A Garam folyó völgye, mely a mai Tolmácstól kezdve, mindegyre jobban kiszélesedik, hajdan mocsaras és ingoványos terület volt. Már Zólyomnál terjedelmes mocsár környékezte e folyót. Saskő vára alatt, Geletnek s Szénásfalu alatt a terjedelmes rétség s le Újbánya felé a völgy feneke mind mocsaras lehetett, mert még ma is igen nagy részben nedves. A folyótól északkeletre és északra eső terület a mai Trencsén, Hont, Gömör és Borsod vármegyékkel összefüggő erdőségeket alkotott. A Garam mocsaras völgyétől nyugatra Nyitra felé, még árpádházi királyaink idejében is hatalmas rengeteg, a Turcsok-erdő terül el. A mocsaraktól ment helyeket, vagy egyes erdei tisztásokat az időszámításunkat megelőző században, különféle néptörzsek lakták, melyek a történeti adatok szerint, a germán fajhoz tartoztak.

A honfoglalást megelőző korszakra vonatkozólag, a mai Bars vármegye multjára nézve közvetetlen adatokkal alig rendelkezünk, csupán a római uralom 294idejében Marcus Aurelius császár hadjáratairól s a Legio fulminatrix szerepléséről vannak adatok.

Még a rómaiak megjelenése előtti időből maradtak fenn ama hatalmas védművek, melyek a századok viharaival daczolva, ma is fennállanak. Ezek egyike a Csatától délre eső Bény helység mellett, másika pedig Várad közelében a Garam jobb partján emelkedik. E védművek kétségkívül barbár kéztől erednek s lehet, hogy a rómaiak azokat felhasználták.

Sőt a vármegye nyugati részében is találunk ilyen sánczokat, többek között Újbánya és Berzencze fölött is láthatók ily hegyi sánczok nyomai, melyeknek alkotásához fegyvert forgató sokaságra, még pedig olyanra volt szükség, melyet erős közérdek befolyásolt és vezérelt.

Tény, hogy a vármegye területét évezredek óta lakták; hol szegényes pásztornép s a vizek mentén halászok, hol tehetősebbek, kik még fegyvereiket is díszesen állították ki s később ékes bronzfegyvereket és tárgyakat is gyártottak. Hogy az évezredeken át itt lakó népeknek eltérő szokásaik voltak, bizonyítja temetkezésük különfélesége. Hol sírokba temetett csontvázak kerülnek elő, hol pedig nagy kiterjedésű úrna-temetők s az úrnákban ékszerek találtatnak s nincs az a félre eső, kevés hasznot nyújtó vidék, mely régen lakott voltáról ne tanúskodnék. (Szerémi adatai.)

Tudvalevő, hogy hazánk területén a honfoglalás előtt, vagyis 175-től Krisztus születése előtt, egész Krisztus után 870-ig, számos germán faj fordult meg. E germán törzsekről megbízható adataink csak attól az időtől kezdve vannak, midőn a római légiók egész a Dunáig nyomultak előre. Krisztus után 9-től 550-ig, hazánk északnyugati részein a markomannokról vannak adataink, ezektől keletre, a Vág, Garam és az Ipoly folyók vidékén quádok, ozok és cotinok tanyáztak. (Borovszky S., A Honfoglalás Története., 83 lap.)

A quádok a svév törzsből származnak, s a Morva, Vág és a Nyitra folyók közötti területen, sőt azon túl is tanyáztak; a Nyitra és a Garam között ozok, a Garamtól északra pedig a cotinok laktak. Így tehát Bars vármegye tulajdonképeni lakosságát az ozok tették.

Az ozok és cotinok, a kik nyelvre nézve is különböztek egymástól, nem voltak függetlenek. Részben a Duna-Tisza között tanyázó szarmatáknak, részben pedig a quádoknak voltak adófizetői.

A hivatalos római világ nem sokat törődött a Dunától északra tanyázó népekkel és megelégedett azzal, hogy nyugodtan nézte, mint pusztítják egymást e törzsek, melyek az egymás között dúló háborúságok következtében Pannónia határait kimélték.

Az első és a második század római írói igen hiányos, sőt zavaros adatokat közölnek e népekről. Így Strabo, Augustus kortársa, (Kr. előtt 63-Kr. után 23.), a ki művét a császár hadjáratai alatt szerzett tapasztalatok alapján irta, igen felületesen van értesülve a Dunán innen lakó népeket illetőleg. Plinius (62-114 Kr. u.) szerint pedig a dákok laktak a Duna balparti részein. Plinius kortársa, Tacitus (55-117) már alaposabban ismeri hazánk eme részeit. Szerinte a Dunától északra markomannok és quádok laktak. További adatai oly világosak s határozottak, hogy történeti kutatásaink alapjául szolgálhatnak. Tacitus előadása szerint az ozok és a cotinok leginkább az erdős hegységekben tanyáztak és csekély számban telepedtek le a síkságon.

Tiberius római császár, hogy befolyását a Dunától északra eső népekre is kiterjeszsze, Vanniust telepítette le a Morva és a Vág közötti vidéken s őt a svévek és hermundurok királyává tette. Vanniust azonban 51-ben elűzték, de népe megmaradt a rómaiak hűségében. A quádok Vannius idejében (19-51) zsoldjukba fogadták a jazygokat, bár velük jó viszonyban soha sem voltak. Ezt látszik bizonyítani az a két földsáncz is, melyeket védelmökre készítettek. E sánczok egyike a Garam balpartján Újbars helységnél kezdődik és egész Kéméndig húzódik, a hol legjobban volt megerősítve s a Garam folyóra támaszkodott; ez volt a belső sáncz, míg a külső, az Ipoly vonalát védte s Helembától fel egész Selmeczbányáig, illetőleg Geletnekig húzódott.

A quádok és a markomannok lassanként megtörték a szarmaták erejét, kiket hatalmuk alá hajtva, velök a második században már Pannoniát pusztították, 295közben irtó háborút viseltek a jazygok ellen is, bár ebben őket a 17 évig tartó pestis-járvány megakasztotta. A második század második felében már komoly veszedelem fenyegette a római uralmat. Marcus Aurelius Antoninus római császár (161-180) már kénytelen volt e viszálykodó törzsekkel megvívni. A 172. év folyamán leverte a jazygokat, majd 174-ben a quádok ellen fordult. Átkelvén a Dunán, a Garam partjáról a mai Nyitra vármegye területére vezette seregét, majd visszatérve a Garam melletti megerősített táborába, itt töltötte a 172-173 közötti telet, itt fejezte be Elmélkedéseinek első könyvét. (Hunfalvy, Magyarorsz. Ethnogr. 72 l.)

E hadjárat alatt kiváló szerepet vitt a római seregben a melitenei származású (Kapadokia) katonákból sorozott Legio fulminatrix (mennydörgős légio), mely a hagyomány szerint túlnyomólag keresztényekből állott. Valószínűleg ez a légió táborozott a császárral a Garam melletti táborban.

Ez a légió maradando emléket hagyott maga után a 174. évi hadjárat alatt. Midőn Aurelius császár a mai Esztergomnál a Dunán átkelve, a markomannok ellen indult, az ellenség, tán a bényi sánczoknál, az egész római sereget körűlzárta. Daczára a légió hősies magatartásának, a vízhiány miatt már-már véginségre jutottak. A legnagyobb szükség közepett hirtelen beborult az ég és a rómaiak a hulló eső-csöppeket sisakjaikkal fogták fel. Ezt látva a markomannok, rájuk törtek, de a megeredt zápor jégesőt s villámokat szórt az ellenség közé s így a rómaiak teljes győzelmet arattak.

Ez az esemény akkoriban általános feltűnést keltett. Marcus Aurelius császár békeföltételeket diktált és az 50,000 hadi fogoly szabadon bocsátását követelte. E hadjárat emlékére a császár 175-ben Sarmaticus feliratú emlékérmeket veretett. Erről Apologiájában Tertullianus is megemlékezik. Az esemény különben Antoniusnak fenmaradt oszlopán, Rómában, domborműben találjuk megörökítve.

Marcus Aurelius császár már említi a Garam nevét is, melyet Granuának ír s mely az ó-felnémet gruoni, grün névből ered.⁰ (Borovszky i. m. 86. l.) Szintén germán eredetűek a Garammal párhuzamos Vág és Ipoly folyók nevei, melyek szintén a quádok földjét öntözték.

A quádok 180-tól kezdve a jazygokkal folytatott harczoktól elerőtlenedtek; a velök rokon cotinok teljesen kipusztították őket. Így Marcus Aurelius 296utóda Commodus (180-912 Kr. u.) könnyű szerrel, különben a rómaiakra nézve szégyenteljes békére lépett velök, de már ideje is volt, mert a góthok megjelenése, úgy a rómaiakra, mint a germán fajokra egyaránt veszélyt hozott. Mindamellett a quádok nem okultak s a III. században egyre-másra folytatták rablókalandjaikat, míg végre Constantin császár 358 tavaszán váratlanul meglepte őket és kegyetlen pusztítást vitt végbe közöttük. A kik megmenekültek, azok a rengetegekbe vonultak, de - úgy látszik - végleg még sem törtek meg, mert midőn 369-ben a császár, a Duna bal partján erősségeket akart emelni, fellázadtak, azonban ismét legyőzetvén, a quád nép 375-ben békét köt a római császárral, mely évben azonban Balambér hun király már a keleti góthok birodalmát fenyegeti.

A hunnok hirtelen tűntek fel, s rövid idő alatt leigázták fél Európát. Rugila hunn fejedelem már igényt tartott a Dunától északra fekvő területre; unokaöcscse: Attila alatt érte el a hunn birodalom tetőpontját; halála után (453) azonban csakhamar összeomlott. A 375-453 közötti időben tehát, a mai Bars vármegye lakói a hunnokat uralták. Attila ugyan a galliai háború után az egykor quádok-lakta vidékre rugiaiakat telepített, miáltal a Morva, Vág, Garam és Ipoly folyók közötti területen új tartomány alakult: Rugiland, de a rugiaiak uralmát 487-ben Odoaker, megsokallva pannoniai rablókalandjaikat, végkép megtörte. (Millen. Tört. I. köt. CCCXVIII. - Dedek Cr. L., Nyitra Vármegye Tört. a Magyarorsz. Várm. és Városai III. k. 472. l.)

Az Odoakertől szenvedett vereség következtében a rugiaiak Italiába menekültek Theodorikhoz. Helyökbe a longobardok telepedtek le. A longobardok eleinte a herulok fenhatósága alatt állottak, de Tato fejedelem alatt (493-509) függetlenítették magokat. Az új jövevények szintén a germán fajhoz tartoztak s a mai Csehország felől terjeszkedtek lassanként a Tisza felé, de 546-ban már ők is elhagyták a Vág, Garam és az Ipoly vidékét. (Borovszky S. A longobardok vándorlása. - Századok 1885. 698., l.) Audoin longobard király ugyanis, uralkodásának kezdetén (546) népét Pannoniába vezette, de alig helyezkedtek ott el, csakhamar élet-halálharczba keveredtek a gepidákkal. Audoin fia Alboin (563-562) az avarokhoz fordult segítségért, kiknek közreműködésével a gepidákat teljesen kiirtotta, de félvén az avar szomszédságtól, 568-ban Itáliába vezette népét. (Borovszky, ugyanott 736 és köv.) Ezzel az avarok hazánk területének egyedüli urai lettek. Az avar uralom Baján alatt (582-602) éri el tetőpontját. Uralma az Enns folyótól a Donig terjedt, de utódairól nincsenek adatok. Baján birodalmában a szláv elem jutott túlsúlyra s ezzel megkezdődött a szlávok beözönlése hazánk északnyugati részeibe.

Tudjuk a történetből, hogy az avarok uralmát Pipin frank fejedelem 796-ban végkép megtörte és a Morva és Garam közötti vidék a passaui püspökséghez csatoltatott. Az avarok pusztulása után a morvák tűnnek fel s első ízben 822-ben említtetnek, mint a frankok hűbéresei. A Garamtól keletre ugyan tanyáztak még a régi quádok utódai: svévek neve alatt, de ezek többé jelentőségre nem vergődhettek és elvesztek a szláv áradatban. (Borovszky, i. h. 668. - Millen. Tört., I. 85 l.) A IX. század harmadik évtizedében, a morva-szlávok két fejedelem (zsupán) alatt állottak. Mojmir uralma a Morva folyó völgyére, Privináé pedig a Nyitra és Garam vidékére terjedt.

Mojmir, ki akarván terjeszteni uralmát, csakhamar viszályba keveredett a Nyitra várában székelő Privinával, a ki ugyan, frank segélylyel, egy ideig fenn tudta magát tartani, de 837-ben menekülni volt kénytelen. Ezzel Mojmir ura lett a Garam folyóig terjedő egész területnek s így elég erőt érzett arra, hogy a német királylyal szemben is függetlenitse magát. E küzdelem 846-től 870-ig változó szerencsével folyt. Bajor Lajos német király ugyan 846-ban Mojmirt elfogta, de Mojmir unokaöcscse: Rastiz tovább folytatta a küzdelmet. Rastiz (Rasztiszlav), kit a németek tettek meg a szlávok fejedelmének 846-ban, utóbb Szvatoplukkal osztotta meg uralmát, azonban ez Rastizot csakhamar kiszolgáltatta a németeknek, majd a 874-ben kivívott győzelemmel teljesen függetlenítette magát a németek fenhatósága alól. Szvatopluk ekkor Arnulf, Pannonia ura, utóbb német császár ellen fordult, mely viszályok közepett Szvatopluk 895-ben, (más adatok szerint 894-ben) elhalt, 297de azért Arnulf nem volt képes a morvákat megtörni, bár az uralomért egymás között versenyző fiai: Mojmir és Szvatopluk alatt, a morva birodalom észrevehetően gyengült.

A morva birodalom Szvatopluk alatt érte el tetőpontját. Cosmas XII. századbeli író szerint, uralma a Garamig terjedt. Magában foglalta hazánk északnyugati részét, Trencséntől a Dunáig s Pozsonytól a Garamig, sőt hatalma az azon túl tanyázó szlávokra is kiterjedt. (Dudik, Geschichte von Mähren. I. 311. - Dümmler. II. 339. - Pauler Gyula czikke a Századok 1877. évf. 483 l. Ugyanaz, A Magyar Nemzet Története I. 6 l.)

A szláv letelepedés emlékét a szláv helynevek őrzik az utókor számára. A kezdetleges műveltségi fokon álló nép leginkább oly neveket használt, melyek valamely tulajdonságot fejeztek ki, vagy állat- és növénynevek voltak. Igy állatnevekből származnak: Valkócz, eredetile a szláv vlk = farkas névből ered, Jasztraba (Jasztraba = kánya). Az erdővel összefüggő fogalmakat fejeznek ki: Trnavka (Trnavahora), a trunu = tövis szóból veszi eredetét, Oreszka vagyis Oroszka, a szláv orah = diófa gyökből fejlődött, hasonlókép Dubrava berek, a dub = tölgy szóból származik. Teplu törzsből képződött Tapolcsány, mely szlávul hévvizet jelent, továbbá Berzencze, a brzu = sebes vízfolyás szóból. A Kremen szóból Körmöczbánya és Ó-Körmöcske, végül Szelecsény, a szláv selo szóból, de ennek végső szótagja már magyarosítva van.

Tudvalevő, hogy a 895 év őszén a vereczkei szoroson át beköltözködő magyarok első ízben a Felső-Tisza vidékét lepték el. 897 végéig az Alföld került hatalmukba, 898-ban volt az első olaszországi kalandozás, 899-ben az olasz hadjárat, 900 nyarán pedig Pannoniát foglalták el.

Már említettük, hogy Szvatopluk fiai viszálykodtak egymással. Az ifjabb Szvatopluk 898 nyarán német segélyt kért és kapott és ezzel Mojmir birodalmát dúlta. A következő évben a bajorok ismét megjelentek Morvaországban, 900-ban pedig a csehek társaságában pusztítottak, de 901-ben, a magyaroktól való félelem miatt, kibékültek a morvákkal.

901 tavaszán a magyarok betörtek Karanthániába, mely alatt a Dunától délre Krajnáig, és Bécsujhelytől nyugatra, a Pusterhalig terjedő földterület értendő. A következő évben, 902-ben már a morvákat támadták s ebből következőleg a Vág, Garam s a Nyitra vidéke, fel a Morváig ekkor jutott hatalmukba. Vagyis Bars vármegye a honfoglalás ezredévét 1902-ben ünnepelheti meg.

Kétségkivül megfordultak 899-902 években is egyes portyázó lovascsapatok a mai Bars vármegye területén, de hatalmukba nem vették. A vármegye területe csak akkor volt teljesen meghódítottnak tekinthető, midőn az egész Vágvölgye, Pozsony és Trencsén is hatalmukba jutott.

A 902. évi hódító hadjárat alatt számos falu és vár maradt meg. Ilyeneket találhattak a mai Bars vármegyében a Garam alsó, dombos vidékén, az áradásoktól ment területen, hol a földmívelésnek is némi nyomára akadunk. (Pauler Gyula, A magyar Nemzet Története Szent-Istvánig, 34-45 l. és i. m. I. 6 l.) Sőt egy nagy kiterjedésű szláv vár is maradt azon a területen, a váradi földvár, melyről Anonymus azt állítja, hogy Huba vezér a szlávoktól vette el.

A régi Bars körül lakó szlávok leginkább állattenyésztéssel foglalkoztak, minthogy ennek területe erre kiválólag alkalmas volt. Az akkori pásztorok által kiirtott tisztásokon legelő csordákra akadtak a beköltözködő magyarok, s azok a további előnyomulásra útmutatóul szolgálhattak.

Bars vármegyének a magyarok által történt elfoglalására nézve tehát csupán hozzávetések útján tájékozódhatunk. A krónikások, jelesen Béla király jegyzője, Anonymus, már bővebben tájékoztat bennünket. Bár tagadhatatlan, hogy adatai nem megbízhatók, de azért nem lesz érdektelen, ha azokat is figyelembe vesszük.

Anonymus szerint Árpád, Huba fővezérlete alatt, Zuardot és Kadusát küldte Nógrád és Nyitra elfoglalására. A két vezér átlépvén az Ipolyt, egész a Garam és Zsitva partjáig jutott, hol azonban már ellentállásra találtak. Midőn a Garamon átkeltek, a mai Várad helység közelében földvárat találtak, melyet elfoglalván, három napig pihentek, bevárandók a Böngér fia, Bors 298vezérlete alatti csapatokat. Bors hadaival egyesűlve, a magyarok hada oly tekintélyes számú volt, hogy a népek mindenfelé meghódoltak. Bors a hozzája csatlakozott szlávokkal a zólyomi erdőbe ment, hol az észak felől betörő ellenség támadásai ellenében torlaszokat építtetett, míg a sereg zöme a Zsitva folyónál táborba szállott s onnan Nyitra elfoglalására indult.

Ezzel tehát Bars vármegye elfoglalása befejezést nyert. Kérdés már most, mely törzsek vették birtokukba a mai Bars vármegye területét. Sajnos, okleveles emlékeink erre nézve nincsenek, de megfelel e kérdésre Anonymus. Szerinte a kúnok közül Bors, Borsod várának ispánja lett és annak a vidéknek minden gondját Árpád reá bízta. Ő építtette Bars várát is. Legközelebbi szomszédja Ketel, ugyancsak kún ember, a Duna és a Vág egybefolyásánál kapott földet.

A magyarok letelepedésére nézve, legközelebbi bizonyítékaink a helynevek, így a folyó és a folyómenti nevek, mert a magyar, mint lovas nép, leginkább a folyók mentén szeretett tartózkodni, hol buján nőtt a fű s e mellett halászattal is foglalkozhatott. Ily helynevek: Magosmart, Szőlős, Solymos. A garam-szent-benedeki apátság részére 1075-ben kiadott oklevélben már a következő magyar helynevekkel találkozunk: Bálvánd, Belleg, Füss, Keresztút, Koszmály, Kovácsi, Ladány, Mikófalva, Szénásfalu, Szőlős, Tajna, Taszár, az Árpádkorban Tessér, hol besenyők laktak, Tolmács, Zsemlér. Általában a vármegye területe első királyaink idejében már eléggé népes volt, mert Zólyom vármegyébe, mely a XII. században alakult, Barsból tót lakosság települt.

A beköltözködő magyarokon és a már itt talált szlávokon kivül, Bars vármegyében még a következő népfajok telepedtek meg: 1. A besenyők, kik a régi feljegyzések szerint, a vezérek korában telepedtek meg hazánkban, de Szent István is fogadott be közülök. Betelepedésük Szent Lászlóig tart. Az 1075-iki oklevél szerint, Udvard komárommegyei helységben besenyők laktak (a XII. században azonban kúnok), az ezzel határos barsmegyei Besenyő község szintén kétségkivül besenyő eredetű és a III. Incze pápa által, a szentbenedeki apátság részére kiadott oklevélben Villa Beschene néven fordul elő. Taszár már a XI. században besenyő hely, úgyszintén Kovácsi is. Általában a besenyők a Garam mellett a mai Bars vármegye felső határáig Saskő vár tájára, továbbá a Zsitva és a Nyitra folyók vidékére települtek. - 2. A kúnok, kiknek egy része a magyarokkal együtt jött hazánkba. Későbbi betelepülésükről a következő szakaszokban emlékezünk meg. Kún eredetű helynevek: 299Agó és Kúnosháza. A tatárjárás után letelepedett kúnok, különösen IV. Lászlótól számos adományt nyertek, így többek között 1284-ben a nyitrai káptalan, a keresztény vallásra áttért Iván és Kuchmeg kúnok kérelmére Rohozsnicza határait járja meg. (Magyar Sion III. 544-545.) 3. Ruthének. Még Anonymus idejében a ruthének nem a Kárpátok mentén, hanem az országban szanaszét laktak. Szerinte (cap. X.) e nép Álmos vezérrel jött be, míg Kézai szerint Árpáddal. Bars vármegyében is találunk Nemes-Oroszi helységet. 4. A németek már első királyaink uralkodása alatt, a körmöczi gazdag nemes érczbányák mívelése végett, a hajdan a zólyomi királyi uradalomhoz tartozó területre telepedtek, majd innen a magyar Érczhegység felé vonultak, hol a XII-XIII. században a nemes érczek bányászata megkezdődött. A szent-benedeki apátságnak is sok német vendége volt, kikkel birtokait benépesítette. Körmöczön kivül Bars városában is találunk német gyarmatosokat, kiknek egyike: Verner vendég, 1246-ban a szent-benedeki apáttal egyezkedett. Újbányát is németek népesítették be. A németek általában városlakók és iparosok voltak, de mikor már a városokban nem fértek el, az azokat környező falvakba telepedtek. Így Körmöczbánya környékén csupa német telepes község keletkezett, melyek közül azonban idővel egyik-másik eltótosodott. Az Újbánya közelében fekvő és azelőtt magyaroktól lakott Magosmart helységbe is németek telepedtek. Újbánya alapítása után (1345) a környező falvak, mint Pila, Velkopolje, Prochot, Németi, Nemcsény, szintén németekkel népesültek be. II. Endre alatt, 1217-ben a Thüringiából bevándorolt németek Nyitra- és Bars vármegyében találtak új otthont. Ezek erdőirtással is foglalkoztak. Vancsai István közülök 1246-ban Szent-Keresztre telepített néhány családot s azzal a kiváltsággal ruházta fel őket, hogy a tizedet pénzzel válthatták meg. Ó-Barson a németek idővel a magyarokba olvadtak. Számos német község, mint már említettük, elszlávosodott, így Szent-Kereszt (Sancta Crux de Susol) is. A középkor második szakában, a XV. században újabb német gyarmatok keletkeztek a vármegye területén. Ezek voltak a krikehájok, kiknek legnagyobb része Körmöczbánya körül lakik. Főhelyük: Krickenhäu (Handlova), továbbá Új-Lehota, Janó-Lehota, Kuneschhäu (Kunosvágás), de szórványosan előfordulnak Kaproncza, Jaszenova és Welka-Pola (Hochwies, Pálosnagymező) vidékén is. E városnevek németül leginkább "Häue" képzetűek és ez alatt erdővágást (Anhaue im Walde) kell értenünk. E németek ezzel is foglalkoztak. Az első, ily foglalkozású német "Glazirhow" név alatt fordul elő 1360 körül. 6. A czigányok. A XV. században jöttek be Európába. Az 1417-ben hazánkban megjelent csapatok közül egyes rajok Léva tájékán, a Garam folyó mellékén telepedtek le, közelebbi adataink azonban nincsenek felőlük.

A kereszténység felvételével s a királyság megalapításával nemzetünk az európai államok tagja lett; de az új hit megszilárdítása, az elfoglalt terület biztosítása és megvédése, Szent István erélyének és fejedelmi bölcseségének vált dícsőségére. Míg a kereszténység terjesztése és megszilárditása az újonnan alakult püspökségek feladata lett, addig a belszervezet és az ország védelmének biztosítása a várszerkezeten nyugodott. A várak Európa-szerte már a Karolingek idejében a korona tulajdonát tették s így Szent István csak a korabeli fejedelmek példáját követte, midőn a létező várakat királyiaknak jelentette ki s azokat a körülöttük fekvő vidék középpontjává tette.

Bars vára, melyet Anonymus a honfoglalás egyik hősével: Bors vezérrel hoz kapcsolatba, valószínűleg már Szent István kora előtt épűlt. A Garam völgyét, melynek őrizetére a vár rendeltetett, ekkor már elég sűrű népesség lakta, sőt a Zsitva völgye is eléggé lakott terület lehetett. Ezt igazolja a szent-benedeki apátság 1075. évi alapitó levele, mely a keneziczi templomról (ecclesia Beatae Mariae Virginis de Kenezicz) tesz említést, mely akkor már kőből volt építve s hihetőleg még Szent István alatt lakott volt, mert a szent király törvényei szerint ily góczpontokon építették az egyházakat.

300De a Szent-Benedektől északra elterülő Susol-völgy, vagyis a mai Szentkereszt tájéka, még 1209-ben is csak vadászterületként szerepel. A Zsitva és a Garam folyók között, Tomácstól Újbányáig terjedő földterületet I. Géza király megszakítatlanúl adta a szent-benedeki monostornak. A susoli kerülettől délre eső terület alkotta tehát Bars vár tartozékát, vagyis a Garam és a Zsitva folyók völgye volt a barsi vár megyéje.

A barsi várszerkezetről a garam-szent-benedeki apátság 1075. évi alapító oklevele már mint fennállóról emlékezik meg. Barsban a várrendszer a XI. században már teljesen ki volt fejlődve, sőt a városi élet is virágzott. Az 1075. évi oklevél Barsról, mint megerősített helységről tesz említést. (Knauz, Mon. Eccl. Strig. I. 54. - Pauler, i. m. I., 53.)

A várrendszer feje volt az ispán. Ő vitte hadba a király fegyvereseit, ő bíráskodott felettök s intézte a gazdasági ügyeket. A várbirtokokat részint a honfoglalás előtt ott lakott népek utódaival, részint a király által megváltott hadifoglyokkal népesítették be; de ezek csupán várszolgák, vagyis szolgálmányosok voltak, kik szolgai munkát teljesitettek, míg a nemzeti hadsereg magvát a fegyveresek, vagyis a várjobbágyok tették, és pedig a szent király jobbágyai, a szent király jobbágyainak fiai és a felmentett várszolgák; de az utóbbiak nem voltak a fegyveres állomány kiegészitői.

A várnép ellátására a várhoz tartozó birtokok szolgáltak. E birtokok azonban idővel foglalás vagy eladományozás tárgyai lettek, miáltal a várszerkezet mindjobban elszegényedett s idővel bomlásnak indúlt. E jelenséggel már jóval a tatárjárás előtt találkozunk, különösen II. András zavarteljes uralkodása alatt. Ez a király, hogy híveit kielégítse, többnyire várbirtokokat adományozott el. Igy 1206-ban Guerla (Gerle) helységet kivette a barsi vár kötelékéből s János esztergomi érseknek adományozta. (Wenzel, Árpádk. Új Okmt., VI., 308.) A király példája csakhamar követőkre talált a várjobbágyok körében is, a kik 1228-ben Ryochka, Ruiska és Béla nevű földeiket királyi jóváhagyás mellett eladták Leustach comesnek. Később már a királyi engedélyt sem vették igénybe. Igy Joahun barsi várjobbágy Tolmács faluban levő örökös birtokának eladásánál (1232) megelégedett rokonainak a beleegyezésével. Tolmács területének másik részét pedig Andornik és más, Korsak községbeli várjobbágyok 1240-ben a szent-benedeki apátságnak engedték át. (Wenzel, VI. 461., 516., VII. 129.)

IV. Béla királyra hárúlt volna a feladat, hogy hazánkban a bomlásnak indúlt várszerkezetet ismét rendbe hozza. 1236-ban Barsban meg is jelentek az elfoglalt várföldek visszaszerzésére kirendelt birák, névszerint Sándor comes, Zochot comes és Ozyas váczi főesperes (Wenzel i. m. VII. 26.), de Béla király sem volt képes a várszerkezet romlását megakadályozni, sőt ő maga is bőkezűen osztogatta a várbirtokokat. A tatárjárás után még feltűnőbb lesz a várbirtokok szétosztása. Most már gyorsan közeledett a várszerkezet végfeloszlása felé. IV. Béla 1249-ben a Mánya nevű földet, mely a galgóczi várhoz tartozott, adományozta el a Forgáchok őseinek. Fia, V. István Buri határában adott várföldeket István főispánnak, a ki már 1275-ben Maholány és Valkócz falvak birtokában volt, melyek szintén várföldek voltak. IV. László Hechen várföldet adományozta el 1274-ben Benedek fiainak. Bélád egy részét, mely szintén a barsi várhoz tartozott, 1275-ben Ivánka fia András, barsi ispánnak adta, miáltal a Forgáchok őseit telepítette le Bars vármegye területén. (Wenzel, IX. 133. - Fejér, Cod. Dipl. IV, 3. 477.) A várszerkezet a XIII. század végén feloszlottnak tekinthető. Találunk ugyan még a XIV. század első felében is az egykori várföldekre vonatkozólag adatokat, mint például 1300-ban, a mikor Márton barsi várjobbágy Bars határában, a Garamnál, várföldeket adott el Csák Máténak, sőt még 1360-ban Nagy Lajos, Pinár és Tajna helységeket, melyeket Kont Miklós nádornak, mint várföldeket szolgáltattak át, a Rátót nembeli Lőrincz fia László barsi főispánnak adta, 1365-ben pedig Korosán várföldet Forgách Andrásnak adományozta (Fejér, IX. 3. 683. l. és gr. Forgách levéltár.), de ezek már a hajdani fénynek csak elmosódó sugarai.

A barsi várterület eredeti kiterjedésére nézve nem állanak adatok rendelkezésünkre. A várjószágok eladományozása idejében kiállított oklevelek e tekintetben már némi világosságot vetnek a várterület kiterjedésére. Egybevetve 301az eddig felszínre került adatokat, a barsi várhoz a következő várbirtokok tartoztak: Béla, 1228. (Wenzel, VI., 461.) Belád, 1275. (Fejér, IV. 3., 477.) Bayka, a Garam mellett, 1306. (Botka, Bars várm. oklt., VII., okl.) Braján, 1075. a Garam mellett. (Knauz, Mon. Strig. I., 53.) Ény, 1275. (Pesty Frigyes, Várisp. 172-177.) Ezen és több, más helységbeli várjobbágyok csereszerződésre léptek István barsi főispánnal. Gerle (Guerla) 1205 okt. 6-án eladományoztatott. (Pauler i. m., II., 40.) Hechen (Hecse?) 1274-ben eladományoztatott. Jurk, 1284. Nemcsény és Vezekény között. (Knauz, i. m. II., 144.) Korsok (Kozarócz) 1240. és 1262. (Wenzel, VII., 129. és Knauz I. 473.) Kovácsi, ma puszta Verebélytől délre, 1236. (Wenzel, VII., 26.) Kelecsény 1275. Korosán (Korsán), Pesty Léva környékén keresi, hol a barsi várjobbágyoknak magánbirtokaik voltak, 1309. (Fejér, IV., 1., 109.) Maholány 1275 (Wenzel, IX., 133.) Pinár, 1275. Podluzsány, 1275. Puch földtér, 1276-ban Aladár várszolga birtoka. (Hazai okmt., VI., 236.) Ryochka (Ruiska) 1228. Wenzel, VI., 461.) Szeg 1275, a Garam mellett Nagy- és Kis-Sáró között. Szöleny, a Garam mellett 1275-ben visszaadatott a szent-benedeki apátságnak. (Wenzel, IX., 133.) Taszár, (Teszári) 1209. (Wenzel, VI., 339.) Tolmács 1240-ben a szent-benedeki apátságnak engedte át. (Wenzel, VII., 103. és IX., 131.) Zimány. II. Endre alatt, 1235 táján, e várbirtok ügyében vizsgálat tartatott. (Knauz, I., 311.) Névtelen birtok, melybe András comes fia Ivánka, III. Endre király rendeletéből beiktattatott. (Hazai okmt. VIII., 416.)

Az alábbiak mint az egyes várjobbágyok öröklött birtokai említtetnek s így valószínűleg szintén a barsi várhoz tartoztak: Györed, Aladár várjobbágy leányának, Ruzsa asszonynak a birtoka. Karisán, a Garam mellett, melyet Mortunus nemes várjobbágy 1300-ban Bogyiszló fia Bálint, apponyi várnagygyal elcserél. (Hazai okmt., VIII., 412.)

Ha figyelemmel kisérjük az okleveleket, azt tapasztaljuk, hogy a mai Bars vármegye területén más várszerkezethez tartozó birtokok is voltak, sőt ezek közül egyesek a barsi várföldek közé ékelődtek. Ez az utóbbi körülmény részben abban leli magyarázatát, hogy a várbirtokok eladományozása alkalmával, egyes esetekben csupán a földek szállottak az új birtokosra, míg a várnépek, megmaradván a vár kötelékében, alkalmas földterület elfoglalására voltak utalva. Így szóródtak szét a várnépek, de ez a körülmény már egyúttal a várszerkezet szétzüllésének első jelenségeit tünteti fel.

Okleveles adatok tanúsága szerint tehát Barsban még a galgóczi, szolgagyőri és a székesfehérvári váraknak voltak tartozékai.

I. A galgóczi vár tartozékai. E várszerkezet a mai Nyitra vármegyében állott fenn. Hozzája tartozott Nagy-Mánya, melyet IV. Béla király 1249-ban Ivánka fia András királyi tárnokmesternek, a Forgách család ősének adományozott, (Fejér, IV., 2., 54-55.) továbbá Scynthe, mely 1273-ben a várkötelék alól feloldatott. (Wenzel, IV., 27.) Ez utóbbi várbirtok helyét Pesty Frigyes Szencse helység területén keresi, Tagányi Károly ellenben a nyitramegyei Szenicz falut érti alatta.

II. Szolgagyőr. E várszerkezet hollétét illetőleg, sokáig kétségben voltak a szakférfiak. Tagányi Károlyé az érdem, a ki beható kutatások alapján végre megállapította, hogy e vár, a mai Nyitra vármegye területén, Galgóczhoz közel, az udvarnoki rév mellett állott fenn (Századok, 1882. évf.), azonban már a XII. században bomlásnak indúlt s egyike azoknak, melyeknek a szolgálmányosai leginkább szétszóródtak. A szolgagyőri várnak Bars vármegye területén a következő tartozékai voltak: 1. Füss, melynek egy részét a várjobbágyok 1256-ban eladták. 2. Hecse. IV. Béla király egy innen származó várjobbágyot, névszerint Mihályt, 1268-ben megnemesített. 3. Szencse. E helységet László, 1276-ban, abban az öt ekényi terjedelemben, melyben a szolgagyőri várhoz tartozott, Madari Illés fiának Péternek adományozta. (Fejér, V., 2., 331.) 4. Zsitva-Gyarmat. 1275. (Knauz, i. h. II., 119.)

III. A székesfehérvári várhoz tartozott Belád egy része, három ekényi terjedelemben. E várföldet IV. Béla király 1265-ben, Demeter székesfehérvári főispán beleegyező nyilatkozata mellett, Forgách András bányai várispánnak adományozta. (Fejér, IV., 3., 257.)

302A várszerkezet felbomlása a tatárjárás utáni időben mind gyorsabban haladt előre; némileg ugyan túlélte a XIII. századot, de már csak árnyéka volt hajdani nagyságának. Midőn Róbert Károly király 1320-ban Tamás esztergomi érseknek Komáromért az egész Bars várost és a várkerületet adta cserébe, a várszerkezetre a végső csapást mérte.

Még mielőtt a várrendszer szétzüllött volna, romjaiból, a XIII. század második felében, a vármegyei élet született meg. A nemesség az elhatalmasodott főurakkal szemben mindegyre jobban érezte gyengeségét. Szükség volt tehát egy kapcsolatra, mely egybe fűzze és egy testületté egyesítse, a koronás király tisztviselőjének fensőbbsége alatt. De a nemesség még II. Endre alatt is folyton idegenkedett a főispán hatóságától. IV. Béla király érdeme, hogy legyőzte azokat a nehézségeket, melyek a nemesség által féltékenyen őrzött szabadságszeretetből eredtek. A főispán joghatósága akkoriban - az egyházi rend, a nemesség és a kiváltságoltak kivételével - kiterjedt az összes néposztályokra, a mely körülmény azonban sok visszaélésre adott alkalmat.

IV. Bélára nemcsak az a feladat hárult, hogy a pusztuló várszerkezet helyett az országot más alapra fektesse, hanem, hogy az igazságügyet is rendezze. 1236-ban már mindenütt megjelentek a királyi birák a főispán oldala mellett, a kik a bűnperek kivételével, általában a birtokperekben s minden egyházi, nemesi, udvarnoki és várjogi jószágügyekben itélkeztek. E bíróságok működéséről Bars vármegyét illetőleg is maradtak fenn oklevelek. (Wenzel, VII., 34.) A barsi kiadványban négyen említtetnek és ezek mind megyebeliek. (Botka: A vármegyék alakulása. Századok, 1872., 84-85.)

IV. Béla uralkodásának végszakában már együtt találjuk a nemességet a főispán elnöklete alatt tartott gyűléseken. A főispán udvarbírájából az alispáni tisztség fejlődik, a szolgabírák és esküdtek által pedig a nemesség önválasztotta tisztviselőket nyer. Az így megalakult Bars vármegye területe magába foglalta a Garam mindkét partján elterülő síkságot, melynek természetes középpontját alkotta.

A mai Bars vármegyének Újbányától északra eső része még az Árpádok alatt nem tartozott Bars vármegyéhez. Szent-Benedektől felfelé, a Garam mentén haladó keskeny völgy és az ezt a völgyet környező rengetegek, eredetileg királyi birtokok voltak s közvetlenül castellanusok, közvetve azonban a zólyomi főispánok alatt állottak. A susoli provinczia fejei a Kacsics nemzetségből származott Detre zólyomi comes (1222) ivadékai voltak, egész a XIV. század közepéig. Susol tulajdonképen nemzetiségi szempontból is figyelmet érdemel. Ez a "tót kapu", mely kifejezés azt jelenti, hogy ezen túl a szlávság kezdődik. A susoli kerület végre 1343 körül Bars vármegyéhez csatoltatott. Ezzel Bars vármegye a jelenlegi kiterjedésében megalakultnak volt tekinthető.

A vármegye megalakulásával, a XIII. század második felében, már a városi élet is fejlődésnek indult. Bars város lakosai az 1270-1279 között kiállított oklevelekben polgároknak mondatnak. (Wenzel, VIII. 332. XII. 259.) Bars már a XIII. század végéről fenmaradt oklevelekben mint szabadalmakkal bíró város említtetik s ekkor már túlnyomóan magyarok lakták. 1240-ben még az elővárosban magyar és német vendégeket találunk. IV. Béla király 1244-ben az előtte megjelent magyar és német vendégek részére szabadalomlevelet állított ki. E vendégekről említés történik még 1253-ban is. A német vendéglakók idővel teljesen beolvadtak a magyarokba, a mit némileg elősegített az is, hogy még a várszerkezet fennállása idejében, a vendéglakók, bizonyos fontos esetekben, a barsi várispán fenhatósága alá rendeltettek, kinek évenként karácsony táján terménybeli járandóságok fizetésére köteleztettek. A város élén a comes villicus állott. Bars városa már a XIII. században kifejlett iparral és mint a garammelléki útvonal góczpontja, jelentékeny kereskedelemmel bírt és főleg a borkereskedés virágzott. (Wenzel, VII. 103. - VII. 335. - XII. 259. - Barsi J. dr. id. értekezése.) II. Endre király Szent-Benedek helységnek Pest és Buda városokéhoz hasonló szabadalmakat adott (1217), de Szent-Benedek csak lassanként és csak rövid időre volt képes a városi jelleggel bíró helységek közé emelkedni. Keresztúr lakosai 1246-ban nyertek István esztergomi érsektől szabadalomlevelet. A helység, a mai Garam-Szent-Kereszt, 303a szabadalomlevélben oppidumnak mondatik. Körmöczbánya, mint láttuk, tisztán németekkel népesült be. E város fejlődését külön fejezetben tárgyaljuk.

A vármegye megalakúlásával azonban a várszerkezet tulajdonképeni rendeltetése: a hadiszervezet, mindjobban háttérbe szorulván, az ország védelméről más alapokon kellett gondoskodni. A tatárpusztítást is az ország védtelen állapota tette oly rettenetessé. IV. Béla király a tatárjárás után már sűrűn osztogatott várépítési engedélyeket, mi által a királyi várak helyét a magánvárak foglalják el s így az ország védelme a családi várakra bízatott. Bars területe, földrajzi helyzeténél fogva, különösen alkalmas volt várépítésre. A Garam völgyét környező hegyeken a XIII. század második felében, 1253 táján, egymásután épülnek fel az egyes várak, melyek jelentőségüket az egész középkoron át fentartották, sőt a törökvilágban is szerepet játszottak s lassanként hatalmas uradalmaknak lettek középpontjai. E várak közül Berzencze, Hrussó, Léva, Saskő és Revistye már a XIII. század vége felé fennállottak, de nagyobb jelentőségre, az Árpádok alatt, csupán Léva és Saskő jutott.

Saskő várának első nyomaira az 1253. évi oklevélben akadunk. Ekkor a vár Vancsai István esztergomi érseké, valamint rokonaié, Vinczéé és Péteré volt. Valószinű, hogy ezek voltak az építői is. (Botka-féle jegyzetek.) Saskő a Garam északi kanyarulatánál, az ú. n. susoli provinczia szivében épült s annak feloszlásáig székhelye volt. A fenmaradt oklevelekben többnyire "Castrum de Susol" néven fordul elő. Tartozékai idővel szaporodtak, így 1283-ban Péter fia Tamás és Orbáz, István bibornok unokaöcscsei, Lodomér esztergomi érsektől Susol, Loucha és Porosztolnuk birtokokat nyerik Farnadért cserébe. (Wenzel IX. 368.)

Ghymes vára ugyan Nyitra vármegye területénv van, de nagy kiterjedésű tartozékai (mintegy 40 helység) jórészt Bars vármegyében feküdtek, míg másfelől mintegy előőrse volt Bars vármegyének, a nyugatról jövő támadások ellen s így a hadi történet szempontjából sem hagyhatjuk figyelem nélkül. Ghymes várát a Hontpázmán nemzetségből származó Ivánka fia András építtette még a tatárjárás előtt. IV. Béla király 1253-ban és 1256-ban kiadott adományleveleivel a nyitrai várhoz tartozó harmadik Ghymes földet is Ivánka fia András birtokába bocsátotta a tatárjárás alatt szerzett érdemei elismeréséül. 3041265-ben az egykori Fehérvár, azaz Belád földet nyerte várerődítési czélokra. A vár az András fiától, Forgách Miklóstól leszármazott Forgách család birtoka lett s egész 1311-ig maradt a család kezében, midőn tőlük az Árpádok kihaltát követő belzavarok közepett Csák Máté elfoglalta, mire még alább visszatérünk.

A kereszténység behozatalával az új hit szinte akadálytalanul terjedt a Duna balpartján fölfelé, a gyéren lakott erdős vidékekig. A Garam mindkét partján elterülő síkság lakói is azok közé tartoztak, kiknél az új hit legelőször meghonosodott. Bars nemcsak egyike az ország legrégibb vármegyéinek, hanem egyúttal a keresztény vallás egyik főfészke volt.

Tudvalevő, hogy István király Esztergomot tette székhelyévé s az általa alapított esztergomi érsekség a magyar királyság megalapításával (1001), egyidejünek mondható. Az esztergomi érsekség, mint püspöki megye, a Duna balpartján terült el, bár a székesváros a jobbparton fekszik. Első kiterjedésében magába foglalta a Garam és az Ipoly völgyeit, felfelé a hegyekig, vagyis addig, míg a lakott vidék terjedt. Azon túl, a XI-XII. századokban, a még puszta, vagy igen gyéren lakott erdős-völgyes vidéken bő alkalom nyílt a terjeszkedésre. A nyitrai püspökség, mely az esztergomiból szakíttatott ki, már későbbi keletű. Kétségtelen, hogy 1030-ban, vagyis Bretiszlav cseh herczeg betörésekor, még nem állott fenn. Alapítása 1096-1113 közé esik, de téves Dedek Crescens Lajos abbeli állítása, mintha Bars vármegye északi nyújtványa az 1526 előtti időben a nyitrai püspökséghez tartozott volna, mert Bars vármegye egyházilag mindenkor az esztergomi püspöki megyének volt kiegészítő része.

Bármily tapintatosan járt is el István király az új intézmények megszilárdítása körül, a nemzeti visszahatás, az ősi hithez való ragaszkodás, csakhamar megtalálta fejét egy, a somogyi részeken megtelepedett nemzetség sarjában, Koppányban, a ki az új hit ellenzőivel szövetkezve, Veszprém ellen indult. De István erélyesen lépett fel a rendbontókkal szemben. Átkelvén a Dunán, Kéméndnél, Bars vármegye déli végénél, a Garam mellett elterülő bényi sánczoknál gyűjtötte össze seregét. Táborában megjelentek Venczellin és Pázmán lovagok is, kik Isvánt, középkori szokás szerint, a Garam vizénél lovaggá avatták. Innen a megerősödött sereg átkelt a Dunán és Veszprém felé indult. A hadjárat kimenetelét a történetből ismerjük.

Szent István fellépése némileg intelmül szolgált a vármegye kún és besenyő lakosainak és az új hit akadálytalanul terjedt a vármegyében.

Amaz apostoli buzgalom, melylyel Szent István a kereszténység megszilárdításán törekedett, utódai alatt sem szünt meg. Árpádházi királyainknak tán mindegyikéhez fűződik valamely bőkezű egyházi alapítvány emléke. A fejedelem példája csakhamar követőkre talált a főurak körében. Alig van nemzetség, melynek emléke valamely egyházi alapítvány létesítésével ne függne össze. A vallásos buzgóság által alkotott emez intézmények közül kétség kivül az első helyet foglalja el a Garam melletti szent-benedeki benedekrendű apátság, melynek története oly szoros összefüggésben áll a vármegye középkori történetével, hogy azzal részletesebben kell foglalkoznunk.

A szent-benedeki apátság alapítását a hagyomány a trónjától megfosztott Salamon király remetéskedésével hozza kapcsolatba. Az apátságot I. Géza király alapította. Valószínűleg már vezér korában hozzáfogott a monostor építéséhez, mely 1075-ben, az alapítólevél keltekor, már egészen készen állott. Az a vidék, a hová a kolostort építették, - mint említettük - már a magyarok bejövetele előtt lakott volt, mely körülményt a Kovácsi határában levő földsáncz is igazolja. (Knauz: A Garam Melletti Szent-Benedeki Apátság Története. 33. l.)

Géza király, vezér korában, vadászat közben, gyakran megfordulhatott e vidéken. A Bars vármegyével szomszédos Udvard helységben saját kúriája és kápolnája volt. A Szent-Benedek rend, melynek e monostort felajánlotta, különösen kedvelte a hegyes-völgyes vidékeket és monostorai legtöbbnyire hegyeken épültek.

305A Géza által épített monostor északi oldalát román stílű bazilika foglalta el, mely a mostaninál körülbelül egy szentélylyel rövidebb volt.

Az 1075-ben kelt alapítólevél, mely Bars vármegye történetére nézve főforrásul tekinthető, eredetiben - sajnos - nem maradt fenn az utókorra, bár 1504-ben még kétségkivül megvolt. Azt csupán II. Endre király 1217. évi átiratából ismerjük, melyet későbbi fejedelmeink is megerősítettek és pedig: II. István 1124-ben, I. Károly király, László apát kérésére 1328 jan. 20-án, II. Ulászló király az 1505. évi pesti országgyűlés folyamán, márcz. 10-én újból átírta a II. Endre-féle átiratot, hasonlóképen 1565 jan. 24-én és 1570 jún. 17-én Miksa király az esztergomi káptalan kérelmére újból átírta és megerősítette a II. Ulászló és II. Endre királyok átiratait. Az alapítólevél teljes szövegét Knauz Nándor tette közé. (Monum. Eccl. Strig., I. 53. l. a II. Ulászló-féle átiratban.)

Géza király az 1075-ben kiállított alapítólevél adatai szerint, a Tolmácstól Kis-Lehotáig és a Knezicztől Berzenczéig terjedő földet adományozta a monostornak. E nagy kiterjedésű terület egész terjedelmében nem maradhatott meg az apátság birtokában, mert úgy az egyházi, mint egyes, hatalmas világi főurak részéről gyakran volt foglalás tárgya. Az apátság középkori történetét jórészt a birtokainak megtartása körül kifejtett küzdelme tölti be. Már 1124-ben Otmár barsi főispán, a monostor körüli erdőket, a halászatot és a vadászatot lefoglalta, de Henrik apát II. István király elé vitte az ügyet, a ki ez alkalommal a monostor alapítólevelét is átírta és megerősítette.

A gyakori támadások következtében 1209-ben III. Incze pápa is megerősítette a monostor alapítólevelét. (Knauz, I. 190.) Lőrincz apát 1226-ban a monostor vámjoga miatt viszályba keveredett a barsi főispánnal és ez ügyet bajvívással kellett volna eldönteni, azonban a felek időközben egyezségre léptek. (Knauz, I. 261.) Az esztergomi káptalannak Hecse, Szelepcsény, Hizér, Taszár és Malonya között a Zsitva mindkét partján elterülő föld és Taszár helységek miatt támadt pere is kedvező kimenetelű volt az apátságra nézve, a mennyiben mindkét helység 1209-ben neki itéltetett oda. (Magyar Sion, II. 159. Az esztergomi káptalan oklevelei. Lad. 40. fasc. 14. No 14.)

A tatárjárás alatt a monostort valami nagy pusztulás nem érhette, mert a templom is fenmaradt. Annál nagyobb bajt okozott György apátnak (1251-1256) a tatárjárás után elfoglalt birtokok visszaszerzése és a monostor javainak a megvédése, mely javak különben Verner barsi ispánnak 1246. évi adománya által, Bars városban egy nemesi telekkel gyarapodtak. (Knauz, I. 464.) De ennél több gondot okozott az esztergomi érsek, a ki a tatárjárás után a monostor javainak nagy részét lefoglalta. Az apát felszólalásának volt ugyan némi eredménye, mert István esztergomi érsek, 1251-ben az 306általa elfoglalt Macskarév-föld egy részét az apátság tulajdonába visszabocsátotta. (Magyar Sion, II., 598.), de az ügy véglegesen csak a király által elrendelt és Tamás nyitrai főispán által foganatosított határjárás útján rendeztetett. (Wenzel, VI., 339.) V. István király különben, midőn 1270-ben Szent-Benedeken időzött, meghagyta Dénes barsi főispánnak, hogy az apátot javaiban senki se háborgassa. (Knauz, I., 601.)

Az a kiváltságos helyzet, melylyel a szent-benedeki monostor jobbágyai bírtak, számos nemes származásút is körükbe vonzott. Így már 1234-ben II. Endre király megengedte a szelepcsényi királyi szolgáknak, hogy a szent-benedeki apátság jobbágyai közé soroztassanak s azoknak szabadalmaival élhessenek. (Magyar Sion, II., 376.) 1257-ben pedig IV. Béla király előtt Dobrina fia Mykó és Vynzló fia Voyou, nemesi jogaikról lemondván, az apátság jobbágyai közé vétetik fel magokat. (Hazai Okmt., VIII., 426.) Az 1307-1311 közötti időben Pál volt az apát. Az interregnum alatt gyakori pusztításnak voltak kitéve az apátság javai, úgy hogy 1316-ban a pápa felhívta Tamás esztergomi érseket az apátság javainak megvédésére. Bár Csák Máté az apátság birtokával határos Berzencze várát elpusztította, a monostor megmenekült bosszúló kardjától. Csák Máté hatalmának letüntével, egyelőre nem is fenyegette veszedelem a monostort, csak az idő vasfogával nem bírt többé daczolni és a XV. század elején már romladozó állapotban volt, a miről VII. Incze pápa 1405 nov. 2-án kelt levele is tanúskodik. A templom ez évben újra épült és a monostor helyreállítási munkálatai is megkezdődtek. Zsigmond uralkodásának végső szakában (1431-1436), a Giskra János vezérlete alatti cseh betörések egyre szaporodtak. Jóllehet az apát a monostor védelmét Therjéni Mihályra bízta (Knauz, i. m. 38. l.), a huszitáknak 1435 szept. 29-ike táján sikerült a monostort felgyújtani. 1442 febr. 22-én az Erzsébet királyné pártján álló bányavárosok zsoldosai égették fel az apátságot, mely alkalommal Walkóczi Miklós védte a monostort. E támadásokon okulva, az apátság a monostort 1452-ben bástyákkal erősíttette meg.

A gyakori támadások következtében az apátság a monostor védelmére várnagyokat fogadott fel, de ezek egyike: Csallai Mátyás, 1451 táján, árulással a csehek kezére játszotta Szent-Benedeket. Azonban Hunyady János még ez év okt. 14-én Ipolyság alatt termett és Szent-Benedeket is visszafoglalta a csehektől.

Bár az apátság ismét ura lett a monostornak, mindazáltal birtokai tovább is pusztításoknak voltak kitéve, különösen mióta Tapolcsányi Kelemen Hrussó várába és a tapolcsányi erődbe cseheket fogadott be (1450) és azokkal pusztította a vidéket. Sőt e pusztítások csak fokozódtak, midőn Tepliczavár (Szklenó) 1456-ban a csehek kezébe jutott és mikor Bollók Miklós várnagy is cseheket fogadott be Berzencze várába (1464). Végre Mátyás király erélyes intézkedései következtében, 1465-ben, Szent-Benedek is megszabadult a veszedelmes szomszédságtól.

Ennyi küzdelem közepett a monostor épülete is romlásnak indult. 1462-ben, Széchy Dénes primás szavai szerint, a monostor már rongált állapotban volt. Az építkezési munkálatok csakhamar megkezdődtek s 1483 júl. 11-én a templomot újra felszentelték, de a helyreállítási munkálatokat csak 3071511-ben fejezték be. 1506-ban elkészült az új orgona is, mely az elsők egyike volt hazánkban, 1489-ben szentelték fel a kápolnát. Ezenkivül a monostorban még a Szent Vér kápolnája állott fenn, melynek első nyomaira 1510-ben akadunk. A XVI. század elején, védelmi szempontból, a templom hosszfalát még négy méterrel emelték fel s az ablakokat félig beépítették. Így felkészülve szállott szembe a monostor a mohácsi vészt követő zavarteljes idők viharaival.

A XVI. század első éveiben a monostor levéltára illetéktelen kezekbe került. Az eredeti alapító-levél Sári Endre birtokába jutott, a ki Bakócz Tamás esztergomi érsek rokona lehetett, mert annak házában tartózkodott Budán. János apát mindent elkövetett a levél visszaszerzésére, de sikertelenül. Az oklevelek széthordása alkalmával, II. Endre király megerősítő levele Baróczfalvi Bárócz György kezeibe jutott; idővel azután az esztergomi káptalan levéltárába került s így maradt fenn az utókorra.

A monostor apátainak névsorát a középkorból Knauz Nándor már említett nagybecsű műve nyomán, a következőleg állíthatjuk egybe: I. Henrik 1124; Ivo 1209; Tamás 1217; I. Lőrincz 1225-1226; Cena 1228; II. Lőrincz 1232; Kozma 1236; György 1251-1256; Márton 1268-1279; II. Henrik 1292; I. Pál 1307-1311; I. János 1312; II. Pál 1314; László 1320-1329; I. Sigfried 1330-1355; Ulrik 1356-1358; I. Miklós 1358-1359; II. Sigfried 1360-1370; II. Miklós 1371-1374; III. Henrik 1374-1400; Konrád 1405-1406; IV. Henrik 1406-1407; Frigyes 1407-1409; Bolognai II. Miklós 1410-1438; István 1438-1455; Széchi II. János 1456-1463; II. György 1465-1472; III. János 1476-1510; Petróczi Henczelffy István 1511; Csulai IV. János 1510-1522; Zabláthi Jakab 1522-1528.

Az apátok között maradandó emléket hagytak maguk után: Sigfried vagy Siffrid, ki 1330-1355-ig volt szent-benedeki apát s akkor Pannonhalmára választatott meg; meghalt 1365-ben. 1343-ban procurator provinciae-nek választatott meg, kinek az volt a feladata, hogy a tatárdúlás alatt elpusztult klastromokat és azoknak jogait szerezze vissza. Két év alatt visszaszerzett 5 monostort, u. m.: Clusvárt, Bulcsot, Grabbot, Bysserét és Monyoródot; 1336-ban tiltakozik a király parancsából a bácsi káptalannál a tiszasághi birtokfoglalók ellen. 1342-ben Vilmos szent-mártoni apáttal mint praesidentes provinciales Capituli Szent-Endréden, Visegrád mellett káptalant tartanak pünkösd napján. 1345-ben egyezkedik bakabányai polgárokkal az ottani bányamalom iránt. 1346-ban Edwárd angol királyhoz küldi követül Lajos király, Andrásnak, a király öcscsének meggyilkolása ügyében. A király azt válaszolta, hogy ezt haddal bosszulja meg. Az angol király akkori tartózkodási helyén, Westminsterben fogadta őt. 1355-ben pannonhalmi apátnak választják meg és lefizetvén a 276 arany forint taksát, Incze pápa megerősíti.

Széchi III. János, ki Széchi Dénesnek, az esztergomi érseknek rokona. Miután az 1440-1480 közötti időből kevés oklevél maradt fenn, róla és utódairól keveset tudunk. Konventje számára Mátyás királytól új, hiteles pecsétet eszközölt ki, mely a jelen korig is használatban volt. Több okmány Széchi Györgyről is tesz említést. Így az 1456., 1462., 1463. évekből valók Jánosról, az 1460., 1462., 3081465. évbeliek Györgyről tesznek említést. Ez a kettő azonban valószinűleg egy személy.

Említettük már, hogy Géza király a Tolmácstól Kis-Lehotáig és Knezicstől Berzenczéig terjedő földet adta a monostornak. E terület egy része azonban idővel idegen kezekbe került, viszont a monostor számos más birtokot szerzett vétel, csere, vagy kegyes adományok útján. Knauz műve alapján alább közöljük a monostor birtokait Bars vármegyében, melyeket a középkoron át hosszabb vagy rövidebb ideig bírt, megjegyezvén, hogy a helynév után zárjelbe tett évszám azt az időpontot jelöli, melyben az apátság birtokába jutott, vagy a mely időben ott birtokos volt. E birtokok a következők: Aszna (Ozna) puszta (1493), Bálvány (1075), Baracska (1395), Braián (1075), Knezics (Zsitva-Kenéz) mellett. Barátka, a lévai határban 1156-ban az apátságé, de idővel hűbérbe adta. Barbáta (1269), Ó-Bars, az itt szedetni szokott vám harmad része, I. Géza király adományából. Belleg (1075), Berzencze, Besenyő, melynek határában az apátságnak 72 ekényi (9360 hold) földje volt. Buszik, a Zsitva mellett (XIII. század). Csárad 1209, Csejkő (XIII. század), Csifár (1209), Csitár, a mai Kovácsi és Ebedecz helységek között (1360), Ebedecz 1165, Füss (1075), Füzes Besenyő mellett (1565), Galócs (1309), Györk, puszta Nemcsény körül (1493), Horváthi puszta (1419), valószínűleg Korláti puszta lesz. Hull (1506-1521), Hunyócz (Henöcs) puszta, jelenleg is bírja a káptalan; IV. Béla király idejében szerezte. Kis-Kálna (1494), Kelecsény (1309), Keresztúr (Szent-Kereszt), vámjog. Királyrétje Nemcsény körül (1498), Kenezsicz (1209), Korlát Kovácsi mellett (1565). Kovácsi (1075), Körmöcz városban (1393) 19 és fél mészárszék és (1448) egy kőház, Küklő, puszta Tolmács és Koszmály között (1406), Vámos-Ladány (1209), Felső és Alsó-Lehota (Podbrehi-Lehota), Lóth (1480), Lukova, puszta Valkócz határában (1629), Macskazáró (1251), a monostor-terület felső határa, vagyis az a szikla, melyhez a Braian melletti réven át jártak a Garamon. Jelenleg is bírja a káptalan e révhelyet. Macskásérd (1429), az előbbeni révhely mellett elterülő föld. Maholány (1407), Marosfalva (1492), Mikófalva, puszta Szelepcsény mellett (1565), Mikola (1209), Nemcsény (1284), Némethi (1074), Orovnicza, puszta (1525), Pálvölgye, puszta Nemcsény körül (1493), Peszér (1209), Ravaszszeg, puszta Nemcsény körül (1490-98), Rohozsnicza (1284), Sári (1428), Sáró, Zseliztől nem messze (1489). Az egykori Susoli kerület (1074), ide tartozott Teplicze, a mai Szklenó-fürdő (1340), Szalatnok (1341) Ebedecz szomszédságában, Szántó (1209), Szelcz Kovácsi határában. Szelepcsény (1165-1352), Szengő (1156-1340), Pinár, Gyékényes és Mohi helységek határában. Szent-Benedek (1209), eredeti neve Petend, 1217-ben szabadalom-levelet nyert II. Endre királytól. Szőlen, a Garam mellett két ekényi föld területtel bírt (1265). Szőlős, hol Géza király adománylevele szerint az apátságnak 15 szőlője, 60 ekényi földje, méhészei és aratói voltak. Tajna (1075-1209), Taszár (1075), Tolmács (1075), Újbánya, hol 1337-ben néhány bakabányai polgár telepedett le; 1346-ban már várossá alakult. Valkócz (1075-1327), Vezekény (1228), Voznicza (1226), vámhely. Zavada, Csárad mellett (1326), Zsemlér (1075). Zsikava (1075). Végül még a következő vámszedőhelyek: Géza király adományából a barsi fővám, a hozzátartozó ludányi, solymosi, lévai és almási mellékvámokkal. A már említett vozniczai vám, a szent-benedeki ideiglenes és a macskazárói vám.

A vármegye területén, a középkorból még egy második nevezetes egyházi alapítvány maradt fenn napjainkig, mely Pázmány Péter szerint szintén a Szent-Benedek-rendé volt. Ez a Szent Üdvözítőről czímzett serafini, vagy lekéri apátság. Alapítója ismeretlen, talán Serafin volt, kitől az apátság nevét vette. Lekér, az apátság székhelye, a Garam mentén, a vármegye déli nyujtványában fekszik, birtokai azonban többfelé terjedtek. Így IV. Béla király 1264-ben a monostor által egykor bírt Kukula nevű földet az általa alapított csuthi prépostságnak adta. (Knauz I., 509. és 594.) IV. Béla király, midőn 1268-ban a komáromi vár tartozékait rendezte, említi, hogy a várhoz tartozó Ormós nevű helység földjei határosak az apátság birtokával. (Knauz, I., 554.) Sőt még a Rába-folyó mellett is volt az apátságnak földje, melyet V. István 1271-ben a Győrvárba áthelyezett vendégeknek adományozott el. (Fejér, V., I. 148.) Az apátságnak bizonyos nemesi kiváltságokat élvező 309jobbágyai voltak. Ezek egyike: Teyedi Wittanus, a pozsonyi káptalan által 1260-70 között kiállított oklevélben említtetik. (Hazai Okmt., III., 20.) A XIV. századból csupán István apátról van tudomásunk, a ki 1340-ben a győrmegyei Kis-Csanak pusztája melletti földek ügyében szerződött a szent-mártoni főapáttal. (Anjouk. IV., 6.) A lekéri apát örökös perben állott az esztergomi káptalannal a Lekér és Damasd közötti határok miatt. Damasd határai, Lekér és Vezekény felől, még 1359-ben állapíttattak meg. 1466-ban azonban a szent-benedeki apát a király parancsából, ismét hozzáfogott a határok megjelöléséhez, de azért még 1476-ban is perlekedett az esztergomi káptalannal a határ miatt. (Eszterg. kápt. levélt. Lad. 2. Fasc. II. No. 3-7.) A XV. századból Máté apát emléke maradt fenn, a ki hitehagyás miatt 1476-ban kiközösíttetett, de a pápa még ez évben felhatalmazta a milkoviai püspököt a kiközösítés alól való feloldásra. (Magyarorsz. Helyr. Tört.) Lekéren kívül, csupán két barsmegyei birtoka ismeretes, u. m. Oroszka és Garam-Apáti, de az utóbbi később az esztergomi érsekség tulajdona lett.

Mint már említettük, Bars vármegye területe egyházilag az esztergomi érsekséghez, mint püspöki egyházmegyéhez tartozott. Szent István rendelkezései szerint, az egyházi tizedek, az egész egyházmegye területéről, az egyházmegye főpásztorát illették meg. Az egyházi tizedszedési jog, az egyházi joghatóság kétségtelen bizonyítéka; így a barsi tizedek, melyek az esztergomi érsekség pénztárába folytak, igazolják, hogy a vármegye területe az esztergomi egyházmegyéhez tartozott. Idővel azonban az esztergomi érsek egyes helységekben a tizedszedési jogot elidegenítette. Így például Martirius érsek 1156-ban 70 falu tizedét adta az esztergomi káptalannak, melyek közül a következők voltak Bars területén: Cundi, Szelecsény, Qualiz, Belád, jobb minőségűek; Ény, Zengő, Füss, középminőségüek; Szencse, Saulscekei, Beleg, gyengébb minőségüek. (Knauz, I., 107-107.)

Mint a tizedszedési jogból láthatjuk, Bars vármegye egyházilag, kezdettől fogva, az esztergomi érsekséghez tartozott s így valószínű, hogy az érsekség, már alapításától kezdve, birtokos volt a vármegye területén. Sajnos azonban, hogy erre vonatkozólag közvetetlen adataink nincsenek. Az esztergomi érsekség birtokai leginkább a susoli kerületben, Keresztúr (a mai Szentkereszt) és a vármegye délnyugati felében, Verebély körül csoportosultak. Ezzel két oldalról határolták a szent-benedeki apátság birtokait, alkalmul szolgálva újabb meg újabb határperekre.

Mivel a susoli kerület még a XI-XII. században királyi birtok volt, ezen a területen csak később szerezhetett az érsekség birtokokat. Keresztúr 1246-ban fordul elő már mint az érsekség birtoka. Vancsai István esztergomi érsek, a Keresztúron letelepülő új lakosoknak adómentességet igért, azonban családjának is szerzett birtokokat Susolban. Testvérei Saskőt bírták és idővel ott terjeszkedni óhajtván, 1283-ban Farnadért elcserélték az érsekség susoli birtokait, névszerint Lócha és Porosztolnuk földeket; Lodomér esztergomi érsek, még 70 márkát fizetett nekik kiegészítésül. (Magyar Sion. II., 467.) A tatárjárás után az esztergomi érsekség a szent-benedeki apátságtól több birtokot elfoglalt. Az apát a királyhoz ment panaszra, mire István érsek 3101251-ben a Macskarév föld egy részét visszaadta, (Magyar Sion. II., 598.), de a többi elfoglalt birtokokért még évekig folyt a per. Németi, Szőlős, Berzencze, még 1277-ben is per tárgya volt (u. o. III., 300-383.) s utóbb mégis az érsek tulajdonába jutott. Fülöp érsek (1262-72) Berzenczén várat is épített, mely idővel nagyobb jelentőségre emelkedett.

A vármegye délnyugati felében levő Verebély, valószínűleg az esztergomi érsekség alapításától kezdve az érsek birtoka volt, de nagyobb jelentőségre a XIV. században emelkedett. 1312-ben, midőn Tamás esztergomi érsek a barsmegyei tizedért az esztergomi káptalantól Aha birtokot s a hozzátartozó Monkád, Dusnok és Herestény földeket cserébe kapta, Verebély már mint az érsekség régi birtoka szerepel, mely a cseréből kivétetik, Tild, Szent-Kereszt (Sancta Crux de Susol) és Gyarmat helységekkel, melyeknek tizede továbbra is az érseké marad. (Knauz, II., 754-55.)

Verebély lett az érseki praedialista (egyházi) nemesség székhelye. Praedialis nemesek voltak azok, kiket az egyház főpapjai, jelen esetben az esztergomi érsek emelt a nemesek sorába. A verebélyi székhez csoportosultak a többi, nagyobbrészt szintén érseki praedialista nemesség által lakott községek. Ide tartozott még a távolabb, a Garam partján elterülő Sáró is, mely azelőtt a szent-benedeki apátságé volt, 1305-1306-ban azonban már az érsek nemesjobbágyai lakták, (Knauz, II., 553-562.), továbbá Gyarmat, (a mai Zsitva-Gyarmat), mely egyike az érsekség régibb birtokainak, Bogdán, mely Sződő és Sáró között feküdt, de ezt Telegdi Csanád esztergomi érsek 1330-ben elcserélte a Málas és Sarló között fekvő dülőkkel, (Fejér, VIII., 3., 495.), Szódó, hol még II. Benedek érsek vett hat ekényi földet Ipoly Péter fiától 20 márkáért, (Fejér, IV., 2., 432.), Nagy-Sarló, melynek lakosai a sertés-tized alól egy aranynyal váltották meg magokat. (Századok, 1870., 286.) A Nagy-Sarló és Kis-Töre közötti határt 1436-ban állapították meg. (Eszt. kápt. levélt. Lad. 49. Fasc. II. No. 14.) Olvár, mely még IV. Béla király 1239-ben kelt adományából jutott az érsek birtokába, mely adománylevelet Mátyás király 1476-ban átirt és megerősített. (U. o. No. 20.) Oroszfalu, hol ruthének laktak, mint ezt a sághi konvent 1493. évi határjáró levele igazolja. (U. o. No. 21.) 1337-ben az érsek Szódót az esztergommegyei Muzsláért cserélte el. (Eszt. kápt. lev. Lad. 49. Fasc. II. No. 24.)

Tamás esztergomi érsek, kinek Róbert Károly trónra jutása körül nagy érdemei vannak, jelentékenyen gyarapította az érsekség barsi birtokait. 1320 aug. 29-én Károly király, az 1317-ben adott Komárom váráért és várkerületéért, cserében Bars várost, annak egész várkerületét, a vámjövedelemmel, a törvényhatósági joggal, a várnéppel, és az összes szolgálmányokkal együtt az érsekségnek adományozta, melyhez még a szomszédos hontmegyei Báth helység is járult. (Fejér, VIII., 2., 251.) A XIV. században a már emlitett Berzenczén kivül, Revistye és Teplicze várak is az esztergomi érseket uralták, de ezeket 1472-ben Vitéz János esztergomi érsek, a Mátyás királylyal kötött egyezség értelmében, Beckenschläger János, előbb nagyváradi, 1468-tól pedig egri püspöknek engedte át. Végül különösen jelentékeny jövedelmet hajtottak az érseki birtokok között a vámszedő helyek, mint Szent-Kereszt, Ó-Körmöcz, Zsitva-Verebély és Nagy-Sarló.

Az esztergomi főkáptalan birtokai tán egyidősek az esztergomi érsekségéivel. Közvetetlen adataink - sajnos - ezekre sincsenek. A káptalan is, követve az érsek példáját, a szent-benedeki apátságtól foglalta el a földeket, bár nem oly sikerrel, mint az érsek, mert 1209-ben Thaszár helységet az apátságnak itélték oda a káptalan ellenében. (Magyar Sion, II., 129). A tatárjárás után következő korban ismét vannak adataink ily foglalásokból eredő perekről. Úgy látszik, hogy a káptalan a Susol egy részére vonatkozó igényéről ezúttal sem mondott le, mert Tamás, nyitrai főispán, 1292-ben, egyes zsitvamenti birtokok miatt, a káptalan és az apátság között fennforgó perről tesz jelentést a királyhoz. (Fejér, VI., 1., 234.)

Az okleveles adatokat összeegyeztetve, az esztergomi káptalan a következő helyeken volt birtokos a vármegye területén: 1. Aha, Monkád ma dülő neve az ahai határban, Dusnok és Herstény földekkel, melyeket, mint láttuk, 1312-ben az esztergomi érseknek Bars tizedéért átengedett. 2. Aszna (Oszna), 1236-ban a káptalan birtoka, később a szent-benedeki apátságé. 311Besenyőn szintén birtokos volt a káptalan, de ez a birtok 1349-ben a szent-benedeki apátságé lett, később azonban ismét a káptalan kezeibe került. 3. Damasd (Garamdamásd), Kovácsival és Nemcsénynyel együtt a káptalan birtoka. Kovácsi és Nemcsény határait 1358-ban a váczi és 1412-ben a nyitrai káptalan járta meg. (Eszt. kápt. levélt. Lad. 2. Fasc. 1. és 2, No. 1.) Kovácsi, Nemcsény és Rohozsnicza birtokok ügyében Széchy országbiró 1358-ban itélkezett. (u. o. Fasc. 2. No 2.) Damasd tributumait 1357-ben nyerte a káptalan Lajos királytól. Határait 1359-ben és 1365-ben járták meg. (U. o. Fasc. 3.) No. 1-3). Albert király, 1439-ben kiadott levelével megerősiti a káptalant Damasd birtokában, (Fejér. XI. 288.) 4. Gyarmat (Zsitvagyarmat). 1282-ben a káptalan két gyarmati jobbágynak engedélyt adott, hogy Patas helység mellett, a Garam ágán, malmot épitsenek (Magyar Sion, III. 463). 5. Zeeb, mely 1291-ben káptalan birtoka. (Knauz, II., 294). 6. Szelezsény, a hol 1299 táján szerez a káptalan 20 márkáért földeket (Knauz, Monum. Strig II. 473.) 7. Thaszár. Határait 1353-ban állapították meg. (Eszt. kápt. levt. Lad. 4., Fasc. 5., No. 1.)

Az esztergomi káptalanon kivül a nyitrai káptalannak is voltak birtokai Bars vármegyében, bár csak rövid ideig. 1340-ben már Szöleny-föld birtokában volt. (Eszt. kápt. levlt. Lad. 1. Fasc. V. No. 8.) Zsigmond király uralkodása alatt Solymos (Bálvány), Kis-Tolmács (Apátföld), Zengő, Szántó, Baratka, Semlyér birtokok a káptalan kezén voltak, de Lévai Péter, királyi lovászmester, macsói bán, a későbbi erdélyi vajda, úgy ezeket, mint Szölenyt erőszakkal elfoglalta. A káptalan ugyan panaszt emelt Zsigmond királynál, de e hatalmas ellenféllel szemben nem sokra ment. (Eszt. kápt. levlt. Lad. 1. Fasc. V. No. 7.) A zobori apátság, melynek birtokat 1498-ban a nyitrai püspöki uradalomhoz csatolták, 1340-ben Léva fele részét birta, melynek határát a nyitrai káptalan állapította meg. (Rupp Jakab, Magyarorsz. Helyrajzi tört.) A XV. században azonban Léva urai, a hatalmas Lévai nemzetség, innen csakhamar kiszorították.

A Bars vármegyével határos Boldogságos Szűz Máríáról czímzett kolosi apátság is birt a vármegyében, ha tán nem is ingatlanokat, de a vármegyéből jelentékeny jövedelmei voltak, miként azt III. Endre királynak Albert 312kolosi apát kérelmére 1293-ban kelt megerősítő levele igazolja. A királyi megerősítő levél szerint ez alkalommal Brogyányi Benedek fia Salamon királyi ember jelenlétében megjárták az apátság régi birtokait, melyeknek egy része ma Bars vármegye területén fekszik. Az oklevél felemlíti a Szent László király által adományozott tributumot, melyet "in villa Bors et in aliis locis" - szoktak szedni (a szent Benedekrendűeket értheti), ennek harmada a kolosi monostort illette meg. (Hazai oklt. 137-140 l.)

Az esztergomi főegyházmegye területén a középkorban fennállott egyházi intézmények közűl a sághi prépostságnak és az esztergomi Szent János lovagrendnek voltak a vármegye területén birtokai. Az ipolysághi premontrei prépostság, melyet a Hont-Pázmán nemzetség alapított, 1270-ben nyerte Egeghet, e nemzetség sarjától, Márton bántól. (Magyar Sion, III.) Az 1441. évi osztály-levél alapján a Garam melletti Leánd birtokot szerezte meg. (Botka, Bars vármegye Oklt. 181. l.) Az I. Ulászló királyt követő zavarok alatt gyakori támadásokban volt része. 1444-ben Balassa Zsigmond, István és György, 1446-ban Lévai László rabolta ki a monostort és birtokait tűzzel-vassal pusztította. Mátyás király némileg kárpótolta a prépostságot azzal, hogy neki Egegh és Palajtha birtokain vásárjogot adományozott. (Balics: A kath. Egyház Tört. II. 2.). A prépostságnak a Garam melletti Kakas-Szőlősön is voltak birtokai, de ezeket 1512-ben az esztergomi érsek és Csulai János elfoglalták. (Eszt. kápt. levélt. Lad. 10. Fasc. 1. No. 4-6.).

A Szent János lovagrend esztergomi Szent István Társháza Csifáron és a hozzá tartozó hat helyégben volt birtokos. A lovagrendnek ezenkivül 1321-ben még Poghi és Mohi birtokok szomszédságában is voltak földjei. (Hazai Okmt. III. 67.).

A legmagyarabb szerzetesrendnek, a pálosoknak is voltak birtokai e vármegye területén. Először is a nyitramegyei elefánti rendház nyert birtokokat. Baracskai István fiai Lőrincz és János 1395-ben Zsigmond király beleegyezésével, Velkápolát adták a hozzátartozó három malommal a pálosoknak. (Bokta oklt. LVII.) Példájukat követte Ugróczi Lőrincz, a ki 1400-ban, midőn a törökök ellen készült, velkápolai birtokát hagyta a pálosoknak, kik azonban azt nem foglalhatták el, mert az örökösök közül Bossányi Lőrincz és fia János, magoknak foglalták le, s csak hosszas per után 1420-ban jutottak a pálosok annak birtokába. (Orsz. levélt. Dl. 10979.) E rend, melynek legrokonszenvesebb szerepe volt mindenkor nemzeti történetünkben, a XVI. század elején Mária-Családon telepedett le. A Boldogságos Szűz tiszteletére emelt mária-családi monostort Lévai Zsigmond és apósa, Haraszti Ferencz alapították, kik 1512-ben a budai káptalan előtt, Belegen, Családon és Garam-Mikolán adtak földeket a pálos szerzetnek, melyekbe ezeket 1518-ban vezették be. (Botka oklt. XC. okl.) A mária-családi monostor birtokai csakhamar újabb adományokkal gyarapodtak. 1521-ben Ludányi János Somogyfalva pusztát adományozta nekik, Zsigmond, ludányi pap pedig Lévai Zsigmond beleegyezésével, Ludányon két szőlőt és két házat hagyott reájok. 1525-ben II. Lajos király, Márton mária-családi perjel részére kiállított oklevelével, a Loth helységben birt királyi haszonvételeket engedte át a kolostornak. (Rupp, Helyr. Tört. I., I.) Az elefánti pálosok még ezenkívűl 1448-ban Lipthai Bálinttól Cserment nyerték. (Orsz. levlt. Dl., 14., 192.)

A barsi főesperességnek, mely egész Bars vármegyére kiterjedt, a középkorban mintegy hatvan plébániája volt. (Lányi-Knauz, Egyházt. I., 302.) A plébániák között a legelsőt, melyre nézve okleveles adataink vannak, a mai Léva város határába olvadt Baratka helységben, Eusidinus nevű földesúr, Szent Márton tiszteletére alapította. A templom felszentelését 1156-ban, Martirius esztergomi érsek végezte nagy ünnepélyességgel, melyen a többek között János nyitrai püspök, a barsi főesperes, Bogdán őrkanonok, Gondfridius kanonok és a világi főurak közül a nádor is megjelentek. Eusidinus, a plébánia kegyura, a templomot gazdag egyházi ruhákkal és templomi edényekkel látta el és a templom fenntartásáról is bőkezüen gondoskodott. (Knauz, I., 104-110.) Nem kevésbbé régi a Körmöczbányához tartozó jánoshegyi plébánia, mely a XIII. században már fennállott s melynek a temploma a XIII. századbeli románkori építészet alkotása; továbbá a körmöczbányai vár-, vagyis a plébánia-templom, mely a pápai tizedjegyzék tanúsága 313szerint már 1317-ben fennállott (Kriškó Pál közl.), de kétségtelen, hogy ez is a XIII. században épült; végül a Körmöczbányához tartozó pergi templom, mely szintén a XIII. század alkotása. (Barsi József, Barsm. Hirl. 1886. 27. sz.) A rendelkezésünkre álló adatokat egybefoglalva, a középkorban a következő plébániák állottak fenn a vármegye területén: 1. A XIV. században: Karvaly (XIV. sz. elején), Geletnek (1332), Újbánya (1350), Szent-Kereszt (1332), Kis-Keresnye (1332), Nagy-Ugrócz (1332), Oszlány (1332), Simony (1332), Garam-Szőlős (1397), Garam-Ujfalu (1332), Ó-Bars (1332), Vámos-Ladány (1332), Alsó-Várad (1359), Bars-Endréd (1332), Lekér (1397), Nagy-Kálna (1332), Nagy-Sarló (1397), Nagy-Sáró (1332), Zeliz (1332), Aranyos-Marót (1332), Fenyő-Kosztolány (1332), Szent-Benedek (XIII. század), Kis-Apáti (1332), Kis-Tapolcsány (1397), Nagy-Herestény (1332), Nemcsény (1250), Németi (1397), Alsó-Győröd, Csiffár (1332), Mellek (1332), Néved (1332), Ohaj (1332), Verebély (1358). A XV. században alakultak: Kaproncza (1440), Kunosvágása (XV. század elején), Zsarnócza (XV. sz. el.), Zsemlér (1491). (Eszt. kápt. levlt. Lad. 1. Fasc. VI. N. 18.)

A plébániák alapítása mellett számos templom emléke maradt reánk a középkorból. A templomok közül kétségkivül a legrégibb a kneziczi (Zsitvakenéz) egyház, melyről már a szent-benedeki apátság 1075. évi alapító levele tesz említést.

Körmöczbányán, Kriškó Pál jeles műve szerint (A körmöczbányai róm. kath. egyház története), a már említett vár- vagyis plébánia-templomon kivül, mely már 1317-ben fennállott s 1490 körül átalakíttatott, s a melyhez egy 1393. évi oklevél szerint, a Corpus Christi kápolna is tartozott, még a következő egyházi épületek voltak: A kórházi templom, melynek első nyomát 1393-ban találjuk, egy 1518-ban kelt oklevél szerint Szent Erzsébet tiszteletére volt szentelve. A szegények háza, melyet Kratzer János kamaragróf a XIV. század elején alapított. A Szent András kápolna a várfalakon, mely 1431-ben szenteltetett fel. A Szent Katalin temploma, mely először 1485-ben fordul elő.

Aranyos-Maróton a XIII. század második felében román izlésű templom emeltetett, melynek sanctuariuma négyszögletű volt. Hajójának hossza 8, szélessége 5·7 méter. Ásás alkalmával megtalálták a templom körül elhelyezett temető körfalait. A szentély baloldalán egy téglából épített sírbolt nyomaira akadtak, melyben egy férfi csontváza feküdt. A templomot valószinűleg az aranyos-maróti keresztény kún nemesek (nobiles christiani cumani de Maroth) építtették s alapját 1889 aug. 10-én ásatta fel a megyei történelemkedvelők társasága.

Több bőkezű és hitbuzgó birtokos az egyes helységekben vagy birtokaikon már az Árpádok korában építtetett templomokat vagy kápolnákat. Vancsai István biboros unokaöcscse, 1255-ben Podluzsányban épített templomot, melyet a pápa a főesperesi hatóság alól kivett (Theiner I. 235). Kovácsi helységben már 1297-től van adatunk kápolna fennállásáról (Knauz I. 393). Tamás esztergomi érsek 1314-ben a Knezsicz, Szent-Benedek és Zsemlér kápolnái után járó tized negyed részét átengedte a szent-benedeki apátságnak (Knauz II. 697). A zselizi gótikus templomot, mely a XIV. század elejéről való, 314a Becse-Gergely nemzetség alapította, sőt Botka Tivadar szerint, az ott található római korbeli sarcophagot is e nemzetség egyik tagja szállíttatta oda Ó-Budáról. (Századok 1874. évf. 419. sz.)

Újbányán Henzemann Izenienkel újbányai bányagróf, 1391-ben Szent Erzsébet tiszteletére templomot emelt. A templom idővel sok viszontagságon ment át. 1668-ben a protestánsok kezébe került, de a katholikusok 1706-ban visszaszerezték. E templom 1893-ban helyreállíttatott; az alapító emlékét a templom bejárata fölé a falba illesztett faragott czímer őrzi.

Henzemann bányagróf ezenkivül Újbányán egy ispotály alapítása által is megörökítette nevét, mely czélra 1391 június 15-én kelt adománylevelével egyik budai ingatlanát lekötötte. Ez alapítványával Zsigmond király figyelmét is felköltötte, a ki 1393-ben Magosmart községet adományozta a Szent Ezsébet-ispotálynak. (Mindkét oklevél Újbánya sz. kir. város levéltárában.)

A XIV. századból a következő helységekben találunk templomokat: Kaproncza, Karvaly, Újbánya (1359), a XV. századból: Kunosvágása, Lutilla (1489), Vámos-Ladány (1494), a XVI. századból: Pálos-Nagymező (1511), stb.

A vallásos érzület nemcsak a bőkezű adományokban nyilvánult, hanem hatással volt a társadalmi életre is. Körmöczbányán a XV. század második felében "Corpus Christi" czímű társulat alakult. 1505-1506-ban ugyanott a "Miasszonyunk" társaságáról szólnak adataink. A zarándoklat is gyakori volt. Haderer János körmöczbányai polgár, a kit emberölés bűntette terhelt, 1401-ben Rómába zarándokolt. A templomi felszerelések is gyarapodtak egyesek hagyományai vagy ajándékai útján. Langsfelder Ágost 1485-ben nagyértékű misemondó ruhákat és templomi edényeket hagyományozott a körmöczi Szent Katalin egyháznak. Úgy Körmöczbányán, mint Szent-Benedeken a XV. században már orgona is van a templomban és Körmöczön, 1464-ben az orgonás már fizetést is kap a várostól. (Kriškó i. m. 34. l.)

A keresztény magyar királyság megalapításával nemcsak a régi intézményekhez ragaszkodó nemzeti ellenhatással kellett Szent Istvánnak a harczot felvenni, hanem a nyugat felől készülődő támadások ellen is meg kellett védeni az ország határát. Midőn II. Konrád császár követe, Wernherr strassburgi püspök, Konstantinápolyba készültében a határon át akart jönni, István király feltartóztatta. Ez az eset csak növelte az ellenséges viszonyt, mely Konrád és Szent István között fennállott. Míg Konrád 1030-ban Mosony felől tekintélyes sereggel hazánkba tört, addig a csehek, Bretiszlav vezetése alatt, a Duna balpartján, egész Esztergomig pusztítottak és sok embert fűztek rabszíjra. A Szent István halálával támadt belzavarok közepett Konrád utódának, III. Henrik császárnak már több izben sikerült hazánk területére lépni. Péter király költött panaszára, mely szerint hazánkban a keresztény hit forgott volna koczkán, Henrik 1042. év nyarán betört az országba és a Vág mentén Nyitráig, onnan pedig egész a Garamig pusztított. (Millen. Tört., II., 53. l.) Mivel azonban tapasztalta, hogy a nemzet Pétertől idegenkedik, az általa elfoglalt területet Szár László fiának, Endrének adta; de alig hagyta el az országot, megjelent Aba Sámuel, az újonnan választott magyar király és Endrét visszaűzte Csehországba. (Pauler, i. m. I., 82.) Henrik ugyan, harmadik hadjáratával, másodszor is visszahelyezte Pétert a magyar trónra, de az elégületlenek már 1046-ban behívták Endrét az országba. Ez év őszén Péter a nagyobb biztonságot nyujtó Garam és Nyitra közötti vidéken tartózkodott. Egy éjszakán, váratlanul három lovas jelent meg táborában, kik pogány módon, hangosan kiabálva, minden dézsmaszedő és pap meggyilkoltatását követelték. Péter megdöbbent és a garammenti vidéken sem érezvén magát többé biztonságban, sietve átkelt a Dunán és Székesfehérvár felé vezette seregét. (Pauler, I., 91.) Pétert másodszor is elűzték a trónról és Endre lett a magyarok királya, de Szent István koronája nem hozott boldogságot annak, a ki viselte. Endre ugyanis, kinek a német támadások ellen tapasztalt hadvezérre volt szüksége, Béla herczeget hívta be az országba és a 45 vármegyéből 15-öt engedett át neki. Endre azonban Salamon 315nevű fiának akarta a trónt biztosítani és e miatt viszályba keveredett fivérével, Bélával, kinek rövid ideig tartó uralkodása után Salamon jutott a trónra, (1063), de az udvar féltékeny magatartása, melylyel Béla király fia ellen viseltetett, csakhamar újabb viszályoknak lett okozója. A mogyoródi vesztett ütközet után Salamon futásban keresett menedéket.

A mint IV. Henrik Salamon bukásáról értesült, 1074 nyarán, seregével, melyhez Salamon is csatlakozott, Pozsonynál betört az országba. Előbb Nyitrára, majd a Zsitván, a Garamon és az Ipolyon átkelve, egész Váczig jutott. Géza katonái mindent elpusztítottak előle s így Henrik hadai, az éhségtől gyötörve, csakhamar visszavonultak.

Géza király, e sikeres hadjárat befejezése után, Szent-Benedeken apátságot alapított, melyről már megemlékeztünk. Szent László uralkodása alatt azonban, már barátságosabb viszony fejlődött ki IV. Henrik császárral és e viszony 1091-ben szövetségre vezetett. Igy tehát Bars vármegye területe egy időre megmenekült a német beütésektől. IV. Henrik hasonnevű utóda azonban, felhasználva az Álmos és Kálmán király közötti belviszályt, (1108 szept.) Szvatopluk szövetségével ismét betört az országba, de csak a Vág mentéig jutott, mert a vele szövetséges cseheknek, október havában, a saját hazájuk védelmére, vissza kellett sietniök.

Kálmán utódai alatt, egy századon át, Bars vármegye nevezetesebb események szinhelye nem volt. A XII. században a Szent István által alapított várszerkezet mindjobban szétbomlott, a mi II. Endre trónra-léptével mindegyre fokozódott. Alig foglalta el II. Endre a trónt, Gerle falut kivette a barsi várkötelék alól és János esztergomi érseknek adományozta; de e mellett a szent-benedeki apátságnak bőkezű pártfogója volt. A pápától az apátság részére a főpapi jelvényeket eszközölte ki, 1209-ben pedig a monostor népeit részesítette kiváltságokban, majd 1217-ben az apátság népeinek ugyanazokat a kiváltságokat adta, melyekkel a székesfehérvári, vagy a budai vendégek bírtak. (Knauz, I., 465. - Fejér, III. I., 196.).

Míg II. Endre a szent földre vezetett keresztes hadat, az alatt az esztergomi érsek egymásután elfoglalta az apátság birtokait. Hasztalan fordult az apát panaszszal Honorius pápához, a pápa ugyan 1221-ben intézkedett az apát ügyének megvizsgálására nézve, de akkoriban, oly hatalmas ellenféllel szemben, a törvényes intézkedés csak irott malaszt maradt. János érsek utóda, Róbert is elődének a nyomdokaiba lépett és az apát vele szemben is csak a pápához fordulhatott, (Fejér, VIII., 5., 226. - Knauz, I., 193.), sőt 1228-ban, a szent-benedeki monostornak Udvardon lakó népei is megtagadták az engedelmességet, de ezekkel szemben Dénes nádor már erélyesen lépett fel, s az országtanács itélete alapján, a lázongókat félig lenyiratta és engedelmességre szorította. (Knauz, I., 267.) A történetből tudjuk, hogy az ország bajait, az elharapódzott visszaéléseket, az aranybulla kibocsátása sem orvosolta. Róbert érsek minden közbenjárása hiábavalónak bizonyulván, az országot egyházi tilalom alá vetette. IX. Gergely pápa, 1232-ben kelt levelével azonban megengedte, hogy a szent-benedeki monostor templomában zárt ajtók mögött istenitisztelet tartassék. (Wenzel, I., 301.)

316II. Endre halála után (1235) IV. Béla lépett a trónra. Bármily erős kézzel ragadta meg a kormány gyeplőit, a várszerkezet bomlását megakadályozni már nem tudta.

Béla még jóformán az új rend meghonosításán és a visszaélések megszüntetésén fáradozott, midőn 1239 őszén, a kunok kértek bebocsáttatást hazánkba. Valószínű, hogy ekkor már Barsban nem volt lakatlan föld s így a vármegye megmenekült a kellemetlen vendégektől. Annál több viszályra adtak alkalmat az ország többi részében, a mi csak fokozta az elhidegülést a nemzet és a kunokat pártoló királya között. Pedig a kunok letelepedése csak előjele volt ama fergetegnek, mely a tatárok betörésével csakhamar hazánkra zúdult.

A tatárbetörés hírére (1241 márcz.) IV. Béla tudvalevőleg Esztergomba rendelte a megyei zászlóaljakat és azokkal Pestre vonult. A sajói véres nap után a király néhány hívével, közöttük Ghymes várának uraival, a Hont-Pázmán nembeli Ivánka fia, a Forgáchok őse, András és Tamás testvérekkel, a borsodi Bikk helységen s Gömör, Nógrád, Hont és Bars erdős részein át menekült Nyitrára, a hol megpihenve, Pozsony felé vette útját. A menekülés közepett a király lova kidőlt, mire Ivánka fia András, saját lovát ajánlotta fel a királynak, ő maga pedig testvérével, Tamással az üldöző tatárhadat feltartóztatandó, visszamaradt. András szerencsésen megmenekült, de Tamás áldozatul esett. A király nem maradt András iránt hálátlan, a tatárjárás után kir. tárnokmester lett, 1255-ben pedig újabb adományt nyert Ghymesre. Mialatt Sciban tatár vezér Pest körül járt, (márcz. 17-ike táján), az alatt az Orda vezérlete alatt álló tatár had, Krakó elfoglalása és Szilézia elpusztítása után, Trencsénnél betört hazánkba s a Vág és a Zsitva mellékére csapott. Bars vármegye nem szenvedett nagyobb pusztítást, mert mindenfelé sűrü erdőség vette körül, így a lakosság az erdőkben és a földalatti rejtett helyeken talált menedéket; a környező erdőségeknek tulajdonítható a szentbenedeki monostor megmenekülése is.

IV. Béla király a tatárdúlás után több kitartással és buzgalommal fogott az ország helyreállításához. Egy újabb tatárpusztítás megakadályozása czéljából, alkalmas helyek adományozása által igyekezett várak építésére serkenteni és az elpusztult, elnéptelenedett vidékeket újabb telepítésekkel sietett benépesíteni. Így a Zsitva vidékére, a hol azelőtt besenyők voltak, kunokat telepített. (Pauler, II., 204.) Második honalapító útjában bejárta az egész országot és Bars területén is gyakran megfordult. 1245 jun. 12-én a Garam mellett, Bars közelében keltezi egyik levelét. (Orsz. levlt., Dl. 29658.)

Az ország újjászervezése sok gondot adott, főleg a birtokfoglalások miatt is. Az esztergomi érsek és a szent-benedeki apát között a tatárjárás előtti foglalások miatt megkezdett per 1268-ban még javában folyt. (Knauz, I., 612.) A várnépek ügyeivel is sok baj volt.

IV. Béla még 1246-ban leszámolt Frigyessel, a ki a menekülés napjaiban annyira visszaélt a király szorongatott helyzetével. De Frigyes halála újabb háboruknak lett a forrása. IV. Béla ugyan, 1262-ben, kibékült Ottokárral, de utóda: István, 1270-ben újból megindította hadait Ottokár ellen, kinek serege 1271 április elején Pozsonyt elfoglalván, cseh hadai egész a Garamig portyáztak. István ekkor békét kötött Ottokárral, de azért 1273-ban néhány osztrák várúr 2000 fegyveressel ismét betört hazánkba, mely alkalommal Ghymes várát vették ostrom alá. Ivánka fia András, a Forgáchok őse azonban rokonaival vitézül megvédte a várat és Bars vármegye megmenekült a pusztítástól. Ghymes vára ettől kezdve hathatós előőrse volt a vármegyének a nyugatról jövő támadások ellen. (Fejér, V., 2., 343.)

IV. László trónra-léptekor Pektári Joakim bán vezette az ország ügyeit, s ő a német szövetség híve lévén, Ottokár megaláztatására törekedett. De ellenfelei, kiknek az élére itthon Csák Péter állott, kiragadták kezéből a hatalmat, mire Joakim híveinek szintén bukniok kellett. Csák Péter nádor, és öcscse István, barsi főispán, főasztalnok lett. (Pauler, II., 320-22.) De az Ottokárral való szövetség csakhamar megbukott. Németújvári Henrik bán fia Miklós nádor lett s az ország ügyeinek a vezetését ismét Pektári Joakim vette át. Habsburgi Rudolffal szövetkezve, 1276-ban Ottokár hatalmát megtörte. Kun László kicsapongó életével azonban még leghívebb 317embereit is elidegenítette magától. Az elégületlen főurak, mint a Henrikfiak, a Tamásfiak, a Barsák, közöttük Lóránt nádor, 1287 márcziusban a Zsitva körül gyűltek egybe. Erről László idejekorán értesült és kedvelt kunjaival ellenök indult, de csatát vesztvén, a Vág völgyén igyekezett biztosabb helyre menekülni. Márcz. 16-án Korponán, 30-án már Liptóban volt. (Kubinyi oklt. II., 30.) A Henrikfiak már ekkor III. Endrét óhajtották a trónra. Az egész országban mindenütt észlelhető volt az elégületlenség, de László mindezzel nem sokat törődve, tovább is folytatta feslett életmódját, míglen kunjai 1290 jul. 10-én Körösszegen megölték.

Alig foglalta el III. Endre a trónt, Albert római királylyal gyűlt meg a baja. 1291 végével Székesfehérvárról tekintélyes sereg élén megindult az osztrák határ felé. Kiséretében ott találjuk a Pécz nemzetségből származott Márkfia Gergely, barsi főispánt is, kinek a hainburgi béketárgyalásoknál jelentékeny szerepe volt.

A külellenséggel még csak elbánt valahogy a király, de a trónkövetelő Anjoukkal és az elhatalmasodott főurakkal szemben már nem vehette fel sikerrel a harczot. A hatalmas olygarchák egyike: trencséni Csák Máté, kitől a Vág, Zsitva, Garam és az Ipoly melléke, le egész a Dunáig egyaránt rettegett, 1299-ben meghasonlásba jutott III. Endre királylyal. A megyei urak Csák Mátéval szemben nem mertek állást foglalni, egyedűl a Hont-Pázmán nemzetségből származott Forgách Tamás mester, barsi főispán tartott ki híven királya mellett. Az 1299. évi pesti országgyűlésen is részt vett, majd III. Endrének 1301-ben bekövetkezett halálával az özvegy királyné oldala mellett találjuk. (Botka-féle kéziratok.)

III. Endre halálával visszaszállott a nemzetre a királyválasztás joga, de egyúttal az utolsó árpádházi királyaink alatt elharapódzott belzavarok is elérték tetőpontjukat. Közel két évtizedre terjedő küzdelemre volt szükség, mig a vármegye ismét a béke és a belnyugalom áldásait élvezhette.

Mig Róbert Károly hívei elérkezettnek látták az időt a trónkövetelő Anjouk lobogóinak a kibontására, addig a főurak jó része Venczel cseh 318király jelöltségét támogatta. E párthoz tartozott Forgách Tamás főispán is. Csák Máté 1301-ben szintén a Venczel pártjához csatlakozott, a mi döntő befolyással volt Bars vármegye nemességének állásfoglalására.

Esztergom elestével Venczelnek megnyílt az út egész Budáig, míg Gergely esztergomi érsek, tán az egyedűli, a ki a vármegyében az ellenpárt részéről befolyását érvényesíteni tudta volna, Róbert Károlylyal a délvidékre menekült. (Millen. Tört., III, 9-10. l.) Venczel cseh király, hogy Csák Mátét fia számára lekötelezze, nemcsak az eddig viselt nádori méltóságban hagyta meg, hanem neki adta mindazokat a birtokokat, melyeket Csák Máté ama zavaros időkben elfoglalt. Ő azonban nem igen hálálta meg Venczel bőkezűségét, a miről Venczel uralkodásának szégyenletes vége tesz tanúságot. Az 1304-ben hazájába visszaigyekvő királyt megtámadta, sőt valószínű, hogy ugyanekkor ő is ott volt abban a hadban, mely a cseh király tartományait pusztította. Forgách Tamás barsi főispán azonban kitartott Venczel mellett, de csakhamar elhalt. Fiai pedig, a kik atyjok emlékéhez hívek maradtak, összezördültek Csák Mátéval s Venczel bukása után Ottó pártjára állottak, de meg is járták; Csák Máté 1311-ben elfoglalta tőlük Ghymest, melyet jó ideig nem sikerült visszakapniok. (Botka-féle kéziratok.)

Tudjuk, hogy Ottót 1305 decz. 6-án Székesfehérvárott királylyá koronázták, de az urak egyelőre várakozó álláspontra helyezkedtek és 1306 május haváig, mintegy hallgatag fegyverszünetet kötöttek Károly pártjával. Ez idő alatt a Tamás esztergomi érsek vezérlete alatt álló Anjou-pártnak ideje volt a szervezkedésre és 1306 első felében sikerült is nekik Esztergomot visszafoglalni. Bár Csák Máté még akkor nem tartozott Róbert Károly hívei közé, mindazáltal tárnokmestere, Bugár Márton vezérlete alatt tekintélyes sereggel szaporította az ostromlók számát.

Esztergom visszafoglalása volt Róbert Károly első diadala. Már ekkor lényegesen megváltozott a helyzet Bars vármegyében is. 1307-ben már Tapolcsányi Gyula fiát, Gergelyt is Károly hívei között találjuk, kinek a király arany, ezüst és más érczek kutatására ad jogot. (Botka Oklt., VIII. okl.) A pápa által Károly király támogatására küldött Fra Gentile bíbornok, sági és sárai Vörös Bedét, a Lévai család ősét is Károly pártjára térítette. (Botka, Trencséni Csák Máté és Kortársai, Akad. ért., III.) Sőt Gentile Csák Mátét is megnyerte Károly ügyének, (1308), de ő rövid idő alatt annál féktelenebb haraggal támadt mind a király, mind annak hívei ellen. Csák Máté újabb garázdálkodásaitól vérszemet kaptak a többi hatalmaskodók is. Vörös Bede, a Lévai család őse, a ki 1291-től még mint Csák Máté tisztje szerepel s Pél birtokosa volt, az interregnum alatt még jó viszonyban lehetett Tamás esztergomi érsekkel, mert 1305-ben az érseknek 42 márkát adott kölcsön, de később alighanem összezördült vele s az esztergomi érsekséghez tartozó Gyarmat, Szent-György, Szódó, Bogdán, Szeg és más esztergomvármegyei helységekben több mint 1000 márka kárt okozott, sőt Bogdánt és Keszőt felégette, majd a Rátót nembeli Roland nádor fia Dezső tisztjének, Farkas fia Jakabnak sárói birtokait elfoglalván, azokat mindaddig megtartotta, míg Károly király 1317 nov. 3-án az elfoglalt birtokok visszaadását el nem rendelte. (Anjoukori okmt., I., 445.)

Károly király, hogy híveibe lelket öntsön, személyesen felkereste az egyes fontosabb központokat. 1310. márczius 20-án Barson keltezi egyik adománylevelét. (Anjouk. okmt., I., 196.) László vajda, kiadván a szent koronát, Károlyt 1310 aug. 20-án Székesfehérvárott újból megkoronázták, de Csák Mátéra mindez igen csekély hatással volt; féktelen rablókalandjait ezután is folytatta, sőt 1311-ben Budáig pusztított. Többek között megtámadta az esztergomi érsek berzenczei várát is, és mivel bevenni nem tudta, aláásatta és úgy döntötte halomra. (Knauz.) Károly királynak végre rendes hadjáratot kellett ellene és a vele együtt fellázadt Amadéfiak ellen vezetni. De Csák Máté hatalmát a rozgonyi csata (1312 jun. 15) sem törte meg teljesen, bár kétségtelen, hogy Bars vármegye lakosaira ettől kezdve nyugodtabb időszak köszöntött be. Léva vára ugyan még 1318-ban is Csák Mátét uralta, ki várnagyát, Gyula comest ezen évben hű szolgálatai elismeréséül Kis-Tapolcsány birtokában megerősítette. (Anjouk. okmt., I., 487.)

319Róbert Károly is bőven kárpótolta híveit. 1317-ben az Egyed fia Vörös Bede által, Farkas fia Jakabtól Csák Máté segélyével elfoglalt birtokot jogos tulajdonosának visszaadta (Anjouk. okmt., I., 445.), a hűtelen István fia Pethő birtokait pedig, köztük Szelezsényt, Tamás esztergomi érsek nyerte. (Knauz, II., 736.) Hochlou fia Tapolcsányi Gyula comesnek Málas helységet adományozta (1323), Ghymes várát azonban a király megtartotta magának, majd 1330-ban a királynénak adta.

Csák Máté 1321 márczius 18-án elhalván, halálának hírére a Guth-Keled nembeli Amadéfi Miklós, be sem várva a király parancsát, egymásután elfoglalta Appony és Bajmócz várakat. Léva vára is kaput nyitott, várnagya, Gyula comes, a Tapolcsányiak őse, hűséget esküdött a királynak, a miért Málas helységre bőkezű adományt nyert, a vár átvétele miatt 1321 jul. 6-án személyesen megjelent Károly királytól, kit Becsei Imre főispán, a báthmonostori Becsei (Tőttös) család őse, nagy ünnepélyek között fogadott. Károly király a lévai várhoz tartozó birtokok jövedelmeit a királyné udvartartási költségeire fordította, várnagyává pedig Becsei Imrét nevezte ki. (Fejér, VIII., 6., 53. - Anjouk. okmt., II., 89.)

Vörös Bede azonban ezután sem nyugodott. 1321 okt. 16-án, mint hrussói várnagy, tapolcsányi Vörös Gyula kistapolcsányi birtokain garázdálkodott, mely ügyben a király 1323-ban rendelte el a vizsgálatot. (Anjouk. okmt., II., 102.) Csák Máté hívei közűl Zách Feliczián volt talán a legutolsó, a ki Károly király hűségére tért, de midőn az általa hatalmasul elfoglalt birtokokat jogos tulajdonosuk visszafoglalta, bosszút forral királya ellen. 1330 április 17-én kivont karddal támadt az épen ebédelő királyi család ellen s mint a történetből tudjuk, a király karját sebezte meg, a királynénak négy ujját vágta le, az ifjú királyi herczeget pedig nevelőjük, a barsmegyei származású Tapolcsányi Gyula fia, Knézicsi Miklós mentette meg. (Pór Antal, Millenn. Tört., III., 78-84.) E rémtett nem maradt következmények nélkül. Az országos törvényszékké alakult országgyűlés a merénylő Zách nemzetség ivadékait harmadiziglen kiirtani határozta. Becsei Imre, barsi főispán, a ki maga is részt vett a törvényszéki tárgyaláson, sietett e végzést Barsban végrehajtani. Zách Feliczián idősebb leánya Sebe, Kopaj lévai várnagy malonyai birtokosnak volt a neje. A főispán Sebét lefejeztette, a teljesen ártatlan Kopajt börtönbe vetette és birtokait lefoglalta. Kopaj a fogságban csakhamar meghalt, de gyermekeit a János lovagrend mentette meg és utóbb külföldi rendházukban helyezték el őket. A nép haragja még Kopaj szolgáját sem kímélte, a kit Vezekényben verekedés közben megöltek. Kopaj birtokát, Malonya helységet, 1344-ben a fejedelemmé lett Lajos, élete megmentőjének, Miklós mesternek adományozta. (Botka Oklt.)

Károly király halála után (1342 jul. 16.) Nagy Lajos foglalta el a királyi széket. Uralkodásának első szakát, mint a történetből ismeretes, az Endre fivérének meggyilkoltatása miatt indított nápolyi hadjárat kötötte le. A király felhívására Bars vármegye is tekintélyes sereggel volt képviselve az első, 1348-iki, olasz hadjáratban, Becsei Imre fia Vesszős, lévai várnagy 320vezérlete alatt. 1348 jan. 23-án általa hullott porba Durazzói Károlynak, Endre herczeg gyilkosának a feje. (Pór Antal, Millenn. Tört., III., 193.) Ugyanezen hadjárat alatt szerzett érdemeket Tóth Lőrincz fia Kont vagy Tóth Miklós is, a ki mint Bars vármegye főispánja ment le a királyi sereggel és a második olasz hadjáratban (1350) már az Aversa ostromára rendelt sereg vezére volt, majd Laczkfi István elmozdítása után a sereg fővezére lett.

Az olasz hadjárat befejezte után Lajos király IV. Károly császárral akart leszámolni és seregeit e végből 1362 nyarán, Trencsén körül összpontosította; de Károly követének megérkeztével kezdetüket vették a béketárgyalások, melyek az 1364 febr. 10-én Brünnben kötött békére vezettek.

Nagy Lajos uralkodásának későbbi szakában Bars vármegyében nevezetesebb esemény nem történt. Bölcs kormánya alatt és a béke éveiben a bányászat, a kereskedelem és a városi élet is hatalmas fejlődésnek indult. Nagy Lajos gyakran megfordult a vármegyében. Visegrádról Zólyomba utaztában 1367 jul. 4-én Aranyos-Maróton tartózkodott.

Nagy Lajos halála után (1382) az addig élvezett békét közel egy évtizedig tartó belzavar váltotta fel. A trónt Lajos idősebbik leánya: Mária örökölte, de helyette az anyakirályné intézte az ország ügyeit. A nőuralomnak szomorú következményei voltak. Zsigmond, IV. Károly császár második fia, kinek Mária még 1379-ben jegyese lett, arra a hírre, hogy Mária kezét Lajos orleansi herczegnek szánta, 1385 aug. havában zsoldosaival betört hazánkba, és mint fegyveres kérő jelent meg. Erzsébet anyakirályné, kénytelen-kelletlen beleegyezett Zsigmondnak Máriával való egybekelésébe, a mit 1385 nov. 1-én tartottak meg. Az esküvő után Csehországba távozott, hogy segélyt gyűjtsön Kis Károly ellen. Mária királynő valószínűleg Újbányáig kisérte útjában, de innen a nov. 8-ra, Budára egybehívott országgyűlésre kellett visszasietnie.

Az elégületlen főurak Durazzói Károlyt, Sziczilia királyát hívták a magyar trónra, melyet palotaforradalom után, 1385 végén sikerült elfoglalnia. De Erzsébet anyakirályné nem bírt belenyugodni a dolgok ilyetén változásába. A királynők környezetében levő urak hasonlókép mindenképen meg akarták szabadítani Máriát a bitorlótól. Az összeesküvők vezére Forgách Balázs lett, a ki egykori urának, a halhatatlan emlékű Lajos király árva leányának trónját visszaszerezni óhajtván, véres merényletre határozta el magát. Forgách Balázs 1386 febr. 7-én a királynőknél látogatást tevő Károlyt, halálosan megsebesítette s bár a dulakodás zajára Károly hívei is berohantak, a király életét még sem tudták megmenteni. Február 24-én halt meg hosszas szenvedés után. A heves tusa közepett Forgách Balázs, a királytól kapott kardvágástól félszemét vesztette el s fején is súlyosan megsebesült. Mária királynő néhány héttel a merénylet után kiadott oklevelében bőkezűen jutalmazta hívét, a ki ekkor súlyos sebei következtében élet-halál közt lebegett.

Neki adta Ghymes várát, a hozzá tartozó bars- és nyitramegyei falukkal, melyek ekként visszakerültek a család kezébe. (Fejér, X., I., 280.)

321Kis Károly halálának hírére a délvidéken lázadás ütött ki, melyet Zsigmond, a királynő jegyese, csak hosszas küzdelmek után tudott elfojtani. Zsigmond, nőül vevén Máriát, a magyar korona birtokába jutott, de erőszakos fellépése miatt nem bírt népszerűséget szerezni. Hogy hívei számát szaporítsa, egyre-másra osztogatta a királyi várjavakat. Léva urává 1395-ben Sárai Lászlót tette, noha az 1381. évi nádori közgyűlés e vár elidegeníthetetlenségét mondotta ki. (Új Magy. Muz. 1860., 117-120.) Saskőt, az egykori susoli kerület várát, 1390-ben Ilsvai Leustáchnak, a későbbi nádornak zálogosította el, a ki Hrussónak és a kesselőkői uradalomnak is birtokába jutott; hasonlókép urat cserélt Revistye is, mely 1388-ban még Mária királynő birtoka volt. (Fejér, X., I., 412.) A Ghymes vára és tartozékai miatt viszálykodó Forgáchok egyezséget kötöttek, s a király a várba és annak tartozékaiba Forgách Pétert és Miklóst (Balázs testvérének, Jánosnak fiát), rendelte beiktattatni, Hrussó várát meg 1403-ban Forgách Péter nyitrai főispánnak kötötte le. (Botka-féle kéziratok.) Ekként a vármegyének összes számottevő erődítvényei Zsigmond híveinek a birtokában lévén, a vármegye hűsége biztosítva volt. Nem is zavarta a vármegye nyugalmát sem a Nápolyi László felkelése, sem egyéb összeesküvés, de annál jelentékenyebb szerepet játszott a vármegye a huszita-mozgalmak idejében, melyek jóformán az egész XV. századon át veszélyeztették nyugalmát. Míg Husz János, tanai miatt, a konstanczi zsinat alatt, a máglyán halt meg, addig az elkeseredett csehek, Hussineczi Miklós és Ziska János vezérlete alatt, nyilt lázadásban törtek ki, mely Venczel, cseh király halála után (1419) mindegyre fokozódott. Mikor a prágai kelyhesek békülési kisérlete meghiúsult, a mozgalom élére Prokop és a táboriták kerültek. Ettől kezdve ez a vallásforradalom túlcsapott a cseh tartományok határain és a husziták 1428-ban, Prokop vezérlete alatt, már hazánk területére törtek. Zsigmond, a ki már 1422-ben Veszelén kiadott oklevelével, egyes vármegyebeli nemeseket a husziták elleni hadjáratra hívott fel, (Hazai okmt., II., 233.), sőt a Simonyi családnak 1426-ban, tekintettel a huszita-betörésekre, várépítési engedélyt adott, hosszabb előkészületek után, 100,000 főnyi sereget küldött ellenök Csehországba, mely azonban 1431 aug. 14-én teljes vereséget szenvedett. (Schönherr Gyula, Millen. Tört., III., 576.) A győztes csehek fékevesztetten rohantak a Vág völgyére, majd onnan a "Ziska árvái" szept. havában, Nyitra elfoglalása után, egész Léváig pusztítottak. Bars városát felégették, Lévát pedig kirabolták. 1433-ban egész Körmöczbányáig hatoltak. 1434-ben újból ellátogattak Bars vármegyébe, de ekkor Lévai Péter visszaverte őket. Lévai Péter, akkor még macsói bán, 1428-ban Zsigmond királytól Léva vár, Csánk, Kér, Benczháza, Vinár és Báth birtokokra új adománylevelet szerzett. Letéve a bánságot, 1436-ban Bars vármegye főispáni székében találjuk, ugyanekkor erdélyi vajda is volt, mely méltóságában 1438 elejéig maradt meg. (Századok 1901. évf., 338-39. l.) A gyakori cseh betörések következtében a birtokos nemesség értéktárgyait és okleveleit a lévai várba szállította, de a vár, mely ekkor Lévai Pétert uralta, 1434 decz. elején leégett. Ez alkalommal égtek el a Pogánytelki Balázs és Bálint birtokaira vonatkozó oklevelek is, melyeket Zsigmond király az utolsó cseh betörés alkalmával szerzett érdemeikért megújított. (Hazai okmt., I., 332.) 322A szent-benedeki apát sem érezte magát biztonságban és habár a monostor védelmét Therjéni Mihályra bízta, a csehek 1435 szept. havában mégis felégették.

Az Albert király halála után (1439) bekövetkezett belzavarok alatt a cseh betörések már inkább politikai jelleget öltöttek. A nemzet többsége I. Ulászlót hívta a magyar trónra. A vármegye urai, különösen a Lévaiak, kik ekkor már döntő szerepet vittek a vármegyében, továbbá a Kálnaiak tagjai, a Szobonya család, az egyháziak közül a szent-benedeki apát, szintén I. Ulászló és később a Hunyadiak hívei voltak, a túlnyomólag németektől lakott bányavárosok, meg néhány főúr pedig az özvegy királynőt támogatták.

Albert özvegye, a reményeiben csalatkozott Erzsébet királynő, 1440-ben a cseh Giskra János rablóhadát hívta az országba. Giskra hadai feldúlták Bars városát, Marosfalva lakosait pedig foglyul ejtették. Széchenyi László, nógrádi és honti főispán azonban még ezzel sem érte be, hanem 1441-ben néhány elégületlen főúrral, mint Kálnai Etre fia Mihálylyal, Gyarmathi Istvánnal, Schellendorf Haskó körmöczbányai kapitánynyal, Koller Péter saskői kapitánynyal, Körmöcz-, Selmecz-, Baka-, Béla-, Lybeche- és Újbánya polgáraival valóságos véd- és dacz-szövetségre lépett, mely nemsokára félelmes hatalommá lett. (Botka, Oklt., 94-95.) Selmeczbánya polgárai 1442 február 22-én megtámadták Szent-Benedeket s felégették, azonban Selmeczbánya csakhamar visszakapta a kölcsönt, mert Lévai László, Rozgonyi egri püspök hadaival egyesülve, még azon év május 24-én 4000 emberrel megrohanta, felgyújtotta és kirabolta. Lévai László, a ki atyja halála után (1440) a lévai vár ura lett, ez alkalommal nagy mennyiségű kincset rabolt össze, a mitől vérszemet kapva, 1446-ban a sághi monostorra tört s onnan 16,000 arany forint értékű kincset szállított Lévára. Ez különben nem volt az első erőszakoskodása, mert már megelőzőleg, a mint Hrussó vár birtokába jutott, (1435-1438), tömérdek kárt tett a szent-benedeki apátságnak. Ebben azután méltó követőkre akadt. Pelsőczi Bebek János, a Kistapolcsányiak és a Forgáchok az interregnum alatt tömérdek kárt okoztak az apátságnak; Palásthy István meg szolgáit huszitaruhákba bujtatva, kirabolta Kovácsi helységet. (Knauz, i. h.)

A szerencsétlen kimenetelű várnai csata után (1444) a rendek előbb az ország kormányzását öt főkapitányra bízták, majd Hunyadi Jánost választották meg az ország kormányzójává.

323Hunyadi, hogy a törökökkel szemben szabad kezet nyerjen, Giskra János huszita vezérrel óhajtott egyezségre lépni. A Rimaszombaton 1447 julius 21-én megtartott tárgyalások során kimondatott többek között, hogy Giskra Revistye várát megtarthatja, sőt Hunyadi még Saskőt is felajánlotta neki, (gr. Zichy oklt. IX., 169.), de az ellenségeskedés még sem szűnt meg. 1449 szeptember havában Hunyadi ugyan elfoglalta Giskra fő rablófészkét: Szepes várát, de a mint innen Körmöczbánya visszafoglalására ment, Giskra, megelőzve őt, Körmöczön termett. Csak 1449 deczember 5-én jött létre a harczolók között a fegyverszünet, majd a béke, azonban a vármegye ennek nem igen örülhetett, mert Körmöczön kívül is még számos vár maradt a husziták kezeiben. Giskra ezalatt Körmöczön, a Frigyes hatalmában levő V. László kirly megbizottjaként szerepelt. 1451-ben például, a körmöczi kamarához tartozó bányatizedet egy évre haszonbérbe adta Jung Péter kamaragrófnak és Hönel Péter körmöczi bírónak. Hunyadi János megsokalva a csehek garázdálkodásait, ebben az évben újból sereget vezetett ellenök, de Ipolyság elfoglalásánál többre nem vihette, mert figyelmét főleg Frigyes császár fondorlatai kötötték le.

1452-ben végre a magyar és osztrák rendek egymással kezet fogva, V. László kiadására kényszerítették Frigyest. De V. László gyenge, nemzetietlen kormánya a csehekkel szemben semmire sem ment. A török támadás hírére V. László egyezkedni óhajtott Giskrával, a ki Káldor Imrét küldte maga helyett Nagy-Sarlóra, hol 1456 szept. 29-én a királyi biztossal kiegyezett. (Thuróczi Cron. IV., C., 65.) A csehek ekkor mindinkább tért foglaltak a vármegyében. 1456-ban Szklenó is már a csehek kezében volt.

V. László halála után a nemzet Hunyadi Mátyást ültette a trónra. Mátyásnak első sorban Frigyessel kellett megküzdenie. Az 1463-ban kötött béke után végre teljes erővel léphetett fel a csehek ellen.

Mátyás király még 1461-ben Giskrával egyezséget kötött, melynek értelmében az utóbbi a kezén levő várakat kiadta, csakhogy akkor a rablásból élő cseh zsoldosokról megfeledkeztek, a kik pedig továbbra is meghúzódtak a vármegyében, sőt egyik-másik várúrnak készségesen tettek szolgálatot. A berzenczei várnagy például szintén ily zsebrákokat fogadott be, a kikkel 1464-ben a vidéket pusztította.

A Svehla vezérlete alatt álló 7000 főnyi cseh zsebrák-had, mely azelőtt Albert osztrák herczeg szolgálatában állott, 1465-ben elárasztotta a felvidéket. A pusztító had betört Nyitrába, és Kosztolányt kerítette kézre. Innen azután gyakran átcsapott Bars vármegye területére. (Thuróczi, Chron. Hung., 474.) Mátyás király Magyar Balázst küldötte ellenök. Kosztolány csakhamar kézrekerült, az elfogott csehek pedig Budára küldettek. Kosztolány eleste után egymásután hódoltak meg a csehek által megszállott várak, de azért a vidék éveken át rettegett tőlük. A husziták elleni hadjárat közben Upori László, saskői várnagy, kinek feladata lett volna Magyar Balázst támogatni, hogy, hogy nem, kikötött a királylyal. De Mátyás nem értett tréfát. Saskőt ostrom alá vévén, Uporit kitette a várból, később azonban mégis megbocsátott neki. (Knauz: A gar.-szt.-benedeki ap. tört.)

324Míg Mátyás a cseh korona elnyeréseért már harmadik éve folytatott háborút, azalatt itthon Vitéz János esztergomi prímás 1470-ben az elégületlen főurakkal Mátyás letételét határozta el. Az összeesküvők Kázmér lengyel királyt hívták a trónra. Kázmér csakhamar megindult Krakóból és előre küldött lengyel csapatai már 1471 elején Barsba is ellátogattak, hol a várak közűl Teplicza, Berzencze és Revistye a kezükbe került. De Mátyás is csakhamar itthon termett, az urakat nyájas fellépésével ismét a maga részére hódította, Kázmér pedig be sem várva Mátyás támadását, Nyitra várába húzódott, melyet Vitéz János játszott a kezére. (Bonfin, Decad. IV., Lib., 566.) Mátyás hadaival úgy Nyitrát, mint Esztergomot körülzárolván, az érsek birtokait szabad zsákmányul engedte zsoldosainak. Ismeretes a történetből Kázmér kudarcza, a ki csakhamar kimenekült Nyitrából, mely 1472 elején kaput nyitott a magyar királynak.

Gábor, kalocsai érseknek, János egri püspöknek és Szapolyai Imrének azonban sikerült Mátyást kiengesztelni Vitéz prímás iránt. Még 1471 decz. 19-én egyezséget hoztak létre Mátyás király és a prímás között, melynek következtében az utóbbi, Revistye, Berzencze és Teplicze várakat Bäckenschläger János egri püspöknek adta át. (Knauz, u. a.) 1474-ben Mátyás fekete serege ismét átvonult Bars vármegye területén, mely alkalommal a Liptóban garázdálkodó Komorovszky Péter rablóhadát verte szét. Ettől kezdve Bars vármegye egy időre megmenekült a háborúk izgalmaitól.

Mátyás halála után (1490) Beatrix özvegy királyné, a ki Ulászló cseh király útját egyengette a magyar trónra, bőkezű adományok útján igyekezett hívei számát szaporítani. Saskőt és Revistyét Dóczi Orbán egri püspök és testvérei (Balázs és János) nyerték, Teplicze várát pedig az esztergomi érsek perelte vissza magának.

Ulászló uralkodása alatt még nagyobb mértékben jutottak idegen kézre a királyi birtokok. Petróczi Henczelfi István, a ki 1495-ben még csak királyi jegyző, 1509-ben már a királyi jogügyek igazgatója volt, a szent-benedeki apátságot szerezte meg. 1511-ben már mint választott apát említtetik, de nem sokáig maradt a birtokában, mert Ulászló, valószínűleg az egyháziak nyomása alatt, visszavonta a kinevezést. A pénzszűkében szenvedő Ulászló mindent elzálogosított, a miért csak pénzt kaphatott; így Bars- és Nyitra vármegyék egy évi pénzbeli szolgálmányait is 1511-ben ákosházi Sárkány Ambrus vette zálogba, a ki Hrussó várában is adományos volt. (Hazai okmt., IV., 444.) Ily módon számos család jutott hatalomra, de egyúttal a régiek közül már nem egynél a hanyatlás jeleivel találkozunk. Lévai János birtokainak nagy részét elzálogosította, fia Zsigmond pedig 1506-ban Haraszti Ferencztől és nejétől nagyobb összeget vett kölcsön, melynek fejében Léva várát és tartozékait fele részben elzálogosította nekik. A kölcsön vett pénzből ugyan az atyja által elzálogosított birtokokat váltotta vissza, de a család régi gazdagságát már nem bírta felújítani.

Ulászlót, fia II. Lajos követte a trónon. Gyenge kormánya alatt a fő- és a köznemesség egyaránt versenyzett a hatalomért. E küzdelem az országgyűlésekről átterjedt a vármegyei életre is. A Lévaiak háttérbe szorultak a vármegyében és helyöket a nagylucsei Dóczi család foglalja el. Lévai Zsigmond ugyan már II. Ulászló alatt, 1503-ban, Bars vármegye főispánja volt, sőt egyes adatok szerint (Budai, Polg. Lex., II.) ebbeli méltóságát 1530-ig egyfolytában viselte volna, de 1526 jun. 9-én Dóczi Ferencz volt a vármegye főispánja, (Magyar Sion, IV., 616.), a kit úgy látszik, az 1526 ápr. 29-én a rákosi gyűlésen ismét hatalomra jutott főnemesi párt ültetett a főispáni székbe. A bányavárosokban szintén zűrzavar uralkodott. Mióta a bányákat a XVI. század elején az augsburgi Fugger-ház bérbe vette, számos német munkás telepedett meg Körmöczbányán és Újbányán. 1525. év végén azonban ezek között, a munkabérek miatt, általános elégületlenség támadt, mely 1526 tavaszán már inkább vallási jelleget öltött. E német munkások túlnyomóan Luther hívei voltak s így mind az egyházi, mind a világi hatalommal összeütközésbe kerültek. Werbőczy ugyan erélyesen lépett fel ellenök, de épen ez a körülmény is siettette bukását. (Millen. Tört. IV. 477-78.) Mire a főnemesség ismét hatalomra jutott, akkorra már a pártküzdelmeket a hadikészülődések zaja váltotta fel. Szulejmann közeledtének hírére II. Lajos szétküldte 325futárait, hogy a nemességet fegyverre szólítsák. Bars vármegyébe Szalay Bálint deák hozta a vészhírt junius havában (Pray, Ann. 5 p., 102.) Az országgyűlés Dóczi Ferencz főispánt és Gerendit bízta meg a hadikészülődések intézésével és a vármegye hadbaszállásával. Bars ezúttal is kitett magáért. A vármegye színe-java indult a mohácsi táborba, hol az 1526 aug. 29-én vívott szerencsétlen kimenetelű ütközetben lelte halálát.

Forrásaink nagyon hézagosak, de azért némi világot vetnek ama véráldozatra, melyet ekkor a vármegye a haza oltárán hozott. Dóczi Ferencz főispán is odaveszett; Ferencznek volt hat fitestvére, u. m. Imre, Lőrincz, Miklós, István, Farkas és talán László, a kik egy 1521-ben kiadott oklevélben említtetnek, de ezeknek 1526 után semmi nyomuk. Botka valószínűnek tartja, hogy szintén Mohácsnál estek el. (Botka-féle kéziratok.) Lévai Zsigmond, volt főispán, nem volt jelen, de két fivére ott esett el. (Új Magy. Mus. 1860., II., 122.) A Simonyi családból Zsigmond negyedmagával, a Kálnaiak közül pedig ketten, János és István véreztek el Mohácsnál. (Szerémi, Eml. Bars várm. hajdanából. 85. l.)

Bars vármegyében már a XII. században igen fejlett közéletre találunk. Árpádházi királyaink uralkodása alatt számos országos nevű férfiú viselte a főispáni méltóságot, a kik egyúttal magas országos vagy udvari hivatalokat töltöttek be. Így Móka, 1208-ban egyúttal pozsonyi főispán, Lukács (1229) főpohárnokmester, a Héder nembeli Herrand a királyné tárnokmestere, (1274), a Csák nembeli István (1275) szintén tárnokmester, a Pécz nembeli Gergely (1291) egyúttal nyitrai főispán stb. Az Anjouk uralkodása alatt a főispánok sorából különösen a Becseiek és a Lévaiak tűntek ki. Becsei Imre egyszersmind lévai várnagy, 1321-33-ig kormányozta a vármegyét. Fia: Báthmonostori Töttös, igen kedves embere volt Lajos királynak és kútfőink szerint már 1340-ben viselte a főispáni méltóságot, de később Visegrádra költözött s állandóan királya mellett tartózkodott. Utóda, Kont, vagy Tóth Miklós, egyúttal nádor is volt. Lévai László fia, Péter 1401-től 1436-ig viselte a főispánságot. Léva várát még az atyja nyerte Zsigmond királytól. Ez adománytól kezdve a család Zsigmond rendíthetetlen híve lett. Lévai Péter jelen volt az 1402. évi országgyűlésen, majd királyi főajtónálló és 1436-ban a husziták elleni hadjárat főkapitánya lett. Fia László, a ki az 1440-iki budai országgyűlésen vett részt, 1443-tól 53-ig viselte a főispánságot. Nagybirtokos létére Ulászló és a Hunyadi-ház híve volt, sőt Rozgonyi Simon egri püspök hadainak a vezérletét is elvállalta, de a sereget néha a német-párti bányavárosok megzsarolására is felhasználta. Mátyás uralkodása alatt a főispáni méltóság már veszített hatalmából. Ebben az időben guthi Országh Mihály nádor ült a főispáni székben. II. Ulászló és II. Lajos uralkodása alatt a főispáni szék inkább vagyonszerzésre volt alkalmas. Forgách Péter, Lévai Zsigmond ezen az úton szerezték vissza az őseik által elzálogosított birtokokat, míg Dóczi Ferencz, nagybátyjának, Dóczi Orbán egri püspöknek a befolyása alatt emelkedett a főispánságig.

Barsban már a XIII. század elején ismerjük az udvarbírákat, a kik közül Pál, Kun László idejében, a szent-benedeki apátság pusztítóit idézi meg. (Fejér, VII., 5., 601.) Az udvarbírói tisztből fejlődött legelső alispáni tisztség viselője, kiről okleveleink megemlékeznek, 1322-ben András volt. Alatta a vármegyében ismét felütötte fejét a pártoskodás. Mivel a négy szolgabíró közül három az engedelmességet megtagadta, külön felterjesztést intézett az országbíróhoz, melyben névleg is megnevezi őket, ezek: Péter fia Sándor, Brezov fia Miklós comes, a ki a Vezekényi család sarja volt és János. A XIV. században az alispán a vármegyei törvényszéken is elnökölt és a polgári peres ügyekben elsőfokúlag intézkedett. János alispán, 1356-ban például, a Vezekényen eszközölt osztály ügyében a négy szolgabíróval együtt itélkezett és ők állították ki az osztálylevelet. (Botka-féle kéziratok.) Mikuch alispán 1367-ben, Nagy Lajos király meghagyásából, egy kálnai jobbágy-asszony gabona-térítménye ügyében intézkedett, (Fejér, IX., 4., 113.), a mi a királynak a pórnép iránti jóindulatára vet világot. Lajos király ugyanis, Bars vármegyében keresztül utaztában koszmáli Forgách Andrásnak meghagyta, hogy Gergely nevű kálnai jobbágy nejének bizonyos általa elfoglalt gabonát térítsen meg. Forgách a gabonát 8 pénzzel megváltván, erről az alispán bizonyítványt állított ki. (Botka-féle kéziratok.) Nagy Domonkos alispán 1393-ban Forgách János kérelmére a király rendeletéből vizsgálatot tartott. A vármegyei alispánok gyakran várnagyok is voltak. Így János mester 1378-ban, Ervistyei Bertalan 1465-ben a lévai, Nagy Domonkos 1393-ban a hrussói várnagyi tisztet töltötte be.

Róbert Károly királynak érdeme a vármegyei közigazgatás rendezése. Alatta a szóbeliség helyett az irásbeliség lépett életbe, a mi a vármegyei jegyzői állás rendszeresítésére vezetett. Az első jegyző, a kiről okleveleink megemlékeznek, Lőrincz mester volt 1332-ben (Fejér, VIII., 7., 273.). Mátyás uralkodása alatt, az 1486: VIII. törvényczikk az esküdti tisztséget rendszeresítette, a mivel a vármegyei tisztikar megalakultnak tekinthető.

A vármegyei önkormányzati élet kifejezése a közgyűlés, a melyen egyúttal törvényszéket is tartottak. A közgyűlések kétfélék voltak, u. m. a nádor elnöklete alatt tartott közgyűlések, melyen egyúttal nádori törvényszéket is tartottak, (judicium generale) - leginkább más vármegyék nemességével együtt - és a vármegye nemességének gyűlése (universitas nobilium). A gyűléseket a vármegye főhelyein tartották. Igy 1335 május 31-én Barson tartottak nádori gyűlést, melyen Sigfried, szent-benedeki apát is megjelent. 1349 jun. 29-től jul. 4-ig szintén Barson, 1341 szept. 21-26-án Léván, 1350 jun. 29-én szintén Léván. (Knauz: A Gar. Szt.-Ben. Ap. Tört., I.) Az 1347 jun. 28-án Miklós nádor elnöklete alatt tartott közgyűlésen, a vármegye alispánja és szolgabírái, Ivánka mesternek, Ösztövér falu gazdatisztje által elkövetett gyilkossága ügyében tanuskodtak. (Anjouk. okmt., V., 103.) 1423 okt. 19-én Bars város mellett Garai Miklós nádor elnöklete alatt tartottak közgyűlést. (Gr. Teleki, Hunyadyak kora, oklvt.)

A vármegye középkori székhelye, Ó-Bars, már a szent-benedeki apátság alapításakor város volt. Lakosai eredetileg magyarok voltak, később németek telepedtek oda, kikről még az 1244-ik évi oklevél is megemlékezik. I. Károly király 1331 ápr. 24-én Bars város részére szabadalom-levelet állított ki és egyszersmind Csütörtökhely és Szombathely helységeket is a városhoz csatolja. Ezt a kiváltságlevelet I. Lajos király 1351 jun. 25-én megerősitette. (Anjouk. 327okmt., V., 503.) Bars azonban a XV. században már jelentékenyen hanyatlott, a mit főleg a Lévaiak garázdálkodásai idéztek elő, minek következtében a lakosok nagy része bátorságosabb helyekre költözött s a város idővel elveszítette jelentőségét. A szent-benedeki apát a folytonos háborgatásokat megúnva, 1388-ban Ó-Barsot Lévai Lászlónak adta bérbe, de ezzel mitsem ért el. A Lévaiak 1429-56 között mindgyakrabban pusztították az apátság birtokait; végre az apát 1489-ben Ó-Barsot egyezségileg átengedte nekik.

Ó-Barson kívül a vármegye területén még a következő városi jellegű helységek voltak: Körmöczbánya, melynek fejlődését külön fejezetben tárgyaljuk ugyan, de itt röviden megemlékezünk arról, hogy már a XIV. században mint bányaváros említtetik. Fejlődése különösen az Anjouk uralkodásának idejére esik. Róbert Károly király, felismerve a város fontosságát, 1328-ban szabadalom-levelet állított ki a város számára. Huzamosabban Nagy Lajos leánya: Mária királynő is igen sokat tett a város érdekében, melynek szabadalom-levelet is állított ki (Fejér, X. 215.) és valószínű, hogy Mária iránti tekintetből adott Zsigmond is a városnak új szabadalom-levelet 1435-ben, melyet Ferdinánd király 1548-ban erősített meg. Később 1436-ban még Csetneki Lászlótól, az esztergomi és a budafelhévvizi János-lovagok kormányzójától, továbbá 1446-ban Magyarország rendeitől, majd 1470, 1474-ben és 1483-ban I. Mátyás királytól, 1496-ban II. Ulászlótól nyert szabadalom-levelet. Lakosai kizárólag németek voltak, a mit II. Lajos királynak az az 1518-iki oklevele bizonyít, melylyel megengedi, hogy a városban magyarok is vehessenek házakat. (Botka Tiv. oklt. 121., l.) Úgy Körmöcz-, mint a később alakult Újbánya, personális városok voltak. Saját bíróságuk és közigazgatásuk volt, nem tartoztak a nádori, vagy más megyei törvényszék alá, hanem szükség esetén a királyhoz, vagy kincstárnokához fordulhattak. A városokban a király helyettest tartott, a ki a bíráskodások alkalmával a királyt képviselte. Felebbviteli tekintetben idővel a királyi helytartói szék alá rendeltettek.

Szent-Benedek már 1217-ben nyert szabadalmakat, de nem tudott felemelkedni a városok közé. Sigfried apát 1347-ben vásárjogot szerzett neki. 1407-ben ugyan már oppidumnak mondatik, de városi jelleggel csak 1423-tól fordul elő.

Újbánya eredetileg a szent-benedeki apátság birtoka. A XIV. század közepén rohamosan fejlődött várossá. E korbeli fejlődéséről szintén más helyen van szó. A város alapítójának Lipold körmöczi kamaragróf tekinthető, a ki, míg élt, tapintatosan járt el az apátsággal szemben s így 1347-ig az apátságnak nem volt oka panaszra. Később azonban az újonnan betelepülők újabb és újabb foglalásokat tettek az apátság birtokából. 1345-ben 328ugyan az apátság a megszállókat eltiltotta az újabb foglalásoktól, de ez nem sokat ért, mert a városi lakók még régibb tartozásaikat sem egyenlítették ki az apátsággal szemben. Nagy Lajost ebben az időben az olaszországi hadjárat tartotta lekötve, azért 1348-ban oda utasította az újbányaiakat, hogy az apátság követeléseit elégítsék ki; de az újbányaiak nem teljesítették a királyi parancsot, mire 1350-ben Sigfried apát a királyhoz ment panaszra. A keményhangú királyi leiratra azonban alázatos folyamodványt intéztek az apátsághoz, mire a convent a hátralékos 4 évi bért nagylelküen elengedte, azonban a jövőre nézve minden aranyat mosó malomkerék után egy budai forint bért kötött ki. Az újbányaiak azonban ezzel 1352-ig adósak maradtak, mire az apát ismét csak a királyhoz fordult. Sokkal nagyobb baj volt az apátságra nézve, hogy a mindenünnen összeverődő kalandor had tömérdek kárt okozott a környéken. Már 1347-ben Berzenczére támadtak s ott a jobbágyokat kirabolták. A gyakori panaszok következtében Lajos király keményen rájok parancsolt, és hogy a további terjeszkedésnek elejét vegye, 1355 január 20-án kelt rendeletével kijelölte a város határait, melyeket 1364-ben megerősített. (Újbánya sz. kir. város lt.) 1354 julius 1-ről már bírjuk a város közönségének egy kiadványát, melyet Raydel János, a város bírája és bírótársai irtak alá. (Anjouk. VI., 226.)

Nagy Lajos uralkodásának végső szakában az újbányaiak 1370-től 1386-ig pontosan fizették a bért, később azonban a zavaros viszonyok következtében a fizetéseket beszüntették, sőt a XV. században a többi bányavárosokkal szövetkezve, tömérdek kárt okoztak a Jagellók és a Hunyadiak pártjához szító vármegyének. Mint tudjuk, 1442-ben Szent-Benedeket felégették és a további támadásokkal csak akkor hagytak fel, midőn Lévai főispán Selmeczet megfenyítette.

Mátyás király uralkodása alatt a város mindegyre jobban fejlődött. 1482-ből maradtak fenn a város legrégibb jegyzőkönyvei. II. Ulászlótól 1496 junius 15-én újabb szabadalom-levelet nyert. Ulászló király e szabadalom-levelében I. Lajos király 1364. évi, Zsigmond 1393. évi, Mátyás 1470. évi kiváltságleveleit átírta és megerősítette. (U. ott.) Valószínűleg Nagy Lajos kirly idejéből maradt fenn a város czímeres pecsétnyomója is, mely a XIX. század elején a nemzeti múzeumba került. A legrégibb lenyomatok szerint a város pecsétje góth-stílben készült, jobb oldalán a Szűz Anya felhőkön ülő alakja látható, karján a gyermek Jézussal. Előtte I. Lajos, vállairól lecsüngő palástban, neki aranyat áldozva térdel, felette pedig csőrében gyűrűt tartó, kiterjesztett szárnyu holló lebeg. 1818-ban a város új pecsétnyomót készíttetett, melyet 1848-ban magyar körirattal látott el.

Mária királynő gyakran időzött falai között. 1385-ben Zsigmonddal együtt jött Újbányára. A későbbi korban Corvin János is többször fölkereste e várost.

A városokon kivül még Magosmart nyert 1470-ben kiváltságlevelet Mátyás királytól, továbbá Szent-Kereszt, melynek I. Mátyástól és II. Ulászló királytól eredő szabadalomleveleit Miksa király 1574 május 28-án erősítette meg.

Az Anjouk uralkodása alatt, még az Árpádok idejéből maradt várak urat cseréltek, az északról jövő támadások meggátlása czéljából pedig több új vár épült. Így a középkor második szakában a következő várak nyújtottak a vármegyének védelmet:

1. Berzencze, mely mint láttuk, a XIV. század első két évtizedében sokat szenvedett. Az esztergomi érsek tulajdona volt. Egy 1313-ból kelt oklevél "Castrum egregium"-nak mondja. (Knauz, Mon. Strig. II. 658.) Csák Máté feldúlta és ez után a vár sokáig romokban hevert és még 1411-ben is kőhalmaz volt. Később - úgy látszik - újra felépült, mert Mátyás uralkodása alatt ismét szerepel. 1472-ben Vitéz János prímás szerződésileg átengedte a királynak.

2. Hrussó már 1293-ban fennállott. Építési ideje ismeretlen, de valószínüleg közvetlen a tatárjárás után emeltetett. 1321-1344-ig a Lévai család törzse: Vörös Bede volt a várnagya. A várnagyok gyakran garázdálkodtak a szent-benedeki monostorhoz tartozó birtokokon. Lajos király azonban 1352 julius 4-én meghagyja, hogy a monostor Knezsicz nevű birtokán 329ne hatalmaskadjanak s a Zsitva folyón levő malmáról a vizet le ne vezessék. (Anjouk. okmt. V.) 1351-1359-ben Perényi Miklós volt a várnagy, 1393-ban pedig Nagy Domonkos alispán. Zsigmond alatt nem maradt meg többé a korona birtokában, mert még 1396 előtt Ilsvai Leusták nádor birtokába jutott, a ki egyúttal a keselőkői vár uradalmát bírta, azonban elmulasztván az adománylevelet kiállíttatni, Zsigmond, 1403-ban Forgách nyitrai főispánnak kötötte le, mivel ez az esztergomi vár alá szállítandó 300 zsoldos lovas kiállítására kötelezte magát. Később a Kanizsaiak tulajdonába került. 1408-ban azonban Kanizsai János, Péter esztergomi érsek és fivérei a várat hatezer forint lefizetése után visszaadták Ilsvai Leusták fiainak: Györgynek és Péternek. (Botka, oklt. LCV.) 1424-ben a király Hrussót Saskővára helyett a Bebek családdal közös törzsből származó Csetnekieknek adta cserébe. A következő évben már pelsőczi Bebek János fiainak birtoka. Tán alig van vár, mely a XV. században annyiszor cserélt volna gazdát, mint Hrussó. 1447-ben Kistapolcsányi János foglalta el, a miért a nádor elé idézték (Botka-féle kéziratok), ezután megint a Bebekeké lett. 1468-ban azonban pelsőczi Bebek György és Pál, továbbá Szapolyai Imre a várat a hozzátartozó Knezsicz, Maholyán, Puszta-Lehota, Nagy-Lehota, Lewes, Boroch, Keresztúr, Zsikava, Kenghi, Szkiczó helységekkel Szölcséni Pál részére örökül vallották. (Botka, oklvt. LXXVIII.) Midőn Szölcséni Pál birtokába vette az uradalmat, a szent-benedeki apáttal gyűlt meg a baja, mert ez 1468 julius 25-én tiltakozott Knezsicz, Maholány, Lehota és Zsikava elfoglalása ellen. Úgy látszik, Bebekék a magukén kívül az apátság birtokait is belefoglalták az adás-vevési szerződésbe és így Szölcséni, a váron kivül még pert is szerzett magának. (Knauz, i. m. 80. l.) Szölcséni nem sokáig maradhatott a vár birtokában, 330mert Mátyás király 1476-ban Szerdahelyi Mihályt kötelezi a várra vonatkozó oklevelek átadására. (Botka, oklvt. LXXX.) Mátyás király 1486-ban Hrussót Lábatlani Gergelynek, a bácsi érseki javak kormányzójának adta, (u. o. LXXXII.), 1492-ben azonban már bajnai Both András és János birtoka, a ki ez évben a várat, tartozékaival, Verebélyi Györgynek, Simonnak és Pálnak, valamint az említett György fiának: Jánosnak adta el. (u. o. LXXXIV.) Verebélyi György 1502-ben Hrussót radnai Holy Pálnak és ákosházi Sárkány Ambrusnak adta, ezek meg 1504-ben zábláthi Hrussói Lőrincz bajmóczi és trencséni kapitánynak, valamint gyermekeinek adták el. (U. o. LXXXV. és LXXXVI.) Ez utóbbi szerződés szerint a várhoz a következő helységekben levő birtokok tartoznak: Szölcsény, ma Szolcsány Nyitramegyében, Knezsicz, Zsitva-Keresztúr, Kosztolány, Lehota, Lehotka, Zsikava, Hostheolcz, továbbá Szkiczó, Ebedecz, Barócz, Lewes, Lamathyncz praediumok.

3. Léva. A selmeczbányai hegység déli nyúlványainál elterülő síkság kezdetén, félkör alakban domboktól körülvéve fekszik Léva. Vára a tatárjárás utáni időben épült, mert a XIV. század kezdetén már tekintélyes erősség volt, s Csák Máté hatalmába került. Károly király csapatai hasztalanul ostromálták, mert várnagya: Gyula, egész Csák Máté haláláig megtartotta urának, de halála után önkényt meghódolt Károly királynak, (1321), a ki a várat csakhamar birtokába vette (Botka: Csák Máté és kortársai. 67 l.) s kormányzását királyi várnagyokra bízta. Első várnagya Becsei Imre lett. 1367-ben a vár javadalmainak egy része László opuliai (oppelni) herczegnek adatott át, de a vár továbbra is megmaradt a király birtokában. 1377-ben a vár Erzsébet királynő birtoka, a ki ez év junius 8-án kelt levelével ujfalusi (Garam-Újfalu) jobbágyainak évenkénti adózását lejebb szállította. (Kubinyi Fer. Hontv. okl. 279.) A vár javadalmainak egy része 1381-ben Deméndi László nagyváradi püspöknek engedtetett át. Zsigmond király 1395-ben Lévát Sárai Lászlónak, a Lévai család ősének adományozta. (Uj Magy. Muz. 1860., II., 117.) A Lévai család csakhamar kiterjesztette uralmát a várat környező helységekre, úgy hogy egy 1506-ban kelt oklevél szerint már a következő helységekben levő birtokok tartoztak hozzá: Kelecsény, Podluzsány, Keszi, Solymos, Bars, Csütörtökhely, Mohi, Győrőd, Töhöl, Pathy, Lök, Várad, Lerk, Kis- és Nagy-Szecse, Nagyod, Olvár, Ladány, Sáró és Mikola. Léva ettől kezdve az egész középkoron át a Lévai család birtokában maradt. További sorsát külön fejezetben tárgyaljuk.

4. Revistye vára, vagy az Árpádok végszakában, vagy az Anjouk uralkodásának kezdetén épülhetett. 1388-ban Nagy Lajos leánya, Mária királynő bírta a hozzátartozó uradalommal. (Fejér, X. I., 413.) Később Lévai László birtokába jutott, a ki azt 1414-ben Maróthi János leányának 4000 forintért elzálogosította. Mátyás király özvegye 1490-ben Dóczi Orbán egri püspöknek adta, a ki után testvérei (István, Benedek, Balázs és János) örökölték. Ez időben Vihnye és Szénásfalu is a várhoz tartozott. A Dócziak örökösen hadilábon állottak Selmeczbányával a hámor miatt. 1519-ben II. Lajos meghagyta a szent-benedeki conventnek, hogy Selmeczbányát Szénásfalu és Vihnye birtokába vezesse be. Ez ellen azonban Nagylucsei István, Dóczi Ferencz revistyei várnagya tiltakozott és a beiktatás végett megjelenteknek a következő, ama kor viszonyaira jellemző nyilatkozatot tette: "Hogy ha a király ő felsége szekérrel küldene is oklevelet arra, azért ő egy tojást sem adna, mivel Budán egy aranyért annyit kaphat, hogy azzal az egész világot eláraszthatja, továbbá, hogy neki a király mitsem parancsolhat, mivel különben a nevezett községek lakosainak azt parancsolná, hogy a meddig és a mily messzire Revistye vára látható, senki másnak ne engedelmeskedjenek, mivel az ellenkezőleg cselekvőket összekötteti és börtönbe hurczoltatja." (Szitnyai József, Vihnye-fürdő tört.) Selmeczbánya azonban a Dócziakkal barátságos viszonyba igyekezett lépni, sőt a per tárgyát tevő községeket is el akarta adni Dóczi Lászlónak, a mi ellen azonban Mária királynő 1526 jul. 14-én kelt levelével tiltakozott.

5. Saskő, a susoli kerület vára, az Anjouk uralkodása alatt mindegyre nagyobb jelentőségre emelkedett. 1320-29 között János, selmeczi kamaragróf és Becsei Imre, 1336-ban Becsei Imre fia Vesszős volt a várnagy, ennek utóda Köbölkuthi László. (1352) Vesszős csakhamar elfoglalta Selmeczbánya hat faluját, melyeket utóda, Köbölkuthi László sem akart visszaadni. 331A selmecziek a királyhoz fordultak és Lajos király 1352 ápr. 21-én kelt leiratával az elfoglalt birtokok visszaadását rendelte el. (Fejér, IX. 6., 54.) Ekkor már királyi vár volt, mint azt a selmeczvárosi számadási könyvek is igazolják. Míg Saskő a királyt uralta, az alatt a várnagyok folytonos háborúságban éltek a szent-benedeki apátsággal. Kosztolányi Paska (1362) és Berencsi Péter (1373) várnagyok igen sok kárt okoztak az apátság birtokain.

1390-ben Zsigmond Ilsvai Leustáknak zálogosította el, utána fia György örökölte, majd 1397-ben Sáros váráért cserébe Csetneki György főasztalnokmester birtokába került, 1401-ben fia Zsigmond volt Saskő ura, 1413-ban azonban Zsigmond elvette a Csetnekiektől és helyette Hrussót adta. (Tört. Tár, XII., 284.) Ekkor ismét királyi vár volt, de 1424-ben Zsigmond Borbála királynőnek adta. (Tört. Tár, XII., 275.) 1441-47 között Koller Péter volt a várnagy. V. László alatt Szécsi István és Korláthi Péter, az előbbi a Hunyadi-ház esküdt ellensége, kinek tevékeny része volt Hunyadi László halálában. Mátyás alatt Upori László volt a várnagy, (1465-67), kire a cseh rablók kiírtását bizták, de e helyett ő maga kötött ki a királylyal. Mátyás halála után Beatrix királynő Nagylucsei Dóczi Orbán egri püspöknek adta Saskőt, a ki Revistyét is megszerezte, noha a szent-benedeki apát 1491-ben és 1515-ben tiltakozott ellene.

6. Teplicza, a mai Szklenó-fürdő fölöt a hegyen feküdt. A várról első ízben egy 1456-ban kiállított oklevélből értesülünk. Hunyadi János kormányzósága idejében a husziták szállották meg, de Hunyadi visszafoglalta és az esztergomi érseknek adta, 1472-ben azonban a király birtokába került. 1489 táján újból felépítették. (Kachelmann: Gesch. d. Ung. Bergst. III., 119.)

7. Simony. Fenn a vármegye észak-nyugati sarkában a Nyitra folyó mellett. A Simonyi család ősrégi fészke. A gyakori huszita-betörések következtében a királyhoz hű család nem érezhette magát biztonságban. 1426.-ban Simonyi Miklós és Imre a már felépült várukhoz jóváhagyást nyertek Zsigmond királytól. A simonyi vár eltérőleg a többi váraktól, nem hegyen emelkedett, hanem síkon épült s a Nyitra folyótól volt körülövezve. Simony tehát vízi vár volt. Négyszögben épült, közepén toronynyal, mely egyúttal még most is ép felvonó kapujával bejáratul szolgált. Hatalmas falai apró lőrésekkel vannak ellátva s pinczéjében még ma is látható a belső kút. A 332legrégibb kapuvéd, a szentély, szép góthikus kőfaragványú kapubélésben még ma is teljes épségben mozog és néhány góthikus ablaka, hol ékesebb faragványú, hol eredeti nyersességben mutatja fel a csúcsíves stilust. A hatalmas kaputorony felső helyiségének ablakfülkéje a szokásos padkával van ellátva. A palatiumban sok felülről leereszkedő bejárású börtöne a profán architekturának legritkább példányai közé sorozzák e várat, melynek erődítményei idővel lebontatván, az elszaporodott család többi ágainak kastély- és kúria-építéshez szolgáltatott anyagot, de melynek palatiuma érintetlenül megmaradt. Boltozatai, valamint a torony még ma is jó állapotban vannak. A Nyitra folyó idővel elhagyta medrét és jelenleg egy kilométernyire van a vártól.

8. Kesselőkő, a vármegye északi csúcsán, a mai Nyitramegye területén emelkedett, de tekintettel arra, hogy nagyszámú tartozékai Bars vármegyében feküdtek, szintén meg kell róla emlékeznünk.

Kesselőkő királyi vár volt s többnyire a bajmóczi várnagyok igazgatták. 1352-ben János mester, Gyelet fia kesselőkői várnagy, 1369-ben ennek fia Fodor János, mindkét várnak volt várnagya. 1388-ban Zsigmond, Pásztói Kakas Lászlónak és Domonkos fia Jánosnak adta s az adománylevelet 1406-ban, néhai Kakas László fia Loránt és testvérei számára átírta. (Dedek Cr. Lajos: Nyitra vm. tört.)

Ilsvai Leusták nádor utódainak magvaszakadtával a király Kesselőkő várát és uradalmát 1434-ben Majthényi Gergelynek, a morvaországi véghelyek parancsnokának adományozta. Ettől kezdve a vár mindvégig a Majthényi család birtokában maradt. E várhoz Bars vármegyéből többek közt Bisztricsény, Cserenye és Felfalu tartozott.

A Nyitra vármegyében fekvő ghymesi vár tudvalevőleg a XIV. század elején Róbert Károly király birtokába jutott s csak 1386-ban került vissza a Forgách család birtokába, melyben Zsigmond 1388-ban megerősítette őket. E megerősítőlevél szerint a várhoz a következő barsmegyei helységek tartoztak: Szent-Márton, Velsicz, Maróth, Hizér, Kelecsény, Csárad, Vörösvár, Zsitva-Újfalu, Lüle, Füss (részben), Szencse, Mánya, a két Belád, Jóka, Zlatnó (Gesztőcz), a két Herestyén, Rendve és Ghymes-Kosztolány, mely akkoriban Barshoz tartozott.

Az igazságszolgáltatás a XIV. század közepén jelentékenyen átalakul. Az Árpádok kihaltát követő belzavarok alatt, tömérdek hatalmaskodást követtek el. De Róbert Károly király uralmának megszilárdultával erélyesen léptek fel a rendbontók ellen. Az igazságszolgáltatás legfelsőbb tényezője a király, a ki jogát a nádor, országbiró és a vármegyei birák által gyakorolja. Egyes esetekben a király közvetetlenül küldi le rendeleteit a hatóságokhoz és azokkal közvetetlenül érintkezik. Így, a már említett eseteken kivül, Zsigmond király 1423 május 25-én utasítja a vármegyét, hogy a Marsalf esztergomi várnagy által, valamint az érsek farnadi tisztje által, Töttös László kárára, Kisfaludon elkövetett foglalások és hatalmaskodások ügyében vizsgálatot tartson. (Zichy oklt. VIII. 89. 317.) Midőn az ország ügyeit az országos tanács intézte, az igazságszolgáltatás is legfelsőbb fokban alája tartozott. Hunyadi János kormányzó megkeresésére, az országos tanács 1448 szept. 4-én az egyfelől Szepethki János és társai között és másfelől Lévai Péter vajda fia László között támadt perben intézkedik. (Hazai Okmt. II. 297.)

A birtok- és hatalmaskodási pereket leginkább a vármegyei közgyűlésen, többnyire a nádor és később az országiró elnöklete alatt tárgyalták, a XIV. század közepén azonban a jogszolgáltatás az országbíró kezeiben összpontosul. Az országbirói ítéleteknek nehány esetét tüntetik fel a következő okleveles emlékek: Drugeth Miklós országbíró 1355 ápr. 23-án Mochk fia Domonkos és Váradi Péter fia Benedek között, Várad, a két Szecse és Perlep birtokáért folyt pert ítéletileg eldönti. (Anjouk. Okmt. VI. 291.) Ugyanez évben, a nyitrai káptalan, ugyancsak az országbiró ítélete következtében, Forgách András és Anda nevű birtokos között támadt perből kifolyólag, megjárja Szelepcsény határait. (U. o. VI. 393.) Az országbiró mellett a városokban a tárnokmester is intézkedik. Így Tamás, tárnoki helyettes, 1339 május 13-án utasítja Bars városát, hogy a szent-benedeki apátnak némely barsi polgárok ügyében igazságot szolgáltasson. (Anjouk. Okmt. III. 552.)

333A vármegyei tisztviselők közül, a fő- és az alispánnak, valamint a szolgabiráknak, jelentékeny részök van a jogszolgáltatásban. Benedek barsi főispán, az 1307 febr. 19-én kiadott oklevél szerint, Zelizi Miklós comes testvérének: Istvánnak a megöletése dolgában itélkezik. (Anjouk. Okmt. I. 122.) A szent-benedeki convent Töttös főispán és bírótársai rendeletére, 1340-ben eltiltja Baracskai Jakabot és Tamást, Pál fia István baracskai birtokának haszonélvezésétől. (U. o. IV. 36. 1.) István barsi alispán, 1348 május 27-én Töttös és Vesszős jobbágyait Mikolai András birtokainak az elfoglalásától tiltja el. (Anjouk. Okmt. V. 204.)

A peres eljárást, a perbe idézés előzte meg, a mit a hiteles helyek végeztek. Így a szent-benedeki convent 1414 júl. 3-án jelenti Zsigmond királynak, hogy a hozzá intézett parancsra Lévai Pétert, Győrödi Pobor Imre részére megidézte. (Hazai okmt. IV. 271.) Az igazság és a jogalap kiderítésére a következő eszközök szolgáltak:

1. A vizsgálat, melyet valamely hiteles hely teljesített. 1348-ban a zobori convent jelentést tesz I. Lajos királynak, a szent-benedeki convent birtokának az elfoglalásáról. (Anjouk. okmt. V. 206.) Az esztergomi káptalan 1298-ban vizsgálatot tart a Hont-Pázmán nembeli Kázmér comes és fiai által, Csepel helységben és másutt elkövetett hatalmaskodások ügyében. (Botka, Oklv. 5. l.)

2. Az eskü. Az 1236-ban a IV. Béla királytól Barsba küldött birák előtt Pósa és rokonai, barsi várjobbágyok, perbe idézték Kozma szent-benedeki apátot, mert Kovácsiban levő két ekényi földjüket elsajátitotta. Az apát okmányokkal mutatta ki jogát. A birák azonban ezzel nem elégedvén meg, az apátot, két rendtársával együtt, Szent-Benedek szabályaira eskettették meg és miután ez megtörtént, a kérdéses földet az apátságnak itélték oda. (Magyar Sion, II. 434.) 1350 júl. 27-én Győrödi Miklós, a Pobor fia András vádjának valótlanságára, a szent-benedeki convent előtt kilenczedmagával esküt tesz. (Anjouk. okmt. V. 396.) Hédervári Lőrincz nádor, a Peleni Gergely által, Töttös János ellen indított perben, 1437 nov. 2-án Töttös János jogutódának, Lászlónak esküt ítél. (Gr. Zichy oklvt. VIII. 609.)

3. A bajvívás. Lőrincz, szent-benedeki apát, 1226-ban a monostor vámjoga miatt viszályba keveredett a barsi főispánnal, és ez ügyet bajvívással kellett volna elintézni, de a felek időközben egyezségre léptek. (Knauz: Mon. Strig. I. 261.)

334Érdekesnek találjuk azt a nádori itéletet magyar forditásban közölni, mely a Kosztolányi családnak a Rakovszkyak ellen a XIX. század elején folytatott s a királyi táblánál megnyert pöréből származik s eredetije a királyi tábla levéltárában van, másolata pedig Kosztolányi László birtokában.

"Mi Pál comes, Magyarország dicsőséges uralkodójának Lajosnak királyi kuriai birája, tudtul adjuk az érdekelteknek, hogy Kosztolányi Tamás nejének, Erzsébetnek, valamint három fi- s egy leánygyermekének Jánosnak, Istvánnak, Péternek és Sebának képviseletében, mint a gyermekek gondnoka, megjelent nálunk, az imént elmult Mindszentek napja nyolczadán a thuróczi convent megbízó levelével, Azakár fia Zumur és első sorban is ítéletet kért Dénes fia Chankov ellen, ki a "Fel-Kosztolan"-nak nevezett birtokot, mely részben Tiborcz fiáé Tamásé, a már említett Erzsébet férjéé, első sorban pedig a négy gyermeké, az utóbbiaknak törvényes tiltakozása ellenére is elfoglalta s jelenleg is saját hasznára fordítja, - másodsorban pedig a károsultak nevében felvilágosítást kért arra nézve, hogy minő alapon történt ez az erőszakos foglalás?

Dénes fia Chankov, a mint a panasztételről értesült, annak igazolására, hogy eljárása teljesen jogos volt, beküldte hozzánk Magyarország Nádorának, Miklósnak egy kiváltság-levelét, melyből a következőket tudjuk meg:

Tiborcz fiának, Tamásnak, Chankov fivérének Patauchnak halála miatt, melyet állitólag ő okozott, Miklós nádor ítélete értelmében a király seregénél dívó feltételek mellett lovagi párbajt kellett vívni Chankovval. Chankov ökölviadalt választott. A lóháton vívott párbaj eredményekép Chankov földre terítette Tamást s már meg is akarta ölni, a mikor a nádornak előleges birói engedélyével és a párbaj szinhelyét körülálló számos főurak, mint: Erdély vajdájának és szolnoki comesnek Istvánnak, a tárnokok fejének, Lőrincznek, Tamás erdélyi vajdának, a királyné főtárnokának, Pálnak, Péter liptói ispán fiának, Tamás mesternek, a Sői és Puky comeseknek, Chikov és Magyar Pál mestereknek, valamint még sok más főurak közbenjárására és békéltetésére a két fél Miklós nádor előtt olyanformán egyezett meg és kötötte meg a békét: hogy említett Tamás, Tiborcznak fia, rögtön kivonul birtokáról, "Fel-Kosztolan"-ról és mintegy kiengesztelésül Patauchnak haláláért, belehelyezi abba Dénes fiát Chankovot és átadja neki és utódainak a birtokot örökre és visszavonhatatlanul azon súlyosbító megszorítás kiséretében, hogy ha idő multával akár ő maga, akár örökösei, Chankov vagy ennek örökösei ellen igénypert, vagy bármi más egyenetlenséget akarnának támasztani, eo ipso főbenjáró párbajt vesztett felek gyanánt tekintessenek. - Mindezekre pedig egyenként és összesen Miklós nádornak szine előtt úgy magát, mint örököseit a legszigorúbban kötelezi Tiborcznak fia Tamás.

Miklós nádor ezen kiváltságlevelének érvényességét azonban rögtön megtámadta Tamás nejének s gyermekeinek jogi képviselője, az említett Zumur, Cleophas fia s e czélból négy tiltakozó iratot mutatott fel nekünk és pedig az első magát a királytól, a másodikat a Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepét követő szombaton a comes capellae-től, a harmadikat az ezt követő napon, a negyediket pedig, a nyitrai püspöki káptalanét, Egidius hitvallónak ezidei ünnepén, melynek mind a négynek az a lényege, hogy Tamás neje és gyermekei először is tiltakoznak a "Fel-Kosztolan" birtoknak a férj és atya részéről történt bárminemű eladása, betáblázása, átadása, vagy más alakban történt bárminemű elidegenítése ellen, másodszor még hevesebben tiltakoznak ezen birtoknak idegen részről, különösen Dénes fiának Chankovnak részéről történt eltulajdonítása ellen és pedig úgy a fiúi negyedrészre való tekintettel, mint a paraphernalis birtokok körül divó atyai jog alapján.

Mivel pedig a király által is szentesített jogszokás szerint tényleg senkinek nincs jogában a fiúknak birtokrészletét a házastársak paraphernalis birtokrészét s a fiúi negyedrészt akár törvényes, akár törvénytelen úton, különösen a tulajdonosok határozott tiltakozásai ellenére is, akár elpazarolni, akár örök időkre aladni, - Tiborcz fia Tamás pedig az egész "Fel-Kosztolan" birtokot, nejének és gyermekeinek birtokrészeivel együtt, nemcsak hogy nem engedélyükkel, de törvényes tiltakozásaik ellenére is a Miklós nádor kiváltságlevelében körülírt módon át-, illetve örökbe adta Dénes fiának Chankovnak:

335azért mi az ország báróival és nemeseivel együtt mindenekelőtt megsemmisítettük a szóban forgó birtokörökbeadást. Azután pedig a következőket rendeltük el: Hasíttassék ki mindenekelőtt a birtokból a Tamást és fiait megillető fiúi negyedrész; az így megmaradt birtokrész osztassék azután öt részre, mikből egy rész Tamás nejét, három rész pedig a három fiút illeti. A megmaradt s Tamásnak jutó ötödik rész becsültessék fel azután s váltassék vissza Tamás fiai által Dénes fiától Chankovtól a becslési árban. Ezen ítéletünknek mielőbbi végrehajtásával Tamás nejének s fiainak részéről Hiveli János fiát Miklóst, vagy Baragyani Tamás fiát Jakabot, vagy Baragyani Márton fiát Jánost, Chankov részéről pedig Libyni Chipov fiát Pétert, vagy Baragyani Salamon fiát Miklóst, vagy Oszlani Miklós fiát Pétert bíztuk meg, tanúul rendelvén melléjük a zobori conventet. Elrendeltük továbbá, hogy a birtokvisszaadás napjára... nyolczadára hívassanak egybe a felek szomszédai és ismerősei is. Ezek közreműködésével hasíttassék ki mindenekelőtt a fiúi negyedrész; a megmaradt birtokrész osztassék azután öt egyenlő részre, melyekből három a három fiúgyermeknek, a negyedik pedig Tamás nejének adassék át a sértetlen tulajdonjog egyidejű biztosítása mellett; a megmaradt s Tamást megillető ötödik rész pedig szakemberek meghallgatásával s az országban dívó szokás szerint jól és lelkiismeretesen becsültessék meg. A birtok felosztásáról s felbecsléséről, szóval az egész birtokbavisszahelyezés lefolyásáról szóló jegyzőkönyvet pedig az említett zobori convent még ezen év Vízkereszt ünnepének nyolczadáig, okvetetlenül terjeszsze fel a királyhoz, hogy így Tamás három fiának a szóban forgó ötödik birtokrész visszaváltására méltányos határidő tüzethessék ki.

Elérkezvén végre Vízkereszt ünnepének nyolczada, megjelent nálunk egyrészről Dénes fia Chankov, másrészről pedig Tamás nejének s gyermekeinek jogi képviselője, az említett Zumur, ki mindjárt be is mutatta nekünk a zobori conventnek királyi ellenjegyzéssel ellátott jegyzőkönyvét, melynek tanúsága szerint a zobori convent, megkapva rendeletünket, a birtokelosztáshoz s felbecsléshez Chivel fiát Miklóst s János szerzetes papot küldötte el, kik megbízásukban lelkiismeretesen eljárván, visszatérve tudtára adták a conventnek, hogy ... nyolczadán megjelentek a "Fel-Kosztolan" birtokon s összehíva a szomszédokat és ismerősöket, mindkét félnek - és pedig úgy Tamás családja jogi képviselőjének, az említett Zumurnak, valamint Chankovnak, - személyes jelenlétében megejtették a birtokbavisszahelyezést. Legelőször is kihasították a fiú negyedrészét, a fenmaradó 3/4-ed részt azután öt részre osztották s ezekből három részt a három figyermeknek, a negyediket pedig Tamás nejének Erzsébetnek adták át, biztosítván számukra az osztatlan tulajdonjogot. A fenmaradó ötödrészt azután a szomszédokkal és ismerősökkel együtt az országban dívó szokás szerint lelkiismeretesen felbecsülték s ennek alapján a birtok árát 4 fél pensa bécsi denárban állapították meg. Megbízásukhoz híven azonban megengedték, hogy Tamás fiai ezen ötödik birtokrészt a becslésárnak a királyi curiánál letevése által ismét visszaválthassák.

Épen ki akartuk tűzni Tamás három fiának az ötödik birtokrész kiváltásához a határidőt, midőn gondnokuk, az említett Zumur, jelenlétünkben személyesen adta át a visszaváltási díjat Chankovnak, Dénes fiának. Ezzel most már örök időkre, tehermentesen visszavásárolta Tamás fiainak a kérdéses birtokrészét. Minek bizonyságául ezennel kiadtuk hiteles függő pecsétünkkel ellátott jelen kiváltságlevelet. Kelt Budán, Vízkereszt ünnepe nyolczadának 10-ik napján, ugyanazon 1377. esztendőben."

A peregyezség példáival különben gyakran találkozunk okleveleinkben. Így a szent-benedeki convent 1418 január 7-én bizonyítja, hogy Nyiri János és Győrödi Nagy Mátyás, a közöttük folyamatban volt hatalmaskodási perre vonatkozó iratokat érvényen kivül helyezték. (Hazai okmt. III. 311.) Gyakorlatban volt a választott birák intézménye is, mint a Kissarlói Pál fia István, másfelől Kürthi János és András közötti perben is, 1347 január 18-án választott birák itélkeztek, de az utóbbiak a birák ítéletét nem fogadták el. (Anjouk. okmt. V., 1-2. l.)

A képviselet a perekben már a XIV. században szokásban volt; így Borzou fia Miklós comes, Becsei Imre elleni perében, 1322-ben meghatalmazottal 336képviseltette magát. (Botka, Oklvt. XII.) A perbeli ítélet előtt néha a kibékítést is megkisérlették. Így 1350 január 11-én a szent-benedeki convent jelentést tesz, hogy egyfelől Kistapolcsányi András, másfelől Zimányi István és Benedek között, a Bayka nevű birtok miatt támadt perben a békítés nem sikerült. (Anjouk. okmt. V., 350.)

Az ítélet, hatalmaskodási vagy más hasonló esetekben többnyire pénzbirság, halálos esetekben pedig vérdíj. Sárói Bede fiát, szolgája Péter helyett, Both fia Péter megsebesítéséért, 7 és fél márka megfizetésére kötelezték. (Anjouk. okmt. V., 150.) 1294 június 10-én a nyitrai káptalan előtt Bán fia Barleus Miklós, a Bossányi család egyik ágának őse, Aladár barsi várjobbágy unokája részére, atyja haláláért vérdíjat fizet. (Hazai okmt. VI., 405.) Simonyi László 1436-ban Forgách Miklós fiaitól, Széplaki Lászlótól és Dersenyei Ipolytól, az atyja: Simonyi Miklós megöletéséért kiszabott 500 frt vérdíjat felveszi. (Simonyi Béla levéltára.) Konok perlekedőket is megbirságoltak, a mint azt az 1342 deczember 7-én Miklós nádor által kiadott oklevélből láthatjuk, melylyel a szent-benedeki apát négy és fél márkában marasztaltatott el. (Anjouk. okmt. IV., 287.)

A nemesség, királyi adomány révén, jobbágyai fölött élet-halál ura volt. A XV. században több izben osztogattak pallosjogot. Zsigmond király is azzal ruházta fel Győrödi Istvánt (Századok, 1869. 189.), Simonyi István pedig, rokonaival együtt, 1441-ben nyert pallosjogot. (Simonyi Béla levéltára.)

A föld mívelésére azoknak a szolgaelemeknek az utódai rendeltettek, a kik a várszerkezet fennállásakor az udvarnokok és a várnépek számára telepíttettek le. A Garam mellett halászok telepedtek le és középkori okleveleink számos halásztelepről emlékeznek meg. A gabona-malmoknak jelentékeny szerepük volt a vármegyében. A Zsitva és a Garam tele volt malmokkal, melyeknek tulajdonosai féltékenyen őrködtek jogaik fölött. Mikor Barsi Berchthold fia Mihály 1338-ban a szent-benedeki apát tiltakozása ellenére Bars helység közelében a Garamon malmot épített, az apát a királyhoz fordult jogai védelme miatt. (Anjouk. okmt. III., 480.) A Kistapolcsányiaknak szintén számos perük volt a malmok miatt és ezek közül, egy ízben, az általuk András fia András ellen indított perben 1357-ben egyezséget kötöttek. (U. o. VI., 603.)

Anjou-házbeli királyaink gyakran megfordultak a vármegye területén. Már említettük, hogy Róbert Károly, Nagy Lajos, Mária és Zsigmond gyakran időztek Bars vármegyében. Mátyás király 1479 február havában több napot töltött Körmöczön. A fejedelmi udvarral, az ország fővárosával s a külfölddel való gyakori érintkezés nagy befolyással volt az ízlés és a szellemi művelődés fejlesztésére. Ruházat tekintetében fölötte becses adatokat nyújt Nagy-Kálnai Kálnai Anna, Majthényi Mártonné († 1517) ingóságainak leltára, melyet Szerémi tett közé a Majthényi urak és bárók családi levéltárából. Az ingóságok becsértéke 3500 frtra rúg. A leltárban különösen lekötik figyelmünket a következő drágaságok: 35 arany-gyűrü, 4 násfa, 4 arany-nyakláncz, 3 kupa, 24 ezüst-serleg, két női fejék 250 frt értékben, 6 szőnyeg, 3 aranyozott atlasz-suba, hermelinnel és prémmel bélelve, egy veres bőrrel bélelt atlasz-suba, három aranyozott veres butor, stb.

A XV. században már mindegyre gyakoribbá válik a külföldi főiskolák látogatása. Úgy a vármegyei nemes családok, mint a körmöczi és újbányai polgárok sarjai közül számosan tartózkodtak a külföldi egyetemeken s onnan hazatérve, jelentékeny állásokat töltöttek be a közélet terén. A vármegyei családok sarjai közül e korban különösen felkölti figyelmünket Kosztolányi György pályafutása.

Kosztolányi György, a Nemes-Kosztolányban birtokos hasonnevű család ivadéka, 1430 táján született. Mint 23 éves ifjú Ferrarában, a humanista Gvarino előadásait hallgatta, hol Janus Pannoniusszal, a későbbi pécsi püspökkel ismerkedett meg. Ferrarából visszatérve, Kosztolányi György Mátyás király udvarába került, hol 1458-ban udvari titkár lett, majd 1460-ban a pápai udvarba küldetett követségbe. Innen visszatérve, egy ideig ismét a királyi udvarban találjuk, majd 1468-ban a pápa oldalán működik, mint apostoli irnok. Fényes szolgálataiért, Mátyás király a szent-széknél teljhatalmú ügyviselővé nevezte ki. Majd lemondva a világ örömeiről, papi pályára 337lépett és 1472-ben a székesfehérvári és veszprémi kanonoki jövedelmeket nyerte, de továbbra is megmaradt Rómában, hol 1489-ig akadunk nevére. (Barsi Ellen., XVII. évf. 4. sz.)

Kosztolányi pályája nem áll egymagában a tudományosság terén, mert végig lapozva Fraknói Vilmos "Magyarországi tanárok és tanulók a bécsi egyetemen" czímű nagybecsű értekezését, számos barsmegyei származású tanulóra akadunk a bölcsészeti karon: A magyar nemzet procuratorai között 1499-ben Mayxner Györgygyel találkozunk, a ki körmöczi származású. Az 1385-1500 közötti időszakban a következő barsmegyei származású hallgatók neveit találjuk feljegyezve a bécsi egyetem bölcsészeti karának anyakönyvében: 1398 Christophorus de Kremnicz. 1422 Martinus de Lewbicz. 1429 Johannes de Kremniczia. 1434 Nicolaus de Kremniczia. 1444 Bartholomeus de Chremnitzia. 1448 Michael Ebner de Chremnitzia. 1453 Martinus de Léwa (1455-ben magister). 1453 Johannes Hyekel de Krempniczia (1456-ban Baccalaur). Paulus Braxator de Krempniczia. Mathias de Giemes. 1454 Petrus de Thassar. 1455 Benedictus de Zelizio (Baccal.) Conradus de Kremnicia. Daniel de Kremnicia. 1456 Lucas Carnificus de Hecze. 1457 Johannes de Mana. 1458 Matias de Königsperg. Michael Aurifaber de Cremnicia. Andreas Markwardt de Kremniczia. 1460 Dávid de Kremniczia. 1462 Joannes Steck de Crempnicia. 1465 Matheus de Zelizio (Baccal.) Johannes Aurifabri de Kremniczia. 1470 Marcus de Selizio. Johannes Exlefar de Kremniczia. 1474 Johannes Exlefar de Krempniczia. Stephanus de Kremniczia. Georgius Tramp de Krembniczia. 1475 Stephanus de Monte-Regio. Dyonisius Valentini ex Verebél. 1479 Georgius de Werebél. Paulus de Werebél (1488 Baccal.) 1481 Johannes Langfelder de Kremniczia (Baccal.) 1494 Andreas Meichsner de Kremniczia (1496-ban Baccal., 1498-ban magister). 1496 Ambrosius de Nagy-Sarló. 1499 Johannes Stubenrauch de Cremnicia. Christophoris Istitoris ex Cremniczia. Petrus Muttinger ex Cremnicia. Philippus Scheyd ex Cremnicia. 1500 Johannes Stubenrauch Cremniciensis.

A vármegye középkori történetét a fő- és alispánok, valamint az országgyűlési követek névjegyzékével zárjuk be, melyet a már idézett oklevéltárakból, Wertner Mór: Tört. Tár. 1897. évf., Pesty Frigyes, Századok, 1875. évf. dolgozatainak figyelembe vételével állítottunk össze s Dőry Ferencznek, az orsz. levéltár diplomatikai osztályából közölt adatok, valamint a Botka-féle kéziratok alapján egészítettünk ki.

Főispánok: Otmár 1124-29, I. Péter 1156, György 1156 táján, Moch (Móka) 1208, Rudolf 1214, Hanno 1219, Simon 1221, II. Péter 1226, Lukács 1229-1230, Gyeta fia Gyeta, a Bór-nemzetségből 1236-1240, Verner 1246, Preussel Henrik 1264, Simon 1272, Dénes 1272 és 1275, Héder nembeli Dénes fia Herrand 1274, Joachim 1275, Csák nembeli Máté fia István 1275-1276, Nagymartoni Simon 1277, Pál 1279, Hont-Pázmán nembeli Demeter, a Zsaluzsányiak őse 1280-1282, János 1281, Pécz nembeli Gergely bán, a Marczaliak őse 1291, Hont-Pázmán nembeli Tamás 1295 és 1300, Ákos nembeli Ernye 1299, Benedek 1299, András 1307, Aba nembeli Tamás, a Széchenyi család őse 1310-1319, Kistapolcsányi Gyula 1319-1321, Báthmonostori Becsei Imre 1321-1333, Becsei Imre fiai Töttös és Vesszős 1334, Becsei Töttös 1335-1343, Aba nembeli Tamás fia Miklós (Kónya) 1346, Tóth Lőrincz fia Kont Miklós 1347-1349, a Rátót nembeli Lőrincz fia László 1349-1360, Ujlaki Lőkös Miklós 1368, Nelepchi fia János 1369, Simonyi István mester 1375, Mysser István 1381, Lévai Zsigmond 1396-1400, Szobonya Miklós 1401, Lévai Cseh Péter 1401-1436, sárói Vajdafi (Lévai) László 1443-1453, guthi Országh Mihály 1474-1483, ghymesi Forgách Péter 1490-1503. Lévai Zsigmond 1503-1526, nagylucsei Dóczi Zsigmond 1526.

Alispánok: Pál udvarbíró 1226 és 1232, a Hermann nembeli Boyka fia Egyed, István főispán officziálisa 1275, Péter 1272-1290 között, András 1322, Jakab mester 1341, Rovaz István 1348, János mester 1355-1356, Mikuch mester 1367, János mester, lévai várnagy 1378 julius 16, Miklós fia István 1378 szeptember 19, Dávid fia Péter mester 1380 május 24, Kisthatai Pál fia Antal 1380 szeptember 13, Gersei Pethő fia György 1391, Nagy Domonkos, hrussói várnagy 1393, Födémesi Miklós 1407, Kistati Pál 1423, Emőkei 338Jakab 1426, Kereskényi László és Báróczi Imre 1427, Kálnai István fia György 1436-1438 és 1446, legenyei Fakó Sebestyén 1449, Endrédi János 1465, Erwisthei Bertalan, lévai várnagy 1465, Nádasi Simon és Nagy Lőrincz, lévai várnagyok 1466, Mányai Mihály 1476, palásthy Paska János és Györödi Péter 1494, Györödi Péter 1496 és 1506, Marosfalvi Demeter és baracskai Érsek János 1500, Endrédi György és devecseri Székely György 1506-1509, Endrédi György 1516, miklosowczi Zudar Dávid 1506.

Országgyűlési követek: Kálnai János 1441, Baragyáni Salamon 1447-ben a budai országgyűlésen, Kálnai László és Baranyai György az 1505-iki rákosi országgyűlésen, Kálnai János 1525, a hatvani országgyűlésen.

Alig hagyta el a török hazánk vérrel áztatott földjét, máris a királyválasztás zajától visszhangzott az egész ország. A nemzet többsége tudvalevőleg Szapolyai János vajda körül csoportosult, a kit Székesfehérvárott november 10-én királylyá koronáztak. A vármegye urai közül Lévai Zsigmond neje: Petrovics Anna, Péter nővére révén, a Szapolyai párthoz csatlakozott és befolyásával az egész vármegyét Szapolyai pártjára térítette. Ellenben a Thurzó Elek szavát követő bányavárosok inkább a Ferdinánd útját egyengető Mária királyné mellé csatlakoztak. Ferdinándot - mint tudjuk - a pozsonyi országgyűlés deczember 12-én királylyá választotta. Az ellenkirályok, pénz és kellő számú sereg híján, tétlenségre voltak kárhoztatva. 1527 tavaszán János király támadólag lépett föl. Első sorban azon volt, hogy híveinek a számát újabb adományokkal gyarapítsa. 1527-ben Budán Kistapolcsányi György, Tamás, László és Pál részére Kis-Tapolcsány, Nagy-Malonya, Kis-Valkócz, Nagy-Ugrócz, Kis-Málas, Kalacsna, Pázsit és Öszöd birtokokra új adomány-levelet állít ki. (Botka, Barsi oklt. 129.) Ugyanekkor hűségre inti Körmöczöt és elrendeli, hogy onnan a német katonákat űzzék ki, majd a bányavárosokra 2500 forintot vet ki. (Id. helyen, CI-CXVIII. okl.) János királynak a tavaszszal tényleg jól állottak az ügyei Bars vármegyében. Még Körmöczön is tekintélyes párt állott rendelkezésére. A nyáron azonban megfordult a koczka. Ferdinánd július végén már az ország határán állott és augusztus 20-án bevonult Budára, míg Jánost hívei csakhamar cserben hagyták. Az elsők közé tartozott Podmaniczky István nyitrai püspök, a ki 1600 forintot kölcsönzött Ferdinándnak, melynek fejében Léva várát nyerte zálogba.

Ferdinánd seregeinek előnyomulása következtében lényegesen megváltozott a helyzet a vármegyében is. Zábláthi Jakab szent-benedeki apát szintén Ferdinánd pártjára állott, mire János király 1527 deczember 6-án megfosztotta az apátságtól s helyébe vizlói Bordách Györgyöt nevezte ki. De ez alig foglalhatta el a helyét, mert az 1528 márczius 19-iki szinai vereség következtében Lengyelországba menekült.

339Bár János király jó időn át tétlenségre volt utalva, Ferdinánd pártja még sem érezte magát biztonságban. Kacziáner már ápr. 20-án óvatosságra inti a bányavárosokat a János-párti urakkal szemben. Ez meg épen kapóra jött a selmeczieknek, a kik azzal az ürügygyel, nehogy Szent-Benedek a János-párt birtokába jusson, május 3-án 500 vitézzel megrohanták a monostort és kifosztották. A vármegye ugyan május 17-én tiltakozott ellene, de ezzel Zabláthi Jakabnak nem sokat használt, mert Báthori nádor még május 18-án megfosztotta őt az apátság javaitól és azokat Máté benedekrendi szerzetesnek adta. Zábláthi ekkor úgy segített magán, hogy az apátsági birtokokat rokona: Thúróczi Miklós kezére játszotta. (Knauz, i. h. 93-95.) Ferdinánd pedig, mivel Thúróczi szintén az ő pártjához állott, a szent-benedeki birtokokra vonatkozó ezt a szerződést 1528-ban jóváhagyta, sőt Thúróczi és Selmeczbánya között az apátsági birtokokból kifolyólag támadt viszályok kiegyenlítését is elrendelte. (Botka, Barsv. oklt. CVIII.-CIX.) Thúróczi ezután leglelkesebb híve lett Ferdinándnak, de az apátsági javak jövedelmét nem sokáig élvezhette, mert 1530-ban De Turri Miklós, Ferdinánd kapitánya kiűzte az apátsági javakból. Thúróczi, mintha sejtette volna a veszélyt, az általa megszerzett kincseket és az egyházi drágaságokat 1529-ben Léva várába vitette; az is lehetséges azonban, hogy Szulejman közeledésének a híre késztette erre.

Ez alatt Mária királyné, Ferdinánd kormányának a feje, mind azokkal éreztette hatalmát, a kik előbb János pártjához tartoztak. Kreug János körmöczi birónak selmeczbányai házát is - hűtlenség czímén - Pempflinger Sebestyénnek adományozta. (Botka, i. h. CVII.) Ferdinánd király pedig Lévát, ugyancsak hűtlenség czimén, elveszi Lévai Zsigmondtól és Anna királynénak adományozza. (Botka, i. h. CX.) Lévai Zsigmond e csapást nem sokáig élte túl. Neje Petrovics Péternél húzta meg magát, de fia Gábor Léván maradt.

Kacziáner János, Ferdinánd hadvezére, még 1528-ban, Trencsén elfoglalása után, - a hol kiváló szerep jutott Majthényi Bertalan főkapitánynak, II. Lajos király bizalmas kamarásának - az egész Garam-vidéket és a bányavárosokat is hatalmába kerítette és felhívta a bányavárosokat, hogy zászlói alá sorakozzanak. De katonákkal egyedül nem érte be, hanem nyakra-főre hadi adókat vetett ki a bányavárosokra, a mi természetesen nem nyerte meg Mária királyné tetszését, mert 1529-ben inti a bányavárosokat, hogy tudta nélkül Kacziánernek semmi néven nevezendő adót ne fizessenek. Kacziáner azonban nem állott egyedül e téren, mert Török Bálint a Körmöczbánya város tulajdonát tevő Szklenó és Stubnya birtokokon levő jobbágyságra hihetetlen nagyságú adót vetett ki. A kétségbeesett város Majthényi Bertalanhoz fordult közbenjárásért, de az utóbbi 1528 márcziusban a levelet Török Bálintnak továbbítja. (Szerémi, Emlékek a Majthényi család levéltárából, 18.)

Bécs felmentése után De Turri Miklós 1530 áprilisban a várak visszafoglalására a felvidékre jött. Kacziánert Horvátországba rendelték, mire a sereg De Turri vezérlete alá került, a ki június 7-én elfoglalta Szent-Benedeket s miután a templomi drágaságokat Léváról visszahozatta, a monostort testvérének Kristófnak adományozta. Thúróczi ugyan felszólalt ez ellen az udvarnál, de kénytelen volt a Ferdinánd által igért kárpótlással beérni.

Október havában Rogendorf Vilmos, Ferdinánd vezére megkisérlette Buda visszavételét, de az idejében megérkező Amurath herczegovinai és Mehemet Uzreft boszniai pasák elől visszavonult. A török pasák, seregeiknek kárpótlást óhajtván adni a kiállott fáradalmakért, Rogendorff elvonúlása után Esztergomnál átkeltek a Dunán s november havában Bars- és Nyitra vármegyén 340át pusztítva, rombolva, egész a bányavárosokig portyáztak, míg De Turri Miklós egész Bécsig vonult vissza előlök. A törökök rettenetes pusztítást vittek végbe a vármegyében. Istvánffy adatai szerint Ghymes, Szent-Benedek és Léva környékét dúlták legjobban, Verebélyt, Marótot és Csiffárt pedig felperzselték.

A hadjárat után Ferdinánd valamivel engedékenyebb lett a János pártjához tartozó urakkal és szigorubb a vezérei garázdálkodásaival szemben. Léva visszakerült Lévai Gábor birtokába, a ki 1530-ban a vármegye főispánja lett. Szent-Benedeket Josephit Ferencz zenggi püspöknek adományozta (1534 október 26), a ki, miután De Turri Miklóssal és Kristóffal egyezséget kötött, 1535-ben birtokába vehette a monostort, de az egyházi kincseket De Turri emberei magokkal vitték.

Lévai Gábor főispán, az újabb török beütéseknek elejét veendő, 1537-ben a bányavárosokkal kölcsönös védelmi szerződést kötött. Példáját követték a vármegyék is. Még ebben az évben Bajmócz várában hat vármegye (Árva, Bars, Nyitra, Túrócz, Liptó és Zólyom), valamint a bányavárosok követei kölcsönös védelmi szövetséget kötöttek, mely alkalommal Váradi Pál érsek, Lévai Gábor főispán, Dóczi Miklós Revistye és Lipcsei János Saskő várának ura és kapitánya és Dubraviczki János körmöczi alkamaragróf jelentek meg. (Botka, Barsv. oklt. CXXV-VI.)

Tudjuk a történetből, hogy Buda 1541 szeptember 2-án Szulejman birtokába került. Ferdinánd ugyan megkisérlette Buda visszafoglalását, de sikertelenül. Ez alkalommal esett el Lévai Gábor, a vármegye főispánja is. 1543-ban Esztergom is török kézre kerülvén, a török külön szandzsákot hasított ki Bars vármegyéből, mely Nagy-Sarló, Garamhid, Kőhídgyarmat és Verebélyig terjedt. (Némethy: Emlékek Esztergom multjából, 26 és 691.). Mindez jóformán kardcsapás nélkül történt és leírhatatlan rémületet keltett a vármegyében. A vármegye eddigi székhelyén, Ó-Barson nem érezvén magát többé biztonságban, Kis-Tapolcsányba költözött, hová a városban letelepült kereskedők s az oda menekültek is követték. Az egykor virágzó Bars városból ez által jelentéktelen helység lett.

Lévai Gábor özvegye, Thurzó Anna, gyengének érezte magát arra, hogy ama korszak zavaros viszonyai között, Léva várát megtarthassa fia számára. Ezért, férje halála után 1543-ban, Balassa Menyhértnek nyujtotta a kezét, a ki ez által Léva vára birtokába jutott, bár a vár tulajdonképeni ura Lévai János volt. Balassának első sorban a törökökkel kellett megküzdeni. Mehemed esztergomi bég ugyanis, szandzsákjának kibővítése czéljából, a lévai várat akarta kézrekeríteni. 1544-ben Sabán Muzsa vezérlete alatt egy csapat janicsárt és 400 lovast indított útnak Léva felé. Csendben átkeltek a Dunán és észrevétlenül Léváig hatoltak. A törökök, valószinűleg éjjel, a városra rontottak, mely csakhamar hatalmukba került. A harczi zajra azonban a várbeliek figyelmesek lettek, Balassa az ágyból felriadva, öltözetlenül kardot rántott és a kaputornáczhoz sietett, hogy katonáit lelkesítse. A török, látván, 341hogy a várbeliek ellentállásra készülnek, csakhamar visszavonult, de Balassa katonáival lóra kapva, egész Szalkáig üldözte őket. Az ágyúzás hallatára, Thúry György, Sághról, válogatott csapattal a török üldözésére sietett. Hadnagya: Gadócsi Péter, a hátvédből Kubát agát támadta meg s a küzdelemben mind a ketten megsebesültek. (Némethy, i. h. 36.) A törökök további üldözésével azonban, tekintettel a magyarok csekély számára, fel kellett hagyni. Balassa ugyan futárt küldött Komárom, Surány és Nyitra várába, de ezek megkéstek s így neki vissza kellett vonulnia.

Az ezután következő években Balassa kardját nem annyira a török ellen, mint a környék zsarolására használta. Léváról valóságos rablóhadjáratot indított. Csábrágot, jogos tulajdonosától, Pálffy Pétertől elfoglalván, vakmerőségében annyira vetemedett, hogy a Selmeczről Körmöczre menő, aranyat és ezüstöt szállító szekereket is megtámadta. Csak a szekereket kísérő fegyveresek vitézsége akadályozta meg terve sikerét. Babindáli Gergelyt, a ki a Bars vármegyében összegyűjtött adót akarta a királyi kincstárba szállítani, szintén megtámadta és 2000 arany forintot vett el tőle. E garázdálkodások hírére Ferdinánd Balassát az 1548-iki országgyűlésen proscribáltatta és Salm Miklós grófra bízta megfenyítését.

Salm Balassa ellen tekintélyes számú hadat gyűjtött össze. Gregoróczi Vincze, Pécsi Farkas, Absteini Gergely, Castelluvio Gáspár és Zapata Péter kapitányok vezérlete alatt 500 emberből álló sereggel indult meg Balassa ellen. Mielőtt a támadáshoz fogott volna, Mehemet Jahiogli budai pasát semlegességre bírta. 1549 elején bevette Szitnyát, Balassa egyik rablófészkét és innen Léva ellen indult. Balassa, Szitnya elestének hírére, Erdélybe menekült s Léva védelmét Dacsó Tamásra bízta. Salm húsvét hétfőjén érkezett Léva alá. Csakhamar sánczokat vonatott és mozsarakkal kezdte a várat lövetni. 23 napi heves ostrom után megadásra szólította fel a várbelieket, de Dacsó Tamás, a ki még mindig bízott Balassa ígéretében, hogy Erdélyből segélyt küld, egy havi fegyverszünetet kért. A bosszús Salm ekkor heves rohamot rendelt el, mely alatt Dacsó leugrott a várfalról s magát kegyelemre megadta. A vezér nélkül maradt vár május 16-án kaput nyitott s később Majthényi Uriel parancsnoksága alá került. Lévai János halála után (1553) a vár 342a koronára szállott. Balassa utóbb ismét Ferdinánd pártjára állott s a vármegye főispánságát is meg tudta szerezni, melyet névleg 1561-ig viselt, sőt 1560-ban az udvar vele érintkezésbe lépett János Zsigmond megbuktatására. Balassa előbb a székelyeket izgatta a lázadásra, majd Zay-val egyesülve Hadad várát foglalta el. A török azonban segélyére sietvén az ifju fejedelemnek, Balassa Erdélyből kiszorult. Ferdinánd 1561-ben Balassát bárói rangra emelte, majd Szatmár és Nagybánya kapitánya lett, de régi hatalmának vége szakadt és 1568-ban, mindenkitől elhagyatva, Bécsben halt el.

Ali budai pasa 1552-ben Drégely és a nógrádi várak ellen vonulván, Ferdinánd Teuffel Erazmust küldötte a török ellen. Teuffel, néhány ezer főnyi hadával Lévára jött, honnan Drégely felé vette útját, de seregével csak a hontmegyei Egeghig jutott. Drégely felmentésétől ugyan elkésett, mert a vár július 9-én elesett, azonban az elbizakodott német vezér, be sem várva a Füleken összegyűlt felkelő nemesi hadat, sem Sárkándi Pál 10,000 főnyi seregét, augusztus 8-9-én a palásti mezőn megütközött a visszavonuló törökkel, de érzékeny vereséget szenvedett. E hírre Sárkándi, nehogy Léva őrízetlenül maradjon, visszavonult a várba.

Midőn Léva a koronára szállott, a királyi kapitányok alá volt rendelve; ezek közül közvetetlenül Lévai János halála után (1553) Telekessi Imre, ama kor kiváló vitéze, a ki már a mohácsi ütközetben is részt vett, lett lévai kapitány, de a mikor nem volt alkalma a török ellen harczolni, a vidék lakosait sanyargatta. Ezért azután Ferdinánd 1544-ben és 1555-ben két izben is dorgáló levelet intézett hozzá.

Telekessi pályáján még csak ezután emelkedett. 1556-ban már felsőmagyarországi kapitány lett. Ugyanez évben megtámadta a törököt Babocsánál. (Haditört. közlem. 1889.) 1557-1558-ban nagy sikerrel hadakozot Felsőmagyarországon. Elfoglalta Kassát, Zemplént és Sárospatakot. 1558-ban Sajó-Kaza melett fényes győzelmet aratott Velizán bég füleki parancsnok fölött. Hadi tettei jutalmául Zétényt és Ledniczet nyerte adományul. Helyét a lévai kapitányságban Vizekeleti György foglalta el. (Új Magyar Muz. 1853., 343.). Majd 1558-ban Thury György volt lévai kapitány s a helyőrség ekkor 536 főből állott. Mialatt Léva a király tulajdonában volt, különös gondot fordítottak helyreállítására. Az 1556: 16., 1557: 6. és 1559: 28. törvényczikkek ismételten megerősíteni rendelik, Turócz, Zólyom, Bars, Hont, Árva és Liptó vármegyék közmunkája által.

Kis-Tapolcsány várát az 1559. évi országgyűlés lebontatni rendelte (1559: XXIX. törv.-cz. 1. §) és csak 1578-ban állíttatott helyre ugyancsak az országgyűlés határozatával. (Garami R. Barsm. Hirl., 1882.)

1556-ban a török ismét támadást intézett a vármegye területére. Ebben az évben, Bars és Nyitra vármegyékben 24 falut pusztított el s mintegy 3000 embert fűzött rabszíjra. Ferdinánd, 1560 szeptember 13-án Lévát Dobó 343István egri hősnek adta. Dobó ekkor nagy gondot fordított a vár megerősítésére. Az 1569: XIX. és az 1567: XVII. törvényczikkek ismét közmunkákat rendeltek el a vár részére. Dobó Léván hosszabb ideig tartózkodott. 1562-ben Miksa koronázására 132 díszbe öltözött katonával vonult Pozsonyba. (Budai, Polg. Lex. I., 562.) De Dobó nem tudott beletörődni a drinápolyi béke után hazánkban beállott közviszonyokba. Ellenfelei reá is fogták, hogy sógorával: Balassa Jánossal és János Zsigmonddal szövetkezett királya ellen. Hasztalan küldte Zeleméri Lászlót, majd fiát a királyhoz; 1569-ben Pozsonyban még is elfogták s csak 1572 április 16-án nyerte vissza szabadságát, de nem élvezhetette, mert két évi betegeskedés után elhalt. (Tört. tár. 1879, 714.)

Dobó halála után fia Ferencz kapta Lévát. Forgách János és Forgách Ferencz ugyan perrel támadták meg, de 1574-ben egyezségre léptek Zeleméri Lászlóval. Nagyobb baj volt azonban, hogy Dobó özvegye Csáky Pállal lépett házasságra, minek következtében csakhamar viszály támadt közte és fia Ferencz között. Az 1578-ban Tapolcsányban tartott megyegyűlés a várban található összes ingóságok hatodrészét Csákynénak ítélte oda. Patachich György lévai várnagy ugyan élénken tiltakozott ez ellen az osztály ellen, minthogy a törökök gyakori támadásainak kitett vár jövedelmeit csökkenteni nem engedte, de tiltakozásának nem volt eredménye. Pedig Léva ép ez időben teljesítette leginkább azt a feladatát, melyre végvári jellege által hivatva volt.

Esztergom eleste óta a török betörések mindjobban szaporodtak. Az 1564. évi összeírásban Tajnay Péter szolgabiró járása is a hódoltsághoz tartozott, vagyis a lévain kivül a kistapolcsányi járás is behódolt. 1573-ban a törökök elpusztították Marót, Zsikava és Lédecz helységeket s Setétkut és Nagy-Győröd is nagy kárt szenvedett. 1574-ben Szilvaköz, Leveled, Kis-Baracska és Fakó-Vezekény pusztult el, de a török martalóczok Rohozsnicza, Ény, Szőlős, Kis-Bélád, Németi, Herestény és Kis-Szelezsény helységeket is felkeresték. (Barsi József tanulm.) 1575-ben, mikor a törökök Drégely várát felépítették és Kékkőt elfoglalták, a bányavárosokat komoly veszély fenyegette. Ezek azonban szövetségre léptek és követeket küldtek segélyért Bécsbe és Regensburgba. A követek 1575 szeptember 14-én Zsarnóczán találkoztak s onnan másnap Bécsbe indultak. Ugyanekkor a vármegye Szent-Benedekre őrséget kért, hogy lakosai a török portyázók ellen védekezhessenek.

A rendszeres őrködésnek eredménye is volt, mert midőn a következő 1576. évben a törökök nagyobb portyázó csapatot küldtek a Felvidékre, ezt az egyes őrszemek megtudták s a pápai és a győri őrségeket értesítették, melyek azután a visszavonuló törököket Nyitra és Léva között megtámadták és közülök negyvenet lekaszaboltak. (Istvánffi i. h. XXV. 611.)

Jóllehet névleg béke volt, de a törökökkel szemben résen kellett lenni. Úgy a felvidéki kapitányok, mint a vármegye egyaránt nagy súlyt helyeztek Léva megerősítésére. Forgách Simon báró, a híres hadvezér, 1581-ben 344Bars vármegyéhez intézett levelével a lévai vár megerősítéséhez szükséges palánk felállítását rendelvén el, e czélra portánként 4-4 karót és minden karóhoz két szekér vesszőt vetettek ki, de a palánkhoz szükséges anyag csak lassan gyűlt össze, miért is Forgách András, akkori várnagy, 1582 január 9-én ez ügyben sürgető levelet intézett a vármegyéhez. Forgáchot Lessenyei Nagy Ferencz követte a várnagyságban (1588).

Léva ez időtájt Perényi Zsófia birtokában volt, kinek anyja Dobó Anna volt. Perényi Zsófia harmadik férje: Kolonich Sigfrid komáromi várparancsnok Lévát tényleg birtokába vette.

1593 nyarán Murad szultán 160.000 főnyi haddal Nándor-Fejérvárról megindulva, Sziszek eleste után a harczias Szinan nagyvezért állította serege élére, a ki egymásután foglalta el a többnyire német zsoldos hadaktól védett dunántúli erősségeket. E hírre Pálffy Miklós főkapitány hadba szólította a nemességet. Bars vármegye 1593 szept. 9-én Újbányán tartott közgyűlésén részleges nemesi felkelést rendelt el, melynek kapitányai Puska János és Simonyi Gáspár lettek. A nemesi felkelést okt. 20-án Érsekujvárra, s onnan Komáromba rendelték. A barsmegyei nemesi felkelés különösen kitett magáért. Vezére: Tapolcsányi János gazdag zsákmányt szedett össze a hadjárat alatt. November 18-án a vármegye nemességét Szent-Benedeken találjuk, hol a következő évi nemesi felkelésnek Dóczy Imre lett a fő- és Simonyi Gáspár az alkapitánya. (Szombathy I. Barsi Ellen. 1893.) A nemesi felkelés ezután Fülek ostrománál jelent meg, hol a nov. 27-iki győzelem kivívásához nagyban hozzájárult. Fülek visszaszerzése után nagy terület szabadult fel a török iga alól. Pálffy a rendeket a hadjárat továbbfolytatására buzdítván, 1594 febr. havában Lévára küldetett, hol Dóczy Imrével, a barsi nemesi sereg főkapitányával haditanácsot tartván, őt Drégely várába rendelte. Ezen harczokban Majthényi László zólyomi főispán, Saskő várának ura, híres hadvezér is részt vett.

Tapolcsányi János erőszakos, hatalmaskodó ember lévén, sok panaszra adott okot. Többek között a nyulszigeti apáczák is panaszt emeltek ellene, hogy Koloshoz tartozó jószágaikat sorban elfoglalta. Az 1597. évi országgyűlés azután a panaszok megvizsgálására bizottságot küldött ki. E bizottság azonban aligha járt el megbizatásában, mert Tapolcsányi János 1598 aug. 1-én elhalt. Sírkövét a kistapolcsányi templom helyreállításánál 1779-ben találták meg és az új templom falába falazták.

1594 tavaszán Mátyás főherczeg vette át a magyarországi hadak vezérletét és a hadjárat csakhamar megkezdődött. Az árp. 10-én Taszáron tartott közgyűlés a vármegyei felkelt nemességet 345Esztergom ostromára küldötte. Május 27-én már az ottani táborban találjuk a vármegyei nemességet. Az ott megtartott részleges országgyűlésen Bars vármegyét Kálnay Albert alispán és Kókay György képviselte.

Az aug. 20-án Taszáron megtartott közgyűlésen a vármegye újabb nemesi felkelést rendelt el, mely alkalommal a vármegyei sereg fővajdája Nagy Albert, alvajdája pedig Simonyi Gáspár lett. De az ez évi hadjáratot nem koronázta siker, sőt Szinán pasa szept. 29-én már Győrt is bevette és Komáromot kezdte szorongatni, midőn onnan, október végén, váratlanul visszavonult.

A sikertelenség fölötte lehangolta az országot, mi megnyilatkozik az 1595. évi jan. 2-án Szent-Benedeken tartott vármegyei közgyűlésen is, honnan Lipcsey János és Bálványi István küldettek követekül az országgyűlésre.

1595 tavaszán megújult a háború és Pálffy és Nádasdy fáradozásait siker koronázta, mert Mansfelddel egyesülten sikerült Pálffynak Esztergomot visszavenni. A következő évben a háború ismét kezdetét vette, csakhogy a hadjárat szintere az ország déli részébe és a felső Tisza vidékére tétetett át.

Míg a vármegye fegyverfogható fiai az ország más vidékein véreztek, az alatt a török gyakran betört a védtelen vármegye területére. Már 1594-ben nagy pusztítást vitt véghez. 1595-ben is gyakran kalandozták be a vármegye területét egyes portyázó tatár csapatok.

A mezőkeresztesi csata kimerítette a harczoló felek erejét és a következő 1597. évben látszólag fegyverszünet volt, de 1598-ban Pálffy Miklós és Schwarzenberg Adolf visszafoglalták Győrt, Tatát és Palotát.

Ibrahim nagyvezér hazánk észak-nyugati részének elpusztításával akarta bosszúját kitölteni. Kálnay Albert Geletnekről már 1599 febr. 12-én értesíti Körmöczbánya városát a közelgő veszélyről, mire a városi tanács, a többi bányavárosokat közös védelemre szólítja fel. Újbánya város május 17-én már arról értesül, hogy a tatárhad Buda környékéről Drégely alá vonult. A nyáron még békét élvezett a vármegye. A mint azonban a nép a termést betakarította, már mindenfelől rémhírek érkeztek. Okt. 9-10-én a tatárhad Hont vármegyéből Szent-Benedekhez érkezett, útközben elpusztítván a Csejkőhöz és a Szőlőshöz tartozó falvakat, hogy onnan a bányavidék felé kerüljön. Thurzó György, a későbbi nádor azonban elzáratta a Garam völgyét és Bélaváry Dávid, az esztergomi érsek szent-kereszti uradalmának tisztje, a felkelt jobbágyság élén megakadályozta a betörést.

E közben Ibrahim is megérkezett a törökökkel és az Érsekújvár és Léva közötti vonalon egész Ürményig jutott, hol táborba szállott (Istvánffy XXXI. 823), de innen visszafordult és elvonult. Czélja inkább az volt, hogy a királyt békére kényszerítse. A vármegyében maradt tatárhaddal a vármegyei urak gyorsan elbántak. Okt. 11-én Szent-Benedeknél a tatárok visszaveretvén, Verebély felé vonultak és útközben az egész vidéket elpusztították. Zlatháry Márton, a szent-benedeki uradalom tisztje és Bélaváry mindig a sarkukban voltak, de azért még okt. 29-én is tartózkodtak kozákok 346Zsarnóczán, a kik a tatai had vezetői voltak. Ellenben Körmöcz vidékéről a tatárhad már ekkor eltakarodott, de azért a város a polgárőrséget még egy időre kirendelte. (Matunák Mihály, korponai vár. Fels. népisk. ért. 1898/99.)

1602 után Léva a koronára szállott. Azonban a vár tulajdonképeni ura, mint tudjuk, ekkor Perényi Zsófia férje: Kolonich Sigfrid volt, a ki időközben honfiusíttatván, a vármegye ellenszenvét vele szemben némileg csökkenteni tudta s a várat még jó ideig megtartotta.

A folyton tartó háborúnál még nagyobb csapás volt, hogy az 1602. év folyamán mintegy 10,000 vallon s német zsoldos tanyázott Pozsony és Nyitra között. Ezek Bars vármegyét sem kimélték és még a törököknél is több kárt tettek. De másfelől az esztergomi őrség is sok panaszra adott okot. A vármegye már 1603-ban oda utasította a követeit, hogy az országgyűlésen gróf Athhan esztergomi kapitány erőszakoskodásai és az esztergomi szabad hajdúk garázdálkodásai ellen szólaljanak fel. (Bottka, Barsv. oklt. 149.)

1603 augusztus 19-én Dóczy Andrást nevezték ki a vármegye főispánjává (u. o. CLI. okl.), a ki egyúttal főpohárnok is volt; de a vármegye nem igen örült e változásnak. Dóczy minden inkább volt, csak főispán nem. Legtöbbnyire távol volt és mint szatmári kapitány állandóan várához volt kötve, de különben is egyike volt ama kor leggyűlöltebb alakjainak.

A vármegye urai, magukra hagyatva, Zmeskál Jaroszló alispánnal élükön, saját belátásuk szerint intézkedtek. Mint ekkoriban túlnyomóan protestáns nemességet, első sorban a vallásügyi sérelmek foglalkoztatták. Az 1604 decz. 30-án tartott közgyűlés e tárgyban adott utasítást az országgyűlésre küldött követeknek és tiltakozott az 1604. évi törvények közé utólag bevett vallásügyi czikk ellen, nehogy azonban lázongóknak tünjenek fel, hódolatteljes áldozatkészségüket határozottan megigérték.

A vallási sérelmek mind jelentékenyebb mozgalmat idéztek fel hazánkban és ennek élére tudvalevőleg Bocskay István állott. Ismeretesek a történetből a felkelés első sikerei Bihar vármegyében és a felső Tisza vidékén, melyeknek hírére a vármegyék egymásután csatlakoztak a mozgalomhoz, úgy hogy 1604. nov. havában már Kassán találjuk Bocskay hadait.

Midőn 1605 tavaszán Bocskay vezérei, névleg Homonnay Bálint, Rhédey Ferencz és Bosnyák Tamás a nemességgel, továbbá Bácsy Benedek, Némethy Gergely, Somogyi Mátyás és Albert a hajdúsággal hazánk észak-nyugati részének az elfoglalására indultak és Léva felé közeledtek, Kolonich Sigfrid, nem érezvén magát biztonságban, futárt küldött Bécsbe segélyért Mátyás főherczeghez. Rhédey hajdúi már május elején megtámadták Lévát. A várost felgyújtották, de a várat nem tudták bevenni. Kolonich, bár katonái zsold-hiány miatt egyre lázongtak, kisebb csatározásokba bocsátkozott a hajdúkkal és többnyire sikerrel.

A vármegye urai eleinte meglehetős tartózkodóan viselkedtek Bocskayval szemben. Bocskay ugyan még 1605 jan. 14-én értesíti a vármegyét, hogy Rhédey Ferencz kapitányt küldi hozzájuk, kivel a vármegye "mindenben értsen egyet" és egyszersmind védelmébe veszi a vármegyét, mégis, bár a vármegyebeli 347protestáns nemesség örömmel üdvözölte a felkelés diadalát, tekintettel a közelben levő császári őrségekre, a vármegye urai nem avatkoztak a dolgok menetébe. Ekkor Kolonich Sigfrid, Bástának segélyt viendő, odahagyta Lévát és a bányavárosokba vonult. Rhédey, miután Nyitrát jún. 11-én hatalmába kerítette, a bányavárosok felé vette útját, honnan a törökökkel felszaporodott seregével Kolonichot csakhamar kiszorította. Homonnai Drugeth Bálint e közben bevonult a vármegye területére és aug. 10-én Zsarnóczánál táborozott. Aug. 11-én Dóczy János főispán is megjelent Zsarnóczán és Bocskay hűségére esküdött. Az aug. 15-én tartott közgyűlésen a vármegye a felkelők hadának a kiegészítésére toborzást rendelt el. (Botka, Kisfaludi Lipthay Imre.)

Léva még mindig a császáriak kezében volt. Kolonich ugyan nem tudott a várba visszajutni, de neje és tisztjei rendületlenül megállották helyüket. Bocskay mindenáron meg akarta szerezni a várat. Török segélyt kaphatott volna, de mint Homonnai Illésházy Istvánhoz 1605 okt. 4-én kelt levelében igen találóan kifejezi, félt, hogy a vár török támogatással Esztergom sorsára jut. (Tört. tár. 1878. 25.) De a várbelieknek is nehéz volt a helyzetök. A részben magyar, részben pedig német zsoldosok között, állandó volt a feszült viszony, a miről a Bécsben időző Kolonichnak is tudomása volt. De a német őrséget a hadi tanács engedélye nélkül, nem rendelhette ki a várból. Panaszkodik is e miatt Illésházy Istvánhoz nov. 8-án kelt levelében, de neki jó tanácsokon kivül egyébbel nem szolgálhatott. (Tört. tár. 1878. 33.)

Bocskay István e közben tábori országgyűlésre készült. Október 23-án, Sárospatakról kelt levelében meg is írta Thurzó György árvai főispánnak, hogy annak megtörténte után Léva felé vonul. (Hazai okmt. I. 422.) Nov. 10-én Bocskay Pest alatt, a Rákos patak mellett fogadta a nagyvezért, honnan Korponára igyekezett. Itt várta már Mátyás főherczeg békebiztosa, Forgách Zsigmond. Léva elfoglalásának kérdése ekkor egészen háttérbe szorult; a korponai országgyűlésen ugyan keményen felszólaltak a rendek az idegen zsoldos hadak ellen, de csak annyit tudtak elérni, hogy a bécsi béke pontjai közé felvették, hogy várnagy csakis született magyar lehet. A tárgyalások végre az 1606. aug. 6-án megkötött bécsi békére vezettek. A béke értelmében Bars vármegye a magyar király birtokába jutott vissza, Kolonichot pedig Érsekújvár kapitányává nevezték ki.

Habár a vármegye a magyar király birtokába került vissza, mindazáltal Bocskay az adóhátralékot nem engedte el. Már 1606 ápr. 6-án felhívta Zmeskál Jaroszló alispánt, a mintegy 3000 frtnyi hátralék beküldésére, de úgy látszik hiába, mert jún. 16-án Lőkös László ez ügyben, Bocskay megbízásából Madocsányba kéreti az alispánt, de szintén eredmény nélkül; sőt aug. 30-án Illésházy István azzal fenyegeti Zmeskált, hogy udvarházát 200-600 hajdúval rakatja meg, a kik onnan mindaddig el nem mennek, míg az adóhátralék törlesztve nem lesz.

Bocskay 1606 decz. 29-én halt meg. Halálának hírére Rudolf elérkezettnek látta az időt, hogy a bécsi békepontokat érvénytelenítse. Már a zsitvatoroki békekötés okmányát sem akarta a töröknek elküldeni, de Mátyás főherczeg az okiratot a budai pasának mégis kézbesíttette. E zürzavarban mindegyre jobban előtérbe lépett Mátyás főherczeg alakja, a ki rendíthetetlen támaszt nyert Bocskay egykori hívében: Illésházy Istvánban. Az általános zavar és bizonytalanság között a vármegyéket is aggodalom szállotta meg a bécsi béke pontjainak megtartását illetőleg. Bars már 1607-ben megválasztotta követeit, névszerint Szőlősy Jánost és Bossányi Boldizsárt, de ezeknek nem akadt dolguk, mert ebben az évben nem tartottak országgyűlést.

Midőn az 1608-iki országgyűlésre a vármegye ismét Bossányi Boldizsárt küldte követül, utasításul adta néki, hogy a bécsi béke pontjainak megtartását követelje. Ez az országgyűlés II. Mátyást királylyá koronázta, nádorrá pedig Illésházy Istvánt választotta. Illésházy azonban rövid idő alatt elhalt és helyébe az 1609-iki országgyűlés Thurzó Györgyöt ültette.

Alig oszlott szét az országgyűlés, Erdélyben máris komoly zavarok mutatkoztak. Báthori Gábor fejedelem ellen, erőszakoskodásai és ledér élete miatt, összeesküvést szőttek, melyet Forgách Zsigmond is pártfogolt. 1610-ben pedig a Bocskay halála óta elégedetlen hajdúság lázadt fel. Mivel becsapásoktól 348lehetett tartani, a nádor szept. 6-án Bars vármegyéhez rendeletet intézett a katonaság kiállítása iránt.

Ez a rendelet sehogy sem tetszett a rendeknek. Tekintettel a törökök gyakori beütéseire és a hódolt részekre, nem tartották időszerűnek, hogy a fegyveres erő a vármegyéből kimozdíttassék; de ehhez még pénzügyi bajok is járultak. A nádor még ebben az évben felhívta a vármegyét, az adóhátralékok befizetésére, de sikertelenül, mert a vármegye legtermékenyebb része már behódolt. 1608-ban, midőn a zsitvatoroki béke létrejött, a hódoltsági terület az egész verebélyi járásra kiterjedt. E területen a budai pasa is szedett adót, még pedig minden ház után 3 forintot. A vármegye ugyan Kolonich Sigfridhez fordult közbenjárásért, de ő mitsem tehetett, mert Hassán pasa azt válaszolta neki szept. 4-én Budán kelt levelével, hogy a mely falvak a békekötés előtt már behódoltak, azoktól az adó továbbra is beszedetik.

Ekkor Dóczy főispán távol volt a vármegyétől és Zmeskál Jaroszlót kérte fel az ez évben tartandó tisztújításon az elnöki szék betöltésére. Szőlősy János, az addigi alispán, nem akart tovább megmaradni állásában, mire a szept. 3-án Aranyos-Maróton tartott közgyűlés Kálnay Ferenczet választotta meg, de ő e nehéz időben vonakodott az alispáni székbe ülni, mire a rendek végzést hoztak, hogy 100 frt birság terhe alatt köteles az alispáni tisztet elfogadni. Ezzel ugyan elérték azt, hogy a főispán-ellenes párt, melynek feje Lithassy István volt, egy időre nem juthatott a hatalomra, de Kálnay inkább fizetett, semhogy beleült volna az alispáni székbe. Végre a szept. 23-án megtartott közgyűlésen Maszlik Antalt kiáltották ki alispánnak. De a főispán-ellenes párt azért nem bukott meg, mert Lithassy Istvánt a legelőkelőbb követségekkel bízták meg.

Az új alispánnak sem volt rózsás a helyzete. 1611 márcz. 11-én a nádor felhívja a vármegyét, hogy a váczi és a lévai katonaság részére alkalmas legelőről gondoskodjék, majd a váczi vár helyreállításához szükséges munkaerőt kéri a vármegyétől.

1611 tavaszán Forgách Zsigmond elérkezettnek látta az időt, a Báthori Gáborral való leszámolásra. Thurzó, bár nem volt híve az Erdély ellen tervezett hadjáratnak, júl. 15-re Eperjesre hívta össze a felső-magyarországi rendeket. A gyűlés elhatározta a felkelést a hajdúk ellen, Erdélyről azonban a nyilvános tárgyalások hallgatnak. (Millen. Tört. VI. 97.) Bars követei, Maszlik Albert alispán és Lipthay, Kassán megjelenvén a nádor előtt, aggodalmaiknak nyilt kifejezést adtak, de azért a vármegye rendei Szobonya István vezérlete alatt felkelő sereget küldöttek Erdélybe, melyben többek között Dóczy Lőrincz is résztvett.

Forgách vállalkozása csúfos kudarczczal végződött és a kiállított megyei seregnek alig a fele tért vissza. E gyászhír vétele után egy másik baj nehezedett a jobbágyságra. Draskovics János érsekújvári parancsnok, a későbbi horvát bán s országos főkapitány, Bars helységbe 700 lovast vezényelt téli szállásra, a kik nov. második felében érkeztek meg.

Maszlik alispán 1612 márczius havában elhalálozott. A rendek ekkor Dóczy főispánhoz fordultak a tisztújitó közgyűlés megtartása végett, de ő nem jöhetvén, Zmeskál volt alispánnal helyettesíttette magát; Zmeskál azonban megbetegedett s így a magukra maradt rendek, május 10-én Kisfaludi Lipthay Imrét kiáltották ki alispánnak.

Álljunk meg kissé e nagynevű férfiúnál, kit hazafias áldozatkészsége, kiváló egyéni tulajdonai, a vármegye határain messze túlterjedő hírneve, egyaránt méltóvá tesznek arra, hogy vele közelebbről foglalkozzunk. 1612-26 között volt a vármegye alispánja, de befolyását 1633-ban bekövetkezett haláláig megtartotta. Fényes pályafutása, már a vármegye nagynevű történetírójának, Botka Tivadarnak a figyelmét is felkeltette, kinek e tárgyban írt nagybecsű dolgozata szolgál e sorok alapjául.

Lipthay jómódú, birtokos nemes családból származott. Atyja 1570-93 között királyi adórovó kezdte pályafutását Hont vármegyében. 1603-ban Hont vármegye alispánjává választották meg, mely tisztét 1609-ig viselte. 1607-ben a zsitvatoroki békekötés alkalmával, a határok kijelölésére kiküldött bizottságban vett részt. 1611-ben tért vissza Bars vármegyébe.

349Midőn alispáni székét elfoglalta, első sorban a felmerült viszályokat igyekezett elsimítani. Ideje is volt, mert az egyetértést a törökök betörései és az egyre fokozódó terhek szükségessé tették.

Az 1613-iki országgyűlés elsősorban Léva megerősítését rendelte el, mely Bars vármegye összes közmunkáját igénybe vette. Léván kivül még Verebélyen is állandó őrség volt, melynek eltartása szintén a vármegyére nehezedett.

1613 őszén, tekintettel a törökök gyakori beütéseire, Fáncsy Ferencz hadát rendelték Bars és Nyitra vármegyék területére.

Az ez évi (1613) augusztus 2-án kelt nádori leirat szerint, a törökök már Kálnát verték fel és az ezektől való félelem mindegyre több helységet késztetett a behódolásra. Bár a nádor deczember 2-án a vármegyéhez intézett levelével, karóba húzás terhe alatt eltiltotta a behódolást a jobbágyoknak, mégis 1614 ápr. 13-án Koháry Péter arról értesíti a vármegyét, hogy az új pasa Báth, Verebély, Szebelin, Csejkő, Szőlős, Bars, Csiffár és Tild helységekre behódolási parancsot küldött. Lipthay ekkor Kohárytól, ki Kolonichnak az érsekújvári kapitányságban utóda volt, szabad-hajdúkat kapott a vármegye oltalmára, de ezeknek az eltartása sok kiadással járt, miért is a rendek az eltávolításukat követelték. Mielőtt azonban valami történt volna, Bécsben, a török követtel megkezdett alkudozások eredményeképen, 1615-ben megújították a zsitvatoroki békét, mely után Léván, október havában a hódoltsági vonal megállapítása czéljából, újabb tárgyalást tartottak, melyen a kormányt Lipthay alispán képviselte.

Az alkudozások folyama alatt, 1616-ban Beker bég Ó-Bars, Kis-Győröd és Mohi helységek biráinak is fenyegető leveleket küldött, ez úton kényszerítvén őket a behódolásra. Az 1616 május 6-án kötött egyezséget elfogadták ugyan a törökök, de a hódoltsági falvak adózási viszonya csak 1618-ban nyert megoldást. E közben folyton újabb behódolások történtek, végre a Pázmány Péter érsek által, a törökkel megindított alkudozások után, 1618 április havában, elkészítették azoknak a falvaknak a jegyzékét, melyek a töröknek átadattak.

E jegyzék szerint a következő helységek tartoztak a hódoltsághoz Bars vármegyéből: Töhöl (Lévához tartozott), Mellek (Gyerkényi Pyber János pécsi püspöké volt), Lehota (Forgách családé), Gyarmath (nemeseké), Csiffár (Pyberé), Lüle (nemeseké), Tild (esztergomi érseké), Mohi, Ó-Bars, Kis- és Nagy-Koszmály (Lévához tartoztak), Tolmács (Szent-Benedekhez tartozott), Tót-Keszi (Lévához tartozott), Aha (eszterg. érsek), Nagy-Sáró, Nived (nemeseké), Vörösvár (Forgách családé), Roznicza, Nemcsény (Szent-Benedeké), Kis-Valkócz (Kistapolcsányhoz tart.), Csárad (Forgách családé), Kisfalu, Vörösvár mellett (Kistapolcsányhoz tart.), Kelecsény (Lévához tart.), Peszér és Nagy-Kovácsi (Szent-Benedekhez tart.), Németi (eszterg. érsek), Keresztur (Puszta-Szent-Kereszt, egyes nemesek birtoka volt). (Szerémi, Eml. Bars várm. hajd.) 1618 május havában végre Lipthay alispán és Makláry Péter örömmel jelenthették az érseknek, hogy a hódoltsági falvak adózását a törökkel elintézték.

350Ez egyezség szerint az összes hatvan hódoltsági helység adóját 4000 frtra szállították le s kimondották egyúttal, hogy a zsarolások elkerülése czéljából a község birái közvetetlenül szolgáltassák be az adót.

Az 1618-ik évi országgyűlés 49. törvényczikke ismét Léva megerősítését rendelte el. A vár eddigi jelentőségében csak növekedett. A városi jegyzőkönyvek adatai szerint a várőrség tisztikara ez időtájt a következőkből állott: 1 kapitány, 1 alkapitány, 1 lovashadnagy, 1 gyaloghadnagy, vagy vajda, zászlótartó, strázsamester, seregbiró, sereg deákja, porkoláb, tizedes; ezeken kivül a sereg predikátora, végül a harminczados és a vámos.

Mátyás halálával királyválasztó országgyűlésre jöttek össze a rendek. Bars vármegye már 1619 február 20-án Aranyos-Maróton a főispán elnöklete alatt megtartott közgyűlésében oda utasította követeit, hogy II. Ferdinándra szavazzanak. (Botka. Oklvt. 213.) De a kiküldött követeknek egyúttal kötelességükké tétetett, hogy a bécsi békekötés szoros megtartását és a jezsuiták kiűzetését kérjék az országgyűléstől.

Még Thurzó nádor szemelte ki Lipthay alispánt a portai követségre. Alkalmasabb embert valóban nem is találhatott volna. Az ujonnan összehívott országgyűlés folyama alatt az új kormány fejei részéről, a személye iránt tanúsított bizalom nyilvánulása elől Lipthay nem térhetett ki. Elfogadta a fontos megbízást és július 15-re közgyűlést hívott egybe, majd ez után, Pogrányi György és Szokoly György lévai hadnagy társaságában, útra kelt.

A közgyűlésen a főispán új alispánt óhajtott volna választatni, de a rendek az alispáni széket mással nem akarták betölteni, az Lipthay hazatértéig üresen állott, pedig Lipthayra otthon is szükség lett volna.

II. Ferdinánd trónját első sorban a cseh felkelés veszélyeztette. Már 1619 május 10-én értesíti Forgách Zsigmond a vármegyét a cseheknek Morvába történt betöréséről, egyúttal felhívja a vármegyét, hogy személyes nemesi felkelés eshetőségére készüljön el s a Ghymes várának helyreállítására szükséges közmunka kiállításáról gondoskodjék.

Tudvalevő, hogy a cseh felkelés hírére, Bethlen Gábor, a Magyarországon megindított vallási üldözés hatása alatt, felismerve a pillanat fontosságát, kardot rántott. Felkelését siker koronázta, régi ellenfele, a vármegye főispánja, Dóczy András is, a ki még 1616-ban a Homonnai-féle erdélyi vállalkozás támogatásával vonta magára Bethlen Gábor haragját, szept. 5-én, Szatmár feladása következtében, kezébe került.

A magára maradt vármegye egymásután vette kézhez a legellentmondóbb rendeleteket. Forgách Zsigmond nádor szept. 5-én kelt levelével Bars vármegyében nemesi felkelést rendel, melyet szept. 13-án megsürgetett, egyszersmind meghagyva a vármegyének, hogy, miután Dóczy András főispán Szatmáron van elfoglalva, Lipthay alispán pedig távol van, válaszszanak új alispánt. (Szerémi, Emlékek Bars várm., hajd., 74-80. l.) Ezalatt Bethlen hadai feltartóztatás nélkül nyomultak előre. Szept. 19-én Thurzó Imre gróf Bitséről elküldötte a vármegyéhez Bethlen Gábor kiáltványát, szept. 27-én pedig Széchy György gróf, Bethlen egyik hadvezére, már 351Fülekről hívta fel a vármegyét a csatlakozásra.

Bethlen okt. 6-án már Bajmóczon, 11-én pedig Nagy-Szombatban volt. Hadai október havában elárasztották Bars vármegyét. Bakó Ferencz okt. 16-án már Lévát bírta s innen hívta föl a vármegyét a gyalogság részére szükséges ruházat és felszerelés kiszolgáltatására. Bethlen hadai azonban néhol garázdálkodtak is, mint ezt Kálnay Jánosnak 1619. okt. 16-án kelt levele igazolja, a kit Geletneken a Bojthy Benedek-féle csapatból néhány hajdú, Komáromy Gergely vezetése alatt, kifosztott.

Bethlen felhívására az okt. hó 28-án tartott bizottsági közgyűléséből a vármegye közönsége Lithassy Istvánt és Bossányi Mihályt küldte ki követekül a nov. 11-ére egybehívott hongyűlésre. A gyűlés szétoszlása után Bethlen az időközben elfoglalt várak védelméről gondoskodott. Thurzó megfelelő számú lovas- és gyaloghad szállítására hívta fel a vármegyét, még pedig minden porta után egy lovast és egy gyalogost. Makláry Péter és Bossányi Mihály helyettes alispánoknak tehát elég dolguk akadt. A vármegye történetében mindegyre nagyobb szerepet játszó Bossányi család ezen sarjai a nagyugróczi ágból származnak, a kik a Baracskai örökség révén Nagy-Ugrócz, Pázsit és Kolacsnó helységekben voltak birtokosok.

Az utolsó hongyűlés rendelete értelmében Althan János lévai parancsnoknak ki kellett küldeni a német őrséget a várból és helyébe Forgách 1620. jan. 3-án 50 gyalogost rendelt Bars vármegyéből.

Uj év (1620) óta lényegesen megváltozott a helyzet. A sarokba szorított II. Ferdinánd, egész Felső-Magyarország kormányát Bethlen Gáborra ruházta a legközelebb egybehivandó országgyűlésig s így a királyi tisztviselőket is Bethlen alá rendelte; de ebben nem volt köszönet, mert a rendeletek egész özöne szabadult a vármegyére.

A január 30-án tartott közgyűlésre már Lipthay Imre is visszatért Konstantinápolyból, közel fél évi távollét után. Az ő fényes tehetségére és tapintatos eljárására e fölötte kényes helyzetben nagy szükség volt.

A lengyel betörés hírére február 13-án Thurzó Szaniszló katonaságot, gróf Forgách nádor pedig, a komjáthi vár helyreállítására, közmunkát kért a rendektől, majd ismét Thurzó "a vitézlő nép" fizetéséhez szükséges pénzt kért, február 27-én pedig nemesi felkelést rendelt el, míg Bethlen Gábor márczius 24-én gyalogosokat követel a vármegyétől.

A május 31-re Beszterczebányára kitűzött országgyűlésre a vármegye Lipthay alispánt és Szobonya Pál szolgabírót küldte követekül. Ez országgyűlés folyama alatt Bethlent magyar királylyá választották, de ezzel a szakadás még általánosabbá lett.

1620 őszén a harcz megújult. Bethlen szeptember elején Léván át Nagyszombat felé vezette seregét. Verebélyen elébe ment Lipthay alispán, a ki főleg a beszterczebányai országgyűlés által a nemességre kivetett hadi adó miatt kereste fel a fejedelmet és másfél hétig volt a kiséretében.

Az adó behajtása azonban nem sikerült és a személyes nemesi felkelést is fölötte hiányosan teljesítették. A bizonytalan helyzet sokakat tétovázókká tett és Bars mindig csak azt nézte, hogy mit csinál Nyitra. Az ez évi 352deczember 3-án Aranyos-Maróton tartott közgyűlés végzéséből is láthatjuk, hogy csak halasztást akartak nyerni. (Botka, Oklvt. 214.)

1621 tavaszán Ferdinánd hadai támadólag léptek fel. A Bethlen pártjától elszakadt nádor, Forgách Zsigmond, május 22-én Lipthay alispánhoz intézett levelével a vármegyét Ferdinánd hűségére szólítja fel. Ugyanekkor a Pálffy István és Koháry Péter vezérlete alatt álló császári had Szent-Benedeket szállotta meg, honnan az Érsekujvárt ostromló császári táborba ment.

Bars vármegye ismét kényes helyzetben volt. Egyfelől II. Ferdinánd hadai, másfelől pedig a Bethlen hadaival megrakott Érsekujvár és Léva szorongatták. Ezért az 1622. évi soproni országgyűlésre is csak egyedűl Lipthay Imrét küldték követül. Ekkor őt szólította fel Eszterházy Miklós a közvetítésre. Lipthay vállalkozott e hálátlan szerepre és úgy Bethlen, mint Eszterházy, a kik pedig ellenségek voltak, meg voltak vele elégedve.

1621 nyarán Bethlen ismét támadólag lépett fel. Thurzó Szaniszló augusztus 6-án személyes nemesi felkelésre hívta fel a vármegyét, sőt a portális katonaságot is berendelte, de a nemesi felkelést szeptember 26-án hazaküldték és helyette három-portánként egy gyalog-puskás kiállítását vállalta el a vármegye.

A háború ezután már lanyhán folyt, mivel Bethlen pártját számos főúr odahagyta, a csehektől pedig a fehérhegyi vereség után segélyt nem remélhetett. 1622 január 7-én megkötötte a nikolsburgi békét, melylyel Bars vármegye végképen visszakerült Ferdinánd birtokába.

Az 1622. évi XXXVI. törvényczikk Léva vára megerősítése czéljából Bars vármegye közmunkáját rendelte ki, egyszersmind a LXIII. törvényczikk a várat Kolonich Sigfridnek adta vissza. Ugyanez az országgyűlés nevezte ki gróf Forgách Miklós felsőmagyarországi főkapitányt a vármegye főispánjává. (Bottka oklt. 215.)

A béke csak 1623 őszéig tartott. Bethlen hadai Nagy-Szombat felé vonultak, hova november 19-re országgyűlést hirdetett.

A vármegye november 7-én a Kis-Tapolcsányban megtartott közgyűlésében tárgyalta Bethlen levelét Eszterházy Miklós országbíró és gróf Forgách Miklós főispán leirataival együtt, mely utóbbiak egyaránt óvták a vármegyét, hogy a Bethlen által hirdetett országgyűlésen magát képviseltesse. A vármegye ismét kényes helyzetbe jutott, mert időközben Horváth István, Bethlen tábornoka, székely katonáival is megszállotta területét. A közgyűlés úgy a főispánhoz, mint az országbíróhoz feliratot intézett, de azért a Bethlen által hirdetett országgyűlésre Ugronovich Lászlót és Nyáry Albertet küldötte ki (Botka, oklt. 216.). Ezek helyett azonban november 21-én Lipthay alispán és Szobonya Pál mentek Nagy-Szombatba.

Bethlen Gábor, megújitván a nikolsburgi békét, hadait kivonta a vármegye területéről. Ezek helyett azután a Forgách Miklós gróf vezérlete alatt álló királyi hadak szállották meg Bars vármegyét és ott nagy károkat okoztak.

Midőn Bethlen Gábor eddigi politikájával szakitva, a bécsi udvarhoz közeledett, ott visszautasításra talált, a miért azután a német protestáns fejedelmekkel kötött szövetséget. Eszterházy Miklós, az új nádor, hasztalan járt közbe, Bethlen hajthatatlan maradt. E válságos időben, 1626 jun. 16-án hagyta oda az alispáni széket Lipthay Imre is.

Bethlen 1626 aug. havában megindult Erdélyből és szept. vége felé már Rimaszombatnál táborozott, hogy a svéd királytól küldött s a Morvaország felől közelgő Mansfelddel a bányavárosok között egyesüljön.

Bethlen aug. 25-én Horváth István erdélyi tabornokot küldte Trencsénbe, hogy a szövetséges had bejövetelét megkönnyítse. Mansfeld szept. 3-án átkelvén a határon, onnan Illésházy Gáspárnak, Trencsén urának segélyével átkelt a Vágon is, a miben az Eszterházy nádortól hirdetett nemesi felkelés nem bírta feltartóztatni (Hazai okmt. IV., 464); de mivel Wallenstein mindenütt a sarkában volt, Trencsénből gyors menettel a Nyitra völgyébe csapott át, Horváth István pedig Túróczon át követte Nyitramegyébe és Laszkárnál már együtt táboroztak. Szeptember 10-én Mansfeld már Szent-Keresztnél táborozott, honnan a bányavárosokat zaklatta. Horváth István ekkor elválván Mansfeldtől, elébb a Nyitra völgyében, majd Túróczban garázdálkodott. 353Wallenstein szept. 9-én érkezett Vágújhelyre, hol 10 napon át pihent s csak akkor indult tovább, midőn Murteza, az új budai pasa Nógrádot vette ostrom alá. E hírre, de főleg Eszterházy Miklós nádor sürgetésére megindult Érsekújvárról, hol még 26-án táborozott s 27-én Léva tájékára érkezett. Mansfeld ezalatt elhagyta a bányavárosokat s Bajmócz felé tartott, hogy visszatérjen Felső-Pfalzba, de útközben Bethlen, a ki szept. 25. után Fülekről Barsnak nyomult, Nógrádba szólította. Mansfeld engedelmeskedett. Szeptember 29-én Zólyom körül volt s később Bethlennel egyesült. Mansfeld ekkor útba ejté Kesselőkő várát is, melyet szeptember 26-ikán körülzárván, megostromolt. Miután a vár kapuját lőporral bedöntötte, a vár a győzők hatalmába került, míg a vár ura, Majthényi Bertalan öcscsével, Mihálylyal együtt fogságba esett. Mansfeld hada e vidéken is sokat garázdálkodott és többek között a Majthényi család birtokait is felprédálta. (Szerémi: Emlékek a Majthényi csal. lt. 109.)

Wallenstein e közben előrenyomulva, szeptember 30-án találkozott Drégelypalánknál Bethlennel. A két kiváló hadvezér azonban nem akart csatába bocsátkozni egymással, sőt alkudozásokat is kezdtek. De a Bethlen által Bécsbe küldött békekövet nem hozott kedvező választ. Bethlen ekkor észrevétlenül a Garam völgyébe ereszkedett s okt. 16-án Wallensteinnal kisebb csatározásokat kezdett. Wallenstein kudarcza siettette a békealkudozásokat. Maga Pázmány Péter okt. 26-án kelt levelével vette kezébe a béketárgyalásokat (Fraknói: Pázmány Péter 167-68.), melyek azonban sokáig elhúzodtak.

Bethlen hadait téli szállásra a bányavárosokba vezette. Egy részüket Körmöczre rendelte, a Horváth István vezérlete alatt álló csapatok pedig Szent-Benedeknél maradtak, de ezek oly sok kárt okoztak, hgy a vármegye november 3-án tartott közgyűléséből Lipthay volt alispánt és Szelezsényit küldte panaszra a fejedelemhez.

Végre szeptember 12-én megkötötték a szőnyi békét. De már ideje is volt, mert a vármegyét a folytonos had-átvonulások teljesen elpusztították. Ez alatt az idő alatt a törökök is garázdálkodtak; az endrédi lakosok pl. már nem bírták elviselni a török földesurak zsarolásait és mindnyájan megszöktek. Verebély környékét pedig a budai pasa pusztította el.

A következő évben az adó elengedéséért írt fel a vármegye a nádorhoz.

Még Bethlen második támadása alatt halt meg 1623-ban Kolonich Sigfrid, Léva várának az ura. Volt ugyan egy távoli rokona, de ennek jogát a korona nem ismervén el, Koháry Péter Lévát 1624-ben elfoglalta és oda 100 magyar gyalogost és lovast helyezett el; 1625-ben azonban, mivel a Bethlennel kötött béke állandóságában nem lehetett bízni, Lévát Kolonich György felügyeletére bízták.

Bethlen halála után a békét ismét háború váltotta fel. 1630 szeptember havában hajdulázadás ütött ki, melynek hírére nemesi felkelést rendeltek el. A rendek az október 3-án Kis-Tapolcsányban tartott közgyűlésen Bossányi Jánost választották a nemesi felkelés kapitányává, míg a gyalogság vajdája 354Bokros Benedek lett. Sokkal nagyobb gondot adott azonban a rendes hadsereg élelmezési válsága, melynek ügyében október 18-án Bossányi Mihály alispánt és Szobonya Pált küldték a nádorhoz. A követek azonban a nádorral összezördültek és a rendek a november 30-án tartott közgyűlésen ki is jelentették, hogy a török pusztítás és a folytonos hadátvonulások miatt teljesen kipusztult vármegye képtelen a további szolgáltatásokra. A nádort ez az őszinte felirat haragra lobbantotta és neheztelését akként éreztette, hogy 300 mezei katonát rendelt Barsba. A vármegye ekkor Lipthay Imrét kérte fel közbenjárásra, a kinek 1632-ben sikerült is a félreértéseket eloszlatni. (Botka, Kisfaludi Lipthay I.,)

A törökök előnyumulása mindegyre aggasztóbb lett. 1630 elején Kálnára törtek, onnan Sáró felé mentek és útközben néhány hajdut elfogtak. 1631 május havában Kis-Tapolcsányból 4 kis gyermeket raboltak el, ugyanekkor a párkányi törökök Vasadon, a Garam mellett, Nagy Balázst és Seres Jánost vágták le. November havában Verebély körül mindent elpusztítottak. Verebély, mely ellentállott, megmenekült, de a körülötte elterülő nyolcz helység teljesen elpusztult. (Némethy, i. m. 248., 249.) Kelecsényt 1631-ben kirabolták, Hizérről 36 embert vittek el s a szarvasmarhát mind elhajtották. Nagy-Valkóczot szintén kirabolták. Maholányról 192. Újfaluról 412 szarvasmarhát hajtottak el. Cejkőről 200, Újfaluról 14, Maholányról 60 embert fűztek rabszíjra. Még a távolabb eső helységek sem voltak mentek a martalóczoktól. 1631-ben Nagy-Ugróczról 3 gyermeket, Rudnóról 2, Velkapoláról 4, Újbányáról 2 embert vittek el. (Szerémi, Eml. Barsv., Hajd.)

Egy 1634-ben összeállított kimutatás szerint a vármegye területéről a következő helységek hódoltak be (a helynév mellett a behódolás évét, illetőleg annak körülményeit tüntetjük fel): Nagy-Szelezsény, Velsicz, Mankócz, Knezicz, Kis-Szelezsény (erőszakkal hódíttattak be), Csárad (ama hatvan faluk egyike, melyeket 1618-ban átengedtek), Kis-Herestény, Aranyos-Marót, (erőszakkal), Néved (1618), Kis-Vezekény (1618), Szelepcsény (erőszakkal), Kovácsi (1618), Perlep (erőszakkal), Nemcsény, Rohozsnicza (1618), Kis-Apáti, Gesztőd, Kelecsény, Zsikava, Lócz, Hizér, Nagy-Valkócz, Ebedecz, Maholány, Nagy-Vezekény, Újfalu (mind erőszakkal), Németi (1618), Kelecsény (Léva mellett), Mohi, Tót-Keszi, Nagy-és Kis-Koszmály (1618), Podluzsány (a csejkőszőlősi rabláskor hódolt be), Csejkő-Szőlős, Csejkő (ugyanekkor), Nagy-Szecse (Esztergom eleste után, önkényt), Alsó-Várad, Garam-Oroszi, Lekér, Szódó, Nagy-Sáró, Alsó-Pél, Nagy-Töre (ugyanekkor), Kis-Szecse, Ó-Léva és Ladány (együtt hódoltak be), Zsemlér, Kis-Töre (1618), Solymos (az újfalusiak elrablásakor), Lök, Zeliz, Mikola, Garam-Damásd (Esztergom elestekor,) Garam-Vezekény, Kis-Oroszi (ugyanakkor), Új-Bars (1618 előtt). Az 1606-iki zsitvatoroki békekötés után erőszakkal hódoltatták be a következő helységeket: Besenyő, Hull, Ohaj, Rendve, Valkház, Pozba, Ény, Nagy-Mánya, Nagy-Lóth, Setékut, Besse, Szencse, Bellegh. Ezek mind Esztergomhoz adóztak, azonban Füss Budára szolgált. 1618-1634 között behódoltak: Csiffár, Tild, Aha, Mellek, Töhöl és Verebély, melyet 1631-ben erőszakkal hódoltattak be.

355Az 1634 szeptember 7-én Kis-Tapolcsányban megtartott közgyűlésen, midőn ezt a hódoltsági jegyzéket s a hódoltsági falvakban elkövetett zsarolásokról és rablásokról felvett jegyzőkönyveket felolvasták, a rendek elszörnyüködve vették tudomásul ama pusztítást, melyet a török a vármegyében véghezvitt. Érdekes tudnunk, kik voltak az egyes hódoltsági faluk földesurai. Szeréminek már idézett nagybecsű forrásmunkájában erre is felvilágosítást nyerünk. Tatár Ibrahim Esztergomból bírta Velsicz, Szelepcsény, Nagy-Szelezsény helységeket. Dely Musztafa Lököt, Memhet ispája Mankóczot, Abdi ispája és Omer aga Esztergomból Aranyos-Marótot és Zsitva-Kenézt, Zapichar aga Zelizt, Murtazan ispája Párkányról Kis-Szelezsényt, Kis-Apátit, Chiaban ispája Esztergomból Csáradot, Harsi Ozman aga Esztergomból Kis-Herestényt, Janicsár tihaja, másként Wakár ispája Perlepet, Rechep ispája Kovácsit, Juszuf aga Nemcsényt. Csejkő-Szőlőst 1633-ban a zsámbéki aga bírta. (Némethy, 290), A behódolt falvaknak szomorú volt a sorsuk. Az 1634-ben tartott vizsgálat alkalmával, egyedül Alsó-Várad és Garam-Vezekény nem panaszkodik ispájára. Ludány, a mint behódolt, oly sok viszontagságot szenvedett, hogy lakosai megszöktek.

A törökök terjeszkedése következtében nagyobb gondot fordítottak Lévára, mely ekkor már mint királyi vár, királyi kapitányok parancsnoksága alatt állott. 1635-ben Miskey István volt lévai kapitány (Századok 1886., 347.) Az ez évi országgyűlés XCII. törvényczikke újból elrendelte Léva és Verebély végvárak megerősítését. A következő 1636. évben ismét az erdélyi ügyek foglalkoztatták a vármegye közönségét. Arra a hírre, hogy Rákóczy György erdélyi fejedelem Bethlen Istvánnal Szalontánál csatát vívott, a vármegye az október 3-án Kis-Tapolcsányban tartott közgyűlésében a nemesi felkelés felállításáról gondoskodott. Kapitányul Bossányi Jánost választották meg és a nemesi felkelés szemléjét november 6-ra tűzték ki. De a szalontai kudarcz után a török segélycsapatok visszavonultak, Rákóczy pedig Bethlen Istvánnal kibékült. Az 1637-ik évi országgyűlésen főleg a vallási sérelmek foglalkoztatták a rendeket. A vármegyei protestánsoknak leginkább a lévai uradalom ellen volt panaszuk, mely többek között Léván megtiltotta a református templom helyreállítását, Vámos-Ladányban pedig a lelkészi javakat foglalta le. A garázdálkodásokban, úgy látszik, Micskey István lévai kapitánynak tetemes része volt, a kit Lipthay György és István is bevádoltak.

1640-ben III. Ferdinánd Lévát a hozzátartozó uradalommal Csáky Lászlónak adta 180,000 frtért, Micskey pedig Nógrád várának kapitánya lett. (Annal. Dipl. Jak. Vagn., III.) Csáky alatt Lipthay György volt Léva alkapitánya, mely tisztét 1649-ig viselte. Lipthay már 1643 nyarán értesült az esztergomi törökök hadi készülődéseiről, de ebben az évben nevezetesebb támadást nem intéztek a vármegye ellen.

Midőn a svédeknek 1644 elején Rákóczy György fejedelmet, III. Ferdinánd ellen felkelésre birniok sikerült, a megrettent bécsi haditanács nemesi felkelést rendelt el Bars vármegyében is. De az előnyomuló erdélyi sereggel szemben a vármegye inkább várakozó álláspontra helyezkedett.

Rákóczy vezérei, mint Rákóczy Zsigmond, Bakos, Bornemisza Pál és Kemény János, márcziusban már a vármegye határainál voltak. Bornemisza könnyű szerrel hatalmába 356kerítvén a bányavárosokat, a Kapronczay György vezérlete alatt álló erdélyi hadak a Szepességen át a Vág völgyébe törtek és azt pusztították. Valószínüleg az utóbbiakkal volt Rákóczy Zsigmond is (Szilágyi S., Rákóczy Zs. 62.), Kemény János pedig, a ki eredetileg Fülek ostromára rendeltetett, április 21-én a barsi híd elfoglalására indult. Rákóczy azonban, tétovázó eljárásával eljátszotta a győzelmet. Puchaim Szakolczáról, Csáky és Homonnai meg lengyel zsoldosokkal közeledtek Nyitra felé. A lévai had Érsekújvár alatt volt egyesítve, Götz tábornok és Révay László pedig Galgócz felől támadtak. E támadásra Rákóczy szétforgácsolt hadai megzavarodtak. Április 9-én már Faragó hada tönkre ment és egy csapat Lévánál, egy pedig Szent-Keresztnél szenvedett vereséget.

Rákóczy Zsigmond, hogy Kemény Jánossal egyesülhessen, az Ipolyig hátrált, de ekkor már egy 12,000 főnyi had tört rájuk, Puchaim, Götz és Eszterházy vezérlete alatt. Ezek elől Kemény kénytelen volt visszavonulni. Hasonló sorsra jutott a Garam vonal őrizetére hátrahagyott Bakos-féle csapat is, mely csak pusztításhoz értett és kis hija, hogy a Bajmócz felől közelgő Csáky el nem fogta. Ezeknek megmentése czéljából Kemény Puchaim hátába került s Privigyén tábort ütött, de Csáky és Homonnai közeledtére augusztus 10-én Ugróczon és Barson át szerencsésen kisiklott üldözői kezei közül. Rákóczy seregei odahagyták a vármegye területét, de ennek Körmöczbánya nem igen örült, mert Rákóczy Györgyhöz való ragaszkodása miatt, hűtlenségi perbe került.

Rákóczy 1645-ben a svédekkel kötött szövetséget megujítván, midőn április havában Torstenson elfoglalta Szakolczát, ő is megindította hadait a Tiszához, honnan Rimaszombaton át junius 3-ra Nyitra alá érkezett. A közbejött események és az Erdélyből érkező rossz hírek következtében Rákóczy, a ki augusztus 23-án már Verebélynél volt, onnan sietve hazavonult.

A törökökkel kötött béke ellenére a betörések állandóan folytak a vármegye területére. 1647-ig a török egész Zsarnóczáig pusztított, mely alkalommal Dóczy Zsigmondné Kaiser Fruzsinát is magával hurczolta, a ki hat évig sínylett Konstantinápolyban. A török fogságot szenvedő rabok keserves panaszos levelei közkézen forogtak a vármegyében. Kelecsényi János, a ki vejével együtt ugyancsak 1647-ben jutott török fogságba, a vármegyéhez intézi folyamodványát, melyet az 1649 szeptember 30-án Kis-Tapolcsányban tartott közgyűlésen tárgyalt a vármegye közönsége. Váltságdíja 600 tallér volt és a vármegye 50 frtot szavazott meg részére. (Szerémi, Eml. Barsv. Hajd.). Lippay György esztergomi érsek 1648-ban épen Szent-Keresztre utazott, midőn egy török csapat a bányavárosok felé közeledett. Podgyászkocsiját el is érték, az érsek pedig csak gyors lovainak köszönhette, hogy szent-kereszti kastélyába menekülhetett. (Némethy, i. m. 309.)

Alig foglalta el Musztafa esztergomi bég tisztét másodízben, 1648. decz. 3-án török lovasokat küldött Kér helységbe zsákmányolásra. Ugyancsak az 357ő unszolására 1649-ben Szalkát verték fel a török martalóczok, de ez a vállalatuk kudarczczal végződött. (U. o., 65. l.) Musztafa, a békét semmibe sem véve, 1652-ben 4300 törökkel újból betört Bars vármegyébe s ott pusztított.

Forgách Ádám, érsekújvári főkapitány ekkor a török betörések megtorlása végett a balassa-gyarmati s a lévai őrségek belevonásával mintegy 1260 embert gyűjtött össze. Időközben értesülvén arról, hogy a török rablóútjából visszatérőben van, a Zsitva völgyén indult fölfelé, s hogy a Nyitra-megyéből visszatérő töröknek az útját elvágja, a nagyvezekényi síkon állapodott meg, hol a kiséretében levő szekerekből szekérvárat állitottak fel. A török Taszáron értesülvén Forgách közeledtéről, a keresztény foglyokat és a zsákmányt hátrahagyva, Nagy-Vezekény felé vonult s augusztus 26-án rátámadt Forgách Ádámnak a szekérvár mögé húzódó hadára. A harcz, a háromszoros török túlerővel szemben elkeseredett küzdelemmé vált. Az egész napon át tartott küzdelemnek a beállott éj vetett véget. Másnap hajnalban a harcz megújult s reggel hét óráig tartott, midőn a törökök, a szekérvárból kitörő magyar had elől nagy veszteséggel megfutamodtak. A törökök meghátrálásával 186 keresztény rab és nagymenyiségű zsákmány került a győzők birtokába. A török főtisztek közül számosan maradtak a csatatéren. Elestek: Omér bég s fia Musztafa aga, esztergomi Ali bég, az öreg Ozman aga és Husszein aga és a budai előkelő törökök közül mintegy 17-en. Renninger Simon császári követ szerint 800 török maradt a csatatéren. De a magyarok közül is nagy áldozatot követelt a harcz. Tekintve azonban védelmi helyzetüket, aránylag mégis kevesen estek el. A különböző adatok szerint az elesettek száma 48-72 között váltakozik, de a vezetők közül többen lelték hősi halálukat a csatatéren. Így az Eszterházy családból négyen, u. m. Ferencz báró, a balassa-gyarmati őrség főkapitánya, - Tamás báró, lévai kapitány, - László gróf soproni főispán és Gáspár báró aranysarkantyús vitéz. Az elesett családtagok emlékére Eszterházy Imre gróf nagyprépost a csata színhelyén 1734-ben emlékoszlopot emelt.

Míg a nagyvezekényi győzelem az esztergomi bég harczi kedvét lelohasztotta, addig a vármegye még nagyobb gondot fordított Léva és Verebély 358megerősítésére, melyre az 1655. évi CII. törvényczikk egész Bars vármegye közmunkáját ajánlotta fel. A vár tulajdonjogát is rendezni kellett, mivel Csáky László országbíró 1654 szeptember 1-én elhalt, Lorántffy Zsuzsánna pedig az uradalomra igényt támasztott. Az 1655. évi országgyűlés azután ez ügyben vizsgálatot rendelt el. Tekintve a lévai várőrség elégtelenségét a török rablóhadak ellen, ugyanekkor az országgyűlés 300 lovast és 200 gyalogost rendelt oda őrségül. (Új Magy. Muz., 1858., 223.) 1657-ben Csáky László örököseinek ügye ekként nyert megoldást, hogy magszakadás esetében a női ág igénye is elismertetett.

1657-ben, III. Ferdinánd király halálával, I. Lipót foglalta el a magyar trónt. Uralkodásának első éveit főleg az erdélyi ügyek és a közel öt évig tartó török háború foglalták el.

Már az 1659-iki országgyűlésen érezhető volt a közeli háború előszele. Ez az országgyűlés első sorban a védelemről kivánt gondoskodni s azért Nyitra és Bars vármegyék védelmére 150 gyalogost rendelt, majd a nemesi felkelés iránt intézkedett. Bars vármegye nemesei 1660 nyarán már harczra készen állottak, de Lippay György esztergomi érseknek október 16-án a vármegyéhez intézett levele következtében ismét szétoszlattak.

II. Rákóczy György bukásával Lipót elérkezettnek látta az időt Erdély megszerzésére. Az új fejedelmet, Kemény Jánost sikerült a bécsi kormány eszközévé tenni és Lipót, Montecuccoli gróf vezérlete alatt, Kemény támogatására tekintélyes sereget küldött Erdélybe. Wesselényi nádorra hárult a feladat, hogy Montecuccoli seregének átvonulására nézve intézkedjék. 1661 julius 28-án kelt levelével meghagyja Bars vármegyének, hogy a szükséges élelmi szereket és a szekereket állítsa ki. Tudvalevő, hogy Montecuccoli elkésve érkezett Erdélybe, miáltal 1662 február havában ennek a fosztogató hadnak az átvonulása adott gondot a vármegyének. (Szerémi, Emlékek Bars Hajd.)

A törökingerlő politikának azonban meg voltak a káros következményei, melyek a vármegyét nagy veszélybe döntötték. Az új nagyvezér: Köprili Amhát, Lipótnak az erdélyi ügyekbe való avatkozását hozva fel okul, 1663 tavaszán, 200.000 főnyi haddal megindult Magyarország ellen és Érsekújvár 359csakhamar elbukott. Ennek a híre nagy rémületet keltett Bars vármegyében is. A közeli véghelyek egymásután estek el, majd október közepén a nagyvezér Apaffy fejedelmet is magához szólítván, kiáltványt intéztetett vele a nemzethez, s könnyű lovasság élén a Garam folyó felé rendelte.

Léva várának kapitánya, Bartakovich Gáspár, hogy a török előnyomulását megakadályozza, Barsnál a Garamhidat széthányatta. De az Apaffy vezérlete alatt álló előhad, mely 28-án Csiffárhoz, 29-én Kis- és Nagy-Győrődhöz, 30-án már Kis- (Uj) Barshoz érkezett, csakhamar hozzálátott az átkelés előkészítéséhez, és miután a havasalföldi vajda megelőzőleg több napon át vesződött a hídveréssel, három napi veszteglés után november 1-én Apaffy Lévához ért.

Bartakovich, bízva Nógrád, Zólyom és Liptó vármegyék nemesi felkelésének támogatásában, eleinte ellentállásra gondolt, de mivel a nagyvezér serege is megérkezett, belátta a küzdelem hasztalan voltát és rövid tárgyalás után, szabad elvonulás feltétele alatt feladta a várat. A nagyvezér szavához híven, szekereket bocsátott rendelkezésére és így nemsokára királyi területre jutott. De vesztére, mert Bécsben azt a vádat emelték ellene, hogy a nagyvezér megvesztegette és ennek alapján válogatott kínzások között végezték ki. Apaffy pedig, mint a ki jól végezte a dolgát, november 4-én elindult Léváról és 5-én már az Ipoly vizéhez ért, mig a nagyvezér Lévát tekintélyes számú őrséggel rakatta meg és ezután hadával Budára vonult. (Ortelius Redivivus II. Th., 290. - Apaffy útinaplója, Új Magy. Muz. 1860. I., 109. - Milen. Tört. VII., 179-182.)

Léva elestével a török portyázók elárasztották az egész vármegyét. Még 1663-ban Oszlányt és a körülötte fekvő 12 falut kirabolták és Verebély, Mánya, Mellek szintén elpusztultak e hadjárat alatt. A törökök fenyegető magatartása következtében úgy a császári fővezérek, mint a vármegyék, fokozottabb mértékben folytatták előkészületeiket a következő év tavaszán megindítandó hadjáratra.

Wesselényi nádor már az 1664 február 24-én kelt levelével a török sereg részére való élelemszállítást eltiltotta, február 29-én kelt leiratával pedig nemesi felkelést rendelt el, melyet a székhelyéről kiszorult Bars vármegye márczius 12-én Divék-Újfaluban (Nyitra vármegye) tartott közgyűlésében vett tárgyalás alá. A nádor sürgetésére a bécsi haditanács Des Souches tábornokot Nyitra ostromára rendelte. A várat hatalmába kerítvén, az április 28-án kelt nádori rendelettel Nyitra alá küldött portális gyalog-hadakkal 11.000 főre felszaporodott seregével Léva felé vette útját és május 9-én Tolmácsnál átkelt a Garamon, a kedvezőtlen időjárás miatt azonban csak lassan haladhatott előre, míg másrészt Esztergom és Érsekújvár felől tekintélyes török had nyomult eléje, sőt a budai pasa is mintegy 25.000 főnyi sereggel megindult Léva felé. Souches nem érezvén seregét elég erősnek, visszafordult, de a Garamnál szemben találta magát Kucsuk Mehemed 15.000 főnyi hadával. Souches ekkor Selmeczbánya felé fordult és Zsarnóczánál kísérlette meg az átkelést. Kucsuk Mehemed azonban megelőzte, május 16-án 360Zsarnóczánál termett és a Garamhídat igyekezett hatalmába keríteni. Souches tábornok a magaslatokról hatalmas ágyúzást kezdett az alant álló török seregre, melyet heves harcz után visszaszorított. A csatában Kucsuk is elesett. A visszavonuló török a védtelen Újbányán töltötte ki bosszúját. Május 17-én fölgyújtotta és kirabolta, a bányákba menekültek közé pedig égő szalmát vetettek és ily módon ötszáznál több embert fullasztottak meg.

Souches, a győzelem után, egyesülvén a segítségére küldött Heisterrel, május 30-án már Léva alá érkezett és azonnal megkezdte a város lövetését, a mit június 12-ig folytatott. Ekkor általános rohamot rendelt el. A támadt résen át a városba nyomúló sereg minden talpalatnyi tért véres harczok árán foglalt el. Erre az eredetileg 800 főből álló várőrség, miután segítséget már sehonnan sem remélt, megkezdette az alkudozásokat és Léva június 14-én Souches birtokába jutott. A várőrséget kocsikon Esztergomba szállíttatta, kiséretül pedig 500 lovast adott melléjök. A várban nagymennyiségű hadiszert, 19 kisebb-nagyobb ágyút, 300 mázsa ólmot és sok élelmiszert talált. Souches, nehogy Lévát ismét elveszítse, a várat kijavíttatta és parancsnokává Neumuth Joakimot tette, maga pedig Galgócz felé vonult vissza.

Léva visszaszerzése nagy örömet okozott a vármegyében. Még kedvezőbb hatással volt a május 15-én kelt királyi kézirat, mely a Léva, Kis-Tapolcsány és Szent-Benedek véghelyekre küldendő zsoldos hadra nézve intézkedett. (Botka, oklt. 218.) Wesselényi nádor is erélyesen működött. Május 11-én a Nyitra megerősítéséhez szükséges közmunka kiállítása iránt intézkedik, május 18-án pedig a zólyommegyei Bucsa faluba rendeli Bars vármegye nemesi felkelő hadát, meghagyva a vármegyének, hogy miután Lessenyei Nagy Ferencz alispán, egyúttal mint nádori ítélőmester, fölötte el van foglalva, a felkelést Hunyady László főjegyző, mint helyettes alispán, a kinek Kis-Keresnyén volt nemesi kúriája, vezesse. A nemesi felkelést május 25-én Zólyomba rendelték, de a közbejött események miatt Bars vármegyébe tért vissza.

Előre látható volt, hogy a török nem egykönnyen nyugszik bele Léva elvesztésébe. A mint a császáriak a Vág mögé húzódtak, Ali esztergomi pasa 25-30,000 emberrel július közepén Léva alá vonult. Két napi ágyúzás után, nagyrészt oláhokból és tatárokból álló hadait rohamra vezényelte, de a várbeliek vitézül visszaverték. A török támadásának hírére Souches tábornok, habár beteg volt, azonnal útnak indította hadát Léva felmentésére. Galgócznál egyesült a gróf Koháry István, gróf Puchheim és a brandenburgi Keller ezredes vezérlete alatt álló lovas ezredekkel, továbbá a Heister tábornok vezérlete alatt álló gyalogsággal, melyekhez még a Caprara-féle, a Zeiss-féle, a Granier-féle ezredek, gróf Balassa Bálint magyar csapata, végül a brandenburgi lovasság, báró Joanelli két százada, a brandenburgi dragonyosok és a szász választófejedelemség gyalogsága csatlakozott. Az ekként felkészült sereg a podgyászszekerekkel csak lassan haladhatott előre és július 17-én egy mérföldnyire volt Szent-Benedektől. A török, hírét vevén Souches tábornok közeledésének, július 18-án nagyobb tatárhadat külödtt át a Garamon, mely a Koháry-féle és a brandenburgi ezredekkel még aznap kisebb csatába bocsátkozott.

Souches tábornok, a július 18-19. közötti éjjelen, Szent-Benedek és Ó-Bars között, három helyen átkelvén a Garamon, másnap reggel csatarendbe állította seregét s ez csakhamar szemben találta magát Ali pasa 361hadával, mely felhagyva Léva ostromával, Souches tábornokkal vette fel a harczot. A csata a jobb szárnyon kezdődött, mely Koháry, Caprara ezredeiből és a brandenburgi dragonyosokból állott. Koháry, mindjárt a küzdelem kezdetén, golyótól találva, halálos sebet kapott. A vezér eleste zavarba hozta a jobb szárnyat, melynek segélyére a fővezér Heister ezredét küldötte. Ez alatt a küzdelem a Knigge tábornok vezetése alatt álló középen is kifejlődött. A harcz itt volt a leghevesebb s eleinte változó szerencsével folyt. Ali pasának az eleste azonban eldöntötte a csata sorsát, mely zavart felhasználva, Knigge tábornok megerősített hadaival megfutamította a törököket, kiket gróf Balassa huszárai és a német lovasság egész Szecséig üldözött s közülök sokat levágott.

Az egész török tábor összes készletével a győzők zsákmánya lett. A török sereg csaknem teljesen szétszóródott, míg a keresztény hadból mintegy ötszázan estek el. Souches tábornok ezután Léva várába vonult és másnap hálaadó istenitiszteletet tartatott. Miután Lévát megerősítette és nagyobb őrséggel látta el, néhány napi pihenő után Párkány elfoglalására indult. A hős Koháry emlékére pedig 1713-ban, azon a helyen, a hova megriadt lova vonszolta, kis kápolnát emeltek. Ugyanezen időtájban Montecuccoli császári fővezér az egyesült birodalmi s a franczia sereggel túl a Dunán aug. 1-én szintén, ha nem is fényes, de elég hatásos győzelmet aratott a törökök felett. De a kedvező helyzetet a bécsi kormány nem aknázta ki, mert a törökkel még 10-én Vasváron szégyenteljes békét kötött. (Az 1664. évi hadi események irodalma: Millen. Tört., VII., 194-196. - Rónai Horváth Jenő, Hadtört. Közl. 1894, 285. - Bél Mátyás, IV. 231. Wagner, Historia Leop. - Ortelius Redivivus, II. 290. 351-354.)

A második lévai győzelem felvillanyozta a vármegye rendeit, a kik szept. 21-én Bajmóczon gyűltek össze. Sajnos azonban, nemsokára közzététték a vasvári békekötést, a mi a harczi kedvet közingerültséggé változtatta. Minthogy a béke értelmében Érsekújvár továbbra is török kézben maradt, a vármegye újból ki volt téve a török martalóczok garázdálkodásainak. A nádor ugyan némikép segíteni akart a bajon és még szept. 29-én a nemesi felkelést hazaküldötte. A mint leérkezett a felsőbb rendelet, Wesselényi a mezei hadak egy részét okt. 14-én Léva s Szent-Benedek véghelyekre, Szobonya István hadát pedig Kis-Tapolcsányba rendelte.

A vármegye a nádor intézkedéseit okt. 30-án Oszlányban, majd nov. 20-án Baánban (Trencsén várm.) tartott közgyűléseiben köszönettel tudomásul vette; midőn azonban decz. 13-án a vasvári békekötést a rendekkel közölték, ezek ingerült hangú feliratokban tiltakoztak ellene. (Közgyűl. jkvk.)

A békekötés ellenére a török portyázók egyre kalandoztak a vármegye területén. Wesselényi nádor ugyan már 1665 febr. 1-én a Szent-Benedek és Zsarnócza közötti sánczokra 100 gyalogos kirendelésére hívta fel a vármegyét, de ez nem sokat használt. A kis-tapolcsányi hajdúk pedig többet garázdálkodtak a császári zsoldosoknál is. Még a Rákóczy árvák tulajdonát tevő belső kastélyba is betörtek s ott megtelepedtek, de a következményektől tartva, 1665 okt. 25-én, Rákóczy Györgyné szül. Báthori Zsófiához fordultak kegyelemért. (Szerémi, Eml. Barsv. Hajd.)

363A következő évben a várak kijavítása foglalkoztatta a vármegyét. Léva helyreállítását Farkas György várkapitány szorgalmazta, Kis-Tapolcsányt pedig Souches tábornok rendszeres erőddé óhajtotta átalakítani, mely ügyben a vármegyét is megkereste. (Botka, Oklt. 217.) A vármegye azonban Kis-Tapolcsánynak nagyobb erősséggé leendő átalakítását nem helyeselte s az ellen fel is szólalt, mert a vidék lakosságának biztonságát az esetleges török hadműveletek veszélyeztethetnék, a hrussói erdők lévén a lakosság egyedüli menedéke.

Ezen intézkedések ellenére a törökök már 1666-ban Szénásfaluról egy gyermeket, Geletnekről pedig egy gulyást raboltak el. Az 1668-ben tartott vizsgálat adatai szerint Geletnek, Vihnye, Zsarnócza községekben sokat garázdálkodtak, Felső-Hámorról pedig egy juhászlegényt és Berzenczéről két leányt fűztek rabszíjra.

A bécsi udvar nemzetellenes politikája és a vallási sérelmek, a nemzet legmagasabb rétegeiben is elhintették az elégületlenség magvát. Összeesküvés keletkezett, melynek élére, mint tudjuk, Wesselényi nádor állott.

364A nádor már 1668 decz. 28-án a perek tárgyalása végett Beszterczebányára hívta meg a rendeket, mely alkalommal az elégületlenek közül is számosan jelentek meg. A vármegyei urak közül főleg Lessenyei Nagy Ferencz és Bory Mihály voltak az összeesküvésbe avatva. Az utóbbiak megbízásából kisérlette meg 1668-ban Szobonya István a Körmöczbányáról Bécsbe pénzt szállító társzekerek kirablását, de kísérlete meghiúsult, sőt kiléte kitudódván, Souches tábornok elrendelte köröztetését. (Szalay László, Magyarorsz. Tört. V. 115.)

A kedélyek forrongása mindinkább közelebb hozta egymáshoz az elégületleneket. Ekkor már kezdetüket vették a titkos összejövetelek, melyeken leginkább a vallási sérelmeket tárgyalták; de ezt valahogy megtudták Bécsben, mert Lipót 1669 deczember 14-én meghagyja a vármegyének, hogy a körmöczbányai értekezletek résztvevőit büntesse meg és legyen gondja reá, hogy a jövőben ily gyűlések ne tartassanak.

Az udvar is belátta, hogy a protestánsok kibékítésére valamit tenni kell. E végből Lipót 1670 márczius 16-ra Beszterczebányára országgyűlést hirdetett és február 14-én kelt leiratával Bars vármegyét is felhívta, hogy azon magát képviseltesse. A vármegye Lessenyei Nagy Mihályt küldte követül, a ki már a Körmöczbányán tartott összejövetelen is résztvett. Nagy Ferencz is ott volt Beszterczebányán, bár nem követi minőségben, hanem mint a közben elhalálozott báró Wesselényi Ferencz nádor özvegye: Széchy Mária bizalmasa. (Századok, Pauler Gy. czikke, 1874.) Ismeretes, hogy a beszterczebányai gyűlés eredménytelenül oszlott szét. Ekkor már az összeesküvés fejei: Nádasdy és Zrinyi Péter meghasonlottak egymással, sőt az összeesküvés is fel volt fedezve.

Bár az ország legnagyobb része be sem volt avatva az összeesküvésbe, a bécsi kormány kapott az alkalmon, hogy az alkotmányt s a vallásszabadságot megnyírbálja. Megkezdődtek tehát az üldözések. A pozsonyi vésztörvényszék ítélete következtében 1671-ben Czeglédy Péter barsi és Körmendy György nagy-sárói predikátorok, mint felségsértők, a nápolyi gályákra küldettek, honnan csak hosszas raboskodás után menekültek meg.

De Rottal János vésztörvényszéki elnöknek inkább az adókivetés volt a főgondja. 1672-ben kivetette az adót a nemességre és a jobbágyságra egyaránt. Bars vármegyére 5292 forint esett, de a koldusbotra jutott lakosság ezt a terhet nem bírta elviselni. Az adó jó része behajtatlan maradt. Bars vármegye az 1672-1676 közötti években a reája kivetett 25,276 forintnyi adóból 19,486 forinttal maradt hátralékban. (Acsády, Magyarorsz. belállapota. - Századok, 1885. 711.)

A protestánsok üldözése idővel kissé alább hagyott. Léva lakossága, mely ekkor túlnyomóan protestáns volt és az őrség jó része is e hitet vallotta, már 1674-ben török kézre akarta játszani a várat, a miben csak a vezérek ébersége akadályozta meg. Ezért Lipót király 1675-ben kelt leiratában az őrség szabad vallásgyakorlatát biztosította. (Budapesti Szemle, 1865. 463.) Lessenyei Nagy Ferenczet pedig, a ki az összeesküvésben 366való részesség alól magát ügyesen tisztázta, ismét az alispáni székkel kínálták meg, de ő nem akarta elfogadni és ezért 1676 márczius 28-án maga a főispán kérte maradásra. (Szerémi, Eml. Barsv. Hajd.)

Az erdélyi menekült bujdosók élére 1678-ban az ifjú Thököly Imre állott. A hozzája szegődött kurucz-lengyel haddal a Felföldre tört, október 16-án bevette Beszterczebányát, majd innen Körmöczbányát foglalta el, melynek pénzverőjében 180,000 darab aranyat foglalt le és ezekből a saját nevére pénzt veretett. Október közepén hatalmába került Léva vára is.

A megrettent bécsi udvar, Szelepcsényi primás útján, békeajánlatot tett neki és egyszersmind útnak indította a Wrbna és Dünewald tábornokok alatt álló hadat, melylyel Thököly november 1-én Szent-Kereszt tájékán megütközött. Három óráig tartó véres harcz után, Thököly vereséget szenvedett. Közel 1500 embere maradt a csatatéren. Thököly ezzel kiszorult a vármegye területéről és a bányavárosokat, valamint Lévát a győzőknek volt kénytelen átengedni. (Wagner, Hist. Leopoldi. - Millen. Tört. VII. 343.)

1679-ben a kuruczczá lett Józsa István, volt tályai lelkész tört Selmeczbányára, honnan nagymennyiségű aranyat és ezüstöt zsákmányolt, a várost pedig felgyújtotta és azután visszavonult. 1680-ban a harczoló felek a mirigyhalál miatt békét kötöttek.

De a békének inkább csak fegyverszünet jellege volt. A bécsi udvar mindenképen a törökökkel való béke meghosszabbítására törekedett, a mi XI. Incze pápának sehogy sem tetszett, mert már 1679-ben óhajtotta, hogy Lipót béküljön ki a magyarokkal és készüljön a török háborúra. Midőn azonban az Ampringen elnöklete alatt álló pozsonyi kormányszék megbukott, Lipót végre - kénytelen-kelletlen - 1681 április 28-ra Sopronba országgyűlést hirdetett.

Bars vármegye 1680-ban Szelepcsényi György érsek személyében új főispánt kapott. De a főispán és a rendek között sohasem volt jó a viszony, mert talán a Szelepcsényben született jobbágyfiút látták benne. Rendeleteit egyszerűen félretették, a téli szállásra rendelt német katonaságot pedig az érseki birtokra szállásolták, a hol az elég kárt csinált. (Szerémi, Emlékek Barsv. Hajdan.) Az 1681 évi országgyűlés újból törvénybe iktatván a vallásszabadságot, Léván ismét megalakult a protestáns egyházközség, Simonyban és Szelezsényben pedig a protestánsok templomait törvénynyel biztosították, míg a VII. törvényczikk a lévai vár megerősítéséről intézkedett, mely czélból Bars, Árva és Túrócz vármegyék közmunkáját vették igénybe. Ez az országgyűlés azonban nem volt képes az ellentéteket elsimítani. Thököly 1682 június havában újból fegyvert fogott. Eszterházy Pál nádor e hírre Léva megerősítését sürgette a vármegyénél, majd július 7-én hadba szólítja a vármegyét, július 25-ikén pedig nemesi felkelést rendelt, de ezt a rendek csak az augusztus 20-ikán Zsarnóczán tartott közgyűlésen tárgyalták. A háborús hírekre 1682. év folyamán Kesselőkő várát is hadilábra állították. A várbeli birtokosok, a Majthényiak, tetemes áldozatot hoztak a vár védelmére.

Ezalatt Thököly, Kassa elfoglalása után, gyorsan haladt előre. Augusztus 22-ikén már Füleket fogta ostrom alá, majd ennek eleste után hatalmába kerítette a bányavárosokat, Petróczy István alatt pedig egy dandárt a morva határra 366küldött, mely dandár útközben Lévát is elfoglalta. Strassoldo még Kassa vívása előtt kereket oldott és Szent-Benedekre húzódott vissza. Augusztus 6-án ugyan nagyhangú kiáltványt intézett a vármegyéhez, de Petróczy elől a Vág mögött vonta meg magát.

November havában maga Thököly is megjelent a vármegye területén. Zólyomból Hont vármegyén át Léva felé vonúlt és november 9én Nagy-Koszmálynál táborozott. Ekkor azonban már követei megkezdték az alkudozásokat. Thököly kiadta a bányavárosokat, hadát pedig téli szállásra vonta vissza. A bányavárosokért, kárpótlásul, Felső-Magyarországnak egész a Garamig terjedő részét kapta és e területen fejedelmi jogokat gyakorolt. Ezzel Bars vármegye háromfelé szakadt. A Garamon innen eső terület, a bányavárosokkal együtt: Lipótot uralta, a Garamon túl fekvő rész: Thökölyt, a hódoltság pedig a törököket. (Millen. Tört. VII. 364. - Szalay L. V. 233. - Új Magy. Muz. 1858 évf.)

1683 elején Konstantinápolyból ismét háborús hírek érkeztek. Kara Musztafa nagyvezér mindenáron háborút akart, és midőn június 7-ikén Eszéken átlépte a Drávát, hadüzenetet küldött Bécsbe. A török sereg előnyomúlásának hírére Thököly is megindult hadával Morvaország felé.

Bars vármegye már tavaszszal is teljesen védetlen állapotban volt és csak így történhetett meg, hogy április 8-ikán: húsvét vasárnapján, 2000 török és tatár, a vármegye északi felében fekvő Oszlányt kirabolta s az egész Nyitra völgyét elpusztította. Midőn pedig az eredetileg a bányavárosok védelmére rendelt Schulz tábornokot a Vág-vonalra, majd a Morva folyó mögé rendelték vissza, az elkeseredett rendek egymásután hódoltak meg Thököly biztosai előtt, sőt július 26-ikán a nagy-ugróczi kastélyban tartott közgyűlés Thököly hadaihoz külön vármegyei csapatot állított ki, Péli Nagy András vezérlete alatt.

Thököly az eszéki táborból visszatért Felső-Magyarországban hagyott seregéhez, melylyel július 1-én Léva alá érkezett, majd július 23-ikán Verebélyen át Sempte és Vág-Sellye ellen indult. De midőn július végén Károly lotharingiai herczeg seregeitől vereséget szenvedett, visszavonult. Tábora aug. 28-ikán érkezett Léva alá, 29-ikén ott megpihent és azután tovább vonult, mert szept. 1-én Szécsény mellett találjuk. (Késmárki névtelen naplója, 31.)

Bécs felmentésével azonban a helyzet megváltozott. A nagyvezér menekült, Thököly pedig már nem azonosítá ügyét a törökével, hanem egyezkedni próbált Lipóttal. De Esztergom elfoglalása után Károly herczeg befejezte a hadjáratot és hadait téli szállásra vezényelte.

Esztergom visszafoglalásával Bars vármegye is felszabadult a török iga alól, de ennek sem igen örvendhetett, mert az egész vármegyét császári ezredekkel rakták meg. 1683-1684 telén a vármegye területén a Dünewald, Aspermont és Götz császári ezredek voltak és ezeken kívül a szövetséges bajor, spanyol és franczia hadak is megfordultak ott. Ezekhez járult az óriási 367hadi adó, mely elviselhetetlen terhet rótt a lakosságra. Hogy csak egy példát idézzünk, Oszlányra magára 750 frtot vetettek ki.

Lipót ugyan nem szívesen folytatta a háborút, de XI. Incze pápa erélyes fellépésére, 1684 elején végre sikerült a hármas-szövetséget a török ellen létrehoznia. Bars vármegye már ekkor Hunyady András főkapitány élén 1000 lovasból álló hadat állított ki, mely veres selyem-zászló alatt indult hadba (Dillesz Sándor, Bars várm. 1686-ban), de nagyobb szerep nem jutott neki. Hunyady Andrást a nádor még október 14-én haza bocsátotta a budai táborból és helyét Peszeky Albert (egykor Thököly hadnagya) és Hamar István foglalták el, majd ezeket is haza bocsátván, Simonyi János vezérlete alatt 10 nemest tartott meg télire. Az 1684. évi hadjáratban még 418 lovast állítottak ki a vármegye nemessége részéről, tizenhárman pedig a Forgách, a Bossányi és az Ebeczky lovas ezerjeiben szolgáltak.

1685 nyarán Károly főherczeg Érsekujvárt vette ostrom alá. Ibrahim Sejtán szerdár a hatvani pasa vezérlete alatt egy hadtestet küldött a vár felmentésére, mely július 23-ikán megkezdvén az előnyomulást, az Ipolynál felállított Bercsényi Miklós-féle hadat egész a Garamig szorította vissza, de Érsekujvár elestét nem tudta megakadályozni.

Az 1686. évi hadjárat Buda várának visszafoglalását tűzte ki czélul, melyben Bars vármegyéből 219 zsoldos lovas, 199 személyes nemes felkelő és az egyes ezredekben tizenhárman vettek részt. Hogy mily lelkesedéssel csüngött a vármegye a törökök kiűzetésén, legjobban bizonyítja az a kimutatás, mely szerint a nemesi fölkelésre kötelezettek közül csak 36-an maradtak távol, a következő okokból: hadi fogoly 2, sebesült és nyomorék 15, teljesen elszegényedett 3, más megyébe insurgáltatott 1, igazolatlan 15. Buda várának elestével az egész kurucz had szétzüllött. A mint látták, hogy a bécsi kormány komolyan hozzá lát a török kiveretéséhez, jobbára a királyi hadakhoz csatlakoztak. Petneházy Dávid kurucz vezért már Buda ostrománál az elsők között találjuk, a kik a várfalakra hágtak. A kétségbeesett török ekkor, hogy Lipótot kiengesztelje, Thökölyt a nagyváradi basa által elfogatta. Csak még Munkács várát védte a hőslelkű Zrinyi Ilona, míg azt végre 1688 elején feladni kényszerült. Ezzel a belháború befejeződött.

Ennyi siker után a bécsi kormány elérkezettnek látta az időt arra, hogy Magyarországot az örökös tartományokba olvassza. 1687-ben, vízkereszt után elvették a protestánsok templomait és megkezdték mindazoknak az üldözését, a kiknek a Thököly-féle mozgalmakban valami szerepük volt, a körmöczi bányát és pénzverő-kamarákat pedig közvetetlenül a bécsi hatóságok alá rendelték. Mindezekhez még az is járult, hogy az adóteher, a katonaság eltartása és a hadfogadás elviselhetetlen volt, úgy hogy a jobágyok tömegesen szöktek az erdőkbe, vagy más lakatlan helyekre. 1702-ben Bars-, Hont-, Nyitra- és Nógrád vármegyéket az Eszterházy-féle huszár-ezred kiállítására kötelezték és a vármegye még ennek a súlyos kötelezettségnek is megfelelt. 1698-ben a vármegye nemességére 6197 frt 10 kr. taksát vetettek ki, melyből a birtokosokra 4355 frt 10 kr. és a curialista, armalista és praedialista 368nemességre 1842 frt esett. (Orsz. levélt.) Nem csoda tehát, ha az egyre fokozódó elégületlenség csak vezérre várt, hogy kiváltságos zsarolóival leszámoljon.

Az alkalom nem sokáig késett. Midőn 1703 nyarán II. Rákóczy Ferencz a felső Tisza vidékén a szabadságharcz zászlaját kibontotta, napról-napra szaporodó serege ellenállhatatlanul nyomult a nyugati országrészek felé.

Rákóczy felkelésének hírére Koháry István gróf országbiró és császári altábornagy a dunáninneni vármegyékből összeszedett hadait a Vágvölgyén egyesítette. Rákóczy vezérei: Ocskay, a későbbi dandárnok (1705), Berthóty, később Rákóczy felső magyarországi tábornoka, és füleki Szőcs János szeptember havában már a szomszédos Hont vármegyében voltak. 14-ikén Korponát, 15-ikén Bozók várát kerítették kézre, mire a fenyegetett Körmöczbánya is Rákóczy hűségére esküdött. Ocskay innen Lévára ment és itt érte utól a báró Ebergényi-féle huszárezrednek egy pótcsapatát, mely hozzája csatlakozott. Ocskay szept. 17-én Lévát is kézre kerítette. Az őrség itt is hozzája csatlakozott és Farkas Sándor alatt ezredbe szervezkedett. Ocskay ekkor Léván ütötte föl főhadiszállását és Ebeczky Imre s Ádám segélyével megkezdte a toborzást, mi által serege néhány nap alatt 4000 főre szaporodott. Csapatai szerteszét kalandoztak a vármegyében. Kis-Tapolcsányt véres harcz után megszerezték (Thaly Kálmán, A gróf Bercsényi család, III., 58. l.), majd Szent-Benedek alá csaptak, szeptember 28-ikán pedig Verebélyen több mint 100 paripát és sok fegyvert szedtek össze. Szeptember havában, Szent-Benedek kivételével, az egész vármegye a kezében volt. A bányavárosokban tanáyzó kuruczok azonban igen sokat garázdálkodtak, úgy hogy Bercsényi Miklós gróf, Rákóczy vezérlő tábornoka s később az 1705-ben megalakított országos kormánytanács első senatora, kénytelen volt őket egy szeptember 30-ikán kelt erélyes hangú levéllel rendre utasítani. Ocskay László Léva elfoglalása után egybekelvén Tisza Ilonával, Léván vége hossza nem volt a dáridónak. A vezér példáját katonái is követték és tivornyázás közben még a vidék őrizetét is elhanyagolták. (Egykorú levél, közölve a "Pesti Napló"-ban 1880. évf., október 23-iki szám.)

A bécsi haditanács gróf Schlick Leopold lovassági tábornokot küldte Ocskay ellen. Schlick október 25-ikén hadával elindult Pozsonyból s miután 27-ikén Szerednél a gróf Forgách Simon, akkor még a 3. huszár-ezred parancsnokának vezérlete alatt álló megyei hadakkal egyesült, Léva felé vette útját, hol csapatát a Ritschán báró és Koháry gróf hadaival kiegészítve, mintegy 15.000 főnyi sereggel tört a kuruczokra. Schlick előhada október 30-ikán már Szent-Benedekig jutott. 31-én reggeli 10 órakor a Viard ezredes vezérlete alatt álló előhad a Perecz gázlóinál Ocskay huszáraira támadt, kiket egész Léváig nyomott vissza. A városba menekülő kurucz-had a gondtalanul tivornyázó táborban nagy rémületet okozott. Ebeczky Imre és Réthey Ferencz alig tudták a lovasságot nyeregbe ültetni. Mikor ez végre sikerült, hátrálni kezdtek. Schlick serege pedig, mely hivatalos adatok szerint 3600 gyalogosból és 1600 lovasból állott, ostrom alá vette a várost, a hol még az esti órákban kitűzték a fehér zászlót.

369Ocskay kudarcza eleinte nagy zavart okozott a kuruczok között. De a gyetvai győzelem után (november 15) Schlick futva menekült Körmöczre és onnan Bajmóczra; Forgách és Koháry pedig november 19-én Zólyomból szintén menekültek. Bercsényi, 500 huszárral Károlyi Sándort küldte utánuk, ki a menekülőket a szent-kereszti szorosnál utól érvén, egész Privigyéig üldözte őket. Bercsényi hadai előtt november 23-ikán már Szent-Benedek is kaput nyitott, Ocskay László pedig előbbi hibáját jóvá teendő, novemb. 27-én Andrássy Miklóssal egyesülten, Lévát visszafoglalta. November 27-én maga Bercsényi is megindult a fősereggel Zólyomból Szent-Kereszt felé, honnan Privigyére vonult és itt egyesült Károlyi Sándor hadával, innen pedig Oszlányon át november 29-ikén a Vágvonal védelmére Nagy-Tapolcsányba ment, hova november 30-án érkezett. Karácsonykor már az egész vármegye Rákóczy kezeiben volt. (Thaly Kálmán, A Bercsényi család, III., 58. - Feldzüge des Prinzen Eugen von Savoyen, V., I., 615-16. - Thaly Kálmán, Bottyán János élete, 34-35., - Szalay L., VI., 104-110.)

Schlick 1703 végén átadta a fővezérséget Heister Siegbertnek, a ki 1704 tavaszán Pálffy János gróffal egyesülve, mintegy 10,00 főnyi hadával a Vág vidékén táborozó Bercsényi ellen tört. Bercsényinek csak 5000 embere volt és így kénytelen volt visszavonulni. Május 11-én értesíti a tiszántúli hadakkal érkező Károlyit, hogy Ó-Barsnál fog megszállani, a hol magához vonja Hatvani Szabó Máté ezredét, mely már Lévát éri. (Thaly, Bercsényi család III.) Bercsényi hada május 13-án Verebélyhez ért, a hol megpihent. Heister, mindenütt Bercsényi sarkában, Léva felé igyekezett, de a Dunántúlról érkező kedvezőtlen hírek miatt Nyitra-Kérre és onnan Verebély érintésével Komáromba vonult, útközben folyton zavartatva Bercsényi huszáraitól. Bercsényi ismét Nyitrába vonult. Szeptember 12-ikén a harczoló felek fegyverszünetet kötöttek és a békealkudozások is megindultak. Rákóczy ekkor Selmeczbányára, majd gyógykezelés czéljából Vihnyére jött s itt várta be a császári békebiztosok és a külföldi követek megérkezését.

Bercsényi, hogy az érkezőket méltóképen fogadja, szept. 24-ikén elindult Báthról, a hol ép akkor tartózkodott és váltott lovakon Léván és Verebélyen át 25-ikén Kérre érkezett. E közben Lamberg császári államminiszter, békebiztosi minőségben Komáromba ment, honnan Széchenyi Pál kalocsai érsekhez Léván át Báthra utazott. Útközben Géczy Pétert és Ebeczky Istvánt rendelték melléje díszkíséretül. Nemsokára gróf Seilern miniszter és Hamel-Bruiniux hallandiai követ is megérkezett Pozsonyba, honnan október 15-ikén Selmeczbányára mentek.

Rákóczy ezalatt Vihnyén fényes udvart tartott. Október 12-én Bercsényi kocsin vitte hozzá a csak imént kuruczczá lett Bottyán Jánost, október 22-én pedig Veteráni gróf, volt kassai császári parancsnokot látta vendégül. (Thaly, i. m. 230-242.) Október 20-án a hollandiai követet fogadta Rákóczy Vihnyén, nagy fénynyel és pompával. Az érkező követet már a fürdőtől félórányira fogadták a fejedelem nevében Ottlyk György és Vay Ádám és fényes kísérettel 370kalauzolták a fürdő-kastélyig, a hol Rákóczy várta az érkezőt. Okt. 22-én Stepney lord is Bécsbe érkezett, honnan Pozsonyba s innen Léván át Selmeczbányára utazott. Október 28-án mind a két követet Vihnyén találjuk. A megkezdett békealkudozások azonban nem vezettek eredményre: 29-én a két követ búcsulátogatást tesz Rákóczynál és elutazik. (Ugyanott III. 261.) Október 31-én azután Rákóczy is elindult Vihnyéről Érsekújvár ostromára, mely a november 16-17. közötti éjjelen hatalmába került.

Bercsényi azonban a vár felmentésére közelgő Heister ellenében Nagy-Szombatnál deczember 26-án csatát veszített, de az e harcz után elszéledt gyalogság Kis-Tapolcsány és Léva között csakhamar újra szervezkedett. Rákóczy ekkor, Bercsényi tanácsára, Lévát szemelte ki főhadiszállásul, hova deczember 30-án elindult; útközben találkozott Bottyán hadával, melyet Bercsényihez utasított. Rákóczyra az 1705-iki ujév már a lévai táborban virradt meg. A Garam-vonal biztosítása után Léva lett az újabb hadmíveletek középpontja. Ide rendelte Károlyit is, Bercsényi is ide küldötte a gyalogságot, a sebesülteket és a hadi foglyokat, de január 3-án már őt is Léván találjuk a fejedelem elnöklete alatt megtartott értekezleten. Rákóczy január 10-ig maradt Léván, 6-án pedig az udvari hadakkal Kis-Tapolcsányba ment, hol február közepéig tartózkodott. Kis-Tapolcsányban ekkor mozgalmas élet uralkodott. Czegei Vass György, azelőtt kolozsvári alkapitány, 1704 október havában szintén Rákóczy hűségére állott. Ettől kezdve egész 1705 április elejéig hűséges kisérője volt urának. Naplójában sok érdekes adatot sorol fel Rákóczynak kis-tapolcsányi tartózkodása idejéből. Rákóczy gyakran vendégül látta tábornokait; Vass György is csaknem mindennapos volt a fejedelem asztalánál. Január 15-én Bercsényi nejét is vendégül látta. Január 17-én maga Bercsényi is visszatért Nyitra felől. 22-én Károlyi Sándor érkezett Kis-Tapolcsányba, kinek érkezéséről a fejedelem már előre értesülvén, saját kocsiját küldte elébe. A hadi tanácskozások után azonban 23-án Bercsényi, Károlyi pedig még megelőző nap visszament hadához. Január 30-án Rákóczy átrándult Nyitrára, de a hadi tanács után január 31-én ismét visszatért Kis-Tapolcsányba.

Kis-Tapolcsányban Rákóczy jóformán egész nap levelezéssel volt elfoglalva. Csak ha ideje engedte, ment ki vadászni Vass Györgygyel, mint jan. 26-án és február 2-án. Midőn február első napjaiban, Károlyi sikeres ausztriai portyázása közepett, két előkelő ausztriai főúr, Dietrichstein gróf és Sabaudus is elfogatott, február 9-én Bercsényi is megérkezett s másnap a fogoly urakat is Kis-Tapolcsányba hozták a fejedelem elé.

Aranyos-Maróthon ekkor Ibrányi ezrede állomásozott, de ezt Bercsényi, január 29-én Nagy-Szombat felé rendelte. (Thaly, A nagy-szombati harcz.) Január 22-én Bercsényi Verebélyen volt, hová a fejedelem is lerándult, mely alkalommal Bottyán János, Károlyi Sándor és a két Eszterházy jelenlétében haditanácsot tartott. Bercsényit február 20-ikán ismét Léván találjuk, honnan rövid pihenőre Lipcse várába ment.

Február 13-án az esti órákban hagyta el Rákóczy Kis-Tapolcsányt, honnan 14-én Verebélyre, 18-án Kis-Szecsére érkezett, hol 20-ig maradt. Innen Eger felé vette útját.

371Lipót király halála, majd I. József trónfoglalása egy időre megakasztotta a hadi vállalkozásokat. A békealkudozások tovább folytak, de a szécsényi gyűlés berekesztése után ismét kitört a harcz. A közben a békealkudozásokat folytatták, melyek az 1706 május 8-án kötött száz napi fegyverszünet lejártáig eredményre nem vezettek. Az alkudozások folyama alatt még 1705-ben Rákóczy a lévai uradalmat Bottyán János dandárnokának adta, a várba pedig a hadi foglyokat helyeztette. (Századok, 1873., 183. l.)

Az alkudozások alatt a bécsi udvar Rákóczyt és a mozgalom vezetőit személyes engedményekkel óhajtotta megnyerni. E végből leküldötte Rákóczynak Bécsben levő nejét, Sarolta Amália herczegnőt. Rákóczy e hírre Egerből 1706 április 26-ára Kis-Tapolcsányba érkezett, a hol Bercsényi is még az nap jelentkezett. Április 30-án a fejedelemnő is megindult Bécsből Nyitrára. Eredetileg Kis-Tapolcsányban kellett volna találkozniok, de Rákóczy, nejét meglepni óhajtván, Nyitrára ment eléje. Az ottani fényes ünnepélyek után a fejedelmi pár Kis-Tapolcsányba jött, hol a fegyverszünet lejártáig maradt.

A nagy-szombati értekezlet befejeztével az udvar újra megindította a hadműveleteket. Az új fővezér, Stahremberg Guidó gróf már 1706 nyarán megkezdte az előnyomulást, de a dunántúli események megbénították a fővezér kezét. Másrészt azonban a felkelés vezetői között az szélső irány kerekedett felül, mely az 1707 május 31-én megnyílt ónodi országgyűlést is magával ragadta. Az országgyűlésen Bars vármegyéből számosan vettek részt. Közöttük Wohlmuth, az elefánti pálosok priorja, a rézpénz-forgalom ügyében támadt vitában vett részt, Kazy János helyettes alispán és Kosztolányi Gábor jegyző pedig az ausztriai háztól való elszakadás tárgyában hozott czikket írták alá Bars vármegye részéről. (Áldássy Antal, Századok, 1899., 656.) A gyűlés után megkezdődött a végsőért való küzdelem. Első sorban a hadi szervezetet fektették új alapra. Az egész országot három generalatusra s ezek mindegyikét két subprovincziális biztosságra osztották fel. Bars vármegyét az érsekújvári generalatus második biztossága alá helyezték. A hadviselés 372is új irányt vett. Bercsényi már junius 24-én kelt levelével tudatja a vármegyékkel, hogy ha az ellenség támad, senki se vonja meg magát a házában, hanem meneküljön, mert a kuruczok a németek elől mindent el fognak pusztítani. De e hadviselési mód ellensúlyozásához a császáriaknak is alkalmas ember kellett. 1708 elején a bécsi haditanács Heister Siegbertet szemelte ki erre, kinek neve gyűlöletes volt a kuruczok és félelmetes az ország lakosai előtt.

Az 1708. év első fele apró csatározásokkal telt el. Rákóczy ugyan hadi erejét a sziléziai vállalatra tartogatta, de tábornokai sürgetésére Trencsén megtámadására határozta el magát, a hol augusztus 3-án a vár felmentésére siető Heistertől súlyos vereséget szenvedett. Rákóczy csak néhány vitézével menekülhetett Nyitra-Szerdahelyre, a honnan másnap Kis-Tapolcsányba érkezett. A vereséget követő zűrzavar alatt itt történtek az első intézkedések a sereg összehívására és innen küldték szét az újabb nemesi felkelésre szóló rendeleteket is. Augusztus 5-én Rákóczy elhagyta Tapolcsányt és Báthon át Szécsénybe ment. Ottlyk György még aznap reggel Nagy-Ugróczról Kis-Tapolcsánba jött, hol a fáradalmakat pihenő kuruczságot Heister hadainak közeledtéről értesítette.

A kuruczok még aznap reggel elhagyták Tapolcsányt, hova délután 2 órakor Heister bevonult. A kincsszomjas labanczok értesülvén arról, hogy a közeli hrussói várban Rákóczy Erzsébet, gróf Erdődy György barsi főispán neje még 1697-ben kincseket falaztatott be, a szkiczói, keresztúri és kosztolányi jobbágyok útmutatása mellett betörtek a csupán egy kapustól, egy őrtől és öt hajdútól védett várba, a hol mindent felprédáltak. A szabadságharcz után megtartott vanúvallomások szerint a kincseket maga Akács Imre, Rákóczy Erzsébet főlovászmestere vitette volna el, de Akács uramnak mégis sikerült magát valahogy tisztáznia. (Szkiczói: Barsm. Hirl., 1882.)

Rákóczy Erzsébet a család ú. n. katholikus ágának utolsó sarja volt (megh. 1707 november 8-án). Nagyatyja Pál országbíró, sárosi és tornai főispán (megh. 1636) féltestvére volt I. Rákóczy György erdélyi fejedelemnek, kinek dédunokája, II. Rákóczy Ferencz tehát nagynénjét tisztelte benne.

A kurucz menekülők zöme Kis-Tapolcsányból a Garamon át Ipolyság felé tartott, útközben mindenütt nagy zavart és félelmet hagyva maga után. A kuruczok ugyanis attól féltek, hogy a diadalmas ellenség tovább üldözi őket, de ettől nem kellett tartaniok, mert Heister megpihenve harczi babérain, Kis-Tapolcsányból Pozsonynak tartott, hová augusztus 11-én érkezett meg. A fősereg Pálffy gróf vezérlete alatt meg sem kísérlette a Garamon való átkelést, hanem Nyitra felé fordult (augusztus 22), melyet rövid ostrom után hatalmába kerített. Nyitra elestét hamar követte Bajmócz meghódolása, mely még a szomolányi győzelem után került a kuruczok kezébe, majd Ocskay árulása. Ezzel Bars nyugatról teljesen ki volt szolgáltatva az ellenségnek.

A menekülő kuruczok Szécsényben gyűltek össze, hol augusztus 8-án már 4000-en voltak együtt. Augusztus 22-én Rákóczyt Egerben találjuk, míg Bercsényi Léván, Bottyán János pedig Érsekújvár körül foglalt állást. (Thaly Kálmán, Hadtört. közl., 1897. évf., 150. lap.)

1708 szeptember második felében Heister Pálffyval egyesülten Érsekújvárt vette ostrom alá, de azzal nem boldogulván, Verebélyen át a bányavárosokba vonult, melyeket véres harczok után hatalmába kerített.

Lévát, melyet a visszavonuló Bercsényi felgyújtott, könnyű szerrel kézrekerítette s ilyképen majdnem az egész vármegye német kézre került.

Egyedül Bottyánt nem szállotta meg a csüggedés. Már a zavar első napjaiban a sajátjából 7000 forintot fordított arra, hogy seregének létszámát 5000-re egészítse ki, majd átvevén Bercsényitől a vezérletet, 10-12.000-re felszaporodott hadával az Esztergom, Korpona, Szent-Benedek és Vácz közötti négyszögön tanyázott, honnan hol a bányavárosokra csapott, hol Buda és Esztergom környékét fenyegette, e mellett Érsekújvárral az összeköttetést fentartotta, sőt Lévát is hatalmába kerítette; de mivel erejét szétforgácsolni nem akarta, nem helyezett oda őrséget, hanem a várat széthányatta, árkait pedig betemettette. (Thaly, Bottyán János élete., 297.)

1709 elején Érsekújváron már fogytán lévén az élelem, Károlyi Sándor Rákóczy rendeletéből nagyobb lisztszállítmányt küldött oda. Bottyán, hogy 373a németeket foglalkoztassa, a szent-benedeki, esztergomi helyőrségek és a bányavárosok felé becsapásokat intézett. Ez alatt Károlyi február 7-én hadát három részre osztva, az egyiket Barsnál Balogh István vezérlete alatt, a másikat Ebeczky Istvánnal Csatánál átküldte a Garamon, maga pedig a had derekával, mely az élelmet szállította, Zeliznél lépte át a folyót. Az átkelés 9-én minden baj nélkül sikerült. Károlyi 14-én már ismét Zelizen volt, honnan Szécsénybe ment. De mivel 1709 tavaszán a császáriak gyorsan nyomultak előre, Berthóty, Érsekújvár parancsnoka, siettette az élelem szállítását.

Bottyán április elején Zeliznél alkalmas sánczokat hányatván, Zsámboki Nagy István ezredes április 23-29. között hídat veretett a Garamon, melyen másnap Károlyi az élelmet szállító 200 szekérrel és 3000 huszárral, a kik mindannyian egy-egy zsák lisztet vittek, átkelt a Garamon. Bottyán a hídfőhöz fedezetül 600-700 hajdút rendelt ki, ő maga pedig Ebeczkyvel egyesülve, 4000 főnyi hadával távol tartotta a Mocsonok felől előtörő Heistert, a kit egész Mocsonokig és Nagy-Tapolcsányig űzött vissza. (Thaly Kálmán, i. h.) De a császáriak Károlyi és Bottyán visszavonulása után Zeliznél sánczot hánytak, melyet 4000 emberrel és 6 ágyúval raktak meg. (Feldzüge des Prinzen Eugen von Savoyen, II. 2. 262-264.)

A zelizi hídat Bottyán május 2-ika után felszedetvén, Bars és Nyitra vármegyékben portyázó hadait Fülek felé vonta vissza. Ezek közül Pásztói Horváth István hadát a szent-benedeki németek Tolmácsnál május 2-án meglepték; Horváth csak egy szintén arrafelé visszavonúló kurucz csapatnak, mely segélyére sietett, köszönhette megmenekülését. A vármegye ekkor hadi tekintetben Löffelholz tábornok alá rendeltetett, kinek főgondja a leégett Léva felépítése és megerősítése volt. (Ugyanott 259.) A zelizi sánczoknál és a bányavárosokban őrködő császári hadak távol tartották a kuruczokat Bars vármegyétől. Pálffy János gróf augusztus 9-én Léván volt, de mert Bercsényi visszahúzódott, ő is visszavonult Szent-Benedek felé. (Thaly i. m. 463.) 1709 nyarán Barsban már elcsendesült a harczi zaj, csak Érsekújvár állt még és a további hadmíveletek e vár elfoglalása körül forogtak.

Az 1709-1710. közötti télen Bauernfeind vezérőrnagy állomásozott Verebélyen, honnan egy csapat az Uhlfeld-féle vértes-ezredből január elején kisebb portyázó kirándulást tett Érsekújvár felé, de az ottani kuruczok visszaverték. Mivel Érsekújváron ismét fogytán volt az élelem, Károlyi márczius 23-án 5000 lovast küldött Érsekújvár felé. Minthogy a megáradt folyón nem kelhettek át, bevárták a Garam túlsó partján Eszterházy Antal 2000 lovasát és átadván nekik a lóháton hozott lisztet, melyet a Garamon csónakon szállítottak át, visszavonultak az Ipoly-vonalhoz, Eszterházynak pedig sikerült az élelmiszerrel együtt a várba jutnia. (Feldzüge des Prinzen Eugen stb. II. 3. 487.)

Miután Károlyi visszavonult, a magára maradt Érsekújvár augusztus 31-én kitűzte a fehér zászlót. A megkezdett alkudozások alatt a várbeli őrségből Pongrácz 500 hajdúval áttört az ostromló császáriak vonalán és Barson át szerencsésen eljutott a kuruczokhoz. (Ugyanott II. 3. 520.) Ez volt a kuruczvilág hadi eseményeinek utolsó epizódja a vármegye területén.

Nagy baj volt az is, hogy az 1709. év végén Léva környékén fellépő pestis egyre jobban terjedt. 1710 július havában már Körmöczbánya környékén is fellépett, július közepén pedig már a városban is szedte áldozatait. A vármegyének a Garamon innen eső része még ment volt a ragálytól, miért is a vármegye szigorú óvó intézkedéseket tett a ragály terjedésének meggátlására. Ennek azután az lett a következménye, hogy Körmöczbányán, élelmi szerek hiányában, éhinség támadt. A város Heisterhez fordult, a ki a vármegyét arra kötelezte, hogy Körmöcznek élelmi szereket szállítson. (Kriškó Pál czikke, Századok, 1879. 439.)

A hét éven át tartó háború alatt elpusztított és a ragály által megtizedelt vármegye ezután csak tétlen szemlélője volt a nemzeti küzdelem utolsó felvonásának. A hegyekben itt-ott még felhangzott a tárogató hangja, mely mindegyre távolodott a Garam völgyétől és 1711 elején végkép a Beszkidek bérczei között hangzott el.

Midőn a mohácsi vészszel az államegység romba dőlt, nemzeti létünk a vármegyei önkormányzat kifejlődésében találta biztosítékát. Az ellenkirályok zavarteljes kormánya alatt megszünt a középponti kormányzat, a hadiszerencse változó forgása következtében és majd Ferdinánd, majd pedig János király jutván túlsúlyra, a középponti igazgatás, vagy a jogszolgáltatás teljesen háttérbe szorult s az országgyűléseknek is csak a hadi intézkedések, meg az adók megszavazása volt a legfőbb gondjuk. A jogszolgáltatás, a közigazgatás, de az országgyűlés intézkedéseinek végrahajtása is a vármegye közönségének feladata lett.

Közvetetlenül a mohácsi vész után Lévai Zsigmond ült a főispáni székben. Kezdetben Szapolyai pártján volt és valószinű, hogy főispánná is ő nevezte ki. 1527-ben azonban Ferdinándnak esküdött hűséget, de 1529-ben ismét Szapolyai-párti. Ennélfogva Ferdinánd nem igen bízott a Lévaiakban, mert midőn Zsigmond elhalt, Gábor fiát kinevezte ugyan főispánnak, de Léva várát Forgách Ferenczre bízta.

1558 január 12-én Dobó István, az egri hős lett Bars vármegye főispánja. A milyen jó hadvezér, ép oly jó főispán is volt. Alatta a vármegye tisztújításait, törvényszékeit, a mennyire a viszonyok engedték, rendesen megtartotta. Az ő idejéből maradtak fenn az első vármegyei jegyzőkönyvek. Dobót a főispánságban fia Ferencz követte, a ki 1585-től 1603-ig tartó hivataloskodása alatt egyúttal a felsőmagyarországi hadak fővezére volt és mint ilyen többnyire a vármegyén kivül tartózkodott.

Nagylucsei Dóczy András, a vármegyében birtokos család sarja, 1604-ben lett főispán. Egyénileg nem volt népszerű a vármegyében. Bátor, erőszakos és mindenekfölött a bécsi kormány hű embere volt, a ki a főispánságon kivül más fontos állást is betöltött: a szatmári főkapitányságot és királyi főpohárnokságot. 1604 aug. 19-én tisztújítást tartván, egyúttal két királyi leiratot akart érvényre emelni, melyek a felkelést és a hadi segélyt szorgalmazták, de erőszakos felléptével nem ért czélt, mert a vármegye csak a deczember 30-án tartott közgyűlésében járult a hadi segélyhez. Midőn Bocskay vezére: Homonnai, 1605 augusztus havában átlépte a vármegye határát, ő is meghódolt és hajlandó volt a revistyei várában levő német őrséget is eltávolítani; de Bocskay halála után más hivatalai vették igénybe idejét. Mint szatmári főkapitánynak jelentékeny szerepe volt a Báthori Gábor elleni vállalatban. Midőn Bethlen Gábor elfoglalta Szatmárt, Dóczy fogságba került és mindenkitől elhagyatva, 1619 végén Fogarason, mint hadifogoly halt meg. (Millen. Tört. VI. 232.)

Utána Ghymesi Forgách Miklós gróf volt a főispán, a ki mint felső-magyarországi főkapitány, Kassán lakott. Őt követte 1636-ban fia Ferencz, kinek kiskorúsága alatt Apponyi Balázs, majd 1637-től Eszterházy Pál kormányozta a vármegyét. 1645 április 11-én végre Forgách Ferencz elfoglalta a főispáni széket s ifjú kora daczára magas kitüntetésekben volt része. Aranysarkantyús vitéz és kamarás lett. De csak rövid ideig viselte a főispánságot, mert mint 22 éves ifjú, Budetini Szunyogh Katának udvarolt, a ki azonban Jakusich Jánoshoz ment nőül és a féltékeny férj, pruszkai kastélya táján, 1647 június 23-án, orozva meggyilkoltatta. A gyilkosság csak később jutott köztudomásra és a vármegye is csak 1648 november 12-én értesült róla.

1650-től Zombori Lippay Gáspár báró, György esztergomi érsek testvéröcscse ült a főispáni székben, de nem sokáig, mert az 1652 deczember 12-én tartott közgyűlésen már a halálát jelentették be. Lippay Gáspár még mint kincstári elnök, a Dóczy báróktól szerezte meg Saskő és Revistye várakat, a melyekhez tartozó uradalmakat fia János is bírta. (Szerémi, Eml. Bars Vm. Hajd. 150 l.) 1657-ben Lippay János volt a főispán, de mint kiskorú, nagybátyjának az esztergomi érseknek gyámsága alatt állott, a ki azonban nem igen ért rá a vármegye ügyeivel törődni s ezért a közgyűléseken többnyire helyettesíttette magát. Így például 1659-ben, a tisztújító közgyűlésen Bartók István lekéri apát volt a helyettese. Lippay János 1660-ban végre átvette a főispáni hivatalt és még ebben az évben a személyes nemesi felkelés kapitánya 375lett. Helyette: Lessenyei Nagy Ferencz alispán kormányozta a vármegyét, de nádori ítélőmesterré neveztetvén ki, az 1664 augusztus 21-én Bajmóczon megtartott közgyűlésen lemondott hivataláról, befolyását azonban nem veszítette el, sőt testvérei révén, a kik közül Mihály az alispáni székben utóda volt, mindenkor beleavatkozott a vármegye ügyeibe. Mint a Wesselényi-féle összeesküvés részese, majdnem az egész vármegye bajba sodorta. Az ő közbenjárására küldötte a vármegye Lessenyei Nagy Mihályt és Simonyi Imrét az 1669-ben megtartott körmöczi értekezletre, a mi ellen az esztergomi érsek és a káptalan a decz. 19-iki közgyűlésben tiltakozott. Ez a bécsi kormány tudomására jutván, a vármegye 1670 február 20-án, a Zsarnóczán tartott közgyűlésben, a követi jelentésekkel együtt olvashatta fel Lipót király dorgáló leiratát. Midőn az összeesküvés kitudódott, maga Lippay János is gyanúba került, csakhogy valamiképen tisztázta magát; de a vármegye kormányát már csak 1676-ig vezette.

1680-ban Szelepcsényi György esztergomi érsek lett Bars vármegye főispánja, ki állandóan Pozsonyban tartózkodott és innen küldötte leiratait, melyeknek azonban ritkán volt foganatjuk.

Szelepcsényi 1685-ben elhalván, 1686-ban Erdődy Györgyöt nevezték ki a vármegye főispánjává. Erdődy György, Gábor kincstári elnök és főajtónálló mester fia. 1671-ben Kis-Tapolcsány parancsnoka, majd 1676-ban árvai főispán volt. 1688-ban Sáros vármegye főispánjává neveztetett ki. 1694-től kezdve ritkán fordult meg a vármegyében, mert 1694-től 1697-ig és 1699-ben a közgyűléseken Dobsa István altárnok elnökölt helyette, de az 1698 január 27-én és 1700 február 18-án Kis-Tapolcsányban tartott közgyűléseken ő elnökölt. A kuruczvilágban ő is Thököly pártján volt, de 1684-ben Pozsonyban Abele Kristóf és Lotharingiai Károly előtt Lipót hűségére tért. Neje, "a tapolcsányi Dianna", Rákóczy Erzsébet volt, a kit Erdődy Ádám halála után vett nőül, s a kivel nem a legjobb egyetértésben élt. A Rákóczy-féle szabadságharczot átélte és mint hű császár-párti magára hagyván a vármegyét, Varasdra költözött. A vármegyei tisztikar elég ügyesen intézte a vármegye sorsát, mert úgy Rákóczynak, mint később a királyi kormánynak nem volt a vármegye ellen kifogása. Erdődy a szatmári béke után is főispán volt és 1714-ben meghalt.

E korszakban az alispáni tisztség lényegesen átalakul. Az alispán lesz a vármegye közönségének személyesítője. Jogköre jelentékenyen tágul, részint a törvények, részint a vármegyei szabályrendeletek által reája ruházott végrehajtó hatalomnál fogva. Ilyképen az alispáni tisztség a vármegyében a legnagyobb megtiszteltetés, s annak elfogadása kötelesség volt. Az alispán fizetése 100 forint volt, melynek felét a vármegye közönsége fizette, a másik felének a lefizetésére pedig a főispánt kérték fel. (1576. évi közgy. jegyzőkv.) 1576-ban Szelezsényi Gáspár lett az alispán, 81 szavazattal 9 ellen. Ellene csak a Tapolcsányiak, a Forgáchok és a Majthényiak megbizottai szavaztak. 1579-ben ismét nagy többséggel alispánnak választották, a mikor csak a Majthényiak, a Tapolcsányiak és az esztergomi érsek képviselője nem szavaztak rá. Utána ismét Kálnay Albertet választották meg, ugyanazt, a ki 1567-ben e tisztet elfogadni vonakodott. 1599-ben azonban, hajlott korára való tekintettel, lemondott. Ekkor a rendek Bossányi Mihályt választották alispánná. A következő 1600. év június 29-én ismét alispán-választó közgyűlést tartottak, mely alkalommal, heves küzdelem után, Kosztolányi Lászlót választották meg 35 szavazattal 25 ellenében. (Botka, Oklt. CXLVI-VII.) 1612-ben Lipthay Imre lett alispán, kinek fényes pályáját már az előző fejezetben méltattuk. Míg Konstantinápolyban volt követségen, addig helyettes alispánok töltötték be tisztét, mint Makláry Péter, Malonyai László és Bossányi Mihály. 1628-ban Bossányi lett az alispán, a kinek nagy érdemei vannak a vármegyei önkormányzat terén. 1630-ban és 1634-ben mint országgyűlési követ képviselte a vármegyét, 1636-ban azonban megvált az alispáni tiszttől, noha a vármegye a főispánt is felkérte, hogy maradásra bírja. A rendek ekkor Szobonya Pál szolgabirót közfelkiáltással alispánná választották és melléje 1637-től helyettes alispánt is tettek, Semléky János személyében. 1645-ben Szobonya elhalván, Forgách főispán komornokát küldte a megyegyűlésre, mely alkalommal Páni Török Zsigmondot 376választották meg. Alispánsága alatt a vármegye jegyzőkönyveit magyarul vezették. Török egész 1653-ban bekövetkezett haláláig ült az alispáni székben, de az utolsó években Lessenyei Nagy Ferencz főjegyző intézte helyette a vármegye sorsát. E férfiú, kivel már két ízben is találkoztunk, ama korban egyike volt a vármegye legbefolyásosabb embereinek. Mint főjegyző kezdte pályáját, 1656-ban alispán lett, de 1664-ig a főjegyzőséget is megtartotta. 1664-ben lemondott és akkor Nagy Mihályt választották meg. Lessenyei Nagy Ferencz 1664-ben nádori ítélőmesterré neveztetvén ki, egyike lett Wesselényi legbizalmasabb embereinek. A nádor nejének a bizalmát is teljes mértékben bírta, a mit a nádor halála után a saját czéljaira aknázott ki. A Wesselényi-féle összeesküvés felfedezése után oly ügyesen tudta magát tisztázni és a bécsi kormányt a vármegyével együtt kijátszani, hogy 1676-ban ismét alispánná választották és Lippay főispán is megerősítette. 1680-ban Hunyady László, Szelepcsényi György esztergomi érsek pártfogoltja lett az alispán, a kit az 1688 február 23-án megtartott tisztújításon négy jelölt közül, nagy többséggel választottak meg. 1688-tól 1700-ig minden évben tartottak tisztújítást. 1693 július 8-án Hunyady András lett az alispán, helyettes alispán Kazy János, főjegyző pedig Simonyi István, mely utóbbinak a helyére 1696-ban Kosztolányi Jánost választották meg. Hunyady András, Ferencz ágából származik. András Bars vármegyében 1684-ben al-, 1688-ban főjegyző lett s 1693-ban alispánnak választották, mely tisztét egész 1719-ig viselte. Később még jobban emelkedett. Királyi táblai ülnök, alországbiró, majd alnádor lett. Cserenyén volt birtokos, melyet a Majthényiaktól szerzett meg. Kazy János is végig szolgálta az egész Rákóczy-féle szabadságharczot és 1711-ben halt el. 1705-ben Sipeky Imre lett a főjegyző, a kit Rákóczy megerősíteni rendelt. A vármegye ez időben is 4 járásra oszlott, melyeket az egyes szolgabirákról neveztek el.

A vármegyei önkormányzat kifejezését, a közgyűlést, e korban különböző helyeken tartották. Így 1561 szeptember 4-én Kis-Tapolcsányban, 1567-ben ugyanott, 1580-ban Szent-Benedeken, 1594-ben Taszáron, 1595-ben Szent-Benedeken, 1596-ban ugyanott, 1599-ben Új-Barson, 1601-ben Kis-Tapolcsányban. A vármegye székhelye eredetileg Ó-Bars volt, de a XVI. század második felében a gyakori török becsapások miatt Kis-Tapolcsányba tették át a székhelyet. Az áthelyezés kérdése az 1580-ban Szent-Benedeken tartott közgyűlésen került szóba. A főispán és egyesek Újbányát óhajtották, de a többség Kis-Tapolcsány mellett döntött. E század vége felé azonban ismét visszajöttek Új-Barsra, de 1600 pünkösd hetében a török martalóczok elől menekülni voltak kénytelenek.

A rendek nagy gondot fordítottak arra, hogy a közgyűléseken mindenki jelen legyen. Az 1576-ban megtartott közgyűlésen a távolmaradottakra 12 forint birságot róttak ki és a meg nem jelentek neveit jegyzőkönyvbe iktatták. (Botka, Oklt. CXL., okl.) A XVII. században a gyűléseket leginkább Kis-Tapolcsányban tartották, de az 1660-1664 közötti időben, a vármegye nem érezvén magát többé Kis-Tapolcsányban biztonságban, a közgyűlések helyét Nagy-Ugróczra, Szent-Keresztre, Zsarnóczára, Velkapolyára, sőt 1664 augusztus 21-én Bajmóczra tette át. A vasvári béke után sem tartották a közgyűléseket állandóan egy helyen. 1669-ben Oszlányban, 1670-ben Zsarnóczán, 1680 deczember 30-án és 1681 február 7-én Nagy-Ugróczon és 1682. április 9-én ismét Zsarnóczán volt a közgyűlés, de 1688-tól kezdve leginkább Kis-Tapolcsányban.

A közgyűlési jegyzőkönyvek 1561-től kezdődőleg maradtak reánk, de a XVI. századból hiányoznak egyes kötetek, a mi, az akkori zavaros időket tekintve, nem is csoda. 1661-ben a vármegye iratai nem lévén biztonságban, azokat Rákóczy László vette át, elismervény ellenében, megőrzésre.

A vármegye 1552 február 12-én nyert czímeres levelet I. Ferdinánd királytól, mely 1668-ban megerősíttetett és a czímer kibővíttetett. Mivel azonban idővel a vármegye czímere némi módosulást szenvedett, az 1891 szeptember 7-én kelt legfelsőbb leirattal eredeti alakjába állíttatott vissza. Az oklevél szerint a czímer alakja a következő: Egy álló kék vitéz vért, rézsútosan jobbról-balra vonúló ezüst habos gerenda által két részre osztva. A vért felső baloldali mezeje alsó sarkában hármas zöld hegyen, egy, oltár 377oldalán arany kereszttel ellátott, vörös tetejű, háromablakos fehér templom áll, vörös tetejű, kétajtós előcsarnokkal és kétablakos s arany kupfedelű toronynyal; a templom fölött arany X lebeg, a mező közepén pedig hegyeivel felfelé fordított meztelen tőrön, háromleveles arany-korona látható. A vért jobboldalú alsó mezeje talapzatának közepe felé alacsonyabb két épülettel, oltár oldalán, szintén arany-kereszttel, ajtós előcsarnokkal és két kétablakos arany fedelű toronynyal ellátott, két páros ablakú fehér templom szemlélhető. A mező jobboldalú talapzatából pedig zöld hármas hegy emelkedik, melyen egy, a mező jobb széléhez fordított arany keresztes vörös tetejű s toronynyal ellátott, földszinten s emeleten, négy-négyablakos fehér templom áll, a templom előtt pedig és a mező közepe felé álló harangtorony hegyes fedele, szintén aranyos. - A vért főszélén balra fordított koronázott ékalakú sisak nyugszik, kék-vörös sisak-takarókkal; a sisak koronáján balra néző, kivetett vörös nyelvű, tárt szájú s aranynyal diszített fekete sas áll. (Vármegyei levéltár.)

A XVII. század első felében megrendült közbiztonsági viszonyok és főleg a szabad hajdúk féktelen garázdálkodásai, egy új intézmény: a "paraszt vármegye" alakulására vezettek. A paraszt vármegye (zapis, - tótul annyi, mint közhatósági összeírás, átvitt értelemben: a hatósági jóváhagyással összeírottak társaságát jelenti) eredetileg közbiztonsági intézkedés, a szabad hajdúk megfékezésére. Miután az országgyűlések hiába intézkedtek a garázdálkodó hajdúk ellen, a vármegyék vették kezükbe az ügyet. Barsban már az 1607 április 5-én Aranyos-Maróton megtartott közgyűlésen hozott szabályrendeletben látjuk a zapisok első nyomait. (Kolosvári és Óvári, Magyar Törvényhatóságok jogszabályainak gyűjteménye, 4., I., 105.) Az 1638 május 25-én tartott közgyűlésen alkotott szabályrendelet már részletes adatokat nyújt a paraszt-vármegye szervezetéről. Az egész vármegyét 7 kerületre osztották fel, ú. m.: a kis-tapolcsányira, verebélyire, oszlányira, szent-keresztire, revistyei váruradalmira, nagy-sarlóira és új-barsira. Minden zapis élén kapitány állott, kiket a megyei nemesség soraiból választottak és az egyes helységek élére vajdákat, vagy hadnagyokat (decuriones) rendeltek. A kapitányok a következők voltak: Maholányi János, Bajkay Pál, Lessenyei Nagy János, Pál István, Pany György, Thörey Mátyás, Zalabai János. A kapitányok közvetetlenül érintkeztek egymással és az elfogott gonosztevőket a vármegye alispánjának adták át megbüntetés végett. (Vármegyei jegyzőkv. 1635-1655. évi köt.) Nyitra vármegye rendei is meg lehettek szorulva, mert 1667-ben Bars vármegyét kérték fel, hogy a rablók üldözésében segélyt nyújtson, mire a vármegye egy portyázó hadat küldött Nyitrába.

A XVI. században egy másik közigazgatási szervezet alakult a vármegyében, mely hova-tovább, külön vármegyei szervet alkotott. Ez a verebélyi szék. Verebélyt a legrégibb időktől kezdve az esztergomi érseki egyház nemesei (praedialistái) lakták. A mohácsi vész utáni időben, az esztergomi érsek közbenjárására, az országgyűlés biztosította a verebélyi egyháznemesek kiváltságait. Az 1567: XIV. t.-cz. felmenti őket az adóztatás alól s az eskü letételére, valamint a törvényben megállapított díjak fizetésére nézve egyenlővé teszi őket a többi nemesekkel. Az 1599: VIII. t.-cz. pedig kimondja, hogy az esztergomi érsek egyháznemeseit a nádor és az egyháznemesek alispánjai fogják taksa fizetés alá venni. Csupán a portával nem bíró praedialisták díjainak a megállapítását bízta 378az 1647: XXVI. t.-cz. a vármegyei alispánra és a szolgabirákra. Az 1662: V. és az 1681: XLVI. t.-czikkek a hadi felkelés tekintetében is kiváltságokkal ruházzák fel őket. Ennyi szabadalom következtében nem csoda, ha a verebélyi szék gyakran összeütközésbe jött a vármegyével. Midőn Lipthay Imre alispán, a verebélyi szék kiváltságos községeit megbirságolta, Forgách Ferencz érsek 1613 október 20-án erős hangú levelet írt neki, sőt november 7-én a vármegye közönségéhez is tiltakozó iratot küldött. (Botka, i. m.) Sajnos, hogy a verebélyi szék iratai csak 1688-tól vannak meg és így teljes képet csak a XVIII. században alkothatunk felőle. 1688-ban Dicskei Kovács István volt a verebélyi szék alispánja és egyúttal a lévai őrség hadbirája.

A vármegye figyelme kiterjedt a lakosság összes életviszonyaira és azokat helyhatósági szabályrendeletekkel szabályozta. Összegezve az 1561-1711. években elkotott szabályrendeleteket, az egyes jogviszonyok szerint, melyekre vonatkoznak és a közigazgatás különböző ágaira kiterjednek, a következőleg csoportosíthatjuk azokat:

A magánjogot szabályozza az 1581. évi, mely az adóst adósságának lefizetésére kötelezi. Az 1645. évi, mely a zálog-, valamint a tiszta adóssági perekre nézve intézkedik. Az 1653. évi statutum, a távollévőknek a megye határain kivül is megengedi az ügyvéd-vallást. Az 1657. évi az alispán leveleinek elküldése felől intézkedik és a mulasztó városi vagy községi előljárókra büntetést szab. Az 1659. évi statutum az 1625: LIII. és 1649: XLI. évi törvényczikkekből kifolyólag a tiszta adósságok, valamint a zálogos javak iránt indított perekben való eljárást szabályozza. Az 1675-iki megengedi, hogy a zálog 100 forintig, a zálog-összeg lefizetése nélkül, visszabocsáttassék. Az 1684. évi statutum szintén zálog-ügyekre vonatkozólag intézkedik.

A büntető-jogot szabályozza az 1577. évi statutum, mely a birságok megosztása felől intézkedik. Az 1594. évi a lázadó jobbágyok megfékezésére felkelést rendel és a meg nem jelenőkre büntetést szab ki. Az 1607. évi statutum meghagyja a nemeseknek, hogy a gonosztevőket, különbeni büntetés terhe alatt fogják el és adják át az alispánnak. Az 1627. és 1686. évi statutumok a kisebb hatalmaskodási perekben intézkednek.

A vármegyei közigazgatást szabályozza az 1576. évi statutum, mely a közgyűlésen meg nem jelenteket 12 forinttal birságolja. Az 1577. évi szabályzat az alispán és a szolgabirák illetményeinek fedezésére, portánként 50, a hódoltsági részekben pedig 25 denárt vet ki. Az 1580. évi statutum az olyan ügyek végrehajtását szabályozza, melyek birsággal nincsenek egybekötve. Az 1645. évi statutum a vármegye szükségleteire, jelesül a házi pénztár javára kivetett adó megtagadását birságolja meg. Az 1678. évi szabályrendelet a helyettes alispáni állást rendszeresíti és hatáskörét állapítja meg.

Az adókivetésre és beszedésre vonatkoznak az 1536., 1643., 1649., 1650. és 1678. évi statutumok.

A rendi viszonyok tekintetében érdekesek az 1649. és 1671. évi statutumok, melyek a főranguaktól megtagadott adó tekintetében intézkednek. Az armalistákról szól az 1679. évi, a hajdúkról az 1607. évi, a czigányokról az 1673. évi statutum.

A hadügyre vonatkozik az 1602. évi statutum, mely a katona-állításról, az 1676. évi, mely a katonák által elkövetett garázdálkodások megszüntetéséről és az 1685. évi, mely a katonaság téli elszállásolásáról intézkedik.

379A közrend tekintetében érdekes adatokat szolgáltat az 1613. évi statutum, mely a hidak jókarban tartásáról intézkedik, ugyanezen évi szabályzat, az egyes falvakban a tolvajok ellen őrséget állít fel. Az 1636. évi a szökött jobbágyok tekintetében, az 1654. évi pedig a lőfegyverek tartása felől intézkedik. Az 1673. évi a kóbor czigányok elleni eljárást szabályozza, az 1676-iki a kéjnők elfogatását, az 1660-iki pedig a káromkodók megbüntetését rendeli el.

A közgazdasági viszonyokat szabályozza az 1601. évi statutum, mely a malmok utáni taksát állapítja meg. Az 1636. évi szabályrendelet a mértékek és az árszabályok betartásának ellenőrzésére felügyelőket rendel. Az 1638. évi statutum, a húsvágóktól eladásra szánt húsneműek árát állapítja meg, hasonlóképen az 1650., 1652. évi statutumok is a mértékekről intézkednek. Az 1651. évi statutum, a mesteremberek árúit szabályozza, az 1676. évi szabályrendelet pedig a pálinka-égetés felől intézkedik.

A vármegye az országgyűlésre küldött követeit részletes utasításokkal látta el. Ilyenekkel találkozunk már 1577-ben a pozsonyi országgyűlésre küldött követeknél is, kiknek egy forint volt a napidíjuk és azonfelül élelemre és fűtésre hetenként 5, másszor meg egy forintot kaptak. Az 1607. évi országgyűlésre küldött követeket főleg a közmunkák tekintetében utasította a vármegye. Az 1608-iki országgyűlésre küldött követek részére a vármegye január 3-án Hizéren tartott közgyűlésében 100 forintot szavazott meg. Az 1611. évi országgyűlésre küldött követek, névszerint Maszlyk Albert alispán és Lipthay Imre, a vármegyétől nyert utasításhoz híven, óvást emeltek a nádornál, nehogy az 1608. évi békét megzavarják és az országgyűlés tudta és beleegyezése nélkül, akár kül-, akár belháborút kezdjenek. (Botka, Oklt. és Botka-féle kéziratok.)

Az országgyűlések által megszavazott adókat portánként vetették ki. Bars vármegye jobbágy-telkeinek legrégibb összeírása 1494. és 1495-ből maradt reánk. Kár, hogy ezekben a birtokosok nincsenek megnevezve. 1494-ben csupán Körmöcz-, Selmecz- és Újbánya városok vannak megnevezve mint birtokosok, melyeknek 133 jobbágytelkük volt. Az 1495-iki összeírás adatai szerint Haraszti Ferencz 36, a nosztrai barátok pedig 40 portát bírtak; a többi birtokos nevét nem találjuk az összeírásban. Az 1494. évi összeírás szerint a vármegyében 2787, 1495-ben pedig 2660 porta volt.

A mohácsi vész után történt összeírások az országos levéltárban találhatók. A legelső 1550-ből való, azután következnek az 1552. és 1553. évi adólajstromok, csupán portákkal. Az 1553. évi a birtokosokat is felsorolja. Az 1555. évi ismét csak a portákat, az 1559. évi ellenben a birtokosokat is. Ezeken kivül még az 1564., 65., 66., 67., 70., 72., 76., 78., 98., 99., 1601., 2., 3. évekből vannak összeírások, mely utóbbi azonban csupán a házakat sorolja fel, továbbá 1609., 10., 14., 18., 19., 22., 26., 35., 38., 47. és 1696. évből, mely utóbbiról két terjedelmes összeírás maradt fenn.

Az adóösszeírásokat és ezek alapján az adókivetést, az adórovók, királyi dicátorok végezték. A működő adórovók részére a vármegye az 1596 április 25-én Szent-Benedeken tartott közgyűlésében részletes szabályzatot dolgozott ki. Az adórovó mellett a vármegye részéről az esküdt nemes működött. 1596-ban például Semberi Tamás kir. dicátor mellé Bossányi S. esküdt nemest rendelték. A vármegye közbenjárását a királyi hatalom is igénybe vette. Így az 1610. augusztus 27-én kelt királyi leirat meghagyja, hogy az adórovókat vagy örököseiket a számadás beadására utasítsák.

Bars vármegye területén a XVI. század első felében még 1916 portát írtak össze, melyből 500 az esztergomi érseké, 305 Lévai Jánosé, 65 Forgách Zsigmondé, 18 Forgách Lászlóé és 5 Nyári Ferenczé volt. Az 1550-1553. közötti összeírás adatait egybevetve, a vármegye területén 198 faluban 1559 portát írtak össze, melyek 49 birtokos között, a következőleg oszlottak meg:

Angyal Mátyás 7 1/2, Baracskay János 2, Bornemissza Pál 5, Bossányi Péter 14, a Bucsányiak 4 1/2, Dóczy Miklós 79 1/2, Dombay Mihály 3, az elefánti pálosok 12, az esztergomi érsek 372, a Forgách család 126 1/2, a Gvadányiak 4, Gyepes Péter 5, Ghyczy József 11, Gotthoy Miklós 11, Gosztonyi Miklós 15, Hrussóy János 39 1/2, Kálnay Ferencz 14, Kálnay Imre 23, Kinczy Mihály 6, Kávay József 1, Kosztolányi György 2 1/2, Körmöcz város 135, Lévay János 225 1/2, Lithassy István 14 1/2, Lüley János 1, a Lipcseyek 47, 380a Majthényiak 65, Maróthy György 7, Mérey Mihály 8, a mária-nosztrai pálosok 15 1/2, Nyáry Ferencz 5, Pély Antal 15, Sándor Simon 11, Selmecz város 25, Setétkuthy Farkas 2, Simonyi Sándor 5, Szent-Benedek vár, esztergomi káptalan 133 1/2, a Tajnay család 1, Tapolcsányi Tamás és György 50 1/2, Török János 3, Szelezsényi Máté 12 és Szobonya János 20 1/2 porta.

A gyakori török beütések következtében a porták száma évről-évre apadt. Az 1572-1588 közötti időben, midőn Lipthay György volt az adórovó, 1577-ben 396 szabad és 618 hódolt portát, 1578-1579-ben 394 szabad és 621 hódolt, 1582-ben 409 szabad és 559 hódolt és 1588-ban 384 3/4 szabad és 543 hódolt portát írtak össze.

Lipthay György fizetése 110 forint volt, dologi kiadása 36. A számadások szerint 1584-ben 74 forint 20 denár volt a megelőző évi hátralék és ezen évre 840 forintot vetettek ki. 1588-ban 1312 forint 50 denárt vetettek ki egyenes adó, 265 forint 20 denárt donativum és 65 forint 62 denárt expensa czímén. Befolyt 863 forint egyenes adó, 242 forint 25 denár donativum és 63 forint 30 denár expensa czímén. Az adószedés dologi kiadásai ugyanez évben 170 forintra rúgtak.

1589-ben a megelőző évi hátralék 244 forint 5 denár volt. Ez évben összeírtak 387 szabad portát és 584 1/2 hódoltat. Kivetettek 2037 forint 37 denárt, befolyt 1361 forint s így a hátralék 506 forint 37 denár volt. 1596-ban összeírtak 739 1/2 portát, kiróttak 6727 forint 26 denárt, a következő részletekben: I. 5914 forint, befolyt 5340 forint. II. Kivettetett 739 forint 25 denár, befolyt 739 forint. III. Kivettetett 73 forint 92 denár, de nem folyt be semmi. (Források: Acsády Ignácz tanulmányai: Értek. a tört. tud. köréből, XIV. és XVI. k. Magyar Könyvszemle 1893. évf., 200. - I. Kolosvári és Óvári, Magyar Törvényh. Jogsz. Gyűjt. IV. k. I. rész.)

Az egyes községenként összeírt porták számát dr. Dőry Ferencz, az Országos Levéltárban őrzött 1564. évi összeírás alapján a következőleg állította össze:

A XVII. század első felében történt összeírásokról fenmaradt adatok még szomorúbb képet nyújtanak a vármegye pusztulásáról. 1603-ban csupán a házakat vették fel. Összeírtak 2661 házat s ezekre 5061 forint 75 denárt vetettek ki. 1610-ben összeiratott 576 1/2 porta, kivettetett 2210 frt 50 den. 1626-ban összeiratott 146 szabad és 131 1/2 hódolt porta, 1636-ban 176 1/2 hódolt porta, 1638-1639-ben 99 szabad és 175 hódolt, 1647-ben 89, 1/2, 1/8 szabad és 200, 1/4 hódolt porta. Az 1696-iki összeirás szerint az egész vármegye területén 42, 1/8, 1/16, 1/32 portát találtak, melyek az egyes járások szerint a következőleg oszlottak meg: Körmöczbánya birtokai és a szentkereszti uradalom 14, 1/2, 1/16, 1/32, 1/64 porta. Kistapolcsányi járás 7, 1/2, 1/4, 1/8, 1/32, 1/64 porta. Verebélyi járás 4, 1/2, 1/4, 1/32 porta. Lévai járás 14, 1/2, 1/4, 1/32 porta. A pusztulás képét legjobban mutatja az egyes községekben összeirt porták száma. Legtöbb portája Nagy-Sarló helységnek volt (2, 1/2, 1/16), hol 68 és 1/2 jobbágytelket írtak össze. Néveden 1/4, Verebélyen 1/4, 1/16, Garam-Vezekényen 1/4, Garam-Mikolán 1/2, 1/16, 1/64, Kis-Tapolcsányban 1/4, Geletneken 1/4, 1/8, 1/61.

Még a mohácsi vészt megelőző időben élénk mozgalom jeleivel találkozunk a hitélet terén. A nyugatról, főleg Németországból elterjedt tanok termékeny talajra találtak a bányavárosokban lakó német bányásznép között, melyek már 1522-ben foglalkoztatták a kedélyeket, miként azt Frankfurter Bertalan selmeczi polgárnak, György körmöczi jegyzőhöz intézett leveléből is láthatjuk. (Botka, oklt. XCIV. okl.) Alig néhány év elég volt arra, hogy az új hit a német bányászok között elterjedjen. Körmöczbányán Cordatus Conrád és Kreysling János hintették el az új hit magvait és 1525-ben már számos követőkre találtak. De az országgyűlés rideg, sőt kegyetlen rendszabályokat léptetett életbe Luther követői ellen. Szalkay László prímás az új tanokat hirdető lelkészeket elfogatta. Közbejött azonban a mohácsi vész; az utána következő általános zűrzavar alatt, Várdai Pál érsek figyelme Körmöczbánya felé fordult, hol már az új hit meglehetősen el volt terjedve. 1530-ban keményhangú leiratban válaszol a városnak hozzá intézett feliratára. 1531 márczius 18-án megismétli előbbeni rendeletét és az új tanok terjedésének meggátlását követeli. Néhány nap mulva újabb leiratot intéz a városhoz, melyben az időközben megházasodott lelkészt az április 23-án tartandó zsinat elé idézi és részére menedéklevelet állít ki. De mivel ezeknek az intézkedéseknek nem volt foganatjuk, 1533-ban Ferencz sághi és András esztergomi prépostot küldötte biztosokul Körmöczbányára és elrendelte a Luther tanait hirdető lelkészek elfogatását is. (Botka, oklt. CXII., CXIV., CXXII.) A vizsgáló biztosok azonban tehetetlenek voltak az új hit követőivel szemben, kik Scheider Pálban, a körmöczi iskolák rektorában, hathatós 383támogatót nyertek. 1553-ban a lutheránusok Körmöczbányán már teljesen szervezve voltak. Ebben az évben Melanchton Fülöp már lelkészt is ajánl nekik Nemesváthi Niceus Pál személyében. 1558-ban a hat bányaváros egyezségre lépett egymással a vallási ügyekre nézve és Luther s Melanchton tanaiból egy új vallásfelekezetet alapított, mely sok tekintetben a kath. vallás szertartásait követte. Csak 1580-ban tartottak a lutheránusok Körmöczbányán synodust, mely az új hit tanait közelebb megállapította. A bányavárosok védelme alatt az új hit akadálytalanul terjedt. Luther követői 1569-ben Újbányán mind a két templomot elfoglalták. Protestánsok lettek a Forgáchok, a nagy-ugróczi Bossányiak, a Tapolcsányiak, Simonyiak, Kosztolányiak, Kálnayak. Oszlányt, melynek kegyura a Ghyczy család volt, 1590-ben szintén az ágostai hitvallásuak foglalták le. 1588-ban Velkapolján is protestáns pap volt. A XVI. század végén már Vihnye, Konosó és Kaproncza is az ágostai hitet követte. Geletnek, Felső-Zsdán és Zsarnócza Dóczy Gábor befolyása alatt lett az új hit követője, de az utóbbi 1619-ben már ismét a katholikus hitre tért vissza. Felső-Zsdányon azonban 1614-1644-ig találunk protestáns papot. Körmöczbányán 1562-től egész 1653-ig, miután 1562-ben a katholikus plébániát is elfoglalták, nem volt a katholikusoknak templomuk s az e hitben megmaradt polgárok magánházakban tartották az isteni tiszteleteket, mely idő alatt a jezsuiták jártak Körmöczre missziókra.

Verancsics Antal esztergomi érseknek 1573-ban történt elhalálozásától a kath. egyház nem képes a protestántizmussal megküzdeni. De annál hathatósabban lépett fel az ellenreformáczió Forgách Ferencz, majd ennek halála után Pázmány Péter érseksége alatt. Hogy minő állapotok uralkodtak a vármegye területén a XVI. század második felében, a katholikusok plébániáiban, azt a következő néhány eset illusztrálja: Szent-Kereszt plébániája megmaradt a katholikusok kezében, bár két plébánosa 1562-ben és 1588-ban megnősült, sőt gyermekeik is voltak, anélkül, hogy a katholikus hittől elfordultak volna. (Schemat. hist. 355.) Trubin is megmaradt a katholikusok birtokában, bár 1572-ben elhalt papja szintén házas ember volt. Zsarnóczán 1582-1649 között protestáns papok működtek, de azért 1613-ban és 1629-ben katholikus plébánosokról is vannak adataink. Forgách Ferencz esztergomi prímás már gyakran időzött Szent-Kereszten és a közeli Szklenó-fürdőn. Itt érte utól a halál 1615 október 15-én. Mikor Pázmány az esztergomi érseki széket elfoglalta, a barsi esperesség 33 papja közül csak 13 volt felszentelve. (Fraknói, Pázmány Péter és kora, II.) Pázmány visszatérítette Geletneket, a hol már 1628-ban katholikus plébános működött és Zsarnóczára is valószínűleg ő rendelt plébánost. Nagy-Lovcsán 1623-ban plébániát alapított. Szent-Kereszten gyakran megfordult, a hol várszerű kastélyt építtetett, melyet utóda: Lippay György érsek fejezett be. Füzes-Gyarmatra 384és Szent-Györgyre is küldött alszerpapokat, de ezeket a református lakosság elűzte.

Lippay György folytatta a térítés munkáját. Első sorban Körmöczbánya visszatérítését tűzvén ki czélul, 1649-ben ferenczrendieket telepített oda, a kik 1653-ban kolostort építtettek. Ettől kezdve a ferenczrendiek nemcsak a városban, hanem a környéken is gyakorolták a lelkészi teendőket. A protestáns városi tanács azonban nem akart nekik templomot adni és azt 1673-74 telén foglalták vissza Collalto fegyveresei. A ferenczrendiek 1674-ben visszatérítették Konosó lakosait, hol a plébániai teendőket is ellátták. Jánoshegy és Lucska 1670-ben tért vissza.

Léván szintén ferenczrendiek telepedtek le 1675-ben. Templomukat báró Jaklin Miklós, Balázs nyitrai püspök testvére, 1698-ban megnagyobbította. Újbányán ellenben a XVII. század közepén a protestánsok jutottak túlsúlyra és az anyakönyveket is ők vezették 1648-tól. 1664-ben azonban a török egész Újbányát feldúlta és az ottani Szent-Erzsébet templomot is elfoglalta. A protestánsok e mellett megmaradtak Újbánya birtokában mindaddig, míg 1673-ban Collalto gróf katonái a protestáns papot el nem űzték. Thököly 1683-ban visszahelyezte a lutheránus lelkészt, 1688-ban azonban a császári sereg katholikus papot tett Újbányára, de a plébániát csak 1691-ben állították fel. Felső-Kamenecz régi plébániája is 1688-ban az ágostai lelkész elűzetésével került vissza a katholikusok kezébe, úgyszintén Nagy-Ugrócz is, melynek plébánosai 1693-tól ismeretesek. Oszlányt még 1660-ban Pálffy Pál özvegye, Khuen Francziska foglalta vissza a protestánsoktól. Felső-Zsadányon 1686-tól szintén katholikus plébános működik, ellenben Kis-Krstyene, Felső-Apáti, Janó-Lehota és Lutilla az egész XVII. század folyamán megmaradtak a katholikusok kezében.

Rákóczy Ferencz szabadságharcza alatt többször szóba került a protestánsoktól elvett templomok ügye. Rákóczy Körmöczbányán a várbeli templomot a lutheránusoknak adta át, 1708-ban azonban, a kurucz világ hanyatlásával, visszakerült a katholikusok kezébe. Ugyanekkor Lucska helység temploma is a katholikusoké lett.

A XVII. században a már említetteken kivül a következő plébániák állottak fenn: Felső-Apáti 1643, Felső-Zsadány 1686, Garam-Mindszent 1686, Garam-Kürtös 1572, János-Gyarmat 1630, Lutilla 1563, Mogyorómál 1616, Nagy-Lócsa 1623, Szklenó 1695, Felső-Kamenecz 1654, Csejkő 1561, de ez időközben megszünvén, csak 1787-ben állították vissza; Cséke 1559-ben szintén megszünt s 1773-ban állíttatott vissza; Taszár 1679.

385A szent-benedeki apátság is sok viszontagságot élt át a mohácsi vész utáni időkben. Zábláthi Jakab elveszítvén Ferdinánd kegyét, az apátságot 1528-ban Máté benedekrendi szerzetes nyerte el. Ekkor Zábláthi az apátsági javakat Thúróczy Miklós kezére játszotta, a ki 1529-ig mint kormányzó élvezte az apátsági javak jövedelmét. Thuróczy neje Zábláthi Lőrincz leánya Margit volt, s így sógorságban állott Zábláthi Jakab apáttal. 1527-ben Ferdinánd udvarmesterévé nevezte ki, majd Turócz vármegye főispánja lett. E befolyás révén egy ideig meg tudta tartani az apátsági javakat, de 1529-ben Thúróczyt báró de Turri Kristóf kiűzte az apátsági birtokokból, melyeket a rendek tiltakozása ellenére 1535-ig megtartott. Ferdinánd 1534-ben ugyan Josephit Ferencz zenggi püspököt nevezte ki szent-benedeki apáttá, kinek kötelessége volt báró de Turri igényeit kielégíteni, mivel azonban az esztergomi káptalan Csábrág váráért, mely az Erdődyek birtokába került, a Bakócz-féle javakból kárpótlást követelt, Ferdinánd megengedte az esztergomi káptalannak, hogy az apátságot megválthassa, úgy azonban, hogy a jövedelem harmada Josephit akkori apáté legyen. Josephit és a káptalan végre 1536-ban egyezséget kötöttek, melynek értelmében Szudar Dávidot nevezték ki az apátsági javak kormányzójává, szent-benedeki várnagy pedig Simonyi Menyhért lett.

Várdai Pál esztergomi érsek 1537 május 16-án Josephittel egyezséget kötött, ki bizonyos évi járulék fejében az apátság jövedelméről lemondott. Ferdinánd ezt az egyezséget megerősítvén, 1538 május 12-én Szent-Benedeket az esztergomi káptalannak adományozta. A káptalant még ez évi julius 11-22 között iktatták be a monostorhoz tartozó következő birtokokba: Szent-Benedek, Peszér, Kovácsi, Rohozsnicza, Nagy-Valkócz, Kis-Knezsicz, Ebedecz, Taszár, Nagy- és Kis-Szelepcsény, Nagy-Vezekény, Besenyő, Zsemlér, Újfalu, Tolmács, Lehota, Apátfalva, Vieszka, Kis-Kálna és Pográny részeibe. Ferdinánd 1549-ben az apátságot Görög Mátyás kanonoknak adományozta; a káptalan azonban az apátságot vonakodott átadni és a kanonokot hosszas viszálykodás után 600 frttal kárpótolták. Görög Mátyás névleg 1549-től 1551-ig viselte az apátság czímét, a mikor kinevezési okmányát átadta a káptalannak, mely újabb zavaroknak elejét veendő, Miksa királyhoz fordult, ki 1565 január 21-én kelt adomány-levelével végleg az esztergomi káptalannak adományozta Szent-Benedeket, a hozzátartozó következő birtokokkal: Pográny részben, Apáti, Vieszka, Lehotka, Orovnicza, Ebedecz, Kis-Knezsicz, Nagy-Valkócz, Rohozsnicza, a nagyvezekényi és nemcsényi részek, továbbá Peszér, Kovácsi, Korlát és Csitár pusztákkal, Tolmács, Újfaluban és Kis-Kálnán részek, Zsemlér, Tajnán részek, Nagy-Szelepcsény, Kis-Szelepcsény, Taszár, Besenyő, Füzes-Puszta, végül Körmöczbányán kőház és mészárszék. (Knauz Nándor, A Gar. mel. Szt.-Ben. Ap. I. k.) Ettől kezdve az apátság birtokai az esztergomi káptalan javainak a sorsában osztoztak.

A lekéri apát már a török invázió elején veszítette el a birtokait. Az apátság további sorsáról nincsenek adataink a XVI. századból és az apátok 386névsorát is csak 1626-tól kezdve állíthatjuk össze. (Rupp, Magyarorsz. helyr. tört. I., 1. rész.) Az apátok a következők voltak: 1626-ban Érsekújvári Farkas kanonok, 1638-ban Büky István kanonok, 1647-ben Rezeny György, 1655-ben Szuszich Gergely, 1664-ben Baloghy Miklós, 1685-ben Pyber László, utána pedig 1712-ig Jezerniczky Ferencz.

Az esztergomi érsek és káptalan birtokainak történetét a XVI. és XVII. század folyamán folytonos küzdelem jellemzi. A török hódoltság következtében az érsek birtokainak legbecsesebb része török kézbe került, csupán Szent-Kereszt és a hozzátartozó birtokok maradtak meg. 1542-ben az érsek még 500 porta birtokosa a vármegyében, 1550-1553 között azonban már csak 372 portja volt. A XVII. században sem javult a helyzet, bár Pázmány sokat tett a szent-kereszti uradalom helyreállítása érdekében, de mint már láttuk, az érseki javak folyton ki voltak téve a pusztításnak, sőt 1684-ben a kuruczok a szent-kereszti érseki kastélyt is felégették és lerombolták. Az érsekség birtokai közül Kis-Tajna, Orovnicza, Vieszka, Lehota és Szent-Benedek határait 1578-ban járta meg a vármegye alispánja. Zeleméry László, az érseki javak kormányzója, számos birtokfoglalóval keveredett perbe. Pázmány Péter azonban igyekezett a viszályoknak véget vetni. Így többek között 1636-ban Orovniczára nézve egyezségre lépett a káptalannal. (Eszt. kápt. levlt. Lad. 13, f. l. N. 13.)

Az esztergomi káptalan javai is sokat szenvedtek a mohácsi vészt követő zavarok alatt, de még több küzdelme volt az erőszakos foglalókkal szemben. Bakócz Tamás végrendeletében az esztergomi Bakócz-kápolnára hagyta Csábrágot, melyhez Zeliz és Bény helységek is tartoztak. Ezeket azonban Erdődy Péter, Bakócz Tamás érsek örököse csellel és erőszakkal hatalmába kerítette, sőt a királytól Zelizre adományt is szerzett. Ez ellen ugyan a káptalan 1535-ben tiltakozott (Eszt. kápt. levlt. elench. Lad. 1. F. V. N. 23.), de a közbejött események következtében a szent-benedeki javakban nyert kárpótlást. Az apátsági javakat azonban a káptalan nem élvezhette háborítatlanul, mert tömérdek birtok- és határpere támadt, a szomszédok, egyes foglalók, sőt az esztergomi érsek ellen is.

A káptalan, okulva a gyakori pereken és hatalmaskodásokon, mindegyre gyakrabban járatta meg birtokainak a határait, a megyei hatóságok és más hiteles helyek kiküldötteivel.

De azért mégis tömérdek per folyt a hatalmaskodások miatt és más egyéb bajok is érték a káptalan birtokait. 1561-1562-ben Besenyőről és Töhölről a jobbágyok mind megszöktek. Kis-Apátiban és Zsitva-Kenézen egyes földeket elfoglaltak, mely ügyben 1577-ben itélkezett a vármegye törvényszéke. Kovácsi birtokát Lithassy Pál fenyegette, miért is a káptalan 1637-ben a vármegyéhez fordult segélyért. Sáli Miklóst, a ki Besenyőn, és Szalabay Györgyöt, a ki Nemcsényben követett el hatalmaskodásokat, a vármegye 1661-ben elmarasztalta. Taszár határai ügyében 1658-ban Wesselényi nádor állított ki bizonyító levelet a káptalan részére. Malonya és Taszár határait 1691-ben járták be. 1698-ban Maholány, 1699-ben Kovácsi és Nemcsény, 1666-ban pedig a Kovácsihoz tartozó erdők ügyében tartottak vizsgálatot. (Eszterg. káptalan levlt. elen.)

Mindezekből láthatjuk, hogy a káptalan birtokait a XVII. század zavarai ellenére is jórészt megtartotta, de a török hódoltsági részekben elfoglalt birtokait csak a XVIII. században szerezte vissza.

A mária-családi pálosok, a török invázió elől a Nyitra vármegyében fekvő Szent-János-Elefántra húzódtak. Onnan tiltakoztak azután, 1550-ben, Angyal Mátyás ellen, a ki Füss helységben levő szőleiket elfoglalta. Majd Ludányban levő házuk és szőlejük is veszélyben forgott, de ezeket I. Ferdinánd a lévai vár gondviselőjéhez intézett leiratával visszaadatni rendelte. A pálosok 1550-ben Garam-Mikolát szerezték meg. Miután a mária-családi pálosok Elefántra költöztek, birtokaikat az ottani rendházéihoz csatolták.

A ferenczrendiek, mint láttuk, Körmöczbányán és Léván telepedtek le. Az utóbbi helyen gróf Eszterházy Pál nádor 1677-ben házat is vásárolt számukra, de 1683-ben és 1693-ban újabb adományokkal is gyarapodtak. 1703-ban az Eszterházy-féle uradalom a Jaklin-féle házat is a szerzeteseknek adta.

Azok a vallási mozgalmak, melyek a mohácsi vész előtti években a bányavárosokban egyre nagyobb arányokat öltöttek, a mohácsi vészt követő zavarok alatt hatalmas pártfogót találtak az egyházi javakat elfoglaló főurakban. Enyingi Török Bálint a megürült nyitrai püspökség jószágait lefoglalván, az uradalomhoz tartozó falvakba az új tanokat hirdető papokat helyezte el. Török Bálinton kivül már a XVI. század első felében az új tanok híveivé lettek: Lévai Gábor (1543-1550), Dobó István és Imre (1550-1560), a Tapolcsányiak, a kiknek az összes jobbágyai protestánsokká lettek, továbbá a Ghyczyek, a nagyugróczi Bossányiak, Dóczyak, valamint a Simonyi és a Kosztolányi családok sarjai is.

Az e családok földesurasága alá tartozó községekben alakultak tehát az első reformált egyházak, mint Léván, Nagy-Ugróczon, Oszlányban, Simonyban, Kis-Sarlón, Varsányon és Barson. De hogy melyik felekezethez tartoztak ezek a községek, az maig is vitás. Bodó Lipót ev. esperességi felügyelő szerint, Bars vármegye a Luther-féle reformáczióhoz csatlakozott egész a csepregi beszélgetésig (1595) és csak azután tért át a Calvin-féle reformáczióhoz. Sz. Kiss Károly szerint tény, hogy mint szervezett lévai esperesség 1570-1590 között Csütörtöki István alatt, a somorjai kerülethez tartozott. (Sz. Kiss Kár., Monogr. vázl. a barsi ref. esp. multja és jelenéről 1878.) Tapolcsányi János leánya: Ilona, Enyingi Török Istvánné (1603-1616) rövid ideig a hrussói vár úrnője, református vallású volt, de az uradalomhoz tartozó helységek mind lutheránusok voltak. A bányavárosokban és azok környékén azonban kizárólag a Luther tanait fogadták el. Itt már 1536-ban szervezett esperesség volt, de élére eleinte nem választottak esperest, mert maguk a városi hatóságok intézték az egyházi ügyeket.

Az ezen esperesség által követett hitvallást az 1558. évi zsinaton állapították meg. A bányavárosi hitvallás hívei utóbb az 1577-ben és 1580-ban tartott zsinatokon intézték el az egyes lényegesebb hittételek körül felmerült ellentéteket. 1577-től Eberhardt Mátyás selmeczi lelkész személyében esperest választottak.

A bányavárosi lutheránus esperesség alá tartoztak azután azok a megyebeli községek is, melyek szintén e hitet követték, mint Körmöczbánya, Újbánya, Aranyos-Marót, Geletnek, Kis-Tapolcsány, Léva, Oszlány, Szent-Kereszt, Velkapolja, Zsarnócza, Brogyán, Csank, Felső- és Alsó-Hámor, Nagy- és Kis-Herestény, Hecse, Alsó- és Felső-Kamenecz, Zsitva-Keresztur, Kaproncza, Új-Lehota, Garam-Keresztúr, Kis-Keszi, Koszmály, Fenyő-Kosztolány, Nemes-Kosztolány, Kunosháza, Lucska, Németi, Perg, Prochot, Rudnó, Szelezsény, Simony, Ujfalu, Nagy-Ugrócz, Fakó-Vezekény, Vihnye, Felső- és Alsó-Zsadány, Zsikava, Zsemlér.

Természetes, hogy ezek nem egy időben tartoztak a bányavárosi esperességhez, sem pedig a lutheránus egyházhoz. Csank például 1595-ig Luther 388tanait követte, 1598-ban Calvin tanaihoz szított, de 1674 után ismét lutheránus lett. Léva 1557-ig Luther tanát követte, azután Calvin követője lett, de azért az ágostai hitüek továbbra is fentartották ott magukat. Szóval a szláv- és a németajkúak a Luther-reformácziót fogadták el, a Garam völgyén, Ó-Barstól délre elterülő községek pedig a Calvin-félét.

Midőn a somorjai kerület 1608-ban Új-Barson zsinatot tartott, a barsi ev. református esperesség már szervezve volt. Az 1609-ben Somorján tartott zsinaton Puha Pál barsi lelkész és esperes vett részt. Őt követte az esperességben 1626-ban Győry Bálint. Az 1630-1712 közötti időben a következők voltak barsi esperesek: Muraközy József 1630-1645, Perlaky Márton 1645-1668, Körmendy György 1668-1704, Gyarmathy István 1704-1712.

A XVII. században a barsi református esperesség 30 anya- és 30 fiókegyházból állott, ú. m. anyaegyházak: Léva, Bars, Kis-Koszmály, Mohi, Nived, Setétkút, Lök, Alsó-Pél, Nagy-Endréd, Nagy-Sarló, Málas, Ághó, Garam-Vezekény, Zeliz, Szódó, Nagy-Sáró, Felső-Várad, Nagy-Kálna, Kis-Szecse, Nagyod, Szent-György, Ladány, Varsány, Csank, Kis-Kér, Füzes-Gyarmat, Fegyvernek, Nemes-Oroszi, Pereszeg, Kis-Sarló. A barsi esperességen kivül a XVII. században a vármegyebeli községek közül a komjáthi esperességhez tartoztak: Belád, Lóth, Nagy-Mánya, Ohaj.

A XVII. században érte el a református egyház a vármegye területén virágzásnak tetőpontját, de ekkor már sok megpróbáltatásban volt része, az ellenreformáczió és az ágostai hitvallásuaktól. Midőn Léva Althan János zálogbirtokába került, a templomot elvette a reformátusoktól és az ágostai hitvallásúaknak adta. A felmerült viszályt Lipthay Imre alispán és Lithassy István 1620 április 6-án békés úton óhajtották kiegyenlíteni, de ez nem sikerülvén, az ágostai hitvallásúak az országgyűlés elé vitték ügyüket.

Pázmány Péter 1624-ben jezsuitákat telepítvén Lévára, az egymással amúgy is viszálykodó protestáns predikátorokat a lakosság Léváról elűzte. Majd 1637-ben az ágostai hitvallásúak templomát is elvették, de az 1647. évi országgyűlés annak visszaadását rendelte el. (Pázmány Péter és kora. II., 396-400.)

Forgách Antal szintén elűzte birtokairól, Nagy-Sarlóról és Kuralról a református lelkészeket. 1637-ben az esztergomi káptalan tisztje addig szorongatta a zsemlérieket, míg azok a református lelkészt a helységből kiűzték. Ugyanez évben űzték el a prédikátorokat Herestényből, Kis Tapolcsányból és Aranyos-Marótról. A kis-tapolcsányi és hrussói uradalmak 1616 után ugyanis urat cseréltek, melyeket a leányágak mellőzésével Hethesi Pethe László és neje Kapivári Kapy Anna vettek birtokukba. Pethe László családjával együtt a kath. hitre tért át, leánya Anna a már szintén katholikus hitre tért Rákóczy Pál nejévé lett, a kik ekkor, az azon időbeli szokásos eszközökkel, megkezdték a jobbágyság visszatérítését. Velkapoláról (Pálos-Nagymező), Ivanovich Pál, a pálosok priorja kergette el a protestáns lelkészt.

A protestánsoktól elfoglalt templomok ügye az 1647. évi országyűlésen szóba kerülvén, 400 vitás templom közül 90-nek visszaadását rendelték el, de ez intézkedés ellenére, a vasvári békét követő korszakban, még erősebb zaklatásoknak voltak kitéve a protestánsok a kormány részéről. 1673-ban Új-Barsról, Léváról és Sáróról űzték el a prédikátorokat. Főleg az esztergomi érsek és a káptalan földesurasága alá tartozó községeket zaklatták legjobban. Az 1681-iki soproni országgyűlésen 888 templom elvételéről panaszkodnak a protestánsok és ezek közül 25 esik Bars vármegyére.

Az 1681. évi XXIII. t.-cz. az ágostai evangelikusok szabad vallásgyakorlatát bizonyos helyekre nézve, még pedig minden vármegyében kettőre, állapította meg. Ily artikuláris helyek voltak Bars vármegyében Simony és Szelezsény. Léván, mint véghelyen, az ág. evangelikusoknak a szabad vallásgyakorlat szintén biztosítva volt.

A reformátusoknak megmaradtak ugyan egyházaik, de lelkészeiket szintén sokat zaklatták. 1670-1680 között az új-barsi, a nagy-sárói és a lévai lelkészeket gályarabságra küldték. A lévai egyház, papja: Czeglédy Péter elfogatása következtében, lelkipásztor nélkül maradt és bár Csáky Pál gróf, Léva földesura, a lakosságot át akarta téríteni a katholikus hitre, fáradozása sikertelen volt. Csak II. Rákóczy Ferencz felkelése idejében folytathattak ismét szabad vallásgyakorlatot a protestánsok.

A Hunyadiak idejében kifejlődött ipar és kereskedelem a XVI. század zavarai alatt hanyatlásnak indult. A külföldi iparosok és kereskedők odahagyták a veszélyeztetett helyeket és nyugalmasabb országokba költöztek. Ferdinánd és utódai ugyan a régi kiváltság-levelek megerősítésével és újabb szabadalom-levelek adományozásával igyekeztek a városi jellegű helységeken segíteni, de ez a törekvésük csak részben sikerült.

Szent-Benedek kiváltságait I. Ferdinánd 1550 február 20-án, Miksa 1565 január 21-én erősítette meg, de a monostor ekkor az esztergomi káptalan tulajdonába kerülvén, majd a török hódoltság idejében várrá alakíttatván át, a folytonos támadásoktól zaklatott lakosság elszéledt és a helység jobbágyközséggé sülyedt. Kis-Tapolcsány 1659 február 1-én nyert vásárszabadalmakat. (Kir. könyv., XII., 264.)

Körmöczbánya, fekvésénél fogva, már kevésbbé volt kitéve a török támadásoknak. Habsburg-házbeli királyaink siettek is régi kiváltságait megerősíteni. Így I. Ferdinánd 1528 január 12-én a II. Lajos király által adományozott szabadalmait s 1548 július 6-án a Zsigmond királytól nyert kiváltságait erősítette meg. Miksa 1572-ben kelt kiváltság-levele magában foglalja I. Károly, Zsigmond és Mátyás királyoknak és Magyarország rendeinek a szabadalom-leveleit. Lipót király 1686 szeptember 24-én és 1695 február 18-án állított ki szabadalom-levelet a város részére. (Kir. könyvek, XXII., 356.)

Magospart kiváltságait 1696 ápr. 12-én erősítette meg Lipót király; Nagy Salló pedig ugyancsak Lipót királytól 1662 jun. 16-án nyert szabadalom-levelet. Szent-Kereszt kiváltságai 1574 május 28-án erősíttettek meg. E helység, mint az egész XVII. századon át az esztergomi érsek tartózkodási helye, kiváló fontosságra emelkedett, bár ipar és kereskedelem tekintetében nagyobb jelentőségre nem jutott.

Újbánya kiváltságait 1545 ápr. 28-án erősítette meg Ferdinánd király. 1582 márcz. 21-én veres viaszpecsét használatát engedélyező kiváltság-levelet nyert Rudolf királytól. E város sokáig fenn tudta magát tartani, bár mióta 1535 körül a bányákat a víz ellepte, ez az iparág jelentékenyen hanyatlott. Az 1664 máj. 17-iki törökdúlást azután többé nem birta kiheverni. Az ipart űző német elem helyett később földmívelő tótok telepedtek bele. Midőn 1687-ben Tollius dinsburgi főiskolai tanár Újbányán járt, a várost csaknem teljesen elhagyatva találta.

A vármegye területén űzött iparágakról részletes felvilágosítást nyújtanak az egyes czéhlevelek és czéhszabályok, melyeket Szádeczky Lajos értekezése nyomán (Akad. ért. XIV. köt.) a következőleg állíthatunk össze. A vármegyei molnárok 1550-ben nyertek czéhlevelet, mely 1691-ben erősíttetett meg. Az aranyos-maróti csizmadiák 1680-ban veszik át czéhszabályaikt az újbányaiaktól, mely szabályokat gróf Forgách István erősítette meg. A Körmöczbányán letelepedett egyes iparágak czéhleveleiről és a czéhek viszonyairól más helyen van szó. Léván a gombkötők 1770-ban, a borbélyok ugyanekkor nyertek czéhleveleket Eszterházy Pál herczegtől és mind a két czéhlevél magyar nyelven van kiállítva. Szent-Benedeken a csizmadiák 1659-ben nyertek magyar czéhszabályokat. Újbányán a csizmadiák 1607-ben német czéhszabályzatokat nyertek, az ácsok 1706-ban és a kádárok 1704-ben veszik át a győriek szabályait. A zsarnóczai szűcsök czéhlevelét 1695-ben adták ki. Az egyes czéhpecsétek közül fenmaradtak a lévai magyar vargáké 1620-ból és a szabóké 1706-ból, továbbá a körmöczi czéheké, melyeket az ottani városi múzeumban őriznek.

1526-tól 1711-ig a vármegye területén a következő helységek nyertek vásárszabadalmakat: Szent-Kereszt 1690-ben, Szent-Benedek 1680-ban, Kis-Tapolcsány 1659-ben, Körmöczbánya 1696-ban és Zsarnócza 1681-ben országos vásár tartására, Velkapolja 1667-ben országos és heti-vásár tartására. (Illésy János, Vásárszab. jegyz.) A kereskedelem azonban e korban a gyakori török betörések által igen sok akadályba ütközött, de azért a magyarok, különösen a hajdúk sem igen kimélték a vásárosokat. Így például 1629-ben a Báthon tartott országos vásárról visszatérő kereskedőket Léva környékén 390néhány magyar huszár megtámadta, nagyobb részüket levágta és pénzüket elrabolta. (Némethy i. m. 245.) Az erkölcsi érzület különben is sivár képet nyújt a XVII. században, a mit a végvári élet és a politikai helyzet gyakori változása okozott. Nagy Iván (VI. 4. 30.) megemlékezik Micskey István várkapitány leányának, Krisztinának, Kovácsi Miklós nejével támadt viszályáról. Maholányi János kis-tapolcsányi tiszttartót, kinek a számadásai körül bizonyára súlyos hiba esett, Lippay 1664 táján Hrussón elzáratta. (Barsm. Hirl. 1883.) Még embervásárlásról is van adatunk. Újbánya város 1677-ben ugyanis hóhérbárd alá állította Bursch Mihály polgárt, mert egy általa kiváltott keresztény fiut Ali esztergomi agának eladott.

A református egyház leginkább egyházi fenyítékkel igyekezett a közerkölcsiségre hatni, bár szigorával néha inkább ártott, mint használt. A poenitentia tartását az egyháziakra is kiszabták, mint azt 1687-ben a nagysárói rektor és 1698-ban a szódói lelkész esete igazolja. A házasságkötés körül szintén kellő óvatosságot tanúsított a református egyház. Mindazokat, a kik az illetékes lelkész tudta és beleegyezése nélkül házasodtak, poenitentia tartására ítélte. Érdekes egy füzesgyarmati leány esete is, a kit, mert "kétfelé igérte magát", 12 évre eltiltottak a férjhezmeneteltől. (Sz. Kiss Károly, i. m. 68-71.)

Az 1660-64. évi török hadjáratok alatt sokan estek török fogságba. Az itthon maradt házastárs azután sok esetben új házasságra lépett, a mibe a földesúr is beleegyezett. Az esztergomi érsek panaszára a nádor 1665 január 12-én eltiltotta az ily párok összeadását és különösen meghagyta, hogy a protestáns lelkészek katholikus közrendűeket össze ne adjanak, hanem ily esetekben az esztergomi érsekhez forduljanak. (Szerémi, Emlékek stb.)

A mohácsi vészt követő időben mind nagyobb fontosságra emelkednek az egyes várak, a hol a török elől menekülő urak és azoknak családai otthonra találnak. A középkorból fenmaradt várak közül Revistye megmaradt a Dóczyak birtokában és a várra Dóczy Miklós és Gábor 1563-ban Ferdinándtól új adományt nyert. Saskő pedig Dóczy püspök testvérének, Jánosnak a fiára, Demjénre szállott, a ki a Lipcsey nevet vette fel. A család egyik sarja, Lipcsey János, garázdálkodásairól volt híres. 1599-ben Vieszka lakosait elfogatta és várába záratta. 1600-ban az egész vidéket rettegésben tartotta rablókalandjaival, 1602-ben pedig az esztergomi káptalannal kötött ki. (Knauz, i. m. 96-99.) A Lipcsey családnak 1626 táján Miklósban magva szakadván, 391özvegye: Kubinyi Magdolna, 1628-ban Saskőt átengedte a Dóczyaknak, kiknek utolsó sarját: Dóczy Zsigmondot, nejével Kayser Fruzsinával együtt Zsarnócza elpusztításakor a török elfogta. Dóczy Zsigmond megmenekült ugyan a török fogságból, de már 1647-ben 45 éves korában meghalt. Halála után Saskőt és Revistyét 1650-52-ben Lippay Gáspár vette meg a báró Dóczy családtól, mely csakhamar fiáé, Lippay János barsi főispáné lett, a ki azonban 1676-ban lemondván a főispánságról, megyebeli birtokait eladta. Ekkor jutott e két vár a kincstár birtokába. Midőn Thököly Imre 1677-ben a bányavárosokat fenyegette, Saskőt és Revistyét erős német őrséggel rakták meg. De miután Körmöczbányát Kéry gróf feladta, Saskőről és Revistyéről a rosszul fizetett őrség megszökött és mind a két vár Thököly birtokába jutott. (Angyal Dávid, Thököly életr. IV. 3.)

Léva várát tartozékaival 1560 szept. 13-án Ferdinánd ruszkai Dobó Istvánnak és firokonainak adta. Léva végvár lett s mint ilyen a XVI-XVII. században kiváló szerepet játszott, a mint azt már más fejezetben is láttuk.

Hrussó vára a XVI. században a Kistapolcsányi család birtoka. E család utolsó sarja a Győr ostroma alatt (1598) elesett János fia Pál volt. A XVII. század első felében a vár Rákóczy Pál († 1636) birtokába került, neje: Hetesi Pethe Anna révén. Rákóczy Pál országbíró, áttérvén a katholikus hitre, ennek az ágnak lett a megalapítója. Pál egyetlen fia: László, a ki 1664-ben Nagyváradnál esett el, kibővítette, kijavította Kis-Tapolcsányt. A hatalmas négyszögben épült várkastély csak 1662-ben készült el és száznál több szobája volt. Az özvegy: nagy-mihályi Bánffy Erzsébet, férje halála után, két árván maradt leányával Kis-Tapolcsányba költözött át. Rákóczy László ifjabb leánya: Erzsébet, a "kistapolcsányi Dianna", másodízben Erdődy György főispánhoz ment nőül. II. Rákóczy Ferencz fejedelem gyakran időzött nejével Kis-Tapolcsányban. Itt született 1696 május 28-án Rákóczy Ferencz elsőszülött fia. 1694-től többször időzött ott Rákóczy Júlia is, a ki Aspermont-Reckheim Góbert gróf neje lett. Rákóczy Júlia, Sarolta Amália herczegnővel együtt innen a vihnyei fürdőbe is átrándult. Rákóczy Erzsébet szenvedélyes vadász volt és fegyvergyűjteménye, ama korban, párját ritkította. E mellett a költészetnek is élt és költeményei közül néhányat Thaly Kálmán ismertetett. (Századok, 1900., 482.) 1695-ben sokat betegeskedett, de a mint felépült, ismét vadász-szenvedélyének hódolt. 1696-ban összezördült férjével és ettől fogva férje valóságos felügyelet alatt tartotta Kis-Tapolcsányban, honnan csak néha rándult ki Zelizre. Midőn Rákóczy Ferencz kitűzte a felkelés lobogóit, Rákóczy Erzsébetnek 1703 őszén menekülnie kellett Tapolcsányból. Az elhagyott kastélyt ezután Rákóczy Ferencz kereste fel, a hol mint új házas, oly sok boldog órát töltött. Ide vonult vissza az 1704-ben vívott szerencsétlen nagyszombati csata után, itt találjuk nejével együtt az 1706-iki fegyverszünet alatt, majd a trencséni vereséget követő napon is, de másnap reggel ismét elhagyta Tapolcsányt, hogy soha többé ne lássa. (Thaly Kálmán, Századok, 1900. - Szerémi, Barsm. Hirl., 1882.) Rákóczy Erzsébet emlékét különben több jótékony intézménye is őrzi. 1698-ban Kis-Tapolcsányban ispotályt építtetett, 1687-ben alapította a karmelhegyi Mária-Társulatot. Ennek tagjai sorában ott találjuk Malonyai Máriát, 392Akács Imrét, Rákóczy Erzsébet főlovászmesterét, a Révayakat, Malonyay Borbálát, Évát és Lászlót, 1697-ben pedig II. Rákóczy Ferenczet és nejét is. (Szerémi, Barsmegy. Hirl., 1882.) Szklenó fürdőt már a XVI. században felkeresték főuraink. 1578-ban megfordult ott Balassa Bálint is.

A családi élet legjelentőségteljesebb eseményét, a házasságkötést, azon korban különös fénynyel tartották meg. Az egyes hatalmasabb családok és államférfiak esküvőjén a vármegye küldöttségileg vett részt. Így Bars vármegye Bethlen Gábor lakodalmára 1626-ban Lipthay Imrét és Szobonya Pált küldötte követekül. Az 1630 október 19-én tartott közgyűlésen felolvastatván Bossányi alispán meghívója, Judith leányának Fáncsy Gáspárral tartandó esküvőjére, a vármegye Szobonya Pállal és Sembery Jánossal képviseltette magát, nászajándékul pedig szép ezüst kupát vett 65 frtért. (Botka-féle kéziratok.)

Eszterházy Miklós nádor idősebb fiának: Istvánnak a menyegzőjét Léván tartották meg nagy ünnepélyességgel, mely alkalommal a szomszéd vármegyék nemességét is meghívták. A lakodalom előtt fényes lovagjátékokat és versenyeket tartottak. (Kazy, Hist. Lib., V. p., 18.) Báthori Zsófia 1666 január 2-án meghívta a vármegyét fiának: Rákóczy Ferencznek Zrinyi Ilonával való egybekelesére. (Győri tört. és rég. füzetek, III., 183.) 1682 július 11-én pedig Eszterházy Pál hívta meg a vármegyét gróf Thököly Évával tartandó esküvőjére.

A főúri háztartásra és lakásberendezésre nézve érdekes adatokat szolgáltatnak az egyes hagyatéki leltárak. Dóczy Istvánné hagyatékában, Revistye várában, többek között a következők voltak: 16 ezüst kanál, 16 aranyozott ezüst kanál, 18 ezüst villa, egy aranyozott török kupa, egy ezüst kanna, hat ezüst csésze, egy ezüst mosdó tál, két ezüst gyertyatartó, egy fehér gyöngyös süveg, egy vont arany-paplan, zöld bársony, szederjes virágos bársony-szoknyák, bársony-suba nyuszttal bélelve, egy 16 soros gyöngyös láncz, nagy gyöngyökből fűzött ötsoros nyakék, egy másik ötsoros nyakék gyöngyből, arany-boglár, vékony arany-láncz, nyolcz soros arany-láncz, egy pár gyémánt fülbevaló, egy nyolcz öl hosszú arany-zsinór, arany-függő 21 gyémánttal, arany-gyűrü hét szafirral, gyűrü 11 rubinttal stb. (Szerémi, A Majthényi csal. levlt., 150.) A Dóczy István koronaőr hitvesének, Vizkelethy Juditnak zsarnóczai kastélyában 1640-ben felvett leltár szerint az ebédlőben csak ón- és fatányérok és ugyanolyan kupák voltak, annak jeléül, hogy az arany- és ezüstnemüek ott nem voltak elég biztonságban.

Rákóczy Erzsébet, férjezett Erdődy Györgyné hagyatékát a fejedelem megbízásából Ottlyk Pál, Malonyay Ferencz és Szluha György 1708 jan. 9-12 közöt leltározták. A hagyatékban találjuk Rákóczy László kardját, mely a váradi rajtaütés alkalmával esett ki a kezéből. Különösen érdekes a grófnő fegyvergyűjteménye. Tömérdek lőfegyver (stucz), puska és a vadászathoz szükséges felszerelés állott rendelkezésére. Mindez a felvétel alkalmával ládákba volt csomagolva, az arany- és ezüstnemű pedig Hrussón volt elzárva. Tapolcsányban csak ruhaneműek és bútorok voltak. Egy ezüst kávékészlet, úgy látszik, a fejedelem használatára maradt ott. A képek közül fel vannak véve a jegyzékbe hetesi Pethe Ferencz és nejének, Illésházy Györgynek, Pethe Lászlónak, Czobor Ádámnak, gróf Rákóczy Györgynek, Sobieski János lengyel királynak és a lengyel királynőnek az arczképei. A bútorok között van két üveglámpa, egy márványkő-asztal, nagy mennyiségű kárpit és függöny. Volt azonkívül 100 kötetből álló könyvtár, különféle ruhaneműek, ostáblás asztal, franczia játékkártya, pipereczikkek, mint aqua vitae-nek való kristálytartók stb. stb. (Szkiczói czikke, Barsm. Hirl. 1883.)

A külföldi főiskolák látogatása már némileg hanyatlott a XVI-XVII. században, de azért a főúri családok sarjai közül többen felkeresték a külföldi, főleg a németországi egyetemeket. Forgách Simon báró fia: Ferencz 1589-ben a wittenbergai akadémián tanult, honnan, bár atyja protestáns volt, előbb Páduába, majd Rómába ment. Balassa Bálint fia: János 1602-ben a boroszlói egyetem hallgatója volt.

E mozgalmas korszak ismertetését a vármegyei fő- és alispánok, valamint az országgyűlési követek névsorával zárjuk be, melyeket a Botka-féle kéziratok alapján állítottunk össze s a Simonyi család levéltárából, valamint 393az esztergomi káptalan levéltárának elenchusaiból és más, már idézett forrásokból vett adatokkal egészitettünk ki.

Főispánok: Lévai Zsigmond 1527-1529, Forgách Ferencz 1531, Forgách György 1537, Lévai Gábor 1538-1542, Telekessy Imre 1554, ruszkai Dobó István 1558-1569, Dobó Ferencz 1585-1603, Dóczy András 1604-1626, Forgách Miklós 1626-1636, Forgách Ferencz 1636-1647, Lippay Gáspár 1650-1652, Lippay György esztergomi érsek 1653-1657-ig mint kormányzó, Lippay János 1657-1676, Szelepcsényi György esztergomi érsek 1680-1685, id. gróf Erdődy György 1686-1713.

Alispánok: Szudar Dávid 1535-1538, Kálnay János 1547-1549, Tapolcsányi György 1549-1550, Babindaly Gergely 1550-1561 között, Simonyi János 1555-1556, Gyepes Péter 1560-1565, Simonyi György 1566, Kistapolcsányi Mihály 1567-1569, Majthényi Kristóf 1569-1570, Kálnay László 1570-1572, Szudar László 1572-1573, Szelezsényi Gáspár 1573-1589, mellette 1576-ban Székely György helyettes alispán, Kálnay Albert 1589-1591, Bossányi András 1591-1600, Kosztolányi László 1600-1601, Zmeskál Jaroszló 1602-1608, Szőlősy János 1608-1610, Maszlyk Albert 1610-1612, Lipthay Imre 1612-1626, közben Zmeskál Jaroszló 1621-ben helyettes, Szelezsényi István 1626-1628, Bossányi Mihály 1628-1635, Szobonya Pál 1636-1645, mellette Semléky János 1645-ig helyettes, Péli János 1645-ben helyettes alispán, Török Zsigmond 1645-1656, Nagy Ferencz 1656-1664, Nagy Mihály 1664-1670, mellette Hunyady László helyettes alispán, Simonyi Imre 1671-1673, Bossányi György helyettes alispán 1673, Nagy Ferencz másodszor 1676-1677, Hunyady László 1677-1694, mellette helyettes alispán Csathó Mihály 1677, Hunyady László 1677-1679, Szőlőssy János 1679, Péli Nagy András 1680-1688, Hunyady András 1694-1719, mellette helyettes alispán Kazy János 1693-1711.

Országgyűlési követek, részleges országgyűléseken, vagy országos értekezleteken megjelent kiküldöttek: 1567-ben Kistapolcsányi Mihály és Szudar László. 1572-ben Szudar László és Tajnay Péter. 1577-ben Szelezsényi Gáspár és Lipthay György. 1580-ban Szelezsényi Gáspár. Az 1581-iki részleges országgyűlésen Szelezsényi Gáspár és Lipthay György. 1594-ben Lipcsey János és Bálványi István. 1600-ban Bossányi András. 1601-ben Kosztolányi László és Zmeskál Jaroszló. 1603-ban Zmeskál Jaroszló és Bossányi Boldizsár. 1604-ben Zmeskál Jaroszló. 1605-ben Bossányi Boldizsár és Kosztolányi László. Az 1606-iki kassai országgyűléseken Keszi Gáspár. 1607-ben Szőlősy János alispán és Bossányi Boldizsár. 1608-ban a koronázás előtti országgyűlésen Bossányi Boldizsár. 1608-ban Zmeskál Jaroszló és Lithassy István. 1609-ben Szőlősy János alispán és Lithassy István. 1613-ban Lipthay Imre alispán és Lithassy István. 1617-ben Bossányi Boldizsár és Lithassy István. 1618-ban Lessenyei Mihály és Bossányi Mihály. 1619-ben Lipthay Imre és Lithassy István. 1619-ben a Bethlen által összehívott országgyűlésen Lithassy István és Bossányi Mihály. 1620-ban a beszterczebányai országgyűlésen Lipthay Imre és Szobonya Pál. 1622-ben a soproni országgyűlésen Lipthay Imre. 1623-ban Lipthay Imre és Szobonya Pál. 1625-ben Lipthay Imre és Szelezsényi István. 1630-ban Bossányi Mihály és Szobonya Pál. 1634-ben Bossányi Mihály, Szobonya Pál és Semléky János. 1646-ban Török Zsigmond és Emődy György. 1649-ben Török Zsigmond és Semléky János. 1659-ben Lessenyei Nagy Ferencz és Horváth János. 1662-ben Lessenyei Nagy Ferencz és Horváth János. 1669-ben a körmöczi értekezleten Lessenyei Nagy Mihály és Simonyi Imre. 1670-ben Beszterczebányán Nagy Mihály és Simonyi Imre. 1681-ben Kvassay István és Bossányi János. 1687-ben Kvassay István és Péli Nagy János. 1705-ben a szécsényi országgyűlésen Péli Nagy András és Hunyady András alispán. 1707-ben az ónodi országgyűlésen Kazy János és Kosztolányi Gábor. 1708-ben Czingel Gáspár és Jaklin Zsigmond. 1709-ben Jaklin Zsigmond és Hunyady András.

A szatmári békekötéssel közel két századig tartó küzdelemteljes korszak zárult be. Még nem hegedtek be az utolsó nemzeti felkelés sebei, s az egész nemzet egyaránt óhajtotta a békés kibontakozást. Egész századon át tartó ernyedetlen munkára volt szükség, hogy az elmult két század viharai okozta pusztulás nyomán, a nemzet új erőre keljen.

Az utolsó kurucz-csapatok fegyverletételével megkezdődött a császári seregek átvonulása a vármegyén. 1711-1712-ben a Pálffy Miklós-féle 17 kompániából álló ezredet a bányavárosokba, az Althan vezérlete alatti két kompániát Husztról Bars vármegyébe rendelték téli szállásra, míg a Deutschmeister-ezred 10 kompániáját Léván összpontosították és a felső Tisza vidékére rendelték. (Feldzüge d. Prinzen Eug. v. Sav. II. 4. 444.) A korona és a nemzet egyaránt érezték a belreformok szükségét, de azoknak sikeres keresztülvitelére első sorban az egész ország megismerésére volt szükség, míg másfelől az államadó behozatalával állandó adó-alapról is gondoskodni kellett. Az 1715. évi országgyűlés el is rendelte a jobbágyok összeírását, a mit Bars vármegyében még ez évben meg is tettek, de ez nem felelt meg a kivánalmaknak, és ezért 1720-ban új összeírás volt.

Összegezve a két összeírás adatait, a vármegye akkori népesedési viszonyairól a következő képet nyerjük. Összeírtak 1715-ben 197 községet, 9 nemes, 3383 jobbágy, 1355 zsellér és 20 taksás, tehát összesen 4767 háztartással. - 1720-ban 199 községet 3904 jobbágy, 11 zsellér, 5 taksás, tehát összesen 3920 háztartással. Az 1715 évi és 1720-iki összeírások közötti különbséget abban kell keresnünk, hogy az utóbbi években csakis azokat írták össze, a kiknek adó alá eső ingatlanuk volt. A földmíves zselléreket a jobbágyok közé sorozták, a vagyontalanokat pedig egyszerűen kihagyták. Ezt az utóbbi körülményt figyelembe véve, a földesúri hatalom alatt álló háztartások számát 7310-re tehetjük s így az összes lakosságot, középszámítással, 43,870-ben állapíthatjuk meg.

Az összeírt háztartások az egyes nemzetiségek szerint a következőleg oszlottak meg: 1715-ben volt magyar háztartás 1618, német 148 és tót 2933. 1720-ban magyar háztartás 1166, német 102 és tót 2632. A két szabad kir. város lakosságát külön írták össze és pedig: Körmöczbányán volt 1715-ben 474 polgári s 193 zsellér háztartás, ebből magyar volt 28, német 584 és tót 55. 1720-ban 364 polgári és 255 zsellér háztartás, ebből volt magyar 23, német 500 és tót 96. Az 1717-iki jelentések szerint Körmöczbányán is felvettek mindenkit az összeírásba, de 1720-ban a szegényeket, tehát az adó alá nem eső háztartásokat mellőzték. Körmöczbányán a hét telep lakosságát (255 háztartás) is a város lakosai közé számították. Újbányán összeírtak 1715-ben 255 polgári háztartást, ebből volt magyar 12, német 134 és tót 62. Gazdasági állapot szerint, mint adó alá eső terület összeíratott 1715-ben 59,447 köböles szántóföld, 4791 köböles irtvány, 10,073 kaszás rét, 4529 kapás szőlő és 67 malom. 1720-ban: 53,580 köböles szántóföld, 2589 irtvány, 10,418 kaszás rét, 3684 1/2 kapás szőlő és 66 malom. Újbányán 1715-ben 3133 3/4 köböles szántóföld, 322 1/2 kaszás rét. Az 1720-iki összeírás kétségkivül alaposabb volt, de azért a valódi állapotot az sem tüntette fel híven.

Ez adatok alapján állapították meg 1728-ban az adót. Bars vármegye portáinak a számát négygyel apasztották, ellenben Körmöcz- és Újbánya városok portája a régiben maradt, nehogy a kincstár károsodjék. (Magyarorsz. népess. a pragm. sanctio korában. - Millen. Tört. VIII. 50.) Bars portáinak a száma 1723-1724-ben 150 1/4 volt, 1729-től 1780-ig 146 1/2-ben állapíttatott meg, 1780-ban és 1792-ben 135 1/4-re, 1847-ben 88-ra szállott le. Újbánya portáinak a száma 1723-ban 1 3/4 volt. 1724-ben kettőben állapították meg, mely szám 1848-ig megmaradt. Körmöczbánya portáinak a száma 1723-ban 8 1/4, 1724-ben 7 1/2, 1780-ban és 1792-ben 12 és 1847-ben ismét 8 volt. A jobbágyadózás alapja: a porta alatt eredetileg oly jobbágyházat értettek, melynek kapuján 395egy gabonával, vagy szénával terhelt szekér átmehetett. Egy ily jobbágyház s a hozzátartozó telek volt az adóalap az egész középkoron át. A mohácsi vész után, a jobbágyság elszegényedése következtében, 1609-től kezdve, 4 jobbágyudvar és 12 zsellérház vétetett egy portának. Az 1647: XXXVI. t.-cz. által elrendelt uj portaösszeírás szerint, egy portába oly jobbágyok után, a kik 4-6 ökörrel járnak, négy, két ökrösökből, nyolcz jobbágy és a marha nélküli jobbágyok s zsellérek közül 16 vétetett fel. A XVIII. századtól kezdve a porta csupán eszmei fogalommá lett, mely az adókötelesek fizetési képességét fejezte ki.

A szatmári béke után Hunyady László a szabadságharcz alatt tett szolgálatai elismeréséül a Bercsényi-féle javakat nyeri a vármegyében, Paluska György pedig 50.000 frt kegyadománya fejében kapott birtokokat a vármegye területén. A kuruczvilág utolsó éveiben dühöngött pestis-ragály elmultával a vármegye Szent-Benedeken a szent vér tiszteletére fogadalmi kápolnát emelt, mely kápolna szükségleteinek fedezésére 1714 május 2-án Szent-Benedeken tartott bizottsági közgyűlésében 1500 frt alapítványt tett, melyből 50 frt kamat a kápolna gondozásával megbízott plébános részére és évenként 12 szent-mise tartására rendelt fordítani.

A szatmári békekötés után ismét a régi kerékvágásba került a vármegye. A főispáni tisztet Erdődy Györgynek 1714-ben bekövetkezett halálával ifj. Erdődy György Lipót foglalta el, a ki idővel a főispánság mellett magas méltóságokat viselt. M. kir. udvari helytartósági tanácsos, majd kincstári elnök, koronaőr, s 1758-ban országbiró lett.

Az alispáni tisztet 1719-ig Hunyady András viselte, ugyanaz, a ki az utolsó kurucz háború alatt is alispán volt. Mellette 1711-től Jaklin Zsigmond működött mint helyettes alispán. A tiszti karban a szatmári békekötés után egy nem nemes származású alszolgabíró is szolgált, a ki azonban 1716-ban nemességet nyert. (Millen. tört., VIII., 106.)

Az 1719 deczember 19-én Kis-Tapolcsányban tartott közgyűlésen hosszú idő után első ízben választottak alispánt. Négy jelölt közül Malonyay Lászlót alispánnak és Kosztolányi Gábort helyettes alispánnak választották meg. Jegyző Kazy László lett, kinek az indítványára az 1719-iki közgyűlés külön bizottságot rendelt ki a vármegyei levéltár rendezésére. A levéltárat ekkor külön szobába helyezték, a jegyző felügyeletére bízták és így maradt egész a XVIII. század végéig. Csak 1782-ben találkozunk az első levéltárnoknak a nevével. (Szombathy Ign. czikke, Barsi Ellen., 1893.)

A XVIII. század első felében alkotott vármegyei szabályrendeletek főleg az adókivetésre vonatkoznak. Az 1714 márczius 10-én Kis-Tapolcsányban tartott közgyűlés azok ellen intézkedett, a kik a porczió és más egyéb terhek elől menekülni akartak. Bárhol legyenek ezek, - igy szól a statutum - elővezetendők. Ha azonban az adószedők a hasonlóan menekülők hátramaradt javaiból aránylag beszedtek valamit, ezeket javaikkal együtt a földesúrnak adják át, hogy saját fundusán megőrizhesse.

Az 1720 október 19-én hozott szabályrendelet a következőleg intézkedik: Azok pedig, kik vagy a szokásjogra, vagy valamely idegen jogra (servitusra) támaszkodva, a környékbeli földesurak rovására s a többi lakó terhére, készakarva fel akarnák magukat mentetni a közös terhek alól, vagy a kik ki akarnák magukat vonni ezen szabály alól, - a mi azonban csakis az illető földbirtok elhagyásával volna lehetséges, a mint ez a nagy-ugróczi földbirtoknál nyilvánvalóvá lett, - ezen két esetben (a szolgák kivételével és a szokásos napibérek mellett) a terheket a többiekkel közösen viselni köteleztetnek. Tévedések elkerülése végett az ilyenfajta földfelmérésnek ott is van helye, a hol a jobbágyság földjét vagy árendába bírja földesurától, vagy azon bármi jogczímen megtűretik; oly telepítvények pedig, melyek már eredetileg is a földbirtok belsejében keletkeztek, kötelesek az összes munkálatokban résztvenni, sőt erre zúgolódás vagy makacsság esetén a nemesség büntető bírósága által reá kényszeríthetők is.

Az 1722 decz. 15-én alkotott szabályrendelet az irtott földterületek megváltását szabályozza. (Kolosvári és Óvári i. m. IV. k., I. r., 622-642.)

Az 1723: 78. t.-cz. elrendelvén, hogy a vármegye középpontján tartozik alkalmas székházról gondoskodni, Bars vármegye Kis-Tapolcsányban 396akart székházat szerezni, de miután e terv meghíusult, Paluska György, az aranyos-maróti uradalom birtokosa, a ki a ghymesi uradalom egy tekintélyes részét, mely Forgách Simon gróf - ex nota infidelitatis Rakoczyana - következtében a családtól elvétetett, megszerezte. Aranyos-Maróton kész házat kinált a vármegyének, mely azt 1735-ben báró Paluska Antaltól 6000 frtért megvette. Ezzel a vármegye székhelye végleg Aranyos-Marót lett, habár a XVIII. század folyamán más helyeken is tartottak közgyűléseket. Közigazgatási tekintetben a vármegye ekkor is négy járásra oszlott, ú. m. oszlányira, verebélyire, lévaira és kis-tapolcsányira, mely beosztás az egész XVIII. században megmaradt.

Midőn a nemzet Mária Terézia szorongatott trónjának megmentéséért kardot rántott, Bars vármegyét is azok között a vármegyék között találjuk, melyeknek a nemessége első sorban állott ki a síkra. Az 1741 október 26-án tartott közgyűlésen megállapították a nagybirtokosoktól kiállítandó lovasok számát, azután kimondották, hogy a vármegyei tisztikar tagjai maguk helyett egy-egy lovast tartoznak kiállítani. A nemesség, úgy a birtokosok, mint az armalisták, összesen 106 lovas kiállítására voltak kötelezve. Az egyes nagybirtokosok közül az esztergomi érsek 42, a saskői és a revistyei uradalmak 25, Pálffy János gróf 3, az esztergomi káptalan 14, Eszterházy Pál herczeg 5, Hunyady Antal 7, a pálosok 1, Zeliz és Ágó birtokosai 8, Paluska Antal 7, Oudaille Károly gróf 3, a bisztricsényi közbirtokosság 3, Füss, Fakó-Vezekény, Velsicz stb. községi közbirtokosok 2-2, a lekéri apát, báró Bossányi Miklós, a kameneczi, a krstyenei közbirtokosság, a Szent István papnevelő, Koller József udvari titkár, Motesiczky István, a solymosi közbirtokosok, a Sipeky család, Tajnay Ádám özvegye és a Péli Nagy család 1-1 lovas kiállítására voltak kötelezve.

A királynő 1744-ben újból hadba szólította a vármegyéket. Bars vármegye 1744 augusztus 29-én megtartott közgyűlésében választotta meg a felkelt nemesség tisztikarát. Személyesen 26 nemes jelentkezett, 171-en pedig helyettest állítottak. A nagybirtokosok 146 lovas kiállítására voltak kötelezve. A nemesi fölkelés tisztjeivé ugyanez a közgyűlés a következőket választotta meg. Kapitányok: Tőke Ádám, Simonyi Mihály és Hódossy Imre. Főhadnagyok: Kazy János, Illovay József és Bossányi László. Hadnagyok: Ordódy László és Lipthay János. Zászlótartó: Csepreghy István. A szeptember 19-én tartott közgyűlésen már bemutatták a birtokos nemesség által felfogadott lovas katonaság névjegyzékét is, mely a katonák életkorát illetőleg is érdekes. A legfiatalabbak 17 év körül voltak, a zöm 20-30 év között változott, de találunk a lastromban 40, sőt 50 éven felüli katonákat is. Az október 1-én megtartott közgyűlésen már a nemesi felkelés lajstromát is bemutatták. Ugyanekkor a portális katonaságot az egyes uradalmakra a következőleg vetették ki: a pálos-rend és Hunyady Antal javai után 4-4, a kir. kincstár birtokai után 24, a gr. Erdődynek birtokában levő kis-tapolcsányi uradalom után 8, a pálosok rendfőnöksége és Pálffy nádor birtokai után 3-3, a Szent István-papnevelő intézet és a füssi birtokosság után 2-2, gróf Forgách Pál, a Lithassy és a Balogh család birtokai után 1-1. A besorozott katonaságot október 31-én küldték Sipeky László helyettes alispán vezetése alatt Zólyomba, a hadparancsnoksághoz.

A nemesi felkelés, valamint a katonaság gyors kiállítása első sorban Erdődy György gróf főispán érdeme, a ki már a szatmári békét követő évek óta, ritka tapintattal kormányozta a vármegyét. Mint kamaraelnök még az 1728-iki országgyűlés berekesztése után a porták kiigazítására alakult bizottságban, az esküt megtagadó protestáns vallású követekkel szemben tanúsított méltányos fellépésével megszerezte a bizalmat. De habár gazdag volt, főispánsága alatt mégis részint nagyobb számú vadból, vagy 200-100 darab aranyból álló jutalmakat fogadott el a rendektől, 1744-től pedig évenként 200 drb. arany tiszteletdíjat szavaztatott meg magának addig, míg az államkincstár át nem vette a főispáni tiszteletdíj fizetését. (Budap. Szemle, 1865. 437.)

A háborús világ következtében, az akkori viszonyokhoz képest, drágaság uralkodott, főleg az élelmi szerekben. 1739-ben Léván az ó-bor itczéje 5 denár volt, 1740-ben a bor akója 2 frt. 30 denártól 3 frtig váltakozott. 1742-ben egy szapu zab ára 80 denár, a buzáé pedig 2 frt 25 denár volt. 397Két kenyér ára 1739-ben 20 denár, 1745-ben ellenben egy kenyér 15 denár, 1744-ben egy sallai szapu zab ára 70 denár, 1745-ben 60 denár, 1746-ban ismét 70 denár. Ugyanekkor egy szapu árpa 1 frt 30 denár. 1746-ban egy akó újbor ára 2 frttól 4 frtig váltakozott. 1747-ben a zab ára ismét lement 60 denárra. Ugyanez évben egy itcze újbor 5 denár, egy pint pálinka 28 1/2 denár, egy pár csizma 2 frt 50 denár. A széna ára is változott. Így 1744-ben egy öl széna 12 frt, 1749-ben 16 frt, 1750-ben 9 frt, 1754 márczius havában 30-32 frt. 1744-ben egy font dohány 25 denár. 1757-ben egy szapu zab 1 frt. (Léva város levéltára.)

Erdődy György Lipót a főispánság mellett tudvalevőleg más magas méltóságokat is viselt. Kincstári elnökségén kivül helytartósági tanácsos, majd koronaőr és 1758-ban országbiró lett. E mellett a kardot is vitézül forgatta. Mint ezredes a francziák elleni hadjáratban is harczolt és 1758-ban a hadjárat alatt kapott sebeiben elhalt.

Mária Terézia ekkor nagymányai Koller Ferenczet nevezte ki főispánná, a ki főispáni székét 1759 október 4-én foglalta el. Koller Mária Teréziának különösen kedvelt embere volt. Előbb Zólyom vármegyében volt főispán. Jó szónok, erélyes ember, a ki a bajor örökösödési háború alatt egyike volt azoknak, a kik vármegyéjökben az újonczozást keresztülvitték. Akkoriban ajándékozta Mária Terézia a saját és férje arczképeit a vármegyének.

Midőn Mária Terézia 1760-ban a nemes testőrség felállítását elrendelte, Bars vármegye is azok közé tartozott, a melyek a leglelkesebben karolták fel ezt az ügyet. A vármegye 4000 frtot ajánlott fel a testőrség alapjára, melyhez Körmöczbánya 250 és Újbánya 62 frt 50 krral járult. A testőrségbe a vármegye részéről Gyurcsányi Gábor, Ordódy Antal, Simonyi László, Pyber Károly és Gaál Sándor ajánltattak. (Illésy János czikke, Hadtört. Közl. 1895. 367.)

Az 1765 július 10-én kibocsátott urbéri szabályzat nem okozott nagyobb zavart a vármegyében. A szabályzat a fennálló visszaéléseket óhajtotta megszüntetni s a jobbágyok életét és vagyonát biztosítani, de a kivitel a vármegyék kezében maradt, és ezek a régi állapotokat iparkodtak fenntartani.

Koller Ferencz főispánsága alatt a vármegye ügyei jó kezekben voltak. Bacskády Pál 1744-ben bekövetkezett haláláig viselte az alispáni tisztet. Utóda egész 1781-ig Bacskády Károly volt. Bacskády Pál hosszú hivataloskodása alatt közszeretetnek örvendett a vármegyében. Két izben képviselte a vármegyét az országgyűlésen, 1741-ben és 1751-ben. Míg távol volt a megyéből, a rendek, meglepetésül, felépíttették számára a vezekényi nemesi kúriát, mely jelenleg a Botka család birtokában van.

1778-ban, a bajor örökösödési háború előjeleire, 13.000 újonczot ajánlottak fel a vármegyék és ebből Bars vármegye 450-et állított ki.

Alig foglalta el II. József a trónt, hozzáfogott merészröptü terveinek a keresztülviteléhez. Első intézkedései, mint a sajtószabadság és a türelmi rendelet, főleg a protestánsok között tették nevét népszerűvé, de már a további központosító törekvések aggodalommal töltötték el a vármegye nemességét. Az 1782 május 3-án Szent-Benedeken tartott közgyűlésen a tárgyalási nyelv latin és magyar volt, sőt a lemondó tisztikar magyarul tette meg jelentését, hasonlóképen az újonnan megválasztott alispán, Szentiványi János nagy-sárói birtokos és Tóth főügyész is magyarul tartották székfoglalóikat, csak Boronkay és Jeszenszky beszéltek latinul. Az új tisztikarnak csakhamar meggyűlt a baja a császárral. 1782-ben nagyon elterjedtek a czigány rablóbandák a Felvidéken. Az érdekelt vármegyék: Bars, Hont és Zólyom, ekkor közös erővel fogtak a kiirtásukhoz, de az eszközökben nem igen válogattak. A császár csak a bécsi ujságokból értesült a vármegyék által elrendelt kivégzésekről, mire haragos leiratot intézett a vármegyéhez. Az alispán megtette jelentését, mely szerint a vármegye 17 asszonyt, kik a rablóknak főztek, lefejeztetett, két férfit felnégyeltetett, hármat karóba húzatott, a többit pedig felakasztatta. (Marczali, i. m. II., 415.) A császár elszörnyedve olvasta ezeket az itéleteket és az alispánt keményen megdorgálta.

1783 április 26-án ismét Szent-Benedeken tartottak a rendek közgyűlést s ugyanez év julius 15-én és folytatólag, három napon át a lévai várban gyűléseztek. (Léva város levéltára.) E közgyűléseken már eléggé észrevehető 398volt II. József rendeleteinek a hatása és főleg a népösszeírás keltett aggodalmat a nemesség között, de azért az összeírási munkálatokat akadály nélkül fejezték be. Az 1784-85 években teljesített összeírás szerint az egész vármegye területén 2 város, 11 mezőváros 207 község, 7 puszta és 104.892 lélek volt és pedig a felső járásban (oszlányi) 47.553, a lévaiban 25.166, a kis-tapolcsányiban 19.279 és a verebélyiben 12.894. Vallásra nézve az összes lakosság keresztény volt, mert a zsidók a XVIII. században még nem telepedhettek meg a vármegyében. Foglalkozásra, illetőleg rendi állásra nézve a 17 éven felüli férfilakosság a következőleg oszlott meg: Clerus, (mind a két protestáns felekezet lelkészeit is beleértve), 172 férfi. Nemes 1714. Honoratior és gazdatiszt 66. Városi polgár 1120. Jobbágy 6180. Jobbágyörökös, háztartásbeli, vagy segéd és mesterlegény 6685. Zsellér 14.418. Katonai szolgálatot teljesítő 148. Más foglalkozást űző 3028. (Vármegyei levéltár.)

A nyelvrendeletek azonban már élénk visszatetszést keltettek a vármegyében, midőn II. József a kanczelláriával való hivatalos levelezés nyelvéül a németet tette meg. Bars vármegye 1784-ben a kanczelláriához intézett feliratában sietett is kifejteni aggodalmait olyképen, hogy miután a latin nyelv az egész római szent birodalom nyelve, nyelvváltozáshoz pedig századok kellenek, így is megmaradhat a testvéri szeretet az osztrák népekkel. Legjobb tehát a régi állapotot fentartani, úgy azonban, hogy a latin mellett a magyar is érvényesüljön. (Marczali, i. m. II., 392.) II. József azonban, nem törődve a vármegye feliratával, ráparancsolt a vármegye főispánjára, hogy siessen megyéjébe és csináljon rendet. De a főispán még ez évben meghalt és utóda 1785 márczius 18-án báró Ürményi József lett, ekkor azonban már a vármegyei önkormányzat is megszünt. 1785 márczius 9-én II. József az egész országot 10 kerületre osztotta, melyeknek az élére királyi biztosok kerültek. Bars vármegye az I., vagyis a nyitrai kerülethez tartozott. Az új biztost nagyon hidegen fogadták a vármegyében, de az a körülmény, hogy Szentiványi János megmaradt az alispáni székben, némileg megnyugtatólag hatott.

A jobbágyság érdekében tett intézkedéseket egy lelketlen izgató a pórnép felbujtására használta fel a földesurak ellen. 1786-ban már Léván is megtagadták a robotot, és mivel a mozgalom egyre terjedt, erélyes rendszabályokat kellett alkalmazni. A mozgalom vezetője kinyomoztatván, a császár megbélyegzésre ítélte, a mit Léva közpiaczán hajtottak rajta végre, ezután pedig hajóvontatásra itélték. (Marczali, i. m. III., 42.)

Ürményi József kerületi biztos 1787-ben Lévára tette át a vármegye székhelyét. Székházul a ferenczrendi kolostor szolgált, melybe a beamterekkel együtt a még ebben az évben kinevezett főispáni helytartó, Prónay Gábor is beköltözött. Prónay rendkivül alapos képzettségű és magas műveltségű férfiú volt. Iskolái befejeztével a katonai pályára lépett, majd 1766-ban Olaszországban tett utazást. Onnan hazatérve, II. József a pozsonyi iskolai kerület főigazgatójává nevezte ki. A családi hagyományokhoz híven egyháza ügyeire is nagy gondot fordított és evangelikus esperességi felügyelőnek választatott meg. 1787 november 12-től alig egy éven át viselte a főispáni helytartói tisztet.

Az 1788 január 28-án kelt császári nyilt parancs elrendelte, hogy a mely helységben az egyik keresztény felekezetnek nincsen temploma, a másik felekezetébe járjon isteni tiszteletre. A Nagy- és Kis-Kálnán lakó reformátusok késznek nyilatkoztak erre, a mennyiben a katholikus templomot megfelelően átváltoztatják, de a katholikusok erre nem voltak hajlandók. Ó-Barsban is hasonló eset fordult elő s a kísérletek sikertelensége miatt a terv megbukott. A főispáni helytartó is ott hagyta a vármegyét és helyébe 1788-ban Brunszvick Antal gróf, kamarai tanácsost nevezték ki. Ekkor azonban már az egész vármegye forrongott. Jóllehet 1788-89-ben inséges esztendő volt, mégis a török háborúba kirendelt katonaság részére a szükséges élelmiszer lett volna behajtandó; de a megyei tisztikar nem volt képes a kirótt mennyiséget előteremteni. (Marczali, i. m. III., 404.) E mellett a mezei munkahiány miatt, egy egész sereg elbocsátott béres és kaszás kóborolt a vármegyében, egyfelől a közbiztonságot veszélyeztetve, másfelől az elégületlenséget szitva a nép alsó rétegei között. Az általános forrongást II. József külpolitikája is növelte. A szomszédos Nyitra vármegyében izgalmas tárgyalások 399folytak a megyegyűléseken és már félő volt, hogy ez Barsra is átterjed, de ekkor II. József halálos ágyán egy tollvonással megsemmisítette összes intézkedéseit.

Az 1790 márczius elsején Léván összegyűlt rendeket Szentiványi János alispán üdvözölte. A királyi leirat felolvasása után lázas sietséggel semmisítették meg az utolsó öt év összes intézkedéseit. Márczius 26-án még Léván gyűléseznek, de április 19-én már Szent-Benedeken volt a tisztújítás, gróf Brunswick Antal főispán elnöklete alatt, mely alkalommal Szentiványi János újból első alispán, Simonyi Simon pedig másodalispán lett. A vármegye azután visszaköltözött Aranyos-Marótra. A június 6-ra egybehívott országgyűlésre a vármegye Szentiványi Jánost és Jeszenszky Eleket küldötte követekül, a visszaérkezett szent korona tiszteletére pedig gróf Migazzi Kristóf vezetése alatt - a ki a Paluska család után jutott az aranyos-maróti uradalom birtokába - koronaőrző banderium ment Budára, mely augusztus 9-től 21-ig teljesített szolgálatot. Az egybehívott országgyűlés 6000 újonczot szavazott meg, melyből Bars vármegyére 123, Körmöczbányára 11, Újbányára pedig 2 esett.

II. Lipót uralkodása alatt még érvényben állott József császár rendelete, melylyel a sajtót felszabadította béklyóiból, de I. Ferencznek első gondja volt a czenzurát ismét visszaállítani. Egyes vármegyék, megijedve az utolsó időben napvilágot látott szabadgondolkozású röpiratoktól, a kormánynak a sajtószabadság korlátozása ügyében tett intézkedéseit szó nélkül tudomásul vették. Bars vármegyében ekkor ismét a konzervativ irány kerekedvén felül, a vármegye 1793 február 23-án felterjesztést intézett a helytartótanácshoz, hogy az eltiltott könyveknek még a magánosok használatára való behozatalát se engedje meg. (Századok, 1878., 233. Fraknói V. czikke.)

Az 1793-tól folyó franczia háború újabb és újabb áldozatokat követelt az országtól. Már az 1796-iki országgyűlés által megajánlott 50,000 újonczból Bars vármegyére 736, Körmöczre 27 és Újbányára 20 esett. Ezenkivül még 20,000 pozsonyi mérő rozsot és 35,000 mérő zabot kellett a vármegyének beszolgáltatni, 23,344 mérő rozsot, 32,905 mérő zabot, 361 vágómarhát és 180 lovat pedig készpénzzel váltott meg. Mivel ez az utóbbi kivetés, melyet a régi porták alapján eszközöltek, elviselhetetlen volt a vármegyére, az 1802-iki országgyűlés a vármegyei porták számát 135 1/4-ről 108-ra, Körmöczét pedig 12-ről 11-re szállította le, ellenben Újbányáét kettőről 2 1/8-ra emelte fel. (Országgy. iratok, 1796. és 1802-ből.)

A vármegye főispáni székében 1796-tól Almássy Ignácz ült, ki pályáját 1785-ben a királyi táblánál mint ülnök kezdte. Az 1795. évben főispáni helyettes volt, 1796-ban a barsmegyei nemesi felkelés ezredese. 1798-ban a m. kir. udv. kanczelláriánál előadó tanácsos; 1802-ben a Szent István-rend kiskeresztese lett; 1806-ban v. b. titk. tanácsos; 1807-től kezdve a hétszemélyes tábla birája, 1811-ben a m. kir. udvari kamara alelnöke. Mint főispánt erőszakos, kihívó viselkedése miatt nem kedvelték, sőt a nádor bizalmát sem bírta és bár elsősége lett volna a személynöki állásra, József nádor közbenjárására mégsem őt nevezték ki. (Wertheimer Ede, Magyarország és Ausztria a XIX. században, I. 192.) 1812-ig viselte a főispánságot.

400Az 1808. évi országgyűlést főleg a nemesi felkelés és a Ludovika Akadémia alapítása tette emlékezetessé. Az akadémia alapjához Berényi Gábor, a vármegye későbbi főispáni helytartója 2000, Berényi Zsigmond gróf 2000, Hunyady József 10,000 és Malonyai József báró 3000 forinttal járultak.

Napoleon fenyegető magatartására a vármegyében 1809 tavaszán hozzáfogtak a nemesi felkelő sereg kiállításához. A márczius 20-án tartott közgyűlésen a felkelő sereg parancsnokává Almássy Ignácz főispánt választották meg, az esztergomi herczegprimás által kiállítandó 300 lovasból álló osztály élére pedig Jeszenszky Jánost állították. A lovas nemesi felkelő sereg tisztikara a következőkép alakult meg. Első kapitányok voltak: Majthényi Károly és Tarnóczy Simon. Másodkapitányok: Nozdroviczky János és Golenits János. Főhadnagyok: Schulz Antal, Jekelfalussy Antal, Marsovszky István és Gálos Károly. Alhadnagyok: Lüley Jónás, Máriássy Antal, Bélay László és Vörös Ferencz. Őrmesterek: Gaál István, Dillesz Ignácz, Szelle Dávid és Molnár János. Seborvos: Kiszlingstein József. Nozdroviczky János április 12-én lemondván a lovas felkelő seregnél viselt tiszti állásáról, helyébe gróf Migazzi Ferenczet, alhadnagygyá pedig Valentiny Jánost választották meg. De a vármegyére még újabb terhek is hárultak. A nemesi felkelés alapjára 111,764 forint 47 krajczárt vetettek ki a vármegyére, melyből 1811 szeptember 8-ig csak 9507 forint 34 krajczárt törlesztettek. A hátralevő összeg lefizetését pedig az 1811/1812. évi országgyűlés folyamán rendelték el. Az országgyűlés által megszavazott 1.000,000 mérő rozsból és 1.500,000 mérő zabból 17,551, illetőleg 26,326 1/2 mérő esett a vármegyére, míg Körmöczbányára 1342 mérő rozs, 2013 mérő zab, Újbányára pedig 284 mérő rozs és 426 mérő zab.

Almássy Ignácznak a főispánságtól 1812-ben történt felmentése után, főispáni helytartók kormányozták a vármegyét. Ezeknek a sorát Berényi Gábor gróf, különben közkedveltségnek örvendő férfiú, nyitotta meg. A nemzeti fellendülés korában a vármegyével folytatott küzdelme azonban csak a század második évtizedében veszi kezdetét.

A XVIII. század hadjárataiban a vármegyei családok sarjai közül főleg báró Kosztolányi László szerzett babérokat. Született 1739-ben Nemes-Kosztolányban. Mint 15 éves ifjú a második gyalogezredbe lépett, melylyel a hét éves háború első három hadjáratát végigküzdötte. 1759-ben főhadnagy lett, majd mint százados a toscanai herczeg szolgálatába lépett. 1787-ben a törökök elleni hadjáratban mint alezredes vett részt, 1788-ban külön hadcsapatot vezényelt. 1789-ben már mint ezredes, Clerfayt tábornok hadtestében, Mehádiánál 25,000 főnyi török csapatot szalasztott meg huszárai élén, mely hadi tettéért a Mária Terézia-rend lovagkeresztjét nyerte és utóbb bárói rangot kapott. 1793-ban ezredével a Rajnához rendelték, a hol a lautenburgi sánczok bevételénél tünt ki. Ebben az évben vezérőrnagygyá lépett elő, majd 1794-ben nyugalomba vonult. Meghalt Nemes-Kosztolányban 1806 június 30-án. (Der Militär Maria Theresia-Orden und seine Mitglieder. 1857. 270.)

Mielőtt e korszak történetének ismertetését befejeznők, a verebélyi szék fejlődéséről kell még megemlékeznünk. A XVIII. század folyamán a verebélyi és szent-györgyi székek önkormányzata mindegyre jobban kifejlődött. A székek ezen időbeli czime: "Bars vármegyébe kebelezett, nemes érseki telkekre nézve egyesült verebélyi és szent-györgyi érseki szék." Közvetetlenül az esztergomi érsek főhatósága alá tartozott. Élén az érseki nádor, vagyis a főispán állott. 1711-től ifj. Péterffy János Ferencz volt a főispán, alispán pedig Vass Miklós.

Az érseki szék közgyűléseit a XVIII. században több helyen tartotta az érseki nádor elnöklete alatt; így 1717-ben Néveren, 1721-ben Dicskén, 1745-ben Zsitva-Gyarmaton, 1745-ben Verebélyen, 1746-ban Néveren és ezután leginkább Verebélyen. Az érseki nemesség teljesen függetlenítette magát a vármegyétől, közgyűléseiből közvetetlenül érintkezett a felsőbb hatóságokkal és tagjai fölött önállóan bíráskodott. Az 1741 és 63-ik t.-cz. is elismerte nemesi jogukat, a mennyiben őket személyes nemesi felkelésre kötelezte.

1745-ben aranyos-maróti Paluska Antal viselte az érseki nádorságot és az ez év jul. 8-án tartott közgyűlésen alispán: Ordódy Imre, helyettes alispán: Majthényi Károly lett. 1758-ban köpösdi Tolvay János lett az érseki 401nádor, ugyanez évben garamveszelei Kazy Józsefet választották meg alispánná, mely tisztet az 1768-ban bekövetkezett haláláig viselte. Utána Kazy János lett az érseki székek alispánja.

A XIX. század elején nezettei Boronkay János viselte a nádori tisztet egész 1844-ig, 1845 jul. 20-án ocskói Ocskay Ignácz foglalta el helyét, a ki ebbeli állásában az érseki szék feloszlatásáig megmaradt. 1820-26 között Kazy László volt az alispán, mellette 1820-24-ben Fába Zsigmond, 1826-ban pedig Turcsányi Ferencz műkődött, mint helyettes alispán. A 30-as években galánthai Balogh Zsigmond volt az alispán, ki 1841-ben lemondván, Gaál Alajost választották meg 234 szavazattal 157 ellenében, míg másodalispán Deák János lett. Mindkettőjüket az 1846-án tartott tisztújításon újból megválasztották. Az 1841 évben megtartott tisztújítás jegyzőkönyve szerint, a verebélyi szék tisztikara a következőkből állott: első alispán, másod-alispán, pénztárnok, számvevő, verebélyi, kéri és néveri járások főszolgabírái, néveri járás alszolgabírája, verebélyi, kéri és néveri járások esküdtjei, levéltárnok, főügyész, verebélyi, kéri és néveri járási gyámok. Ezeket a tisztviselői állásokat választás útján töltötték be, míg a főjegyzőt, a tiszt. főjegyzőt, az öt tiszt. aljegyzőt, a tiszti főügyészt, alügyészt, sebészt, földmérőt és várnagyot az érseki nádor nevezte ki. A közgyűlés tagjait a tisztikaron kívül az érseki szék táblabírái tették. Ezek egy részét a herczegprímás, a másik részét az érseki nádor nevezte ki. Az 1845. évi jegyzőkönyvek szerint az érseki szék a vármegye alispánját és gróf Károlyi Alajos főjegyzőt nevezte ki táblabíráivá. Az 1841 okt. 14-én tartott közgyűlés alkalmával az érseki nádor 34 papot és 23 nemest, közöttük Motesiczky Pál kamarást, nevezett ki táblabírákká. A közgyűlésen tárgyalták a levelezéseket, különösen Bars vármegyével, a székek pénztárának a számadásait, kisebb polgári peres ügyeket, az árvákra ügyelő küldöttségek jelentéseit stb.

A verebélyi széknek bíráskodási joga is volt. A törvényszéket a közgyűlések után tartották meg. Börtönének felépítésére az érsek 1845-ben 1000 frtot adományozott. A közgyűlések jegyzőkönyveit 1838-tól magyarul vezették. 1840-ben rendezték a levéltárt is, melyet a szék eltörlése után a vármegyei levéltárba helyeztek át.

A 40-es években az érseki szék önkormányzati joga jelentékenyen csorbult. 1846-ban a kormányszékkel és a felsőbb bíróságokkal való közvetetlen levelezés jogától elesett. Az érseki szék 1846 okt. 27-én tartott közgyűléséből felterjesztést intézett ugyan e tárgyban a királyhoz és a herczegprimáshoz, de czélt nem ért. A 40-es években megindult reform-mozgalmak első sorban a rendi kiváltságok megszüntetését eredményezték. Az 1848-iki törvények. eltörölvén a rendiséget, helyébe a közteherviselés elvét ültették alkotmányunkba. Ezzel a verebélyi és szent-györgyi egyesült érseki szék kiváltsága is megszünt. Az 1848 febr. 21-én tartott közgyűlésről felvett jegyzőkönyvből, melylyel a közgyűlési jegyzőkönyvek sorozata bezárul, már észrevehető az új áramlat hatása. Az érseki szék beleolvadt Bars vármegyébe és vele együtt vett részt az alkotmányunk megvédéseért folytatott nemzeti küzdelemben.

Az 1812-ben eredménytelenül szétoszlatott országgyűlésnek újból való egybehívására a napoleoni háborúk alatt nem volt idő, a háború befejezése után pedig, egy előreláthatólag zajos lefolyású országgyűlés sehogy sem illett Metternich politikájába s így Bécsben az országgyűlés összehívásáról lemondtak, de ennek szerepét 1812-től 1825-ig a vármegyei közgyűlés vette át. Itt összpontosulnak a nemzeti létünk fejlődését előmozdító tényezők. A kormány és a nemzet közötti összekötő kapocs tehát a vármegyei önkormányzat volt.

Bars ekkor nem tartozott azok közé az ellenzéki vármegyék közé, melyek e század második évtizedében, főleg zajos lefolyású tisztújításokkal vonták magukra a közfigyelmet. A gróf Berényi főispáni helytartó által a választási czélokra felhasznált tömeg eleinte teljesen háttérbe szorította az úri elemeket, de 1820 táján már ezek is felhasználták kortes czélokra a becsődített alsóbb nemességet. (Millen. Tört. IX., 78.) Határozott ellenzéki szellemet azonban még akkor sem találunk a vármegyében. A XVIII. században, a nemzeti tespedés korában, Mária Terézia országgyűlései alatt (1741-51) feltűnik Bacskády Pál barsmegyei követ alakja, a ki éles szemmel figyelte a kormány túlkapásait, sőt az 1811/12-iki országgyűlésen id. Balogh János, azelőtt Komárom vármegye főjegyzője, majd az 1792-1808. évi országgyűlések követe, a Vay József szabolcsi követ vezetése alatt álló ellenzék törzskarába tartozott s a nemzeti pártnak számottevő tagja volt; de ezeknek a hatása a vármegyében még akkoriban nem volt észlelhető, sőt áldozatkészségben, úgy Mária Terézia trónjának védelme tekintetében, mint a Napoleon elleni háború alatt, kevés vármegye vetekedhetik Barssal.

Midőn Metternich a sajtószabadság korlátozásában annyira ment, hogy még a tudományos és szépirodalmi folyóiratok behozatalát is eltiltotta, első sorban Bars vármegye emelte fel szavát ez önkény ellen.

A nápolyi események következtében, Metternich a biztos diadallal kecsegtető piemonti hadjárat alatt, 1821-ben kibocsátott rendeletében, a magyar ezredek pótlására szükséges újonczok kiállítására hívja fel a vármegyéket, 1822-ben pedig elrendeli, hogy az adó november 1-től fizettessék, a mi annál súlyosabb adóteher volt, mert már megelőzőleg 1816-ban önkényüleg felemelte a só árát, melylyel főleg a legszegényebb néposztályt sujtotta. Az újonczok kiállítása ügyében már 1821 május 2-án felirt a vármegye I. Ferencz királyhoz, és mivel a július 27-én kelt királyi válasz nem elégítette ki a rendeket, még ez évi október 16-án tartott közgyűlésből újabb felirat ment Bécsbe. Azonban e második felirat válasz nélkül maradt és egy évig minden a maga rendjén folyt tovább, de midőn Metternich az adónak ezüstpénzben leendő lefizetését rendelte el, az 1822 október 15-én összegyült rendek ismét feliratilag tiltakoztak ez önkényes intézkedés ellen. Ekkor már a szomszédos Nyitra vármegyében is általános forrongás volt észlelhető a rendek közt. Balogh János személyesen megjelent az 1822 deczember 19-én tartott megyegyűlésen s a Babóthy Imre által formulázott felirat mellett hatalmas szónoklatot tartott, melynek 403némely része, az ő beszédében foglaltakhoz képes módosíttatott. E közben a barsmegyei felirat is megtette az útját, melyre azután november 17-én megjött a királyi válasz, a mire a rendek az 1823 február 18-án tartott közgyűlésen feleltek.

E feliratok, melyek mind Platthy Mihály főjegyző tollából erednek, csakhamar felköltötték a közvélemény figyelmét a vármegye iránt, mert meggyőző érvekkel mutatták ki a királyi rendeletek törvénytelenségét és határozott hangukból egyaránt észrevehető szerzőjüknek a magyar törvényekben való nagy jártassága és a latin nyelv mesteri tudása. Bécsben azonban e feliratok hatást tévesztettek. Miután látták, hogy a főispáni helytartó nem boldogul a vármegyével, Eötvös Ignácz báró királyi biztost küldték ki a rendeletek végrehajtására. A királyi biztos kiküldetésének híre egyszerre izgalomba hozta a vármegyét. A szomszéd Nyitra vármegyében elkövetett erőszakoskodásainak a híre már megelőzte jöttét s így az 1823 május 2-án Szent-Benedeken egybegyűlt rendek a leghatározottabb ellentállásra szánták el magukat. A mozgalom élére maga gróf Berényi főispáni helytartó állott. A közgyűlésen az egész tisztikar lemondott, a vármegye pecsétjét a szentbenedeki convent levéltárába helyezték el, a levéltárt bezárták, kulcsait eldugták, sőt még az előfogatok kiállítását is megtagadták a királyi biztos részére. A felséghez pedig újabb feliratot intéztek, melynek éles hangja a kanczelláriát megdöbbentette. Egyidejűleg Balogh János, Ambró Károly, Boronkay János, Platthy Mihály, Bencsik János, Rainprecht Ignácz és Majthényi László táblabírákból álló küldöttséget menesztettek a nádorhoz, kérve, hogy a nyitrai királyi biztos kinevezése által okozott sérelmet orvosolja.

Minthogy az egész tisztikar lemondott, megbizták Tajnay Antalt, Szakmáry Jánost, Kvassay Mihályt, Jeszenszky Eleket, Majthényi Lajost és Károlyt, Gyurcsányi Istvánt, Kosztolányi Lászlót, Simonyi Lőrinczet, Kelecsényi Jánost, Kiss Jánost és Marsovszky Istvánt, hogy a tisztviselőktől az összes hivatalos irásokat vegyék át, azokat a legközelebbi közgyűlésig tartsák maguknál és addig a legszükségesebb közigazgatási teendőket is végezzék el. Végül kijelentette a vármegye közönsége, hogy a királyi biztos által netán egybehivandó közgyűlésen részt nem vesz és attól mindenkit eltilt. Így felkészülve várták a királyi biztost, a ki megérkezett Marótra, de tisztviselők hiányában mit sem tudván kezdeni, kénytelen volt eredmény nélkül visszafordulni.

E közben leérkezett az 1823 május 19-én kelt királyi leirat és a rendek június 30-án ismét összegyűltek Aranyos-Maróton. Újból felirat megy a királyhoz, a tisztviselők megint elfoglalják helyüket, de csak addig, a míg a királyi biztos be nem teszi a lábát a vármegyébe.

Bécsben végre belátták, hogy a vármegyével erőszakkal nem boldogulnak, miért is a vezéreket: Ambrót, Platthyt, id. és ifj. Balogh Jánost, Bencsiket, Majthényit és másokat, ad audiendum verbum regium, Bécsbe rendelték. Ferencz király ez alkalommal a következő szavakkal fogadta Platthyt: "Olvastam észszel, de epébe mártott tollal írt felírataidat: ifjú 404életed kezemben van, vigyázz. Adandó alkalommal meg fogok emlékezni rólad." És csakugyan, Platthyt 1825-ben már a nádori itélőmesterek sorában találjuk. A királytól a kanczelláriába hívták a vármegyei urakat, a hol a felől tanácskoztak velök, miként lehetne az elmérgesedett ügyet akként elintézni, hogy a királyi tekintély ne szenvedjen csorbát és a vármegyében a rend helyre álljon. A válasz az volt, hogy ha a kormány nem küld a nyakukra királyi biztost, készek a hatósági működést helyreállítani, feltéve, hogy az országgyűlést összhívják. A szükséges újoncz-létszámot toborzás útján fogják előállítani és nem vonakodnak az adónak ezüstben való behajtásától sem. A barsi eset országszerte általános feltűnést keltett, annál inkább, mert 42 vármegye a törvénytelen rendeleteket végrehajtotta. A vármegye bátor fellépése és a küldöttségnek Bécsben tanúsított magatartása bámulat tárgya volt és Bars ettől kezdve vezérszerepet visz az ellenzéki vármegyék között. (Horváth Mihály, 25 év Magyarorsz. tört.-ből, I., 109., - Grünvald Béla, A régi Magyarország, 457. - Beőthy Ákos, A magyar államiság fejlődése, 856. - Hazánk 1884. 520., - Millen. tört. IX., 101.)

Az 1823 julius 11-én kelt királyi leirattal Keglevich János gróf cs. kir. kamarást nevezték ki Bars vármegye főispáni helytartójává és ő reá hárult a feladat, hogy a megfeneklett vármegyei közigazgatást ismét talpra állítsa. Tapintatos magatartásának tulajdonítható az a két felirat, melyet a vármegye aug. 11-én tartott közgyűléséből a felséghez intézett. A újonczozás ügyében a vármegye a főispáni helytartó vezetése alatt Ambró Károly alispán, Boronkay János helyettes alispán, Balogh János, Platthy Mihály, Bencsik Ferencz, Gyurcsányi István és Sembery József táblabírákból álló küldöttséget menesztett a nádorhoz, mely küldöttség az okt. 20-án tartott közgyűlés előtt tett jelentést eljárásáról. A kanczellár azonban időközben előterjesztést tett a felséghez az iránt, hogy Balogh János ellen, korábbi nyitramegyei ügyeiből kifolyólag, rendes per tétessék folyamatba, és hogy minden megyei köztanácskozásból zárassék ki. Ezekhez az előterjesztésekhez Ferencz király 1823 szept. 13-án hozzájárult. A kanczellár fáradozása azonban kárba veszett, mert az 1825-27. évi országgyűlésre a vármegye mégis Balogh Jánost küldte fel követül.

Az adószedés tárgyában kelt leiratok végrehajtása azonban mindegyre késett. Az 1824 ápr. 5-én tartott közgyűlésben hozott végzéssel a rendek elhatározták ugyan az adó beszedését, de sokáig tartott, míg hozzáfogtak. A főispáni helytartó azonban azon volt, hogy az uralkodó a vármegye tisztikarát ismét kegyeibe fogadja. E czélból vezetése alatt küldöttség ment Bécsbe, melynek sorában ott találjuk Belánszky József püspököt, herczeg Pálffy Jánost, herczeg Odescalchi Inczét, Migazzi Kristóf, Eszterházy János, Pálffy Ferencz grófokat, Boronkay János és Simonyi Dénes alispánokat, Tarnóczy Kázmért, Ambró Károlyt, Gyurcsányi Istvánt és másokat. (Bars vármegye politikai iratai.) A küldöttségnek sikerült végre az ellentéteket kiegyenlíteni.

Az 1825. évi országgyűlésre küldött követek közül Platthy Mihálynak is kiváló szerepe volt. A tudós Bartal Györgygyel együtt töltötte be a jegyzői tisztet, a főrendi táblához intézett legtöbb üzenetet ő fogalmazta, ő állította össze a sérelmek jegyzékét, melyet az alsó tábla nyomban tárgyalás alá vett, majd az adó arányosabb felosztása ügyében az ő közvetítő indítványa mellett jutott többségre a kormány javaslata. (Millen. tört. IX., 164.) Az 1830-iki országgyűlésen már nádori ítélőmester. Helyét Majthényi László első alispán foglalja el, míg az 1827-iki országgyűlés berekesztése után, szeptember 23-ikán elhalt Balogh János helyére, hasonnevű, akkor még csak 34 éves fia kerül, kinek közszereplése csak a következő országgyűlésre esik, a vegyes házasságok ügyében tartott beszédével azonban már előbb is feltünt.

1831 nyarán Oroszország felől a kolera közeledett. Jóllehet a helytartótanács még 1831 junius havában katonai kordon felállítását rendelte el, a járvány az északkeleti vármegyékben mégis kitört. Tovaterjedését megakadályozandó, Liptótól a Garam mentén egész a Dunáig újabb katonai kordont húztak, de azért a ragály július 29-én már Léván is kitört, 6 hét alatt 400 embert követelt áldozatul és azután gyorsan terjedt tovább a vármegyében.

Az 1832 deczember 16-ára összehívott országgyűlésre a vármegye ismét Balogh Jánost küldte követül. Balogh csakhamar tevékeny részt vesz az 405országgyűlési tárgyalásokban. Kölcsey Ferencz különösen kedvelte őt szabadelvűségeért. Komáromy István abaúji és Siskovics József baranyai követekkel együtt az arisztokratizmus legádázabb ellenségei voltak. Maga Kossuth Lajos is mesterének ismerte el a szónoklatban, az országgyűlési ifjúság pedig bálványozta. Követtársa előbb Majthényi László első alispán volt, de helyette 1833 szeptember 11-én Tarnóczy Kázmér jött fel, a ki a főrendek ellen tartott beszédével vonta magára a figyelmet, de e beszédért megrovást kapott.

A lengyel szabadságharcz bukásának és a lengyelek leigázásának hírére Bars vármegye feliratot intéz a kormányhoz a lengyelek érdekében. Balogh János szóvá tette ezt az ügyet az országgyűlésen is, de leszavazták. Ez alkalommal mondott heves beszédéért 1834 január 3-án megrovásban részesült, de ez csak növelte népszerűségét. A trónváltozás alkalmával 1835-ben felvetett bizalmi kérdés Baloghot ismét szilaj beszédre ragadja, a június 22-iki ülésen pedig báró Wesselényi mellett felszólalván, annak a szatmári közgyűlésen mondott szavait idézte, mely miatt a személynök ellene hűtlenségi pert indított meg. Követtársa: Tarnóczy Kázmér ugyan segélyére siet és távollétében szavait ki akarja magyarázni, de a vármegye Balogh János ügyét magáévá tette. A kormány, hogy Balogh Jánost ártalmatlanná tegye, mindent elkövet visszahívása érdekében. Ferdinánd király is értesítette a vármegyét a Balogh ellen indított hűtlenségi perről, míg Keglevich János gróf főispáni helytartó a becsődített nemesség megvesztegetését kísérelte meg, de a június 27-én tartott közgyűlés nagy elkeseredéssel tárgyalván a szólásszabadságon ejtett eme sérelmet, a királyhoz feliratot intéz, melyben azt kéri, hogy Baloghot mentsék fel a hűtlenségi vád alól és 1195. szám alatt hozott végzésével egyszersmind megbízza a tiszti ügyészt, hogy Baloghot a törvény előtt védelmezze. Ferdinánd király ugyan július 7-én kelt leiratával keményen megdorgálta a vármegyét, mert újolag Baloghot választotta követnek, de a vármegye július 23-án tartott gyűlésén tárgyalás alá vette Baloghnak az országgyűlésen mondott beszédét. Követtársa, Tarnóczy Kázmér is kijelentette, hogy Balogh szavai nem híven kerültek az országgyűlési naplóba, a közgyűlésen Balogh is felszólalt és eljárását igazolván, távozni akart, de a rendek erőszakkal tartották vissza s az egész közgyűlés kijelentette, hogy csakis Baloghot akarja követnek. A főispán ugyan kisérletet tett új követ választása iránt, de a rendek előre is óvást emeltek ellene és hivatkozván az 1723: VII. törv.-czikkre, kijelentették, hogy a követeknek az országgyűlés alatti eljárását egyedül küldőik vannak hivatva megbírálni. Ez a közgyűlés újabb feliratot intézett a királyhoz, hogy a vármegye követe a hűtlenségi per alól felmentessék. Aggodalommal tölti el a rendeket - így szól a felirat - a királyi államügyész amaz eljárása, melylyel a törvény szándékos félremagyarázásával az alkotmányunk alapját tevő szabadszóláson csorbát ejteni akar. Egyúttal köriratban támogatásra szólította fel a többi törvényhatóságokat is.

A köriratnak csakhamar meg volt a hatása. Győr, Abaúj, Torna, Hont, Vas, Nyitra, Zala, Ugocsa stb. vármegyék rendei egymásután értesítik a vármegyét, hogy a szólásszabadságon ejtett sérelem orvoslása iránt követeiket megfelelőleg utasították, sőt némely vármegye, mint például Abaúj és Szatmár, feliratot intézett Ő Felségéhez Balogh János érdekében.

406Midőn Balogh visszatért Pozsonyba, népszerűsége annyira növekedett, hogy a kormány jónak látta az ellene indított pert megszüntetni, a miről Ferdinánd király szept. 13-án kelt leiratával értesíti a vármegyét. (Bars vármegye politikai iratai.) Balogh tehát kisiklott a kormány kezei közül, de ekkor a királyi ügyész a "Társalkodási Egyesület" tagjait, közöttük Lovassy Lászlót vonta perbe, a ki ellen többek között azt a vádat emelte, hogy a mikor Balogh Jánost Aranyos-Maróton újból kikiáltották követnek, a kormány ellen izgatott. Balogh azonban védelmébe vette Lovassyt és a vármegyének decz. 12-én tartott gyűlésében a legélesebb szavakban tört ki a kanczellár eljárása ellen, indítványozva, hogy a vármegye az elfogott ifjúság érdekében küldöttséget meneszszen Bécsbe és a királyhoz intézendő feliratot személyesen nyújtsák át.

Többen felszólaltak ez alkalommal, így Rudnyánszky Flórián, Máriássy József, Sebestyén Ignácz, Kosztolányi Péter, Lipovniczky Vilmos és János, Szabó János, Ambró Antal, Majthényi Rudolf és Antal. Mindnyájan hevesen kikeltek a kormány, sőt a királyi tábla elen is.

A közgyűlésen az elnöklő Tajnay János alispán hiába igyekezett mérsékletre bírni a szónokokat, Balogh János heve elragadta az egész közgyűlést; csak néhányan, mint Jeszenszky Károly, Simonyi Elek, Botka Tivadar tanúsítanak mérsékletet. A közgyűlés másnap is folyt, a midőn a megelőző napon gyengélkedő Rainprecht Ignácz másod-alispán is megjelent, de ő nem volt hajlandó a küldöttség vezetésének elvállalására, a mi által magára zudította a Balogh-párt haragját.

A feliratot Lipovniczky Vilmos főjegyző szerkesztette, Balogh János szellemében. A küldöttség vezetője Balogh lett, hozzája csatlakoztak még Kazy István, Botka Péter tb. főjegyző, Csuzy Károly és Kvassay Ferencz; de mivel a főkanczellár ez ügyben már más vármegyék küldöttségét sem fogadta, meghagyatott a küldöttségnek, hogy az alkanczellárok előtt tisztelegjen. Időközben a küldöttség tagjai megváltoztak és a következők mentek fel Bécsbe január 12-én: Ambró Károly, Tarnóczy Kázmér, Balogh János, Majthényi Antal, Rudnyánszky Flórián, Lipovniczky József, Kosztolányi Pethő, Máriássy József, Zorkóczy László, Brogyányi István és Sebestyén Ignácz. A küldöttség Bécsbe érkezvén, Ambrót és Tarnóczyt báró Malonyay alkanczellárhoz küldték, a kihallgatás kieszközlése végett. Malonyay másnap reggel 9 órára igérte a küldöttség fogadását, de mikor az megjelent titkára útján tudtukra adta, hogy a felség Bars vármegye küldöttségének fogadásától eltiltotta. A küldöttség másnap gróf Majláth Antalt, a másik alkanczellárt kereste fel, de szintén eredménytelenül és azután elkeseredve tért vissza a vármegyébe.

Kevéssel ezután leirat jött a vármegyéhez, mely a decz. 12-én hozott határozatot megsemmisítette és a közgyűlésen résztvevők felelősségre vonása végett Vay Ábrahám gróf királyi biztost rendelte ki. A vármegye közönsége azonban ennek ellenére a deczember 12-én hozott határozatot érvényesnek mondja ki és meghagyja a tisztikarnak, hogy a királyi biztosnak semmiben se engedelmeskedjék és a levéltárból semmiféle hivatalos iratot ki ne adjon. Vay Ábrahám azonban, úgy a hogy, elvégzi a dolgát. 1837 márczius 24-én megjelent Aranyos-Maróton, majd a vidéken is folytatta a kihallgatást. Vaskos jegyzőkönyveket terjesztett fel a deczember 12-én elhangzott beszédek ügyében megtartott tanúvallomásokról. Jelentése alapján a királyi jogügyek igazgatója Balogh és társai ellen hűtlenségi per indítását javasolja. (Millen. tört. IX., 430.) A rendek az 1837 február 27-én tartott közgyűlésben tárgyalták a küldöttség jelentését, mely alkalommal ez ügyben a nádorhoz újabb feliratot intéztek, melyet Balogh János vezetése alatt Ambró Antal, Rudnyánszky Flórián, Sebestyén Ignácz, Brogyányi István, Lipovniczky József és Máriássy József táblabírákból álló küldöttség vitt Budára. Ez a több ívre terjedő felírat valóságos vádlevél a kormány ellen. Különösen éles az a része, mely a Bécsbe küldött követség fogadtatását és a kiküldött királyi biztos eljárását adja elő. A küldöttség márczius 19-én járult a nádor elé, kinek szivélyes modora némileg megnyugtatta a küldöttséget, melynek jelentését a május 5-én tartott közgyűlés tudomásul vette.

407A június 2-án kelt királyi leiratot, mely a Balogh János, Lipovniczky Vilmos főjegyző, Kosztolányi Péter, Rudnyánszky Flórián, Szabó János főügyész, Sebestyén Ignácz, Máriássy József és Ambró Antal táblabírák ellen megindított perről értesíti a vármegyét, a június 15-én tartott közgyűlésen tárgyalták. Az a felirat, melyet e tárgyban a királyhoz intéztek, élességben tán valamennyit felülmúlja és azzal záródik, hogy tekintettel a kanczellária által elkövetett törvénytelenségekre, a vármegye kivánatosnak tartja az országgyűlésnek a törvényben előírt három év leforgása előtt leendő egybehívását. (Bars vármegye politikai iratai.)

Még el sem símult ez az ügy, midőn a Kossuth Lajos által szerkesztett törvényhatósági tudósításoknak Pest vármegyében történt betiltása hozta forrongásba a kedélyeket. Bars vármegye is felemeli a szavát a sajtószabadság érdekében és kijelenti, hogy a mennyiben a lap további megjelenése akadályokba ütköznék, a vármegye fog gondoskodni a lap folytatásáról. (Millen. tört. IX., 432.) Miután a vármegye felirataival annyi borsot tört a kanczellária orra alá, a kormány neheztelése Keglevich János főispán ellen fordult, kinek helyébe báró Majthényi Lászlót nevezték ki helytartónak. Majthényit, kit csak néhány évvel megelőzőleg, 1834-ben emeltek bárói rangra, ellenszenvvel fogadták, a mi még fokozódott, midőn az 1839-ben főjegyzővé választott Botka Tivadart, a ki a főispáni visszaélések ellen éleshangú czikkeket írt, 1840-ben állásától felfüggesztette. Botka azonban tisztázván magát, állásába visszahelyezték. Mindamellett a rendek nem hagyták annyiban a dolgot, s 1839 junius 25-én tartott bizottsági közgyűlésből feliratot intéztek a helytartótanácshoz báró Majthényi László főispáni helytartó felmentése iránt. Ez a jegyzőkönyv azonban, felsőbb helyről jött utasítás értelmében, megsemmisíttetett. (Várm. levélt.)

Az 1839/40-iki országgyűlésre is Ambrót és Lipovniczkyt küldték fel követekül azzal az utasítással, hogy a szólásszabadság ellen elkövetett sérelmek orvoslásáról gondoskodjanak. Ezen az országgyűlésen az ellenzék már elvi alapokon szervezkedett, sőt már a főrendi táblán is felszólalnak a kormány ellen egyes főurak, mint Odescalchi Ágoston herczeg, a ki a kormánynak egy szál katonát sem hajlandó megszavazni.

Majthényi alatt azonban az előbb oly szenvedélyes pártküzdelmek lecsendesedtek és a sérelmi politika s a nemzeti visszahatás helyébe a produktiv munka lépett. Széchenyi eszméi termékeny talajra találtak a vármegyében és ez eszméknek Platthy, Tajnay, Tarnóczy, Rainprecht, Balogh, Botka és mások lettek a zászlóvivői.

Az 1843/44-iki országgyűlésre felküldött követek közül főleg széplaki Botka Tivadar vonja magára a közfigyelmet, a ki már 1829-ben feltünést keltő jogtörténeti munkát adott ki s az országgyűlés alatt hirlapi czikkeiben nagy alapossággal tárgyalta az épen szőnyegen fekvő horvát kérdés közjogi oldalát. A kiegyenlített ellentétek következtében, az 1845. október 20-án tartott tisztújítás már közös akarattal és egyetértéssel ment végbe. (Budapesti Hiradó, 1845. 274.) Majthényi László báró még ebben az évben főispán lett, mely hivatalában az első felelős miniszterium megalakulásáig maradt.

Az 1847 november 7-ére összehívott országgyűlésen ismét Ambró Antal és Botka Tivadar voltak a követek. Sem a követválasztás, sem az október 18-án megtartott tisztujitás nem vert nagyobb hullámokat a vármegyében, mert a közel négy évtizeden át ősi alkotmányukért folytatott küzdelem sokkal jobban összeforrasztotta a vármegye rendeit, semhogy a döntő mérkőzés előestéjén a sikert pártharczokkal tették volna kétségessé.

Az országgyűlési követeknek az 1847 november hó 25-én tartott közgyűlésből a vármegye a következő utasítást küldte:

"Az egyetemes nemzeti óhajtásnak - mely az általánosan érzett nagy vesztességet egyedül kipótolni képes és a Fejedelmi legmagasb okozattal olly szerencsésen találkozott - történt tellyesítésével, a Nemzet minden rendű osztályaiból egyaránt fellobogó öröm és lelkesedéssel értették meg a Megye Rendei Ő Fensége István Fő Herczegnek az Ország Nádorává egyszóval történt megválasztását és nem késnek tartozó kötelességükhöz képest is abeli átalyános örvendezésüket Ő Cs. kir.: Főherczegségéhez intézendő, és az Ország gyűlési Követ Urak által kézbesitendő örvendező Feliratukkal tolmácsolni.

408De nem kevésbbé lélekemelő vala a Megye Rendeinek megérteni, miként három századok óta csak ugyan szerencsés vala e Nemzet Ország gyűlése megnyitásakor a Fejedelmi Trón Urát Királyát hű Magyarjaihoz e hon édes nyelvén szólva, Nemzetisége e fő kincsének természeti állásába a Fölség magas személyében is történt visszavezérlését megérni! - minek annyi évek során át, annyi küzdések utáni kitűrés érzetében történeti jelességénél fogva is, a jelentő Követ Uraknak meghagyatik: hogy a k. királyi előadásokra készitendő válasz feliratkor a Nemzetnek a részbeni hálalkozását e Megye részérűl Ő Felségének kijelenteni el ne mulasszák.

Azon szerint okuk volt a Megye Rendeinek e részben eddiglen nem érzett örömre ébredni, miként e kornak alapos, és sürgős kivánatit - melyek Nemzetünk szellemi kifejlését, és Honunk felvirágzását feltételezik - a Nemzet lelkesült törekvésében nem csak éber figyelemmel kisérni, de azoknak tellyesitésére buzditó akaratát is a Fejedelem kegyes előadásainak soraibúl nyilvánosan tapasztalták; És miután az eképp előterjesztett üdvös javításoknak - hogy ezektűl várt új időszak előteremthessék - törvényhozás útjáni gyökeres életbe léptetése a Helyhatóságok komoly feladása lenne, sietnek a Megye Rendei eme k. királyi előterjesztéseket törvény javaslati csatolmányaikkal együtt megkivánt öszveegyeztetés, és alap utasításaikban kifejtett szellem, és felállított elvek nyomán előkészitendő javaslat végett, az Országgyűlési Utasitásokkal megbizott Választmánynak kiadni, munkálatának eredményét minden esetre bekövetkezendő Köz-Gyűlésre elvárván.

Addig is pedig miglen e részben Követeiket kimeritőleg utasithatják a Rendek, fenálló alap törvényben kifejtett, és az elébbi Országgyűléseken folytonos küzdelemmel kivivott azon Alkotmányos elvnek: hogy a királyi Előadásokkal az Ország régi, és újabb sérelmei, és egyébb kivánatai is egyetembe tárgyaltassanak, és királyi jóváhagyás alá terjesztessenek jelen Ország Gyűlése alatt is az Alsó Tábla kezdeményi jogánál fogva szoros követését és sikerbe hozatalát a Követ Uraknak meghagyák.

Es ennek nyomán indulva, miután a Horvát Országi ügyeknek már is szőnyegre jöttét a Megye Rendei megértették; miglen az Anya utasitásoktúl elmaradt egyébb sérelmek sora részletekben Választmányilag előkészittetnék, - nem késnek e részben maga idején történt határozataikat, felirataikat, és közbenjött adataikat mellékletekben megküldve, a Követ Urakat oda utasittani: hogy a fennebbiek szerint bővebben kifejtett Horvát Országi tartományi Gyűlésnek - a Nemesség befolyásának egyenes szavazati, és igy Követ választási és utasitási jogának törvényellenes megszoritásával - történt rendezése, Túrmezei Nemesség helyhatóságának az ottan működött Királyi Biztosság által történt élénk sértése, és Grófjának hivatalátuli felfüggesztése által okozott sérelmeket e Megye Nevében magukévá téve, azoknak, valamint a szőnyegen forgó alsó Táblai kiegészitésre nézve, történt kifolyásuknak kellő orvoslását hathatósan szorgalmazzák.

Úgy szintén halasztást nem szenvedő előkészületekhez tartozó Ország Gyűlési megkivánt nyilvánosság tárgyában közlött megállapodást, és illetőleg Törvény javaslatot a Megye Rendei magukévá tévén, sikerbe hozataluknak minél előbbi sürgetését a Követ Uraknak meghagyák."

Az 1848-iki márcziusi események átalakították az ősi vármegyét. A rendiség helyébe a népképviselet és a közteherviselés lépett. Ez új korszak küszöbén tán nem lesz érdektelen, ha rövid visszapillantást vetünk az 1848 előtti vármegyei közigazgatás berendezésére és szervezetére is.

A XIX. század első felében a vármegye, a régi felső járás ketté osztásával 5 járásra oszlott fel, ú. m. az oszlányira, a garamira, a lévaira, a kistapolcsányira és a verebélyire. Az egész vármegye területén 2868 jobbágytelek volt, melyeket hivatalosan 88 portában állapítottak meg. 1837-ben 264 népes lakóhely közül két szabad királyi várost, 13 mezővárost, 200 falut és 49 pusztát írtak össze, (Fényes Elek, Magyarorsz. állapota.) a lakosok száma pedig 120,324 volt.

A vármegye tisztikara a következőkből állott: 1 fő-, 2 alispán, 1 fő-, 2 aljegyző, 1 fő, 1 alügyész, 2 fő-, 5 al-adószedő, 1 számvevő, 1 levéltárnok, 5 gyámatya, 5 főszolgabíró, 20 esküdt, 1 útmester, 1 csendbiztos, 1 selyemtenyésztési 409felügyelő, 2 orvos, 1 földmérő, 1 várnagy, 4 seborvos. Újbánya tisztikara 1 bíróból, 1 polgármesterből és 6 szenátorból, Körmöczbányáé pedig 1 bíróból, 1 polgármesterből, 1 kapitányból és 5 szenátorból állott.

A szatmári békekötés után a római kath. egyház arra törekedett, hogy az ellenreformáczió idejében még vissza nem térített helységeket a kath. hitnek megnyerje és úgy az esztergomi érsekség, mint a káptalan birtokviszonyait rendezze. E törekvésében hathatós támaszt talált a vármegyei főurakban, a kik, mint a gróf Eszterházyak, a Hunyadyak, az Erdődyek, főleg a földesúri hatóságuk alá tartozó községeket térítették vissza. De az alsó papság is tevékenyen működött és Újbányát Valovits Mihály plébános térítette vissza 1737-1778 között a katholikus hitre. Ez egyházak között olyanokat is találunk, a hol csak a reformáczió alatt alakultak plébániák, mint Új-Lehotán, mely szintén a XVIII. század folyamán jutott a katholikusok birtokába.

A birtokviszonyok rendezése már sokkal több nehézséggel járt. Az egyes birtokok határainak megállapítása hosszadalmas eljárást követelt, míg másfelől a szolgálmányosok, a zavaros időket felhasználva, menekülni igyekeztek kötelezettségeik teljesítése alól. A szent-benedekieket III. Károly király vármegyei karhatalommal volt kénytelen kötelezettségeik teljesítésére szorítani, mivel ők II. Endre kiváltság-levelére hivatkozva, azt megtagadták. (Eszterg. Kápt., elench Lad. I. fasc. IX. No. 2.) Nemcsény birtokhatárai ügyében is sok pere volt a káptalannak. 1718-ban vizsgálatot tartottak és 1720-ban Kosztolányi András egyezség útján egy telket adott át a káptalannak. Besenyőn meg az ohajiak követtek el károkat, mely ügyben 1734-ben tartottak vizsgálatot. (U. o., Lad. 4. fasc. I. No. 9. és Lad. 3. fasc. II. No. 16.) Valkóczon Semléki János hatalmaskodott 1719-ben, Újbánya polgárai 1732-ben Orovnicza határait az 1570. évi állapot szerint akarták megállapítani, ez ügyben azonban 1761 okt. 15-én egyezség jött létre. A káptalan egyes birtokai, mint Besenyő és Udvard, Apáti és Nagy-Lócsa, Orovnicza és Berzencze közötti határokat 1743-ban Gyurcsányi Imre táblabíró állapította meg (Lad. 13. fasc. II. No. 9-15.), míg a Szent-Benedek és Németi közötti határokat 1783-ban egyezség útján, a Knezsicz, Kis-Apáti és Perlep közöttieket pedig 1780-ban vonták meg. A XVIII. század közepén az esztergomi érsek a szent-kereszti, verebélyi és nagy-sarlói uradalmakat bírta, melyek közül az elsőhöz 15 falu, a másodikhoz és a harmadikhoz 4, a káptalan által bírt szent-benedeki uradalomhoz pedig 20 tartozott.

Már III. Károly idejében tervezték az új püspökségek felállítását, de ez csak Mária Terézia királynő uralkodása alatt valósulhatott meg. 1776 január 1-én az esztergomi érsekség, mint püspöki megye területéből a beszterczebányai püspökséget hasították ki, melyhez Bars vármegyéből a mai szentkereszti és az oszlányi járásokat csatolták. Az új püspök, Berchthold Ferencz gróf 1778-ban látogatta meg először a szent-kereszti kerület plébániáit, két évvel később pedig az oszlányi kerületben tartott egyház-látogatást. Mária Terézia az újonnan alapított püspökségnek a szent-kereszti uradalmat adta, mely azonban fölötte elhanyagolt állapotban volt. De Berchthold püspök erélyes kezekkel látott az uradalom helyreállításához. A szent-kereszti kastélyt 11,794 forinton helyreállíttatta, a kegyúri épületeket pedig 29,920 forint költséggel, majd az esztergomi káptalannak a szent-kereszti uradalommal határos három birtokát, ú. m. Vieszkát, Felső-Apátit és Lehotkát a püspökségi uradalomhoz csatoltatta. Szent-Kereszt lett a beszterczebányai püspökök lakó és temetkező helye. 1792-ben e községben egyházmegyei zsinat is volt.

Utóda nyitra-zerdahelyi Zerdahelyi Gábor püspök, 1802-ben az egyházmegyei papnevelő intézet részére az esztergomi papnevelő intézet birtokai közül Csifár és Mellek helységeket igyekezett megszerezni, a mi azonban csak részben sikerült.

A beszterczebányai püspökség felállításával a vármegye területén levő barsi főesperesség is két részre szakadt; az esztergomi egyházmegye hatósága 410alá tartozó része három kerületre oszlott, ú. m. a lévaira, a lekérire és a szent-benedekire. E három kerületben a XVIII. század folyamán és a XIX. század első felében a következő plébániákat alapították vagy állították helyre: I. Lévai kerület: Csejkő 1787, Vámos-Ladány 1733. - II. Lekéri kerület: Alsó-Várad 1761, Cseke 1773, Lekér 1700, Nagy-Kálna 1726, Nagy-Sáró 1733, Zeliz 1730. - III. Szent-Benedeki kerület: Lédecz 1713, Nagy-Szelezsény 1748, Velsicz 1723, Besse 1733 és Nagy-Mánya 1747-ben már fennállottak, míg Néved 1809, Új-Bars 1811, Zsemlér 1838, Alsó-Pél 1725, Nagy-Fajkürt 1786, Nemes-Oroszi 1774, Nagy-Ülés, Bessenyő és Szkiczó 1809, Nagy-Lót 1787-ben. A barsi főesperességnek a beszterczebányai püspökséghez tartozó részét ismét két kerületre osztották, a körmöczbányaira és az újbányaira. E kerületekben a XVIII. század folyamán a következő plébániákat alapították, vagy állították vissza: Berzencze 1784, Felsőhámor 1715, Jallan 1767, Jánosrét 1810, Kékellő 1806, Kelő 1807, Klakk 1787, Magosmart 1786-tól helyi káplánság, 1865-ben plébánia, Mocsár 1807, Pila 1787, Rudnó 1807, Újbánya, melynek elpusztult temploma 1725-ben épült fel, Új-Lehota 1780, Vihnye-Peszerény 1760.

Az oszlányi járást a nyitrai főesperességhez sorozták mint külön kerületet, melyben két plébánia alakult, úgymint Bisztricsény 1808 és Felfalu ugyanakkor. A felfalui plébánia canonica visitatiójában olvasható a vizsgálatot tartó főpap benyomása feljegyezve: ...ubi ex omnibus angulis maximae miseriae eccho tristissime resonat. (Szerémi adatai.) A barsi főesperességnek ez volt a legelhanyagoltabb része.

A lekéri apátság is csak a XVIII. század folyamán állott helyre. Lekéren, az apátság székhelyén, a XVI. század folyamán a kath. plébánia megszűnt és csak 1700-ban állíttatott vissza: elpusztult templomát Okolicsányi János apát 1726-ban építtette fel újra. Birtokai a XVIII. század közepén Lekér és Kis-Oroszi helységek voltak. 1790-ben ideiglenesen Csata helység is, mely azelőtt a mária-nosztrai pálosoké volt.

Az apátok névsora a következő: 1713-36 Okolicsányi János bélai apát, esztergomi kanonok, 1737 Germeten János Gáspár, 1752 Galgóczy János, 1776-81 revisnyei Reviczky Antal, 1782-90 Paárhammer Ignácz, 1790 Wohlgemuth Fülöp, zágrábi kanonok, 1807 Lorencz Márton, 1834 Höck Ferencz, 1842 vecsei Czigler Ignácz tábori pap, 1860 Alexy szamos-újvári görög egyesült püspök, 1866 Homoky Imre, a bécsi Theresianum tanára.

A pálosok a szatmári békét követő időben ismét helyreállították mária-családi zárdájukat. Régi javaikat birtokukba vették, sőt újabb adományokat is nyertek, így 1712-ben Nádasdy László, csanádi püspök, a mádi szőlőhegyen egy szőlőt adott nekik. (Rupp, i. m. I., 1. köt.) a XVIII. században a pálosok más rendházai is birtokosok voltak a vármegyében, így az elefánti pálosok Mankóczot, Garam-Mikolát és Velkapolát, a mária-nosztrai ház Csatát, a rendfőnökség Gyékényest, Nagy-Lóthot és Belleket bírta. (Bél Mátyás, Notitia Hung. IV. k.) Midőn II. József a pálosok rendjét 1786 február 7-én eltörölte, a legnagyobb titokban előkészített feloszlatás foganatosítására Ürményi József báró, kerületi főispán, Simonyi Farkas helyettes alispánt és Hagen Antalt Mária-Családra küldte, a kik márczius 30-án ott megjelenvén, a rendnek fogadalmat tett tagjai közül csak négyet találtak ott. A megtartott leltárfelvétel adatai szerint a kolostor vagyona a következő értéket képviselte: Készpénz 1500 frt, alapítvány 1330 frt, földbirtok 105,004 frt 26 kr, épületek becsértéke 37413 frt 57 2/3 kr, ingóságok 3080 frt 17 1/2 kr, templomi értéktárgyak 403 frt 39 1/2 kr. Összesen 143,732 frt 20 2/2 kr. (Császár Elemér czikke, Századok, 1901.)

A pálosokon kívül a zoborhegyi kamalduli szerzeteseknek volt még birtokuk Új-Barson, melyet Eszterházy Antal 1710 márczius 10-én adott nekik, de a birtokot csak 1711 után foglalhatták el és még 1725-ben bírták. (Kiss Károly, Monogr. vázlatok.)

A református egyház a szatmári békét követő években súlyos megpróbáltatásoknak volt kitéve. A birtokaikra visszatérő esztergomi érsek és káptalan 411tisztjei egymásután űzik el a földesúri hatóságuk alá tartozó községekből a református lelkészeket. Példájukat követik a szerzetes rendek is. Egyes főurak pedig a nekik adományozott helységek lakosait a katholikus hitre térítvén, az egyházközségek is megszünnek. 1711-ben megszünt Új-Bars, Nagy-Sarló, Garam-Mikola, Koszmály, Nagy-Endréd, 1712-ben Szent-György, Győröd, Lök, Szodó, 1725-ben Nived, Setétkút, 1718-ban Zsemlér, 1719-ben Vezekényben a földesúr elveszi a templomot a protestánsoktól, 1725-ben a kamalduli szerzetesek Marosfalvára tartanak igényt, 1723-ban Mező-Kis-Sarlóról űzik el a református lelkészt, 1726-ban Nagy-Kálnát veszi el Hunyady András a reformátusoktól, 1730-ban Garam-Vezekényt, Zelizt és Damásdot térítik át az Eszterházy-uradalom tisztjei.

A protetánsok panaszára 1721-ben Koháry István országbíró Szvetenay Lászlót rendeli Bars vármegye vizsgálóbiztosul, megállapítandó, hogy 1681-ben a protestánsoknak mely községekben voltak templomaik és azóta melyeket vettek el tőlük. De Szvetenay eljárása nem sokat használt a protestánsoknak, mert a térítés egyre terjedt. 1739-ben a földesúr Léváról űzte el a református lelkipásztort, a ki Varsányba menekült, mely épen pap nélkül volt. A lévai református egyház megszüntetése és a templomnak 1740-ben történt lerombolása, érthető elkeseredést keltett a protestánsok körében, de a földesúr azzal érvelt, hogy az 1681: XXIII. törvényczikk az artikuláris helyeken kívül csak a véghelyeken engedett a protestánsoknak szabad vallás-gyakorlatot, Léva pedig megszünt végvár lenni. (Marczali, i. m. I., 280.) 1739-től a türelmi rendelet kiadásáig csak Nemes-Orosziban állott fenn református gyülekezet.

Az ág. hitv. evangelikusok szabad vallás-gyakorlata 1781-ig csupán az artikuláris helyekre, Szelezsényre és Simonyra szorítkozott. Simony helyett azonban 1734-től kezdve Nemes-Kosztolány állapittatott meg, a lévai egyház pedig Csánk fiókja lett.

Az 1781 okt. 29-én kibocsátott türelmi rendelet következtében a régi egyházak közül 2-3 év mulva 24 felújult s idővel új egyházakat is alapítottak. A XIX. század első felében a református egyházak száma 29-re emelkedett és pedig: (a helynév után álló első évszám az alapításnak, vagy fennállásának, legrégibb adatát, a második a felújulás évét jelöli): Bajak 1672, 1784; Új-Bars 1608, 1783; Kis-Kálna 1625, 1789; Léva 1645, 1784; Lót, Pozba, 1784; Lök 1655, 1784: Ladány 1655, 1783; Mohi 1655, 1784; Nagy-Sarló 1590, 1784; Nagy-Sáró 1655, 1784; Nagyod 1655, 1793; Nemes-Oroszi 1665-től szakadatlanul fennálott. Nagy- és Kis-Szecse 1655; Óvár 1655; Szent-György 1655, 1784; Szodó 1655, 1784; Várad 1655, 1785; Garam-Vezekény 1655, 1785. Fiókegyházak: Ágó 1655; Besse 1714, 1733; Baracska 1733; Endréd 1655; Kis-Koszmály 1650; Garam-Mikola, Ohaj, Alsó-Pél 1655; Zeliz 1655; Töhöl 1723. Végkép megszüntek a következő egyházak: Bélád, Füss, Kelecsény 1725. Málas 1655, 1763; Nagy-Mánya, Néved, 1655, 1716.

Az 1774. évi kerületi ülésben, főleg azért, hogy a hatóságokkal szemben az egyháznak támasza legyen, a világiak közül segédgondnokot választottak. Ezeknek a sorát Péli Nagy András, akkoriban az egyedüli megyebeli tekintélyes református hitű család sarja, nyitja meg. A segédgondnokok 1791-től mindenkép befolytak az egyházkormányzatba, és mivel a részleges zsinatok tartása nehézségekbe ütközött, többnyire a segédgondnokok házában, történtek az összejövetelek. A segédgondnokok közül a XIX. században, 1843-68 között különösen Szabó János szerzett kiváló érdemeket az egyház körül. Szodói udvarházában gyakran tartottak összejöveteleket és egyházmegyei gyűléseket. Mint 1841-től barsmegyei főjegyző, különösen a vegyes házasságok ügyében tett nagy szolgálatokat egyházának. Ő fogalmazta ez ügyben a vármegye köriratát is.

A lévai ág. evangelikus egyház is a türelmi rendelet kiadása után éledt fel újra. Eleinte Fakó-Vezekényhez tartozott, de a XIX. században ismét anyaegyházzá lett. A lévai lutheránusok ekkor németek voltak, a kik 1783-ban azzal a kéréssel fordultak a kanczelláriához, hogy német nyelvü papot adjon nekik. Bolemann János kerületi felügyelő fáradozása következtében az evangelikusok megszerezték a lévai görög nem egyesültektől azt a területet, melyet nekik 1789-ben Janovits Ferencz adott el. (Lévai városi levéltár.) A 412templom 1789-ben vályogból épült; mikor azonban Rudnay Sándor esztergomi érsek telket adott nekik templomépítésre, azt 1821/23 között felépítették. A templom javításához 1845-ben Kopácsy herczegprimás is hozzájárult.

A szabadságharcz leveretése utáni években a református egyházak megállták helyüket, de a körmöczbányai és a fakó-vezekényi ág. hitv. evang. egyházak megszüntek. Végül közöljük a barsi ev. ref. esperesek névsorát a szatmári békétől a kiegyezésig: Kocsi Sámuel 1712-1742. Gálos Mihály 1742-1763. Bende István 1763-1769. Marossi Szobonya István 1769-1790. Baka István 1790-1799. Ónody György 1799-1805. Németh Ferencz 1806-34. Deáky Gedeon 1834-1835. Szabó Péter 1836-1849. Török József 1849-1855. Nagy János 1855-1879.

A közgazdasági viszonyokra nézve az első, habár hiányos adatokat az 1715. és 1720-iki összeírásokból meríthetjük. Mint már említettük, akkoriban csupán az adó alá eső területeket írták össze, melyek csak csekély részét tették a művelés alá eső földeknek. A XIX. század első feléről azonban e tekintetben már részletesebb adataink vannak. A gabonaneműek közül buzát leginkább a Zsitva mellékén és a Garam alsó részein termesztettek. Az északra eső községek lakosai ellenben inkább gabona-kereskedéssel foglalkoztak. Így már az 1715. évi összeirás szerint gabonaszállítással foglalkoztak Alsó-Kamenecz, Felső-Apáti, Bisztricsény, Brogyán, Cserenye, Felső-Kamenecz, Kürtös, Kaproncza, Karvaly, Kis-Apáti, Kis-Bisztricsény, Kis-Keresnye, Kis-Ugrócz, Koszorus, Lutilla, Mogyorómál, Nyitraszeg, Pázsit, Simony és Szent-Benedek lakosai. Szent-Kereszt tájékán lent termeltek, kendert a Garam alsó vidékén, dohányt, kukoriczát a lévai és a verebélyi járásban, komlót Trubin, Zsadány, Lócsa és Radócz helységekben, rozsot az oszlányi járásban, míg Körmöcz vidékén inkább zabot termeltek. 1715-ben mint szőlő-termelő-helyek a következő helységek vannak felsorolva: Belleg, Felső-Pél, Füss, Kis-Apáti, Kis-Lóth, Ladány, Garam-Lök, Mohi, Nagy-Lóth, Ohaj, Pozba, Rendve, Töhöl és Verebély. 1720-ban Berzencze, Cseke, Csiffár, Garam-Kelecsény, Kis-Apáti, Kis-Vezekény, Ladány, Maholány, Mellek, Nagy-Lóth, Nagy-Mánya, Nagy-Vezekény, Pozba, Rendve, Töhöl, Uj-Petend és Vörösvár. A XIX. század első felében a szőlőterület 1320 hold volt. Léva, Szent-Benedek, Szőlős és Csejkő jó borairól volt ismeretes. Az erdőterület a XIX. század 30-as éveiben 194,448 hold volt. Az 1715. és 1720. évi összeirás szerint, erdei termények feldolgozásával, vagy eladásával foglalkoztak a cserenyei fuvarosok, a felsőhámori három fürészmalom, a kapronczai favágók, a határ-kelecsényi favágók és szénégetők, a garam-révi, dallosi, bisztricsényi, mocsári és szklenói szénégetők, az új-gyarmati fürészmalom, a repistyei és sekélyi tüzifakereskedők. Szkiczón is voltak mészégetők s fuvarozó kereskedők. Malomkő-ipar Újbányán és Geletneken virágzott. A gyümölcs-termelés főleg a XIX. század elején volt elterjedve. Különösen az oszlányi cseresznye volt híres. A kerti vetemények közül a káposzta volt legjobban elterjedve.

A XIX. század első felében virágzó állattenyésztéssel találkozunk. Nemesített juhokat főleg a gróf Eszterházy-féle zelizi, továbbá a gróf Hunyady és herczeg Eszterházy uradalmaiban tenyésztettek. Lótenyésztéssel főleg a Garam melléke foglalkozott. Alsó-Pélen, gróf Hunyady birtokán, időnként lóversenyeket is tartottak. A nagy-sarlói lovak is híresek voltak. Nagy-Málason, Béládon, Nemcsényben kiváló juhokat, Alsó-Pélen és Szódón juhokat és lovakat, Felfaluban és Cserenyén pedig szép juhokat és kecskéket tenyésztettek.

A jobbágy-helységek szolgáltatási kötelezettségét az urbéri szerződés szabályozta. Léva város például, a földesurával kötött szerződés szerint, csak azok után a termények után volt köteles kilenczedet fizetni, melyekre nézve az 1481. évi törvényczikk rendelkezett, a többi termények után azonban nem. (Marczali i. m. I. 216.) A birtokos jobbágyságnak - e szerződések alapján - megkülönböztetett állása volt a birtoktalan zsellérekkel szemben. 1784-ben még a nyolczad-telkes jobbágy sem engedte magát a zsellérekkel egy osztályba sorozni. (U. o. I. 202.) A jobbágytelki állományt az 1836. évi V. törvényczikk 413szabályozta, mely a későbbi földváltságnál irányadó lett. Barsban a szántóföldeknél 4 osztályt állapítottak meg, ú. m. 18, 20, 22 és 24 hold terjedelemben, a réteket szintén két osztályban 6-8 kaszáló terjedelemben. A XIX. század elején a nagyobb gazdaságokat már külföldi gépekkel szerelték fel. Különösen a lévai uradalom emelkedett hírnévre, melynek intézője: Korzmics László, 1845/46-ban a kelecsényi rétöntözést alkotta.

A vármegye északi vidékén a lakosság főfoglalkozása a bányamívelés volt. Az 1715-1720. évi összeírás szerint Peszerény, Kunosvágása, Lucska, Szénásfalu, Berzéte, Jallna, Vihnye és Karvaly helységek lakosai bányászattal foglalkoztak. Körmöczön 25 bányabéres polgárnál 112 bányamunkás talált alkalmazást. A Hét-telep lakói mind bányamívelők voltak. Geletneken a malomkő-bányászat virágzott. Körmöczön, Újbányán és Vihnyén aranyat és ezüstöt, Velkapolyán ónt bányásztak.

Az ipar a XVIII. század elején elég fejlett volt. A kisiparosokon kivül több gyárat is találunk és különösen a XIX. század első felében már számos nagyobb ipartelep állott fenn. Így a saskői és a revistyei kamara-uradalmaknak Zsarnóczán volt serfőzőjük, Aranyos-Maróton, Kis-Tapolcsányban és Léván posztógyárak, Körmöczön, Ebedeczen, Perlepen és Kameneczen papirmalmok. Az ebedeczi papirmalom az esztergomi káptalané volt, melyet 1838-ban 14,000 forintért zálogosított el Lővinger Ferencz Ignácz pesti nagykereskedőnek. (Eszt. Kápt. lvlt. Lad., 6. fasc., VI., No 14.) Üveghutát találunk Újbányán, Klakkon, Szkiczón, Velsiczen, Rudnón, Ebedeczen és Csáradon. Körmöczbányán a bányákból kifolyó vizekből évenként 400 mázsa vitriolt főztek. A XVII. században fennálló czéhek közül többen új czéhlevelet nyertek, de új czéhek is alakultak. 1717-ben alakult a maróti szabó- és szűcs-czéh. III. Károly király 1730-ban a Maróton és környékén letelepedett kerékgyártóknak, kovácsoknak és lakatosoknak együttesen czéhlevelet adományozott, a körmöczbányai íj- és puskaművesek 1714-ben; a borbélyok 1732-ben, a paszománt-készítők 1748-ban, a takácsok 1761-ben nyernek czéh-szabályzatokat. A lévai csiszárok és szíjgyártók 1741-ben, a kőművesek 1755-ben Esterházy herczegtől nyertek magyar czéh-szabályokat. A nagy-sarlói német-varga, lakatos, festő, asztalos, kerékgyártó, takács, szűcs, magyar-szabó, kötélgyártó, nyereggyártó együttes czéh 1839-ben alakúlt meg. Az újbányai kerékgyártók 1737-ben, a tímárok 1839-ben nyertek czéhlevelet. (Szádeczky i. m.) A lévai csizmadia-czéh jegyzőkönyvei 1720-ból, ládája 1780-ból és zászlója 1755-ből maradt fenn.

Számos község nyert vásárszabadalmat a XVIII. század folyamán. A régi kiváltságosok közül Szent-Benedek 1714-ben nyert megerősítő levelet III. Károly királytól. Új vásárszabadalmakat nyertek: Alsó-Hámor 1838-ban hetivásár tartásra, Aranyos-Marót 1720-ban országos és hetivásárra, 1796-ban és 1847-ben ugyancsak országos és hetivásárra, Garam-Szőlős 1781-ben országos vásárra, Kis-Tapolcsány 1724-ben ugyanarra, Körmöczbánya 1788-ban, Nagy-Sarló 1845-ben és Zsarnócza 1814. és 1842-ben hetivásárra, Újbánya 1728-ban országos vásárra. (Illésy János, i. m.) Léva városának 1733-ban már 4 vásárja volt és az ötödiket 1802-ben kapta.