Philippovič táborszernagy ama felfogását és intézkedését, hogy az utóbbi nagy esőzések okozta károkra való tekintettel a Bosna-völgyi út állapotának szemrevételezése, a lakosság felvilágosítása és élelmiszerek biztosítása céljából szükségesnek tartotta egy csapatrész előreküldését, feltétlenül helyeselnünk kell. A Derventig való előnyomulás közben szerzett tapasztalatok ezt okvetlenül szükségessé tették. Sőt bizonyára jobb lett volna az elrendeltnél valamivel többet is tenni, példának okáért a lovas hírszerző különítmény-század helyett egy gyalogságból és lovasságból, sőt esetleg mindhárom fegyvernemből álló erősebb csoportot előretolni.[1] Mindenekelőtt az 52. gyalogezred 6. (előőrs-) századának jelentését nem lett volna szabad oly könnyedén venni és az annak, sőt az egész ezrednek adott, meg nem érdemelt megszégyenítő orr helyett jobb lett volna a jelentésben foglaltakat komolyan fontolóra venni és semmi esetre sem a gyanússá vált lakosság védelmére kelni, ahogyan azt bizonyára a hadtest vezérkari osztályának megítélése nyomán a táborszernagy tette.

A Millinkovič vezérkari- és Paczona huszárszázados vezette hírszerző különítmény eljárása az ellenség által történt megtámadtatásig egészben véve helyesnek mondható. Az sem kifogásolható, hogy Maglaj és Zepče között félúton ellenséges gyalogsági tűzbe kerülvén, a további előnyomulást nem erőszakolta, hanem visszahúzódott Maglajra, amelynek lakossága az elmúlt napon és éjjel oly nagyon barátságosnak és előzékenynek mutatkozott. De mily nagy lehetett a mieink meglepetése, amikor Maglaj közelébe érve, ott is mindenütt ellenséget láttak maguk körül! Az a kérdés, hogy ily esetben most már mi lett volna a legjobb elhatározás és hogyan kellett volna azt végrehajtani. Elől-hátul ellenség által körülvéve, a század tényleg nem tehetett okosabbat, mint hogy a saját seregtest irányában minél gyorsabban visszajutni igyekezett. Hanem a mód, ahogyan azt tette, nemcsak hogy nem jó, hanem a lehető legrosszabb volt. Zárt rendben négyesével az úton folytatni a visszavonulást már csak azért sem volt jó, mert ezáltal a jól és biztosan lövő ellenségnek túlnagy célpontot nyújtott. Hogy ez az eszme kitől, Millinkovičtól avagy Paczonától származott-e, nem tudjuk, de ha Paczona, a lovas ember rendelkezett így, azt nagyon rosszul tette. A büntetés nem is késett soká, mert a maglaji útkanyarodónál bekövetkezett a nagy katasztrófa: az élen levő tisztek és a század egy része egymás után bukfencet vetettek. És ekkor a század többi része, jó természetes eszét követve, elhagyta az országutat, és, hogy az ellenségnek oly jó célpontot ne nyújtson, szétszórva igyekezett az utat két oldalt környező, fákkal, cserjékkel benőtt s így fedezetet és takarást nyújtó magaslatokat elérni. Ez azonban most, Maglaj közvetlen közelében már nem ment könnyen és simán az ottani, jelentős akadályt képező kerítések miatt. Míg ellenben, ha az országútról való letérés jóval előbb történt volna meg, a század alighanem minimális veszteségek mellett elég szerencsésen úszta volna meg a kalandot. Hogy ez lett volna a leghelyesebb eljárás, világosan mutatja az utóvédet vezető Decleva főhadnagy esete, aki osztagával az útról idejekorán a magaslatok felé letérve, csapatját minden veszteség nélkül vezette ki a ravasz, alattomos ellenség kelepcéjéből. A felbukott Millinkovič, Paczona századosok és a közvetlen közelükben volt többi emberek, akik közül leginkább egy Varga Sándor nevű szakaszvezető tűnt ki vitéz és bátor magatartásával és célszerű rendelkezéseivel, valóban nagy szerencséről beszélhettek, hogy a legközelebbi fedezékig elvánszorogva ép bőrrel megúszták a dolgot. Ezúttal is bebizonyult az, hogy épúgy, mint a dalmátokról megállapítottuk,[2] a bosnyákoknak is a védelem, nem pedig a támadás volt az elemük. Mert ha ők a huszárok nagy gabalyodását látva, rejtekhelyeikből gyorsan előretörtek volna, úgy talán a szegény huszárszázadból alig maradtak volna meg egynéhányan hírmondónak.

A maglaji rajtaütésnek bombaszerű hatása volt nemcsak a XIII. hadtest körében, hanem Bécsben is. Bosznia-Hercegovinát ezentúl rendes hadiszíntérnek kezdték tekinteni s a további előnyomulást a legmesszebbmenő óvintézkedések kísérték. A földerítő és biztosító szolgálatra egyszerre nagy súlyt kezdtek helyezni s a völgyben előnyomuló oszlopokat ezentúl az oldaltfekvő magaslatokon előnyomuló biztosító mellékoszlopokkal kísértették stb. Vagyis most már a meneteket többé nem utazó, hanem ütközet-menetek formájában hajtották végre. Bécsben pedig az augusztus 5. és 19-ike közötti időben a boszniai hadműveletek számára még a 36. gyaloghadosztályt, majd az 1. és 4. gyaloghadosztályt, továbbá még 3 hegyi dandárt, 2 utászszázadot és 7 hadihídvonatot mozgósítottak, a hercegovinai hadműveletek számára illetve azok biztosítására pedig egyidejűleg a 20. gyalogdandárt, a 44. gyalogezredet és 1 hadmérnökszázadot, továbbá helyi szolgálatra 1 tartalékdandárt mozgósítottak. A horvát-szlavon határ biztosítására a 26. gyalogdandárt rendelték Magyarországból az említett határ mentére.

De amily deprimálólag hatott ez az első fegyvertény a mi hadvezetőségünkre, ép oly mértékben hatott az felvillanyozólag az eddig talán még csak várakozó állásponton levő fölkelőkre.[3]

[1] Báró Holtz ezredes említett munkája 48. oldalán a következő kemény szavakkal ítéli el a huszár-század előretolását: „An und für sich die Idee, in ein bewaldetes, von schlechten Strassen, Engpässen und Defiléen aller Art wimmelndes Gebirgsland, also in ein Terrain, in welchem die Kavallerie direkt wehrlos ist, und wo man über die Stimmung der Bevölkerung nicht vollkommen im Klaren ist, eine Eskadron auf 60 km vorauszuschikken und ihr, damit es sich doch wenigstens der Mühe lohnt sie zu überfallen, einen Intendanten mit 20.000 Gulden mitzugeben, steht wohl ziemlich vereinzelt in der Kriegsgeschichte da! Ein Beweis, dass es auch in Hauptquartieren an kindlichen Gemütern nicht mangelt ... In einem Terrain, wie das bei Zepče, eine Eskadron Kavallerie, noch dazu mit einem Fleisch- und einem Intendantenwagen, ist ganz besonders geeignet, Überraschungen, Überfälle – und dergleichen kleine kriegerische Scherze mehr – auszuführen.”

[2] Lásd a Pacor művéből vett idézetet a 456. sz. jegyzetben.

[3] Erre nézve a szúrós tollú báró Holtz id. m. 50. oldalán a következőket írja: „Da hatten eben wieder einmal oberflächliche und leichtfertige Auffassung der Verhältnisse und übelangebrachter Ehrgeiz (Millinkovič vezérkari százados részéről) ihre blutigen Opfer gefordert, ganz abgesehen von dem moralischen Effekt für die Aufständischen, welche in der Niederlage der einen Eskadron einen grossen Sieg sahen. Hätten wir uns in Bosnien mit einem Erfolge über die Insurgentenhaufen introduirt un dise beim ersten Zusammenstosse ordentlich gehauen. Hunderte wären zu Hause geblieben, die nun unter den obwaltenden Umständen die Waffen zur Hand nahmen!!”