„Hogy az eseményeket megértsük, fel kell említenem egy, a székely hadosztály sorsára nézve igen fontos eseményt, amely körülbelül április 17-én, mikor parancsnokságommal Szatmáron voltam, játszódott le. E napon a szatmári direktórium Szatmárról el akart szökni, s magával akarta vinni a város pénzét és az elrekvirált ékszereket. A felbőszült szatmári polgároknak egy része az éppen a Pannónia szállodában vacsorázó székely tiszteket értesítette a direktórium szándékáról és kérte őket, hogy legyenek segítségükre. A székely tiszteknek ezt nem kellett kétszer mondani, kisiettek az étteremből, letartóztatták a menekülni akaró direktórium tagjait, a tőlük elszedett pénzt és ékszereket visszaadták a városnak, a letartóztatott direktórium tagjait pedig átadták az új polgármesternek. Szatmáron a régi rend helyreállott azáltal is, hogy egy törzstisztet városparancsnokká neveztem ki. Ezzel Szatmáron és környékén megszűnt a bolsevizmus. Másnap a hadügyi népbiztos telefonhoz hivatott, megmondta nekem, hogy vésztörvényszék elé állít, s hogy az ügy megvizsgálására egy Sárói-Szabó nevű egyént küld le Szatmárra és megtorló intézkedéseket helyezett kilátásba. Ezen eset után a szovjet kormány, valamint a bolsevisták és bolsevista csapatok hangulata még inkább a székely hadosztály és székelyek ellen fordult. A hátraszállított székely sebesülteket bántalmazták, a tiszteket inzultálták és ha túlerőben voltak, kisebb osztagokat lefegyvereztek. A székely hadosztály vonatait s készleteit kirabolták, helyenként harcra is került a sor. Így a székely hadosztály és az erdélyi csapatok helyzete még kényesebbé alakult. Debrecenben letartóztatták az összes volt erdélyi katonai kerületi parancsnoksághoz tartozót tiszteket és így súlyos dilemma előtt állottam, mert a hadosztály két tűz közé szorult és nekem e tarthatatlan helyzetben döntenem kellett. A románok nem engedték meg, hogy a székely hadosztály a bolsevizmus ellen forduljon. Ha mégis a bolsevizmus ellen fordulok, – gondoltam magamban – akkor az oláhok követnek engem és a székely hadosztály tulajdonképpen csak az oláh csapatok elővédje lesz. Velük együtt pedig a magyar bolsevizmus ellen menni nem akartam, mert ez a cselekmény a jövőre való tekintettel lehetetlen volt. Az antant ugyanis akkor joggal azt mondta volna: „Íme a székelyek és a románok kibékültek és hogy ma Erdély oda van ítélve a románoknak, az ennek a kibékülésnek tulajdonítható.” Ez pedig megint egy majdnem áthidalhatatlan szakadást jelentett volna a székelyek és az erdélyi magyarság közt. Ezért tehát más utat kellet választanom. Ha az alám rendelt csapatokat a Tisza mögé vezetem, akkor prédára adom a szovjet kormány bosszújának a tisztikart és legénységet, ezt azonban ezek a derék, hazafias emberek nem érdemelték meg.”