Báró Philippovič táborszernagy kétségkívül nagy és megbocsáthatatlan hibát követett el, amikor utolsó pillanatban a 20. hadosztálynak 39. dandárát magához vonta, nem is annyira abból a célból, hogy ezáltal a maga csoportjának harcoló állományát öregbítse, hanem azért, hogy a maga hadtápvonalát jobban biztosítsa. Erre a célra egyáltalában nem lett volna szabad neki elsővonalbeli csapatokat felhasználni, hanem kérnie kellett volna kellőszámú másodvonalbeli csapatok kiutalását, mire nézve különben Bécsben már történtek is intézkedések. Az említett dandárnak az elvonása nem ok nélkül fájós sebet ejtett a 20. hadosztály parancsnokának, gróf Szápáry altábornagynak szívén, ami amellett hogy nevezett altábornagyot méltán elkeserítette, egyúttal annak akaraterejét is nagy mértékben megbénította. Ez adja magyarázatát annak s ez szolgálhat némikép mentségül is, hogy gróf Szápáry Dolnja Tuzlánál, eltekintve attól, hogy a további offenzív előretörés folytatását hamarosan abbahagyva, a védelemben sem fejtette ki azt a szívós és kemény ellenállást, amelyet tőle joggal el lehetett és el kellett várni. Az útközben Dolnja Tuzláig vívott harcok alig említésre méltó veszteségeket okoztak csapatjainak, sőt a dolnja-tuzlai két napi küzdelem sem okozott sokkal nagyobb veszteséget, mint az egynapi jajcei ütközet,[1] s végül súlyosan esik az altábornagy visszavonulási elhatározásának megbírálásánál latba még az is, hogy abban az időben, amikor a visszavonulást elrendelte, még egy egész érintetlen zászlóalj, egy hadmérnök- és egy lovasszázad állott tartalékban a hadosztály parancsnokság rendelkezésére. Ezekkel okvetlenül meg kellett volna kísérelni kedvező döntés előidézését. De ezt nem tette, hanem bizakodását túlkorán elveszítve, feltétlenül elhamarkodva rendelte el egész csoportjának a visszavonulást. Még jobban megerősít bennünket e felfogás helyességében, ha gróf Szápáry altábornagy itteni viselkedését Württemberg herceg altábornagynak jajcei valóban kemény és sziklaszilárd magatartásával állítjuk szembe. Akkoriban és még később is, sokan vetették gróf Szápárynak nem eléggé előretörekvő és erélyes magatartását szemére, utóbb aztán az enyhítő körülmények figyelembevételével kevésbbé szigorúan kezdtek felette még Bécsben is ítélkezni, ahol különben mint Őfelsége volt szárnysegédje persona non grata volt, s így hamarosan megbocsátottak neki.

Nekem eléggé rosszul esik, hogy gróf Szápárynak, mint magasabb magyar hadvezetőnek jobban pártját nem foghatom, de elvem, egyenlően igazságos mértéket alkalmazni baráttal és ellenséggel, magyarral és nem magyarral szemben egyaránt, lehetetlenné teszi a fentinél kedvezőbb kritika alkalmazását.[2] Visszavonulása miatt szolgálatilag nem is vonták az altábornagyot felelősségre, de azért sokan és sokszor támadták. Azt is szemére vetették, hogy ha már a visszavonulást elrendelte, miért nem vezette vissza csapatjait a kiindulás helyére, Samacra, hanem a főoszlop vonalára, Doboj felé? Ezt Szápáry minden valószínűség szerint azért tette, mert így vélt leggyorsabban támogatásra szert tenni, bár másrészt ezáltal a maga, Samac és Gračanica között levő hadtápvonalát az azon felhalmozott összes készletekkel együtt az ellenség kezére juttatta, amiért az altábornagyot szintén jogos szemrehányás illette. És volt is elég része sok bántó biráló megjegyzésben, ami aztán a felette érzékeny természetű embert idegessé, beteggé tette.[3]

Dobojra és nem Samacra történt visszavonulása folytán Szápáry természetesen az ellenséget is maga után oda vonta, amiből a Philippovič vezette főoszlopra is igen nagy veszély hárulhatott volna, mivel az ellenség itt az említett főoszlop hadtápvonalát derékon találta. Szerencsére azonban Szápáry mindent elkövetett, hogy Dobojba az ellenséget be ne eressze s ezt aztán utóbb oly nagy érdemül tudták be neki, hogy „bölcs engedetlenségéért”, vagyis azért, hogy nem a vett parancs szerint Samacra, hanem Dobojra vonult vissza, a legmagasabb katonai kitüntetésben részesült.[4] Doboj augusztus-szeptemberi sikeres megvédelmezéséért ugyanis az altábornagy a Mária Terézia-rend lovagkeresztjét kapta s így ezt az elég kellemetlen Szápáry-ügyet Őfelsége I. Ferenc József, a lehető leghumánusabb és leggavallérosabb módon intézte el.

[1] Veszteség Jajcenál: 8 tiszt és 189 ember, Dolnja Tuzlánál: 12 tiszt és 203 ember.

[2] Kissé mérsékeltebb állást foglal el ebben a kérdésben Czeschka id. m. 28. oldalán a következőket mondván: „Wohl standen noch ein Bataillon, dei Geniekompagnie und die Huszareneskadron als Reserve zur Verfügung und es wäre, allerdings unter äusserester Anspannung aller Kräfte der erschöpften Truppen, ein günsgtiges Ende des Kampfes noch denkbar gewesen. Auf diese Forcierung wollte es das Divisions-kommando nicht ankommen lassen. – Die Munition ging bereits zu Ende, die einzige, im Spreča-Tale laufende Nachschublinie hatte sich, wie fortwährende Überfälle auf Trains zeigten, als höchst unsicher erwiesen und dazu stand zweifellos ganz Ostbosnien in hellem, täglich an Intensität zunehmenden Aufstande. – Diese Erwägungen im Verein mit der Erkenntniss, dass selbst eine Besetzung und Behauptung Dolnja Tuzlas die Lösung der in der Pazifizierung der Posavina gipfelnden Aufgabe aussichtslos erscheinen liess, mussten FML. Grafen Szápáry zu dem Entschlusse drängen, das Erkämpfte aufzugeben und den Rückzug nach Gračanica anzutreten.”

Czeschka fenti érvelését nagyrészt az osztrák vezérkari műből vette, melynek idevonatkozó része következőleg hangzik: „Im besten Falle konnte er (Szápáry) hoffen, Dolnja Tuzla zu erreichen und sich hier zu behaupten. Der Durchführung seiner in der Pacificirung der Posavina gipfelnden Aufgabe war er aber dann kaum näher, als beim Ueberschreiten der Save. Ohne der vollständigen Entwaffnung der kriegerischen Posavina konnten die k. k. Truppen sich nie und nimmer als Herren des Landes betrachten. Dazu fehlte aber vorläufig die Kraft. – Die Uberzeugung dass bei Fortsetzung der Angriffe gegen Dolnja Tuzla jetzt Viel, ja Alles gewagt werden, der Erfolg aber nur ein sehr problematischer bleiben müsse, bewog FML. Graf Szápáry das Erkämpfte aufzugeben und den schweren Entschluss zum Rückzuge nach Gračanica zur Ausführung zu bringen.”

Horstenau id. m. 31. oldalán még ennél is jobban védelmére kel Szápárynak, mondván: „Kurz nach Mittag ... trat an FML. Szápáry die grosse Entscheidung heran. Sollte er wagen, sein letztes Bataillon um den ausserordentlich fraglichen Erfolg einer Einnahme von Dolnja Tuzla in den Kampf zu werfen? In diesem Augenblick – während (am rechten Flügel) auf den Hängen der Ravna Tresnja bereits seine Kompagnien wankten, während bereits Insurgenten seinen Verbandplatz, seinen Train beunruhigten? Oder sollte er nicht vorderhand auf eine – doch gewiss sehr problematische Unterwerfung des Zworniker Kreises verzichten und sich zurückziehen? – Heute sehen wir in dieser Richtung klar. Die Kämpfe, die unsere Truppen damals allerorts in Bosnien – auch noch im September zu bestehen hatte, liefern den besten Beweis, dass Szápáry mit seinen fünf, sechs Bataillonen an ein Vorwärts nicht gut denken konnte. Szápáry musste (?) zurück, ein Debacle wäre unausbleiblich gewesen. Damals aber wurde ... der Entschluss Szápárys, zurückzugehen, nicht so ohne weiters gebilligt.”

[3] Mindezeket a dolgokat Horstenau id. művében szintén a legmesszebbmenő jóindulattal tárgyalja, amit mi magyarok mindenesetre nyugtázhatunk és az audiatur et altera pars elvénél fogva jónak látom könyvéből legalább a következő sorokat leközölni: „Selbstverständlich – írja Horstenau id. m. 36. oldalán – bemühte sich – wie es immer in solchen Tagen grosser Enttäuschungen geschah – die öffentliche Meinung, den „Schuldigen„ herauszufinden. Der erste, den sie mit ihren Vorwürfen bedrängte, war Andrássy, der doch ihr eigentliche Wortführer war, als er für das Aufgebot einer nur geringen Truppenmacht eintrat. Bald aber hatte sie mit diesem Manne nicht genug, sie suchte auch nach einem militärischen Opfer und wählte, grausam wie sie war, just jenen, der es am wenigsten verdiente, und den's am härtesten traf – den Kommandanten der 20. Division FML. Grafen Szápáry. – Gerade in den Tagen seiner ernstesten Tätigkeit, als bei Doboj die Sorge um sein Häuflein Tapferer, dessen Schicksal – wie er wusste – identisch mit dem Geschick des Korps war, den edlen Mann Tag und Nacht nicht ruhen liess, begann die Wühlarbeit wider ihn. Immer lauter wurden die Vorwürfe, immer schärfer die giftigen Reden seiner Feinde, deren ja der bisher vom Glück getragenen Mann gewiss nicht wenige hatte Schuld an dem Unglück. Warum habe er überhaupt im Gefühle seiner Schwäche den Vorstoss nach Tuzla unternommen? Und wenn schon, warum habe er dann, nachdem schon so viel Blut geopfert war, den Vormarsch auf Zwornik aufgegeben? Warum war er noch dazu statt auf Samac nach Doboj zurückgegangen, wo er abgeschnitten werden musste? Szápáry hatte das sichere Bewusstsein, das Beste gewollt und das Beste getan zu haben. Umso härter traf ihn das Urteil der Welt. Er litt in jenen Tagen so schwer, wie ein anderer es kaum ertragen hätte, er litt so, dass er manchmal in trüben Stunden sogar aus den Schranken seiner angeborenen Schweigsamkeit heraustart, um seinem gequälten Herzen Erleichterung zu bringen. – „Man feindet mich an”, liess er sich einmal in seiner Umgebung hören, „man spricht nur von einer Division Szápáry, ohne zu bedenken, dass man mir eine Brigade weggenommen, den ganzen Train jedoch belassen hat. Ich habe also eine Brigade mit einem Divisionstrain; wissen Sie, was das heisst? Man hängt Ihnen zentnerschwere Eisenkugeln an und sagt, Sie müssen marschieren.” Und dann kommt ihm die Anklage in den Sinn, die man sogar gegen seine Truppen erhoben und die ihn noch schwerer trifft als alles andere. „Meine Soldaten sind brav, brav über alle Massen. Man kann von ihnen nichtmehr verlangen, sie haben Wunder getan. Bei Nacht marschieren, das Pferdematerial ersetzen, Wagen und Kanonen schieben und bei Tag kämpfen gegen einen heimtückischen, überlegenen Feind. Nur das Bewusstsein, dass jeder der liegen bleibt, diesen Kannibalen in die Hände fällt, hat manchen aufrecht erhalten ...” – Trotz dieser Verleumdungen dachte Szápáry aber nie einen Augenblick daran, die weitere Öffentlichkeit mit seiner Rechtfertigung zu beschäftigen. Er litt auch wie ein Held und kam als begrochener Mann schwerkrank und verbittert in sein Vaterland zurück.”

[4] Kenedy id. m. 22.