A szerb hadvezetőség amaz intézkedésével, hogy a pozdorjává vert XV. és XVI. hadtest üldözését már csak alárendeltebb erőkkel folytatta s a többi erőket mind Belgrád alá rendelte, elvben egyetérthetünk, mert akkor még tényleg az volt a látszat, hogy az 5. hadsereg nemcsak hogy visszavonulásra nem gondol, hanem a támadás folytatása révén pozitiv eredményekre is törekszik. Ezt pedig mindenáron, az összes rendelkezésre álló erővel meg kellett akadályozni. Viszont ahhoz sem férhet kétség, hogyha a XV. és XVI. hadtestet mindvégig nagyobb erők követték volna, ezek nagyon megnehezítették volna az említett hadtestek sabaci és mitrovicai partváltását. Ilyenkor a lovasságnak szokott bő aratása lenni, mert gyorsabb jármódjánál fogva meg tudja előzni a hátrálás közben még olyannyira siető gyalogsági, tüzér- és vonatoszlopokat. A Kolubara és a Mačva között könnyebb terepe is lett volna a szerb lovasságnak, mint a Kolubarától keletre fekvő hegyvidéken, főleg a december elején kezdődő szép, derült és elég meleg időjárás mellett.

Miután az 5. hadsereg a 6. hadsereg elvonulása után már nem sokáig maradt Belgrádtól délre előretolt állásában, a szerb hadvezetőség aránylag rövid idő alatt nem volt képes a kellőszámú túlerőt vele szemben, kivált a keleti szárnyon harchoz egyesíteni. Ennek volt köszönhető, hogy az 5. hadsereg még aránylag elég könnyen hajthatta végre a terepszakaszonként megparancsolt visszavonulást; nagyobb baj csak a VIII. hadtest tájékán mutatkozott, egyrészt, mivel e hadtest csapatjainak nagyrésze már megelégelte a harcot és háborút – amit a szerbek, úgy látszik, hamarosan megneszeltek – s másrészt mivel ehelyütt voltak leggyorsabban kéznél az Ubon át iderántott szerb erősbítések.

Hogy a szerb hadvezetőség a december 3-án megindult ellentámadást mesterileg irányította és vezette, ahhoz kétség nem férhet, de ennek az ellentámadásnak a végső akkordja mégis egy hatalmas fiaskóval végződött. Amikor az eddigi fáradalmaknak legszebb gyümölcsét lehetett volna learatni, amikor a visszavonuló ellenség kimerülten és összetorlódva a Száva–Duna hídjaihoz már alaposan oda volt szorítva, ép akkor, ebben a legsorsdöntőbb pillanatban egyszerre, mintha elhagyta volna a szerb csapatokat a náluk eddig rendszerint oly szépen kifejezésre jutott tetterő, mert szinte lábhoz vett puskával és leeresztett karddal nézték és szemlélték csapatjaink nem éppen könnyá átvergődését a hatalmasan megáradt folyókon keresztül. Mi valamennyien, akik ennek a folyón való átkelésnek szemtanui és részesei voltunk, a szerbeknek ezt a – hogy ne mondjam – gavalléros viselkedését, hálás köszönettel vettük tudomásul, mert éreztük, tudtuk, hogy a drámának ez az utolsó része ránk nézve sokkal csattanósabban, sokkal rettenesebben is végződhetett volna.

Ettől a végső, kissé ellaposodott jelenettől eltekintve, ennek a drámának egész utolsó felvonása hadászati és hadtörténelmi szempontból is felette érdekesnek és érdekfeszítőnek mondható. Ebben a végső fejezetben a hadműveletek képe egy nagy kétkarú hintához vagy emeltyűhöz hasonlítható, amelynek egyik részére Potiorek, a másik részére Putnik tette rá a kezét. Csak az a sajnos a dologban, hogy a Potiorek kezében levő keleti rész napról-napra rövidebb és gyengébb lett, míg végül az egész szerkezet teljesen a szerbek javára billent.

Hogy vajjon volt-e kilátás arra, hogy az 5. hadsereg legalább a belgrádi hídfőt hosszabb időn át tartsa, arra inkább nemmel, mint igennel felelhetünk, mert a nevezett hadsereg nagyrésze már nagyon fáradt volt, a szerbek pedig hamarosan odairányított egész hadseregük teljes súlyát latbavetve, mindent elkövettek volna, hogy országuknak ez a kiválóan fontos része se maradjon elenséges kézen.

Nekünk, magyaroknak különösen volt okunk fájlalni, hogy a szerb hadjárat ily felette gyászos véget ért, mert az még jobban fokozta szerb szomszédaink éhségét délvidékünk szerblakta vidékeire és hogy ide nyomban újabb kirándulásokat nem kíséreltek meg, az csak azon mult, hogy az imént letárgyalt hadjáratban az ő erejük is annyira felőrlődött, hogy csak hónapok hosszú sora multán voltak képesek hadseregüket újból hadműködésre kész állapotba helyezni.