Ápr. 25-én a vörös front már egész kiterjedésében felmondta a szolgálatot, az eddig még valahogyan helyét megálló 1. hadosztály e napon szintén bejelentette visszavonulásának megkezdését, a 4. hadosztály körletében pedig pláne pánik ütött ki. Miután a másik 2 hadosztály, a 6. és a székely különítmény, már napok óta csak nagy erőfeszítések árán volt állásában megtartható, többé alig férhetett hozzá kétség, hogy a vörös hadseregnek a Tiszától keletre már nincs mit keresnie. Csak egy embert, Stromfeldet, úgy látszik még mindig nem hagyta el a jó reménysége, gondolván, hogy ha már a többiekkel nem is, legalább az 1. hadosztállyal megpróbálja a helytállást egy majdnem 40 km. széles területen mindössze 4–5 már nagyon megviselt zászlóaljjal. Hogy ennek mi lehetett a célja, bajos volna megállapítani; lehet, hogy a rakamazi híd biztosítása érdekében történt a rendelkezés, miről később szólunk majd, avagy talán Szabó-Pap ama ajánlatára akart ez kissé nyomatékos válasz lenni, hogy a hadosztálytörzs mindjárt Mezőkövesdig mehessen vissza. Egy kis neheztelés-féle mintha e napon a hadsereg és a különben eddig oly derekasan viselkedő 1. hadosztály parancsnoksága között fennállott volna, legalább arra enged következtetni a hadsereg parancsnokság ama rendelkezésére is, amellyel utóbb említett hadosztályt Rakamazra való beérkezése után a székely különítményének rendelte alá, talán nem is sejtve még, hogy ezzel a különítménnyel időközben mi történt.

Ebből is láthatjuk, hogy a hadsereg parancsnokság az útban levő és időközben 51 zászlóaljra és 16 ütegre felszaporodott erősítésekre támaszkodva, minden tőle telhetőt elkövetett, hogy a csapatokba új lelket öntsön és őket még a Tiszán túl való megállásra bírja, de most már sem kérés, sem könyörgés, sőt már a Szamuely rögtönítélő törvényszékével való fenyegetés sem ért sokat, már nem volt emberi erő, mely ezt a rendetlen csordává fajult népáradatot a Tiszántúl feltartóztathatta volna.

Végre estefelé mintha már a hadsereg parancsnokság is tudatára ébredt volna ennek a szomorú valóságnak, mert elrendelte – igazán már csak a tizenkettedik órában – a szolnoki, tiszafüredi és rakamazi hídfők építését, majd nagyvonásokban szabályozta azt is, hogy melyik csapatnak melyik Tisza-híd felé kell visszavonulás közben gravitálnia. Erre azonban tulajdonképpen már nem is volt valami nagy szükség, mert ezt mindenki parancs nélkül önnönmagától is eltalálta.

Az e napi eseményekkel és rendelkezésekkel a tiszántúli hadviselésnek a sorsa meg volt pecsételve; most végre Stromfeld is belátta, hogy a vörösöknek már nincs mit keresniök a Tiszán túl s így főtörekvése odairányult, hogy a visszavonulás a Tisza mögé minél simábban és minél kevesebb veszteséggel legyen végrehajtó.

Újabb gondot okozott a hadsereg parancsnokságnak a csehek mozgolódásáról szóló hírnek az a része, amely azt újságolta, hogy ők a románokkal összeköttetésbe lépve, azokkal összhangzásban Miskolc felé törnek majd előre. Az e hír nyomán támadt melancholikus alaphangot kiérezni Kun Bélának a 63. sz. mellékletben közölt beszédéből is, bár aztán később, mintha jóvá akarná tenni előbbi elszólását, megint a legrózsásabb színben festi a tanácsköztársaságnak és a vörös hadseregnek, bár nem annyira a jelenét, mint inkább a majdan elkövetkező, édeni boldogságtól ragyogó jövendőjét. És ez az üres frázisokon alapuló nagyhangú ígéret, ez a „nesze semmi, fogd meg jól”, mint rendesen, most sem tévesztette el hatását, mert a munkás- és katona tanácsnak Kun és Szamuely által megleckéztetett és talán épp ennek hatása alatt még lelkesebbé vált hívei megint újabb áldozatokra, a proletárok még nagyobb tömegeinek csatasorba állítására is hajlandókká váltak.

Szamuely beszédének legvisszataszítóbb része az, amelyben a cinizmusnak és lelki brutalitásnak megdöbbentő hangján beszél a tisztek kényszeralkalmazásáról, de viszont azt is meg kell hagyni, hogy ugyanekkor, ez a kegyetlenség dolgában még népbiztos társait is messze felülmúló vérszomjas proletár épp oly kíméletlenséggel és maró gúnnyal aposztrofálta a szinte kötelességeikről megfeledkezett munkás- és proletár testvéreit is.

Szántó népbiztosnak beismerő vallomásai és lesújtó kritikája a mesterségesen lezüllesztett, „mindenre kapható, folytonos fegyveres tüntetéseket rendezett” hadseregnek államfelforgató törekvéseiről szintén jellemzők és figyelemre méltók. A hadseregnek tervbe vett és Szántó népbiztos által mindjárt be is jelentett újabb kiépítéséről a 62. sz. mellékletben közölt 8888/eln. 6. számú rendeletet tesz kézzelfogható tanúságot, amellyel 16 újabb, szervezett munkásokból álló, tehát kétségtelenül „megbízható” zászlóaljat állították a roskadozó tanácsköztársaság megmentése érdekében sorompóba.

Végül figyelemre méltó Kun Bélának mint hadügyi népbiztosnak a magasabb vezetés nagyarányú kiépítését célzó, a 62. sz. mell.-ben közölt távirata. Ez alighanem buzdítás és egyúttal kedvezés is akart lenni az eddig ugyan csak a visszavonulás terén mesterkedő hadsereg parancsnokság és elsősorban annak feje, Bőhm „elvtárs” számára, aki azonban ezt a megtiszteltetést, a hadsereg főparancsnoki méltóságot, egyelőre előkelő gesztussal elhárította magáról.