Lehet, hogy ennek az erélyes hangú válasznak is volt benne része, hogy a románok egyelőre nem nyomultak tovább előre. Hadműveleti szünetük március elejéig tartott, amidőn elhatározták, hogy régi tervük értelmében Szatmárnémetit, Nagykárolyt, Nagyváradot és Aradot megszállják. Ehhez a 7. hadosztály egy dandára és egy tüzér ezrede Nagybányánál, egy ezred és egy tüzérosztály Mármarosszigetnél, egy ezred és egy tüzérosztály Szilágy-Csehnél csoportosult. A 6. hadosztály egy dandára és egy tüzérosztálya Zilah-Zsibó, egy dandár másfél tüzérezredde Bánffyhunyad-Kolozsvár körletében helyezkedett el. A 2. vadászhadosztály zöme – három gyalogezred egy tüzérezreddel – Zám-Déva-Piskinél, egy ezred egy tüzérosztállyal Brád-Körösbányánál összpontosult. Hadászati tartalékul a 2. és 6. hadosztályok közé az 1. vadászhadosztály vonult fel Szászváros-Gyulafehérvár-Nagyenyed-Székelykocsárd területén. (Lásd a 10. számú mellékletet.)

A románok sikerei nem kis gondot okoztak a hadügyminisztériumnak. Annak 5. osztályában már február 13-án Stromfeld ezredes parancsára egy a románokkal szemben keresztülviendő támadó hadművelet tervét dolgozták ki, amely Szatmárnémetiből kiindulva, Désen át Szászrégen és Kolozsvár felé gravitált volna egyrészt, hogy a székelyekkel és szászokkal az összeköttetés újra felvétessék, másrészt hogy az Erdély északi részében levő románoknak összeköttetése főseregükkel elvágassék. Ámde az időközi események folytán ez a terv csak papíroson maradt meg.

Ez történt nagyjából és egyéb semmi különös a román fronton az 1919. év elejétől kezdve március 21-ig, a magyar tanácsköztársaság kikiáltásáig. A részben még szervezés és kiegészítés alatt álló magyar csapatok örültek, ha az ellenség békén hagyja őket; a támadó fellépés, Stromfeld fentebb közölt eszmefuttatásától eltekintve, eszük ágában sem volt.