Augusztus közepén a Bosznia megszállására rendelt hadtest hadműveleti helyzete a 20. hadosztály visszavonulása és a fölkelők banjalukai erőteljes támadása folytán elég kritikusnak volt mondható. Hogy báró Philippovič táborszernagy ennek ellenére a Sarajevo felé való további előnyomulást határozta el, az mindenesetre elismerésre méltó. Azon nem nagyon csodálkozhatunk, hogy a kialakult kritikus helyzetben, amelyet a táborszernagy Banjaluka elvesztésének alighanem szándékosan nagyított hírével még sötétebb színben igyekezett feltüntetni, újabb erősbítések sürgős rendelkezésre bocsátását kérte. Hogy Őfelségét és egyáltalában a bécsi köröket hajlandóbbakká tegye, jónak látta a táborszernagy a han bjelalovaci tulajdonképpen elég jelentéktelen ütközetnek, illetve az ott elért eredmények erős kiszínezését, sőt még nagyobb hatás elérése kedvéért mindjárt Sarajevot is prezentálta születésnapi ajándék gyanánt, nem gondolva azzal, hogy hátha nem is sikerül majd Bosznia fővárosát pont augusztus 18-ikára terítékre hozni. Ezzel szemben érdekes, hogy Őfelsége táviratában csak a han bjelalovaci, mint már kézzelfogható és biztos sikerre utal, mint születésnapi ajándékra, a kilátásba helyezett sarajevoi örömteljes eseményre pedig valóban indokolt óvatosságból még csak nem is reagált.

Még jobban felfújt és felcicomázott alakban adta tudtul a táborszernagy han bjelalovaci állítólagos nagy győzelmét Tegetthoff altábornagynak. Még ha ez hangulatkeltés céljából történt is, mégis az a benyomásunk, hogy ily magasállású személyeknek és parancsnokságoknak nincs szükségük és nem is nagyon jól áll nekik az effajta nagyvásári propaganda színében készült nagyhangú dicsekvés, mert az az ily magasállású egyénektől és parancsnokságoktól méltán megkövetelt komolysággal sehogy sem fér össze. De a jól megérdemelt büntetés csakhamar be is következett, amennyiben Sarajevo bevétele nem történhetett meg a táborszernagy által előre beígért határidőre, még pedig főkép a saját maga hibájából. Az augusztus 17-iki menetet Blažujba ugyanis oly esztelen módon hajtatta végre, hogy a holtra fáradt csapatokkal 18.-án a menetet nem lehetett Sarajevo felé folytatni.[1]

Viszont báró Philippovič táborszernagy ama elhatározását, hogy Zsenica–Vitez vidékéről az előnyomulást a rendelkezésre álló utak kihasználásával két oszlopban fogja végrehajtani, feltétlenül helyeselnünk kell, mert ilyenformán a meneteket a csapatoknak jóval kisebb fárasztásával lehetett végrehajtani.

Az előnyomulás közben a fölkelők által kifejtett ellenállás mindenütt az eddig már megszokott képet mutatta. A fölkelők nagyon jól meg tudták választani állásaikat. Rendszerint az utakat jól elzáró hegyszorosok mentén foglaltak állást, amelyből lehetőleg meglepően, nem annyira célzott, mint inkább mindent elbódító gyorstűzzel árasztották el előnyomuló csapatainkat. De mihelyt ezeknek, a menetvonalat két oldalt kísérő magaslatokat megmászva, csak némileg is sikerült a fölkelők szárnyát átkarolni, illetve azok oldalába kerülni, az ellenállás nyomban az egész vonalon megszűnt s a bosnyákok halottaikat és sebesültjeiket magukkal cipelve, őrült vad iramodással a legközelebbi ellenállásra már előre kiszemelt helyig rohantak vissza. A harc folyamán ellentámadásra a fölkelők a legritkább esetben gondoltak és ez a mi csapatainkra nagy szerencsét jelentett, mert azoknak szárnyai, oldalai a nehezen megmászható magaslatokra való felkapaszkodás alatt mindíg nagyon érzékenyek voltak s ilyenkor oldalba, hátba támadva, igen könnyen fel lehetett volna őket sodorítani és visszavonulásra kényszeríteni.

Egyébként a harcokat nem annyira az ellenségnek bár tömeges, de nem nagyon sokat ártó tűzhatása, ami az aránylag szenvedett feltűnően csekély veszteségekben is kifejezésre jutott, mint inkább a csapatjaink számára szokatlan terepnehézségek, a rekkenő hőség, vízhiány, stb. tették rendkívüli módon fárasztókká, testet-lelket a legnagyobb mértékben kimerítőkké. Ezek a szokatlan, rendkívüli nehézségek sokkal inkább megviselték csapataink testi-lelki állapotát, mint az egyes helyeken időről-időre, a mi csapataink létszámához viszonyítva nem túlnagy számban összeverődött fölkelők bár fanatikusan elszánt, de rendes, kitartó s végső győzelmet kereső harctevékenységre kevésbbé alkalmas, szerves és központias vezetés híjján levő kisebb-nagyobb tömegei. – Ugyanezt a képet mutatták különben, amint annak idején kifejtettük, az 1869. évi dalmát fölkelés tünetei is. Itt meg kell még jegyeznem, – és nem hinném, hogy feltevésem nem fedné a valóságot, – hogy a mi forrásainkban foglalt, az egyes fölkelő csoportok létszámát mindíg csak hozzávetőlegesen feltüntető adatok rendszerint túlzottak. És nincs kizárva, hogy ahol a mi forrásaink néhány ezer fölkelő jelenlétéről beszélnek, ott aligha volt több jó néhány száznál. Ámde erejüket hatványozta még a legnehezebb terepen való gyors és ügyes mozgásuk, a választott harcterületen a terepelőnyök ügyes kihasználása, az ételek, italok és egyéb szükségleti cikkekben való nagy igénytelenség,[2] továbbá a fanatikus áldozatkészség, amellyel a szent könyv, a Korán mindent szabályozó szigorú parancsa szerint életüket és vérüket szívesen feláldozták a vállalt vagy reájuk parancsolt szent cél elérése érdekében stb., stb.

[1] Báró Holtz írja id. m. 149. oldalán: „Das Korpshauptquartier und die Hauptkolonne hatten nach dem siegreichen Gefechte bei Han Bjelalovac, bei Fojnička cupria gelagert, war am 17. von hier nach Blažuj aufgebrochen und infolge der grossen Hitze nach vierzehnstündigem Marsche dort eingetroffen – 24 km (vagyis km-jét a szokásos 15 perc helyett 35 perc alatt tette meg); sie hatt eine bedeutende Anzahl von Leuten auf der Strasse liegen lassen, welche, hätten sich noch einige Insurgenten in der Gegend herumgetrieben, rettungslos verloren gewesen wären. – Allerdings waren die Seitenkolonnen erst um 7 Uhr, die Hauptkolonne um 8 Uhr aus dem Lager aufgebrochen, nachdem sie zuerst abgegessen hatten. – Wäre man – der Augusthitze Rechnung tragend – ohne abzukochen um 5 Uhr früh abmarschiert, hätte man um 8 Uhr im ungünstigsten Falle 12 km zurückgelegt gehabt, bevor man in die grösste Hitze gekommen wäre und hätte am Fussed er Kobila-Glava (lásd a XXII/26. számú mellékletet), wo Wasser und Schatte genug vorhanden war, etwa beim Han Ploče abkochen und ausgiebig rasten können. Dann wäre die Übersteigung der Kobila-Glava anstandlos vor sich gegangen und um 7 Uhr wären die Truppen, wenn auch etwas ermüdet, aber doch noch relativ schlagfertig in Blažuj angelangt und tags darauf verwendbar gewesen/ So lagerte man drei Stunden grösstenteils auf der Kobila-Glava, wo kein Tropfen Wasser zu finden ist ... Dieser verunglückte Vormarsch trägt viel Schuld an dem Nichtzustandekommen des Angriffes auf Sarajevo am 18. August.”

[2] Czeschka id. m. 51.: „Die Stärke ihrer (der Insurgenten) Kampfweise liegt in der genauen Kenntnis und Gewöhnung der Eigentümlichkeiten des Landes, wie in der grossen Beweglichkeit und Bedürfnislosigkeit dieser Bergstämme. Sie tragen alles, was sie für 5–6 Tage brauchen, mit sich oder laden es auf dasselbe Tragpferd, auf dem sie reiten. Dadurch sind sie von jedem Train und dessen Sicherung unabhängig.”