Miután Károly királynak már említett írásba foglalt kötelező kijelentése folytán a háború végére az önálló magyar hadsereg létesülése nemcsak puszta ígérettel, hanem okmánnyal is biztosítva volt, ennélfogva sem az október végén kitört általános forradalom keretén belül, sem azon kívül külön katonai forradalomnak okát nem látjuk. És valóban úgy az október végén Magyarországon tartózkodó, mint a különböző harcterekről oda még útban levő összes csapatok úgy érzésükkel, mint tetteikkel bebizonyították, hogy ők már az önálló, független Magyarország lelkes és tettre kész tényezőinek tekintik magukat. Minden csak attól függött, hogy kinek keze, kinek vezetése alá kerülnek ezek a csapatok. A sors, sajnos, e tekintetben a legmostohábbul bánt el velünk. A szerencsétlenségek sorozatát már az alkoholmámorában mindenre kapható Lindernek hadügyminiszterré történt kinevezése nyitotta meg. De még ennél is nagyobb baj volt, hogy a szocialisztikus-kommunisztikus állambomlás félesztendős periódusában Pogány (Schwartz) Józsefnek, ennek a – mint már jól választott neve is mutatja – valóban pogány és fekete lelkű kalandornak, mint a katonatanács elnökének jutott a hadseregzüllesztés szerepe, aki mindjárt a katonatanács első üléseinek egyikén, november 3-án kijelentette, hogy a katonatanácsnak csak egy programja lehet: végleg megszüntetni a hadsereget. Ez az agyafúrt és gonosz eszközeit váltogató, de célját soha szem elől nem tévesztő szocialista újságíró, oldalán Steinbrück Ottó századossal, mesteri biztossággal végezte a pusztítás munkáját. Nagyon jól tudták ők, hogy aránylag nem lesz könnyű dolog az alapjában véve még elég fegyelmezett, a tisztikar szavára még mindig sokat adó és feltétlenül hazafias szellemtől áthatott hadsereget előbb a tömeg előtt rokonszenvesebb szocializmus, majd onnan a kommunizmus szolgálatába átterelni. Részben ez a körülmény, másrészt ama előttünk is tisztán álló évszázados alapigazság, hogy akié a hadsereg, azé a hatalom, adja meg azoknak az óriási erőfeszítéseknek magyarázatát, amelyeket Pogány, majd Kun Béla és az általuk irányított agitátorok annak érdekében kifejtettek, hogy a régi államrend leghathatósabb támaszát, a hadsereget és annak keretén belül főképp a tisztikart, a katonai fegyelem és rend fenntartásának ezt a leghatalmasabb pillérét megdöntsék, illetve felbomlasszák és szétzüllesszék.

Mint minden más téren, ezen is ugyanazt az elvet követték, hogy először tabula rasat csinálnak, nem is gondolva arra, hogyha e tekintetben is annyira túllőnek a célon, mint az állami élet egyéb irányú megbontásában, szinte maguk alatt vágják a fát, mert eddig még nem akadt a világnak olyan lángelméje, amely szándékosan elrontott, elzüllesztett emberekből aránylag rövid idő alatt megbízható, jó hadsereget tudna alakítani. Nem vették ők, a katonai téren teljesen kontárok számba, hogy a hadügy nem pénzügy, amelynek fundamentális bajain hamis bankópréssel legalább rövid időre tessék-lássék lendíteni lehet. Elfelejtették vagy talán soha nem is tudták ők, hogy igazi katonai fegyelem és megbízhatóság, még ha nem is teljesen tönkretett és szétzüllesztett hadsereg romjain kell azt újra felépíteni, az általuk használt univerzális szerrel, egyedül a drákói szigorral sem meg nem teremthető, sem fenn nem tartható, hanem hogy az csakis ehhez értő elemek, vagyis az erre elméletileg és gyakorlatilag külön kiképzett tisztikar évek során át tartó megfeszített munkájának gyümölcse szokott lenni, mely sok esetben utólag, főleg komoly esetekben még így is férgesnek bizonyult. Eme megdönthetetlen igazság legjobb bizonyítéka a tanácsköztársaság későbbi intézkedéseit jellemző örökös hiábavaló kísérletezés és kapkodás, amely a csapatok fegyelmét és harcra termettségét legalább félig-meddig tűrhető fokra igyekezett emelni. Ennek érdekében a proletárdiktatúra még attól sem riadt vissza, hogy a csak az imént oly csúnya módon elcsapott és tekintélyétől megfosztott tényleges tisztikart imperative újból a csapatok élére állítsa. Hogy ez a tisztikar a történtek és az elszenvedett sérelmek után nem szívvel-lélekkel teljesítette durva erőszakkal rákényszerített feladatát, ahhoz bővebb kommentár nem kell.

A létrejött megállapodás és a vett instrukciók alapján Pogány és segítőtársai eleinte még annak örve alatt, hogy a hadsereg és a tisztikar érdeke fekszik szívükön, sátáni mohósággal vetették rá magukat elsősorban a budapesti, majd a vidéki kaszárnyákra és minden tőlük telhetőt megtettek, hogy a legénységet a tisztek ellen lázítsák és így az utóbbiaknak helyzetét lehetetlenné tegyék. Ebben a munkában tevékeny részt vett maga Kun Béla is, aki szintén sorra járta a kaszárnyákat a legénység és a tisztikar arra kapható részeinek felbujtása céljából. Egy ily alkalommal, december 31-én, Kun Bélát az Üllői úti Mária Terézia laktanyában mint lázítót maguk a katonák el is fogták és csak a segítségére siető Pogány merész közbelépésének volt köszönhető, hogy ekkor a főcinkosnak komolyabb baja nem történt.