Hogy az október 31-én a fővárosban kitört forradalom elfojtására Budapest helyőrsége mért nem tett úgyszólván semmiféle kísérletet, az világosan kitűnik egy akkor karhatalmi szolgálatban állott törzstisztnek alábbi érdekes nyilatkozatából: „A forradalom kitörése idején – mondja a kérdéses törzstiszt – én a Hadik laktanyában voltam az egyik karhatalmi zászlóaljnak a parancsnoka. Október 30-án este további magatartásomra nézve az állomásparancsnokságtól parancsot kértem, még pedig – miután a telefon akkor már nem működött – egy a városba küldött járőr útján. Ez a járőr október 31-én már hajnal felé azzal a jelentéssel tért vissza, hogy személyesen beszélt az állomásparancsnok úrral, aki azt mondta nekik, csak menjenek nyugodtan vissza, a zászlóalj pedig várja be a további parancsokat.

Időközben több helyről zavargások és fosztogatások hírét vevén, segédtisztemet kocsin küldtem fel a Várba további utasítások kikérése végett, miután zászóaljam karhatalmi tartalék lévén, azt nem mertem felsőbb parancs nélkül széjjelforgácsolva felhasználni. A segédtiszt reggel felé azzal a jelentéssel jött vissza, hogy beszélt az állomásparancsnokság vezérkari főnökével, aki azt mondta, hogy Ő Felsége határozott parancsa, hogy nem szabad vérnek folynia.

Valamivel ezután odajött hozzám egy nagyobb tömeg kíséretében Beck Lajos volt országgyűlési képviselő, s azt követelte, hogy én a zászlóaljjal együtt tegyen le a hűségesküt a nemzeti tanácsra. Én ezt vonakodtam megtenni, kijelentvén, hogy én semmiféle nemzeti tanácsot el nem ismerek és csak elöljáróimnak engedelmeskedem. Ez elhatározásom mellett megmaradtam a fenti kijelentésemet követő fenyegetések dacára, hogy majd autókkal és gépfegyverekkel jönnek és leszerelnek. Erre én kijelentettem, hogyha zavargás, csoportosulás, fosztogatás vagy rablás történne a közelben, én a fegyvert használni fogom.

Ugyanaznap déltájban eljött hozzám pótzászlóaljam parancsnoka egy százados kíséretében és felmutatott előttem egy, a nemzeti tanács által aláírt és a pótzászlóalj tisztikara által elfogadott nyilatkozatot, mely szerint ez a tisztikar az alatt a feltétel alatt támogatja a nemzeti tanácsot, ha az Károly király jogara és József főherceg nádorsága alatt fejti ki további tevékenységét. Ezzel én is egyetértettem és a nyilatkozatot a magam részéről is aláírtam.

Arra a hírre, hogy a kelenföldi katonai ruhatárt fosztogatják, oda azonnal egy századot rendeltem ki, én pedig a többi két századdal pótzászlóalj parancsnokom parancsára a 29-es honvédlaktanyába vonultam be. Innen esetről-esetre, ahonnan zavargások és rablások híre jött, így többek között a Keleti pályaudvarra erősebb járőröket, illetve félszázad erejű osztagokat küldtem ki, melyek nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy az általános zűrzavarnak, a rablásnak és fosztogatásnak eleje vétetett.

A karhatalmi zászlóalj még körülbelül egy hétig maradt együtt és a városparancsnokság intézkedése szerint úgy itt Budapesten, mint a vidéken a rend fenntartására használtatott fel. Később aztán részint lefegyverzés, részint önkényű eltávozás folytán az állomány oly minimumra csökkent, hogy a zászlóaljat a hadügyminisztériumból vett tanács folytán feloszlattam.”

A fentiekből világosan kitűnik, hogy az úgynevezett októberi forradalmat nálunk, az eddigi tapasztalatoktól eltérőleg, sem nagy tömegek, sem maga a munkásság nem csinálta, bár ez utóbbi határozottan helyeselte azt és nyíltan örült is neki és hogy annak tulajdonképpen csak külsőleg volt meg a katonai színezete is; a mozgató erőt ennél a mozgalomnál eleinte politikai agent provokateurök képviselték, akiknek kezéből aztán a hatalom csakhamar a munkásság kezébe siklott át, még pedig a következő, nem annyira érdekes, mint sajnálatos módon.