A hadügyminisztériumnak másik éppoly sürgős, mint fontos teendője volt a leszerelés szabályozása és végrehajtása. Az erre vonatkozó 1918. évi 28.315/eln. 1-a sz. hadügyminiszteri rendelet értelmében ez személyire és anyagira tagozódott.

A személyi leszerelésnél irányelvül kimondták, hogy az öt legfiatalabb, vagyis az 1896–1900. évi születésű évfolyamok további intézkedésig fegyver alatt maradnak. Egyes hivatásos csoportok, így többek között a főiskolai hallgatók tekintet nélkül, hogy mely évfolyamhoz tartoznak, elbocsájtattak a tényleges szolgálatból; viszont egyelőre tényleges szolgálatban visszatartottak oly idősebb évfolyambeli egyéneket, kiknek elbocsátása a szolgálatmenetre zavarólag hatott volna; ilyen volt pl. a magasabb katonai törzsekhez és hatóságokhoz, a nevelő- és képzőintézetekhez stb. beosztott személyzet. Felesleges ide-odautazgatás elkerülése céljából a katonáknak általában tartózkodási helyeiken, illetve az azokhoz legközelebb eső leszerelési állomásokon kellett leszerelniök. Leszerelésre mintegy 4–500.000 mögöttes országbeli ember és körülbelül 1 millió a különböző frontokról visszatérő katona került. Pontos nyilvántartásról azonban szó sem lehetett, amihez nagymértékben hozzájárult az a körülmény, hogy a bécsi hadügyminisztérium és a hadsereg főparancsnokság hamarosan beszüntették működésüket. Hogy a rettenetes káoszban legalább némi rend teremtessék, a szállítmányok irányítása és kalauzolása céljából tényleges tisztekből alakított mintegy 50 fogadóbizottság küldetett a határokra.

A sok surlódás ellenére a személyi leszerelés általában rövid időn belül befejeződött. November végéig majdnem 700.000 katona szerelt le, december közepéig már 1.200.000 volt a leszereltek száma, december végén pedig a személyi leszerelés teljesen be volt fejezve. Mindenesetre gyorsította az eljárást Linder hadügyminiszter hírhedt kijelentése, a nem akarok többé katonát látni![1] minek az lett a következménye, hogy a katonaság valóban hamarosan füstté vált. Amióta a világ fennáll, hadügyminiszter vagy hadvezér még ennyire aligha blamálta magát és alig követett el nagyobb bűnt és árulást a katonai szellem és fegyelem ellen, mint ez a magáról megfeledkezett, alkohol mámorában mindenre kapható szocialista-kommunista bérenc. A közelmult magyar történelmének ez a szállóigéje éppen úgy hangzik, mint ha pl. a pénzügyminiszter azt jelentené ki, hogy nem akar több pénzt, a kereskedelmi miniszter, hogy nem akar több kereskedőt, a földmívelésügyi miniszter, hogy nem akar többé földmívest vagy tán még földet sem látni! És szinte megfoghatatlan, de való igaz, hogy ezeknek a torz elveknek legnagyobb részét Linder későbbi dicső miniszterelvtársai koruk és uralmuk örök szégyenére nyíltan hirdették és vallották is.

És csodálatosképpen épp akkor nem akartak ezek a nyomoroncok többé magyar katonát látni, mikor körülöttünk a csehek, románok, szerbek kétségbeesett erőfeszítéseket tettek, hogy az ellenünk elhatározott támadáshoz határaink mentén minél gyorsabban, minél több katonaságot gyűjtsenek össze. Eszerint Károlyi és hitvány társasága épp akkor nem akart többé katonát látni, amikor tulajdonképpen ennek a felosztásra ítélt, szerencsétlen országnak éppen legtöbb katonára lett volna szüksége, hogy hatalmas öklével távol tartsa magától prédaleső szomszédaink területi épségünk ellen irányuló vakmerő támadásait, ami nem is lett volna túl nehéz dolog, mivel közvetlen szomszédaink jó sokáig nem rendelkeztek támadásra képes haderők felett, a nagy antant-nak pedig legkisebb gondja is nagyobb volt annál, semhogy saját erejével igyekezett volna a kis balkán államok és népek területéhségének kielégítése céljából új háborúba keveredni, ami ellen a háborút már végképp megelégelt olasz, francia és angol közvélemény különben is felemelte volna tiltó szavát. Ezért Károlyi önző, haszonleső, defaitista társaságának bűne annál égbekiáltóbb szinten tűnik fel, ha meggondoljuk, hogy nekünk a világháború végén minden alapfeltételünk megvolt ahhoz, hogy hazánk istenadta természetes határait feltétlenül megvédelmezzük, mert hiszen éppen ennek tudatában és a honvédés magasztos és lelkesítő vágyától eltelve maradtak együtt és jöttek haza csapataink, sőt egész hadosztályaink is zárt egységbe tömörülve, hogy hazánknak a Dráva, Duna és a Kárpátok övezte, a Diaz-féle fegyverszüneti szerződés által is biztosított, egységes tömbalakot alkotó komplexumát őseinkhez híven most is szent áhitattal és buzgalommal megvédelmezzék. Ámde Károlyi és hazaáruló cinkostársai mindezek ellenére épp most nem akartak több katonát látni, mert saját személyüket, durva erőszak útján kicsikart hatalmukat féltették a frontról hazatérő, még mindig hazafiasan érző és gondolkodó katonaságtól. Ezért kellett a hadsereget, a hazába visszatérő csapattesteket agitátorok segítségével már a határon felbomlasztani, szétugrasztani, mely tény már magában véve teljesen kimeríti a legnagyobb bűnök egyikének, a hazaárulásnak fogalmát. Ezért marad Károlyi cinkostársaival együtt minden jóérzésű magyar ember előtt örök időkre a magyar történelemnek gyűlölt és megvetett alakja.

[1] Linder ezt a kijelentését a budapesti helyőrség tisztjeinek 1918. november 2-án az Országház-téren történt eskütételén tette. Ez alkalommal a vérvörös nyakkendős Linder szó szerint a következőket mondotta: „Nem kell hadsereg többé! Soha többé katonát nem akarok látni! Fegyvert többé szolgálaton kívül nem viselünk se tisztek, se legénység!” Azután így folytatta: „Mielőtt kivenném önöktől az esküt, egy másik esküt kérek. Arra esküdjenek önök, akik eddig a háború lelkes zászlótartói voltak, hogy ezentúl a békének még lelkesebb munkásai lesznek. Esküdjenek meg arra, hogy gyermekeiket olyan szellemben fogják nevelni, hogy ezentúl a háborúnak még a lehetősége is ki lesz zárva”.