A nemzeti tanács hívei által fennen hangoztatott, állítólag mindenkit boldoggá tevő „forradalmi vívmányok” helyett a valóságban csakhamar a keserű csalódások és csapások özöne zúdult az országra, melynek helyzete Károlyiék felülkerekedése után nyomban szánalmas képet mutatott. Magában az országban rövid időn belül általános lett a felfordulás; összes szomszédaink ránk törnek, Dél-Magyarországot sietve ki kell üríteni, megbízható csapat vagy karhatalom pedig, miután a harcterekről hazatérő, 29 hadosztályt kitevő, harcedzett magyar fegyveres erőt szétzüllesztették, egyáltalában nem áll rendelkezésre, mely őrködhetett volna afelett, hogy a csehek, románok és szerbek a belgrádi fegyverszüneti szerződés határozványait betartsák. Az őszirózsás forradalom első vívmányai, a katonatanácsok és a bizalmi rendszer oly romboló hatással voltak a csapatokra, hogy azokra számítani egyáltalában nem lehetett. A belgrádi fegyverszüneti szerződés által engedélyezett 6 gyalog és 2 lovashadosztály alakulásai, ha nem teljes létszámmal, meg voltak ugyan, azonban ezeket katonai célokra felhasználni nem lehetett, mert midőn arról volt szó, hogy az antant által meghatározott demarkációs vonalra kimenjenek, kereken megtagadták az engedelmességet. Abból tehát, hogy az országnak mintegy 50.000 embere, de nem igazi katonája volt fegyver alatt, inkább kár, mint haszon származott. Új megbízható kötelékek alakítását pedig Pogányék ellenezték. Egyetlen része volt a hadseregnek, melynél az októberi felfordulás után a rend és a fegyelem igen gyorsan ismét helyreállt: az erdélyi haderő. Ezek a csapatok a kormány ama parancsa ellenére, hogy a román haderővel szemben ellenállást kifejteni nem szabad, saját elhatározásukból megállottak a Királyhágónál és megakadályozták a románok további előnyomulását. A katonatanácsok kormánybiztosának azonban az erdélyi csapatok megerősödése sehogy se volt ínyére és kezdettől fogva ellenforradalmárokként bánt velük.

Így többek között Nagy Vilmos vezérkari testületi alezredes a székelyek helyzetéről a következőket írja:

A székely különítmény és a szovjetkormány között a viszony állandóan feszült volt, mivel ez volt az egyedüli seregtest, amelyben agitátorok aknamunkája sehogy sem tudta a tisztek és legénység közötti összhangot megbontani; itt az elrendelt parancsnoki választásokat nem hajtották végre; itt a tisztek nem voltak „elvtársak”. A szovjet emberei állandóan reszkedtek a székelyektől és érezték azt, hogy ha hazafias elkeseredésüket nem fogják egy Erdély felszabadítására megindítandó hadművelettel levezetni, a székelyek csakhamar ellenük fognak fegyveresen fordulni. Ezért húzódott oly soká a székelyek felszerelése. Amíg a budapesti ezredek, továbbá a nemzetköziek és a többi gyülevész népség vadonatúj ruhában járkált, addig a székely katona sok helyen ing nélkül állott őrt elrabolt hazája határán és ott viselte sapkáján nyíltan a megtépett, megpiszkolt, drága „piros-fehér-zöld” színeket vagy a fehér „Székely zászlóalj” felírású szalagot. Sokat kellett nekünk, akik Budapestről irányítottuk a székelyek szervezkedését, hazudnunk és alakoskodnunk, hogy elaludjék a szovjet vezetőség bizalmatlansága és a székelyek számára kiutalják a lőszert, fegyvert és ruházatot. A székelyek Kolozsvárról tudomásom szerint csak 4 löveget hoztak vissza magukkal Szatmárra, végeredményben azonban a székely különítménynek 12919. évi április közepén 52 lövege volt, igaz hogy még nem teljesen harckész állapotban, mert a szervezés még nem volt befejezve. A lövegek jórészét a hadügyminisztérium tudta nélkül kellett kilopni a raktárakból. A vesztegetésekhez szükséges pénzt a „Székely Nemzeti Tanács” adta.

Hasonlóan nyilatkozik Siménfalvy ezredes, a székely különítmény volt vezérkari tisztje is, mondván: „A székely hadosztály szervezését a Budapesten garázdálkodó katonatanácsok minden módon megakadályozták; ugyannyira, hogy a hadosztályparancsnokság fegyvert, lőszert, ágyúkat az ország más területein veszteglő vasúti kocsikból volt kénytelen a szó szoros értelmében ellopatni, hogy a hadosztályt legalább némileg felszerelje. A legénység ruházata olyannyira hiányos és kevés volt, hogy a legénységnek igen nagy százaléka polgári ruhában, sőt egyes helyeken a hideg időjárásban szalmakalapban teljesítette előőrs szolgálatát. E szerint a székely hadosztály az 1919. év első hónapjaiban támadó hadműveletekre abszolute nem volt alkalmas. Csakis az emberekben élő hazafias érzés és az oláhok elleni gyűlölet képesítette a hadosztály csapatait az állásokban való kitartásra és a kisebb járőrharcokban és incidensekben való helytállásra.”

Azonkívül hadd álljon itt Kratochwil ezredes jelentésének ide vonatkozó része is, amelyet a székely különítmény volt parancsnoka brassói román fogságából a magyar kormányhoz intézett:

„Becsületes, derék tisztikarnak, melyhez nemcsak erdélyi tisztek, hanem magyarországi tisztek is csatlakoztak, sikerült a csapatokból fegyelmezett és harckész osztagokat teremteni és ez a „Székely hadosztály” gyűjtő név alatt alakult sereg hiányos ruházat és felszerelésben téli időben védte a magyar Alföldet. Azonban szeme előtt lebegett az a reménység, hogy kellő eszközökkel ellátva, a magyarság támogatásával sikerül Erdélyt és a székely földet visszafoglalni. Ezen reménység azonban csak reménység maradhatott, mert abban az időben, mikor részünkről a támadás kilátással kecsegtetőnek látszott, a székely hadosztály csak csekély lőszerrel rendelkezett, a becsületes székely harcosok nagyobbrészt ing nélkül, civil kalappal, helyenként mezitláb teljesítették kötelességüket. Az arcvonal szélessége 140 kilométert tett ki; e hosszú vonalon a hadosztály csak kevés tartalékkal rendelkezett. Nagy nehézséggel járt a tüzérség szervezése, továbbá a csekély létszám kiegészítése, mert Károlyi köztársasági kormánya a toborzást mint ellenforradalmi cselekedetet beszüntette. Ennek dacára az emberek és a tisztek mégis jelentkeztek és sikerült így ezen időben a székely hadosztályt következőleg megalakítani: 21. székely ezred (három zászlóalj), 24. székely ezred (két zászlóalj), 32. székely vadász ezred (két zászlóalj), öt önálló tiszta székely zászlóalj. Azonkívül alakíttatott a szatmári 12. ezred (három zászlóalj), egy lovas század (székely) és hét üteg. Parancsnokságom alá tartozott még az általam alakított 39. dandár, melynek a csucsai front volt kiutalva, a 3. és 39. ezred két-két zászlóaljával és két üteggel. Némi javulás csak akkor állott be, mikor Károlyi köztársasági elnök és Böhm hadügyminiszter Szatmáron személyesen is meggyőződtek a székely csapatok fegyelmezettségéről. Felemlíteni akarom itt, hogy Böhm, akkori hadügyminiszter a székelység iránt jóakaratúlag viselkedett, jó szándéka azonban az akkori budapesti katonatanács és ennek kormánybiztosánál, Pogánynál, rideg ellenállásra talált.

Március 20-án történt a kormányváltozás. A budapesti székely nemzeti tanács, valamint az új kormány hazafias felszólítása, hogy a külellenség Magyarországot fel akarja darabolni, s ennek a magyar tanácskormány ellenáll, eredményezték, hogy a székely hadosztály elhatározta, hogy a haza védelmében mint ahogy eddig is, ezután is kiveszi a maga részét és most is csak a haza érdekét tartja szem előtt, megígérte az új kormány támogatását, annál is inkább, mivel ezen új kormány Erdélyt és a székelyföld felszabadítását kilátásba helyezte. Nemsokára azonban a kormánynak minden ténykedéséből kiviláglott, hogy a bolsevista kormány csak hatalmát és rendszerét akarta meghonosítani, sőt későbben még az ország integritásának alapján sem állott és mindig olyan rendelkezéseket adott ki, melyek a lakosság zömét elkeserítették. Egy hat hadosztályból álló vörös hadsereget akart szervezni, melyhez mint hetedik a székely hadosztály is tartozott; azonban minden ténykedéséből azon törekvés látszott, hogy a szemében megbízhatatlan, ellenforradalmi székely hadosztályt minél hamarabb bolsevista eszméinek meghódítva, vörös hadosztállyá átalakítsa és ha ez nem sikerülne, szétszakítsa és lefegyverezze.

A politikai megbízottak egész serege özönlött Budapestről a székely hadosztályhoz. Mellettem kettő, néha még három politikai megbízott is volt, akik minden lépésemet, rendelkezéseimet ellenőrizték és csapataimnak látogatása alkalmával nyomon követtek. A parancsnoksági hatalmat, valamint minden alparancsnokom hatáskörét megszűkítették, a legénységet bolsevista tanfolyamok, valamint agitátori tevékenység által megmételyezni, illetve átgyúrni igyekeztek. Legmesszebbmenő ígéreteket tettek a ruházat, felszerelés kiszállítása és jóléti intézmény létesítése tekintetében. De hála a legénység és tisztikar egészséges gondolkodásának, tevékenységük semmi, vagy csak kevés eredménnyel járt. A székely hadosztály nem lett vörös hadosztállyá, sem nem lépett be a vörös hadseregbe, a „Kötelezőt” nem írta alá. A székely hadosztályra itt kezdődik már a legsúlyosabb és legnehezebb időszak. Igaz, hogy felszerelést stb. soha nem is kapott.

A bolsevista kormány a vörös hadseregen belül minden hadosztály részére egy vörös dandár erejű vörös gárdát szervezett, amely a székely hadosztály frontja mögött alakult. Magyarország vörös gárda főparancsnokának saját szájából értesültem arról, hogy a vörös gárda hivatása leend, hogy ha a székely hadosztály a román frontot áttörte és Erdélybe behatolt, a vörös gárda az előnyomuló székely csapatok után azonnal ellepi az elfoglalt területeket, városokat és falvakat, szervezi a kommunizmust és így az újonnan elfoglalt területeken át egész Erdélyországot ellepi. Ezen körülmény folytán a székely hadosztály helyzete drámaszerűen komplikálódott. A székely és erdélyi csapatok hazavágyódtak, s ezért meg akarták támadni a román sereget, amely hazájukat megszállva tartja, de ha megtámadják és támadásuk sikerrel jár, akkor egy ideális célért lelkesedő, a hazaszeretettől felbuzdult, győzelmes csapat mögött özönlik Erdélybe a bolsevizmus. Minden erdélyi és székelyföldi lakos megátkozott volna engem és csapataimat, ha így cselekedtünk volna. A támadás ilyenformán lehetetlenné vált, maradt a jelenlegi védővonalban a kitartás, védelem, tehát a románok által meg nem szállt területek megvédelmezése a romám támadás ellen. Itt a védelemnél is két szempont tárult fel: az egyik az imperialista szándékkal támadó román sereg elleni védelem, a másik a bolsevizmus kiűzésére előnyomuló román hadsereg támadásának meggátlása. Hogy a román hadsereg a kettő közül mely szempontot képviseli, azt előre tudni nem lehetett, de az bizonyos, hogy ha ellenállunk, védjük a magyarországi bolsevizmust, holott a székely hadosztály csapatainak sem tisztikara, sem legénysége se bolsevista, se kommunista nem volt soha. Ezekért az eszmékért harcolni nem akart és kár lett volna minden csepp vérért, ami csak látszólag is ezen eszmékért folyt volna.

Ekkor, azaz április 16-án történt a román támadás, melynek bekövetkezését már napokkal ezelőtt ismételten jelentettem, lőszert, puskát és egyéb felszerelést különösen kérve.

Amidőn jelentést kaptam, hogy a román támadás nagy erőkkel indult meg, azonnal dacára az ellenőrző politikai megbízottak jelenlétének, eleinte siffrirozva, azután nyíltan kiadtam a parancsot, hogy mindenféle hősies ellenállás, önfeláldozás felesleges, ellentámadás és vérontás kerülendő s az osztagok túlerővel szemben lassan vonuljanak vissza.”

Örömmel és büszke önérzettel vehetjük tudomásul a székely testvéreinkről a fenti nyilatkozatokban foglaltakat. Örök hála és elismerés illeti őket volt parancsnokukkal együtt a magyarság érdekében kifejtett hazafias munkálkodásukért.

A többi fronton levő csapatok fegyelmetlensége következtében a csehek és szerbek jelentéktelen erőkkel mind beljebb és beljebb vonultak Magyarország területére, részben a belgrádi fegyverszüneti szerződésben megállapított demarkációs vonalon is túl, így pl. a szerbek a Muraközben (lásd a 10. sz. mellékletet) és a magyar kormány kénytelen volt az ellenség által megállapított minden újabb és beljebb fekvő demarkációs vonalat elfogadni, miután nem volt fegyveres ereje, amellyel tiltakozásának érvényt is tudott volna szerezni. Ez a tiltakozás különben már azért is a sivatagon elhangzott üres szóhoz hasonlított, mivel az antant, látva hogy Károlyi szinte rohamlépésekkel viszi az országot a bolsevizmus felé, nemhogy bármi tekintetben is pártfogásába vette és támogatta volna őt, ahogyan hazánk e vészmadara azt oly gyakran fennen hangoztatta, hanem ellenkezőleg még csak szóba sem állott vele és nem hogy visszatartotta, hanem ellenkezőleg még maga is bíztatta prédára leső szomszédainkat, hogy csak nyomuljanak minél gyorsabban minden oldalról az újonnan keletkező bolsevista fészek szíve felé előre.