A fölkelők, belátván, hogy aránylag csekélyszámú tüzérséggel is csak szűkösen ellátott erejükkel a sokkalta erősebb ellenséggel nyilt harcokban, csatákban sikerrel szembe nem szállhatnak, főkép erődített helyeikre támaszkodva igyekeztek minél nagyobb és minél hosszabban tartó ellenállást kifejteni.

A mi csapataink utánszállítási, illetve hadtápvonalaitól oldalt fekvő erődített helyek voltak egyúttal azok a gócpontok, ahonnan a fölkelők kisebb-nagyobb csoportokban kiindulva, csapataink oldalát és hátát állandóan veszélyeztették. Ilyen gócpontok voltak Bosznia nyugati határa mentén többek között Livno, Kljuc, Bihac, Peci, Kladus stb. Ezeket tehát minél előbb ártalmatlanokká kellett tenni. Hogy ez nem könnyen ment, mutatják az egyes helyek tájékán kifejlődött elég kemény és veszteségteljes harcok, de végre mégis sikerült mindnyájukat kézrekeríteni és megtisztítani a védőszárnyaik alá gyülekezett, kivétel nélkül félelmetesen elszánt, vad és kegyetlen katonaságtól és a hozzája csatlakozott szedett-vedett, de ép oly félelmetes és kegyetlen fegyveres bandáktól. E vidékeken állítólag azért volt oly szívós az ellenállás, mert itt a török hatóságok egyáltalában nem hirdették ki, hogy a mi csapataink tulajdonképpen békés szándékkal jönnek, hanem ellenkezőleg a sok lelketlen izgató azt kürtölte világgá, hogy a különben is gyűlölt „svábák” mindenüket elszedik majd és földönfutókká teszik a lakosságot.