„A negyedszázados küzdelem, – írja Rónai Horváth – melyet Franciaország egész Európa ellen folytatott, s mely a hadművészet minden ágát átalakította, megváltoztatta az európai hadseregek jellegét. – A kormányzóhatalom kezeiben vak eszközként felhasznált kabinethadseregek ellenébe Franciaország a nemzeti hadsereget állította, s győzött. A viszony azonban hátrányossá vált Franciaországra, midőn Spanyolország 1807-től, Európa 1813-tól kezdve ellene szintén nemzeti hadsereget állított. E hadseregek számbeli és erkölcsi ereje oly messzire fölülmúlta Franciaország erejét, hogy az erőkülönbséget még egy Napoleon zsenije sem volt képes kiegyenlíteni, s Napoleon, ki csak hazája erejére támaszkodhatott, elbukott.

„A nagy küzdelem befejeztével tehát az európai hadseregek majd kivétel nélkül többé-kevésbbé egyenlő módon szervezett nemzeti hadseregek voltak, melyekből a Szent Szövetség által biztosított béke-időszak alatt csak kisebb részeket tartottak fegyverben, de amelyek kitörő háború esetén tetemesen meg voltak erősbíthetők. A hadseregek e jellege azonban nem maradt állandóan meg; a hosszabb béke alatt, mely majdnem örök időkre biztosítottnak látszott, a hadsereg növelésének szüksége fenn nem forgott s a hatalmak a landwehr és népfölkelés intézményeit mindinkább elhanyagolva, főfigyelmüket ismét csak az állandó hadseregekre fordították. Hosszú időn át tényleges szolgálatban tartva s nem az általános védkötelezettség alapján, hanem az összeíró s az ezzel kapcsolatosan helyettesítő rendszer szerint, sőt jelentékeny részben toborzás útján kiegészítve, ezek az állandó hadseregek ismét a régi kabinet-hadseregekhez hasonlítottak s a restauráció által visszaállított abszolut kormányok azokat ismét csak a kormányhatalom eszközének tekintették. Kivételt csupán Poroszország képezett, mely az általános hadkötelezettség elvét fenntartva, hadseregének a francia háborúk alatt nyert jellegét megtartotta és Anglia, mely a toborzott zsoldos hadsereg mellett állandóan megmaradt. – A nemzeti hadseregek ennek folytán, főkép a függetlenségi harcok időszakában, nem az államhatalmat kezelő kormányok részén, hanem az ezek nyomását tűrni nem tudó s függetlenségüket fegyveres kézzel kivívni kész népeknél éledtek föl s azok a kifejlődött harcokban az állandó hadseregekkel, mint a kormányok eszközeivel, szemben állottak. – A forradalmi háborúk, bár azok csekély kivétellel a legitím hatalmak javára dőltek el, mégis egész Európában igen nagy rázkódást idéztek elő; a minden előkészület nélkül harcbalépő nemzeti- vagy néphadsereg az álló hadseregekkel szemben nemcsak szívós ellenállást gyakoroltak, de azokat sokszor le is küzdötték, úgy hogy a mozgalmak elnyomása csak a legnagyobb erőmegfeszítésekkel sikerült. – A függetlenségi harcok lezajlása után a nemzeti hadseregek eszméje természetszerűleg teljesen háttérbe szorult, s a néphadseregek szervezését – a milic-rendszer szerint, amint az Sveicban és Amerikában fennállott, más módok alkalmazásával – egyelőre elejtették, mígnem a következő időszakban kitörő nagy háborúk alatt ismét a néphadseregek alkalmazására került a dolog.”

A hadügynek ama fejlődése, amelyet a francia háborúk időszakában I. Napoleon közvetlenül vagy közvetve befolyásolt, volt az alapja és kiinduló pontja az utána következő időszakban érvényre jutott mindama felfogásoknak és nézeteknek, amelyek a háborús eszközök kiállítására és alkalmazására vonatkoztak.

Az utóbb említett időszakban a legjelentősebb módosítást a hadügyben a tűzi lőfegyvereknek messzemenő tökéletesbítése okozta, továbbá az a körülmény, hogy a legújabb kornak hadibonyodalmai, az elérni szándékolt célok nagyságához képest, az államok egész néperejének és összes szellemi és anyagi eszközeinek igénybevételét követelik, hogy a hadicél egyáltalában elérhető legyen.

Habár a napoleoni háborúk végén, mivel majdnem egész Európa együttesen lépett fel Franciaország ellen, a hadügy majdnem mindenütt úgyszólván egyforma fejlettségi fokon állott, mindazonáltal az ezt követő hosszabb szünet alatt a további fejlődésben igen nagy különbségek mutatkoztak, melyek az időszak második felében aránylag igen gyorsan jutottak kifejezésre. Az 1866., 1870/71. és 1877. évi háborúk után azonban a fennálló különbségek majdnem teljesen eltűntek, a hadieszközök felhasználásában és alkalmazásában mindenütt jelentékeny, alapos és gyorsított haladás volt észlelhető, úgy hogy azok az időszak végén alig mutattak fel számottevő eltéréseket. Különbség az egyes államok között nagyban véve csak seregeinek nagysága tekintetében volt észlelhető.

Mielőtt az egyes államok hadművészetének tárgyalására áttérnénk, vessünk általános pillantást az egyes ágazatok fokozatos fejlődésére.