Semmi sem jellemzőbb Bosznia, Hercegovina és Dalmácia lakosainak a legnagyobb fokú vakmerőséggel párosult elszántságára, mint az a tény, hogy az 1869. évi fölkelésnek és az 1878. évi okkupációnak rájuk nézve oly keserves csalódásokkal végződött tanulságaira, mindössze mintegy 3 év letelte után újból fegyverhez nyúltak, illetve a nyilt lázadás terére léptek, bár láthatták és kétségtelenül tudhatták, hogy az 1878. évi megszállás óta az osztrák-magyar monarchia állami és katonai poziciója és ereje már oly magas fokra emelkedett, hogy azzal az ő rendelkezésükre álló csekély és primitív eszközökkel a küzdelmet még csak némi sikerre való kilátással sem vehetik fel. Valóban olyan jelenség ez, mint amikor a kis Dávid a hatalmas Góliáttal vette fel a harcot, de a nagy tusakodás ezúttal nem a bibliai csoda tetszetős formájában, hanem a természeti törvények megnyilvánulása szerint, mely azt mutatja, hogy rendszerint a gyengébb húzza a rövidebbet, nyert elintézést.

Hogy nagy, döntő eredményeket nem érhettek el, azzal úgylátszik a fölkelők és azok fanatikus vezetői most is tisztában voltak s azért most még kevésbbé vették fel a harcot nyilt ütközetekben és csatákban, hanem inkább apróbb tűszúrásokkal, a kis háborúskodás ezernyi csalafintás eszközeivel igyekeztek ellenfelüket a végtelenségig kifárasztani és további hadműveletek végrehajtására képtelenné tenni. Csakhogy a mi csapatainkban, akik bámulatos gyorsan hozzászoktak az időjárás, évszakok és az ottani terepviszonyok borzalmaihoz, igazi emberükre találtak. Ez a nem várt elszántság, ügyesség, kitartás a mi csapataink részéről hamarosan kiábrándítólag hatott rájuk s aztán nemsokára felhagytak a további ellenállással, főleg miután látták, hogy jó barátaik, a montenegroiak sem támogatják őket a kivánt mértékben, sőt végül saját hitsorsosaik voltak azok, akik lefegyverezték őket.

A mi részünkön a vezetés ezúttal, úgy kicsinyben, mint nagyban valóban mintaszerű volt, a csapatok teljesítményei pedig minden dicséretet fölülmulók voltak és nekünk különös megelégedésünkre szolgálhat, hogy a magyar csapatok ezúttal is mindenütt és minden alkalommal a legderekasabban megállták a helyüket.

Igen szépen jutott kifejezésre az összhang és együttműködés a két legfőbb parancsnok, báró Dahlen és báró Jovanovič altábornagyok között.