A románok első sikereiken felbuzdulva, elvitázhatatlan energiával és következetességgel folytatták megkezdett munkájukat, ami a vörösök szétmállását úgyszólván óráról-órára kétségbeejtő módon növelte, úgy hogy április 18-án, nagypénteken, amint az a 49. számú vázlaton is látható, a vörös front már teljesen darabokra van tépve, az egyes dandár- és egyéb csoportok minden összeköttetés és tekintet nélkül a szomszédokra, addig mentek vissza, amíg nyugtuk nem volt az üldöző ellenségtől; a 24. székely csoport Nagykárolyt harc nélkül adta fel. A 6. hadosztály nem annyira az ellenség nyomása, mint a saját csapatok teljes dezolálása folytán nemcsak keleti, hanem déli frontját is átlag 20–25 km-rel vonta hátrább.

Ennek hatása alatt a forradalmi munkás- és katonatanács másnap a Népoperában gyűlést tartott, amelyen a népbiztosok beszédeinek hatása alatt elhatározták, hogy a tanácsköztársaság védelmére minden proletárnak fegyvert kell fognia és a következőnapon, húsvét vasárnapján, mint tudjuk, újból nagy garral, de annál kevesebb eredménnyel meg is indult a toborzás.

Pedig világos volt, hogy ha a fronton magukról annyira megfeledkezett csapatok új megbízható támaszt nem kapnak, akkor nincs hatalom, mely a proletárdiktatúrát a közeli biztos bukástól megmenthetné. Az a kép, melyet a hadügyi népbiztosság egyes csapatokról, így kivált a 6. hadosztálybeliekről e napi helyzetjelentésében (53. sz. melléklet) nyújt, mélyen elszomorító mindnyájunkra nézve, tudván azt, hogy ezek a csapatok, ha vörösök is, de azért mégis csak magyarok voltak. Az, amit a 46. ezrednek egyes részei (az I. és II. zászlóalj szavazása stb.) műveltek, katonai szempontból nem eléggé megbélyegezhető, a fegyelmet és rendet lábbal tipró ocsmány cselekedet. A 39. dandár csapatai sem csinálták sokkal különben a dolgot, míg a székelyek azon ténykedésükért, hogy itt-ott ideig-óráig helyt állottak, legalább némileg enyhébb elbírálására tarthatnak igényt. Azért nagy az a szégyen, amely őket e napon érte: román lovasság áttörte a frontjukat és egyik zászlóaljukat úgyszólván végképp tönkretette. Ez az áttörés, legalább az én nézetem szerint, úgy értendő, hogy az 1. és 24. dandárcsoportok közötti hézagban, Erdőd és Királydaróc között, a román lovasoszlop – eszerint tehát nem harcoló, hanem csupán menetelő csapatot kell alatta értenünk – egyszerűen átsétált és úgy került a mit sem sejtő 24. dandár oldalába és hátába. Ezt a megkerülést a román lovasoszlop úgy látszik igen ügyesen és teljesen észrevétlenül hajtotta végre, miáltal sikerült a 21/II. zászlóaljat a legteljesebb mértékben meglepnie és soraiban pánikot keltve, azt úgyszólván teljesen tönkre vernie.

Felette érdekes, amit a 6. hadosztályparancsnokság a hivatásos tisztekről és altisztekről mond. Kár ezekért a szegény áldozatokért, akik jobb ügyhöz méltó buzgósággal és lelkiismeretességgel tették meg utolsó leheletükig kötelességüket. Épp oly találó a hadosztályparancsnokságnak a mindent felett túlzó politikai megbízottakra és az alsóbbrendű vezetőkre vonatkozó megjegyzése is.

A Tombor két rendeletében foglaltak kétségkívül helyes taktikai eszméken alapulnak. Csakhogy ily züllött állapotban levő csapatoknál még a leghelyesebb taktikai elvek és a parancsnokok még oly célszerű intézkedése is csak annyit ér, mint mikor az ember falra borsót hány. Pláne ily messze hátulról a hadügyi népbiztosság zöld asztala mellől, a csapatokhoz kerülő rendelkezések nem is lehettek olyan hatályosak, mint ha azok a csapatok élén és az események gyújtópontjában álló vezetők részéről nemcsak parancsilag elrendeltetnek, hanem gyakori személyes meggyőződés, ellenőrzés és ismételt kioktatás révén lassan, de biztosan ojtatnak be a csapat vérébe.

A dolgoknak ily általános rosszra fordulása mellett a két mellék hadiszíntérről beérkezett jelentések is bizonyára alkalmasak voltak egy kis nyugtalanságnak, vagy legalább is kellemetlen érzésnek kiváltására.