| « Április 26. | KEZDŐLAP | Április 27. » |
Az 1. hadosztálynak Nyíregyháza környékén vívott, egyébként eléggé alárendelt jelentőségű harcait a vörös hadvezetőség kellően kiszínezve, úgy a fronton a csapatok között, mint a mögöttes országban újságközlemények és szónoklatok révén nagyarányú hangulatkezelésre használta fel. Ezt célozta az összes lapokban közzétett, a 67. sz. mellékletben reprodukált hadseregparancsban foglalt dicsérő elismerés is.
Ennek a parancsnak a fogalmazványa annyiból érdekes, hogy abban Bőhm a csepeli munkászászlóaljra vonatkozó „vitéz” jelzőt „nagyszerű”-re változtatta, a Pogány magatartását jellemző „vitéz és önfeláldozó” két jelző közül pedig az elsőt a „vitéz és” szavak kihúzása által törölte.
Ha abból indulunk ki, hogy a cél szentesíti az eszközöket, akkor talán nem fogunk túlságosan megütközni a hadseregparancsban foglalt ama valótlanságon sem, hogy míg az az ellenségre mért érzékeny veszteségekről, tőle zsákmányolt lővegekről, géppuskákról és nagyszámú fogolyról számol be, addig az 1. hadosztály esete 7 órai hivatalos jelentése ugyanebből az alkalomból zsákmány gyanánt mindössze „2 géppuskát és néhány foglyot” említ. Ezt nem azért hozom fel, mintha az 1. hadosztály e napi tevékenységét talán kisebbíteni és lekicsinyelni akarnám, sőt ellenkezőleg kiemelkedőnek tartom, hogy minden csapat és parancsnokság, amely ily nagyfokú általános züllés közepette majdnem egy egész napi, váltakozó harcokkal kapcsolatos ellenállásra képes, az feltétlenül elismerést és dicséretet érdemel. Sőt ezt az elismerést még az antimilitarista és minden igazi katona legádázabb ellenségétől, Pogánytól sem tagadnám meg, ha tudnám, hogy ő a kérdéses harcokban valóban „vitézül” viselkedett, de arról már nem tehetek, hogy ezt az epithetont éppen kebelbeli jóbarátja és elvtársa, a vörös sereg leghatalmasabb ura és parancsolója, Bőhm Vilmos, bizonyára nem ok nélkül tudatosan és szándékosan vonta meg tőle.
Az 1. hadosztály csapatainak ez a különben elég csinos kis támadólagos visszavágása az általános nagy helyzet kétségbeejtő voltán természetesen mit sem segíthetett. Ellenben a közölt hivatalos jelentés szerint épp ezek a harcok az 1. hadosztály csapatainak erőállapotát nagyon megviselték és „elég nagy” veszteségeket is okoztak nekik. E helyütt tehát újból fel kell vetnünk a kérdést, hogy vajon indokolt volt-e a hadsereg parancsnokságnak ama parancsa, amellyel az 1. hadosztálynak Nyíregyháza tájékán nemcsak a többi csapatok súrlódásmentes visszavonulását biztosító futólagos, hanem állandóbb jellegű, szívós ellenállás kifejtését hagyta meg oly időben, amidőn ugyanakkor a tőle északabbra levő székely különítménynek megengedte, hogy aránylag jóval hátrább, a Lónyay csatorna mögé vonuljon, miáltal a tokaj–rakamazi híd, az 1. hadosztály egyetlen számbajöhető Tisza-átkelési pontja is, annak a veszélynek tétetett ki, hogy azt az ellenség jóval előbb tűz alá veheti, sőt talán birtokába is ejtheti, semhogy azt a Nyíregyháznál a hadsereg parancsnokság kategórikus parancsa által lekötött 1. hadosztály a maga számára biztosítottnak láthatta volna. Ennek a kellemetlen érzésnek volt a kifolyása Szabó-Pap du. 5 órai jelentésének különben elég homályosan megfogalmazott utolsó passzusa, mely bár nem egészen világosan, de azért mégis félreérthetetlenül arra céloz, hogy az 1. hadosztály parancsnokság csapatait hamarosan Tokaj–Szerencs körletébe szándékozik visszavinni.
A hadsereg parancsnokság nem reagált az 1. hadosztály eme gyengéd célzására s így a nevezett hadosztály csapatainak a meglehetősen kellemetlen viszonyok dacára tovább kellett a harcot állaniok. Annál feltűnőbb ez, mivel tudjuk, hogy Stromfeld már de. 10 óra 30 perckor tisztában volt a helyzet tarthatatlanságával. Ha az 1. hadosztály, ha előbb nem is, de legalább a fenti délelőtti órákban kapott volna engedélyt arra, hogy a székely különítménynek adott paranccsal összhangzásban, a maga csapatait a Buj–Királytelek vasúti állomás–Tiszalök által jelölt vonalba visszavigye s ezáltal a székelyekkel egyetemben a rakamazi hidat hídfőszerűen biztosítsa, talán a székelyek fegyverletétele is elkerülhető lett volna, feltéve, hogy csakúgy áll az, hogy erre a lépésre főképp az késztette őket, hogy az Oros–Pazony környékén ellentámadásra indult 1. hadosztálybeli csapatok tűzébe kerültek és hogy a rakamazi hidat sem látták többé eléggé biztosítottnak.
Hogy a székelyek fegyverletétele mikor jutott az 1. hadosztály, illetve a hadsereg parancsnokság tudomására, az a rendelkezésemre álló aktákból nem világlik ki, de úgy rémlik előttem, mintha a székely hadosztályának Szabó-Pap du. 5 órai jelentésében említett „bizonytalan helyzete”, mely miatt az annak szóló feladat végrehajtása immár az 1. hadosztályra hárul, sejteni engednék, hogy akkor már – 3 órával a megtörtént tény után – nagyon szállingózhattak a levegőben az említett különítmény fegyverletételéről szóló hírek. De úgy látszik, hogy a hadsereg parancsnokságnál semmiképp sem akartak ezeknek hitelt adni.
Erről a mindenesetre nagy jelentőségű aktusról az olvasó Kratochwil tbk. közölt érvelései nyomán könnyen alkothat magának helytálló bírálatot és én ehelyütt csak azt jegyzem meg, hogy tudván azt, hogy a fegyverletétel ténye mindig kényes és keserves dolog marad, fel kell tételeznünk, hogy a kezdettől mindvégig becsülettel a magyar nemzeti ügyet szolgált derék székelyeknek alapos okuk lehetett, hogy erre az ultima ratiót jelentő lépés megtételére szánták el magukat. A csapatok szétszórt voltánál fogva, a fegyvert csak a hadosztályának egy mindenesetre jelentékenyebb része tette le, egy kisebb töredéke ellenben a többi vörös osztagokhoz hasonlóan, Tokajnak vette irányát.
A visszavonulás fedezésére vonatkozó hadsereg parancsnoksági intézkedés nagyjában véve a Tiszta-átjárók felé vezető vasútvonal-gócpontok megszállását rendelte el. Ha ebbe az intézkedésbe az 1. hadosztálynak ápr. 25-én kiadott, Nyíregyháza feltétlen tartására vonatkozó parancsot is belekapcsoljuk, úgy nagyjában véve a következő képet nyerjük: A Nyíregyházán át Tokaj felé vezető vasútvonalak biztosítására az egész 1. hadosztály használtatott fel, amelynek egy-egy különítménye Pazony–Orors, Nagykálló és Bököny–Hajdúhadház vonalába tolatott ki. A hajdúböszörmény–hajdúnánás–tiszalöki valútvonal elzárására nem intézkedett a hadsereg parancsnokság. A debrecen–tiszafüredi vasútvonalat Balmazújvárosnál Sárói Szabó különítménye, a volt erdélyi katonai parancsnokság zárta el. A püspökladány–karcag–tiszafüredi vonalat a 4-ik, a dévaványa-kiskörei vasútvonalat pedig a 6-ik hadosztály 1–1 különítményének kellett a Hortobágy csatornán való átkelő helyek mentén biztosítania. Hogy a Hortobágy csatorna, mint valami számottevő akadály, ennél számításba nem jöhetett, az alig szorul bővebb magyarázatra. A kisújszállás–szolnoki vonalat a 4. hadoszálynak Kisújszállásnál összpontosított zömének, végül pedig a Szolnok felé vezető többi vasútvonalakat a 6. hadosztálynak kellett elzárnia. A visszavonulás és annak biztosítása ennélfogva nagy vonásokban úgy történt, hogy az elég tekintélyes számú egyenként, rendetlen csoportokban, sőt nem ritkán egészen zárt osztagokban önkényesen visszaözönlött csapatrészek leszámítása után még együtt maradt összes erők az említett főbb vasúti gócpontok köré gyűjtettek, ahonnan aztán az elszállítás a rendelkezésre álló vasúti szerelvények számához képest aránylag elég gyorsan ment végbe. A zömöket aztán legvégül a kitolt biztosító csoportoknak kellett volna követniök. Hogy azok egyike-másika a visszavonulásnál nem utolsó, hanem első akart lenni, azt a hadsereg parancsnokság este 6 órai helyzetjelentésből tudjuk.
A románok által nem nagyon szorítva, ez az elszállítás és a partváltás elég simán ment, holott erélyes és merészen közbevágó ellenség szemeláttára ez a partváltás esetleg katasztrófális formát is ölthetett volna.
426/3. hdm, számú intézkedésében a hadsereg parancsnokság a seregnek a Tisza jobb partjára való visszavételének szükségét, talán részben a maga igazolására, meg is indokolja, mi mellett a csapatokról, kivált a hadügyi népbiztosságnak szóló intézkedés másolati példányában, szokatlanul lesújtó ítéletet mond. De vajon ki merné megtagadni, hogy ezek a csapatok teljes mértékben rá is szolgáltak erre a kemény, kíméletlen kritikára.
Említésre méltó továbbá, hogy a hadsereg parancsnokság már ebben az intézkedésben kikürtöli jövendőbeli szándékát és nyomban megjelöli azokat a pontokat is, ahol majdan a Tiszán át támadni készül. Hogy a szolnoki hídfőre vonatkozó rendelet végére odatette, hogy az „egyelőre közzé nem teendő”, azzal a nagy általános rendelet nyilvánosságra hozatala után már édes keveset használt.
Ami a kiépítendő hídfőket illeti, azok erődítési vonala helyesen volt megválasztva. E vonal hossza a rakamazi hídfőnél 25, a tiszafüredinél kb. 20, a szolnokinál 16 km; ezek jó nagy kiterjedések, amelyeknek megszállására megfelelően nagyszámú csapatok is kellettek. A kiépítendő vonal közepes távolsága magától a hídtól Rakamaznál mintegy 15-km-t, Tiszafürednél 9, Szolnoknál pedig csak 6 km-t tett ki, ami a modern ágyúk hordtávolságára való tekintettel mindenesetre kissé kevésnek mondható. A rakamazi hídfőnek kiváló előnye a tokaj–tarcali és részben a szegilongi (Olaszországtól dny-ra fekvő) magaslatokban rejlett, amelyek igen jó tüzérségi állásokul és kitűnő megfigyelő pontokul kínálkoztak.
A seregnek elrendelt csoportosítása a Tisza jobb partján általában megfelelőnek mondható; éppígy helyesek voltak az anyagi ellátásra vonatkozó intézkedések is. Említésre méltó, hogy a hadsereg legfegyelmezetlenebb részeit a hadsereg parancsnokság egy külön csoportba egyesítette és az oda beosztott csapatok megrendszabályozására politikai megbízott gyanánt átmenetileg Szamuely Tibor népbiztost osztotta be.
Az 1. hadosztálynak helyzete Tokaj–Rakamaznál, főleg erélyesebb cseh előrenyomulást is számításba véve, a Bodrog és Hernád völgyében, meglehetősen exponáltnak mondható, amin azonban segíteni nem lehetett. Hogy e hátrány legalább némileg ellensúlyoztassék, az 1. és az 5. hadosztálynak célszerű, egymást kiegészítő és céltudatos összműködésére volt szükség. Egyelőre az 1. hadosztály bal oldalát és hátát minden esetre eléggé biztosította az 5. hadosztálynak a Latorca mentén elhelyezett szélső jobbszárnya, amely tulajdonképpen még exponáltabbnak volt tekinthető mint maga az 1. hadosztály. Erre való tekintettel adta meg a hadügyi népbiztosság 426/35. hdm. számú rendelkezésében az 5. hadosztály parancsnokságnak a felhatalmazást arra, hogy a fent említett exponált jobb szárnyát, ha kell, Sárospatakig vonja vissza.
Ámde már e napon úgy a cseh, mint a délszláv arcvonaltól meglehetősen megnyugtató hírek érkeztek, amennyiben a románok immár kitűzött feladatuk megoldásának végéhez érvén, a csehek és délszlávok szintén alább hagyhattak különben eddig sem valami intenzív módon folytatott tüntetőleges magatartásukkal.
| « Április 26. | KEZDŐLAP | Április 27. » |