Ennek az időszaknak a hadviselése, a hadállásos háború elveihez való egyes visszaesésektől eltekintve (így főleg az 1828/29. évi háborúban), nagyban véve a napoleoni elveknek többé-kevésbbé ügyes és beható alkalmazását mutatja, amelyek különösen ennek az időszaknak utolsó nagy háborúiban – főleg a poroszok részén – teljes érvényre jutottak. Erre a nagyarányú fejlődésre a XIX. század közepe óta jelentékeny befolyást gyakoroltak a vasutak, a távíró s végre a seregek folytonos nagyobbodása is.

A csapatok nagyban való alkalmazásában és a harcvezetésben általában nem igen történtek változások. Az előbbi időszak végén e tekintetben felállított elvek a jelen időszak egész folyamán is érvényben maradtak. Bár ezeket ismételten, de mindíg csak rövidebb időre kevésbbé vették igénybe, de azért azok csakhamar ismét utat törtek maguknak, hogy végül az időszak végén minden hadi- és harctevékenység alapjául szolgáljanak.

A seregeknek a csatában való alkalmazása tekintetében az egész időszak alatt nagyban véve ugyanazok az elvek domináltak, amelyeket már a napoleoni időszakban mérvadónak tekintettek. A magasabbrendű egységek egymás mellett kerültek harcba. Tartalékul a harcvonal közepe, vagy annak egyik szárnya mögé, néha megosztottan is, ilyen egész egységeket állítottak fel, mi mellett az e seregtestekhez tartozó tüzérség egészben vagy részben nem ritkán már kezdettől fogva vett részt a harcban s nem maradt hátul tüzértartalék gyanánt. A nagyobb lovastesteket a csatában az oldalak védelmére a szárnyak mögé, nem ritkán azonban tartalék viszonyba az arcvonal mögé is állították.

Említésre méltó a nagyobb seregtesteknek harcban való fellépése tekintetében beállott változás. Míg azokat még 1866-ban is gyakran harcvonalanként, egész egységekkel (dandárokkal, hadosztályokkal) az egyes harcvonalakban alkalmazták, később, elvétve ugyan már előbb is, a szárnyankénti harcbalépés vált általánossá, vagyis a seregegységek egyes tagjait egymás mellé állították harcba, ami a megfelelő mélységi tagozást is előmozdította.

Az egész időszakban, kivált pedig annak utolsó évtizedeiben, a lőfegyverek tökéletesbítése óta, miből kifolyólag a hadállások arcvonala nagyon erőssé vált, nagy hajlandóság mutatkozott az átkarolásra, az ellenséges oldal megtámadására és a megkerülésre, mely had- és harcvezetési mód 1866-ban, de legkivált 1870/71-ben a poroszok, illetve németek részén jelentékeny sikereket mutatott fel, megjegyzendő azonban, hogy már előbb is, bár elvétve, ugyancsak ily módon döntötték el a csatákat.

A magasabb vezetés művészete ebben az időszakban korántsem emelkedett ama magaslatra, amelyen az a napoleoni háborúk alatt állott, de azért az osztrákok részén Radetzky és bizonyos mértékig Albrecht főherceg, a németek részén pedig Moltke oly teljesítményeket mutattak fel, amelyek a legnagyobb elismerésre méltók.[1]

[1] Utóbbira nézve Rónai Horváth id. m. 532–533. oldalán ezeket írja: „A magasabb csapatvezetés művészete ebben az időszakban nem emelkedett, hanem inkább annak technikája; mindazonáltal általában véve nagyobb visszaesésről sem lehet beszélni. Az a mód, amely szerint a német hadseregek a francia háborúban vezettettek, bámulatunkat méltán fölkeltheti; a német fővezérlet kitűnt nagy tömegeknek egy bizonyos ponton való biztos összpontosítása által és sikereit leginkább ennek köszönheti. Ellenben mesteri mozdulatokat, remek hadműveleteket, melyek meglepő eredményeket előidéznek, akár a német-francia, akár az orosz-török háborúban hiába keresünk ...”