Velencze boszút esküdött e gyalázatért. Még ugyanez évben a város alatt termett egy hajóhada, Angelo Trevisano parancsnoksága alatt, mely a várost előbb bombázta, majd rohammal bevette; a dühös legénység a várost kifosztotta és felégette s negyven tanácsost vasra verve hurczolt magával a gályákra. A város azonban csakhamar visszakerült Ausztriához és 1511-ben már ismét Miksa császár birtokában volt, ki Fiumét a kiállott szenvedésekért azzal kárpótolta, hogy 1515-ben a fidelissima urbs (leghűségesebb város) czímmel ruházta fel.

Miksának 1519-ben bekövetkezett halála után unokái, V. Károly és I. Ferdinánd megosztoztak a habsburgi világbirodalmon; utóbbinak jutottak az ősi osztrák tartományok, Trieszttel és Fiuméval együtt, noha V. Károly mint a ház tengeri hatalmának képviselője, egyideig e két kikötőt magának szándékozott tartani.

Időközben a terjeszkedő török invázió Ferdinándnak is sok gondot adott.

Erre való tekintetből a krajnai rendek már 1520-ban szorgalmazták Fiuménak, mint véghelynek megerősítését. 1522-ben pedig itt őrszolgálatot szerveztek a török ellen, kötelességükké tévén a fiumeieknek, hogy mihelyt hirét veszik a törökök előnyomulásának, üzenjék meg rögtön a közeli Klánára, hol állandóan hét lovas futár tanyázott, kik a vészhirt tovább vitték Krajna belsejébe.

Egyébiránt Fiumét a puszta és úttalan Karszt eléggé megvédte a törökök ellen, kik a város mögött számtalanszor becsaptak a síkabb krajnai területre, de a terméketlen partvidékre nem igen támadtak. Fiuméban is sokszor féltek a törököktől, de mindannyiszor megmenekültek a puszta ijedséggel.

Igy a város éppen a mohácsi vész évében, 1526-ban nyugodtan kidolgozhatta új statutumait, melyeket Ferdinánd 1530-ban meg is erősített. E statutumok csekély módosításokkal úgyszólván betűszerinti másolatai a triesztieknek. A város élén megmaradt a kapitány, mint az állami hatalom képviselője; mellette a két kormányzó bíró (judex rector) és az ítélő bíró (judex 58maleficiorum), akinek idegennek s jogdoktornak kellett lenni. (Többnyire a pápai államból, Friaulból, Görczből vagy Isztriából valók voltak).

A község ügyeit egy ötven tagú nagy tanács és az ennek tagjaiból választott 25 tagú kis tanács intézte, mely nem egyszer bátran síkra szállott a város igazáért a kapitányok túlkapásai vagy mulasztásai ellen. A lakosság foglalkozása és a kereskedés természete és iránya is a régi maradt, közvetítvén a forgalmat Ausztria s közép és déli Olaszország között, hol Fiuménak már saját konzulai voltak Ancona, Manfredonia, Messina és Civitavecchia kikötőkben.

Ebben azonban bénitólag hatott Velencze kalmár féltékenysége és egyedáruságra való törekvése. A köztársaság mint a "tenger királynője" (regina del mare) magának vindikálta az uralmat az egész Adria felett, s ehhez képest vámot követelt minden idegen hajótól, mely e tengeren közlekedett; sőt ezeket sokszor arra kényszeritette, hogy máshova szánt rakományaikat Velenczébe vigyék eladás végett; ilyeténkép úgynevezett árúmegállitó jogot bitorolván. Emiatt a fiumeiek a triesztiekkel együtt gyakori panaszokkal fordultak az osztrák kormányhoz, mely igyekezett is diplomácziai tárgyalások utján Velenczét bitorolt jogairól való lemondásra bírni - igy az 1563-iki friauli konferenczián - de mindig siker nélkül.

Tengerpartunk megsértett kereskedelmi érdekeinek nemsokára váratlanúl boszulói akadtak a rettenetes uszkókban, a zengi helyőrség féktelen zsoldosaiban.

Ezek a törökök elől menekűltek volt osztrák katonai szolgálatba, s ősi hazájuk elvesztése fölött való elkeseredésükben minden alkalmat megragadtak arra, hogy a pogányon boszút álljanak. Elébb a törökök szárazföldi birtokait pusztitották tűzzel-vassal, majd a tenger felé fordúltak, s mint félelmetes kalózok irgalmatlan hajszát kezdettek a Velenczével kereskedő levantei hajók ellen. S midőn Velencze az ő hadi gályáival védelme alá fogta a vele kereskedő török hajókat, az uszkókok teljes dühvel a köztársaság ellen fordultak s rendre fosztogatták Velencze dalmát és isztriai birtokait és kalmár hajóit. Ebben Fiuménak is jelentékeny szerep jutott.

Az uszkókok 4 századra voltak osztva, ugyanannyi vajda alatt 1559-ben még csak 253-ra tették számukat, 1602-ben már 5-600-an voltak, az idegen pribékekkel s a törzslakókkal együtt azonban 1200-ra is fölment a fegyverforgató férfiak száma. Nagyobb vállalatoknál azonkívül még a Zeng alá tartozó várak katonái is hozzájuk csatlakoztak, s ily alkamakkor mintegy 2000 főnyi haderő gyűlt össze.

A rendes zsoldon lévő őrség ugyanis csakhamar megszaporodott az olasz nyelvben jártas s a tengerészethez értő dalmatákkal; többnyire rovott előéletű egyénekkel, szökevény velenczei gályarabokkal vagy gonosztevőkkel, kikhez még a pápai államból menekűlt zsiványok s más efféle elemek csatlakoztak. Ezeket a zsoldos uszkókoktól megkülönböztetésűl venturini (kalandor jövevény) névvel jelölték. Szerepük annyiból volt igen fontos, amennyiben az uszkókoknak mesterei voltak a kalózkodásban.

A fiumeiek igen korán lettek figyelmesekké a zengi uszkókok tengeri rablásaira, és mindjárt az első eseteknél előre megjósolák hogy ebből a városra minő károk és veszedelmek háramolhatnak.

Az első ilyen estre már 1543-ban találunk adatot.

Ez évben ugyanis Ritschan Gáspár fiumei kapitány és az ottani főherczegi vámszedő jelentik, hogy az uszkókok egy Dalmácziából jövő hajót kiraboltak, melynek ötvenezer aranyat érő rakománya velenczei kereskedők tulajdona volt. Kifejezik abbeli aggodalmaikat, hogy a velenczések visszatorlással fognak élni, megakadályozva a királyi kamarajavak szállítását, elzárva a Fiuméba vezető utakat, sőt egyéb támadásokat is intézve az osztrák birtokok ellen. Ez be is teljesült.

Az 1575-ik év karácsony éjszakáján a velenczei Contarino hajója, selyemmel és más kelmékkel meg gabonával és egyéb levantei áruval megrakva Fiume előtt horgonyt vetett. A gályán nagyszámú utason és tengerészen kivűl 300 velenczei zsoldos is volt, Candiából visszatérőben. Így mindennemű veszély kizártnak látszhatott. Azonban egyszerre öt bárka közeledett a hajó felé. A legénység gyanútlanul nézte közeledésüket, halászoknak gondolván őket. Pedig uszkokok voltak, összesen kétszázötvenen, a három Danicsics testvér vezérlete alatt. A hajóhoz érve, vakmerő támadást intéztek ellene, szerencsésen elfoglalták s diadallal vitték el Zengbe.

A fiumeiek, e vakmerő rablócsiny szemtanúi, igen jól ismerhették már e kalózbárkákat, a melyek minden valószinűség szerint a fiumei hajógyárakból kerültek ki.

E bárkák, specziális rendeltetésüket tekintve, a rendestől eltérő külön szerkezettel birtak. Rendszerint harmincz emberre voltak számítva; a nagyobbak azonban ötven főnyi csapatot is befogadhattak. E naszádok általán igen gyors járatuak voltak, s kisebbek mint a közönséges velenczei bárkák; a minek az volt a czélja, hogy a velenczei hajók üldözés közben a sekélyebb vizekbe ne követhessék. Későbbi szokás szerint fenekük át volt fúrva, s a nyilás egy nagy csappal elzárva; ez meg arra szolgált, hogy a szükséghez képest a part mellett a víz alá meríthessék s így az ellenség szemei elől elrejtsék. A kellő pillanatban aztán újra kiemelték és használatba vették.

A fiumei hajóácsok az ilynemű járóművek készítésében már igen nagy gyakorlatra tehettek szert, midőn a fiumei tanács 1598-ban 50 arany birság és számkivetés terhe alatt megtiltotta a kalóz-bárkák építését.

De ennek daczára jóval később is készültek Fiuméban naszádok az uszkókok részére. 1608-ban Ditrichstein és Rogato főherczegi biztosok a kalóz-bárkákat Zengből Fiuméba küldették megégetés végett; de a biztosok eltávozása után a zengiek visszamentek bárkáikért s újra megkezdték rablójárataikat; különben a fiumei polgárok közűl is többen részt vettek a rablásokban. A városi tanács szigorúan járt el velük szemben; de azért az uszkókok teljes 60megtöréséig még mindig találunk Fiuméban tengeri rablással mesterségszerűen foglakozó egyéneket.

A fiumei kereskedők gyakran mentek Zengbe rablott árúkért; de az uszkókok nem ritkán maguk hozták Fiuméba azokat. A Fiumara partján épűlt révházban (híd még nem volt akkor a folyón) bocsátották árúba a zsákmányt. A fiumei tanács 1607-ben elhatározta, hogy lebontatja a rablófészek révházat.

Volt egy más tanyájuk is a zengi kalózoknak Fiume közelében, az "uszkók-csárda" (osteria degli uscocchi). Ez a Fiumara túlpartján volt, a mai Szusákon. A hagyomány szerint az uszkókok éjnek idején itt szoktak osztozkodni a zsákmányon.

A fiumei hatóság nem szivesen látta az e fajta kereskedést, mely folyton érintkezésbe hozta a fiumeieket e vad martalóczokkal, kik ellenségeiknél nem sokkal jobban bántak velük. Sőt a tanács a zsákmánynak becsempészését tőle telhetőleg igyekezett megakadályozni, azt határozván, hogy a város felső kapui e végből folyton zárva tartassanak..

Különben az e fajta zsákmánytárgyakkal való kereskedés az akkori erkölcsi fogalmak szerint egyáltalán nem hagyhatott foltot a fiumeiek jó hírnevén. Az ilyen nyereséget maguk a velenczeiek sem vetették meg s tisztességtelennek sem tartották. Még ez időben is el-eljártak Zengbe török területen ejtett rabszolgákat vásárolni, s ezt teljesen rendjén valónak tartották, azon egyedűli megszorítás mellett, hogy a vásárolt rabszolgák ne keresztények, hanem pogányok legyenek, mit az eladó fél - legalább propter formam - köteles volt beigazolni.

Ilynemű üzletekről részletes adatok is maradtak fenn. Így 1588-ban egy velenczei kereskedő megbízza ügynökét nagyobb számú rabszolgák vásárlásával, a velenczei piacz számára, hol a rabszolgatartás egész a XVI. század végeig folyton dívott. Az ügynök Fiuméba érkezvén, az üzletet már itt köti meg, a városi jegyző közbejöttével. Ezután ellátja magát a szükséges lánczokkal és béklyókkal, s így kellően fölszerelve indúl el a hajón Zengbe. Itt átveszi a megvett 13 rabszolgát - fejenkint 35-40 arany vételárban, - azután Fiuméba visszaérkezvén, továbbszállításukról innen gondoskodik.

A zengi kalózok csak úgy bántalmazták és zaklatták a fiumei polgárokat, mint velenczei ellenségeiket. A fiumeiek és az uszkókok nyilt összetüzéséről nem egy adat maradt ránk. 1596-ban Possedariai Márton kalandor gróffal, az uszkókok vezérével tűztek össze, a kinek egyik kisérőjét súlyosan megsebesítették. Paradeiser György zengi kapitány e miatt mértéktelen haragra lobbant. Fenyegetőzött, hogy ágyúival Tersattóból halomra löveti a várost s kardélre hányatja lakosait, "nem kegyelmezve még a viselős asszonyoknak sem, kiknek méhéből fogja kitépetni a még meg nem született gyermekeket."

A tanács erre megindította a vizsgálatot a vétkesek ellen, de egyúttal elhatározta, hogy panaszt emel a főherczegnél Paradeiser esztelen fenyegetőzései miatt.

Az e végből kiküldött követ teljes elégtétellel tért vissza a gráczi udvartól, két kedvező főherczegi határozatot hozván magával. Ezek elseje szerint az uszkókok "azon botrányok elkerülése végett, melyeket erőszakos magaviseletükkel a városban naponkint okoznak" kitiltatnak Fiume területéről; azonban "ha ennek daczára mégis jönnének s erőszakot követnének el," a fiumei statutumok szerint legyenek büntethetők. - A másik rendelettel a főherczeg meghagyja Raab Gáspár tersattói várúrnak, hogy Paradeisert e kastélyból rögtön kiköltöztesse, nehogy a békés város ellen szórt fenyegetéseit beválthassa.

A főherczeg kitiltó rendelete azonban nem sokat változtatott az állapoton.

61Midőn a következő évben a Zengbe kűldött főherczegi biztosok Fiuméba érkeztek, a tanács az összes lakosság nevében fölkérte őket, hogy az uszkókokat kitiltó rendeletnek érvényt szerezzenek. De ez sem használt.

Nem múlt el még egy hónap a biztosok átutazása óta, midőn már újra megjelent a város előtt egy 50 főnyi uszkók csapat, élelmi szereket követelvén a raktárból. Kaptak is búzát, bort s egyéb élelmi czikket. De egyébként nem a legjobb fogadtatásban részesűltek, s a városba nem eresztették őket; miért is nagy hangon fenyegetőzni kezdettek hogy rövid időn teljes számban eljönnek s a várost elpusztítják.

A tanács e fenyegetést egész komolyan vette. Az összes lakosságnak fegyverben kellett járnia és őrszolgálatot tennie, hogy egy esetleges éjszakai támadás készen találja a várost. Fiume e szerint valóságos ostromállapotba volt helyezve.

Ez erélyes intézkedések folytán az uszkókok a városba többé nem juthattak. Azonban nyitva maradt előttük a Fiumara torkolata által képezett természetes kikötő. Ide még mindig eljártak, elfoglalták a révházat s a folyón való átkelést megakadályozták.

A tanács most azzal akart az uszkókokra nyomást gyakorolni, hogy a fiumei hajóácsokat a kalózbárkák készítésétől eltiltotta.

A velenczeiek folytonos panaszaira és támadásaira, melyekkel az uszkókok rablásait az osztrák partvidék elpusztításával torolták meg, miközben, 1599-ben Fiumét is bombázták, a gráczi udvar már 1602-ben eltökélte magát, hogy véget vet az uszkókok rablásainak s az erélyéről ismert Rabatta József krajnai vicedomót küldötte Zengbe teljes hatalmu biztosul. Rabatta általános lefegyverzést rendelt, a makacskodó főbb embereket felakasztatta, ezek közt Possedariai Márton grófot, az előbb elmondott fiumei összetüzés hősét; a külföldről jött kalóznépet a határon átszállíttatta, mi meglévén, hozzáfogott az uszkókok kitelepítéséhez. Kétszáz uszkókot családjaikkal együtt Ottocsaczba, Brinjébe s egyéb belföldi erősségekbe költöztetett át, s hogy visszatérésre ne is gondolhassanak, lakóházaikat (mintegy 400-at) leromboltatta. A leggyanusabbakból csapatot szervezett, melyet aztán Kanizsa alá küldött az ostromló keresztény sereg szaporítására. E csapat tényleg meg is indult, de Károlyvárosból visszafordult, s a világos parancs daczára visszatért Zengbe. Rabatta, ki időközben német zsoldosait elbocsátotta volt, így válságos helyzetbe jutott.

Mindazáltal vitézül kitartott, s a lázadó csapat fejét megfenyíteni készült; a többiek azonban a kastélyba törtek s a hőslelkű biztost felkonczolták. Szívét kitépték és felfalták, holttestét pedig másnap 63kiterítették a templomban, hol az asszonyok állítólag mohón nyaldosták a sebeiből folyó vért.

Három évvel utóbb a kitelepített uszkókok csaknem mindnyájan visszaszállingóztak volt ősi fészkükbe; s ekkor - 1605-től kezdve - újra visszatértek elébbi életmódjukhoz.

Velencze erre az osztrák kikötők ujra való elzárásával válaszolt; - mire a gráczi kormány ismét párosával kezdé biztosait Zengbe küldözgetni, de tartós eredmény nélkül.

Az uszkókok élelmi szereiket is Fiumén át kapták. A velenczeiek San Marco szirtjén erődöt építettek s így elzárták az uszkókokat Fiumetől, minek következtében azok csakhamar végszükségre jutottak. A leleményes kalózok azonban módját ejtették, hogy a san-marcoi őrök éberségét mindenféle furfanggal kijátszák.

A "zengiek raktára" különben nagyon terhére volt a békés fiumei polgároknak, mert folyton alkalmat adott e garázda katonáknak, hogy a városban rakonczátlan magaviseletükkel a lakosok nyugalmát megzavarják. A tanács 1606-ban megtiltja a zengi őrség számára való búza s egyéb gabona behozatalát, s azzal fordul Hoff Jeromos ottani élelmezési biztoshoz (magister annonae), hogy a mondott czikkeket ezután megállapodás nélkül szállíttassa Zengbe. Utóbb báró Kisl horvátországi generális megkeresésére - ki akkor biztosi minőségben tartózkodott Zengben - a tanács eláll ugyan e tilalomtól, azt határozva, "hogy a mondott raktár maradjon meg a városban, a míg a mondott generális úr ő kegyelme e végeken tartózkodik"; de csak úgy, ha "megigéri, hogy semmiféle kalózbárkát nem enged a szállítmányokért jönni, hanem világosan és szigorúan meghagyja a raktárosnak, hogy a készleteket haladék nélkül szállítsa rendeltetésük helyére; ... máskülönben, ha ez elmulasztatnék s újra kalózbárkák jönnének értük, nemcsak hogy meg nem fog engedtetni kivitelük, de jövőben behozni sem lesz szabad, miről a főherczeg ő fensége (Ferdinánd) is értesíttetni fog, nem más okból, hanem azért hogy eleje vétessék a szokott garázdálkodásoknak s az annyiszor ismételt fenyegetéseknek."

Az uszkókok 1607-ben sem hagytak föl a város feldúlására czélzó tervükkel. Az erről szárnyaló rémhirek folytonos izgalomban tartották a lakosságot. A fiumeiek folyton résen állottak s városuk biztonságáról minden kitelhető módon gondoskodtak.

Zárva tartják az összes mellékkapukat, hogy rajtuk az uszkókok prédáikkal be ne lopózhassanak; a főkapun többé egyet sem eresztenek be, sem zsákmánynyal, sem a nélkül, - kiterjesztvén e tilalmat még az asszonyokra is. Elhatározzák, hogy az uszkókoknak tanyául szolgáló révházat lerombolják s építési anyagát a város megerősítésére fordítják. Végül megszaporítják a bástyatornyok őrségét, a birák által összeiratván az őrszolgálatra kijelölendő polgárok neveit.

De nemsokára a fiumeiek és uszkókok közötti viszony jelentékeny javulására kell következtetnünk. Az uszkókok számára újra bárkák épülnek Fiuméban 1608-ban és 1612-ben; Fiume új kapitánya, Della Rovere István kedvez nekik és hasznot húz tőlük, s maguk a polgárok sem riadnak többé vissza a zsákmánytárgyakkal való kereskedéstől.

Az 1612-ben Velencze és Ausztria között létrejött bécsi szerződés rövid időre ugyan ismét megszakítja e viszonyt; de már 1615-ben nemcsak zengi, hanem a fiumei kapitány is teljesen szabad kezet enged az uszkókoknak Velencze elleni vállalataikban. A kalózok ezentúl szabadon járnak-kelnek Fiuméban 65készülődéseik megtétele végett. Sőt néhány uszkók e szabadságot arra használta föl, hogy megtelepedett Fiuméban s innen folytatta kalózmesterségét, a míg a madridi béke után a császári biztosok végét nem vették az egész kalózságnak.

A velenczeiek ugyanis csekély időközök kivételével folyton elzárva tartották az osztrák kikötőket (tehát Fiumét is), hajszákat intéztek a kalózok ellen, s végül az osztrák és magyar part több helyét megtámadták. Fiumét másodszor is bombázták, Lovranát fölégették és kipusztították, Moschenizze ellen sikertelen támadást intéztek (1612); ezután az osztrák Isztria több belföldi helységét feldúlták s Moschenizzére másodizben ráütöttek (1613). A következő évben újra fölégették Lovranát, kifosztották Abbaziát és elpusztították Veprinaz és Castua földeit. Végül 1615-ben bevették és lerontották Novi várát.

A kölcsönös pusztítások ezzel már nyilt háborúvá fejlődtek, melynek szinhelyéül kivált Isztria és Friaul szolgáltak. A legfontosabb hadi műveletek Gradisca vára körül fordultak meg ("gradiscai háború"). A következő 1616-ik év februárjában egy 12,000 főnyi velenczei ostromló sereg jelent meg a vár alatt, mely egy évre rá már közel volt elestéhez; ezalatt azonban 1617. szeptember 26-án Franczia- és Spanyolország közbenjárásával létrejött a madridi békeszerződés.

A békepontok főintézkedése az volt, hogy a tengeri rablók Zengből eltávolíttassanak s kalózbárkáik elégettessenek. E czélból mindkét fél részéről két-két békebiztos küldetett ki.

A kiküldött biztosok számszerint 129 uszkokot családjaikkal együtt számüztek 10 mérföldnyire a tengerparttól, halálbüntetés terhe alatt. Néhányukat Károlyvárosba s az alája rendelt véghelyekbe vették föl, a többi mehetett, a hová akart. Néhányan 1619-ben még tettek kisérletet a rablókalandok folytatására, de a kiküldött biztosok még csirájában elfojtották a kisérletet. Ezzel az uszkókok történeti szereplése véget ért.

Ezután Fiume annyira mennyire ismét visszanyerte kereskedelmi szabadságát - bár ezentúl is vámot fizetett érte Velenczének - s épp a 30 éves háború idejében, mely egész Közép-Európát lángba borította, teljes békét élvezett. A politikai nagyhatalommá fejlődött jezsuita-rend akkor Fiuméban is megtelepedett, itt 1627-ben rendházat és gimnáziumot alapított, fölépítette a Sz. Vito templomát s adomány útján a jámbor Thonhausen Orsolya grófnétól megszerzé az egész szomszéd castuai uradalmat.

Leopold császár, elődjei nyomdokát követve, nagy jóakarattal viseltetett a város iránt, melynek most is használt külön zászlaját és czímerét ő engedélyezte (1659-ben). Alatta a városnak már zálogháza és ispotálya van, s a község jövedelmei 4000 frtra rúgnak. Egykorú leírás szerint Fiuméban ez időtájt jól és olcsón lehetett élni, levegője kitünő, vize pompás, bora bőven volt. A lojális város 1683-ban nagy ünnepségeket rendezett Bécsnek a török ostrom alól való felszabadulására örömére, kivilágítással, tűzi játékokkal, ágyúlövésekkel, tánczczal, zenével s egy nagy bankettel, melyhez a résztvevők mindenike tizenkét tál étellel járult hozzá. Az ünnepség fénypontja azonban két csorgókút volt, melyek egyike fehér, másika vörös bort ömlesztett magából, a közönség szabad rendelkezésére.

A XVIII. század elején kitört spanyol örökösödési háború vihara, mely egyidejűleg dúlt Olaszországban, német földön, Belgiumban, Spanyolországban és messze tengereken, átcsapott a különben oly csendes fiumei öbölbe is. Miután ugyanis Savoyai Eugén olaszországi hadseregét az osztrák kikötők felől élelmezték, XIV. Lajos az osztrák tengerpart blokirozására du Forbin Claudius gróf alatt egy hajóhadat küldött ki, mely előbb Triesztet bombázta, majd Fiume alá is eljött, és 40,000 tallér hadisarczot követelt a városon. A lakosság eleinte hajlandónak mutatkozott ezt megadni, de miután időközben elegendő hadi segélyt nyert, a követelést megtagadta. Erre megindult a bombázás, melyre a helyőrség jól irányzott ágyúlövésekkel felelt.

A franczia admirális most a tersattoi várra irányozta figyelmét s éjjel a Fiumara tulsó oldalán partra szállott, hogy a domináló magaslatról folytassa az ostromot. Azonban a fiumei császári kapitány, Tersy Oktávián báró észrevette e szándékot, s az ellenségre kirohanván, visszaűzte a hajóra, mire a franczia hajóhad szágyenszemre eltávozott. (1702. szept. 12.)

E hadi esemény után egészen a század végéig egy hosszú korszaka következett a békés fejlődésnek, mely alatt az uralkodók bölcsessége szerencsés intuicióval megvetette Fiume mai virágzásának alapját.

III. Károly volt tudvalevőleg az az uralkodónk, ki monarchiánk nagyobb szabású 67kereskedelmi politikáját inaugurálva, első ízben fordított különös figyelmet a tengeri kikötőkre, s Triesztet és Fiumét vámmentes szabad kikötőkké nyilvánította 1717., 1719-20., 1725. és 1729-30. években kelt rendeleteivel. Ezt a fontos lépést azután a nevezett városok emelésére czélzó intézkedéseinek egész sorozata követte. Először is jó utakról kellett gondoskodni: megépült hát a tieszt-bécsin kívül a fiume-károlyvárosi út (Via Carolina). A kereskedelmi peres ügyek gyorsabb elintézése czéljából Fiuméban egy váltó- és kereskedelmi törvényszéket állíttatott. A kereskedőknek s iparosoknak fokozott tevékenységre sarkalása okából a kormány a buzgóbb vállalkozókat ingyen telkekben részesítette, mire csakhamar létrejött az első fiumei czukorfinomító gyár. Ettől nem messze épült 1722-ben az első veszteglő intézet, a hajók által esetleg behurczolható járványok távoltartására. Különösen 68nagyfontosságú lépés volt a passzaroviczi béke után (1718) a szultánnal kötött kereskedelmi szerződés, mely az osztrák kereskedésnek a levantei kikötőkben jelentős előnyöket biztosított, melyek kihasználására Triesztben csakhamar megalakúlt a Keleti társaság (Compagnie orientale, a Lloyd előfutára.

Ily hathatós gyámolítás meg is termette a maga gyümölcseit Az Adriai tenger szűk lett a fiumei hajósoknak, kik a triesztiekkel versenyt szállították most már a magyar gabonát is egészen a spanyol kikötőkig; s valóságos ünnepszámba ment, mikor Smyrnából az első hajó (Vivien kereskedő "Isabellá"-ja) a fiumei révbe érkezett. De szűk lett a városnak eddigi kőfalgyűrűje is; III. Károly alatt keletkeztek a falakon kívül az első épületek, melyek a mostani újváros magvát képezték.

III. Károly királynak (mint császár VI.) 1725. november 19-én kelt kiváltságlevele következőket mondja:

69Tovább igy szól az okirat:

III. Károlynak ezután még az a terve is volt, hogy a buccarii öböl bejárásánál hadi kikötőt létesítsen, melynek előmunkálatait meg is kezdette. 1728-ban a császár személyesen lejött Fiuméba, hogy intézkedéseinek hatásáról meggyőződjék. A fiumeieknek iránta érzett hálájáról maig is bizonyságot tesz a császár domborművű mellszobra, mely a régi városkapu homlokzatát diszíti. Fiume ez idő alatt mindig mint autonom országrész él és szerepel, úgyannyira, hogy a pragmatica sanctio tervezetét is, mielőtt törvénynyé vált s Bécsben kihirdették, az uralkodóház a fiumei kapitányi tanácsnak is előterjesztette elfogadás czéljából 1720. junius 8-án. A tanács ez év október 19-én jelentette ki elfogadását. A trónörökösödési szabályzat elfogadását bizonyító okirat kiállítása iránt 1725. szept. 11-én kelt fejedelmi előterjesztést is tárgyalta a fiumei kapitányi tanács, és beható megvitatás után 1725. november 29-én rendelte el az okirat kiállítását.

Mária Terézia teljes buzgalommal folytatta atyja kereskedelmi politikáját (alatta kezdődött már a magyar gabona bevitele Angliába is); sőt annyira ment ebbeli buzgalmában, hogy 1754-ben a monarchia összes akkori tengermellékét egy provinciává egyesítvén, azt a többi addig illetékes főhatóságok alól kivette, s az akkor felállított bécsi kereskedelmi tanácsnak (Hofcommerzienrath) rendelete alá. E dikasztérium végrehajtó közege gyanánt szerepelt a trieszti kereskedelmi főfelügyelőség (Commerzien-Hauptintendanz), melynek az Osztrák Tengermellék összes polgári hatóságai is alája voltak rendelve, így a Fiume kormányzatára kirendelt kapitány is, ki most a "helytartó" czímmel ruháztatott fel.

Ez a szervezet azonban nem állotta ki a próbát. Eredendő bűne abban állott, hogy a magyar állam területi csorbításával jött létre, amennyiben 70önhatalmúlag bele foglaltattak Buccari, Portoré, Zeng s a többi magyar-horvát kikötők is, mi a magyar rendek által folyton felpanaszolt közjogi sérelmet képezett.

A Frangepán és Zrínyi-családok által birtokolt tengerpart, az akkor fenállott Vinodol és Zágrábmegyék jelentékeny részét ugyanis a kir. fiskus 1692-ben 50,000 forintért elzálogosította az ausztriai udvari kamarának, a mi ellen a karok és rendek 1715-ben a XLIV. törvényczikkben tiltakoztak.

III. Károly akkor azzal nyugtatta meg a rendeket, hogy a belső ausztriai kamara csak szivességből s nem hatósági minőségben kezeli a stiriai herczeg által magánjogon birtokolt területeket. Mária Terézia trónralépte után azonnal, az 1741-iki országgyűlés újra foglalkozott ez ügygyel és a királynő az 1741. XVIII. törvényczikkben megigérte, hogy a tengerparti részeket visszakebelezi a magyar szt. korona birtokába. Mind a mellett, a mint az imént említettük, 1754-ben Littorale Austriacum nevezett alatt az egész tengerpartot osztrák kormányzat alá helyezte s az 1764/65-iki országgyűlés panaszára azt a problematikus kijelentést tette, hogy a magyar korona jogát nem akarta sérteni.

De nem véve számba a közjogi sérelmet, erősebb czáfolata volt Mária Terézia intézkedésének az a keserű tapasztalat, hogy tengeri kereskedelmünket ezen a módon éppenséggel nem lehetett a várt arányban fejleszteni.

Ez a czentralizáló rendszer legfölebb Triesztnek, a központnak válhatott javára, mely a többi kikötők fölött már amúgy is meglévő túlsúlyát így még jobban érvényesítette. Belátták ezt a bécsi intéző körök is; és miután József trónörökös (a későbbi II. József császár) Fiumét s a tengermellék többi helyeit 1775-ben meglátogatta s helyzetüket tanulmányozta, talán épp az ő befolyása következtében szakítottak az eddigi politikával s elfogadták vezéreszméül, hogy Trieszttel szemben Fiumét is emelni kell, még pedig oly módon, hogy Magyarország kivitelét az utóbbi kikötőnek biztosítsák.

71Mindaz, a mi Fiuméval ezután történt, csak ennek a szerencsés és életrevaló alapgondolatnak a kifolyása. Először is fel kellett oszlatni az Osztrák Tengermelléket, aztán pedig Fiumét politikailag is Magyarországhoz csatolni.

Mária Terézia 1776. aug. 9-én kelt rendeletében a fiumei kikötőt a trieszti kikötővel egyenlő szabadalmakkal és kiváltságokkal ruházta föl s egyszersmind fiumei kormányzóvá székhelyi Majláth József m. kir. kincstári tanácsost nevezte ki. Meghagyta, hogy Fiume, Buccari és Portoré közös kormányzó alá helyeztetik, a kormányzóság közvetlenül a magyar kir. udvari kanczelláriának lesz alárendelve, ezen az úton kapja az udvari leiratokat és terjeszti fel ő felségéhez jelentéseit.

Ugyanez alkalommal egy külön kereskedelmi kerület alakítását is elrendelte, melynek határa Portoré fölött veszi kezdetét s Hreljin mellett elhaladva, a Károly-úthoz (Via Carolina) és ezen tovább Dragán és Tersatton át a sajátképeni fiumei kerülethez csatlakozik. (Radich Ákos: Fiume közjogi helyzete, 147. l.). Az igy megszabott kereskedelmi kerületben fekvő helységek közigazgatási, törvénykezési és kereskedelmi ügyeit közvetlenül a fiumei kormányzónak rendelte alá. A kerületnek összes évi kormányzati költségét 30.000 forintban állapította meg s ez összeget a magyar kincstárnál ki is utalványozta.

Midőn a kiküldött biztos, br. Ricci 1776. okt. 20-án átadta Fiumét és kerületét Majláthnak, a fiumei lakosság lelkesedéssel üdvözlé az átadást. A lelkesedést egy ünnepi költemény következő szavakban fejezé ki: "A magyar jegyes, egy újabb Perseus fölmenti Fiumét az idősebb testvér, Trieszt zsarnoksága alól."

Majláth hozzáfogván a fiumei kerület szervezéséhez, mindenekelőtt azt akarta elérni, hogy a tengerpart kereskedelmi kerületét, továbbá a Kulpa folyótól és a Károlyvárosból kiinduló Károly-útat közvetlenül a fiumei kormányzóság hatáskörébe vonhassa.

Ezért az úgynevezett Szeverinmegye alakítását javasolta. Minthogy azonban ezzel Fiume fölött Horvátországnak is bizonyos hatáskört biztosított volna, másrészt meg Horvátországtól a fiumei autonomia fölött adott jogért cserében területátengedést követelt: javaslata sem Horvátországban, sem Fiuméban nem kelthetett megnyugvást. Mária Terézia jóváhagyta ugyan a javaslatot, de a fiumei szabad tengerpart 1777. juliusban, a zágrábi tartománygyűlés pedig 1777. október 27-iki ülésében tiltakozott ellene. Fiume kijelentette, hogy századok óta önálló területet képezett, saját törvényei szerint kormányozta magát, Horvátországgal nem engedi magát közjogi kapcsolatba hozni, hanem kivánja, hogy mint külön terület közvetlenül Magyarországhoz csatoltassék. A tiltakozás daczára Majláthot az új Szeverin-megye főispáni székébe beiktatták.

De a megújult tiltakozások végre beláttatták 72a királynővel, hogy az új szervezés nem kell sem Fiuménak, sem Horvátországnak; belátta, hogy Horvátország hajlandó ugyan lefoglalni Fiume autonom jogainak egy részét, de a magáéból semmit sem akar engedni: ezért 1779. április 23-án Fiumét és kerületét mint közvetlen testet, separatum corpust Magyarországba kebelezte. Ennek emlékére falazták be a fiumei városháza egyik falába a bekebelezés százados évfordulójakor a város leirásában emlitett emléktáblát, rnelynek szövege következő:

A Mária Terézia által kiadott diploma 1-ső pontjában kimondja, hogy Fiume és kerülete Magyarország koronájához tartozó külön területnek tekintendő, mely nem tartozik Horvátországhoz és nem tévesztendő össze a Horvátországba kebelezett buccarii kerülettel.

A 2-ik pontban a királynő megerősíti a város statutumait, de oly föltétellel, hogy a mennyiben a magyar kormányzási rendszernek meg nem felelnek, egy erre a czélra kinevezett fiumei küldöttség által át fogják vizsgáltatni és átdolgoztatni. A Majláth-féle javaslat szerint ugyanis a kapitányi tanács közigazgatási ügyei a zágrábi helytartótanácshoz lettek volna fölebbezhetők; az 1000 forintot meghaladó perek fölebbezései pedig a báni táblához mentek volna.

Mária Terézia diplomája végre felhatalmazta a várost, hogy autonom jogánál fogva saját jövedelmeit kezelhesse, de évi számadásait a m. kir. helytartóság útján a királyhoz terjeszsze föl.

Midőn később II. József Magyarországot és Horvát-Szlavonországokat egy területté egyesítve, az egészet tiz közigazgatási kerületre osztotta, Szeverin-megyét közvetlenül a fiumei kormányzóság alá rendelte; 1786-ban azonban az 1776-ban önhatalmulag szervezett megyét feloszlatta s a Kulpán túli részt a zágrábi kerülethez csatolta, ellenben a vinodoli, hreljini és buccarii kerületeket "Littorale Hungaricum" (magyar tengerpart) nevezet alatt a fiumei kormányzóságba kebelezte. Fiume város belső közigazgatási szervezete ekkor sem szenvedett változást. 1787-ben a fiumei városi tanács hatáskörét II. József a politikai, gazdasági és törvényszolgáltatási ügyekben az egész tengerpartra kiterjesztette. A tanács űlésén a kormányzót képviselő helyettes kapitány elnökölt.

Mária Terézia azonban hiába csatolta Fiumét Magyarországhoz, hiába tartotta tiszteletben még II. József is a város autonomiáját, a magyar országgyűlésnek nem sikerült a bekebelezést törvényben biztosítani.

Az erre vonatkozó 73törvényjavaslat szentesítését II. Lipót megtagadta azzal a megokolással, hogy Krajna rendjei igénynyel léptek föl Fiume birtoklására nézve, mert ez a Duinoi és Walseei családok s ezek örökösei, az osztrák főherczegek, mint Krajna herczegei után Krajnához tartozik.

A zágrábi tartománygyűlés pedig vérszemet kapván az osztrák kormány álokoskodásán, feliratot intézett II. Lipóthoz, hogy mivel Fiume úgyis Magyarországhoz tartozik, ha Horvátországgal egyesíttetik, kebelezzék be Horvátországba. A fiumei kérdés azontúl is megoldatlan maradt.

Az 1802-iki országgyűlés julius 15-én ismét felirt a királyhoz, I. Ferenczhez, Fiume bekebelezése ügyében, de egyebet nem érhetett el, mint hogy a szeptember 23-án kelt leiratban a felség megigéri, hogy igyekezni fog a nehézségeket elhárítani. A magyar országgyűlést nem elégíthette ki a bizonytalan igéret, hanem október 13-án újabb feliratban sürgette Fiume bekebelezésének köztörvénybe igtatását. Erre megint csak igéretet kapott.

1807-ben, Fiume város kérvénye által is hathatósan támogatva, a magyar országgyűlés már hatodízben terjesztette föl a Fiume bekebelezésére vonatkozó javaslatot, mely végre megnyerte a szentesítést. Deczember 12-én, Budán adta ki I. Ferencz az erre vonatkozó leiratot:

E leirat következtében még deczember 1-én megalkották az 1807. IV. törvényczikket, melyet haladéktalanul szentesítés végett fölterjesztettek. A törvény kimondja Fiuménak közvetlenül Magyarországhoz tartozását, kimondja továbbá, hogy kormányzójának a főrendeknél, követeinek a karok és rendek táblájánál lesz szavazata.

Fiume közvetlen Magyarországhoz csatolását, Mária Terézia diplomájának törvénybe igtatását nem jó szemmel nézték a horvátok. 1808. február 25-én, mikor a horvát rendek a közös országgyűlésen alkotott törvények kihirdetése végett egybegyültek, törvényjavaslatot fogadtak el, melynek értelmében Fiumét Horvátország kiegészítő részének tekintik, a város követeinek a horvát rendek gyűlésén szavazatot adnak s megbizzák a bánt, hogy a jövő regnikoláris gyűlésekre a kormányzóhoz és a városhoz meghivót küldjön.

Ezt a törvényjavaslatot azonban a király nem erősítette meg. 1808. évi augusztus 19-én I. Ferencz leiratot intézett a horvát rendekhez, melyben "az ezen tárgyban hozott törvények téves magyarázatából keletkezhető kétely megszüntetése végett" kijelenti, hogy "Fiume városa és kikötője az 1807. évi 4-ik törvényczikk szerint a Theresiana diplomára való hivatkozással Magyarországba van kebelezve" s egyszersmind ennek az országnak és kapcsolt részeinek státusaihoz sorolva. De megengedte a király azt, hogy a horvát tartománygyűlés Fiume városának külön és Buccari városának is külön ülést és szavazatot ajánlhasson fel.

A horvát rendek 1809-ben köszönettel tudomásul vették a királyi leiratot, elismervén Fiuménak Magyarországhoz való közvetlen kapcsolatát s megköszönték, hogy Fiume követeinek ülést és szavazatot adhatnak, megkeresvén a bánt, hogy őket Horvát- és Szlavonországok közgyűlésére meghivja.

Az említett királyi leiratnak határozott kijelentése mellett is volt bizonyos kétértelmüsége, mely rávall a Magyarország beolvasztására szakadatlanul törekvő czentralista kormányra, s azóta, mint a legújabb közjogi egyezkedés tárgyalásain is folyton támaszt adott a Fiumét követelő horvát képviselőknek. Nagyrészt ennek a hátsó ajtót nyitva hagyó rendeletnek s a belőle kifolyó intézkedéseknek köszönhetjük, hogy Fiume helyzete, bár közjogilag teljesen tisztázva van, mindeddig csak provizórium.

Az 1809-iki horvát tartománygyűlési határozatot Fiume semmibe sem vette. Egyedül a magyar törvényt tartotta irányadónak és sohasem tett lépést arra, hogy követeit elküldje a horvát tartománygyűlésre.

Időközben a város maga igen mozgalmas napokat élt. Már a provizórium alatt is örvendetes fejlődésnek és gyarapodásnak indult. 1785-ben II. József alatt összesen 5,436 lakosa volt; 1800-ban már 7,038. Hasonló arányokban növekedett a kikötő árúforgalma is.

A franczia háború kitörése (1792) után Spanyolországot, Olaszországot a mi kikötőinkből élelmezték s a fiumei Bienfeld, Candellari és Scarpa szállító czégek ekkor gazdagodtak meg. A város falai leomlottak s a közélet forgalma a folyton növekvő újvárosba költözött át. A háború végén azonban, midőn Napoleon tábornok Olaszországon keresztül Ausztriára támadt, egy hadosztályt küldött Trieszt és Fiume ellen, hogy a monarchiát a tenger felől várható angol segélytől elvágja. 1797-ben a franczia hadosztály bevonult Fiuméba, maga előtt űzve az osztrák sereget, mely a Fiumara túlpartján foglalt hadi állást. Ez okkupáczió azonban csak öt napig tartott s a városban semmi kárt sem tett.

A városban uralkodó pezsgő életet elevenen irja le Batthyány Vincze gróf, a ki 1796-ban járta be a tengerpartot s uti benyomásait "Über das 75ungarische Küstenland" czímü 1805-ben megjelent könyvében összegyűjtött leveleiben közölte. Fiume gyáripara akkor kezdett fellendülni. Nagy forgalma volt a czukorfinomítónak, melynek épülete a mai dohánygyár volt; kivüle még több gyár működött a városban. Trieszthez képest azonban úgy a kikötői forgalom, mint a kereskedelem csekély volt. A lakosság nagy része, még pedig 8/10-e mezőgazdasággal, illetőleg kerti gazdasággal foglalkozott; a lakosságnak csak egy tizede végzett ipari munkát, mig a hátralevő egy tized megoszlott a különböző foglalkozási ágak közt. Az ó-városon kivül az új-városnak már két szép utczája terült el a tengerparton, melyek elég kellemes benyomást tettek az idegenre, főleg eleven életükkel; de annál kedvezőtlenebb hatást tett az ó-város, mely akkor még Fiume legnagyobb részét képezte. A mi később, a magyar kormányzat alatt nagy arányban bekövetkezett s a dísztelen városból nagyvárosi jellegű emporiumot teremtett: a kikötő előterének feltöltését s a kikötő kibővítését, a Fiumara torkolatának áthelyezését, a meglevő meder kotrását és átalakitását már Batthyány Vincze ajánlotta, ezekben látván Fiume terjeszkedésének és jövő nagyságának alapját. Társadalmi élete csekély és egyhangu volt, de kávéházakban már akkor bővelkedett; az üzleteket is rendszerint a kávéházban bonyolitották le a kalmárok. A társas élet elevenítése czéljából műkedvelő előadásokat rendeztek a jobb módu családok. A beköltözött magyarokat szivesen fogadták; a város ügyeit vezető patriciusok közé hamar fölvették a magyar tisztviselőket. A városi iskolákban tanították a magyar nyelvet, mi végből egy magyar tanárt alkalmaztak; az iparosok izlésének növelése czéljából rajziskolát állítottak. Ebben az időben alapították a kórházat is abból a 40,000 pengő forintból, melyet a feloszlatott rendházak vagyonából - a melyet a tanulmányi alapba olvasztottak be - a kormány a mondott czélra visszaadott a városnak.

A második koalició háborújában ismét nagy szerep jutott a fiumei szállítóknak, kik az Olaszországban Melas alatt táborozó osztrák sereget ellátták. Akkora gazdagságra tett szert a város, hogy Adamich patriczius 1801-ben pompás állandó szinházat építtetett a hétezer főből álló lakosságnak. 1803-ban egy magyar mágnásokból alakult részvénytársaság hozzáfogott a Lujza-műút megépítéséhez, miután a régi Károly-úton nehezen ment a Fiuméba özönlő magyar gabona szállítása.

Az 1809-ben megujuló franczia háború szerencsétlen fordulata egyidőre megint elszakította Fiumét Magyarországtól. A monarchiát porig alázó bécsi béke által az egész tengermellékkel együtt franczia uralom alá került és része lett az u. n. illyr provincziának. Az idegen uralom azonban csak négy évig tartott. Az 1813-iki felszabadító háborúban egy angol hajóraj bombázta a franczia Fiumét, de nemsokára gróf Nugent tábornok visszafoglalta.

Fiume tehát felszabadult, de Magyarország jogának új megsértésével; a tengermellék megmaradt külön tartománynak illyr királyság neve alatt.

Kilencz évig tartott ez a lealázó állapot. A kormány végre aggódván a Magyarországon egyre terjedő elégedetlenség miatt, egy időre felfüggesztette abszolutisztikus eszközeinek alkalmazását, összehivatta a királylyal a magyar országgyűlést. Ezt megelőzőleg Fiume is ujra visszakerült Magyarországhoz. Az 1822. julius 5-iki kir. leirat visszakapcsolván a várost a magyar királysághoz, Majláth Józsefet nevezte ki a visszahelyezést végrehajtó kir. biztossá.

Nemsokára ezután Fiume magyar kormányzót kapott Ürményi Ferencz személyében, a ki tizennégy évig maradt meg e tisztében. Őt 1837-ben nemeskéri Kiss Pál követte, kit 1848-ban Erdődy János gróf váltott fel.

Az újjáébredt nemzeti szellem e kormányzók alatt Fiume közéletére is kihatott. Elhangzott a jelszó: "Tengerre magyar!" - s volt is foganatja. A 30-as éveken innen megindult az első magyar bevándorlás a kikötővárosba, új horizontokat nyitva meg a nemzet ifjusága előtt. Fiume polgársága teljes harmoniában volt a nemzeti liberális törekvésekkel és reformpolitikával; ekkor keletkezett itt az első ujság: az Eco del litorale Ungarico s a hazafias kaszino (Casino Patriottico). A közgazdasági fejlődés is gyorsan haladt előre. 1827-ben megalapíttatott a papirgyár, 1833-ban felépült az új veszteglő intézet Martinschizzán, 1841-ben létre jött a zakalji műmalom, végül 1847-ben megkezdődött a nagy kikötő védőgátjának építése, mint a máig sem egészen befejezett kikötőmunkálatok szerény kezdete.

A szabadságharcz kitörése e munkálatokat hirtelen megakasztotta.

A nagy-illir szellem nyomása alatt álló, Bécsből következetesen Magyarország ellen hangolt horvát tartománygyűlés már június 3-án fölélesztette Fiuméra való aspiráczióját. Törvényjavaslatot alkotott, melyben kimondja, hogy Fiume városát kerületével, Buccarit és a tengerparti vagy vinodoli kerületet a háromegy királyság kiegészítő részének tekinti s tulajdonát bármely ellenséges támadás ellen (a mi alatt csak Magyarország jogának érvényesítését érthette) erőhatalommal is meg fogja védelmezni.

A Zágrábban megindult pánhorvát mozgalom, mely nyiltan pártot ütött Magyarország ellen, a tengerpartot még érintetlenül hagyta ugyan, de Fiume városa mégis szükségesnek tartotta a fenyegető jelekre az önvédelem szervezését. Ezért hat század nemzetőrséget alakított, melynek kapitányai Matkovich Gáspár, Mohovich Döme, Randich Antal, Scarpa Pál, Suppe Ferencz és Ürményi László lettek. Júliusban a horvátok már előkészületeket tettek, hogy erőszakkal is meg fogják valósítani a horvát tartománygyűlés által a magyar kormány és a magyar országgyűlés ellenére hozott törvényt 77s horváttá teszik Fiumét. A magyar minisztérium értesült e szándékról s augusztus 18-án tudatta a kormányzósággal, hogy Bécsből egy magyar gránátos-osztályt rendelt Fiuméba, melynek nem szabad Jellacsicstól rendeleteket elfogadnia.

A kormányzó augusztus 26-án aggodalmas levélben panaszkodott, hogy a gránátos-osztály még mindig nem érkezett meg, s Fiumét a lakosság magyar érzése daczára sem fogja megtarthatni, mert a városban levő helyőrség Jellacsics bántól kapja a parancsot, sőt nála járt a zágrábmegyei bizottság s Bunyevácz alispán és báni biztos felszólította a kormányzóság átadására. (Radich Ákos: Fiume közjogi helyzete, 180 l.) A kormányzó, hivatkozván arra, hogy őt ő felsége nevezte ki, s Fiume soha sem állott báni hatalom alatt, megtagadta az átadást. A horvát bizottság kemény szóváltás után azzal a kijelentéssel távozott, hogy a kellemetlen következményekért nem vállal felelősséget.

A fiumeiek tudhatták, hogy Jellacsicstól jót nem várhatnak, azért mindjárt a küldöttség távozása után Tosoni városi alkapitány vezetése mellett követséget küldtek a királyhoz, hogy a magyar kikötővárost a törvényben biztosított állásában megtartsa és megvédje. De míg a küldöttség odajárt, Bunyevácz alispán a Leopold-ezredbeli térparancsnok támogatása mellett benyomult Fiuméba, a várost Horvátország nevében elfoglalta, a kormányzóságot feloszlatta s a kormányzót felszólította, hogy 24 óra alatt távozzék Fiuméból. Másnap falragaszokon biztosította a lakosságot, hogy önkormányzatát és az olasz nyelv használatát tiszteletben tartja.

De ez csalfa igéret volt, melyet egyáltalában nem szándékoztak megtartani a horvátok. Nemsokára feloszlatták a városi képviselőtestületet, minden vizsgálat nélkül elmozdították a városi tanács magyar érzelmű tagjait, azután kitiltották az iskolákból az olasz nyelvet, melyet pedig az 1813-22. közti osztrák abszolutizmus sem tartott tanácsosnak korlátozni, horvát hivatalnokokat és katonaságot vittek a városba, végre még arra is kényszerítették Fiumét, hogy hozzájáruljon, még pedig aránytalan összeggel, a horvát földtehermentesítéshez. Minden téren és minden eszközzel megkisértették Fiume beolvasztását és elhorvátosítását; de türelmetlen erőszakosságuk csak annál inkább megerősítette Magyarország iránti ragaszkodásukban a lakosokat, a kik együtt szenvedték velünk az elnyomatást, s minden alkalmat elhasználtak, saját kárukra és veszedelmükre, hogy ez érzelemnek a tűrhetetlen horvát uralom ellen kifejezést adhassanak.

1851. júliusban Rusnov főispán vette át a kormányzatot. 1852-ben I. Ferencz József meglátogatván Fiumét, a város lelkesen tüntetett mellette, ámde a horvátok ellen is, mert egyetlenegy horvát zászlót sem tűztek ki, a mit az uralkodó nagyon is észrevett s nemsokára Rusnovnak távoznia kellett. Helyét a német Kellesperg Ernő foglalta el, a kinek utódja 1856-ban Hohenwarth-Gerlachstein Károly gróf lett, ezt pedig 1860-ban Sterneck Hermann báró követte. A bécsi miniszterium szelidebben és tapintatosabban németesíteni igyekezett Fiumét, de csekély sikerrel; csupán annyit ért el, hogy a horvátok elleni gyűlölet a mind nagyobb számmal betóduló horvátok ellenére még erősebb és tartósabb lett; ellenben annál szívósabb ragaszkodást árult el Magyarország iránt, a mi bizalmatlansággal töltötte el a czentralizáló törekvésében itt is kudarczot, vallott bécsi abszolút kormányt, mely anyagi kedvezményekkel, a tengerészeti akadémia alapításával, 78dohánygyár állításával vélte czélját könnyebben elérhetni.

Alig jelent meg 1860-ban az új korszak hajnalpírját jelentő októberi diploma, Fiume rögtön megmozdult, hogy Magyarországba való visszakebelezését sürgesse. Két feliratot intézett a felséghez, nevezetesen 1861. január 21-én s ugyanazon hó 31-én. E felíratokban keservesen panaszkodik a horvátok erőszakoskodásai ellen s kéri, hogy kebelezze be ő felsége Magyarországba, melyhez jogszerűleg tartozik. A városban magyar nemzeti szalagokat, kokárdákat viseltek; magyar ruhába öltöztek, magyar zászlót tűztek ki s a hol megpillantották a horvát hivatalnokokat, magyar éljennel üldözték. A mozgalom csakhamar túlcsapott medrén, úgy hogy a horvát hivatalnokok ablakait kezdték beveregetni, mire br. Sokcsevics horvát bán ostromállapotba helyezte Fiumét s ebbeli rendeletét Maroicsics altábornagy által február 12-én, éppen farsangi mulatságkor kihirdetteté, a mit a lakosság zajos éljenzéssel fogadott.

Megdöbbenve értesült a lakosság nemsokára, hogy nemcsak felirata volt pusztában kiáltó szó, de ő felsége helybenhagyta a kevéssel előbb Zágrábban tartott báni konferenczia határozatait is, melyek szerint egy Fiumemegyét szerveznek Fiume székhelylyel, s egyben kinevezte Smaich Bertalant a megye főispánjává s egyúttal a kikötő-város polgári kapitányává.

A legfelsőbb jóváhagyást nyert szervezési szabályzat alapján 52 tagból álló választott képviselőtestület alakult 1861. márczius 12-én. Mindjárt az első ülésen köszönetet szavazott az előző városi tanácsnak, hogy Fiume jogait a nehéz viszonyok közt megóvni törekedett s kijelentette egyben, hogy az újonan alkotott Fiumemegye ügyeibe nem avatkozik, s a szentesített törvények értelmében csak a magyar országgyülésen gyakorolhatja törvényhozói jogát s azért a horvát tartománygyülésre nem fog követet küldeni.

Ez a bátor, hazafias magatartás nem kevéssé ösztönözte a Pesten egybegyűlt magyar országgyűlést, hogy július 6-iki, majd augusztus 12-iki felirataiban Fiume képviseltetését is sürgesse. A horvát tartománygyűlés, mely mindig csak Mária Terézia 1777-iki, tehát az 1779-iki diplomával már érvénytelenné vált rendeletére hivatkozott, megint azzal felelt, hogy az annak idején meg nem erősített 1808-iki törvényjavaslatot megújítván, ismét Horvátország alkotórészének 79jelentette ki Fiumét. A magyar országgyülés semmit sem tehetett ellene, mert már augusztus 21-én feloszlatták.

Az erre következő néhány év Fiume történetének legemlékezetesebb időszakai közé tartozik. Magyarországhoz való ragaszkodása sok szenvedést hozott rá; de megállta helyét emberül. A nagy osztrák hatalomhoz képest csöpp lakossága rendületlenül kitartott. Az osztrák kormány vasutat, kikötőt igért, hogy magához csábíthassa s rávehesse önkéntes csatlakozását az osztrák koronatartományokhoz; de Fiume rendíthetetlen maradt s tettel illusztrálta jelszavát: "Indeficienter". A horvát Fiumemegyével határozottan éreztette ellenszenvét. S mikor a megyeszentelést a város szomszédságában levő Grobnikon megtartották, és Strossmayer püspök Smaich főispánnal és a horvát vendégekkel bevonult Fiuméba, ott magyar éljennel és kőzáporral fogadták. Erre a horvát kormányzat az előkelő fiumeieket elfogatta s bebörtönöztette.

A fiumeiek az uralkodóhoz fordultak, a ki nemsokára éppen Triesztet látogatta meg. Követséget küldtek hozzá. De az uralkodó azt a lesujtó választ adta a küldöttségnek, hogy jobb lesz, ha lemondanak arról a gondolatról, hogy Magyarországgal újra egyesüljenek. Pedig akkor már délről és északról egyaránt tornyosult a viharfelhő Ausztria felé. Annál kevésbbé csüggedtek a fiumeiek; biztak az igazságos ügy diadalában. A zágrábi tartománygyülésre kiirt képviselőválasztáson 1200 fiumei olyan czédulával szavazott le, melyre "nessuno" (senki) volt irva. Csupán harminczhét horvát hivatalnok szavazott a képviselőküldésre. De azután hajolván Radich följegyzése szerint báró Eötvös József tanácsára, mégis küldöttek követeket Zágrábba, de olyanokat, a kik ott tiltakozzanak Fiume meghivatása ellen. Ez meg is történt. De mikor az egyik követ olasz nyelven elő akarta adni tiltakozását, a horvát képviselők olyan lármát és fütyölést csaptak, hogy a fiumeiek tiltakozásukat nem adhatták elő s kénytelenek voltak elhagyni az üléstermet.

Ilyen hangulatban érte meg Fiume a provizórium bukását, a magyar országgyülés újolag való összehivását és 1865. deczember 14-én történt megnyitását. Két nappal később, deczember 16-án már folyamodott az országgyülés mindkét házához, hogy vívják ki az uniót; a mit az országgyűlés feliratában nem is késett kivánni. A felirat ebbeli kérelmére az 1866. évi márczius 3-án kelt királyi leirat következőleg felelt:

"Az országgyülés kiegészítését tárgyazó s Dalmácziára, Fiuméra és azon kerületekre, melyeket az 1848. évi V. t.-cz. az országgyülésre meghivatni rendel, vonatkozó kérelmüket illetőleg: miután e kérdések Horvát- és Tótországok közjogi viszonylatának szerencsés megoldásával állanak kapcsolatban, azok tüzetes tárgyalását akkorra véljük halasztandónak, midőn a f. évi február hó 27-én Horvát- és Tótországok gyüléséhez intézett királyi leiratunk következtében megnyitandó országgyülési tanácskozmányok során erre vonatkozó javaslataik elénkbe fognak terjesztetni."

Ez ellen ismét felirt az országgyülés; de időközben kitörvén a háború, csak 1867-ben került megint fölszinre a fiumei kérdés. Létre jövén a kiegyezés, midőn Fiuméban hirét vették, hogy nemsokára ki fog neveztetni a magyar miniszterium, február 10-én mintegy 150 polgár gyült össze, a kik elhatározták, hogy a mint sürgönyileg hírt kapnak a megtörtént kinevezésről, kitüzik a magyar nemzeti zászlókat, a boltokat becsukják, kivilágítást és körmenetet rendeznek, melynek élén Magyarország babérkoszorús zászlaját viszik; a zászló előtt fehér ruhás leányok és magyar ruhás ifjak fognak menni, a városi zenekar magyar indulókat fog játszani. Megalakult a rendező-bizottság. Több mint 3000 nemzeti zászlót készítettek; sőt a mozgalom hírére egyszerre csak a vinodoli és hreljini kerület valamennyi községében, sőt az Isztriához tartozó szigeteken is kitüzték a magyar zászlókat!

Smaich főispán és polgári kapitány azonban február 15-én betiltotta az előkészületeket, mert horvát zászlók kitüzését is követelte s ezt nem voltak hajlandók megtenni a fiumeiek. Erre február 16-án az összes boltokat nemzeti szinű kelmékkel és szalagokkal ékesitették föl. Az erőszakoskodásban határt nem ismerő Smaich horvát pandurjaival el akarta távolíttatni a nemzeti jelvényeket; de erre azzal feleltek a kereskedők, hogy sorra becsukták boltjaikat.

Smaich tehetetlenül dühöngött. Minden tilalma ellenére két nap mulva 83meg kellett látnia a mindent magával ragadó magyar tüntetést. A mint február 18-án megérkezett a távirat, hogy 17-én ő felsége Andrássy elnöklete alatt kinevezte a magyar miniszteriumot, összegyült az egész lakosság, s a mint napokkal előbb megállapították, egyszerre kigombolyodtak az ablakokban a nemzeti zászlók s a Rákóczy-induló hangjai mellett megkezdődött a körmenet, mely a legszebb rendben folyt le.

Másnap, február 19-én a város népszerű polgárai s a hazafias tüntetés vezetői közül négyet elfogtak és bebörtönöztek. Ezek dr. Giacich, Matcovich, Sgardelli és Walluschnig voltak. Hármat már 25-én szabadon bocsátottak, de Matcovichot elszállították Zágrábba. Deák Ferencz egyenesen ő felségéhez fordult s ennek parancsára csakhamar Matcovichot is hazabocsátották.

Végre annyi erőszakoskodás után letünni készült a horvát uralom. Április 11-én Cseh Ede udvari tanácsos neveztetett ki királyi biztosnak Fiuméra és területére. Április 23-án érkezett meg a biztos, a kit a fiumeiek nagy ünnepséggel, magyar zászlóval és fáklyás zenével fogadtak. De örömük egyideig még korai volt. Fiume visszacsatolása helyett még el kellett küldeniök követeiket a zágrábi tartománygyülésre, de megint csak azért tették, hogy azok ott tiltakozzanak. Ezalatt pedig több népgyülést és nemzeti tüntetést rendeztek, sőt hozzájuk csatlakoztak megint a szomszéd helységek is. Kitüzték sorban a magyar nemzeti zászlót, s kitüzték annak daczára, hogy a horvát szolgabirák karhatalommal próbálták leszedetni; kitüzték ott, a hol husz és harmincz év mulva büntetlenül téphették le, mert 1867-ben nem volt elég ereje és elszánt akarata Magyarországnak az egyesítést követelő népszavazatot meghallgatni s végrehajtani. Sőt a fiumei képviselőnek törvényen alapuló meghivása is késett május 25-ig, a mikor Zsedényi interpellácziójára Andrássy Gyula gróf miniszterelnök kijelenthette, hogy a fiumei 84képviselő meghivatott. A királyi meghivólevelet május 28-án olvasták föl a rendkivüli városi közgyülésen, mely azt nagy örömmel fogadta. Junius 3-án már végbement az egyhangú képviselőválasztás és Fiuménak az új alkotmányos korszakban első képviselője Radich Ákos lett.

A koronázási küldöttségbe, melyet junius 11-én a király is fogadott, következőket választotta a város: Kohen Zsigmond, Matcovich Gáspár, dr. Randich Antal, Scarpa Pál és Verneda Ernő, a kikhez még az újonnan megválasztott orsz. képviselő csatlakozott. A koronázási dombhoz a város tornya alól küldtek földet, s ezt a helyet a torony falában emlékkővel jelölték meg, következő felirattal:

Fiume visszacsatolása azonban ennek daczára késett. A kiegyezési tárgyalások, a mint később bebizonyult, nem orvosolták azt a sebet, mely ma is nagyrészt nyitott seb; radikális határozat helyett a horvát küldöttséggel való alkudozástól várták a fiumei kérdés megoldását, noha jól tudták vagy tudhatták azt, hogy az alkudozás által erősséget nyert horvát küldöttség nem fog engedni, Magyarország pedig, mely nem csak a világos fiumei népszavazatra, de a tételes törvényre támaszkodhatott, nem engedhet. A nagy hiba megtörtént. A horvát küldöttség, nem találván magát bevégzett ténynyel szemben, újra meg újra Horvátország kiegészítéseül követelte Fiumét.

A város 1867. október 10-én felírt az országgyűléshez, hogy hajtsa végre az 1807: IV. törvényczikket, Fiuménak közvetlen visszakebelezését. Andrássy Gyula gróf miniszterelnök kijelentette, hogy Fiume bekebelezése csak rövid idő kérdése, hanem ugyanakkor újra két képviselő választására hívta föl a horvát-szlavon tartománygyűlés Fiumét. A város közönsége, hogy esetleg a horvát hivatalnokok olyan képviselőket ne küldjenek, a kik Zágrábban a fiumeiek akarata ellen hozott javaslatokra adják szavukat, élt a meghívóval s megválasztotta Randich Antalt és Gelletich Miklóst, a kik Zágrábba érkeztükkor azonnal szóbeli tiltakozásukat fejezték ki br. Rauch bán előtt, azután 1868. junius 21-én irásbeli tiltakozást adtak be a tartománygyűlés elnökének, melyben óvást emeltek Fiuménak Horvátországhoz való csatolása ellen, hivatkozván arra, hogy Fiume városa és kerülete törvény szerént bár külön álló, de közvetlen kiegészítő részét képezi Magyarországnak s ezt az apostoli király 1867-ben már azzal is szentesítette, hogy Fiumét az 1848-iki törvények alapján felszólította, hogy a pesti országgyűlésre képviselőt küldjön. Kijelentik, hogy: "e nagytekintetű tartománygyűlésnk semminemű végzéseit, igy tehát azokat sem, melyek a szabad fiumei kerület ügyeire és viszonyaira vonatkozhatnának, kötelezőknek el nem ismerhetjük, minthogy Fiume viszonyai és ügyei felett törvényesen megválasztott képviselőnek 85közreműködésével, ki már helyét elfoglalta, csupán a magyar országgyűlés intézkedhetik és határozhat".

A míg a horvát és magyar regnikoláris bizottságok közt ismét megindultak a tárgyalások a kiegyezés czéljából, Fiume városa 1868. julius 3-án újra feliratot intézett a királyhoz, melyben kérte, hogy szabadítsa ki tarthatatlan helyzetéből, annál inkább, mert ezt ő felsége, midőn a fiumei küldöttség Magyarország fővárosában hódolatát bemutatta, kegyes szavakkal nagylelkűen kilátásba helyezte.

A magyar és horvát regnikoláris bizottságok befejezvén tárgyalásaikat, Fiume kivételével létrejött az előleges egyezség. A horvát küldöttség ugyanis határozottan és mereven ragaszkodott ahhoz, hogy az akkor még katonai kormányzat alatt álló határőrvidéken kívül Fiume és kerülete is Horvátország területéhez csatoltassék; a magyar küldöttség ellenben fenntartotta Magyarország jogát. Megoldásra nem juthatván, abban állapodtak meg, hogy Fiume kérdése maradjon függőben.

A magyar-horvát egyezmény javaslatát 1868. szeptember 24-én néhány szavazattal szemben elfogadta a horvát-szlavon tartománygyűlés; szeptember 28-án pedig a magyar országgyűlés tárgyalta. Várady Gábor szólt először a javaslathoz, és Fiume bekebelezését követelvén, következő határozati javaslatot adta be:

Bezerédy László és Deák Ferencz hozzájárultak Várady Gábor határozati javaslatához. Radich Ákos fiumei képviselő pedig hosszabb megokolás kiséretében, mely visszapillantást vet Fiume közjogi történetére, határozati javaslatával arra akarta felszóllíttatni a minisztériumot a képviselőház által, 86hogy: "eszközölje ki ő felségénél, hogy az abszolut hatalom 1850. április 7-én kiadott egyoldalú és így törvénybe ütköző rendeletének felfüggesztésével az 1848. évi augusztus 31-én önhatalmúlag és így törvényellenesen feloszlatott magyar gubernium helyreállításával, Fiume városának és kerületének, mely a már idézett alaptörvény világos szavai szerint Magyarország közvetlen kiegészítő részét képezi, Magyarországba leendő tényleges visszakebelezését annyival inkább haladék nélkül elrendelni méltóztatnék, miután az 1867-iki törvények sem az 1807. sem az 1848. törvényeknek Fiuméra vonatkozó czikkeit meg nem változtatták s meg nem változtathatták".

A képviselőház egyhangúlag Várady Gábor határozati javaslatát fogadta el, a mit Fiume városa megtudván, képviselőtestülete azonnal rendkivűli közgyűlést tartott és táviratilag fejezte ki köszönetét. De már akkor Zágrábból elment a királyhoz a kérvény, melyben a horvát-szlavon tartománygyűlés Fiuménak Horvátországhoz való csatolását kéri.

Annál nagyobb megütközést keltett, hogy a tényleges bekebelezés helyett október 19-én arra szólította föl a miniszterium a várost, hogy a Horvátországgal való barátságos egyezkedés megkisértése végett négy bizalmi férfit küldjön Budapestre. A képviselőtestület teljesítette a kérést, melylyel megint elodázták a bekebelezés végrehajtását s felküldte Giacich Antal, Randich Antal, Scarpa Pál tagokat, Verneda Ernő podestát, a kik Cseh Ede kir. biztossal együtt a magyar és horvát bizalmi férfiakkal október 29-én Andrássy Gyula gróf elnöklete alatt értekezletet tartottak. Az egyezkedés azonban a horvát képviselők előbbi merev követelése miatt kárba veszett fáradság maradt.

A kérdés ezután ismét újabb alkudozás tárgya lett. A Budán november 7-én kelt királyi leirat felszólította a közös, valamint a horvát-szlavon országgyűlést, hogy Fiume kérdésében országgyűlési regnikoláris bizottságot küldjenek ki.

A magyar képviselőház ennek alapján Deák Ferenczet, Horváth Mihályt 87és Csengery Antalt, a főrendiház gr. Majláth Antalt választotta a bizottságba, mely 1869. május 15-én alakult meg s elnökévé gr. Majláth Antalt választotta. Horvátország részéről Fodróczy Sándor, gr. Pejacsevich László, Vukovics István, Zsuvics József, Fiume részéről Adamich Lajos, Giacich Antal, Mayer József és Randich Antal voltak a küldöttségi tagok.

Kilencz ízben tartott sikertelen értekezlet és emlékiratok szerkesztése után 1869. deczember 18-án a horvát küldöttek kiléptek a bizottságból, átadván ultimátumukat, kijelentvén egyébiránt azt a kivánatukat, hogy ha ultimátumukat nem fogadják el, akkor napoltassék el az országos bizottság alkalmas időre, Fiumét pedig igazgassa egyelőre a központi kormány, de Fiume vármegyét azonnal adják át az autonom horvát-szlavon kormánynak.

A magyar és a fiumei küldöttek ellenben megegyezésre jutván, jelentésüket beterjesztették a magyar országgyülésnek. A képviselőház 1870. márczius 15-én tárgyalta a jelentést és meghatalmazta a miniszteriumot, hogy a mig a függő kérdések véglegesen megoldatnak, állítson föl a kormány provizóriumot, a kir. biztosság megszüntetésével nevezzen ki Fiume és kerülete igazgatására kormányzót, Fiume vármegyét pedig adja át a horvát 88autonom kormánynak s végül gondoskodjék a kereskedelmi és tengerészeti ügyek ellátásáról.

A magyar minisztertanács 1870. julius 20-án tárgyalta a provizórium szervezését s következőkben állapodott meg:

1. Az egész magyar-horvát tengerparton a tengerészeti ügyek intézésére és Fiume város és kerületének kormányzására mindenekelőtt egy kormányzó nevezendő ki, a ki az egész magyar-horvát tengermelléken a tengerészeti kormányzatot vezeti s a ki a Fiuméban szervezendő kir. tengerészeti hatóság elnöke lesz. E fontos állásra a minisztertanács ifj. gróf Zichy József orsz. képviselőt hozza javaslatba.

2. A törvénykezési ügyekre nézve egy első és egy fölebbviteli biróság lesz felállítandó, melyektől végvonalban a fölebbezés részint a pesti kir. kuriához, részint a zágrábi hétszemélyes táblához intéztetnék.

3. Vallás- és közoktatás tekintetében Fiume város és kerülete a m. kir. vallás- és közoktatásügyi miniszter és a pesti közös országgyülés alatt fog állani; kivételt képez az a gimnázium, mely Fiuméban eddig horvát és fiumei alapból állott fenn.

4. A kormányzó mellé azon ügyek ellátására, melyek a tengerészeti hatóság körébe nem tartoznak, a következő személyzet fog szükségeltetni: 1 osztálytanácsos, 1 elnöki titkár, 1 titkár és 1 fogalmazó. A szükséges segédszemélyzet és a szolgák létszáma a kormányzó előterjesztésére utólagosan lesz megállapítva.

Az első-folyamodásu és fölebbviteli biróság szervezésére vonatkozó tervezet az ipar- és kereskedelmi és az igazságügyi miniszter urak által fog külön előterjesztetni.

5. A kormányzó járandósága tekintettel arra, hogy a consulok és idegen hatalmak képviselői irányában reprezentálnia kellend, 5000 frt évi fizetésben, ugyanannyi évi pótlékban és szabad lakásban állapíttatik meg. A hivatalnok- és szolgaszemélyzet járandóságai a minisztérium illető rangfokozatának fognak megfelelni.

6. A provizórium szervezéséhez s a rossz karban levő fiumei kormányzói lak átalakításához és fölszereléséhez szükséges 30,000 forintnyi költségnek póthitel által leendő fedezhetése végett az országgyüléstől felhatalmazás lesz kérendő.

A belügyminiszter bizatik meg azzal, hogy ezen megállapodásokat egy ő felségéhez intézendő előterjesztésbe foglalja. A belügyminiszter egyszersmind kérje meg ő felségét, hogy Fiume vármegye a horvát-szlavon autonom kormányzat alá visszabocsáttassék, mely czélból a fölterjesztéshez egy megfelelő kézirati tervezetet is mellékeljen. Megbizatik továbbá a belügyminiszter, hogy Cseh Ede kir. biztos működésének megszüntetése, nyugalmi állományba visszahelyeztetése s kir. biztosi minőségében teljesített buzgalmának elismerése mellett a Szent-István-rend lovagkeresztjével leendő földiszíttetése iránt, valamint ifj. gróf Zichy Józsefnek kormányzóvá leendő kineveztetésére nézve a szükséges előterjesztéseket készítse el.

A minisztertanács ezenkivül szükségesnek tartja, hogy a még Fiuméban elhelyezett, úgynevezett fiumemegyei gyülés a székhelynek a megye területére leendő áthelyezésével Fiuméból eltávolíttassék s igy a kormányzói és megyei hatóságoknak ez egy városban való működéséből okvetlen keletkezendő surlódásoknak idejekorán eleje vétessék.

A minisztertanács határozatai fölterjesztetvén ő felségéhez, végre 1870. julius 28-án megjelent a királyi leirat, mely Fiuméban megszüntette a kir. 89biztosságot és elrendelte a provizóriumot. Ugyanaz nap Bedekovich Kálmán horvát-szlavon miniszterhez intézett leiratában a király elrendelte Fiumevármegyének Horvát-Szlavonország autonom kormányzata alá való visszabocsátását. Julius 29-én megtörtént Cseh Ede fölmentése és ifj. gr Zichy Józsefnek fiumei és magyar-horvát tengerparti kormányzóvá kinevezése.

Fiume kormányzatát, mint provizóriumot, királyi jóváhagyással következőleg szabályozták:

A kormányzó, a kit a király a miniszterium előterjesztésére és a miniszterelnök ellenjegyzése mellett nevez ki, "fiumei és magyar-horvát tengerparti királyi kormányzó" czímet visel, a magyar-horvát tengermelléken a tengerészeti kormányzat vezetője. A kormányzó a magyar miniszterium közvetítője, élén áll Fiume város és kerülete közigazgatásának, ily minőségben vezeti a fiumei községi képviseleti és országgyülési választásokat, jogában áll, sőt különös esetekben kötelessége is a közgyülésben elnökölni.

Fiuméban egy első folyamodásu és egy fölebbviteli biróság állíttatik föl, melyek hatásköre kiterjed tengerészeti ügyekben az egész magyar-horvát tengerpartra, ellenben váltó- és kereskedelmi, valamint polgári és büntető ügyekben csupán Fiuméra. Harmad folyamodásu és legfőbb törvényszék a tengerészeti, a kereskedelmi és váltó ügyekben a pesti m. kir. kuria, a polgári és büntető ügyekben egyelőre a zágrábi hétszemélyes tábla. A m. kir. kuriánál egy horvát és fiumei tag alkalmaztatik mint biró, hasonlóképen egy fiumei tag a horvát-szlavon hétszemélyes táblánál.

A közoktatás a magyar vallás- és közoktatásügyi miniszter hatásköre alá kerül, kivéve a horvát alapból fentartott fiumei horvát gimnáziumot.

A hosszú küzdelemnek legalább megvolt az az eredménye, hogy Fiume, mely a kormánytalan hajóhoz hasonlólag bizonytalanságban hányódott-vetődött a két tusakodó áramlat között, végre közvetlenül a magyar kormány vezetése alá került.

S ettől a pillanattól kezdődik Fiume új élete, óriás arányu gyarapodása.

Hogy a magyar kormány által épített nagy szabásu kikötő, az ezzel kapcsolatban álló forgalmi és kereskedelmi intézkedések minő mértékben tették Fiumét elsőrangu fontosságu és világforgalmi helylyé, azt az illető intézkedéseket tárgyaló fejezetekben adjuk elő.

Zichy József gróf miniszterré neveztetvén ki, utóda Szapáry Géza gróf lett, a ki alatt tovább fejlődött a fiumeiekben a Magyarországhoz való közvetlen tartozás tudata, melyet lépten-nyomon igyekeztek szilárdítani. Mária Terézia rendeletének századik évfordulójakor, 1879-ben, feliratot intéztek az országgyüléshez, melyben kifejezték Fiume hűségének és törhetetlen ragaszkodásának 90érzelmét. Ez eseményt emléktáblába vésették, melyet később a városháza egyik falába illesztettek. Annál inkább eshetett zokon a városnak, hogy az abszolut és horvát kormányzat nyügeiből még mindig nem bontakozhatott ki. Horvátország, miután a Magyarországtól elszakadni akaró tulzóknak egyidőre sikerült terrorizálniok a józanabb elemeket, egyrészről minden alkalmat megragadott Fiume területének vindikálására, másrészről halogatni igyekezett azoknak a közegeknek eltávolítását, melyek Fiume Horvátországhoz való tartozásának látszatát bizonyíthatták.

1881. április 20-án Fiume közönsége ismét feliratot intézett a magyar országgyüléshez, melyben felpanaszolja, hogy a provizórium tizenkettedik évében még mindig létezik Fiumemegye s annak hatósága Fiume falai között székel. Épp oly sértő a városra nézve, hogy a horvát gimnáziumot még mindig tűrni kénytelen a város falai között. Kijelentvén azt, hogy Fiume magyar város, kéri újra az országgyülést, czikkelyezze be külön törvénybe Fiuménak közvetlen Magyarországhoz tartozóságát s utasítsa a kormányt, hogy véglegesen rendezze Fiume kormányzati és törvénykezési viszonyait.

A képviselőház 1881. május 14-én kimondta, hogy Fiuménak Magyarországhoz tartozóságát nem kell újra külön törvényben kimondani, mert azt az 1807: IV. t.-cz., valamint az 1868: XXX. t.-cz. világosan elismeri; de utasította a kormányt oly javaslat kidolgozására, mely a magyar közjog alapján megszüntesse Fiuméban a kivételes és ideiglenes állapotokat.

Mindjárt a fiumei kérvény után a horvát-szlavon országgyülés, a mint az előzményekből előre látni lehetett, fölemelte szavát ellene. Zsivkovics osztályfőnök, a horvát országos kormány képviselője merészen kijelentette, hogy Fiume-vármegye székhelyét és a horvát gimnáziumot a horvát kormány és országgyülés beleegyezése nélkül nem lehet Fiuméból eltávolítani; a fiumei kérdést Horvátország hozzájárulása nélkül nem lehet megoldani. A megyei hatóság és a horvát gimnázium áthelyezése csakugyan a horvát-szlavon országgyülés külön határozatai, illetőleg az általa alkotott törvény alapján csak később következett be.

Ez álláspontot nem támadta meg az akkori magyar kormány, hanem újra fölvette az egyezségi tárgyalásokat, melyek sikertelenségéről eleve meg lehetett győződve. 1882. márczius 24-én a magyar képviselőház ismét 91regnikoláris bizottságot küldött ki, melynek tagjai Éber Nándor, Falk Miksa, Vizsolyi Gusztáv voltak; ezekhez a főrendiház gr. Cziráky Jánost választotta. Horvátország Miskatovics, Mihalovics, Spevec és Vojnics képviselőket választotta küldöttül, Fiume részéről pedig Ciotta János podesta, Thierry Frigyes, dr. Gelletich Miklós és Terci városi képviselők kaptak megbizást.

A regnikoláris bizottság összeülését 1883-ra, a husvéti időre halasztották; de akkor Tisza Kálmán miniszterelnök a hozzá intézett kérdésre kijelentette, hogy a magyar küldöttség a nyári szünet alatt fogja tanulmányozni a kérdést. Mielőtt azonban a tárgyalást megindíthatták volna, közbejött az 1883-iki augusztusi zágrábi zavargás, a magyar czimer meggyalázása, a felbujtott horvát falvak zendülése, melyet katonai erővel kellett elfojtani. Pejacsevich bán lemondott s Ramberg lovassági tábornokot küldték ki királyi biztosul; de már november hóban Khuen-Héderváry gróf lett a bán, a ki nagy erélylyel fogott békéltető küldetéséhez. A heves közjogi harcz, a magyarellenes ellenzék féktelenkedése éppen nem volt volna alkalmas a fiumei kérdés békés tárgyalására. De a fiumeiek felpanaszolt sérelmei közül kettő mégis orvosoltatott idő multával. A horvát megyei hatóságot még 1885-ben, a horvát-szlavon közigazgatás új szervezésekor áttették Ogulinba, az új Modrus-Fiume megye székhelyére. - 1894-ben eldőlt a horvát gimnázium sorsa is, a horvát-szlavon országgyülés az ellenzék heves tiltakozása ellenére elhatározta, hogy Szusákban új gimnáziumi épületet emel s oda helyezi át az intézetet. Ez 1895-ben történt meg.

A horvát túlzók Fiuméban többször megkisérlették, hogy Magyarország ellen tüntetést szervezzenek; de nemcsak Fiume lakosságának zöme, hanem a higgadtabb és a Magyarországgal való jó viszony 92ápolását szükségesnek ismerő horvát elemek is idején elnyomtak minden izgága kisérletet, mint 1891-ben, a király látogatása alkalmával.

I. Ferencz József, ki már többször meglátogatta Fiumét, 1891-ben csak ismételhette azokat a dicsérő szavakat, melyekkel 1875-ben gr. Szápáry Gézának adott válaszában a lakosság hazafias magatartását elismerte. Ez a hazafias érzület Magyarország ezredéves ünnepei alkalmával is kitünt. Fiume méltó részt vett az ünnepben, az országos kiállítás megnyitása napján, a hálaadó istentisztelet alkalmával fellobogózták és kivilágították a várost, a hatóság a Giardino Pubblicoban fényes népünnepet rendezett, a városi képviselőtestület díszgyülése lelkes tüntetés volt Magyarország mellett, valamint a Budapesten egybegyült magyarság is rokonszenves tüntetéssel fogadta Fiume bandériumát, mely 1896. junius 8-én a koronát kisérő díszmenetben Fiume zászlajával hódolt a magyar királynak.

Emlékkővel is megörökítik ezt a nagy eseményt a következő felirattal:

Ugyanez év őszén lemondott a kormányzóságról gróf Batthyány Lajos, a kit a gróf Szapáry Gézát követő gróf Zichy Ágost utódjául 1891-ben neveztek ki, s a ki Fiuméban nagy népszerűségnek örvendett. Tizenkettedik volt a kormányzók sorában, a kik következők voltak: Majláth József (1779-1783), gróf Almássy Pál (1783-1788), gróf Szápáry János Péter (1788-1791), Pászthory Sándor (1791-1801), Klobusitzky József (1801-1809), Ürményi Ferencz (1823-1837), Nemeskéri Kiss Pál (1837-1878), gróf Erdődy János (1848), gróf Zichy József (1870-1872), gróf Szápáry Géza (1872-1883), gróf Zichy Ágost (1883-1892), gróf Batthyány Lajos (1892-1896). Országgyülési képviselőjéül a város 1896. október 31-én az 1896-1901-iki országgyülésre gróf Batthyány Tivadart választotta meg egyhangulag, a ki már a megelőző öt évi cziklusban is egyhangulag megválasztott orsz. képviselője volt Fiuménak.

Ugyanez év végén, mindjárt gróf Batthány Lajos kormányzó lemondása után, mondott le a polgármesterségről Ciottà János, a ki mint polgármester két évtizeden át vezette a város ügyeit, s ezt megelőzőleg is mint a város orsz. képviselője, a regnikoláris bizottságok tagja, hazafias működésével, a város érdekeinek előmozdításával közbecsülést és közszeretetet érdemelt ki.

1897. februárban a képviselőtestület polgármesterré Ciotta helyébe dr. Maylender Mihályt, s a képviselőtestület elnökeivé ismét dr. Gelletich Miklóst és Mohorich Emődöt választotta.