Ezek szerint a románok nagy félelme a magyarok támadásától semmiképpen sem volt indokolt, hiszen az újonnan megszületett proletáruralom legnagyobb ellenségét nem annyira az őt körülvevő szomszédokban, mint inkább az országban levő régi uralom híveiben látta. Ezért mondja a forradalmi kormányzótanács „Mindenkihez!” címzett első proklamációjában, hogy: „halállal sújt le az ellenforradalom banditáira” …, hogy: „hatalmas proletár hadsereget szervez, amellyel a munkásság és parasztság diktatúráját érvényre juttatja a magyar kapitalistákkal és nagybirtokkal szemben csakúgy, mint a román bojárokkal és a cseh burzsoákkal szemben.” Ezzel a célzattal alakította meg március 25-én kiadott XXIII. K. T. E. számú rendeletével ezt a hadsereget, mint a „proletárság osztályhadseregét elsősorban a szervezett munkásságból toborzott és a jelenleg fegyverben álló proletárkatonákból”, hogy azzal „a forradalmi proletárság érdekeit minden külső és belső ellenség ellen megvédelmezze.”

A „Mindenkihez!” címzett proklamációban és a vörös hadsereg szervezésére vonatkozó rendeletben foglalt szempontok teljesen kizárták, hogy a vörös hadsereg az általános mozgósítás elvei alapján szerveztessék, ahogyan azt Dimitriu ezredes 7. és 8. számú jelentésében említi. S miután ennek az első vörös hadseregnek a szelleme és fegyelme, mint már fentebb is említettük, minden kritikán aluli volt, kár volt attól a románoknak annyira megijedni. Sokkal inkább megfelelt a valóságnak az antantnak fent közölt ama felfogása, hogy a dolog súlypontja nem Magyarországon, hanem a bolsevizmus fő fészkében, Oroszországban keresendő.

Nem fedte a valóságot az általános magyar mozgósítás elrendeléséről szóló ismételt híradás sem. E tekintetben mindjárt itt leszögezhetjük, hogy a tanácskormány az április 16-án kezdődő román offenziva első sikerei után is csak a budapesti munkás proletáriátus részbeni imperatív behívását határozta el és még május elején is a forradalmi kormányzótanács csak a proletáriátus, tehát a gyári munkásosztály mozgósítását rendelte el, míg általános mozgósításra a diktatúra bukásáig egyáltalán nem került sor.

Hogy a vörös hadsereg megalakítása mily nehézségekkel járt, az már abból is kitűnik, hoy a március 22-e és április 15-e közötti időben a román arcvonalra az eredetileg tervbe vett 12 ½ zászlóalj helyett csak 5 zászlóaljnak, 1 lovas- és 1 műszaki századnak kiküldésére történhetett gondoskodás.

Ily körülmények között a vörös hadsereg vezetőségének, ha eredetileg gondolt is a románok ellen offenzivára, arról csakhamar le kellett mondania. Világosan kitűnik ez a hadügyi népbiztosság március 24-én kelt 7010/eln. 5/4. r. számú, a március 29-én kelt 328/92. hdm. számú, valamint a március 31-én kiadott 330/91. számú rendeletekből. Ezek egyikének sem lehet még a legjobb akarat mellett sem támadó, agresszív szándékot imputálni.

Hogy ily támadásra a vörösök egyáltalán nem is gondolhattak, az legjobban a március 31-i helyzetet feltüntető 43. számú mellékletből és a kölcsönös erőviszonyoknak a 44–45. oldalon foglalt összehasonlításából tűnik ki.

A legnagyobb mértékben túlzottak és hamisak tehát a „Temps” március 30-i cikkében megállapított kölcsönös erőviszonyok, miután a magyarok az erdélyi fronton nem 6–8. hanem mindössze 2 hadosztály felett rendelkeztek, amelyek közül a 6. hadosztály még csak alakulófélben és felette gyenge állományú volt.

Ugyancsak a 43. számú mellékletből tűnik ki az is, hogy a román arcvonal mentén sem Békéscsabán, sem másutt nagyobb vörös csapatösszpontosítások nem voltak; hiszen az egész 6. (volt 23.) hadosztály állománya, melynek törzse akkor Békéscsabán állomásozott, nem tett ki többet 35000 embernél. Ennek folytán Dimitriu március 28-i jelentésének erre vonatkozó része is merőben téves és tendenciózus.

A vörös csapatok támadó mozdulatairól, illetve támadásairól szóló minden hír koholmány. A vörösök az egész vonal mentén védőleg viselkedtek, ami természetesen nem zárta ki járőröknek és kisebb osztagoknak szemrevételezés céljából az arcvonal elé való küldését, amit aztán a románok, légyből elefántot csinálva, mindig alaposan felfújtak. Ilyen semmitmondó akciók voltak a Beresteanu és Antonescu alezredesek jelentéseiben foglalt csetepaték.

Így többek között Hadad–Győrteleknél március 27-én román osztagok támadták meg az ott jogosan állásban levő székely osztagokat, mire ezek a támadást visszaverték és a menekülő oláhokat egy darabig, de még nem is a demarkációs vonalig, üldözték. A románok részéről gyakran fordult elő ehhez hasonló provokáció, mely ha rosszul sült el, azonnal azt jelentették az antantnak, hogy a magyarok megint támadtak.

Amit pedig a román főhadiszállás március 31-i jelentésének első bekezdésében a magyar csapatok ellenséges és provokáló magatartásáról és a demarkációs vonal megsértéséről mond, az már aztán valóban a legvastagabb hazugságok egyike, mert hiszen, amint a 10. számú mellékletből is kitűnik, a magyar csapatok február 10-étől kezdve már átlag 50 km-nyire voltak az Apáthy–Berthelot-féle semleges öv nyugati határvonalától, vagyis a számukra újonnan kijelölt demarkációs vonaltó és épp ellenkezőleg a románok voltak azok, akik ezt a vonalat nemcsak hogy nem respektálták, hanem első vonalbeli összes seregtesteiknek legnagyobb részével már messze túlhaladtak azon.

Jellemző tünet továbbá, hogy fenti valótlan állításaik bizonyítására a románok március havi összefoglaló helyzetjelentésükben újabb keletű események híján a február 22. és 27-e között lezajlott és már régen letárgyalt eseményeket frissítik fel, amelyhez ugyancsak felmelegített garnirung gyanánt a lakosság zaklatásáról és kínzásáról szóló rémregényt is újból feltálalják. Ez a sok túlzás, ferdítés és hazudozás kétségkívül rekordot jelent, mert nem hinném, hogy eddig bármely hadsereg vezérkara e tekintetben a románokon túltett volna.

Ha már hivatalos jelentéseikben ez volt a szokás, akkor nem nagyon csodálkozhatunk, hogy ugyancsak a román vezérkar által inspirált sajtócikkek is ugyanazon a nyomon haladtak. Az újabban közölt cikkek ismét élénk tanúságot tesznek arról, hogy mily hamis adatokkal és mily szemérmetlenül űzték a románok a propagandát főleg a francia sajtóban a maguk javára, tudván, hogy ez úton legbiztosabban befolyásolhatják nemcsak a közvéleményt, hanem a döntésre hivatott békekonferencia tagjait is.

A szovjetkormány berlini követének megszólaltatása szintén ezt a célt szolgálja. Hogy a nagyhangú követ inkább többet, mint kevesebbet mondott, az a szovjet hősöknél általános szokás volt, s így Bolgár szavain nem csodálkozhatunk.

Hogy a két szovjetkormány de facto kötött-e írásbelileg is szövetséget, arra nézve nincs adatom, de én azt nem igen hiszem, hacsak Kun Béla magával nem hozta az erre vonatkozó írásbeli megállapodást, amikor Oroszországból útnak indult. Abban a március 21-én elfogadott „Határozat”-ban, amely a szociáldemokraták és kommunisták egyesítését mondotta ki, erre nézve a következők foglaltatnak: „A proletárság uralmának biztosítására és az antant imperializmusa ellen a legteljesebb és legbensőbb fegyveres és szellemi szövetség kötendő az orosz szovjetkormánnyal”. A már fentebb említett, ugyancsak március 21-én kiadott forradalmi kormányzótanácsi proklamáció pedig azt mondja: „A forradalmi kormányzótanács kijelenti teljes eszmei és lelki közösségét az orosz szovjetkormánnyal, fegyveres szövetséget ajánl Oroszország proletárjainak.” De ez mind csak óhajnak minősíthető. Hogy a valóságban mennyiben vált ez perfektté, az megint más lapra tartozik. A lejátszódott események után ítélve a két kormány között politikai szövetség igen, de katonai egyáltalán nem állott fenn. A magyar hadműveletekre Moszkva egyáltalában nem gyakorolt ingerenciát, sőt még Lenin exponense, Kun Béla sem valami nagyobb mértékben. A hadműveletek lelke és úgyszólván teljesen önálló irányítója eleinte a hadügyi népbiztosság (Tombor), később a hadsereg parancsnokság (Stromfeld) volt. Az összes akták között nincs nyoma annak, hgoy Moszkvából bárminő katonai természetű utasítások jöttek volna.