A Quarnero szigetei már korán megismerkedtek a keresztény vallással. 341 körül Ossero, Arbe, Veglia püspöki helyek voltak; mindezek pedig igen közel vannak Fiuméhoz. Az V-ik században püspöke van Zengnek, a VI-ikban Pedenának és Polának.

Tekintve a kereszténység expanziv erejét, mely 496-ban uralkodni kezd a frankok országában; sőt jóval előbb, már a II-ik században felkeresi a messze fekvő Brittaniát; tekintve, hogy éppen a pogány Róma, birodalmának terjedésével és katonáival, akaratlanul a kereszténység hittérítőjévé vált; majdnem hihetetlen, hogy e helyen, a régi mondák klasszikus földjének, Abszirtos véres drámájának szomszédságában (Ossero), körülvéve az emlitett püspöki székhelyek koszorujától, ne létezett volna már az első századok folyamán bármilyen kezdetleges alakban hitközség, ámbár a kereszténység első emlékeit a népvándorlás vihara elseperte.

A zengi püspökség alapitási ideje ugyan ismeretlen; de 410 körül emlitik Lőrincz püspököt (402-417); 451-ben Maximinust.

452-ben Attila egy csapatja erre vetődött és felgyujtotta Zenget. Ezeket követték az avarok, szlávok és ennek következtében, úgy látszik, megszünt Zengben a püspökség, mert Zenget a vegliai püspökök gondozták a XI-ik századig. Legvalószinübb, hogy Kálmán király, ki 1111-ben rendezte a horvát és dalmát részek egyházi tizedeit és investituráit, helyreállította a zengi püspökséget. A jobban körvonalazott püspöki sorrend Mireusszal vagy Mircuszal kezdődik, kit III. Sándor pápa 1169-ben buzdit, hogy legyen hű a spalatói érsekhez, mint elődjei voltak. A miből kiviláglik, hogy a zengi püspökség elnyomatása alatt (az 5. századtól a 12-dikig) sem halt ki a hitélet ezen a vidéken, hanem más püspökség gondozása mellett folytatódott.

Hogy VI. és VII. században e tájon élt a kereszténység, bizonyitja a szlávok megtérésének eseménye; nem hagyhatta ugyanis érintetlenül Fiumét és környékét Karinthia megkeresztelkedése, a horvátok belépése az egyházba és a salonai érsekség alapítása. A hitéletnek a VIII., IX. és X. században való fenmaradása mellett szól az a körülmény is, hogy a történetirók a XI. század küszöbére teszik az albonai és fiumei főesperesség alapitását. Valószinü tehát, hogy már a X. században és előbb is volt itt hitközség, mely számban, jelentőségben gyarapodva az 1000-ik év beteltével főesperesi rangra emelkedett.

95A XII. században a fiumei főesperes joghatósága kiterjed Castua, Veprináz, Lovrana, Bersez helységekre; a XVII. században a Monte Maggiorén túl is; a XVIII. században 16 plébánia fölött állott.

Egy 1499-ből származó okmány a fiumei főesperest emberemlékezet óta egyes püspöki ténykedésekre feljogositottnak mondja; ezen okmányra hivatkozott 1777. julius 12-én Svilokossi főesperes. A fiumei főesperesség ezen ősrégi voltát állitják a friuli kastélyban (1371-ből) és a fiumei városi tanács levéltárában (1438, 1445) levő iratok.

Sladovich tanár a zeng-modrusi püspökökről irt történetében mondja, hogy a jelenlegi fiumei dómtemplom 1100 előtt meg volt; a tornya külön áll, és ez, Kandler szerint, régiségének jele, mert a legeslegelső tornyokat épitették külön a templomoktól; a XI. században már egyesítették a kettőt.

Valószinü, hogy még mielőtt Szent-István feltette volna apostoli koronáját, t. i. az 1000 év előtti századok valamelyikében volt Fiume területén keresztény hitközség, ha mindjárt rövidebb vagy hosszabb időközi megszakitással, vagy más városnév alatt; de ezt teljes bizonyossággal kimutatni nem lehet és nem gondolhatjuk, hogy azon kor hitközsége tökéletesen szervezett egyházi berendezésü lett volna.

Ennyit a keresztény vallás behozataláról; lássuk most a fiumei hivők egyházmegyei beosztását.

A fiumei egyházat alárendeltségi viszonyában majd ide majd oda csatolják. A hagyomány szerint legelőször a pedenai püspökséghez tartozott, mely már a VI. században létezett. Vannak, kik Fiumét egykori püspöki székhelynek tekintik a tarsacticai püspökség czime alatt. Végérvényes itéletet e tekintetben még nem mondott a történelem. Figyelemreméltó ellenvetések megingatják a két okmány tanuskodásán nyugvó tarsacticai (Tersatto) püspökség iránti bizalmat. Állítólag Nagy Károly III. Leó előtt megengedte Paulinus nevü aquilejai patriarchának hogy hatáskörébe fölvegyen 6 püspökséget, azok között a tarsacticait is. Ugyancsak ezen jogot erősitette volna meg III. Otto 996-ban.

Az első okirat kelte: "actum Romae pridie nonas augusti imperii nostri III. indictione I" és ezt 803-ik év aug. 6-ára magyarázzák. Mely állitással szemben megjegyezhető, hogy az év nem lehetett a 803-iki, mert Nagy Károly uralkodásának harmadik éve nem felel meg az I. indictiónak.

96Továbbá Nagy Károly a 803. év augusztus havában nem volt Rómában. Az adományozással kitüntetett Paulinus patriarcha meghalt félévvel előbb: 802. január 11-én.

Másutt tarsacticai püspökségről sohasem tesznek emlitést. Nagy Károly egy izben Tersattóra helyezte át a polai püspökséget; de azután ujra Polába helyezte át.

Kobler szerint a legkisebb jel sincs arra nézve, hogy a Fiumara jobb partján horvát vagy dalmát püspök valaha joghatósággal birt volna.

Kétséges lévén a tarsacticai püspökség fennállása, mivel az első századokban az Albona melletti Arsa folyó volt a határvonal Dalmáczia és Velencze-Isztria között és az előbbi egyházi szempontból a salonai, az utóbbit az aquilejai püspök kormányozta, nem lehetetlen, hogy a régi eredetü vegliai püspökség viselt gondot Fiume területére a IV. és V. században. A VI-ikban Pedenához tartozott és 1028-ban beosztották Polához.

Aquileja érseki majd patriarchai fokra emelkedett és 717-ben megoszlott Aquileja és Grado között. Albona bekebeleztetvén Isztriába, a határvonal nem Arsa, hanem a Fiumara lett és a IX. századtól kezdve Fiume fölött érseki fennhatóságot az aquilejai szék gyakorolt a XVII-ik századig. Az aquilejai patriarcha utolsó joghatósági aktusa 1606-ból van keltezve.

1420 táján a velenczeiek elfoglalták az aquilejai széket, szomszédjaivá váltak az osztrák Isztriának. Különösen 1508-tól fogva surlódások fordultak elő Ausztria és Velencze között; miért is Ausztria nem jó szemmel nézte a polai püspöktől való függést, ki rendszerint velenczei volt.

Politikai okokból szükségessé vált az aquilejai patriarchától elvonni a fiumei területet is; mert Aquilejában szintén velenczei érzelmü emberek kormányoztak. Azon századok prelátusai egyházi joghatóság alá tartozó büntényekben büntető joggal birtak és igy megtörtént, hogy osztrák alattvalók velenczei gályákra itéltettek; emiatt 1593-ban a fiumeiek panaszt emeltek és Polától elválasztásukat kivánták.

Róma nem akart egy ujabb érsekség létesitésébe beleegyezni, inkábba gráczi, később Bécsben székelő pápai követet bizta meg a fennhatósággal.

1607. november 8-án már Selvaggio János, osztrák nuncius jött Fiuméba az egyházi dolgok megvizsgálására.

1751-ben megszünt az aquilejai patriarchátus és helyette két érsekséget teremtettek: egyet Görczben, a másikat Udineban.

Ezzel véget ért az osztrák nuncius fiumei megbizatása és Fiume a görczi érsekségtől függött; kevéssel azután a magyar kormány alatt Kalocsa érseki fennhatósága alá rendelték egész 1851-ig, mikor végre a zágrábi érsekhez került.

Fiuménak Polához való tartozása sokszoros viszálykodások között folyt le.

1390-ben a fiumei főesperes követeket küldött az aquilejai patriarchához a polai püspökkel folytatott perben. Régi időktől fogva a fiumei főesperes vikáriusa volt a polai püspöknek.

97A XVI-ik században ezt vita tárgyává tették. A polai püspök ezt a felhatalmazást, mert bizalmi embert keresett, majd a plébánosnak, majd a fiatalabb kanonoknak adta. A főesperesek ezt a mellőztetést rossz néven vették és a sok panaszkodásnak az lett a vége, hogy Ferdinánd 1596. november 18-án elrendelte, hogy a fiumei papok és klérikusok ne vonassanak többé a polai püspök itélőszéke elé, hanem a fiumei főesperes mondjon felettük itéletet. Feszélyezték a polai püspököt még azzal is, hogy midőn az osztrák részekben egyházi hivatalos látogatását végezte, főherczegi biztost adtak melléje, így pl. 1606-ban a pisinói prépostot. Mindennek daczára előfordult az is, hogy egyesek a polai püspökhöz ragaszkodtak és ügyeiket elébe vitték, mit 1637. és 1659-ben újabb rendeletek szigorúan eltiltottak.

Mikor a polai püspök zsinatot hivott össze, a fiumei káptalan a kormány engedelmével küldötteket menesztett oda; így pl. 1621-ben négy kanonokot küldöttek Polába a május 12-iki zsinatra.

Kivételes volt a bizalom, a mit Carniani Bernát püspök élvezett. Gyakran, majdnem évente volt Fiuméban; de megszünt a jó viszony utódja (Pajello) alatt, ki Fiumét egyszer látogatta meg (1693. január 9-én) és azt a hibát követte el, hogy mód felett bizott Bassi Angelo nevű vikáriusában, ki tapintatlanul járt el úgy az osztrák kormány, mint Fiume hatóságával szemben és mindkettőnek neheztelését magára vonta; minek következtében az egyházi hivatalos látogatásokat az osztrák területen beszüntették.

Pajello utódja Bottari, szent életű ember, a császári kegyet újra kivívta; ekkép helyreállította a jó viszonyt Pola és Fiume között; de mint látszik, ő maga, 35 évi püspöksége alatt legfölebb egyszer járt Fiuméban (1701. jan. 11-én); egyébként a fiumei főesperest bizta meg helyettesítésével, - de mivel 1701-től kezdve a velenczei politika újabb kellemetlenségeket idézett elő s ezeket Bottari nem tudta jóvá tenni: VI. Károly 1719-ben, hivatkozva az előbbi rendeletekre, megtiltotta a velenczei püspökökkel való összeköttetést.

1739. szeptember 10-ről keltezett fejedelmi elhatározás ismét megengedte ugyan a polai püspöknek a hivatalos látogatást, de csak a következő föltételek mellett:

1741-ben a császári helytartóságtól utasítás érkezett, mely megengedte, hogy Fiume város tanácsa a restaurált plébánia- (dóm) templom fölszentelésére meghívhassa a polai püspököt; de csak úgy, ha szigorúan a rendeletekhez tartja magát.

1742. márczius 9-én Balbi püspök Fiuméba érkezett és a kapuczinusokhoz szállott. A nép rajongással fogadta főpásztorát, mert már közel negyven év óta nem látott püspököt. Balbi a nagyheti szertartásokat elvégezte, a husvétot Fiuméban ülte meg; három napon át bérmált; fölszentelte a társas káptalan restaurált templomát és május 6-án a Szent-Vidről nevezett jezsuita-templomot.

Balbi még csak 1754-ben látogatta meg Fiumét; többször aligha járt itt, az osztrák részről tanusított bizalmatlanság miatt.

981772-ben Pola püspöke Polesini Ferencz volt. Ebben az időben meg akarták változtatni az egyházmegyei alárendeltségeket, olyformán hogy a polai püspökség osztrák részei mennének át a trieszti egyházmegyébe és viszont a triesztinek olasz pontjai a polaiba; de a velenczei köztársaság nem hajlott erre és közvetítő ajánlatkép előterjeszté, hogy az illető püspökök adjanak inkább vikáriusaiknak nagyobb hatáskört, de az egyházmegyei beosztás maradjon meg. Ezt az utóbbi módot fogadták el; minek alapján a trieszti püspök 1775. október 18-án Agapito Jeromost bizta meg a helynökséggel egyházmegyéjének olasz részében, megengedve neki, hogy évente hivatalosan látogassa meg a templomokat s plébániákat; tárgyalja és döntse el a pereket, állíthasson ki ajánló leveleket, vezesse a növendékpapok vizsgáit, kik a szent rendek fölvételére készülnek, a püspöknek fenntartott esetekben föloldozást adhasson, - megáldja az imaházakat és szent öltözeteket. Ugyanilyen engedményeket nyujtott 1776-ban a polai püspök Fiume főesperesének, kiterjesztve ennek hatalmát Fiumén kivül még 15-16 plébániára. A fiumei föesperes itéletei, mint elsőfokú törvényes biróság itéletei a bécsi apostoli nunciaturához voltak felebbezhetők. A főesperest a püspök nevezte ki, - de investitura végett a császári kormányhoz fordult. 1784-ben hatásköre Fiume városra és területére szoríttatott; a Monte Maggioren innen és túl lévő plébániák a trieszti püspökhöz csatoltattak. A trieszti püspök már egy évtizeddel azelőtt meg akarta szerezni ezeket a részeket Fiuméval együtt, mint az a császári helytartóság 1772. január 19-iki iratából kitünik.

1787-ben Fiume elszakadt Polától, a zengi püspök alattvalója lett, s nemsokára a polai püspöki szék is megszünt. Bizonyos arbei Juras János volt az utolsó püspök, ki 1802. szeptember 19-én halt meg.

II. József 1789-ben úgy intézkedett, hogy - mintegy kárpótlásképen az elvesztett 15-16 plébániáért, - a fiumei főesperes Vinodolra is kiterjeszthesse ebbeli tekintélyét és ha a megyés püspöknek tetszik, Fiume legyen püspöki vikáriusság az egész modrusi egyházmegyében. De II. Józsefnek ez örök időkre adott rendelkezése nem sokáig tartott. 1810-ben Marmont franczia 99marsall, a franczia Illyricum kormányzója, Jesich püspök kivánsága szerint a modrusi főesperességet elkülönítette a fiumeitől.

A fiumei főesperességnek több plébániára vonatkozó fensőbbsége egyébiránt nem 1776-ból ered, hanem jelentékenyen régibb keletű; mert már 1740-ben jelentette a fiumei főesperes, hogy több plébánia fölött áll és mintegy 30,000 lélek tartozik joghatósága alá.

Fentebb említettük, hogy egy 1499-ből származó okmány a fiumei főesperest emberemlékezet óta egyes püspöki ténykedésekre feljogosítottnak nyilvánította és már a XII. században Castuától Bersezig ő rendelkezett.

Összegezve a mondottakat: Fiume egyházmegyei beosztás szempontjából ezen sorrendet követte: első püspöki helye ismeretlen; a második: Pedena; a harmadik: Pola; a negyedik vagyis jelenlegi: Zeng. Érseki fenhatósága volt: 1. Aquileja, 2. Görz, 3. Kalocsa, 4. Zágráb.

Fiume egyházi életében fontos szerepet töltött be a helybeli káptalan.

A társas káptalan létezése ősrégi, keletkezési idejét nem tudják. Az 1340. évből vannak számadásokról szóló adatok. Duinoi Erzsébet, a ki Fiuméban halt meg 1405-ben, e társas káptalannak adta a veprinázi Szüz Mária-kápolnát a hozzá tartozó ingatlanokkal.

1554-ben I. Ferdinánd megerősíti a társas káptalannak régi időktől élvezett kiváltságait. 1740-ből keltezett iratban az Ágostonrendiek elismerik, hogy a társas káptalan 5 század (tehát a XII. század) óta fennáll. Érdekes 1777-ben a fiumei főesperes nyilatkozata, mely szerint itt tulajdonkép a tersattói (Tarsactica) püspök székesegyházi káptalana volt és akkor lett társas káptalanná, mikor a püspökség megszünt, mely állítás a "tarsacticai" püspökség létezését vitatók javára szólna.

Megjegyzendő azonban, hogy Isztriában is voltak ilyen társas káptalanok, anélkül, hogy püspöki székhelyek lettek volna; továbbá némelyek szerint Nagy Károly idejében a polai püspökség ide át volt helyezve, ennek lehetett a mostani társas káptalan székesegyházi káptalana.

A káptalanban egykor 10 vagy 12 kanonok volt. 1596-ban egy jegyzőkönyv sürgeti a káptalant, hogy töltse be a szabályszerű 12 helyet; de 1827-ből egy másik jegyzőkönyv hivatkozik Duinoi Erzsébet végrendeletére, melyben csak 10 kanonokról van említés téve. Duinoi Erzsébet idejében kevesebb volt, később szaporodott a kanonoki székek száma, mi folytonos ingadozást mutat. 1296 táján 10 kanonok volt, 1544-ben 9, 1554-ben 10, a XVII. és XVIII. századon át 8, 1818-ban már csak 6, 1847-től 1870-ig 5, ma pedig csak kettő.

A plébánost a kanonokok közül mindig a városi tanács választotta; megerősítés végett azonban fölterjesztették a püspökhöz. Az új kanonokot pedig a dóm sekrestyéjében összegyült kanonokok választják és a választást a püspök elé terjesztik.

A káptalannak ezt a jogát bizonyítják a XV. és XVII. század okiratai; pl. a városi tanács mindig elismerte, csupán egyes kevésbbé fontos észrevételeket tett; Bottari megyés püspök 1729-ben, régi okiratok alapján fennállónak 100jelentette ki a fiumei káptalan választási jogát, kikötve a püspöki megerősítés szükségét. A főesperes és plébános állapította meg a jelöltet; ha ők ketten megegyeztek, a többieknek csatlakozniuk kellett; de ha nem egyeztek meg, titkos szavazásban a szótöbbség döntött.

1658-ban Pola püspöki vikáriusa Fiuméban járt és a társas káptalannak az ,,Insigne" czimet engedélyezte.

1663. julius 27-én Franossini püspök az egyházi látogatás alkalmával sürgette a latin szertartást; azonban megengedte, hogy a szent leczke és az evangelium illir nyelven énekeltessenek.

Egy negyedszázad mulva Corniani püspök (1688) a társas káptalan tagjait a polai székhely díszjeleivel tüntette ki. A XVII. század végén Fiumében 25 pap volt, nem számítva ide a kanonokokat és szerzetesrendeket. II. József eltörölte a káptalant és a várost kettős plébániára (dóm és kapuczinusok temploma) osztotta fel; ekkor a kapuczinusok a stolán kivül 1100 forintot kaptak évente az állampénztárból. II. József halálával visszatértek az előbbi állapothoz és a káptalan 1790-ben újra megkezdte működését. 101De két évtized sem forgott le még, midőn választási jogukat elvesztették. A legutolsó autonom választás 1797-ben történt, 1811-ben Illyricum franczia kormányzója már úgy nevezte ki Livakot kanonoknak.

A folyó század elején a kanonokok I. Ferencz kegyelméből arany keresztet kaptak, mely egyik oldalán szent Videt ábrázolta; a másik oldalán a fejedelmi kegyet említi.

Minthogy a jövedelem csökkent, a megélhetés ellenben drágult, a kanonoki stallumok is üresek maradtak, olyannyira, hogy 1828-ban Livak volt kanonok, főesperes és plébános is egyszersmind; szintúgy utódja (1838-ban) Cimiotti Antal.

A kanonokokat hajdan presbitereknek hívták Fiaméban, csak a XIV. századtól fogva találkozunk a kanonok elnevezéssel.

A káptalan tagjai nagy részének nevét ismerjük; 1811-től 1896-ig következők voltak kanonokok:

Jellemző, hogy 1456-ban a városi tanács azt kivánta a káptalantól, hogy ne válaszszon kanonoknak olyat, a ki nem tud latinul; azon időben a káptalan a glagolit nyelvet használta. Hasonló értelemben rendelkezett 1593-ban a polai püspök, eltiltotta a glagolit liturgiát és helyébe a latint irta elő. A városi tanács 1716-ban a kanonokoknak tanácsosi rangot adott. Érdekes, hogy csak 1786-ban szüntették meg a harangozást vihar alkalmával, akkor is azért, mert többször beleütött a villám a toronyba.

A plébánia egységes voltát két izben szakították meg; II. József, midőn a város nyugati részét a kapuczinusokra bizta, mely felosztás 1807-ig tartott; és Drenova különválása által, 1837-től a mai napig.

A káptalan ingatlanai voltak:

102Ily körülmények között szükségessé vált az újjászervezés. A magyar vallásalapból óhajtották a káptalant anyagilag megerősíteni, felemlítve, hogy a mult század utolsó éveiben a vallásalapba tették át az Ágostonrendiek javait. De e kérelem akadályokba ütközött, mert a vallásalap egyéb czélokra van rendelve.

1838-ban Kiss Pál kormányzó alatt bizottság foglalkozott e dologgal. Megnehezítette az ügy lebonyolítását az is, hogy a káptalannak évi jövödelmét nem birták biztosan megállapítani: egyesek 4000 frtra becsülték, mások ellenben 2300 frton felül nem haladtak; most ha még a kanonokok számát emelik, jelentékenyen nőtt volna az az évi összeg is, melyet a káptalan segélyezése végett évente a vallásalaptól vártak.

A fiumeiek azonban ki akarták bővíteni a káptalant, s a 40-es években többször tettek ez ügyben lépéseket. A m. kir. helytartóság 1844-ben közölte a királyi elhatározást, mely szerint 3 kanonoki és 2 vikáriusi állás volt kilátásba helyezve; a városi tanács újra folyamodott 5 kanonoki stallumért, megigérte, hogy a város pénztárából is nyujt e czélra évi 400-500 frtot. Később azonban mégis apasztani kellett számukat.

A káptalan temploma Nagyboldogasszonyról (Assumpta) van elnevezve. Valószinüleg a XI. század előtt fennállott, azóta gyökeres újításokon ment keresztül. 1200-ban, továbbá 1377-ben, nemkülönben a XV., XVII. és XVIII. században alapos javításokat eszközöltek rajta.

1716-ban például az Orlando család a szentélyre 60,000 frtot költött. A szentségtartó 1489-ből való, özvegy Despot, szül. Frangepani Borbála grófnő ajándéka.

Hajdan a templom alatt kriptákat ástak és a templom háta mögött temető húzódott; 1782-ben eltiltották a templom közelében vagy alatta a temetkezést. I. Lipót közbelépésével elérték azt, hogy VII. Sándor pápa Callixtus katakombájából Szent Marcziánus csontjait küldte ide, 1732-ben.

1444-ben a tanács elhatározta a dómba a latin szertartás behozatalát.

1593-ban ismét visszatért e kérdés és akkor a püspök sürgette a latin nyelv használatát. 1597-ben a nagybőjtre egy szláv szónokot hívtak meg, 1605-ben olaszul tartották a nagybőjti beszédeket.

A latin nyelvre vonatkozólag 1611-ben és 1663-ban is intézkedtek a megyés püspökök; csupán azt engedélyezték, hogy a leczke és evangelium szláv nyelven énekeltessék. 1704-ben beütött a villám és agyonsujtott 2 klerikust, kik a zivatar alatt harangoztak. Gyakori földrengések nyugtalanították a várost 1751-ben, ezért a tanács szokásba hozta nerei Szent Fülöp körmenetét.

A templom tőkéje 1801-ben 6316 frtra, 1840-ben 8249 frtra emelkedett. A legrégibb keresztelési anyakönyv 1594-ből való.