A magyar-horvát tengerpart, mely tengerészeti ügyekben közvetlenül a fiumei magyar királyi tengerészeti hatóság alá tartozik, közigazgatási tekintetben azonban Horvát-Szlavonország autonom hatóságai alá van rendelve, Fiumétól, a Fiumara torkolatától délkeletnek Dalmáczia határáig a Sz.-Magdolna öbölig (Carlopagotól 20 kmternyire) terjed, az É. szélesség 45° 19' és 44° 21' közt. Nyugotra Veglia, Arbe és Pago szigetektől a Morlák-csatorna választja el, (Canale della Morlacca), mely a fiumei öböllel a szűk Canale Maltempoval jut összeköttetésbe. Légvonalban körülbelül 125 kilométer a partvonal hosszúsága; de a part szaggatottsága következtében alakult öblösödések nagy száma 190 kilométerre nyújtja meg e vonal hoszszúságát. Nagyobb öböl csak egy van az egész vonalon, nevezetesen a 4 1/2 kilométer hosszú s átlag 1 kilométer széles Buccari-öböl. A többi mind jelentéktelen terjedelmű, de közülök nem egy sziklavájatba ékelve, fjordszerű képével festői hatást kelt. A buccariin kivül még tiz öbölben nagyobb hajók befogadására alkalmas kikötő épült; a legtöbbje vihar esetén ideig-óráig menedéket nyujthat az apróbb hajóknak, némelyek állandó révhelyéül szolgálnak a szigetekre átkelő sajkáknak.

Több mint kétszáz kisebb-nagyobb öböl csipkézi a partvonalat, tehát majdnem két öböl jut minden kilométer hosszúságra. A Buccari-öblön kivül érdemesebbek a megemlítésre Fiumétól délkeletnek haladva: a martinschizzai (kikötő), zurkovoi, szercsiczai, portorei (kikötő), havliscei, czirkveniczai (kikötő), szelczei (kikötő), novii (kikötő), zernovniczai, zengi (kikötő), a szentgyörgyi (kikötő), a Valle Molini, dumbokai, kladai, grbacskai, starigradi, drudicsi, a stiniczai nagy öböl (kikötő), jablanáczi (kikötő), burnacsai, a vranjaki nagy 329öböl (Vranjak Veli), a ruzsiczi, priznai, carlopagi (kikötő); de ezek is mind kis terjedelmüek.

Az öblöknek s általában a part mentének vízmélysége nagyon különböző. A sziklapadok és a Karszt számos vájatain meg szakadékain lehordott törmelék és homok zátonyai minduntalan zavarják egyenletességét. A martinschizzai öbölben 5-8, a zurkovoi előtt 19 méter, a kostrenai parton 21, az urinji foknál 28, a szercsiczai foknál 38 méter; a Buccari-öbölben 20-32, a Canale Maltempoban mindjárt a part mentén 40-60 méter, az Ertak-foknál, a Maltempo kijáratánál 14 m., s így tovább változik 7-21 méter közt Czirkveniczáig, a hol egy hosszú homokzátony 1-2 méternyire csökkenti a partmenti víz mélységét. Innen fokozatosan 5-8 méterre mélyedve halad Szelczéig, melyen alul hirtelen esik egész 38-40 méterig. Minduntalan változik a mélység Novin alul 12-25-44-21-19-49-30-15-23 méter közt. Szt.-Györgytől (É. sz. 44° 56') a hol a parthoz közel még 32 métert mutat a mérőfonál, a czrnikai öbölig (É. szél. 44° 53') csak 7-15 méterig terjed; de nyomban 51 méterre sülyed a czrnikai öblön túl, sőt 57-59 métert is találunk Czrnika helységgel szemben a meredek partfal alatt. Váltakozó, de 10-nél nagyobb, egész 40 méterig sülyedő mélységet találunk tovább is, csak Czesaricza és Carlopago közt (É. sz. 44° 34'-32') közt csökken megint 9-8-1 méterre.

Az egész partvonalat a Liburni-Karszt és a Velebit meredek mészsziklafalai szegik be, melyeket csak kevés helyen szakít meg egy-egy záporpatak rövid völgyecskéje. Nagyobb harántvölgyeknek, melyek a tengerre torkolnak, a Recsina völgyén alul egyáltalában hijával van tengerpartunk. Nevezetesebb völgyek: a parttal párvonalas hosszanti Draga-völgy, a Recsina és Buccari közt, a Vinodol, mely Portorén alul kezdődve, Noviig vonul, erdőcskéivel, kertjeivel, ültetvényeivel valóságos oázis a Karszt sziklasivatagában. Az ellentétek bizarr hatása által szemkápráztató látvány, de nemsokára fárasztó és szinte elszomorító a fehér, szürke, néhol a vasoxidtól pirókos szirtfalak vakító kopársága a tündöklő kékségű tengerár fölött. A parton itt-ott egyes tonnárák, a hegyfokok fölött egy-egy tengeri madár fészkeként néhány vöröstetejű fehér házból álló kis helységek elevenítik 330meg a sziklák élettelenségét; apródad falvak, melyekben sanyarú életet él a kőhöz ragadt nép, a sziklatörmeléken, cziklopszfalakkal körülkerített szegény kertjében pár szál szőllőveszszőt, fügét vagy olajfát védve a tenyészetet romboló bóra elől.

A hegyoldal lejtője még legszelidebb és legváltozatosabb a Fiumetól Noviig terjedő szakaszon. Zengtől fogva egész Carlopagoig, illetőleg a magyar határig már majdnem szakadatlan, száz méter középmagasságú, de kétszáz méterre is felnyuló, meredek sziklafalat képez. E hatalmas falvonal tekintete annal nagyobbszerű, mert fölötte, mintegy párkányos ormon gyors emelkedéssel tornyosulnak a tengerparttól csak 9-12 kilométernyi távolban tehát úgyszólván szemünk előtt a Zengi-hegység 1400 métert meghaladó, Lukovótól kezdve a Velebit-hegység 1700 méterig érő magaslatai, csak 7 kilométernyire a parttól az 1385 m. magas Markov Kuk, alig 9 kilométerre az 1653 m. magas Pljesivica, a Zavizanska kosa (1645 m.), mintegy 11 kilométernyire a Mali Rainacz 1699, a Veliki Rainacz 1667, a Kuk 1650 méter magasságban; csak 6 kilométernyire az 1638 méteres Ruzsanszki vrh és az 1612 méteres Alancsics, úgy hogy kilométerenkint majd 300 méterrel emelkedik a földség magassága; nem fokozatos lejtősödéssel, hanem a hullámos fensíkokból merész feltornyosodással.

A dolináktól össze-vissza horpasztott, szakadékoktól hasogatott hegység, melyre oly kevés és nehéz ösvény vezet, elég biztos menedéket nyujtott a törököktől fenyegetett lakosságnak, de elősegítette a világhoz oly nehezen férő lakosság elvadulását is, a mi a XVI. és XVII. században a rettegett uszkók kalózok rablókalandjaiban nyilvánult. A tengerpart helyzete, a szűk csatorna, melyet a szigetek meglehetősen elrekesztenek a nagy tengertől, a kikötőkre kevéssé alkalmas szirtes part, melynek hozzáférhetőségét időszakonkint a régi kor nehezen irányítható vitorlásaira nézve lehetetlenné tette majd a bora, majd a scirocco, elég zavartalan, független életmódot biztosított a kalózoknak.

A természet által lépten-nyomon küzdésre és ellenállásra kényszerített 331tengerparti horvát lakosság különben harczias nép volt mindig. A Frangepánok alatt, mint magyar alattvaló, gyakran küzdött együtt a magyarral. A tengerpart lakosságának története századokon át együtt is jár a magyar nemzet történetével. A magyarok elleni gyülölet nem is kapott itt addig lábra, a míg mesterségesen be nem oltották, a minek legjobb tanusága az, hogy az 1848-iki emlék és a mesterséges hangulatkeltés daczára az új alkotmányos korszak első napjaiban több tengerparti helység magyar lobogó kitűzésével ünnepelte a magyar szabadság ujravirradását. A legujabb időben elhintett magyargyűlölő hangulat azonban remélhetőleg lassan-lassan gyöngülni és enyészni fog, a mint a nép tapasztalni fogja, hogy a magyar korona uralma alatt szabadon fejlesztheti kulturáját. Jelenleg azonban a magyarok iránti rokonszenvnek nagyrészt épp úgy romjait találjuk a magyar királyságnak eme területén, a Frangepánok és Zrinyiek ősi fészkében, mint romjait a történeti eseményeket és a régi kulturát elénk varázsló épületeknek.

Frangepán Bertalan, a Frangepánok magyar ágának őse már 1193-ban kapta III. Bélától Modrus vármegyét, a tengerpart vidékének nagy részét adományul. Magtalanul halván el, 1209-ben testvérének fia, Jerindo kapta Modrust II. Endrétől, később, 1223-ban a Vinodolt is. A Frangepánok meg is hálálták ez adományt; IV. Bélát ők vitték Veglia szigetére az üldöző tatárok elől s 1246-ban ők segítették győzelemre Frigyes osztrák herczeg ellenében, miért Frangepán Frigyes és Bertalan kiváltságaik megerősítése mellett 1260-ban Zenget is adományul kapták tőle. A tengermellék művelődése nagyon sokat köszönhet a Frangepánoknak, a kiknek emléke majd minden nevezetesebb helységben feltünik előttünk. Frangepán-birtok volt Tersatto, Portoré, Novi, Czirkvenicza, Zeng. A Frangepánok birtoka révén kerültek a szigetek is a magyar koronához, melyek azonban Velencze uralma alá jutván, Velencze eleste után Magyarország történeti jogának semmibevételével egyszerűen Ausztriához csatoltattak.

1671-ben az utolsó Frangepán, Ferencz Kristóf a Wesselényi-féle összeesküvésben való részvétel miatt a bakó pallosa alatt elvérezvén, vele kihalt a tersattói ág, de kihalt az a hatalmas törzs is, mely a magyarokkal való testvéri és bajtársi érzést bölcs lélekkel és hatalmas karokkal fenntartotta. A Vindolt és a többi Frangepán birtokot elkobozták, idegen kézre adták. A 332Zengen alul eső területet meg teljesen ki is szakította az osztrák kormány a magyar királyság területéből, a nélkül hogy a vérveszteségtől alélt magyar nemzet ezt rneggátolhatta volna. De csak nem is tiltakozott ellene, sőt a magyar törvényhozás szívesen fogadta a török elleni védekezés okadatolásával felállított katonai határőrvidéket. A határtőrvidéket már 1577-ben Károly főherczeg, Stiria és Karinthia parancsnoka kezdte szervezni a XVI. század elején beköltözött uszkókkal és a horvát törzslakosokkal; a karlovitzi béke után 1699-ben végleges szervezést nyert, határait azonban csak 1734-ben állapította meg a III. Károly által kiküldött biztos, Hildburgshausen herceg, amikor a határőrség uj belső szervezeti szabályzatot is kapott. A végleges határrendezés 1746-ban az említett biztos által történt. (Fr. J. Fras: Topographie der Karlstädter Militärgrenze. Zágráb, 1835.) E szerint a magyar birodalomtól elszakítva, az egyenesen Bécstől függő katonai kormányzat alá kerültek a tengerparton Zeng (csak 1777-ben, mikor cserében a magyar szabad királyi várossá tett Károlyvárosért kebelezték a határőrvidékbe, de szabad kikötővé tették); Szt. György (San-Giorgio), Lukovo, Klada (Dolnja-Klada), Starigrad, Jablanacz, Prizna, Czezaricza, Carlopago. A katonai határőrvidék csak 1881-ben szünt meg, midőn a határőrvidéket az Adriai-tengertől a Száva torkolatáig Horvát-Szlavonországok területébe kebelezték. Az tagadhatatlan, hogy a katonai kormányzat legalább a tengerparttal szomszédos zord hegyvidékre áldásos volt; a hosszu portyázó és rablóhadjáratok alatt elvadult népet rendhez és fegyelemhez szoktatta, kulturáját népiskolák, de felsőbb fokú tanintézetek, plébániák alapítása által is úgyszólván újjáteremtette; jó szekérutakat vágott a járhatatlan szurdékok ösvényei helyén, melyeken azelőtt csak teherhordó állotok közlekedhettek, megnyitotta ezzel a belső hegyvidék előtt a tengert, s amennyire ennek a köves országnak ereje engedte, föllendítette a kereskedést.

Horvát-Szlavonország uj területi beosztása szerint a tengerpart a Zeng fölött levő régi határőrvidéki határpontig Modrus-Fiume megyéhez, Zengtől a dalmát határig Lika-Krbava megyéhez tartozik.

A Fiumara balpartján, a Tersatto-hegy és a tengerpart közt terül el Szusák horvát várus, a hová Fiuméból vashíd vezet át. Tersattóval egy 333politikai községet képez; a horvát hivatalos helységnévtárban Trsat na Sušaku néven szerepel. Községi kötelékébe tartozik még Podvezsicza, Draga a Draga-völgyben; Kostrena Sv.-Lucija és Barbara a kostrenai parton. Tersattoból mint anyaközségből fejlődött; ma azonban Szusák a fiumei kikötő hatása és a helyszűke miatt ideköltöző fiumeiek által tekintélyes külsejű várossá nőtt. A várost több új utcza vágja át, melyek közt a fő-utcza modern háromemeletes házaival meglepő haladás benyomását kelti. A Fiumara partját hasonló díszes házsor szegi be, melynek élén, a hídfőnél Baccich Henrik szusáki polgármester háza emelkedik. A városka épületei közt kiválik az 1895-ben épült horvát gimnázium, mely a Tersatto oldalában, a város házai fölött domináló magasságban áll. Több uj fiumei ipartelep az alkalmas telek hiánya miatt kénytelen volt szintén Szusákon helyet keresni.

Ezek közé tartozik a Barcich- és Simonich-féle bőrgyár, melyről már Fiume iparánál szóltunk; a Pfau és társa cognacgyára, mely czég tulajdonosai a cs. és kir. udvari destilleuri czimet nyerték. A gyártelep a tenger közelében 334nagy területen fekszik és számos épületből áll. E czég gyártja az Európa szerte ismertes Quarneró-brandit mint különlegességet. Számos kiállitáson elsőrendü kitüntetést nyert és Európa majdnem minden nagy városában van fióküzlete. Az 1874-iki fiumei dalárünnep alkalmával e czég gyárának egyik nagy helyiségében több száz dalárt vendégelt meg, mely alkalommal József főherczeg és gróf Batthyány Lajos kormányzó is megtekintették a gyárat. 1895 április havában Dániel Ernő keresk. miniszter látogatta meg a czég telepét. A czég gyártmányait az udvarhoz is szállitja. A nagy kiterjedésü gyártelep mintaszerüen van berendezve, a munkásoknak és munkásnőknek egész tömegét foglalkoztatja.

A Fiumara hídjának szusaki fejétől vonul a Recsina völgyének a Lujza-út, ugyancsak a hídfőtől balra, a Lujza-út szomszédságában kezdődik az a lépcsős út, melyen a tersattoi búcsujáró templomhoz és a várba juthatunk.

Négy-négy lépcsős szakaszokban haladunk fölfelé összesen mintegy 500 lépcsőn. A feljárat oldalán, a kertek sövényének lombjaitól beárnyékolva, kis oltárok állanak a Szűz-Mária képével; előtte többnyire az örök lámpa. A mint fölebb és fölebb haladunk a lépcsőkön, megnyílik előttünk a legremekebb tájképek egyike: balkézről a Recsina völgye vakító sziklafalaival, a tersattoi várdomb, árván lézengő egyes tölgyfáival, terrasszos kertjeivel, melyek alatt fehér kígyóként kanyarog a Lujza-út, elhaladva a papírgyár mellett, melynek feltornyosuló épületei visszatükröződnek a Recsina sötét vizében. Jobbról fokról fokra kibontakozik a tenger a gyéren álló fák között; míg fölérve arra a pontra, a hol a Szusákról fölkanyarodó kocsiút szeli a lépcsőjáratot, az egész fiumei öböl kitárul szemünk előtt, Veglia szigettől Chersoig és az isztriai fokig; látjuk Abbázia nyaralóit s mintegy lábunk alatt Fiume városát és a kikötőket. Valamint magát Fiume városát legszebben a Kálvária-hegyről láthatjuk, a kikötők a Tersatto derekáról nézve nyujtanak legvilágosabb képet a teljes áttekintést kivánó szemlélőnek.

A hegy tetején áll a tersattoi híres kegyhely, Szűz Máriának, a tengerészek védőanyjának (Madonna del Mare) temploma. A kéthajós templom építési modora régi eredetre mutat, de alakja bizonyára változott az idők folyamán eszközölt javítások alatt, még pedig nem formai előnyére. A legenda szerint ugyanazon a helyen épült ez a templom, a hol valaha rövid ideig Szűz Mária názáreti háza állott. E legenda varázsa hívja a Madonna oltárához az útnak induló vagy a visszatért tengerészeket és itthon várakozó családtagjaikat.

A veszedelemből megmenekült hajók kapitányai fogadalmi képpel rójják le csodálatos megszabadulásokért hálájukat. E fogadalmi képek, melyek rendesen a hullámokkal küzdő hajók másai, seregestül függnek már a templom falain, s érdekes, bár művészetileg nagyobbára értéktelen gyűjteményt képeznek. A romlással fenyegetett hajók között már egy magyar gőzös, az Adriának "Rákóczi" hajója is ott függ a fogadalmi képek sorában, 335annak emlékére, hogy néhány évvel ezelőtt az angol vizeken csodálatos módon menekült a végromlással fenyegető veszedelemtől.

Szűz Mária názáreti házát a legenda szerint 1291. május 20-án éjjel ide hozták az angyalok a szaraczénok elöl. Több mint három évig állott itt a ház, midőn 1294. deczember 10-én éjjel nagy világosság támadt s az angyalok hirtelen átvitték a házat a tengeren Lorettoba, hol ma is kegyeletes tisztelet tárgya. A tersattoiaknak igen nagy szomoruságot okozott a házikó eltünése, miért is II. Orbán pápa a Tersattoban akkor már letelepedett ferenczrendi barátoknak egy Mária-képet ajándékozott, melyet a hagyomány szerint Lukács evangelista festett volna. Ez az a Mária-kép, melynek hajlékául később a Frangepánok a mai templomot építették. 1709-ben a pápa két aranykoronával ajándékozta meg a templomot, melyek egyike a szűz anya, a másik a kis Jézus fején van.

A templomban a Frangepán-család tersattoi ágának több tagja van eltemetve. A Frangepánok ősi birtokosai voltak Tersattonak, melynek tulajdonában IV. Béla is megerősítette őket; de a tersattoi ágat az 1471-ben meghalt Frangepán Bertalantól származtatják. Kihalt a Bécsujhelyen kivégzett Ferencz Kristófban.

A Frangepánok vára nem messze a templomtól, a Recsina völgyre néző fokon épült; egyes ép részei, körfalai, bástyái, a míg festőileg koronázzák a tengerre néző ormot, érdekes látni valót nyujtanak a történeti emlékek kedvelőinek és a turistáknak. Ferencz Kristóf halálakor, konfiskálás utján Tersatto visszaszállt a koronára, s nemsokára ez is osztrák kézre jutott, mint sok más magyar birtok, melynek tulajdonosai elestek, kivégeztettek, vagy kénytelenek voltak idegen földre bujdosni. A vár jelenleg a Nugent grófoké. Érdekes az udvara, szöglettornyaival és kerektornyával, mely merészen áll őrt a szakadék fölött, benne csinos kis muzeum, melynek gyűjteményei közt értékesek az etruszk domborművek és a római szobrok; érdekes továbbá a vártemplom, a Nugent-család mauzoleuma, az udvaron I. Napoleon egy diadaloszlopa, tetején a franczia sassal, mely a marengoi győzelem diadaloszlopa volt s a Nugentek tulajdonába került. Mutatják a régi várbörtönöket is, melyekben a fiumeiekkel többször újjat húzott tersattoi kapitányok őrizték foglyaikat, s melyről, mint általában a régi várakról, azt tartják, hogy földalatti úton a Recsina völgyével közlekedett.

A község házai a vár és a templom körül félkörben állanak, egymástól olajfás és szőllős kertektől elválasztva. A hegy keleti oldalán húzódik a 336szép zöld, termékeny Draga-völgy, melyet a vasútvonal vág hosszában, hogy azután a tersattoi hegyet megkerűlve, Szusákon át Fiuméba érjen. A vasút vonalának két oldalán húzódik Draga helység egyetlen hosszú házsora. Lakosai élénk összeköttetésben vannak Fiuméval, itt értékesítik kertjük terményeit, maguk és családtagjaik a fiumei kikötőben és a gyárakban találnak állandó foglalkozást.

A tengerpart mentén, Szusák községi kötelékében találjuk a kis Martinschizzát, a hasonló nevű öböl mellett, egy forráspataktól öntözött szakadék fölött. Közvetlenűl az öböl fejénél van a veszteglő-intézet, melynek berendezéséről a Fiume egészségügyét ismertető fejezet szólt. A külvilágtól a természet által elzárt csöndes völgyszakadék alkalmas mélységű öblével mintegy predesztinálva van egy ilyen intézet helyének. Ujabb időben szerencsére nem volt lakója; utólján a kolerajárvány alkalmával használták; az ázsiai pestis elleni óvóintézkedések azonban újra előtérbe hozták jelentőségét.

Martinschizzán túl egészen a buccarii öböl bejáratáig egyhangú, kopár a tengerparton emelkedő aránylag alacsony hegysor; maga a háttér a Draga-völgyet kisérő alig 300 méternyi magas, apró kúpokkal hullámozott fensík sem érdekesebb. A partvonalon van a pár házból álló Zurkovo, hol a fiumei kikötő épitéséhez szükséges kőanyag egy részét fejtik, fölebb Zuknicza, a templommal biró Kostrena Sv. Lucija, Rozsmaniczi, Dujmicsi, Maracsicsi apró helységek, végül Kostrena Sv. Barbara s a hozzá tartozó Urinj, Szojcsi, Marunics, valamennyi Szusák községi kötelékében.

A Szercsicza-fokhoz érve, szemben Portoréval, eljutottunk a Buccari-öböl bejáratához. A kép egyszerre megváltozik. A vakitó szürkés-fehér sziklaszin uralkodó marad ugyan, de az öböl bizarr alakúlata, a meredek lejtőn zöldelő kertek, a köztük vakmerően kanyargó utak egyik részen Portoré várkastélyának tömegépületével, a másik oldalon a remek fekvésü kis Buccari város: a természet és a munkás emberi kéz hatalmas alkotásainak egyesűlése, megragadó hatással van az emberi képzeletre.

Portoré mellett elhajózva, a csak pár száz méter széles csatornaszájon át bejutunk a hegyi tónak tetsző Buccari-öbölbe, melynek északi csúcsán Buccari vagy horvátul Bakar sz. kir. város fekszik. A régente jelentős kikötő, mely a magyar törvényhozásban gyakran szerepel, helyzeténél fogva, mely miatt a vasút nem közelitheti meg közvetlenül, mert a tenger felé hirtelen eséssel lejtő, 250 méter magas sziklaöv alatt fekszik, sokat veszített és meglehetősen elszegényedett, a miért könnyen magyarázható irígységgel nézi Fiume óriási fellendülését. A vitorlás hajózás hanyatlása egykor virágzó hajóiparát is tönkre tette.

337A városka félkörben épült, az öböl hajlata körül. Két részből áll: az ó-városból, melynek házai amfiteatrálisan emelkednek egymás fölött, s a tengerpart keskeny síkterületén alakult új városból. Lakosainak száma a legutóbbi népszámlálás szerint 1950 volt. Buccariban van m. kir. révkapitányság, kir. járásbiróság, vámház, posta- és táviró. Hat temploma közül érdekes főtemploma, mely a XII. századból ered, de 1708-ban átalakították, több megtekintésre méltó sírkővel; mint építészeti emlék érdekes a régi Zrinyi-kastély, mely szintén a XII. századból ered s ma is lakható. A Frangepánok egykori uralmának emlékét Buccariban egy várrom őrzi.

A buccariak horvátok. Szabadalmukat még a XV. században kapták a Frangepánoktól s azt I. Mátyás király 1479-ben megerősítette.

Buccariban még a harminczas években is élénk kereskedelmi élet folyt. A városban hajógyár is működött. A Lujza-uton hozott árúk egy részét Buccariba irányították s itt rakták hajóra. Kiviteli czikkei voltak a szarvasmarha, búza, kukoricza, szén, épület- és tűzifa, deszka. Állandó volt azonban a panasz, hogy bora idején a vitorlások nem mehettek be az öbölbe, scirocconál pedig nem birtak kijönni, mely körülmény még a gőzösök forgalmát is hátráltatja, s ezért Buccari nem nyerheti vissza régi jelentőségét. A nagy hajók az öböl mély vizében egészen közel állhattak a parthoz. Mai forgalma csak a helyi kereskedést táplálja. A kikötői forgalom kimutatása is bizonyítja, hogy rendszerint csak apró helyi hajók keresik föl. 1895-ben ugyanis következő volt a forgalom Buccariban:

A gőzösök nagy száma csak viszonylagos; a rendesen közlekedő kis személyszálltó gőzösök megszabott időközökben ismétlődő járatai emelik a számot. A buccarii kikötő forgalma tehát valóban nagyon csekély, jóval csekélyebb Portoréénál.

A buccari hajóállomány is csak romja a réginek. Van összesen 6 hosszújáratu vitorlás hajója 3112 tonnatartalommal, 61 főnyi legénységgel, 7 halászbárkája 22 legénynyel.

A Buccari-öböl déli csúcsán, átellenben Buccarival fekszik Bakaracz vagy Buccarizza, kis helység. Fölötte alig 2 kilométernyire Hreljin község szerteszét szórt házai lepik el a hegyoldalt, melynek egyik kiemelkedő kúpján látjuk a Frangepánok hreljini várának romjait, melyek úgy a tengerről, mint a Hreljin fölött kanyargó vasútról is szembeötlőn láthatók.

Már a bejáratnál, a Szercsicza-foknál szemünkbe ötlik a Quarnero egyik különlegessége, a tonnara, vagyis a tinleső létra, mely egyedül vagy kettesével szabadon álló, 15-20 méter magas 30° szögben a tenger felé hajló hágcsó, a melynek tetejében kosárban ül a tinhal-leső halász, hogy a vándorhal érkezésekor jelt adjon halásztársainak. A halászat ismertetésénél bővebben lesz szó e pittoreszk eszközről, mely Portorétól fogva gyakran elénk bukkan mind a horvát tengerparton, mind a szigetek öbleiben.

Portoré vagy Krajlevicza a Buccari-öböl bejáratánál elágazó kis keskeny öböl körül épült városka, mely a magyar tengerészetben nevezetes multtal dicsekedhetik. Az öblöt bezáró partok egyik fokán a Punto d'Ostron áll a portorei világító-torony, mely 12 tengeri mérföldre szórja állandó fényét, minden három percz után egy-egy villantással. A városkának csak 1104 lakosa volt 1891-ben; de községi kötelékébe tartozik még Bakaracz, Smrika, Dol veliki. A Frangepánoknak itt is volt várkastélyuk, egy nagy négyszögletes, saroktornyos épület, mely a kikötő közelében először vonja magára figyelmünket s Portorének külsőleg kiválóan jellemző építménye. Jelenleg a jezsuiták kollegiuma van benne. Egy régibb kastély, melyhez a Szt.-Miklós plébániatemplom van építve, melyben 1827-ig a révkapitányság volt elhelyezve, a városka egy másik nevezetessége. Egyéb megtekinteni való nincs is a kis városban. A jezsuiták által birt kastélyt Novigradnak, azaz új várnak is nevezik. A hagyomány szerint ennek kápolnájában tanácskoztak volna a Wesselényi-összeesküvésben részt vett Zrinyi Péter, Frangepán Ferencz Kristóf és társaik, mely összeesküvés vérpadra vitte a nevezetes család utólsó sarját. A 339harminczas években, Rauchmüller tudósítása szerint ez a várkastély a skrljevo-betegek kórházának volt berendezve. Ez a rettenetes, undok betegség, mely a magyar tengerparton a múlt század utolsó évtizedeiben terjedt el s először a közeli Skrljevo helységben jelentkezett, a honnan nevét is vette, ma már megszünt. Fiuméban is külön kórház volt e betegek számára, a kiknek egyes áldozatait néhány évvel ezelőtt még lehetett látni. A ragadós kór által összeroncsolt arczu emberek undort keltettek mindenkiben s azért mindenki kerülte őket, mint a bélpoklosokat. A szigorú elkülönítés végre kiirtotta e csapást. A hagyomány szerint IV. Béla Portoréban kelt át, midőn Veglia szigetére menekült a tatárok elől s ettől fogva hivták volna ezt a kikötőt király kikötőjének. Mások szerint már előbb Portus regius nevet viselt. Igazi királyi kikötő akkor lett, midőn 1729-ben III. Károly meglátogatta s kiépíttette. Ekkor kezdődött egy századra terjedő virágkora.

Károly ugyanis, a ki Fiume felvirágoztatását, valamint az egész tengermellék életének ujjáteremtését intézkedéseivel hathatósan előmozditani igyekezett, Portorét hadi kikötőül szemelte ki. Terve azonban nem sikerülhetett, mert különösen a vitorlás hajózás korszakában a borajárta hely nem lehetett alkalmas hadi kikötőnek. A negyvenes évekig fennmaradt az öböl bejáratánál egy parti üteg, mint a megkisérlett hadi kikötő maradványa. Ivóvízben is nagy a hiány a városban, az egész lakosság kénytelen volt beérni az új várkastély udvarán levő nagy cziszterna vizével.

Mindazáltal Portoré hajóépítőipara a jelen század közepéig erős lábon állott és két hajógyára szép eredménynyel dolgozott.

A hajóhad részére ágyunaszádokat, sőt 1801-ben a keletiindiai társaság megrendelésére 1000 tonnás fregattot is építettek itt. Megkezdték egy dokk építését is, ez azonban félben maradt.

Portorénak ma kevés hajója van, ezek is többnyire csak kis vitorlások. Volt ugyanis 1896 végén 3 hosszújáratú hajója 1792 tonnatartalommal, 36 legénynyel, 20 kis partjárású hajója 150 tonnatartalommal, 11 halászbárkája 41 legénynyel. A 34 hajó összes tonnatartalma nem több mint 1957, legénysége 134 fő.

A hajóforgalom a legutóbbi kimutatás szerint következő:

340A gőzösök aránylag nagy forgalma szintén onnan ered, hogy a magyar-horvát gőzhajózási társulat Dalmácziába és Zengbe menő gőzösei a legtöbb járatban Portorét érintik.

Portorétól délnek fordulva a Canale Maltempon keresztül a tengerpartot Veglia szigetétől elválasztó Morlák-csatornába (Canale della Morlacca) jutunk. A keskeny Maltempo-csatornát, a hol erősebb a tenger áramlata s erős szélben nagy küzdelmük van a vitorlásoknak, még jobban összeszűkíti a San Marco scoglio, ez a sziklabércz, mely Veglia szigethez tartozik. Kopár, hegyes orom, melynek szürke mészkőpadjai közt sovány fű terem. E scoglion a velenczei uralom alatt erőd is állott.

Egész Sv-Jakovig vagyis a percsini öbölig, mintegy hat kilométer hoszszúságban húzódik a Maltempo-csatorna, kopár szirtfalak közt, melyeken csak itt-ott látunk apró zöld foltokat, a nagy fáratdsággal kultivált karszti kerteket. Ez utóbbi kis helységet elhagyva, egy kissé kiszélesedik a tenger, benn vagyunk a Canale della Morlaccában. Tekintete ennek a csatornának is egészen tószerű, szemünk előtt véges-végig bezárt területnek látszik, jó messze darabra nem szélesebb 4-5 kilométernél, csak Szelczen alul tágul ki 10-15 kilométernyire. Hogy az Adriai-tenger egyik részében hajózunk, azt a tenger mély kék színe s a parton elő-előbukkanó tonnárák tudatják velünk. Egész Czirkveniczáig tart a kevés változatosságot mutató partvidék. Itt a Vinodol-völgyből kiszakadó Dubracsina patak völgyének hajlata és szemben Veglia földségének a dobrignoi öböl által való kikarajosodása egyszerre kellemesen töri meg az eddigi partvonal egyhanguságát.

Czirkvenicza két részből áll, a kikötőnél elterülő városkából s az innen alig tíz percznyire alapított fürdőintézetből. A városka építkezési jellege tökéletesen az, a mi a többi tengermelléki városkáé; több emeletes, magas, keskeny házak. 460 háza van; lakóinak száma 1891-ben 2635 volt; mint politikai községnek Sveta-Jelenával 3337. Modrus-Fiume megyének novii járásához tartozik. A lakosok mind horvátok, de igen sokan beszélnek 341olaszul. Egy részük tengerész és halász, más részük mint ügyes kőmunkás nagyon keresett; sokan még Amerikába is eljárnak dolgozni s keresetüket kis vagyonkájuk szaporítására hazahozzák. Véglegesen kivándorló alig van köztük; a mint a külföldön egy kissé megszedték magukat, hazajönnek s házat építenek maguknak. A legtöbb kertet is szerez, sőt a szemben levő Veglia szigeten is van kertjük, a hol fügét, olajat, szőllőt termelnek.

Czirkveniczáról a XIV. században találunk hiteles följegyzéseket; noha a területén előfordult leletek arról tanuskodnak, hogy itt már a római uralom idejében is lakott helynek kellett lennie. A Frangepánok birtoka volt ez a helység is. A Frangepánok vára a Kotor-hegyen állott; ennek aljában épült Szent-Antal temploma egy kis faluval, melyre átment a templom neve, a mennyiben templom horvátul crkev. Ebből lett Czrkvenicza, ma hivatalosan Czirkvenicza. Frangepán Miklós bán 1412-ben pálosokat telepített Czirkveniczába, hogy a vidéken a kulturát terjeszszék. A kolostor ma is áll; József főherczeg vette meg, a ki előbb katonatiszti szanatoriumnak rendeztette be, legújabban azonban a László-menedékház czéljaira ajánlotta föl, hogy e házban a szerencsétlen véget ért László főherczeg nevének emlékére oly szegény beteg gyermekeket ápoljanak, kiknek csak a tengeri fürdő adhatja vissza egészségüket. A kolostorban valaha sok műkincs, különösen festmény volt; de elkallódtak és csak egyetlenegyet, mely a kolostornak a pálosok számára való átadását ábrázolja, menthettek meg.

A fürdőintézetet 1894-ben alapították, de mint fürdőhelynek már 1887 óta kezdett terjedni a neve. 1893 nyarán már három fogadója volt a helységnek, melyekhez járult a fürdőintézet előkelő berendezésü nagy "József főherczeg" szállója 110 szobával, a tengeri fürdő fölött emelkedő hegyoldalban. 342A fürdő és a szállóház közt, a parthoz közel van a fürdő-vendéglő pavillonja. A szállóhoz ujonan készült parkon át vezet a kigyós út, a helységgel pedig fasorral szegett út köti össze. A hajón érkezők rendesen a készen várakozó apró, ernyős bárkákon teszik meg a rövid ideig tartó kellemes útat.

Czirkveniczára, mint tengeri fürdőnek és klimatikus gyógyhelynek alkalmas helyre először Frischauf János gráczi egyetemi tanár hívta föl József főherczeg és a horvát kormány figyelmét. Előnyeit főleg József főherczeg méltatta, a ki a katonatiszti szanatoriumot alapította s tevékeny részt vett abban, hogy a fürdő létrejőjjön; felhivták rá a figyelmet még Chyzer Kornél, Preysz Kornél, Horváth Géza, Markusovszky Béla doktorok. A fürdőt 1894. junius 24-én adták át a közönségnek.

A fürdőnek előnye az a homokzátony, melyről a tengerpart ismertetését bevezető általános képben megemlékeztünk, mely tényleg az egyetlen pont a magyar-horvát tengerparton, hol a tengeri fürdés czéljára alkalmas, fövénytalajt, úgynevezett plaget találunk; mert máshol mindenütt mély és sziklás.

Czirkvenicza éghajlata a legenyhébbnek mondható nemcsak a magyar-horvát tengerparton, de még a Quarneroban is, a szigetek egyes védett öbleinek éghajlatát leszámítva. A bora természetesen itt sem kerülhető ki, de jóval gyöngébb, mint Fiuméban, a Buccari-öbölben, vagy különösen Zengben. Az a hely, a hol a fürdőintézet épült, a mögötte emelkedő hegy által eléggé meg van védve s ebben a tekintetben vetekedik Abbáziával. Meteorológiai megfigyelő állomás csak 1891. óta van rendszeresítve, azért a légmérsékletekre nézve csak néhány esztendő adatait bírjuk. Legmelegebb hónap a julius és augusztus, 24-25 C° középhőmérséklettel. Leghidegebb a január, melyben a legalacsonyabb hőfok mindazáltal eddig csak 4.2° volt, még pedig 1893-ban, ugyanakkor, midőn szokatlanúl erős tél uralkodott, sőt a Rivierán is kemény hideg és havazás járt. Az enyhe időjárás következtében Czirkveniczában a pálma, oleander és a többi tropikus növény baj nélkül telelhet a szabadban. Az évi közép hőmérsékletet tekintve, Czirkvenicza Nizza és Abbazia közt áll, az utóbbinál, a január hónapot leszámítva, melegebb.

A tengeri fürdő előnye Czirkveniczán a már említett fövény, a plage, melyhez foghatót az Adriában csak a velenczei Lidon találunk. E homoktorlaszt a Dubracsina patak rakta le évszázadok hordalékából. Az apály és dagály okozta hullámverés, minthogy e jelenség különben sem nagy az Adriai-tengerben, itt kevéssé érezhető, ellenben elég erős a tengernek Fiume felé való áramlása (óránkint egy tengeri mérföld), mely csöndes időben is mozgalmassá teszi a tengert. A tenger közepes hőfoka májusban 18°, juniusban 22.5°, juliusban 27.1°. Eső átlag 103 napon esik az esztendőben, a csapadék meghaladja az 1000 millimétert.