| « 6. Harcmód. | KEZDŐLAP | b) Lovasság. » |
A napoleoni háborúkban felszínre került legjelentősebb harcászati jelenség, a rajharc, az e háborúkat követő időszakban igen nagy fejlődésnek indult. Eleinte a hosszú béke-időszak érvényesítette befolyását oly irányban, hogy ez a fejlődés túltengő sematizálás révén tévutakra kerüljön. A rajharcnak ez a sematizálása mesterkéltségekhez és arra vezetett, hogy a gyalogság gépies idomítás és gyakorlat által azt érte el, hogy egész zászlóaljak rajharcában kereste a virtuozitást, miközben a szétszórt harcmódnak lényegét, a terep felhasználását, illetve a terephez való alkalmazkodást teljesen figyelmen kívül hagyták. Egész századokat és zászlóaljakat, úgyszólván mindennemű zárt osztagokkal való kapcsolat nélkül, hosszú, szigorúan kiigazított csatárvonalakba (láncba), szorosan betartandó térközökkel oszlattak fel; azokat kürtjelekkel a legmesterkéltebb módon vezették s emellett a fősúlyt ennek a láncnak tetszetős, pontos fejlődésére, kanyarodására, arcváltására stb. fektették. A tűzharc, az egyes emberek nagyobb szabadságánál fogva, mindenesetre még a csatárharcnak e merev formájában is, nagyobb hatást fejthetett volna ki, mint a zárt vonalban vagy tömegben, ámde ez azért nem volt elérhető, mivel hiányzott az egyes embernek a lövészetben való kellő kiképzése s azonkívül a fegyver is oly tökéletlen volt, hogy azzal sem nagyobb tüzelőgyorsaságot, sem megfelelő találati biztosságot elérni nem lehetett.
E harcmód hiányainak felismerése mindenekelőtt két irányban idézett elő változásokat. Elsősorban a szétszórt harcmódba való feloszlatást korlátozták, még pedig csakhamar oly mértékben, hogy az egyes osztagoknak igen csekély részét jelölték ki erre a célra, míg a fennmaradó rész zárt alakzatban követte a sekély csatárvonalat. A másik törekvés a lőfegyverek tökéletesbítésére irányult. Az első rendszabály mindenesetre helyesebb összefüggést létesített a rajvonal és a zárt alakzatok között, csak az volt a baj, hogy az első vonalnál a mesterkéltséget fenntartották. A gyalogság eszerint gyenge rajvonalakkal lépett harcba, amelyeket egyenes vonalakká kiigazítva, szorosan sematizálva, kürtjelekkel vezettek; ezeket a zárt osztagok közvetlen közelben követték. Harcközben ez a gyenge rajvonal (lánc) csak gyenge zárt osztagok közbevetésével nyert erősbítést. A tulajdonképpeni harcot a csatárláncot követő zárt osztagoknak kellett megvívniok, még pedig nem annyira tüzeléssel, mint szuronyrohammal.
A gyalogság harcának súlypontját ennélfogva a zárt osztagok körletébe helyezték át, amelyek a harchoz zászlóaljtömegekbe vagy fejlődött vonalakba alakultak. Az a törekvés, hogy lehetőleg sok fegyvert lehessen működésbe hozni és hogy minél nagyobb mozgékonyság éressék el, csakhamar a zárt-osztag-alakzatok megkisebbítésére vezetett. Ezt legalaposabban a századoszlop behozatala révén érték el, de ez csakhamar újból eltűnt, vagy csak elvétve mint segédeszközt használták. Kevésbbé alaposan segített a fenti kívánalom az osztály- vagy félzászlóalj-oszlop rendszeresítésére, melynél két század hasonló alakzatban lépett fel, mint a zászlóaljban. Mindazonáltal sokhelyütt még mindíg a zászlóalj-oszlop maradt meg a gyalogság főharcalakzata gyanánt.
A lőfegyverek tökéletesbítése mindenesetre nagyobb hatású tűz kifejtését és a fegyvernek gyorsabb és biztosabb kezelését tette lehetővé, csakhogy az egyes embernek a lövészetben való kellő kiképzését elmulasztották.
Ez maradt nagyban véve a gyalogság harcmódja az 1859. évi olaszországi háború utánig. Az osztrák seregben a gyalogság ebben az időszakban gyenge, sematikusan tagozott és ugyanígy vezetett csatárvonalakban harcolt, melyeket a zárt osztagok osztályoszlopokban, mint e célra rendszeresített alakzatban követtek. A lövészetre nagy súlyt fektettek, a lövészetben való kiképzés ellenben gyengének volt mondható.
Poroszországban még legjobban állott a dolog az egyes embernek a csatárharcban és a lövészetben való kiképzése tekintetében. A századoszlop 1847 óta rendes harcformává vált, melynek harmadrészét (lövészszakasz) csatatérharcra alkalmazták. Mindazonáltal 1866-ig a zárt zászlóalj-oszlop és a félzászlóalj-oszlop maradt a főharcalakzat.
Franciaországban a századoszlopot egyáltalában be sem vezették és a zárt osztagok a gyenge rajvonalat majdnem kivétel nélkül csak zászlóalj-oszlopban követték. A szétszórt harcmódot kiválóan kultiválták, aminél a franciáknak ehhez való hajlama igen jó szolgálatokat tett, bár e tekintetben nélkülözték a behatóbb iskolázást.
Oroszországban a szétszórt harcmódot, Szuvarov tradicióinak megfelelően, úgyszólván egyáltalában nem művelték és a gyalogságot mély tömegalakzatban majdnem kizárólag a szuronyharcra és a zárt alakzatban való lövészetre képezték ki.
Az osztrákok gyalogságukat az 1859. évi hadjáratban 3 sorba alakították; a zászlóalj 6 századból alakult és harcban 3 osztály-oszlopban az arcvonal elé tolt gyenge csatárvonalakkal lépett fel. Az igen kiváló előltöltő huzagolt fegyverrel való felfegyverzésük fölényt biztosított nekik a csak síma fegyverrel fölszerelt franciák fölött. A fegyverzet fölénye azonban nem tudott teljességében érvényre jutni, mivel a gyalogság új fegyverét nagyobbára csak a háború színhelyére megtett menetei közben kapta meg s így az új fegyverrel megbarátkozni nem volt elég ideje, a lövészetben való kiképzés pedig teljesen hiányzott. A harcalakzatok alkalmazása az osztrákok részén elég sok hibát mutatott fel; majdnem teljesen hiányzott náluk a francia zászlóalj-oszlopok elleni harcra igen jól bevált osztály-oszlopok céltudatos vezetése, valamint a terep kellő felhasználása, mi mellett a tűzerőnek kellő kihasználására sem fordítottak megfelelő gondot.
A franciák ebben a háborúban megszokott rendes harcmodoruktól eltérő harcmódot használtak. Hogy a jobb és tökéletesebb osztrák fegyver hatását ellensúlyozzák, a csapatok a gyors, hosszadalmas tűzzel való előkészítést mellőző és zászlóalj-tömegekkel vagy fejlődött vonalakkal végrehajtott szuronyrohamot alkalmazták. Mindazonáltal a franciák megtartották az előbbi időszakban használt ügyes csatározást is és erős csatárláncok előretolása mellett többnyire szakaszoszlopokba alakított teljes zászlóaljakkal hajtották végre a szuronyrohamot a gyenge osztrák csatárvonalak ellen, amelyeknek tüze, ha jó is, de sokkal gyengébb volt, semhogy a támadó lökemet visszautasíthatta volna. Ez a támadó lökem az osztrák zárt osztagokat, minden esetre az erősen födött terep folytán is, meglepően találta és nem engedett időt nekik, hogy a tűzharcot rendszeresen keresztülvigyék és így igen gyakran annál is inkább sikert aratott, mivel a francia vezetők első, támadólag előnyomuló harcvonalukat igen erősre szabták, míg az osztrákok erejüket több harcvonalra széjjelforgácsolták. Ahol az osztrákok megfelelő módon támadólag léptek fel, ott ők is majdnem kivétel nélkül sikert arattak.
A francia szuronyrohamoknak az 1859. évi háborúban kifejezésre jutott nagy sikerei nagyon háttérbe szorították a jó lőfegyverekből leadott tűznek jelentőségét. Ezért, Poroszországot kivéve, majdnem minden állam gyalogsága számára oly harcmódot fogadott el, mely majdnem kivétel nélkül csakis a zászlóalj- és félzászlóalj-oszlopok szuronyrohamán alapult, a szétszórt harcmódot, valamint a zárt osztagok tüzét ellenben csak mellékes dolognak tekintette. Ennek folytán, kivált Ausztriában, a szuronyrohamnak túlzott kultusza, az úgynevezett rohamharcászat (Stosstaktik) keletkezett. 1864-ben és 1866-ban az osztrák gyalogság a leghatározottabban támadólagos magatartást követte. Gyenge csatárvonalakkal az arcvonal előtt, melyeknek még időt sem engedtek, hogy tüzük érvényre jusson, az első harcvonal zászlóaljai osztály-tömegvonalban nyomultak szuronytámadásra előre. Az osztály-tömegvonal akként alakult, hogy minden zászlóalj 3 osztálya egymás mellé és minden osztályban a két század félszázad-oszlopokkal egymás mögé alakult, s így az ekként alakított tömeg mintegy 250 lépés széles és 20 lépés mély volt. A második harcvonal zászlóaljai 300–400 lépés távolságra zászlóalj-tömegvonalban követték az elsőket; ez akként alakult, hogy minden zászlóaljban a századok fejlődött vonalban egymás mögé állottak.
1864-ben az osztrákok gyalogságuk e harcmódját a hasonlóan fölfegyverzett és hasonlóan fellépő dánokkal szemben, nemkülönben 1866-ban a hasonló viszonyok közt föllépő olaszok ellen sikerrel alkalmazták. Ellenben teljesen kudarcot vallott az az utóbb említett háborúban a poroszok ellenében. Ezeknek gyalogsága a lövészetben és a szétszórt harcmódban ügyesen és jól volt kiképezve s így az az osztrákok tömegtámadásait a legrövidebb távolságról leadott hatásos tömeges tűzzel fogadván, azokat, véres veszteségeket okozván nekik, visszaverte. Ellenben a porosz gyalogság a támadást mindenekelőtt jól előkészítette tüzével s aztán azt erős rajtvonalak előretolása mellett, század- vagy félzászlóalj-oszlopnyi kisebb zárt osztagokkal, a terep ügyes felhasználása mellett vitte keresztül. Igaz, hogy a porosz harcmód a kötelékek nagymérvű felbomlását, valamint azoknak nem egészen aggodalommentes összekeveredését idézte elő, de ezt a hátrányt az alparancsnokok, kivált pedig a századparancsnokok nagy önállósága, valamint a csapatoknak megfelelő részletes kiképzése kellőképpen ellensúlyozta.
Az 1866. évi csehországi hadjárat végre teljesen érvényre juttatta és elvitázhatatlanná tette a gondosan és lekiismeretesen alkalmazott tűzharcnak a jelentőségét és ennek legközelebbi következménye lett a lőfegyvereknek még további tökéletesbítése, a gyalogságnak a lövészetben való gondos kiképzése, továbbá megfelelő harcmód kigondolása, hogy a tökéletesebb fegyver előnyeit kiaknázni is lehessen. Ehhez képest az erős rajvonalakkal való harcmódot általánosan elfogadták.
A fenti megfontolások révén most már egész Európában a legkülönfélébb szerkezetű hátultöltő fegyvereket vezették be, melyek a porosz gyútűs puskát messze fölülmúlták. Az új fegyver gyors és egyszersmind nagyobb távolságokra is meglehetősen biztos találati valószínűségeket engedett meg, rövid távolságokra pedig az egész előterepet pásztázta.
Ausztria a legradikálisabban járt el, amennyiben az erős rajvonalakkal és század-oszlopokkal való harcmódot fogadta el, a fősúlyt a tűzharcra fektetvén s e mellett a terep gondos felhasználását és kezdeményező, támadólagos eljárást és magatartást írt elő.
Franciaország általában véve szintén ezt a harcmódot fogadta el, anélkül azonban, hogy a század-oszlopot is alkalmazta volna. A kitünő Chassepot-fegyverre való tekintettel itt is a védelem előnyét olyannyira hangsúlyozták, hogy a franciák egész harcmodora védőleges, a kezdeményezést majdnem teljesen nélkülöző jelleget öltött.
Oroszország általában véve szintén elfogadta az említett harcászati alapelveket gyalogsága számára, emellett azonban az 1877. évi hadjáratig a megfelelően keresztülvitt tűzharcra, mint a tulajdonképeni támadás előkészítésére, nem fektetett kellő súlyt.
A gyalogság harcmódjának közvetlenül 1866 után történt fejlesztése nem maradhatott túlzások nélkül; ezek elsősorban a túlnagy kiterjedésű rajharcban és ama törekvésben, hogy a harchoz az egész csapat feloszlattassék – mi mellett zárt osztagok alig maradtak – továbbá, annak hangoztatásában nyertek kifejezést, hogy a szuronyroham immár teljesen lehetetlenné vált. Az egyik párt az ellenséget ki akarta lőni állásából, míg mások, anélkül, hogy behatóbban foglalkoztak volna az új harcmóddal, a szuronyrohamnak és a zárt harcmódnak a jogosultságát is hangoztatták.
Még mielőtt ezek a meglehetősen szétágazó nézetek tisztázódtak volna, kitört 1870-ben a német-francia háború. Ebben a háborúban a gyalogság harcmódját a szétszórt harcmódban való harc, mint főharcmód jellemzi. A franciák jobb fegyverüket azáltal aknázták ki, hogy a rajharcot a legkiterjedtebb módon alkalmazták és hogy a tüzelést már igen nagy távolságra, 1200–1500 lépésre, kezdték meg. Habár a francia gyalogság ennek a harcnak a vezetésében csak kevéssé volt kiképezve és iskolázva, már veleszületett természeténél és ügyességénél fogva hamar beletalálta magát abba.
A német gyalogság általában véve ebben a háborúban is az 1866. évi harcmódot – rajharc század-oszloppal mint főharcmód – használta. Ámde a nagy távolságon, már 1000 lépésen fölül érezhetővé váló hatásos ellenséges tűz arra kényszerítette a németeket, hogy századoszlopaikat még jobban feloszlassák, úgy hogy zárt osztagok az első vonalban egyik részen sem fordultak elő, zárt osztagok által leadott tűzről úgyszólván szó se lehetett s így a tulajdonképeni harc hosszú, sűrű, feloszlott vonalak harcából állott.
A francia tűznek hatását nagyban emelte még a gyakran jó védelmi állásokban való teljesen védőleges magatartás, úgy hogy a német gyalogság támadása sűrű rajvonalakban a francia állások ellen való szökellésszerű előnyomulásából állott. Ezeket a szökelléseket kisebb-nagyobb szünetek szakították félbe, melyek alatt a rajvonal fekve, hatásos tűzzel készítette elő a maga következő szökellését, illetve a szomszédos rajvonalak előnyomulását könnyítette meg.
A németek kevésbbé jó fegyvere, mely csak 700 lépéstől kezdve tett hatásosabb tüzelést lehetővé, a német csapatokat már nagyobb távolságokon is gyors előnyomulásra és a rajvonalba való feloszlatásra késztette, mivel a rajvonal, illetve a rajok jobban tudták a terep nyujtotta födözékeket kihasználni.
A zárt alakzatban végrehajtott szuronytámadások csak különös esetekben, amikor az ellenfél tűzerejének kiaknázásában gátolva volt, mutattak fel sikert. Éppígy arctámadás, még erős rajvonalakkal is, csak akkor sikerült, ha az ellenségnek ellenállását annak oldala ellen egyidejűleg végrehajtott támadás által előbb megtörni sikerült. A védelemben a németek rövid távolságra leadott tömeges tűzzel utasították vissza a franciák támadásait, akik a rajharcnak támadólagos szellemben való vezetésében kellőképen kioktatva nem voltak. Az egész hadjáratban a németek jobb iskolázottsága és ügyessége, továbbá a német alparancsnokoknak a franciákat messze túlszárnyaló önállósága tűnt ki lépten-nyomon, mely előnyök, karöltve a nagyobb fegyelmezettséggel, nyugalommal és iskolázottsággal, kiegyenlítették a rosszabb gyalogsági fölfegyverzésből származó hátrányokat.
Az 1870/71. hadjáratban szerzett tapasztalatok majdnem minden államot arra indítottak, hogy az 1866. évi háború óta folyamatban levő változtatásaikat és újításaikat a gyalogság fegyverzete és harcmódja terén még tovább fejlesszék. Ez a fejlesztés általában ugyanazon elvek szem előtt tartása mellett történt, melyeket már az 1866. évi hadjáratból levontak s így keletkeztek az újabb szabályzatok, melyek nagyban véve azon alapultak, hogy a kiváló fegyverek előnyei a lehető legteljesebb mértékben kiaknáztassanak anélkül, hogy alkalomadtán a gyalogság, ha erre kedvező viszonyok kínálkoznak, a szálfegyver használatáról lemondana.
Az 1877/78. évi orosz-török háború ezen elvek helyességét mégjobban megerősítette és az oroszoknál is, akik eddig még mindíg nem helyeztek elég súlyt a szétszórt harcmódban kifejtendő tüzelésre, a gyalogsági harcmódnak modern szellemben való fejlesztését eredményezték. Ebben a háborúban ismerték fel a futólagos erődítésnek nagy jelentőségét tábori célokra, ami alkalmat és okot szolgáltatott, hogy a gyalogság bővebben elláttassék sáncszerszámokkal.
A gyalogságnak lovasság elleni harcában legalkalmasabb alakzat gyanánt az időszak legnagyobb részében a négyszöget tartották. Ezt majd üresen, majd tömören, gyakran a legkomplikáltabb módon alakították meg századokból és egész zászlóaljakból. Később majdnem minden államban átlátták és beismerték a lovasság elleni különleges alakzat céltalanságát s így immár az akármilyen alakzatból adandó hatásos tűzben keresték ama erőt, mely minden körülmények között kiválóan képes a lovasság támadását feltétlenül visszaverni.
| « 6. Harcmód. | KEZDŐLAP | b) Lovasság. » |