A de Lobit tábornok által fentebb említett békés megegyezés kísérlete április 4-én történt meg, amely napon Smuts angol tábornok a tárgyalások felvételére Budapestre érkezett.

Ezzel a magyar tanácsköztársaság tagjait oly megtiszteltetés érte, amelyre méltán büszkék lehettek. Ami után ugyanis Károlyiék oly hosszú ideig hiába sóvárogtak, Kun Béla bolsevista kormányának jutott íme a szerencse, hogy az antant vele közvetlen érintkezésbe és tárgyalásokba bocsátkozott, ami nagyban emelte a tanácskormánynak nemcsak pozícióját, hanem ellenálló képességét is. Ennek oka a következőkben rejlik: A magyarországi tanácsköztársaság kikiáltása az antantot is a lehető legkellemetlenebbül érintette és a versaillesi ötöstanács első felháborodásában az azonnali fegyveres beavatkozás mellett foglalt állást, de ez a határozat nem volt egységes, sőt a vélemények nagyon is eltérők voltak. A legharciasabb irányt, mint rendesen, most is a franciák képviselték, akiknek e célra, mint tudjuk, tekintélyes számú harcra kész haderő is állott rendelkezésre, míg a többiek, úgy kivált az angolok, inkább diplomáciai úton vélték a dolgot elintézendőnek, mihez bizonyára nagy mértékben járult hozzá az antant-szocialisták gyakorolta nyomás is, akik nagy ellenállást fejtettek ki mindennemű fegyveres beavatkozás ellen.

Ennek eredményeképp érkezett Smuts tábornok Budapestre, ahol Kun külügyi sajtójelentése szerint „a legudvariasabb formák közt” adta át április 4-én a 34. sz. mellékletben foglalt ajánlatát és amellett ugyancsak udvarias formában szóbeli tárgyalásokba is bocsátkozott vele.

A tanácskormánynak erre adott válaszát, valamint Kun Bélának az ügyre vonatkozólag közzétett kommünikéjét ugyancsak a 34. sz. melléklet tartalmazza.

A Smuts-, valamint Vyx-féle ajánlatnak bár be nem vallott, de szinte magától értetődő célja a magyar bolsevizmusnak kelet felé való elszigetelése volt. Ha a két ajánlatot egymással összehasonlítjuk, a következő különbségek ötlenek szemünkbe: A Smuts ajánlotta nyugati határ átlag 25 km-rel fekszik tovább keletre a Vyx-félénél, ami mindenesetre a vörösök javára szólt. A keleti, vagyis a románok részére kijelölt Smuts-féle határ meg pláne átlag 70–80 km-rel fekszik keletebbre, mint a Vyx-féle. Ennek megfelelőleg a Vyx-féle átlag 50 km széles semleges zónánál a Smuts-féle átlag majdnem kétszer akkora. A Vyx-Károlyi-féle kollizión okulva, Smuts ajánlata már határozottan kimondja, hogy az ajánlatban említett demarkációs vonal semmi tekintetben sem prejudikál a békeszerződéssel majdan megállapítandó végleges országhatároknak. Lehet, hogy ez csak mondva, de gondolva másképpen volt; legalább erre a következtetésre utal bennünket az immár ismert békeszerződéssel köztudomásúvá vált nemcsak igazságtalan, hanem valóban szégyenletes határmegállapítás. Ily szemszögből nézve és bírálva a dolgot, arra a következtetésre jutunk, hogy Smuts ajánlatának megtételénél az antant a jövendő magyar határt illetőleg már konciliánsabbnak mutatkozott, de viszont az sincs kizárva, hogy ez az engedékenység csak pillanatnyi és látszólagos kedvezés akart lenni és talán épp azért hangsúlyozta Smuts olyan nagyon, hogy az ajánlott demarkációs vonal és a végleges határ között semmiféle nexus nincsen, hogy a végleges békeszerződés pontozatainak stipulálásánál semmiképpen se legyen megkötve az antantnak a keze. A smuts-féle ajánlat 7. pontjában említett kedvezményt, ellentétben a 6. pontban kilátásba helyezett valóban nagy horderejű előnyökkel, bátran üres maszlagnak vehetjük, mert úgy az antant, mint az összes többi érdekelt felek is már a priori tudhatták, hogy oly rettenetes érdekellentétek mellett barátságos megegyezés, az elvben megmásíthatatlanul rettenetes megcsonkításra ítélt Magyarország és a többi területszomjas államok képviselői között, teljesen kizártnak tekinthető. Kunék persze kaptak az alkalmon, de nem talán kedvező határmegállapítás szempontjából, hiszen ismételten ki is jelentették, hogy a konferenciának Prágába vagy Bécsbe való egybehívása által a velük rokonszenvező osztrák, illetve cseh körök révén az ő világhódító (vagy talán inkább bódító) céljaik és nagyarányú, a világproletárság eszméjét szolgáló propagandájuk számára minél tágabb teret nyerjenek.

A nobilis és angol létére feltétlenül reálisan gondolkozó és így mások szavának is hitelt adó Smuts tábornokot Kunék ügyes rafinériájukkal be is hálózták, mert a tábornok Párizsba visszatérve, állítólag igen kedvezően referált Budapesten szerzett tapasztalatairól, a nézete szerint kelleténél jóval feketébbre festett bolsevizmusról, de főképp annak budapesti vezetőiről. Szerencsére azonban a békekonferencia ennek dacára átlátott a szitán és ha másból nem, már a tanácskormány válaszából is bőven meggyőződhetett arról, hogy hozzá nem méltó egyénekkel bocsátkozott tárgyalásokba.

Aki figyelemmel átolvassa Smuts ajánlatát és Kun Béla javaslatát, rögtön tisztában lehet vele, hogy a jelen esetben véletlenül utóbbi részéről sem valami nagyfoki rosszhiszeműség, sem túlságos nagy intranzigencia nem nyilvánult meg, ahogyan azt a románok a békekonferencia elé terjesztett jelentéseikben említik. Sőt joggal állíthatjuk, hogy Kun Béla bizonyos tekintetben még túl is licitálta Smuts tábornokot. (Lásd az ellenjavaslat 3. pontjának a területintegritásra vonatkozó passzusát.)

Részemről a közvetítési kísérlet meghiusultát a következő okokra vezetem vissza: Kun Béla ezúttal sem tagadhatta meg faji eredetét és természetét. Látván Smuts tábornok felette előzékeny és konciliáns modorát, miről elvtársai előtt és a sajtóban túláradó szívvel nyilatkozott, még többet akart belőle kipréselni és így az alkudozások hímes mezejére lépett és válaszjegyzékében olyan dolgokat kért elég követelő hangon, ami a leggyengébb kifejezéssel élve, legalább is szerénytelenségnek mondható. Ilyen a semleges zóna keleti határának kitolása a Marosig, bár ez a belgrádi fegyverszüneti egyezmény értelmében jogos kívánalom volt; továbbá a tanácsköztársaság alkotmányának visszaállítása Szegeden és Aradon; leginkább pedig az a bizonyos konferencia ügy, melyből világosan kandikált ki Kun Béláék ama törekvése, hogy mandátumot nyerve az európai államokkal való diplomáciai érintkezésre, azok területén hatványozott mértékben folytathassák bolsevista agitációikat, remélve, hogy annak révén hamarosan ott is a tanácsrendszer jut majd uralomra, mely törekvéssel a nacionalista és sovinista áramlatnak a Kun Béla április 6-i kommünikéjében említett leszerelése szoros kapcsolatban állott. Andrássy Gyula gróf nézete szerint lehet, hogy Kun Béla ily módon a tanácsköztársaságok dunai konföderációját vélte megalkothatni, mely szovjetállamok Oroszroszágra támaszkodva, azzal együtt még nagyobb mértékben és még biztosabb sikerrel folytathatnák a Lenin–Trockij inaugurálta világforradalom nagy munkáját, a proletáruralomnak az egész emberiségre való kiterjesztését.

Tudta a békekonferencia, hogy Kun Béla ellenjavaslata nem ultimátumszerű és hogy ő még abból nagyon sokat hajlandó engedni, de arra a meggyőződésre jutván, hogy az egyszer hozzájuk nem méltókkal és érdemetlenekkel állottak szóba, többé Kunékra rá sem hederítettek.

A románok a Smuts-féle tárgyalások meghiusultát, ha nem is nyíltan, de titokban örömmel üdvözölték. Ha már a Vyx-féle semleges öv keleti határát sem akarták elfogadni, hogy fogadták volna el az amannál jóval hátrább fekvő új demarkációs vonalat nyugat felé való előnyomulásuk végső határvonalául? Hiszen tudjuk, hogy őket tulajdonképpeni vágyuk egészen a Tiszáig vonzotta előre.

Ennek elérése érdekében a románok továbbra is eddigelé elég jól bevált eszközeikkel, hamis és hazug hírekkel és ugyanolyan vádaskodásokkal igyekeztek célhoz jutni. Ezekre később visszatérünk még.