Újvidék területének őskori története homályban van. Gazdag őskori leletek nem jelzik e vidék legrégibb lakóinak emlékét. Az első néptörzs, melyről e tájon bizonyos tudomásunk van: a szarmata jazig volt. E barbár nép lakott a Duna-Tisza közén a római telepítés idején és sűrűn átcsaptak a Duna jobbparti római kolóniára, sok kárt okozva a rómaiaknak. A rakonczátlan szomszédok megfenyítését M. Aurélius császár kezdette meg. Krisztus után 173-ban volt a döntő csata Újvidék és Titel között. Ezen a vidéken folyt le a 358. évi véres ütközet is Constantinus császár alatt. Azt a sánczmunkálatot, mely Újvidéktől Földvárig húzódik, már Marczellinus említi. Kr. e. 358 körűl épűlt. A rómaiak háborúinak végződése a jazigok teljes leigázása volt. A művelt nép hódító politikája lánczra vert egy izmos vad törzset.

A római kor letünte után húnok szállották meg Újvidék környékét s leigázták a jazigokat. A legyőzőtt nép eltűnt az erősebb áramlatában. Emléket hiába keresünk e korból. Az első időkből legalább egyet-mást megőriztek a kodexek s a sánczok. A hún-kor förgetegszerű népáradatáról éppenséggel semmi emlék nem maradt ránk. Az avarok a húnok helyébe jöttek hazánkba s elözönlötték Bácska legnagyobb részét, csak a déli Dunamellékét nem, mivel itt már szlávok laktak. A húnokkal együtt s észrevétlenűl népesűlt be a vidék szláv jövevényekkel. Smicsiklász szerint az egész Duna-Tisza közén a szlávok vegyesen laktak a húnokkal. Különösen sűrű volt a szláv népség a délbácskai Duna mentén. Előbb mint a húnok rabszolgái laktak itt. Midőn azok eltűntek, ők maradtak az urak s bizonyos, hogy ott, a hol ma Újvidék áll, a magyarok bejövetele előtt szlávok, a szomszédos szerbek és horvátok közeli rokonai laktak.

Ez a vidék, mely századokon át harcztere volt az egymást írtó népek élethalál tusáinak, még egy viaskodásnak lőn színtere a IX. század alkonyán, melynek csillapúltával itt lassú átalakúlás kezdődött. A magyarok véres csatákkal hódították meg a Duna-Tisza közét. Anonymus szerint Újvidék területét már a honfoglaláskor hatalmukba vették s kétszáz évvel később, midőn Anonymus a honfoglalást leírta, már oly erős volt itt a magyarság, hogy híre sem volt a hajdanában ott lakott népeknek. A szlávság, úgy látszik, beolvadt a magyarságba s mint szolga-osztály, megtanúlta urainak nyelvét s lassankint elfeledte a magáét. Így lettek magyarokká az Újvidék területén lakó szlávok; úgy, hogy néhány száz év múlva, midőn az Újvidék területén volt falvak nevei előtűnnek, okiratainkban csak magyarsággal találkozunk, a vidék szláv jellege eltűnt.

Első okirat, melyből az Újvidék helyén valaha állott községekre világosság derűlt, a péterváradi, máskép bélakúti cziszterczita-apátság alapító-, helyesebben adománylevele. Ebből az okiratból tudjuk meg, hogy Újvidék határában volt Pétervárad, Zajol, Csenej, Bivalyos, Baksafalva község, s urok Péter ispán volt. A királyi oklevél említi Péter birtokainak elkobzását, mivel az Béla király anyját, Gertrudot megölte. Az oklevél szerint Péter Törcz fia volt, kinek családja e földet örökös jószágképpen bírta. Tehát a helynek, hol ma Újvidék elterűli, első földesura, kiről hiteles történeti adatok szólanak, Törcz volt. Fia Péter annak a tragédiának tulajdonképpeni hőse, melynek főszereplőjévé a rege Bánk bánt avatta. Törczfi Péter ispán ama tragikus emlékű férfiú, a ki 238II. Endre uralkodása alatt, hogy az elhatalmasodott idegen befolyásnak véget vessen, Gertrud királynét megölte. Századokon át, de főleg a két utóbbi században, Gertrud gyilkosának Bánk bánt tartották, a ki a nején elkövetett sérelmet torolta volna meg. Újabb időben okiratok alapján kiderűlt, hogy a merénylő Péter, Törcz fia volt, s Bánk bán csak társa volt az összeesküvésben. A merénylet oka nem szerelmi história volt, hanem az idegeneknek az ország kormányzására gyakorolt szertelen befolyása. IV. Béla oklevelében egész határozottsággal Pétert mondja gyilkosnak. Az oklevél 1237-ből való; abból az időből, midőn Béla király országszerte rendezte a királyi javakat, a pártoskodókat megfosztotta birtokaiktól. Béla két év előtt czisztercitákat hivott be Francziaországból, kik Ökörd községben, a péterváradi hegy tövében kolostort építettek s azt Bélakútnak nevezték. A bélakúti apátság adománylevelében írja a király, hgy az apátságnak adományozza "a Szerémségben Péternek, Turwey fiának örökös javait, melyek az illetőnek hűtlensége miatt, mivel a király anyját megölvén, felségsértést követett el, a királyi kezekre visszaszállottak." Ebben az oklevélben a király a bélakúti apátságnak adományozza egyebek között a következő falvakat, melyek a mai Újvidék határában feküdtek: Peturwarad, Zajol, Bivalyos, Csenej, Baksa. Az adománylevél a Duna balpartján, a bácskai oldalon említi Peturwarad falut. Ugyanitt a mai Újvidék helyén, későbbi okleveleink Ó-Péterváradja falut emlegetnek. Tehát a tulajdonképeni Pétervárad nem a mai péterváradi erőd helyén, hanem a Duna balpartján, a mai Ujvidék helyén volt. A mai péterváradi erőd helyén akkor még nem volt vár, azt később építették a czisztercziták. A mai Újvidék helyén állott Péter ispánnak, a királyné gyilkosának vára, melyet uráról, Törczfi Péterről Péterváradnak neveztek. Később, miután a mai péterváradi erőd fölépűlt, Péter régi várkastélyát Ó-Péterváradjának nevezték. Eme várkastély körűl feküdt Zajol, Bivalyos, Csenej, Baksafalva, a mai Újvidék határterületén. Ezeken kívűl még a következő falvak feküdtek a mai Újvidék területén: Keménd, Mortályos, Rév- és Kő-Szent-Márton. Idővel Ópéterváradja a környék piacza lett s azért Vásáros-Váradnak is nevezték.

Újvidék környéke a Dózsa-féle parasztlázadás idején sokat szenvedett. Nagy Antal keresztes hadnagy és Borbás pap csapatai Vásáros-Várad, Baksafalva és Kő-Szent-Márton falvakban táboroztak. Verancsics krónikáiból tudjuk, hogy "Nagy Antal mind az egész Bodrog vármegyét, Bács vármegyét feldúlá, égeté, valahol nemes háza vala, sok vitézlő népet ölete, karóra vonata, nagy sok nemes embereket, sok dúlás, fosztás után jöve Futakra, Terek Imreh lakóhelére, ki minden házát, lakóhelit elpusztítá. Onnath szálla alább Kamancz elleniben Baksafalvára táborával." - A mint a törökök közeledtek Magyarország felé, a mohácsi vészt előző években a határon portyázó török csapatok sűrűn átcsaptak a déli Bácskába s Ópéterváradját, Baksafalvát, Kő-Szent-Mártont elpusztították. "Veráncsics deák az 1521-iki hadjáratot leírva, imígyen szól: "Balibég ismeg felindula rablani, ki mind az Valkóságon, mind Korogy váráig fel, rabla. Balibég ismeg felindula a vízen erejivel Péterváradjára az Dunán, ki mind Szentmártonig felmene. Károm előtt Péterváradját, (Ó-Péterváradját), Kamona előtt Baksafalvát, Szentmártont elfoglalá és sok ezer hordó bornak kivágatta az fenekét, mert szintén az szüret koron vala."

Újvidék határának lakossága a mohácsi vészt előző korban magyar volt. Amaz idők évkönyvei Újvidék területén csak magyar községeket említenek. Ugyanúgy az Árpád kori és későbbi okíratok, melyek az itt állott helységekre vonatkoznak, továbbá a dézsmalajstromok, melyek a mohácsi vész előtti években a helységeket elősorolják, mind magyar hangzású neveket jegyeznek föl. Ezekre támaszkodva, helyesen mondja Pesty Frigyes: "A török invázió nagy és szomorú változásokat idézett itt elő, és a magyarság, mely folytonosan résen állott a haza védelmében és melynek testén át vonúlt az ellenség az ország szívébe, csak szemetet hagyott maga után, melyben az elpusztúlt községek magyar nevei csak mint sírkeresztek jelölték az utókornak a veszteséget." E községeknek lakosai is mind magyarok voltak, a mint az a budapesti országos levéltárban őrzött 1521. és 22. évi tizedlajstromokból kétségtelenűl kitűnik. Magyar volt e táj, magyar az egész déli Bácska, magyar vér szentelte meg azok barázdáit, midőn a török seregek elpusztították hazánk e szép részét.

1526-ban közelgett el a siralom és pusztulás kora a magyarságra. 1526 július 7-én indúlt a török szultán Belgrádból Szlankamén felé. Tomori Péterváradon 239tartotta főhadiszállását. Tomori segítséget sürgetett, de nem kapott. A vár elhagyására nyert utasítás vétele után Alapi Györgyöt bízta meg a vár parancsnokságával, maga pedig a bácskai oldalon a mai Újvidék helyén foglalt állást. Néhány nap múlva kevés pénzt kapott a királytól, melyen hamarjában pórokat gyűjtött maga köré s ezekkel seregének számát négyezerre emelte. A várban ezer lovast és csekély számú gyalogságot hagyott hátra. Ibrahim nagyvezér már Pétervárad alatt állott negyvenezer emberrel és júl. 15-én rohamot intézett a vár ellen, de sikertelenűl. Burgio pápai nunczius leírása szerint két nap múlva a törökök újra rohamot intéztek a vár ellen; de az őrség elszántan védte magát, mire a törökök felhagytak a csatározással, négy ágyút szegeztek a vár ellen s lőtték éjjel-nappal. Tomori újra segítséget kért. Miután nem kapott, erőkímélés czéljából megkezdette visszavonulását. Mivel helytelennek itélte, hogy maroknyi seregével szembe szálljon az özönlő sokasággal, lassú menettel éjszaknyugatnak vonúlt; csak arra szorítkozott, hogy az ellenség előnyomulását lassítsa, szárazon a portyázó törökökkel viaskodva, vizen naszádosaival tartóztatva a török hajók előnyomulását, Bácsban tábort ütött. Erre a törökök új rohamot intéztek a vár ellen. Július 27-én felhágtak a falak romjaira; mire a még életben lévő 90 főnyi őrség a fellegvárba menekűlt s harczolt életre-halálra. A pápai nunczius jelentése szerint az erőd piaczán már bokáig ért a vér; az őrség a templom tornyába zárkózott. A törökök látva elszánt küzdelmüket, szabad kivonulást ajánlottak fel, ha egy ingben elhagyva a várat, Tomori táborába mennek; mit azok elfogadtak. Ennek megtörténte után a sebesűlteket, kik a vár piaczán feküdtek, a törökök lemészárolták s a Dunába dobták. Pétervárad elesett, Magyarország belső kapuja betörött. Most már szabadon nyomúlhatott a török Magyarországba. Elpusztúlt Ópéterváradja, Baksafalva, Kő-Szentmárton, Zajola, Bivalyos, Csenej, Mortályos, Rév és Keménd. A szent kereszt lehúllott Pétervárad ormáról, helyette a lófark suhogott bástyáin. A magyar, ki egykor úr volt itt, most siratja hazája pusztulását.

A vész elvonúlt, de nem találunk többé semmit abból, a mi pár évvel előbb itt volt. Rideg pusztaság a környék. Csak néhány község neve jelzi a hajdani életet. Hírmondó is alig akad előbbi lakóiból. Lemészárolta azokat a török, vagy földönfutókká, rabszolgákká lettek. Helyökbe idegenek jöttek. Azok is gyéren vannak és sanyarú az életük. A vész után lakatlan pusztaság mindenütt. Péterváradtól Vásáros-Váradig vadon az egész környék. Veráncsics Antal, midőn 1553-ban politikai küldetésében Drinápolyba útazott, hajójáról szemlélve az elpusztúlt vidéket, szerb hajósától tudakozódott Újvidék tájának viszonyairól. Hajósa azt felelte, hogy hajdan, midőn az ország épségben volt, egy faluban volt annyi földmívelő, a mennyi most harminczban is alig található. Mit szóljunk ama falvakról, a melyeknek neve is elveszett, teszi hozzá Veráncsics. A tudós férfiúnak a Dunán lefelé útaztában alkalma volt biztos tudomást szereznie a partvídékről s még csak azt sem mondja, hogy Péterváraddal szemben a bácskai oldalon is laknak emberek, bár Péterváradon töltött egy éjet. A magyarság nagy temetője volt Újvidék helyén. Kemál pasaládé, török történetíró, miután leírja a mohácsi vész után a török seregnek a Duna-Tisza közén való levonulását, így folytatja tovább: "Miután a hatalmas uralkodó haragjának tüzétől Bács vidéke is leégett s a rossz úton járó hitetlenek és feslett életű fekete arczúak sóhajtásai, mint a felhők, eltakarták az eget, a magasan trónoló szultán - itt is végezvén az istentagadók felekezetével, tovább folytatta útját az igazhívő sereggel, míg megérkezett Petrivaradinhoz, a melylyel szemközt tábort ütött. Mikor ide érkezett, találkozott a hadrendező s Aszaf-bölcseségű pasával s így a Duna partja olyan volt, mintha két tenger találkozott volna egymással. A nagy vezér a nevezett folyón hidat kezdett építtetni, melyen át lehessen kelni a szerémi szigetre. Ennélfogva a szultán Petrivaradin vára mellett átkelt a Duna vizén az igazhívő sereggel." A szultán naplója szerint a szultán okt. 8-án érkezett meg. Két napot töltött a Varadinnal szemközt fekvő állomáson, (Újvidék területén.) Azután átment a Dunán Péterváradra. A török sereg eltakarodott. Újvidék területe lakatlanúl állott. Magyar lakóinak piros vére párolgott barázdáin.

Abban a gyászos időben, midőn hazánk térein élet-haláltusák folytak, midők a kereszténység az izlammal véres csatákat vív, Újvidék csendes, nincsenek lakói. Újvidék területe szabályszerüen bekeblezett török birtok volt, 240melyen a szerbek lassan húlladozva megtelepedtek. A XVI. század vége felé még kevés szerb család kunyhója áll az elpusztúlt falvak helyén. Új lakói a régi magyar falvak neveit elszlávosították. Így lett Vásáros-Váradból Varadinczi, Baksafalvából Baksics, Zajolból Szajlovó, Keméndből Kamendin, Mortályosból Mrtvályos, Révből Rivicza. Az egész terület a budai pasalikhoz tartozott, melynek szegedi szandzsákjába volt beosztva a Bácska. Azokat a falvakat, a melyek Újvidék határterületén voltak, két nahijébe osztották be: a bácsi nahijéhez tartozott Kamendin (Keménd), Mrtvályos (Mortályos), Rivicza (Rév), Szajlovo (Zajol) és Varadinczi (Vásáros-Várad). A titelihez tartozott Baksics (Baksafalva) és Csenej. Mint adófizető községekről a török defterekben, vagyis az államigazgatás számviteli könyveiben találunk értékes adatokat, melyek egyedül kalauzaink a barbárság e sötét korában, a történeti kutatások kátyújában. Ezekből a török defterekből tudjuk meg az említett falvak népességi viszonyait. Ezekből az tűnik ki, hogy a török sereg kivonulása után mindössze néhány szerb család telepedett itt ide, a hajdan népes falvak helyére. Többnyire halászok vagy marhatenyésztők voltak. A szerbek, kik hazájokban a spáhik nyúzását már ki nem állhatták, itt a dús legelőkön biztosabb megélhetést találtak. Úgy jöttek ide, a vegetáczió gazdagságával pompázó vidékre s a néptelen vadon apránként ismét kezdett benépesedni. Így vergődött keservesen élődve az a hét nyomorúságos falu vagy puszta, mely a mai Újvidék területén volt a török hódoltság idején. Nyakukon űlt a török. Bács, Titel felől adóval zaklatták őket, Pétervárad uralkodott a szegény halász-, pásztornépen. Szerb lakóik lassacskán szaporodtak a Balkánról való bevándorlás útján.

Immár elközelgett a szabadulás ideje. A vidék lakossága szebb jövő reménységével kezdett föllélegzeni. Beköszöntött az 1686. év, hazánk sorsa fordulatának dicső benyitója. Az örömteli 1687. évben több aldunai erősség felszabadúlt. Ezeket követte Pétervárad felszabadulása. Pétervárad főhadiszállása lett a keresztény seregeknek. Bekövetkezett Újvidék környékének újjászületése. 1694-ben épűlt az újvidéki (péterváradi) hídsáncz. Áldott béke következett, melyet 1716-ig mi sem zavart meg. Tizenhét évi béke nagy idő volt akkoriban. Megindúlt az életerő lüktetése e sivár vidéken. A péterváradi hídsáncztól nem messze szerb granicsárok telepedtek le, kiknek gyarmatát hivatalos kifejezéssel Sáncz-nak nevezték. S minthogy e község a péterváradi erőd joghatósága alá tartozott, neve Péterváradi Sáncz lett. Az 1699-iki összeírásban már így találjuk. Az új katonai községnek nem csupán a neve volt Sáncz. Valósággal sánczokkal volt az ellátva, mint az egykorú térképeken látjuk. Bél Mátyás is azt írja, hogy a falu sánczokkal volt körűlkerítve. A város belterületét határoló sáncz emlékét őrzi ma is a Sáncz-utcza. A Péterváradi Sáncz-ban kétféle nép telepedett meg: a szerb granicsárok, kiket 1694-ben helyeztek ide, azon a részen, mely ma az Alkotmány-utczától az almási templomig terjed. Keleti oldalán laktak a granicsárok. Nyugati felén volt a polgári rész, jobbára kézmívesek, kereskedők, halászok és élelemszállítói a várbeli katonaságnak. Lassacskán mutatkoznak a társadalmi fejlődés rügyei is, ámbár még mindíg háborúk dübörgése zavarja a kezdetleges fejlődést. Ezt a kisded falut, mely mint Pétervárad váralja, a Duna balpartján keletkezett a török hódoltság után, lakosai után szerb falunak, később szerb városnak nevezték. A hivatalos iratokban azonban többnyire Péterváradi sáncz nevet találunk.

A határőrvidéki főkapitányság volt a Péterváradi sáncz főnevezetessége s az adott neki jelentőséget. Az 1694-ben Csernojevics Arzén pátriárka vezetése alatt bevándorlott szerb nép egy része a mai Újvidéken telepedett le. Ezek lettek a Péterváradi sáncz katonai lakosságává. Az 1699-iki összeírásokban Újvidék már Péterváradi sáncz néven fordúl elő. 1702-ben, a határőrvidék szervezésének első évében a Duna balpartján Palánkával, Vilovóval, Kovillal és Titellel együtt a Péterváradi sánczot a dunamenti határvidékbe kebelezték s ezek együtt alkották az innenső dunamenti határőrvidéket. A Péterváradi sáncznak két huszár és egy hajdú század katonasága volt. Később a helyet főkapitányságra emelték s mint ilyen, főhelye lett a határőrvidéknek. Különben csak az igazgatást helyezték át ide, a katonák már előbb teljes létszámban itt voltak. Minden granicsár család katonai család volt. Tagjainak egy része hadfiakból állott; más része földet mívelt, vagy pásztorkodott. Ez a főkapitányság, vagyis a granicsárok, ki voltak véve a polgári joghatóság alól s csupán katonai főhatóság 243alá tartoztak. A polgári elem folytonos bevándorlás útján szaporodott a Péterváradi sánczban s a polgárság Bács-Bodrog vármegye joghatósága alá tartozott. A lakosság élén bíró áll, felváltva német és szerb. A katholikusoknak egy templomuk van, a szerbeknek három. Így írja le 1735-ben Bél Mátyás a Péterváradi sánczot. A Péterváradi sáncz lakossága tetemesen megszaporodott 1739-ben, Belgrád eleste után. Ugyanis a pozsareváci béke után a bécsi hadügyi kormány messzeható intézkedéseket tett Belgrád fejlesztése czéljából. Német iparosokat és kereskedőket telepített oda. Iskolákat és más közhasznú intézeteket teremtett. Midőn Belgrád elesett, az iparos és kereskedő elem menekűlt Belgrádból. Ezek egyrésze Eszékre, másrésze a Péterváradi sánczba telepedett le királyi engedelemmel. Azok a német és szerb kereskedők és iparosok, kik 1738-39-ben Belgrádból ide telepedtek, egyszerre benépesítették a Péterváradi sánczot. Velük örmények is jöttek kisebb számmal. Tehát a Péterváradi sáncz lakosságának száma 1738-39-ben a belgrádi német, szerb és örmény kereskedők és iparosok idetelepedése következtében egyszerre erősen felszökött.

A mint a Bácska a töröktől megszabadúlt, feléledt a régi vármegye, melynek székhelyéűl a vidék legélénkebb pontja: a Péterváradi sáncz lőn kiszemelve. Rendszerint itt tartotta Bodrog vármegye közgyűléseit. Az újjászületett Bodrog vármegye 1715. márcz. 25-én tartotta első közgyűlését Újvidéken. Deteri Orbán Mátyás Alajos titeli prépost, kalocsai kanonok és gróf Nádasdy Pál főispán elnöklete alatt; mely alkalommal legelőbb kihirdették a Bodrogmegyét visszaállító oklevelet, a midőn Deteri Orbán, mint királyi biztos, felolvasta gróf Nádasdy Pál főispáni kineveztetését és őt hivatalába ünnepiesen beiktatta. Így támadt fel a régi Bodrog vármegye, Péterváradi sáncz székhelylyel.

A török háborúk elmúlta után a katonai véghelyek elvesztették régi jelentőségüket. A Délvidéket nem kellett többé védelmezni a török ellen. A katonai helyeket a vármegyék nem tekintették többé védelmi intézménynek, hanem kiváltságos területeknek, a melyeknek katonai hatalom alatt lévő lakói, ha kihágást követtek el, kiváltságaik köpenye alatt nem ritkán a büntető igazságszolgáltatás elől is megmenekűltek. A granicsárok fegyelme lazúlt. A kihágások mind sűrűbbek lettek. Az intézmény czélja megszűnt. Kiváltságos helyzetök pedig egyre nyomasztóbbá vált a viszonyok rendeztével alkotmányosan fejlődő vármegyékre nézve. A vármegyék panaszokat emeltek az országgyűlésnél. Bács-Bodrog vármegye 1741. évi közgyűlésén panaszúl vette, hogy a katonai helységek, egyebek közt a Péterváradi sáncz, nem adóznak s a múlt török háborúk alkalmával, midőn a vármegye a katonai podgyászt Aradig volt kénytelen szállítani, a granicsárok a visszatérő szállítók ökreit lefoglalták s az aradi és szegedi parancsnokok elégtételt nem adtak. A vármegyében a tolvajok egyre szaporodnak, s habár a polgári hatóság mindent megtett azok kiírtására, a bajon segíteni nem lehet, mert azok többnyire a katonai helységekből jönnek, s ha egyeseket el is fognak, a szomszédos várparancsnokok közbelépnek és így a törvény ellenére, kedveznek a rablóknak. Bács-Bodrog vármegye panaszait Csupor Ádám és Tajnay Mihály követek vitték fel az 1741. évi pozsonyi országgyűlésre, mely a vármegyei követek által előterjesztett sérelmek orvoslásához fogott s e czélra megalkotta az 1741. évi XVIII. törvényczikkelyt, mely elrendeli, hogy a Bács, Bodrog, Csongrád, Arad, Csanád és Zaránd megyékben levő végvidékek az ország és a vármegyék törvényhatóságának adassanak vissza. E törvényczikknek hírét vevén a szerbek, aggodalommal teltek el; de Mária Terézia királynő eloszlatta aggódásukat s 1743. évi ápr. 24-iki és máj. 18-iki leírataiban megdícsérvén hadi szolgálataikat, melyeket előbb is, de különösen az ő uralkodása alatt lezajlott háborúkban tettek, az atyja és nagybátyja által kiadott oklevelekben engedélyezett kiváltságokat helybenhagyja és megerősíti. Egyúttal azonban, mivel az 1741. évi t.-cz. a határőrvidék alkotmányos rendezése ügyében visszavonhatatlanúl intézkedett, 1745-ben a szerém-bácsi dunai végeket elrendelvén, hogy Bács és Bodrog vármegyékben a Duna másik partján fekvő katonai helyek: Szabadka, Zombor, Bresztovácz és Palánka az illetékes vármegyei törvényhatóságokba bekebeleztessenek. E legfelsőbb rendeletben a Péterváradi sánczról, mely a bácskai katonai helyek között legkiválóbb volt s polgári tekintetben is, mint Bodrog vármegye székhelye, előkelő mezőváros volt, azért nem tesz említést a királynő, mivel akkor a Péterváradi sáncznak szab. kir. városi rangra való emeltetése már tervbe volt véve. Ugyanis a granicsár-intézményben beállott feloszlás proczesszusa 244nyomasztólag hatott magukra a granicsárokra is. A folytonos békét élvező katonai családok tagjai részben iparral és kereskedéssel foglalkoztak. Újvidéken s mint ilyenekre nézve, fölötte terhes volt a katonai szolgálat. Polgári foglalkozásukat a katonáskodás sokban akadályozta, ezért élethivatásuknak megfelelő polgári állapot után áhítoztak. E czéljok elérésére az újvidéki főkapitányság ipart és kereskedést űző tagjai, számra nézve 56-an, 1743. évi márczius 1-én kelt folyamodványukban a katonai kötelezettség alól való feloldatásukért s a polgári állapotba leendő áthelyeztetésükért könyörögtek. Tehát maguknak a granicsárok egy részének terhére esett már a katonai szolgálat. A tárgyalások megindúltak s rövid néhány év múlva a Péterváradi sáncz első szab. kir. városa lett az újjászületett Bácskának.

Ezek után a bécsi katonai kormány kénytelen volt belemenni a polgáriasítás megkezdésébe. 1746 július 17-én értesíti a m. kir. helytartó-tanács a vármegyét arról a legfelsőbb elhatározásáról, hogy a Péterváradi sáncz a polgári hatóságnak át fog adatni. Természetesen fenntartja e mellett a katonai hatóságoknak megfelelő kárpótlásra való jogigényét. A granicsároknak szabad választást enged a kormány, hogy a polgári életbe lépjenek, vagy tovább is a katonaság kötelekében megmaradjanak, mely utóbbi esetben más zászlóaljakba fognak beosztatni. A polgári állásba átlépni óhajtó lakosok a fentidézett rendelet értelmében haladéktalanúl összeírandók. Miután a rendeletet a június 25-én tartott vármegyei közgyűlés tudomásúl vette, azonnal megindúltak az előmunkálatok. Ebből a czélból aug. 11-13-án Engelshofen a granicsárokat egyenkint felszólította, hogy nyilatkozzanak: vajjon akarnak-e a polgári állapotba átlépni és mint ilyenek kamarai alatvalókká lenni, vagy továbbra is a katonai életet választják? Engelshofen felszólítására összesen 149 granicsár jelentette ki azt a szándékát, hogy kamarai alattvaló óhajt lenni. Ezekkel egyidejűleg kihallgatták azokat a granicsárokat is, kik a katonai szolgálatban továbbra is meg akartak maradni. Az újvidéki főkapitányság granicsárjai közűl 224-en akartak továbbra is katonák maradni. Ezeket a Szerémségbe helyezték át.

A mint a granicsárok kihallgatása megtörtént, 1746 aug. 15-én összeűlt a vegyes bizottság, melynek tagjai voltak: a katonaság részéről báró Engelshofen altábornagy, továbbá Reuber katonai kiküldött; Bácsmegye részéről Csupor Ádám alispán és a kamarai hatóság részéről Rédl Ferencz J. jószágigazgató. A bizottság a Péterváradi sánczban tartotta üléseit s legelőbb helyszíni szemlét vett fel, azután a katonai és polgári tagok kölcsönösen megegyeztek a pénzügyi, birtokügyi kérdésekre s a katonák elszállítására nézve. Különös súlyt fektettek a katonai kiküldöttek a Duna balpartján levő hídfőre, a melyet, mint a péterváradi erőd sánczát, a polgári joghatóság alól kivéve, továbbra is a katonai joghatóság alatt hagytak. Az alkalommal, midőn a Péterváradi sáncz hivatalos átadásakor a vegyes bizottság helyszíni szemlét és határjárást tartott, felvették a határban levő kincstári pusztákat és szállásokat. Rédl Ferencz kincstári jószágkormányzó hivatalos felvételeket eszközölt s kihallgatta a lakosságot, melynek vallomása alapján készített fölterjesztést a szervezendő új szabad kir. város területéről a m. kir. udvari kamarának. A határjárás alkalmával következő terület lőn megállapítva, mint a Péterváradi sánczhoz tartozó és így az új szab. kir. város határai: Zailovó, Mrtvályos, Kamendin, Rivicza, Csenej puszták; maga a sáncz, hol ma a város elterűl, továbbá Dunatel szállás és az a földdarab, melyet a futaki uradalom önhatalmúlag elfoglalt. A mint az új szab. kir. város határterületét kijelölték s a váltságdíj fejében követelt 80.000 frtot befizették az állami pénztárba, fölmerűlt a kérdés: mi lesz az új város neve? Régi nevét nem tarthatta meg, mivel az nem jelzett önálló községet, s már eddig is fonák volt a polgári lakossággal szemben. Még kevésbé maradhatott fönn az akkor, midőn a granicsárok is polgári joghatóság alá kerűltek. Nevet kerestek tehát az új városnak. 1747 deczember havában egy küldöttség ment a Péterváradi sánczból a m. kir. udvari kanczelláriához előadni a mezőváros kérelmét, hogy az többé ne Péterváradi sáncznak, hanem Bácsvárnak vagy Dunavárnak neveztessék. Volt a községnek egy másik kérése is, mely szerint a város eddig évenkint kétszer tartani szokott országos vásárjához még kettőt kapjon. Kérvényének harmadik pontjában a törvénykezési fölebbezés fórumának megjelölését kéri a bizottság. A folyamodást az udvari kanczellária 1748 jan. 26-án tárgyalta. Elismeri a kanczellária, hogy a mostani, katonai függő viszonyt jelző név, a helynek polgári 245joghatóság alá vétele után semmi esetre meg nem maradhat; tehát Dunavár vagy Vízköz, vagy Újvidégh legyen az új város neve. Mária Terézia sajátkezűleg azt írta a kir. kanczellária fölterjesztésére: "nominatur neoplanta" (Neveztesség Újvidéknek.) Ezzel el volt döntve az új szab. kir. város nevének kérdése. Febr. 1-én kelt a királyi oklevél, mely a Péterváradi sáncz nevét Újvidékre változtatta.

Mária Terézia háborúinak következtében az államkincstár kiürűlt. A szorongatott királynő leíratot intézett a törvényhatóságokhoz, melyben sürgős segélyt kér a háború folytatására. A Péterváradi sáncz lakossága 80.000 forintot ajánlott fel a királynőnek a háború folytatására. Ez a 80.000 forint ajándék is egyik jogczím volt a szabad kir. város rangjának elnyerésére. A szabadalomlevélben elismerő szavakkal emlékezik meg a királynő azokról a hazafias érdemekről, a melyeket a Péterváradi sáncz lakói régebbi időben a törökök ellen; újabb időben pedig a porosz-franczia és egyéb országok ellen viselt háborúkban szereztek. "Kegyesen fontolóra vevén - mondja a királynő - azokat a kiválóan hasznos és nekünk igen kedves és nagyrabecsült szolgálatokat és szolgálati érdemeket, melyeket a nevezett mezőváros polgárai és lakói ama vidékeknek a keresztény név legszörnyűbb ellensége: a törököktől való visszafoglalása óta úgy békében, mint a belső zavargások és kegyetlen török háborúk veszedelemteljes idejében erejök és tehetségök szerint mindenkor kiváló igyekezettel, szorgalommal és buzgósággal tanusítottak s ez által első sorban Magyarország királyainak: dicső emlékű elődeinknek, ily módon felséges uralkodói házunknak s a Porosz- és Francziaország királyai és egyéb hatalmasságok ellen viselt és részben még most is folyó nehéz háborúkban nekünk is, következőleg a haza közjavának hasznos szolgálatokat tettek; nemkülönben királyi felségünk iránt való hódolatteljes tiszteletük biztosítékáúl a jelenlegi háborúk szükségleteinek fedezésére is nyolczvanezer rajnai forint pénzösszeget ajánlottak fel királyi kincstárunknak és azt tényleg be is fizették s ez által minket is különös királyi kegyünk és jóindulatunk nyílvánítására indítottak; ez okból óhajtván mi is királyi jóindulatunk és kegyünkben részeltetni a föntnevezett kincstári mezőváros polgárait és lakóit, hogy azok a késő utókorban is tapasztalják hűségüknek és szolgálataiknak felségünk által történt elismertetését és jutalmaztatását; egyrészt az okból, másrészt azért is, hogy említett kincstári mezővárosunk, szabadalommal és előjogokkal felruháztatván, és a szabad királyi városok közé felvétetvén, ennek folytán népességében még nagyobb gyarapodást nyerjen és így a közterhek fedezéséhez szükséges adófizető tényezők szaporodjanak, az azon részeken pangó forgalom és kereskedelem előmozdíttassék s a vidéken más szab. királyi város nem lévén, forgalmi középpontúl szolgáljon és így a kereskedelem emelkedésére és a terményszállítás élénkülésére jótékony befolyást gyakoroljon. Továbbá figyelembe vévén azt a körűlményt is, hogy minél népesebb leend a hely, a török háborúk idején, annál inkább segítségére lehet hadseregünknek, közelben fekvő péterváradi erődünknek; emez a közös jót és érdeket is érintő szempontokból és okokból a Duna tulsó részén Bács megyében és a Zaylovic-nak nevezett területen fekvő péterváradi kamarai mezővárosunk királyi hatalmunk és tekintélyünk erejével és az 1687. évi XVII. t.-cz. értelmében szabad királyi városunkká emelni és tenni s ugyanazon Magyarországunk többi szab. kir. városainak s örökös tulajdonosaiknak sorába, gyülekezetébe és rendébe bevezettetni, fölvétetni és beiktattatni határoztuk s eltörölvén régi nevét, melylyel Péterváradi sáncz és Mezővárosnak hivatott, ugyanannak Neo-Planta, magyarul Új-Vidégh, németűl pedig Ney-Satz nevet és czímet adunk és engedélyezünk."

Mindezekből látható, hogy a Péterváradi sáncz a szab. kir. városi jogot a következő érdemekre való tekintetből nyerte: 1. Lakosai mint granicsárok háborúkban harczoltak; utóbb a polgárság a háborúk költségeinek fedezéséhez 80.000 frttal járúlt. 2. A város ipara és kereskedelme miatt. Újvidék volt Bácska legélénkebb forgalmú helye. Mind a szerémi, mind a bácskai oldalnak empóriuma. 3. A város hadászati jelentősége és a bácskai granicsár végvidék feloszlatásának szükségessége miatt. Az új szab. kir. város czímerét következőképpen írja le a szabadalomlevél: "Kék pajzsnak mezőjében három kerek, ezüst színű torony áll, melyek mindegyikét közepén és tetején párkányzat övezi. A tornyok egyenkint különállók, terméskövekből építettek, felső részük párkányzata faragott, 246kapuik bezártak, ablakaik nyitottak és lövöldözésre alkalmasak. Sorban egymás mellett állanak a zöld mezőséget átszelő hullámzó Duna mentén; a középső kissé magasabb és szélesebb, fölötte Noé galambja röpköd. A pajzs szegélyét ez a fölírat futja körűl: "Újvidék szab. kir. város pecsétje." Egyúttal megengedi a királyi oklevél, hogy Újvidék város közönsége ezt a czímert jelvényűl és pecsételésre használhassa, okiratait és leveleit ezzel ellátva kiadhassa.

Újvidék lakossága mind vallás, mind nemzetiség szerint legvegyesebb a Bácskában, sőt mondhatjuk: az egész Duna-Tisza közén. A róm. katholikusok magyarok, németek és sokaczok. Legrégibbek a sokaczok és a németek. A karlóczai béke szabaddá tette a Duna-Tisza közét. Nyomban követte ezt a dunai határőrvidék szervezése s ezzel együtt úgy a katholikus, mint a szerb lakosság egyházi szervezése. Az 1702. év elején már szervezve van ideiglenesen a péterváradi sáncz-beli róm. kath. hitközség, melynek gondozása a péterváradi Ferenczrendű kolostor egyik tagjára volt bízva. Utóbb, a pozsareváczi béke után rendes plébánost kapott a hitközség. Templomuk vályogból és téglából épűlt. A katholikus lakosság száma rohamosan felszökött, midőn 1739-ben Belgrád eleste alkalmával nagy számmal jöttek Újvidékre katholikus családok, jobbára német iparosok és kereskedők Belgrádból. A megszaporodott katholikus lakosság új templomot épített. 1742. év végén már tető alatt állott az új templom, melyet gróf Pataschich Gábor kalocsai érsek 1743-ban fényes egyházi ünnepségek között felszentelt. 1848-ban egy gránát felgyújtotta a templomot. Ideiglenesen újra befödték. Így állott 1891-ig, midőn a mostani díszes templom építését megkezdették. Az újvidéki róm. kath. hitközségnek autonómiája van, mely a patronátusi jogokat gyakorolja.

A török háborúk után Újvidék első lakói szerbek. A szerbek hitközségi szervezetének alapvető okírata I. Lipótnak 1691. évi diplomája, mely megengedi nekik városokban és falvakban szükség szerint templomok építését és parókiák szervezését. Újvidéken, habár már az 1690. évi nagy telepedés előtt is volt szerb kolónia, de az egységes erkölcsi testületnek nem nevezhető, mivel az egyes családok a város nagy határában szanaszét elszórva laktak. A népesség oly gyér és oly szegény volt, hogy annak gondja saját élete tengődésén túl nem terjedt. Egyszerre megváltoztak a viszonyok 1694-ben, midőn a szerbek jelentős számban telepedtek Újvidék területére. A telepedést nyomban követte a plébánia szervezése. Bél Mátyás szerint a szerbeknek 1735-ben a Péterváradi sánczban három templomuk volt. Az újvidéki róm. kath. plébánia egyházlátogatási jegyzőkönyve szerint 1767-ben négy szerb templom volt a városban, akkor építették az ötödiket. A szerb hitközség patronátus jogát a város diplomájának nyolczadik pontja értelmében a városi tanács gör. kel. vallású tagjai gyakorolták. 1868-ban őfelsége új szervezetet adott a szerb hitközségi autonómiának.

Újvidék egyúttal székhelye a bácsi szerb püspöknek. A püspök az 1690. évi nagy telepítés után egy ideig Szegeden lakott. 1702 után költözött Újvidékre. Melyik évben, nem tudjuk. Annyi bizonyos, hogy 1708-ban Metohiacz István püspök már Újvidéken lakott. A királyi kinevező okirat előbb említi őt bácsi, s csak azután szegedi püspöknek. Minthogy pedig a püspökség székhelye előbb Szeged volt, ebből azt kell következtetnünk, hogy az új püspök tulajdonképpen a bácsi egyházmegye főpapja s a szegedi püspökség czíme, mint az egyházmegye hajdani székhelyének czíme, csupa kegyeletből maradt fenn. Későbbi okíratokban állandóan bácsi és szegedi püspökökről találunk említést és Bácsot mindíg elől találjuk. Így 1713-ban Dimitrevics Gergely legfelsőbb megerősítést nyer a bácsi és szegedi püspökségre. 1722-ben Tomásevics Sofront bácsi, szegedi és egri püspöknek nevezi a királyi leírat. 1731-ben Pávlovics Viszárion már csak a bácsi püspökségre nyer megerősítést; jeléűl annak, hogy a püspökség hajdani czíme és székhelye teljesen feledésbe ment és illetékes köröknek csupán a Bácskában székelő bácsi püspökségről volt tudomásuk. 1722-ben már kongresszust tartottak a szerbek Újvidéken. Jele ez annak, hogy e hely akkor már legfontosabb pontja volt a szerbségnek a Bácskában s egyúttal azt is bizonyítja, hogy egyházi tekintetben is czentrális jellege volt, mert a kongresszus egyházi gyülekezet volt. Röviden leírjuk a kongresszust. Az 1722. évi szeptember 8-án tartott szerb kongresszuson a jelenlevő egyházi és világi rendek először is az elaggott és beteges karlóczai metropolita: Popovics Vincze koadjutorává, cum 247jure successionis megválasztották Petrovics Mózes belgrádi érseket. Ennek a határozatnak záradéka az volt, hogy akár egyiknek, akár a másiknak bekövetkezendő halála esetén a két érsekség ipso facto egyesítve leend. Azonban a kongresszusi határozatot a kormány nem hagyta jóvá, mivel Bécsből aggódó szemekkel nézték a magyarországi szerbek egyházi főnökségének egyesítését a Szerbiában lakókéval. Főleg azért, mivel nem akarták, hogy a szerbek főpapja oly területen székeljen, a mely nincs oly szoros kötelékkel fűzve a monarkiához, mint a régi székhely: Karlócza. Attól is tartott a kormány, hogy a török iga alól felszabadúlt Szerbia lakosai országukat idővel a császári hatalom alól is függetlenítenék s ebben az inicziatívát éppen az érsek tehetné, mint tette Csarnojevics Arzén pátriárka, a ki népét kivezette a török uralom alól. Ezek a tekintetek vezették a kormányt, midőn az újvidéki kongresszus határozatát nem vette tudomásúl. A szerbek mindamellett megmaradtak az újvidéki kongresszus határozata mellett s az 1723. évi márczius 2-án tartott kongresszus küldöttsége kérte a királyi biztost, hogy a két érsekség egyesítését a kormánynál eszközölje ki. A kormány hallgatagon nézte a dolog fejlődését. Petrovics Mózes pedig a következő években kormányozta a karlóczai érsekséget. Popovics halála után Petrovics lett a karlóczai érsek s 1730 július 27-én bekövetkezett haláláig mint metropolita kormányozta a két érsekséget, a kormány azonban csak karlóczai érseknek és belgrádi adminisztrátornak tekintette. Petrovics különben Belgrádban székelt, de udvart Karlóczán is tartott. Utána a szerbek következetesek maradtak előbbi törekvésükhöz s a szerbség vallási középpontját Belgrádba igyekeztek áthelyezni. Az 1730 november 20-án császári leírat elrendeli az érsekválasztást; de úgy, hogy külön válaszszák a karlóczai érseket s egy másikat külön választanak Belgrádba, mint az ujonnan visszakapcsolt részek egyházi fejét. Azonban a szerbek megválasztották Jovánovics Vinczét karlóczai és belgrádi metropolitává. Az udvari hadi tanács most már engedett kérelmöknek s a császár 1731 július 2-án megerősítette Jovánovics Vinczét. Így a karlóczai és belgrádi érsekség egyesűlt. A bonyolódott ügy csak a status quo visszaállításával tisztázódott, midőn 1739-ben a törökök újra elfoglalták Belgrádot s az érsek székét áttette Karlóczára.

Továbbá Atanaczkovics Platon, ki 1851-ben állott az egyházmegye élére, mind alapítványaival és agilis müködésével sokat tett mind egyházmegyéje, mind az újvidéki szerbség érdekében. Ő vitte ki, hogy a Maticza székhelye Újvidék legyen s ő virágoztatta fel ezt az irodalmi egyesületet. Utóda Angyelics Germán, előbb adminisztrátora, majd 1874 óta püspöke volt a bácsi egyházmegyének. Új korszakot inaugurált. Sasszemekkel tekintett át egyházmegyéjén és nagymértékü konczepczióval erős lendítést adott annak.

Újvidék városnak egyik érdekes különlegessége az örmény plébánia. A templom és paplak jelzi, hogy valaha a mostaninál nagyobb számmal kellett lenniök az örményeknek, kiknek emlékét ma már csak az egyházlátogatási jegyzőkönyvek őrzik. Az újvidéki örmény egyház keletkezését így adja elő az egyházlátogatási jegyzőkönyv: "Az Úr 1739. évének augusztus havában, midőn a törökök Belgrádot már-már elfoglalták, mi örmények Belgrádot elhagyva, valamennyien futottunk a barbár seregek elől misszionáriusunk: Erzerumi Jakabbal, a velenczei örmény kolostor szerzetesével együtt s idejövet tanyát ütöttünk Újvidéken, Péterváradnak átellenében. Letelepedésünk első éveiben misszionáriusunk és lelkipásztorunk, Jakab páter a latin plébánián lakott, hol részére lakásbért fizettünk s az istentiszteletet a latin szertartásúak templomában tartottuk. Minthogy azonban ez az állapot ránk nézve alkalmatlan volt, 1743 október hóban összejöttünk és elhatároztuk, hogy külön templomot építünk magunknak, mely czélból elküldöttük misszionáriusunkat: Jakab atyát Kalocsára Gábor érsekhez a templomépítésre való engedelem kieszközlése végett, kit megnyervén, paplaknak megvettünk 200 frtért egy háztelket, rajta ódon házikóval. 1744-ben Erzerumi Jakab páter visszatért kolostorába Velenczébe, helyébe a kolostor apátja Medjessi Tivadar erzsébetvárosi származású szerzetest küldötte hozzánk lelkészűl. Ennek idejében 1746-ban mi örmények ismét tanácsra gyűltünk és közös akarattal elhatároztuk templomunk fölépítését a már beszerzett anyagokból. Május 4-én letettük az alapkövet s ugyanaz évi 1746. november 27-én meg lőn áldva templomunk." Így vették át ezt a furcsa följegyzést az örmény egyház jegyzőkönyvéből a föntemlített egyházlátogatási jegyzőkönyvbe. 248Az eredeti okirat nincs meg. 1849-ben a paplakkal együtt elégett. Templomuk 1849-ben leégett és sokáig romokban hevert, míg végre 1872-ben Trandaphil Mária áldozatkészsége kiemelte az enyészetből. Az örmény hitközség népes soha nem volt. 40-102 lelket számlált, de hívei módos kereskedők voltak. Hívei folyton fogynak, ma már csak hatan vannak. Ennek oka, hogy az örmények beolvadtak az itt élő nemeztiségekbe.

Az újvidéki oroszok katholikus vallású, szláv nemzetiségű nép. Valaha Zemplén vármegyéből szakadtak ide. Nyelvük, típusuk és szokásaik a doni kozákokkal való rokonságra vall. Nyelvük keverve van tót szavakkal, a mi onnét ered, hogy Zemplén vármegyében az oroszok vegyest laknak a tótokkal. Felsőmagyarországból körűlbelűl 130 évvel ezelőtt telepedtek a Bácskába Keresztúr és Kuczura községekbe; innét a szegényebbek Újvidékre költöztek, hol több keresetforrásra akadtak. Itt 1784-ben hitközséget alapítottak, melynek első plébánosa Bubánovics Szilveszter volt. Kezdetben csak nehány család lakott itt. Napszámosok és fuvarosok voltak. Kevesen is voltak, szegények is voltak. A kormányhoz fordúltak segítségért, hogy templomot és plébániát építsen nekik. A m. kir. helytartótanács e folyamodásra 1785 márczius 7-én kelt leíratában felszólította az újvidéki városi hatóságot, hogy ez ügyben véleményes jelentést adjon, illetőleg tudassa a helytartótanácscsal: mi módon volna a gör. kel. templom és plébánia felépíthető? A városi hatóság erre kijelentette, hogy a szabadalomlevélben jelzett két, (t. i. róm. kath. és gör. kel.) szerb egyház patronátusán túl egyéb egyházi terheket nem vállalhat, mivel erre a szükséges alap hiányzik. Közbejött az 1802-iki újabb telepítés. A gör. katholikusok lélekszáma megszaporodott. A helytartótanács ismételt sürgetésére a város telket vett a gör. katholikusoknak, 1810-ben kiégették a téglákat s 1820 szept. 11-én Stanics Konstantin kőrösi püspök Újvidékre jött a templom alapkövének letétele czéljából. A kegyuraságot a vallásalap vállalta el.

Az ágostai evangélikusok a XIX. század első éveiben kezdtek Újvidékre telepedni a szomszédos tót és német falvakból. 1802-ben tettek első lépéseket hitközségi szervezkedésre. Ugyanabban az évben iskolát építettek s fiókegyházzá alakúltak, mely a járeki lelkészséghez tartozott. A gyarmat csekély; mindössze néhány családból állott. Az 1806. évi kánoni látogatás jegyzőkönyve szerint ebben az évben 70 ág. ev. vallású lélek volt Újvidéken. Az ág. evangélikus felekezet Újvidéken állandó bevándorlás útján szaporodott. A kontingenst Járek, Kiszács, Kiskér és Petrovacza szomszédos községek szolgáltatták. 1811-ben templomot is építettek és lelkészt választottak. Az 1849. évi katasztrófa az evangélikus egyháznak temérdek kárt okozott. A templomot 1852-ben közakadozásból s utóbb a Gusztáv Adolf-egyesület pénzbeli segítségével helyreállították. 1885-ben új templomot építettek. Az ág. evangélikus hitközség állandó szaporulatnak örvend. Ezt részint annak a körűlménynek kell betudnunk, hogy hívei a két legszaporább népfajhoz tartoznak, t. i. németek és tótok; részint annak, hogy a város evangélikus falvakkal van körűlvéve s azokból állandó a bevándorlás.

A reformátusok szintén a XIX. század első éveiben kezdenek telepedni Újvidékre. Az 1803. évi kath. egyházlátogatás följegyzései szerint ez évben 30 református család lakott Újvidéken. Egy magánházban tartották az istentiszteletet, mely egyúttal iskola gyanánt is szolgált. Gyülekezetük, mint fiókközség a pircsi lelkészség joghatósága alá tartozott. Ez a telep töredéke a pircsi, pacséri és ó-moraviczai telepítésnek. 1806-ban 80 református család volt Újvidéken. 1807-ben a templomtorony építéséhez szükséges fát és néhány ezer téglát kértek a városi tanácstól, mit meg is kaptak. A második telepítés 1810-ben történt; mert november hóban több református család háztelket kért a városi tanácstól. Az 1810. évi kath. egyházlátogatási jegyzőkönyv szerint a református hitközség 400 lélekből állott. Azután újabb, szakaszos telepedések következtek. A felső Duna-Tisza-köz és a hajdúság erősebb népesedése következtében a református magyarás időnkint szakaszosan vándorolt a fönnebb említett bácskai református községekbe, melyekből egy-egy rész községi konfliktusok, vagy gazdasági visszásságok folytán lejjebb vándorolt Újvidékre. Ezt az állítást igazolják az újvidéki református hitközség statisztikai adatai. Míg 1810-ben csak 400 lelket számlált a hitközség, 1848-ban már 1300 a tagjainak száma. Régi temploma az 1849-iki bombázás alatt jóformán romhalmazzá lett. Utóbb kitatarozták s 1864-ig használták, mikor országos gyűjtést indítottak s 1865 októberben 249befejezték az új templom építését. Mind az ág. evangélikus, mind a ref. egyháznak autonómiája van. Belügyeit a hitközség által választott presbitérium végzi.

Izraeliták már a XVII-ik század végén voltak Újvidéken. A város felszabadítása alkalmával önálló hitközséggé szervezkedtek. A XVIII. században valóságos autonómiát élveztek, mely úgy a XVIII. századbeli Újvidéket, mint az akkori kormányzati politikát markánsúl jellemzi. 1773-ban izraelita községet (communitas judaeorum) találunk Újvidéken, mely saját kebeléből bírót választott, ki az izraeliták polgári és peres ügyeit intézte. A bíróválasztás évenkint a magisztrátus által kitűzött napon történt, midőn az összegyűlt izraelita adófizetők egy városi tanácsos, mint hatósági megbízott jelenlétében gyakorolták alkotmányos jogaikat. A tisztújítás úgy történt, hogy rendes szavazással két jelöltet választottak, illetőleg proponáltak, kik közűl a városi hatóság egyiket a bírói tisztben megerősítette. A bíró mellé választottak négy esküdtet és két gondviselőt, kik törvényt űltek és beszedték az adót. A bírói állásra csakis újvidéki lakosok voltak választhatók. Évek során át példás rendben történtek a választások, csak 1810-ben volt nagy egyenetlenség, a mikor a zsidók maguk kérték, hogy szüntesse meg a város a zsidóbíróságot s a magisztrátus ítéljen a zsidók felett is. A városi tanács kihallgatta a panaszokat s kérdést intézett a választókhoz, kik akarják a bíróság megszüntetését. A tanács véleményének meghallgatása után a helytartótanács úgy döntött, hogy az izraelita bíróság intézménye továbbra is fönntartandó és ha a választóközönség békés úton egyetértésre jutni nem tudna, a városi hatóság kinevezés útján töltse be azt. Az izraeliták megnyugodtak ebben s választó jogukat tovább is gyakorolták. A zsidó bíróság megmaradt továbbra is, míg azt sok más intézménynyel együtt el nem sodorta a szabadságharcz vihara. 1848-ban jelentik utóljára Újvidék város tanácsának "a héber község tisztújításának eredményét". A bírói állás és "a héber község belső- és külső tanácsa" megszűnt. Újabbi időben már csak hitközségi autonómiát találunk, mely a polgári aktusokra ki nem terjeszkedik. Különben ezt a hitközségi és polgári autonómiát, mely az egyházi ügyek mellett kiterjedt az adószedésre, apróbb perekre, örökösödési és árva ügyekre, a XVIII. század kormányzati opportunizmusa hozta létre, mely az adminisztráczió megkönnyítése czéljából szervezte a "héber községet." Az izraelita autonómia jellemzően kiszínezi a tarka népvegyülékből alkotott mozaikszerű Újvidéket, melyet a vezérférfiak bölcsessége hosszú ideig békés egyetértésben tartott össze. Jelenlegi imaházukat a zsidók 1816-ban építették. 1849-ben leégett s csak néhány év múlva építették fel újra.

A kir. kath. gimnázium ügyében Újvidék polgársága mindjárt a város felszabadítása után kérvényt intézett a helytartótanácshoz. Azonban a város kérelme nem nyert kedvező elintézést. Néhány év múlva kapóra jött a pécsi tankerület kir. főigazgatójának levele, melyben magyar, német és szerb nyelvű főelemi iskolák felállítását sürgette. A tanács négy kegyesrendi tagot a főelemi iskolák vezetésével óhajt megbízni; öt tanárt pedig, kiknek egyike igazgató lenne, a gimnáziumban kíván alkalmazni. Minthogy báró Pejacsevics Márk Ruma mezőváros részére iskolai czélokra 15,000 frtos alapítványt tett s ezt az összeget örököse: Pejacsevics József, Újvidék részére akarta átengedni a gimnázium dotácziójára, a tanács a királytól kérte az alapítványnak az Újvidéken felállítandó gimnázium szükségleteire való fordítását. Ez a kísérlet is sikertelen maradt. Az ostromló kérvények eredménye az lett, hogy Újvidék 1788-ban a tanúlmányi alapból dotált gimnáziumot kapott. 1778 május 6-án legfelsőbb rendelettel a szabadkai gimnáziumot Újvidékre helyezték át s az még ugyanaz év szeptember 1-én megnyílott. Az intézetet a tanúlmányi alap tartotta fönn; a város csupán évi 400 frttal volt köteles hozzájárúlni a fönntartási költségekhez. Az intézet, mely annyi küzdelem árán alakúlt, nem lett hosszú életű. A város elmulasztotta befizetni a kikötött 400 frt évi hozzájárulási összeget, s a helytartótanács felhasználta az alkalmat, 1822 jan. 2-án megszüntette az újvidéki gimnáziumot azzal a megokolással, hogy a tanúlmányi alap túl van terhelve; a város kötelességét nem teljesítette; 1818-ban a szerbek gimnáziumot szerveztek Újvidéken; Baja és Szabadka saját költségükön tartanak fenn gimnáziumot, az újvidéki tehát fölösleges. Következett azután a kérvények hosszú sorozata. Mind eredmény nélkűl maradt. 1857-ben megnyílott Újvidéken az alreáliskola, mely hézagot pótolt ugyan, de a közszükséglet nem elégítette ki. 250Végre sok sikertelen kísérlet után 1870-ben egy erőteljes mozgalom indúlt meg, a mely csakhamar sikerre is vezetett. Bende Imre és Flatt András zászlót bontottak s megindították a mozgalmat a magyar főgimnázium érdekében. E két jeles férfiúnak sikerűlt 41 bácskai és szerémségi községet összetoborozni, melyek lakossága kérvényt nyújtott be a m. kir. vall. és közokt. minisztériumhoz, egy Újvidéken felállítandó magyar főgimnázium ügyében. Trefort Ágoston kultuszminiszter 1872 decz. 18-iki leíratában kijelentette, hogy hajlandó a tanúlmányi alap terhére ily gimnáziumnak Újvidéken való felállítását legfelsőbb helyen ajánlatba hozni, ha a város az iskolai épületről, annak fenntartásáról és kellő butorzattal való ellátásáról gondoskodik. Utóbb a polgárság kérelmére a miniszter elengedte az épületet is és az újvidéki kir. kath. főgimnázium 1873 okt. 4-én egyelőre négy osztálylyal ünnepiesen megnyílott. Az algimnáziumot azután fokozatosan kiegészítették nyolcz osztályra.

A gör. kel. papság nevelése czéljából a XVIII. században Putnik Mózes püspök papnevelő-intézetet alapított Újvidéken, de ez nemsokára megszűnt, minthogy a város kedvezményeket nem bírt fölajánlani a számára. Ezért a helytartótanács és a pátriárka Karlócza mellett döntött. Az újvidéki szerb papnevelőintézet ügye 1792-ben végleg elesett s többé szóba sem kerűlt.

A kir. kat. gimnázium megnyitása után néhány évre a szerbek intéző férfiai egy szerb jellegű középiskolát akartak állítani. Magánadakozásból 1815-ig 41,900 frtot gyűjtöttek össze czéljaira. 1813 július 4-én írt alá a király a szerb gimnáziumot engedélyező legfelsőbb okíratot. A gimnázium nyelve szerb, jellege gör. keleti, de úgy az előadandó tantárgyak, mint azok rendje és módszere, valamint igazgatása és ellenőrzése tekintetében az ország többi gimnáziumai számára előírt rendszabályoknak van alávetve. Az iskola 1816 őszén nyílt meg három osztálylyal, később még három osztálylyal fejlesztették. 1848-ban az intézet csaknem megszűnt s épületei leégtek. A mozgalmak elmúltával újra megnyílt s 1865-ben engedélyt kapott, hogy nyolcz osztályúvá fejlesszék. Az iskola későbbi sorsában legfontosabb az államsegély-kérdés elintézése volt. A kormány 1860 óta segélyezte az iskolát, s ez 1870-ben a segély fölemelését kérte. A kormány meg is adta a fölemelt segélyt, kikötve, hogy a tantervet ő szabja meg s a segély arányában tanárokat nevez ki. A szerb pátriárka ellent mondott e föltételeknek, a királyhoz fellebbezett, de természetesen hiába s elvesztették az államsegélyt. Azóta a szerb kongresszus alapjaiból kapnak segélyt, az állami helyett. A tanítás nyelve szerb, de néhány tárgyat magyarúl tanítanak, vagy magyar kézikönyek alapján s a többi tárgyhoz is használnak magyar segédkönyvet.

Újvidéken a török háborúk után a népiskolákra vonatkozó első adatokat mindjárt a vidék benépesítése után föltaláljuk. A katholikusok 1726-ban szerveztek kántor-tanítói állást. A szerb népiskolákra vonatkozó első írott adatot 1748-ban találjuk. A város felszabadítása után a katholikusok második tanítói állást szerveztek, hogy mely évben, nem tudjuk. Annyi bizonyos, hogy 1765-ben már két katholikus tanító volt. 1767-ben a katholikus templom telkén két iskolaépület volt. Egy német és egy illír-magyar iskolamester oktatja a gyermekeket. A két iskolamester mellett már külön kántor és két egyházi zenész is van. A szerbeknek 1775-ben három tanítójuk volt. 1782-ben új iskola-épületet emeltek. 1783-ban azok a görökök, kik Maczedóniából ide telepedtek s új-görög nyelven beszéltek, épületet kaptak a kormánytól iskolai czélokra. A reformátusok 1802-ben, az ág. evangelikusok 1809-ben szerveztek tanítói állást. Az izraelita tanítóról 1802-ben találunk először említést a városi tanácsjegyzőkönyvekben. Az 1806. évi tanügyi rendelet után a belvárosban három katholikus és három görög keleti tanítói állomást szerveztek, melyek egy városi tanácsos felügyelete alatt állottak. A tanítók fizetésöket a városi pénztárból kapták. A szerbeknek az 1814. évi tanfelügyelői jelentés szerint, volt a három belvárosi iskola mellett külső iskolájok is az almási templom mellett. Minthogy a protestánsok nem akarták elfogadni az országos tanügyi hatóság által kidolgozott tantervet, autonómiájuk mellett megmaradtak, iskoláikat saját erejökből tartották fenn. Újvidék kultúrtörténetében figyelmet érdemel az iparos-tanonczok vasárnapi ismétlőiskolája, mely már 1828 óta fennáll. A görög-hellének 1782-ben szerveztek iskolát, a mely valóban Újvidék város specziálitása.

Újvidék a Bácska első kereskedő és iparűző városa. Az újvidéki kereskedők czéhe 1765-ben nyert legfelsőbb jóváhagyást s 1771-ben a városi tanács által 253eszközölt összeírás szerint 48 kereskedő volt Újvidéken. Számuk 1809-ben már 89-re rúgott. Ezek csak bejegyzett czéhbeli katholikus és szerb kereskedők voltak. Az izraeliták nem tartoztak a czéhhez. A kereskedelem fejlődéséhez nagyban hozzájárúlt a gőzhajózás. A mint a Duna-gőzhajózási társulat megalakúlt, Újvidéken szervezte egyik első állomását. A hajózás az itteni virágzó kereskedelmet még inkább fokozta. Az ipar a czéhek keretében fejlődött. Legrégibb volt Újvidéken a sebészek czéhe, melynek pecsétje ezt a köríratot viseli: "Sigill der Chirurgen in Neusatz 1748." Hasonló czéhpecséteket találunk az aranymívesek, a szűcsök, kovácsok, bognárok és kötelesek, bocskorosok és papucsosok, ácsok és kőmívesek czéhétől. A szíjgyártók és szűcsök czéhébe 1774-ben 146 mester, segéd és tanoncz tartozott. A kőmíves és ács czéh tagjainak száma 72. A lábbelikészítőké: 119; a szabóké 179; az aranymíveseké 82; a rézmíveseké: 18; asztalosoké 20, lakatosoké 16, mészárosoké 29, szapanosoké 14, pékeké 12, keztyűsöké 4, timároké 7, stb. Voltak még egyéb iparágak is, melyeket csak néhány iparos űzött. Újvidék iparának élénkségét legjobban jellemzi a városi tanács hivatalos panasza, a mely szerint 1798-ban az ottani iparosok alig voltak elegendők a város és a szomszédos Szerémség szükségleteinek kielégítésére. Az újvidéki iparosok czéhbeli életét az 1848-49-iki szabadságharcz fejezte be, mikor a nemzetiségek és a magyarság szembeszállása örökre megbontotta a békés czéh-életet.

Újvidék 1848-49-ben a délvidéki szerb lázadásnak egyik főfészke volt, a mint a történelmi részben részletesen tárgyaljuk. Innen ment föl a pozsonyi országgyűléshez a szerb küldöttség, a mely olyan lehetetlen követelésekkel állott elő, hogy Kossuth más feleletet nem adhatott, mint hogy: Döntsön a kard. A szerbek rémes, vad mészárlása ebbe a szóba kapaszkodott. A bősz lázadást Beőthy Ödön kormánybiztos fojtotta el, majd Kiss Pál volt a magyar hadsereg főparancsnoka Újvidéken. 1849 január 12-én Jellasics tönkre bombáztatta a várost, úgy hogy a viruló hely nehány óra alatt romba dőlt s tövig leégett.

A 48-as mozgalmak után Újvidék lakossága hozzálátott elpusztúlt lakóházainak fölépítéséhez. A kormány tíz évi törlesztésre 2% kamattal állami kölcsönt adott nekik s annak segítségével helyrehozták lerombolt hajlékaikat. Összesen 1.332,218 forint 58 kr. kölcsönt vett fel a polgárság a bukovinai alapból. A házak rohamos gyorsasággal épűltek s 1852-53-ban a város kiemelkedett hamvaiból. A halomra lőtt Újvidék megújult. Szebb és előkelőbb lőn, mint 48 előtt volt. Megkezdődött az ipari és kereskedelmi élet. A Múzsák visszatértek hajlékaikba. Újvidék legújabbkori története szép kultúrtörténeti képet tár elénk. A katholikusok három tanítóval bíró iskolát állítottak. 1864-ben már négy fiú és két leányiskolája volt a kath. hitközségnek, 1688-ban nyolcz osztályt találunk. A szerb iskolaügy a katholikus tanrendszer mintájára szerveződött. 1862-63-ban négy fiú- és három leányiskolájok volt a belvárosban, az almási iskola egy fiú- és egy leányosztályból, a Szent-János-templomi egy vegyes osztályból, a kliszai egy vegyes osztályból állott. Az ág. evangélikusok és a reformátusok szintén hamar helyreállították iskolájokat. Az izraelitáknak 1864-ben három osztályú iskolájok volt. Újvidék népoktatásának történetében korszakos jelentőséggel bír az 1868. évi közoktatási törvény életbelépte. A törvény szentesítése után Újvidék város összes vallásfelekezetei oda nyilatkoztak, hogy saját iskoláiknak konfesszionális jellegét jövőre is fenn akarják tartani, mire a város 1869 szept. 13-án tartott közgyűlésen akép határozott, hogy minden felekezeti iskola, úgy mint eddig, a városi közpénztárból tartassék fenn. Az egyes felekezetek segélyének aránya hosszú harczot idézett elő, a melyet csak az 1891. évi okt. 1-én tartott közgyűlés rendezett véglegesen, a midőn kimondotta, hogy minden felekezetnek minden egyes férfitanitó fizetéséhez 700 frt, a nőtanítókéhoz pedig 600 frt hozzájárulást ad. Ez a határozat erős lendületbe hozta Újvidék népoktatási ügyét. A katholikus népiskolák fejlődésében figyelemre méltó mozzanat az apácza-kolostor alapítása. Ez ügyben a mozgalom 1871 tavaszán indúlt meg. Haynald érseknek 24,481 frt segítségével 1878-ban szervezték a leányiskolát s azt a Miasszonyunkról nevezett iskolanővérekre bízták. A szerb felső leányiskola szervezése ügyében 1870-ben indúlt meg a mozgalom. A kultuszminiszter 1872 július 17-én hagyta jóvá a g. kel. kongresszus által készített szabályzatot. Az iskola 1874 decz. 1-én nyílt meg.

Mikor Trefort miniszter 1876. évi június hóban Újvidéken járt a kir. kath. főgimnázium épülete ügyében, megígérte, hogy itt állami költségen magyar tannyelvű polgári leányiskolát szervez. Június 21-én már leíratot intézett a kir. 254tanfelügyelőhöz, hogy az intézet részére szükséges telek vétele iránt intézkedjék s az 1876-77. iskolai év elején megnyílott Újvidéken az állami polg. leányiskola. Az intézet fontos hivatást tölt be s a magyar műveltségnek kitűnő terjesztője e vegyes nemzetiségű és nyelvű városban. Az abszolut kormány 1857 okt. 22-én reáliskolát szervezett Újvidéken. Az abszolutizmus megszünte után a városi közgyűlés 1861 szept. 3-án ideiglenesen megszüntette a reáliskolát, ez ellen azonban a bácsmegyei kir. biztos felszólalt. A m. kir. helytartótanács a város határozatát feloldotta s utasította a tanácsot, hogy a megszüntetett intézetet állítsa vissza, vagy új gimnázium szervezéséről gondoskodjék. Erre az iskola 1865-ben újra megnyílott. A városi tanács 1867-ben ismét kimondotta az intézet megszüntetését. Ez ellen a kath. hitközség fölebbezett s a kormány az intézet további fenntartása mellett döntött. Végleg megszűnt akkor, midőn azt a magyar gimnázium szervezése fölöslegessé tette.

Újvidék folyton fejlődő ipara és kereskedelme egy oly előkelő intézet szervezését követelte, a melyben azok, kik a kereskedői pályára készűlnek, vagy intelligensebb iparosok óhajtanak lenni, a szükséges elméleti tudományokat elsajátíthassák. Bende Imre kezdésére 1882-ben a városi közgyűlés a kormánytól egy állami ipar- és kereskedelmi iskola szervezését kérelmezte. A miniszter még az évi augusztus 25-én tudatta a város közönségével, hogy hajlandó Újvidéken ipar- és kereskedelmi iskolát állítani, ha a város az iskola czéljaira szükséges helyiségről és berendezésről gondoskodik. A város ezt megígérte. Az intézet még ugyanaz év őszén megnyílott. Szaporodó népessége legélénkebb bizonyítéka életrevalóságának. Az iparos- és kereskedő-ifjúság oktatására sok haszonnal működik Újvidéken az iparos-tanoncz és alsófokú kereskedelmi iskola. Ez intézet keletkezése összefüggésben van az előbbivel. Újvidék város közönsége 1883 márczius 1-én elhatározta egy iparos-tanoncz és kereskedelmi iskola szervezését. Az iparos-tanoncz-iskola még 1883 őszén megnyílott. Növendékei folyton szaporodnak. Az alsófokú kereskedelmi iskola 1885 év őszén nyílott meg. Mindkét intézet állami segélyt élvez.

Újvidéken, mint a Bácska legműveltebb városában, a sajtó korán kezdte működését. Kauliczi és Stefánovics nyomdászok már 1790-ben kértek engedélyt Újvidéken állítandó nyomdára; azonban tervük különféle akadályok miatt nem sikerűlt. Jankovics János újvidéki könyvkereskedő ott 1796-ban állított nyomdát s az jó sikerrel működött. Halála után azonban a nyomda megbukott. Szerencsésebb volt annál a második nyomda, melyet a Kuliczi testvérek alapítottak 1843-ban. Igy 1843-ban már két nyomda működött Újvidéken. 1847-ben Medákovics Dániel zimonyi nyomdász állított fel nyomdát Újvidéken. Utóbb a nyomdák száma, a közszükséglet arányában szaporodott. A XIX. század utolsó éveiben hat nyomda működött Újvidéken. Az időszaki sajtó termékei sűrűn szaporodtak, mint azt más fejezetben tárgyaljuk.

Az ipar és kereskedelem a legújabb korban is méltán legelőkelőbb városává teszi a Bácskának Újvidéket. 1852. évi márcz. 19-én a városi tanács a következő czéheket jelenti be a városi közgyűlésnek: szabók, kádárok, bognárok, kovácsok, szerkovácsok, fejszekovácsok, szegkovácsok, nyergesek, molnárok, zsemlyepékek, czukrászok, órások, bádogosok, aranymívesek, rézmívesek, keztyűsök, festők, fésűsök, szitások, takácsok, könyvkötők. Ennek a csoportnak főbiztosa Herger Pál városi tanácsos. A másik csoport következő czéhekből állott: szappanosok, mészárosok, halászok, kenyérsütő pékek. Ezek czéhbiztosa Csuka Péter. Harmadik csoportban voltak az összes kereskedők, továbbá a borbélyok és szűrszabók. Ezek czéhbiztosa Sztojánovics Péter volt. Negyedik csoportban voltak a kalaposok, gombkötők, czipészek, kőmívesek, ácsok, fazekasok és kefekötők. Czéhbiztosuk Lust Ferencz. Ötödik csoportot tették a csizmadiák, lakatosok, asztalosok, kárpitosok, bocskorosok, szűcsök, vargák, dohány- és bőrkereskedők, kikhez Vladiszavljevics István volt kirendelve czéhbiztosnak. Az 1872. évi ipartörvény véget vetett a czéhrendszernek. Azonban ezt már megelőzőleg, a 48-as események hatása alatt, nemzetiség szerint szétváltak a szerb és nem szerb iparosok. Ennek a szétválásnak alapján alakúlt meg 1865 szept. 20-án "az újvidéki iparegyesület", mely 1880-ban feloszlott s egyik része a polgári kaszinóba olvadt, másik az újonnan alapított újvidéki ipartársulat czímével külön egyesületté alakúlt.