Ezek a kellemetlenségek szinte kapóra jöttek a magyar parlamenti ellenzék vezéreinek, elsősorban Károlyi Mihály grófnak arra, hogy a lehető legkiméletlenebb támadásban részesítsék a kormányt, majd titokban – immár senki és semmi sem lévén többé sérthetetlen előttük – a királyt és a királynét is, utóbbiról többek között azt állítván, hogy a piavementi offenziva terveit elárulta volna az olaszoknak.

A magyar belpolitika terén ekkor a választójogi harc hullámai csapkodtak mindig magasabbra. Eközben Károlyi Mihály kisded csoportja az általános titkos választójog jelszavával annyira felkorbácsolta a munkásság és a nemzetiségek körében a szenvedélyeket, hogy azok csakhamar tüntető munkásfelvonulásokban és sztrájkokban nyertek külső kifejezést. Az ezek okozta nehézségek következtében a Wekerle-kormány április 18-án lemondott. Azonban Szterényi József bárónak, az újonnan kijelölt miniszterelnöknek a kabinetalakítás nem sikerülvén, április 30-án a király újból Wekerlét erősítette meg a miniszterelnöki székben, akinek azonban ekkor már még nagyobb nehézségekkel kellett megküzdenie; Károlyi és segítőtársai, a békepártiak, a mindig újabb és nagyobb követelésekkel föllépő munkásság és a külön választójogi miniszterségre igényt tartó szociáldemokraták, akik ezzel adtak első ízben nagyobb szabású életjelt magukról, folyton fokozódó követeléseikkel hovatovább teljesen lehetetlenné tették a kormány helyzetét.