| « ESZTERGOM. Irta O'sváth Andor, Esztergom város közjegyzője. | KEZDŐLAP | KÖZGAZDASÁG. Irta Vaszary Mihály, a prímási uradalmak h. igazgatója. » |
76ESZTERGOM VÁRMEGYE NÉPE.
Irta Móricz Zsigmond, a monografia segédszerkesztője
Irta Móricz Zsigmond, a monografia segédszerkesztője
A népesség eloszlása.
Esztergom vármegyét a Duna csaknem egyenlő két darabra vágja. A két rész között azonban mind topografiai, mind néprajzi tekintetben lényeges külömbség van. Az éjszaki rész, a párkányi járás, egészen sík terület, csak legfeljebb szelíd lejtésű halomsort lehet megfigyelni rajta, a délit, az esztergomi járást ellenben a pilisi hegyek lánczai borítják. Az éjszaki járásban csupa tiszta magyarság lakik, a déliben nagyszámú a betelepített svábok és tótok népessége. Ezek a telepítések meg a vármegye területén oly sokat dúlt háborúk pusztításaival vannak összefüggésben.
A vármegye területe 1.077 négyzetkilométer, azaz 187,076 kat. hold. A legkisebb Magyarország összes vármegyéi között. Lakossága 87,651 lélek, s a népsűrűsége e szerint oly nagy, - egy négyzetkilométeren 81,4 lélek, - hogy csupán egy vármegye múlja felül, 0,8 lélekkel egy km2-en. Ez az adat maga jelzi, hogy a vármegye egész területe lakható és mívelés alatt álló föld. A népszaporodás pedig épen megfelel az országos átlagnak; 1890-tól 1900-ig 10,4%-kal szaporodott a nép, s az országos népszaporodás 10,3% volt.
A vármegye két fele közül, a dunajobbparti járás egészen magyar; lakosságában 344,369 magyar mellett csak 1,171 az idegen nemzetiségű. A déli járásban nem ilyen az arány, itt 34,188 lakosnak csupán jó fele, 18,406 magyar, a többiből 9,074 német és 6138 tót. Tiszta magyar községnek itt alig nyolczat lehet tekinteni 23 közül: Bajna, Bajót, Dömös, Lábatlan, Nagysáp, Pilismarót, Piszke, Uny. A németek túlnyomó többségében vannak Csolnok, Dág, Dorog, Kirva, Leányvár, Süttő, Tát községekben s jelentékeny számban élnek Mogyoróson, Nyergesújfalun, Tokodon és Sárisápon. Tót falvak Csév, Kesztölcz, Sárisáp, Szentlélek, s nagyobb a számuk Dágon, Mogyoróson, Tokodon.
A magyar jelleg.
A vármegyének mindamellett egész jellege és külső, belső szelleme magyar. A betelepített nemzetiségek gyorsan beolvadtak olyan helyeken, a hova szórványosan kerültek s még nagyobb tömegeik is erősen magyarosodnak, így magyar nyelven a nem magyar anyanyelvűeknek 44,1 százaléka beszél. Különösen a fiatalabb nemzedék, a melyet az iskolák nevelnek magyar szellemben. Így azután érdekes származási nyomokat lehet megfigyelni a ma már egészen színmagyar vidékeken is. Ez a nép nem lehetett őslakó ezen a földön, hol hajdanta minden évtizedben végigsöpört a háború vihara. Török, tatár, német, majd a kurucz, labancz hadakozások örökös színtere volt a vármegye, s mindenik elvitte a nép egy részét rabnak, katonának, s itt hagyta a maga fölöslegét. Még a családnevek is őrzik a török kor emlékét, s erős magyar fajú családok rácz, szerb, horvát, újabb időkből német vagy tót nevükkel árulják el a beolvadás jelét.
Vallás.
Vallás tekintetében a vármegyében túlnyomó többségű a római katholikus, melynek 87.000 lélek közül 745,017 híve van; a többiek között legtöbb a református 9.829 s az izraelita 2.974. A reformátusok nagy csoportban élnek egyes vidékeken, így Nagysáp, Bucs, Dunamocs, Kisújfalu egészen, Pilismarót, Lábatlan, Uny, Dömös, Bátorkeszi, Farnad, Érsekkéty, Nagyölved jó részben ref. lakosságú. Az ágostai evangelikusok egy helyen, Farnadon vannak nagyobb számmal, a zsidók az összes községekben szét vannak szórva.
Foglalkozás.
A lakosság foglalkozása elsősorban mezőgazdasági az egész vármegyében. Csak az újabb időben, a bányák föllendülésével, lett jelentékenyebbé az ipari munkásság 77száma. A kisipar hajdan virágzó volt, ma már erősen lehanyatlott, magában Esztergom városában is.
Műveltség.
A nép műveltsége magas fokú; jóval fölötte van az országos átlagnak, a mely szerint 1900-ban 59% volt az írni-olvasni tudók száma, itt 1890-ben a lakosságnak 71,2%-a, 1900-ban 77,2%-a tudott írni, olvasni s ezzel olyan magas színvonalon áll, hogy városaink jórésze mögötte marad. (Pl. Kecskemét 64,2, Szeged, Kolozsvár 71%.) Nyilvánvaló, hogy ez a kedvező állapot a vármegyében szokatlanul jó iskolaügynek s még távolabbról, az esztergomi érsekség és papság hatásának tulajdonítható. Fontos az is, hogy a községek mindannyian jó forgalmi út mellett esnek, meglehetősen egyforma nagyságúak s kétharmaduk 1000-2000 lélek között van, átlag egy községre 1456 lélek esik. Rendezett szellemi életű s a városi élettel szoros érintkezésben álló nép ez.
Néprajzi kép.
Esztergom vármegye magyarságának néprajzi képe épen a mai nemzedék élete alatt veszíti el régi színességét. Ennek oka a modern kultúra haladásán kívül az, hogy a vármegye esztergomi járásnak gazdasági viszonyaiban óriási változás történt. A múlt század közepe óta ez a hajdan csak mezőgazdasági életet folytató terület átalakult bányavidékké. A dús és óriási területre kiterjedő szénbányák nagy hatással vannak a népre.
A bányamunkások természetesen nem mindnyájan megyebeliek. A bányamunka olyan messze van a mezőgazdasági munkától, hogy csak az óriási fizetésbeli külömbség tudta rávenni a népet, hogy egészséges, napfényes, szabad életét a bányamunka keserves, fojtott levegőjű, szervezetromboló munkájával cserélje fel. A bányáknak idegen munkásokat kellett szerezniök, s hosszú időnek kell még lefolynia, míg bányásznemzedék fejlődik a vármegyében.
A nép alapjellemvonásai s egész életmódja ma is teljesen földmíves-népességre vallanak, de azért a bányaélettel járó nagyobb pénzforgalom s nagyobb eszmeáramlat meglátszik egyrészt a ruházkodás és életmód újabb fejlődésében, másrészt az ismeretek, életfölfogás és eszmék kialakulásában.
A vármegye népének valójában nincs is helyi, zártkörű önállósága. Maga a vármegye olyan kicsiny területű, hogy nem alakulhatott más vidékektől elütő tipus sem a fajban, sem az életmódban, szokásokban. A szomszédos vármegyék népéhez hasonlít, azzal egy vér, s egyszínű életet él. A komáromvármegyei, a honti, barsi szomszédoktól miben sem különböznek az esztergomiak. Eredetük is egy. A török-tatártól, kurucz-labancz hadaktól megtizedelt lakosságú helyekre a szomszéd vármegyék népe költözött be, esetleg távoli helyekről jöttek egyes rajok, vagy ha sokáig üres marad a föld, idegenek telepítésével népesítették be.
Így Buda elfoglalása után németeket, ráczokat telepítettek az esztergomi járás délkeleti felébe, később, József császár idején, ismét nagyobb tömegben németeket telepítettek be. Ezek a németek maig megőrizték nyelvüket, szokásaikat, s elzárt életükben igen sokat őriztek meg az ősi, magukkal hozott szellemi élet tulajdonaiból. Tótokat is több ízben telepítettek, legtöbbet a XVIII. század második felében, mikor a prímási uradalmak több, egészen elpusztult községét állították helyre tót lakosokkal, így Kesztölczöt, Csévet, a vallásalap birtokán Mogyoróst, a Sándor család pedig Sárisápot.
Ezeket a különböző eredetű és nemzetiségű elemeket egyformán át meg áthatotta s alakította a föld kulturája, a mely legalább két évezredes. A római kor óta fő közlekedési út vonúlt át Esztergom területén, s maig tele van a föld római emlékekkel, s számtalan faluban ismernek római nyomot. Dorogon, a régi főposta kapujában, a legutóbbi időkig ott állott egy hatalmas római útjelző kőoszlop, míg be nem szállították a Nemzeti Múzeumba, egy másik római oszloppal együtt, a melyet egyik gazda a szántóföldjéből ásott ki, hogy az ekéje ki ne csorbuljon többet benne. Ezek a sűrűn előtűnő ősi nyomok nemcsak a földben, hanem a hagyományokban s a nép szellemében is megfigyelhető az egész lakosságnál.
A falvak. Építkezés.
A vármegye falvainak alföldi jellemük van. A párkányi járás tisztán alföldi; egyenes utczák, csinos, rendes községek. Az esztergomi járásban az utczák már nem valami ékesek. Görbék az utczák, kerítés nélkül állanak a házak, s szeszélyesen vannak építve kijjebb-beljebb. Tokod mintaszerű a rendetlen építkezésével. De azért nem a felvidéki szegény tót falucskákhoz hasonlítanak, hanem inkább az alföldi falvak romlottabb képét mutatják. Kőből vagy kőalappal, vályogból építkeznek az egész vármegyében, faház egyáltalán nincs. Különösen jó az építkezés az esztergomi járásban, a hol a házak kétharmada kő- vagy tégla-alapon 78épült vályogból, a párkányi járásban már ugyanilyen többségben vannak a tisztán vályogból rakott házak. A fedés anyaga ma még legnagyobb részt nád, vagy zsup, az 1900-iki összeíráskor felerésze volt az, de az utóbbi évtizedekben erősen terjed a fa- és cserépzsindely, a mely a nád- és szalmafedelet 1890-től 1900-ig 64,8%-ról 55,3%-ra szorította le, azóta pedig még nagyobb mértékben terjed.
A helyi gazdasági viszonyok nagy befolyással vannak a községek kifejlődésére. Bizonyos tekintetben az esztergomi járásnak kedvezőbb a helyzete. Itt számos községben községi birtokká lett a szénbányaterület, a melyért évi bért fizetnek a mívelő társulatok, s ebből a bérből osztalékot kap minden föld- és telektulajdonos, birtoka arányában. Az osztalékból első sorban az állami adót vonják le, így ezek a községek az ország legmintaszerűbb adófizető falvai, a melyeknek körjegyzői aranyérdemkereszteket kapnak a pontosság jutalmául. A falvakon magukon is meglátszik a jólét. Különösen a sváboknál, a kik nem annyira gazdagok, mint inkább roppant szorgalmasok és takarékosak. Ezen a vidéken a föld ára s kivált a teleké óriási magas.
A falu nem mindenütt tud kiterjedni, s egyszerre csak elfogy a házhelynek való terület; úgy hogy ma már egyik-másik községben egyenesen lehetetlen telekföldet kapni.
A házépítés bizonyára épen olyan fejlődésen ment át, mint az ország többi részében. A török kor földbe épített putrijának maig lehet találni itt-ott utódját, különösen az esztergomi járásban, a hol könnyebb a lejtőbe pinczeházat ásni s azt befedni, mint falakat emelni. Még istállót is építenek így a ház mellé. Ez azonban csak elszórva fordúl elő. A mai építkezés módja egészen újabb eredetű s lényegesen fejlődött forma. Nyilván a betelepült németek hozták magukkal, s mivel czélszerűnek találták, a magyarság is átvette s egészen letett a maga régebbi építési szokásairól.
Kerítést deszkából, léczből csinálnak; hajdan, míg sok volt a mocsár, nádból. Ma inkább kerítés nélkül állanak az ilyen, régen náddal körülvett, telkek, mióta a mocsarak kiszáradtak.
A telek beosztása egyszerű. Egyik oldalán végignyúlik a hosszú ház, a másikon néha kis kert, s mögötte fa- és rőzse-kazlak, kút, tyúkól léczből, kukoricza-szárító vannak.
A lakásberendezés.
A lakások berendezése olyan, mint általában az alföldi lakóházakban. Van két szoba s középen a konyha, egyik szobát meghagyják díszes szobának, a másikban laknak. A konyhából már mindenütt kiküszöbölték a szabad tűzhelyet s vas takaréktűzhelyt használnak. Külömben az utcza felől van az "első ház", után a "pitar", a "hátulsó ház", kamra, istálló, kocsi- vagy kútszín, együtt egy fedél alatt. A tornácz rendesen szabad.
Ruházat.
Ruházatuk még sok nyomát őrizte meg a régi, színes népviseletnek. Érdekes, hogy némely vidékeken a régi formák és szokások megtartásával a modern divat több készítési módszerét egyesítik. Így "gouvrirozott", "plissirozott" szoknyákat vesznek magukra, de bő, ezerránczú bokorugró szoknyát. Azután finomabb anyagokat használnak a régiek helyett. Díszes a vasárnapi ruha.
A bényi asszonyoknak érdekes ruhája van. Legelőször rövid, derékig érő inget vesz, s ennek folytatása a "pentő", az ingszerű vászon-szoknya. Az ing fölé "pruszlikot" ölt s könnyű kabátkáját "kacza" néven nevezi. A nyakába veti a "tilanglit", a mely vékony csipkekendő. Télen posztókabátot, "dómányt" vesz s "underát", vagy "unterczit", a mi zöld hárászból kötött, vagy barchetből varrt újjaska. Derekán van a szoknyatartó, vastag, hurkaszerű ruhadarab, a "pofandli," ezt a vállon keresztülöltött kantárok tartják, a "korczok". Egész csomó szoknyát vesz fel, mindenik más színű s alól még tenyérnyi széles pánttal dupla-aljúvá van téve s úgy veszik egymás fölé, mintha késsel lennének egyenes fölületűvé metélve, de az alsó szoknyák hosszabbak, hogy kivirítsanak. Még "szamárszőr"-szoknyát is viselnek, ez vastag, durva daróczféle, a mely eláll és sokat mutat. Felsőszoknyának fehér, világoskék, vagy zöld alapú, nagy piros rózsás selyem szoknyát vesznek föl. Hajukat érdekesen fonják szalagokkal, a széles selyemszalag a "kifonó". Vállán a fodros csipkekendő a "nyecz-keszkenyő". Fején is van egy fodros csipke-kendő, a mely a kontyot is tartja, ez a pintli. A fejre "kontyot" tesznek, ez papírból készül, némely vidéken "fikető"-nek hívják; arany vagy ezüst-csíkos papírral van borítva s jó tulajdonsága, hogy a fejre való keszkenőt szépen szögletesen tartja, ellenben rossz, hogy a hajat elkoptatja; 79a nagykontyos asszonyok hamar kopaszodnak. Lábukra pedig, ha ünnepnap vagyon, magas fasarkú piros csizmát húznak, ez a "tiklis csizsma"; ha a sarok alá felhajtott patkó végén 4-5 csörgő karika van, a talp alatt, akkor "tiklis csizsma csergő-csikorgóvá". Hétköznap azonban egyszerűbb feketebőr csizmában mennek ki, de ezen is ott kell lenni legalább a "tőzés"-nek, a sárga kivarrásnak. Odahaza pedig "ebelasztyi" (everlasting) szövet félczipőt viselnek. Ennek a módisabb fajtája a bársony félczipő, lakkal czifrázva.
A férfiak ruházata egyszerűbb. Olyan, mint a magyar földmívesé általában. Fekete vagy barna szövetből magyaros, testhezálló ruhát viselnek. Kerek kalapot, ránczos vagy símaszárú bőrcsizmát. Télen azelőtt gubát hordtak, ma már posztókabátot.
Népszokások.
A vármegye népének sajátságos, külön elemekből előállott képe, szokásaikból, ünnepi és más mulatságaikból tűnik ki legjobban. E tekintetben is aránylag elég sok eredetiség és ősi hagyomány maradt meg maig, s csak épen a mi napjainknak átalakító hatása törli le az antik patinát életükről.
Új esztendő.
Az esztendő első napjának régi népszokásai már elkoptak s ha voltak is hajdan, ma semmi különös nincsen. A rendes téli vasárnap víg hangulatát az újév szerepe azért erősen befolyásolja, különösen a gazdaságokban. De a cseléd és gazda közötti kölcsönös köszöntés napja már karácsonykor meg volt.
Vízkereszt.
Vízkeresztkor a csillagot csak elvétve hordják, a három királyok Kesztölczön és vidékén még járnak, de a vármegye nagyobb részében róluk, s a hozzájuk tartozó verses mondókákról keveset tudnak. Annál színesebben, zajosabban és régiesebben folyik le a farsang.
Hamvazó szerda. Kakas nyakazás.
Érdekes szokás a hamvazó-szerdai kakasnyakazás, a sváboknál. Hamvazó szerdán a templomi hamvazás után összegyülekezik az ifjúság és megindúl házról-házra, míg egy kakast nem szereznek. Gyakran ajándékba kapják valamelyik tréfára kész gazdasszonytól, de sokszor pénzen kell venniök. Mikor a kakas megvan, kimennek vele a falu végén egy szabad térre, s nagy mulatság közben beássák a kakast nyakig a földbe úgy, hogy csak a feje van ki. Erre karikába állanak a kakas körül a legények. Egyikük, mint rendező, előszólít közülök valakit, s a kakashoz vezeti. Ott beköti a szemét kendővel, s elvezeti 10-12 lépésre, akkor háromszor megfordúl vele, s egy hosszú kardot vagy kaszát ad a kezébe s felszólítja, hogy fejezze le a kakast. A legény elindul, számlálja a lépését, s mikor azt hiszi, odaért, megpróbálja lekaszálni a kakast. Ha eltévesztette az irányt s nem talál, akkor kinevetik s két vagy három próba után fizetnie kell. Így megy sorba minden legény, míg valamelyiknek nem sikerül a dolog. Ekkor a kakast kiássák a földből s nagy diadallal viszik valamelyik kiszemelt magánházba, vagy a korcsmába, megsüttetik, s hatalmas dáridót csapnak a begyűlt pénzből s az egész mulatság hőse az ügyes legény lesz.
Így van meg ez a szokás az összes német falvakban, Dorogon, Csolnokon, Kirván, Leányváron. A magyar faluk is átvették a szomszédságban, de ők már tisztán csúfságos komédiának tekintik az egészet, így Tokodon, a hol nem is hamvazó szerdán tartják, hanem valamelyik farsangi napon, és tyúkverőnek mondják.
Tyúkverő.
A tyúkverő külömben a lakodalom utolsó szakasza volt. A násznép a lakodalom után való reggel fölkerekedett és persze a férfi-tagjai sorra járták az összes vendégeket, a kik előtte való nap ott voltak. Esznek egy falatot, tánczolnak egy fordulót és tovább mennek. Reggel hét-nyolcz órakor kezdték s délre ért véget a tyúkverő. A mai tyúkverő Tokodon egészen más és a balázsnapi tojásszedéssel összeolvadt kakasnyakazást híjják így. A mulatság időpontja is megváltozott. Se nem Balázskor, se nem hamvazó szerdán, hanem akármelyik farsang vasárnap, esetleg hétköznap tartják. Féligmeddig iskolai ünnepély volt, kivált azelőtt. A tojást a rektorhoz vitték, a ki a három-négy kosár tojásból nagy lakomát csapott s a "diákoknak" tánczmulatságot rendezett. Az iskolásgyermekek csoportosan járták be a falut s a mai öregek fiatalkorában a következő mondókával kérték a tojást: "Dignum, dignum, leveleus laudesz, - kumpesz, dibi, turomfúrum gyermőre. Agyjanak kóbászt, hadd fonnyam be a pallást. Ha nem adnak, úgy ugrálunk, mint a mónár tyúkjai." Az összeszedett sok kolbászt, oldalast a tanítóhoz viszik s ebből telik ki a lakoma. "A mester megfőzi, az első diákok urizálnak, a kicsiknek nem jut." Most is tartják, de ma már egyszerű iskolai mulatsággá lett s a gyerekek hazulról visznek pénzt a költségekre. A lármásabb 80részét a régi szokásnak a legények vették át, a kik a korcsmában ütnek tanyát s onnan mennek ki a kakasnyakazásra is; a mit sokszor helyben, a korcsma udvarán vagy az utczán tudnak el, s nincs megállapodott helye. Ennek a mulatozásnak adták újabban a tyúkverő nevet.
Farsang.
Farsangon külömben több vidéken szokásban van a "maskara"; kivált farsang utolsóján. Korcsmában a legények "eltemetik a farsangot." Ez egyszerű és meglehetősen durva módon történik. Éjfél felé a legbambább legényt, vagy valami részeg embert belefektetnek egy teknőbe s halotti énekeket énekelnek fölötte. Mikor vége van az éneknek, ráöntenek a "halottra" egy dézsa vizet, mire az nagy kaczagások között, de agyonrémülve ugrik ki a teknőből.
A farsangi tánczokon a lakodalmak egyik főjelenetét is elrögtönzik, a "mennyasszony tánczát." A legszebb leány lesz a menyasszony és sorba fölhívja egy-egy fordulóra a legényeket, már azt, a kit akar, s ez a táncz után pénzt dob a tányérba a czigány számára. Némely faluban, így Leányváron, a menyasszony kezében hosszú kendő van, s azt tánczközben a földön húzza, s ha tánczosa rálép, meg kell csókolniok egymást. Tánczzenének egészen önálló, rövid, sajátságos dallamot húznak.
A magyar falukban farsangon hordják a szamárfejet is, a melynek dorongjára Tokodon ráül a legény, s úgy lovagol rajta. Néha szalmával kitöltött zsákból van a szamár teste.
Hamvazó szerdán tartják Epölön a legényavatást. Lánczra kötik a felavatandó legényt, a ki a siheder-korból belép a nyalka legénysorba, s a fiú költségére nagy borozást visznek. A legényavatás meglehetősen el van terjedve ma is, de általában naphoz nem kötik, s az egészet egyszerűen jó alkalomnak tartják a nagy mulatásra.
Húsvét.
Husvétkor az egész megyében szokás a locsolódás és a hímes tojás-, piros tojás-osztogatás. De már erősen megy ki a divatból e szokásnak erőteljesebb nyilvánulása. Egy csapásra múlik el itt-ott a szokás. Tavaly még a kútnál locsolták agyon a lányt, az idén szagos rózsavízzel öntik meg a piros arczát. Husvét hétfőjén a férfiak locsolódnak, kedden az asszonyok; a kik fűzfavesszővel suprálnak is. A sváb falukban az asszonyok csoportosan járják be a falut s minden ismerős helyre betérnek; a magyar népnél haza várja az asszonynép a vendéget.
Pünkösd.
Pünkösdkor ma már nincs semmi különösebb szokás. A régiek közül legnevezetesebb volt az esztergomi járás svábjainál a pünkösdi lófuttatás, a melyet az abszolutizmus idején tiltott el a hatóság, több baleset után. Hatalmas ünnep volt ez hajdan, a mely az egész falut lázba hozta s a pünkösdi királyság dicsőségével kecsegtette a legényeket. Csak pár éve halt meg Dorogon az utolsó pünkösdi király, Rauch Hanzi, a ki arról volt különösen nevezetes, hogy a ló hátán állva tudott nyargalni. A pünkösdi lófuttatásnak s a pünkösdi királyság szokásának emléke az, hogy Csolnokon még ma is összeszedődik 10-12 fiú és lóháton járnak házról-házra, tojást szednek, s abból azután lakomát csapnak. Itt husvétkor kerepelni szoktak a legények.
Aratás.
Az aratási dologidő nagyon leköti a népet, s aratási mulatságok inkább az uradalmak cselédnépe között voltak szokásban. Ezek ma is megkötik a hatalmas búzakoszorút, vagy a koronát, a melyet rúdra emelve, hangos nótázással visznek be a tiszttartó udvarába, s ott jutalmul nagy lakomában van részük, a melynek végén szól a muzsika és tánczra perdül a vidám fiatalság.
Különösen a prímási, káptalani uradalmakban van víg élet. Az uradalom alkalmazottjainak rendkívül nagy a számuk, s szíves társas életet élnek. Daltól hangzik a mező, a szőlő, kapáláskor, aratáskor, tavasztól késő őszig, s könnyen akad alkalom egy kis mulatságra, két, három szál czigány mellett tánczra is.
Szüret után az őszi munkák folynak, s ha leesik a hó és szobába szorúl az ember, hajdanában itt is folyt a meseszó; ma már újságot, könyvet olvasnak és az egész világ dolga érdekli őket. Alig van már analfabeta, különösen a falvakban; tanyákon inkább. Az elemi iskoláztatás, ha nem a legkitűnőbb is, de annyira eljutott, hogy az írás-olvasásra rászokott a nép s nem is tudna már a nélkül meglenni. A fonókban sem a mese járja, hanem a felolvasás.
Karácsony
Végre itt van karácsony, az ünnepek ünnepe, a tél legfőbb napja. Erre a napra minden házat újra meszelnek, minden lányt új ruhába öltöztetnek s az egész nép teljes díszbe csapja magát a szent napokon. Előtte való este, különösen református helyeken, énekelni járnak a gyermekek, másutt verset is mondanak, 81s néhol betlehemet is hordanak és pásztoroknak öltözve, játékot is adnak elő. A bajnai, táti betlehemesek szőr-gúnyába öltöznek és messze falukba is elviszik a betlehemet. A jászollal nemcsak este járnak, hanem másnap, harmadnap is, sőt egyes csoportok egész újévig hordozzák a betlehemet. Karácsony reggelén mennek üdvözölni a gazdát a pásztorok is, mustárvessző-csomót visznek magukkal, s a csikóstól, ökröstől a gazda, a kanásztól, tehenestől az asszony húz, sok bimbósat, hogy bő legyen a szaporodás. Jót rá is húznak a pásztor szűrire a vesszővel, mire az "ugrákol", hogy friss legyen a marha. Karácsony hordják a sváboknál a szamarat is, a stutzesl-t, a melyet többféleképen csinálnak meg. Leányváron egy méter, másfélméter hosszú dorong a törzse; lepedővel becsavargatják, s papirosból takaros szamárfejet készítenek neki. Ekkor két-három legény meg egy asszony összeszövetkeznek és elindulnak házról-házra.
A gyereknépet már hetek óta intik a szülők, hogy jól viseljék magukat, mert külömben a szamár megökleli őket s most, a hogy beállítanak vele, van nagy riadás, kaczagás; a legények ugráltatják a szamarat, néhol épen ráül valamelyik s úgy tánczol vele; azután karácsonyi énekeket énekelnek s végül a jó asszony aranyos diót ád a gyerekeknek, vagy piros almát, amelybe puszpáng ágacska van szúrva s ezen pántlika. A házigazda ajándékot ád nekik érte s ebből 30-40 forint is összegyűl egyszer-máskor. Ezen azután lakomát csapnak a legények a korcsmában, vagy valamelyik háznál. Így jár a krisztkindli.
Esztergom város népének karácsonyi szokásai között legnevezetesebb és legértékesebb a karácsonyi miszterium, a melyet betlehemmel járva mondanak. Egy kis társaság szövetkezik össze, a melyben van nagy angyal, kis angyal fehér ingben, bő gatyában, koronaszerű papirsüveggel; van öreg pásztor, és kis pásztor kifordított bundában, báránybőr-süveggel; az öreg pásztor kampós bottal, tarisznyával, a kis pásztor meg perselylyel jár. Hatalmas, léczből, papirból csinált betlehemet hordanak, a melyet a két angyal hord a nyakában általvetőn. A széles elejű nagy betlehemnek két tornya van, középütt az istálló, a melyben van egy szamár, két tehén, két bárány, Szűz Mária, Szent József, egy kis baba, két angyal, jászol, csengetyű, stb. A két torony alján egy-egy nyitható ajtó van, melyen át az istálló előtt tánczoltatott bábok megjelennek és eltünnek. A bábok ezek: két fekete juhász, két fehér juhász, angyal, ördög és asszony. A betlehemnek épen ezek a ritkaságai, a tánczoltatott bábok. A betlehemjátékok eredete a keresztes háborúk korába nyúlik vissza s nálunk is régi, középkori eredetű. Az ősi formája bábjátékos, de később a papság a bábok használatát eltiltotta. Ma már valóságos unikum az esztergomi bábjátékos betlehem.
Lakodalom.
A lakodalom még az egész vármegyében nagy teketóriával folyik. A fiatalok összeboronálásában, mint az egész világon, itt is része van a szerelem mellett, az érdeknek, a személyes megtetszés mellett, idegenek közreműködésének is. Ez utóbbi jó szokást Esztergomban "gyentölés"-nek mondják. "Gyentölök neked egy lyányt, te Jósep." De bizony a szerelem s a gyentölés adatai után a mai legények a telekkönyvbe is belenéznek, mielőtt az anyakönyvvezetőhöz, paphoz mennének.
Ha már a fiatalok maguk között s a legény a maga szüleivel rendbe van, elmegy a fiú anyja, vagy ha az "nem arra való", a keresztanyja, ángya, vagy más rokona rusnyogóba, háztűznézni, s azután megkérni a lányt a fiú számára. Ha odaadják, megegyeznek a szülők, apróra meghánynak-vetnek mindent, s az anyagi gondok olyan fontosak, hogy nem egyszer valami semmiségért válik szét a fiatal pár. Akkor azután az anyakönyvvezető előtt jelentkeznek s kitétetik magukat. Az alatt a templomban háromszor kihirdetik őket s a lakodalomra nagy előkészületeket tesznek. Az összes rokonokat meghívják, de általában igyekeznek minél szűkebbre vonni a meghívandók körét. Lakodalom előtt a két "rőfény" háromszög hívogat; a kiket meghívnak, azok "hívattá" vannak. Az anyakönyvvezetőhöz rendesen délelőtt mennek, kevés kísérettel, legtöbbször csak a tanúkkal s a vőfélyekkel. A hivatalból s utána a templomból külön-külön mennek haza a szülei házakhoz, úgy a mint jöttek, s egyszerűen ebédelnek meg. Akkor kezdődik azután az igazi lakodalom. A vőlegény vőfélyei mennek kikérni a menyasszonyt, de nem adják oda nekik. Egy óra mulva mennek másodszor, kezükben egy üveg bor, az üvegen kerek fonott kalács, a "kúcsos." Ekkor is hiába jártak. Harmadszor már jön az egész násznép a menyasszonyért. Bekötik előttük a kaput, de a vőfélyek kitörik s bemennek nagy hetykén: "Dícsértessék 82a Jézus Krisztus! A mi kis seregünk odakint vagyon, Hosszú úton elfáraddá nagyon, Fogaggyák őköt is vidám hajlíkjukba, Részesítik őköt is a mulaccságba."
Ekkor behozzák a vőlegény menyasszonyi ajándékát és hosszabb ideig alkudoznak a menyasszony kiadása fölött. A vőlegény ajándéka piros csergős-csikorgós tiklis csizma, arany vagy ezüst konty. Jónyelvű koszorús-asszony sokat alkuszik a násznagyokkal:
No, násznagyurajimék, má illen ajándíkí csak idaggyák a menyasszont, - ehun ni, illen piros csizmát még kéétek nem látott, ez angyalbőrbű van ám!
Maj mondtam minő bőrbű, hát már csak annyit ír a mi menyasszonyunk, hisz ő maga többet ír, hát még ez a sok vánkus, mind selemmé van tele.
Selém ám, hisz hallom, hogy zörög, pelva van abba, még főtöri a mi fijunk fülit, hanem mink még illen aranyos kontyot is hoztunk ám, stb. Így folyik egy ideig, míg a násznagy azt mondja, no, nem bánom, hát vigyétek, de előbb a násznagytok az én három kérdésemre feleljen meg. Előkerítik a vőlegényt násznagyát, ki, ha ügyes ember, meg is felel az első két kérdésre, de harmadikra nem tud, vagy ha egyre se tud, akkor az öreg vőfélyre bízza, ki már jártas az ilyen dolgokban. Kérdések: Hány mázsa halat fogott szent Péter? (Nem voltam ott a mázsálásnál, de sok volt, mert a háló elszakadt.)
Hol van a világ közepe? ("Ehun ni", s bojtával a talajra bök.) Mit gondolok én most? (Ezen sokáig tanakodnak, míg végre azt mondja az öreg vőfély: "már akarmit gondó násznagy uram, a menyasszonyt elviszszük." No ezt gondótam én is.)
Most már vinnék a menyasszonyt, de az nagy sírás-rívás között előbb búcsúzik az övéitől. Megindul a násznép a vőlegény házához, útközben kurjongatnak az asszonyok: "íjujuju, ijjujujíúú", "Abrakos a mi lovunk, de szíp a menyasszonyunk", "Kövér a mi tehetünk, de szíp a vőlegényünk". Útközben darabokra tördelt kalácsot szórnak a bámészkodó gyerekek közé. A násznép után kocsin viszik a menyasszony ládáját, vánkosait, dunnáját.
Megérkezéskor a konyhaajtó küszöbén egy fiú fekszik, azt a menyasszonynak át kell lépni, hogy ügyes legyen. Belépve, egy söprűt tesznek a kezébe, azzal egyet-kettőt sújt s kidobja a háta mögött; azért van, hogy mindíg tisztán tartsa új otthonát. Majd mézet vagy czukrot kóstoltatnak vele, hogy édes legyen a házas élete; felnéz a nyitott kéménybe, hogy feketeszemű fia legyen, megkeveri a tűznél levő ételeket, hogy jó gazdasszony legyen. Ezután megcsókolja anyósát, ipát és új rokonait. Vacsoráig tánczolnak.
A terített, jobban mondva hiányosan terített asztalok mellett helyet foglalnak a vendégek. Az asztal, illetve szoba felső végén, az ajtóval szemben, a násznagy, násznagygyal szemben az új házaspár foglal helyet; ez utóbbiak egész vacsora alatt egy tányérból esznek, hogy összeszokjanak.
Mikor a vendégek elhelyezkedtek, az öreg vőfély egy tál vízzel s egy botra tűzött törülközővel jön a szobába és versben köszönti a násznépet: Urajim, a zasztà meg vagyon teríttè, Kés, vella, tányírrà el vagyon készíttè... Ő hordja körül a tálat és minden fogásnál új verset mond s nem egyszer nagy vígság kél a versen: "Itt van a becsinált egy jókora tállà, Egyík jóízűen, ne csak ímmel-ámmà. Mer' aszongya errû egy pecsétes levéé, Ki száz évig eszi, az sokájig eléé..."
Vacsora végével kihordják az asztalokat s megkezdődik a táncz.
Éjfélkor a menyasszony fejéről az öreg vőfély leveszi a koszorút, s a vőlegény felteszi a menyasszony fejére a kontyot és bekötik menyecskésen. A koszorút egy tányérra teszik, beviszik a tánczolók közé, bemegy a menyasszony is és kezdődik a menyasszony táncza, vagy koszorú-táncz. Egy sajátságos rövidke zenéjű tánczdarabot lejt mindenki a menyasszonynyal, annak, vagy más jelenlevőnek egészségére és a koszorús tányérba pénzt dob: ez a koszorúpénz. Néha búsásan bejön az ára.
A konty-feltevésnél énekelnek ilyen énekeket: Hosszu farku fecske, barna kis menyecske, hogy tudtál te idejönni erre az idegen földre, Nem jöttem én ide, kocsi hozott ide, Csonka Imre csalfa szeme csalogatott ide.
A menyasszony-táncz után még egy ideig mulatnak. Úgy 5-6 óra között hajnalban, ha nem fúj szél, tüzet élesztenek az utczán s e tűz körül tánczolnak künt, ha szél fúj, egy lámpát visznek ki, hogy eljárhassák a "hajnaltüze tánczát".
Esztergom vármegyei népviselet. (Bény.)
Lakodalom Bényen.
Ebedi és muzslai népviselet. (1837-ből.)
85Erről azt mondják, hogy az egy nyalábra kitett szalma, meggyújtva; minél nagyobb lánggal ég, annál tüzesebb lesz a menyasszony.
Ennek végeztével kiki haza ballag, ha ugyan van még annyi ereje. - A lakodalomnak egyes részleteiben sok változata van, de az alapforma itt körülbelül ez.
Nyelvjárás.
Esztergom vármegye népének nyelve a dunai nyelvjárás főcsoportjába tartozik. Általában jellemzi az í-ző hajlam, de ezenkívül egyes vidékeken külömböző hatásokat mutat. Sok helyt erősen palóczos, mély a-val beszélnek s egyes községek sajátságos szokása, hogy hadarva, gyorsan, különös torokhangon ejtik a szókat, úgy hogy "idegenek", vagyis más vidéki magyarnak, ugyan össze kell szednie a figyelmét, ha pl. a tokodi menyecskék csevegését meg akarja érteni.
Még aránylag a legtisztábban beszélnek az esztergomiak, kiknek nyelvjárását Kőrösy László dr. így ismerteti:
Az esztergomi népnyelv a dunai nyelvjárás főcsoportjába tartozik. Első természete az í-skedés. Az irodalmi é helyébe mindenüvé í-t mond: "De szíp kíped van, ídès rúzsám; de ídes szád van lelkèm, akárcsak a lípes míz; szeretník a fővínyèd lenni." "Ojan igènyèsen eriggyé, akár a fírísz."
De az í-ket meg gyakran közép ékké módosítja: "Vérrad má Jancsi, fogd a véllát, nos oszt ereggyé ki vinyègét vágni, mer istenugyse megszó a velág."
Az o helyett szereti a nyíltabb a-t: "Randa alló szípen vág." De viszont az o-t cseréli az a helyébe: "Jó szovaztó máma, gyere hozzám vacsorára."
A ragok l-jét nem ismeri a népnyelv: "Siessé a hégyrű, hozzá a Jánosoktú új bort." De a szóközi l-eket sem igen használja: "Ójan óma, mint a szóma."
Szereti a rövid magánhangzós kezdetű szókat jól megnyújtani: "Czúkoridès, gyűkör-fínyes angyalom." Az ly-et épen nem ismeri: "Ijjen, ojjan barna kis jány. Mítszó ehhő a kiráné. Bagó van a sindő hátán. Sokszor megduplázza a mássalhangzókat: "Fullánk járta. Pirossan süss kalácsot. Esső esik." Hangátvetései ép oly érdekesek: "Térbetyű lé. Szípen íg a viakszgyérta." Ikes igéket nem különböztet meg: "Nem dógozník, nem ènník. Mit néző rám ojan szípen. Mit kereső ojan kíső idekint." Érdekesek: Ihatníkom van. Verekèdhetníkèm van. Innend-onnand. Ütté-ütve; szeretté-szeretve; tanítta-tanítva. Jellemzi e beszédmódot pl. a következő mondóka: "Vót ècczèr ègy embèr, szakálla vót kendèr, szómábú vót háta, viakszbú volt lába; főmászott ègy fára, eecsúszott a lába, betettík ègy lepedőbe, úgy vittík a temetőbe."
Tősgyökeres és az esztergomi népnyelvet jellemző magyar keresztvizet kaptak majdnem az összes esztergomi hegyek, útak, szigetek, kútak, völgyek, stb., mint: Szent-királyi-sziget, Nyárazsd, Csitri, Körtvélyes, Zsidód, Kolozs-út, Csontkút, Papere, János-völgy, Füvellő, Öreglátó, Bottyán-pallag, Kis-látó, Jezsuita-rét, Juhszallagos, Hadsi, Hegymeg, Sashegy-allya, Borshegy, Öreg kúria, Góré, Galagonyás, Kőallya, Vaskapu, Basaharcz, stb.
A köznyelvben elég sok a helyies színű szó, kifejezés, mondat-fordulat; megérzik rajtuk a kuruczkor, a papsággal való érintkezés, diákos hatás. Lódingnak mondja ma is a pisztolytokot. Ekszczajnak a "készséget", pl. a révész a csónak-felszerelést: "ebbűl az ekszczajbú hijánzik valami," t. i. egy evező. Rövidebben ugyanez czajg; a fiakkeros átveszi az elődje czajgját, a kocsit s felszerelését. Czajg az élesztő is: "hagytam kovászt, szalagy czajgért." Nevezetes helye az esztergomi embernek a pincze, oda járnak ki legszívesebben s ebben jól követi őket a vármegyei nép is; egy tokodi ember mondta: "ebb a zesztendőbe még csak egy napot hibáztam el, de akkor is azér, mer előtte való nap nagyon fel tanáltunk önteni, hát az asszon nem eresztett." Odakint, ha nincs csapra üttel a hordó, előveszik a hébért, a lopót. A bort meg a lévókával, a lihuval eresztik le a hordóba. Korcsolán gurítják a hordót, vándlit tesznek alá csapoláskor kármentőnek s ott áll a ráczkád, a miben a vörösbort erjesztették régen, stb. Ha azután megtöltik a butykost, viszik haza, mert épen poczeta van a háznál, keresztelő tudniillik, a gyereket Annuskának, Rózsikának hívják, nem Panninak, Rozinak, mint régen, úgy írta be az anyakönyvvezető, a ki külömben tanító, s régen mester-nek hívták, most pedig megkapja a "nemzetes tanár úr" czímet is.
A nép ma már nem babonás. A régi babonákat már csak gúnyból említik, bár az öregeknél még ott motoszkál valami kis hit is még a szokásmondássá lett babonás kijelentések mögött. S itt-ott van is egynehány babona, a mely még szentűl állja a közfelvilágosodás ostromát.