| « 3. A hadseregek szervezése és tagozódása. Fegyvernemek. Fölszerelés. | KEZDŐLAP | b) Lovasság. » |
A gyalogságnál az időszak első felében majdnem minden államban ennek a fegyvernemnek elite-csapatokra, sorgyalogságra és könnyű csapatokra való osztását látjuk. Az elite-gyalogság (gárda és gránátosok) a hosszú szolgálati idő alatt katonai szellem, fegyelem, kiképzés, továbbá testi előnyök révén, kitűnő és e célra külön kiválasztott elemekből alakult. – Az elite-csapatok harcban való alkalmazása általában ugyanaz volt, mint a többi csapatoké, emellett azonban feladatukhoz tartozott még, hogy kritikus helyzetekben határozott fellépésük által kedvező döntést idézzenek elő, vagyis legfőbb rendeltetésük volt, hogy minden körülmények között megbízható tartalékul szolgálnak a parancsnok kezében. – Az elite-csapatok gyakran gárdák gyanánt (gárda-hadtest, gránátos-hadtest) önálló seregtestekbe alakultak, melyek minden fegyvernemből állva, az egész seregnek legjobb elemeit foglalták magukban. A minden államban meglevő gránátosok rendszerint csak gyalogosokból állottak; alakulásuk többnyire olyanformán történt, hogy az ezredek gránátosait osztagokba egyesítették (gránátos századok, gránátos zászlóaljak). Különböző ezredek gránátos osztagait háborúban gránátos zászlóaljakká, esetleg dandárokká egyesítve alkalmazták. – A sorgyalogság a gyalogságnak nagy tömegét alkotta, melynek a gyalogsági harcnak minden nemére egyformán alkalmasnak kellett lennie. Mindazonáltal a harcban leginkább zárt alakzatokban nyert alkalmazást. A sorgyalogság rendszerint 2–5 zászlóaljból álló ezredekbe, továbbá pót- és keresztosztagokba alakult; a zászlóaljak 4 vagy 6 századra tagozódtak. – A könnyű gyalogságnak (vadászok, lövészek, voltiguer-csapatok) leginkább az volt a rendeltetése, hogy a szétszórt harcmódra, a tűzharcra és csatárharcra alkalmaztassék és így arra való tekintettel, hogy e célra leginkább a fegyver kezelésére alkalmas embereket kellett beosztani, ezeket rendszerint szintén elite-csapatszámba vették. A könnyű gyalogság ritkábban 2–3 zászlóalj erejű ezredekbe, legtöbbnyire azonban önálló zászlóaljakba és egy pót- (keret-) osztagba alakult; a zászlóaljak 4, ritkábban 6 századból állottak.
Nagyobb gyalogsági testek alakulása a sorgyalogságból akként történt, hogy 2 ezredes vagy 3–6 zászlóaljas gyalog-dandárrá, néha 2–3 gyalogdandárt gyalog-hadosztállyá vontak össze. Néha 3–5 dandárból vagy 2–4 hadosztályból gyalog-hadtesteket is alakítottak. Nagyobb testek alakulása rendszerint csak a hadjárat beálltával történt meg, amikor azokhoz rendszerint más fegyvernemeket is osztottak be. A könnyű gyalogságot csak igen ritkán vonták össze önálló nagyobb testekbe, hanem háború esetén többnyire zászlóaljaként vagy ezredenként osztották be őket a sorgyalogságból alkotott seregtestekhez. Gyakran előfordult, hogy könnyű gyalogságból és lovasságból úgynevezett könnyű, vagy elővéd-dandárokat vagy hadosztályokat alakítottak.
Az időszak második felében arra törekedtek, hogy a gyalog csapatokban mutatkozó különbséget megszüntessék, vagyis hogy egységes gyalogság létesíttessék. A gránátos osztagok alakítását az ezredeken belül megszüntették, elite-csapatok alakítását pedig akként korlátozták, hogy csak egész seregtestek (gárda-hadtest, gránátos hadtest), nem pedig azok egyes részei állottak ilyen elite-csapatokból és a könnyű gyalogság lassanként szintén mindenütt a sorgyalogságnak jellegét vette fel. Mindazonáltal ezek az elite-csapatok régi elnevezésük mellett (vadászok, lövészek, stb.) az önálló zászlóaljakba való tagozást is megtartották. Később egyes államok kiválasztott legénységből a magas hegységben való hivatott különleges csapatokat állítottak fel, melyek a könnyű csapatok jellegét viselték magukon.
Az időszak második felében a gyalogság magasabb egységeit és törzseit mindenütt már békében állították fel.
A gyalogság fegyverzete és fölszerelése. A gyalogság főfegyevere a puska maradt. Az a jelentékeny tökéletesbítés, amelyet a gyalogsági lőfegyver ebben az időszakban, kivált pedig annak utolsó évtizedeiben nyert, valamint az ebből kifolyó módosítások a gyalogság harcmodorában, különösen jellemzik ezt az időszakot és ezáltal különbözik az leginkább a napoleoni időszak hadügyétől.
Az időszak kezdetén minden államban egyforma, még a korábbi időszakban rendszeresített elöltöltő, kovazávárzatú és 17.5 mm. ürméretű szuronyos puska volt a rendszeresített lőfegyver. Ennek a lőfegyvernek legelső tökéletesbítését a már 1807-ben szerkesztett csapózávárzat jelzi. Az ezen később végrehajtott javítások, karöltve a csappantyúnak tökéletesbítésével, volt alapja és oka annak, hogy 1840-ben síma csövű csappantyús fegyvereket rendszeresíthettek még pedig vagy a régi, vagy annál kisebb űrmérettel. A fegyverek szerkezete tekintetében az egyes államok fegyverzete között csak igen kevés volt az eltérés. A huzagolt csőnek előnyeit a síma cső fölött már az előző időszakban belátták és csak az állotta útját ily fegyverek behozatalának, hogy azok megtöltése igen körülményes volt, úgy hogy ezzel a fegyverrel (Büchse), dacára ballisztikai jelentékeny hatóképességének, a gyalogságnak csak egy részét (a vadászokat, lövészeket, elvétve a gyalogszázadok egy részét is) látták el. Az a törekvés, hogy a síma csőnek előnyei (egyszerű, kényelmes töltőmód, s ennek folytán nagyobb tüzelő gyorsaság) a vontcsövű fegyverek előnyeivel (nagyobb találati biztosság) egyesíttessenek, a vontcsövű fegyvereknek különféle irányban való tökéletesbítését vonta maga után (Dornbüchse, Kammerbüchse, expanziós és kompressziós lövedékek). Ennek folytán 1866-ig a vontcsövű fegyverek rendszeresítése általánossá vált és pedig (Poroszországot kivéve) kivétel nélkül a csapózárvárzatú elöltöltő fegyvert rendszeresítették, az előbbbihez képest jelentékeny kisebbített űrmérettel (főleg 13.9 mm.). Ezt az előltöltő fegyvert egészen 600 lépésig jó találó eredménnyel lehetett használni. Egyedül Poroszország volt az, mely már 1841-ben hátultöltő fegyvert (gyútűs puskát) fogadott el, mely ballisztikai tekintetben az elöltöltőket ugyan semmikép nem multa fölül, harcban azonban 3–4-szer nagyobb tüzelőgyorsaságot tett lehetővé. Az ezekkel a fegyverekkel 1866-ban Csehországban kivívott sikerek, valamint a hasonló szerkezetű fegyverek fölénye az északamerikai szabadságharcban, valamennyi államot arra bírta, hogy seregeiket hátultöltő fegyverekkel szereljék fel. A kézi lőfegyverek további tökéletesítése csakhamar a hátultöltő fegyverek általános behozatalára vezetett, még pedig lehetőleg kis űrmérettel, és gyérfüstű lőporral. A lőfegyverek tökéletesbülésével a töltények tökéletesbítése is karöltve járt, ami végül egységes töltények gyártását eredményezte. Az egyes emberek töltényekkel való ellátása 60-ról 100-ra és 120-ra, sőt néhol már 150–200-ra emelkedett.
A szálfegyverek közül a gyalogság az időszak első felében nagyobbára még a kardot és a szuronyt használta, míg az időszak második felében, kivált 1866 után, a kard egyáltalában eltűnt és csupán a szurony maradt meg a gyalogság szálfegyvere gyanánt.
Egyébként a gyalogság fölszerelése keveset változott. A legfontosabb javítások annak egyszerűsítését és könnyítését célozták. Az időszak végén a gyalogságot ismét általánosan sátrakkal látták el.
Annak szüksége, hogy egyes műszaki munkálatok az ellenség közelében is végrehajtassanak, a gyalogsági osztagok egyes embereinek sánc- és egyéb szerszámokkal való fölszerelését eredményezte. 1866 után már a gyalogos legénység nagyobb részét látták el sáncszerszámokkal (Linemann-féle ásó, gyalogsági ásó).
| « 3. A hadseregek szervezése és tagozódása. Fegyvernemek. Fölszerelés. | KEZDŐLAP | b) Lovasság. » |