A nagy leletek közül az elsőt még 1866-ban küldötte a nemzeti múzeumnak ajándékba Szentivány Miklós. E lelet főérdekességei az óriási korongos fejű, görbített szárú tűk. Kissé hajlított fejlemezük néha egészen síma, máskor középen csúcsba fut, ismét másoknak felületét konczentrikus domború körök díszítik. Volt még a leletben számos karperecz, ezek között tömör példányokon kívül vékony lemezből hajlítottak is; - hat sarló, a penge tövén a nyél beerősítésére szolgáló gombbal; három tokos-véső (közülök egyik hiányos öntésű); - két csonka kardpenge; - tekercs, korong, karperecztöredékek és egy öntőcsap egészítik ki a leletet.

444A fent leírt gyűjtelékes leleten kívül ismerünk Sajógömörről még másik két nagyobb leletet, melyek a Tovastető nevű hegyoldalból kerültek elő. Az egyikből való az a markolat-lemezes, nádlevél-idomú, 67.5 cm. hosszú kard, mely jelenleg a felkai múzeumban van. Sajnos, ma már nem lehet megállapítani, hogy a nemzeti múzeumban, a vidéki múzeumokban és magángyűjteményekben levő számos sajógömöri tárgy közül, melyek tartoznak ehhez, s melyek a harmadik lelethez, mely 1882-ben ugyancsak a Tovastetőről került elő, állítólag vasból készült eszközökkel együtt. E leletekből valók azok a tárgyak, melyek Szentivány Miklós ajándékaként 1895-ben a nemzeti múzeumba jutottak, nevezetesen: két bronztőr töredék, négy sarlótöredék, egy tokos-véső, egy belül üres karperecz, melynek külső felületét három domború rovátka s három bütyök ékíti, 5 hasonló karperecz, külső felületén csupán vonaldíszszel, és öt tömör bronz-karperecz, ugyancsak vonaldíszszel. Rimaszombatban van egy ú. n. talpas véső, egy kis tokos-véső, s végül egy kis tokos kalapács (6.5 cm. hosszú), melynek köpűnyílását kettős domború perem köríti, s melynek belsejében volt állitólag elrejtve az a vékony, arany-fonálból alakított ujjgyűrű, melyet ugyancsak a rimaszombati múzeumban őriznek. E gyűrühöz hasonló arany-fonálból készült gyűrük, karpereczek állítólag még nagy számban kerültek elő s tényleg, több ily tárgy volt Szentivány Miklós birtokában. Rimaszombatban 1882-ben száznál több bronztárgyból álló sorozat volt kiállítva, melyeket br. Nyáry Jenő gyűjtött össze. E gyűjtemény tárgyainak egy része a bronzkor későbbi szakaszából való, így többek közt egy félkörben hajlított sarló, melynek pengéjét tőfelüli részén keretelt lemeztag egészíti ki, egy sodronyos fibula, a rajzban is bemutatott három kard és két szép lándzsacsúcs. Főérdekességét e sorozatnak a 37 szem nyakravaló gyöngy adja meg; egyes bronztárgyak díszítésére szolgáló gyöngyszemek fordulnak ugyan elő több helyen, de ily mennyiségben s ilyen alakú gyöngyök még nem kerültek elő másutt hazánk területén. A gyűjteményhez tartoztak még a már előbb is említett két öntőminta, két bronzborotva, egy díszes késtöredék és az ismert típusú korongos tűk több példánya.

Nem hagyhatjuk említés nélkül, hogy Kubinyi Miklós jeles régiségbúvárnak 42 db. Sajógömörről származó bronztárgy van birtokában, néhai Szentivány Miklós gyűjteményéből. E tárgyak a tömör és üres karpereczek, karikák, vésők, tűk stb. Sajógömörről ismert különböző változatait mutatják. Külön említést érdemel az a 11 karika, melyeknek végei egymásra hajlanak és csavarszerű vonalakkal vannak díszítve, továbbá egy négyszer körülfutó szalagtekercs és egy csonka markolatú díszes bronzkard.

Pelsőczön és Jolsván előkerült bronztárgyakról is vannak híreink. Az utóbbi szomszédságában, Süvetén előkerült bronzlándzsa-csúcs van az eperjesi kollégium gyűjteményében. Szárnyai erősen kihajlók, köpűje hornyolt.

E leletek elősorolásából láthatjuk, mily gazdag anyaggal járult a hazai bronzkor ismeretéhez a Sajó és a Rima vidéke. De korántsem kell azt képzelnünk, hogy e számos, különböző leletből való eszköz mind egyszerre, egy időben volt használatban, s hogy ha azokat képzeletünkben egymás mellé csoportosítjuk, egy időpont megrögzített képét nyerjük. Csak hosszú idő alatt jöhetett létre a különböző tárgyak e sok változatos formája.

Teljesen hű képét csupán akkor nyernők e vármegye bronzkori kulturájának, ha az egyes eszközök változatainak fokozatos fejlődését tudnók a vármegyei leletekből összeállítani és megállapítani, hogy a különféle eszközök mely változatai voltak egy időben használatban e vidéken. E tekintetben 446azonban korántsem vagyunk előnyös helyzetben. A kincsleletekben sokszor a legkülönbözőbb korú tárgyak vannak felhalmozva, s az agyagművesség termékei sem szolgálhatnak Gömörben kor-meghatározó adat gyanánt, mert eddig még csak kevéssé terjedt ki rájuk a megyebeli gyűjtők figyelme, s csak ritkán tudjuk összetartozóságukat a bronztárgyakkal kimutatni. Egyes eszközök korábbi formái teljesen hiányoznak bronzkészletünkből - lehet, hogy a mint a használatban czélszerűbbekkel tudták helyettesíteni, új eszközök előállításához olvasztották be ezeket, de lehetséges az is, hogy ez eszközöknek csak későbbi változataival ismerkedtek meg bronzműveseink. Ugyanis, ha felteszszük is, hogy e vármegye bronzkori lakosai maguk is foglalkoztak bronzeszközök előállításával, az egyes eszközök feltalálását, a formák tökéletesítését mégsem szabad az ő leleményességüknek tulajdonítani. Egy vármegye nagyon kis terület arra, hogy a területén előforduló emlékeket elszigetelt jelenség gyanánt tekintsük. Nagyobb területek, országok sem tudták magukat a szomszédos népek hatásai alól kivonni. Hazánk is csupán földrajzi fekvésének köszöni egyöntetű, sajátos bronzkori műveltségét. E kulturában Gömörmegyének, mint érczekben gazdag vidéknek, jelentékeny szerepe lehetett az által, hogy a nyers anyagot, esetleg bronzkészítményeit a Sajóvölgyön át alföldi tájakra is kiterjesztette, de külön szigetet specziális termékekkel nem alkotott; bronzkori műveltségének jellege semmiben sem tér el a Felvidék többi vármegyéjétől.

Házi eszközei a hazánkban általánosan elterjedt egyszerű és tokos vésők, sarlók ismert változatait mutatják.

A fegyverek közül csupán a felsőbalogi leletben levő díszes csákány gazdagította bronzkészletünket új formával, a többi csákányok, kardok, lándzsacsúcsok, tőrök ismert változatokat képviselnek.

A karvédő és korongos tekercsek a hazánkból más helyekről is ismert típusokkal azonosak, ugyanez mondható az urna-temetőkből előkerült csüngő díszekről és felvarrásra szolgáló pitykékről is. A dísztárgyak csoportjában mégis vannak egyesek, minőket hazánk területéről eddig még nem ismerünk, ilyen a kettősfonálból készült sajógömöri nyakperecz és a gesztetei és sajógömöri nyakgyöngyök. A babaluskai félkorongos tekercseknek is csupán egy helyről ismerjük eddig analogiáit. Kevés analogiáját ismerjük azoknak a meggörbített szárú sajógömöri tűknek is, melyek talán kezdetleges fibula szerepét voltak hivatva betölteni, maga a késői bronzkor e kedvelt ékszere azonban csak kétszer fordul elő leleteinkben, nagyobb, gazdag díszű példányt pedig még nem ismerünk eddig belőle.

Mind e tárgyak a felvidéki bronzkori műveltség egyöntetűségén kívül azt is bizonyítják, hogy e műveltség e vidéken korán léphetett fel és még magas fejlettsége idején is virágzott. Hogy erről meggyőződjünk, elég egy figyelmes tekintetet vetni a rimaszombati markolatnélküli és a sajógömöri markolatlemezes, lépcsőzetes gerinczű pengékre, továbbá a különféle leletekből ismert bronzmarkolatú kardokra. Tüstént láthatjuk, hogy hosszú időnek kellett eltelnie, míg a hazai bronzkard ama legkezdetlegesebb típusából egyes közbeeső változatokon keresztül - melyekhez a rimaszombati lelet három markolatlemezes pengéjét is számíthatjuk - e czélszerűbb és egyszersmind díszesebb formák kifejlődhettek. Az a nagy technikai ügyesség is, melyet a rimaszombati és détéri sallangok föltételeznek, a bronzművesség hosszú tartama alatt szerzett gyakorlatról tanúskodik. E sallangok a velük együtt lelt vékony falú bronzedénynyel már a bronzkor végső határát jelzik, s a gazdagabb lószerszám-díszek fölléptét már a hallstadti ízlés terjedő hatásának is szokás tulajdonítani.

447A gazdag lószerszám-díszek alkalmazásán kívül a hallstadti ízlés egyéb nyomaival e vármegyében nem találkozunk. A vas csupán La Tène-leletek alakjában jelenik meg. Befogadásában, úgy látszik, a kő- és bronzkor vezető telepei jártak elől, emlékeit ezek közül főleg az erdősített helyeken, a básti "Pogányvárban", a sőregi és mogavári várhegyen találjuk, a nélkül, hogy tudnók: e korszak vagy az előbbiek emelték-e a védműveket? Bástról és Sőregről ezt az ízlést feltüntető vaskéseket és egy fűzfalevél-idomú vaslándzsacsúcsot ismerünk. Hasonló kések vannak Mogavárról és Pokorágyról a rimaszombati múzeumban és dr. Horváth Ákos gyűjteményében. Az Archaelogiai 448Közlemények ezenkívül az utóbbi helyről "kelta-sirokat" említ, melyekből ezüst érmek kerültek elő. Hátsó gombjának diszítése, továbbá a köpü és a négy élű penge összeköttetésénél képződő háromszöget diszítő ponczolt körök alapján talán ide sorozhatjuk azt a szép bronz-fokost, mely Runyáról került a rimaszombati múzeumba, melynek azonban előfordulási körülményeit nem ismerjük s analogiák híján nem tudhatjuk, nem kell-e még későbbre tenni keletkezési idejét. A Sajógömörről előkerült vastárgyakról már megemlékeztünk.

E leletekhez még az őskori vasművesség azon nyomai járulnak, melyeket a Garam völgyén és Jolsva vidékén dr. Horváth Ákos konstatált és melyek Imolán maradtak fönn öntőcsövek és vassalak alakjában.

Hogy e nyugati eredetű műveltség e vidéket mely irányból közelítette meg, arra eddigi kutatásaink alapján választ adni lehetetlen. Nyomait Hont és Nógrád vármegyéken át az Ipoly völgyön egész e vármegye nyugati határáig követhetjük, Borsod vármegyében Szendrőn, Szuhogyon, tehát közel szomszédságban lép föl, e vármegye határát azonban valószinűleg csak akkor lépte át, midőn a Duna választó vonalán túl már megkezdte terjeszkedését a római világhatalom.