XXII/23. a) számú melléklet.

Az olasz Mincio-hadsereg június 25.-én a Mincio mögött Goito és Volta között elhelyezkedett csapatok felbomlott rendjének és hadrendjének helyreállításával volt elfoglalva, de e napon még oly nagy rémület uralkodott az egész vonalon, hogy a főhadiszállás még aznap az Oglio mögé való visszavonulást rendelte el, mely mozdulatnak július 2-ikáig kellett befejeződnie.

Cialdini június 23.-án este arról értesítette La Marmorát, hogy 24.-én tüntetni fog a Po ellen és ha időközben a Mincio-hadsereg az osztrák hadsereget magára vonja, ő maga a hadseregcsoportjával 25.-én este fogja végrehajtani a Pon való átkelést. 24.-én, mialatt a Mincio-hadsereg szánalmas végű custozai csatáját vívta, Cialdini némi előkészületeket tett az átkelés végrehajtására, de egyébként e napon a nagy csata kimeneteléről még nem tudott semmit. A Pon való átkelést Cialdini Ficcarolo és Sermide között tervezte, az Etschen való átkelést pedig Badianál. Innen 2 hadosztálynak Rovigot kellett volna megtámadnia, míg 6 hadosztály Vicenzara nyomult volna előre, hogy az osztrák sereget hátba fogja. Az erre vonatkozó intézkedés már ki volt adva a csapatoknak, amikor Cialdini 25.-én táviratot kap a custozai csata kimeneteléről; nyomban rá egy másikat, mely a Mincio-hadsereg vereségét a legélénkebb színekkel festi; majd nyomban rá egy harmadikat, mely sürgetve kéri, hogy jöjjön rögtön segítségre és a Mincio-hadsereg megmentésére. Cialdini erre nyomban haditanácsot tart s annak határozata értelmében azonnal elrendeli a visszavonulást Modena környékére.

A Mincio-hadseregnél, mivel a várt osztrák támadás sem 25.-én, sem 26.-án nem következett be s közben a csapatoknál a megrendült fegyelem és rend lassan helyre kezdett állni, amikor Cialdini közeledésének hírét vették, az első rémület bizakodóbb hangulatnak adott helyet s most már indokolatlannak tartották a Cremona–Piacenza tájékára való további, már elhatározott visszavonulás folytatását s e helyett a hadseregnek közvetlenül az Oglio mögött való elhelyezését határozták el.

Az osztrák főhadiszálláson, miután a lovasság teljes kimerülése és Verona alá történő visszavonulása folytán az érintkezés az ellenséggel csakhamar teljesen megszűnt, a csata napján este, de még másnap is, alig sejtették a kivívott győzelem terjedelmét és mértékét; sőt Albrecht főherceg június 25-ikére egészen biztosan várta a küzdelem megújulását, egyrészt mivel tudta, hogy a Mincio-hadsereg egy jelentékeny része a 24-iki csatában egyáltalában részt nem vett. Cialdiniról föl sem tételezhette, hogy a történtek után a Po mögött tétlenül megmaradjon. Erre való tekintettel a főherceg legjobbnak tartotta, hogy hadseregével a custozai dombvidék által jelzett igen előnyös harcterületen megmaradjon. Miután azonban 25.-én az olasz támadás nem következett be, sőt most már mindíg határozottabb formában érkeztek hírek, hogy a Mincio-hadsereg még e folyón túl is folytatja visszavonulását, Albrecht főherceg elhatározta, hogy hadseregét a custozai győzelem színteréről az Etsch balpartjára helyezi át, hogy most már a szintén oda gravitálni vélt Cialdinivel leszámoljon. Az erre vonatkozó intézkedések már közel állottak a kiadáshoz, amikor június 25.-én délután és folytatólag a következő éjjelen gróf Szapárytól az a meglepő jelentés érkezett, hogy azok az olasz különítmények, melyek 23. és 24-ike folyamán a Po balpartjára átkeltek, ma, 25.-én ismét visszatértek a jobbpartra és hogy több jelből arra lehet következtetni, miszerint Cialdini előkészületeket tesz, hogy seregével a Po déli partján nyugat felé elvonuljon. Erre való tekintettel Albrecht főherceg elhatározta, hogy még 26.-án is a custozai dombvidéken marad és ott várja be az esetleges újabb támadást akár csak az utóbb említett, akár mindkét olasz sereg részéről.

Nagy baj volt, hogy közben az érintkezés az ellenséggel teljesen elveszett s nevezetes, hogy a felek mindegyike a másik támadására számított s ez ellen tett intézkedéseket. De midőn ez sem 27.-én, sem 28.-án, de még 29.-én sem következett be, Albrecht főherceg, a kínos bizonytalanságnak véget veendő, 30.-án meghagyta Pulz ezredesnek, hogy 4, esetleg 8 lovas századdal lépje át Goitonál a Minciot, derítse fel az e folyó és a Chiese közötti területet s állapítsa meg, hogy hol van s tulajdonképpen mit is csinál az ellenség? És már éjjel 11 órakor az osztrák főhadiszállásnak biztos tudomása volt, hogy az ellenség az Oglio mögött áll. Erre a főherceg elhatározta, hogy hadseregét július 1.-én a Mincio jobb partjára, ellenséges földre, lombárd területre helyezi át s az erre vonatkozó intézkedésben, illetve utasításban többek között a következőket hozza a magasabb parancsnokok tudomására: „Könnyen belátható, hogy nem lehet szándékom az új letáborozásra kijelölt területen komolyabb természetű harcokba bocsátkozni, amelyekhez a hadsereg számbeli ereje különben sem volna elégséges. Az ellenséges terület megszállásának csak az a célja, hogy az ellenfél talán folyamatban levő hadműveleteit más irányba tereljük, vagy azokban hátrányos halasztást idézzünk elő;[1] további célom az, hogy a hadsereg egyidőre egy véres csatatér ragályos légköréből eltávolíttassék és e célt oly előre irányított mozdulattal akarom elérni, mely bennünket az előkészített csataterünktől nem messzire távoztat el. Ez okból az előretolt osztagok parancsnokainak nyomatékosan lelkükre kötöm, hogy mihelyt állásaikban túlnyomó ellenséges erők által veszélyeztetve érzik magukat, heves vagy makacs harcokba ne bocsátkozzanak, mert ezeknek következményei, ha másért nem, már azért is okvetlenül károsak volnának, mert veszteséggel járnának. Nekünk erőinket kímélni és együtt tartanunk kell a legközelebbi csatára, mely – ha előnyünkre dől el – valószínűleg a hadjárat sorsát is el fogja dönteni. Ezt a csatát, ha csak lehet, ismét a mi dicsőségünk mezején, Custozánál akarjuk megvívni. – Ha a viszonyok mégis arra kényszerítenének bennünket, hogy a harcot a Mincio jobb partján fogadjuk el, akkor azt úgy akarom megvívni, hogy balszárnyunk támpontja Valeggio legyen, a csata pedig az Olfino, Castellaro, Rondotto és S. Martino mentén vonuló magaslatok vonalába essék, amely vonalba tehát, miután a hadtestek zömei máris ebben állanak, az előretolt osztagok is visszavonulván, az utánuk nyomuló ellenséggel könnyű érintkezést tartsanak fenn. – Fenntartom magamnak, hogy erre nézve még részletesebb utasításokat adjak, azonban már most megjegyzem, hogy minden ily osztagparancsnok, a főállásba leendő visszavonulásának megkezdése előtt a szomszéd parancsnokokat a lehető leggyorsabban értesítse ...”

A seregtestek július 1.-én még útban voltak új menetcéljaik felé, amikor Albrecht főherceg azt a távirati utasítást kapta Bécsből I. Ferenc József császártól, hogy hadműveleteit óvatosan intézze és messzemenő bizonytalan vállalatokba nem bocsátkozzék. Ennek az lett a következménye, hogy a főherceg már július 3.-án, a végzetteljes königgrätzi csata napján, hadseregét visszarendelte a Mincio balpartjára, ahol az aznap és a következő napon nagyban véve ismét a custozai csatatér területén helyezkedett el. Július 4.-én a déli hadseregnél még semmit se tudtak a königgrätzi katasztrófáról s e napon a főherceg rendelkezéseket is tett, hogy a hadsereg mily állásokat foglaljon el, ha 4.-én vagy 5.-én az olasz sereg megtámadná. De alig hogy az erre vonatkozó intézkedés kiadatott, július 4.-én d. e. 10 óra 30 perckor a főherceg a következő táviratot kapta: „Az északi hadsereg tegnap teljes vereséget szenvedett. Parancsolom, hogy a déli hadsereget a Mincio balpartjára vonjad és ott oly összpontosított állást foglaljál, amelyből ellenséges támadásokat visszaverhess, vagy ha ily támadás be nem következnék, további parancsaimat bevárhassad.”

A főherceg ebből kifolyólag hadseregét július 6.-áig Verona alá, az Etsch jobbpartjára vezette vissza, ahol az 7.-én is megmaradt. Július 8.-án a hadsereg tovább folytatta visszavonulását, miután Albrecht főherceg azt felesleges veszteségek kikerülése céljából a Piave mögé akarta minél előbb visszavezetni, annál is inkább, mivel az olasz hadsereg, megszakítva hosszú tétlenségét, július 5.-én Borgoforte ostromának megkezdésével jelét adta annak, hogy a hadműveleteket, tekintet nélkül a francia közvetítő tárgyalásokra, folytatni akarja. Az elrendelt menetek július 9. és 13-ika között elég simán folytak le anélkül, hogy az ellenség azokat megzavarta volna. Közben az V. hadtest Bécsből vett parancsra Pastrengón és Tirolon át Bécsbe szállíttatott.

Ezalatt a diplomáciai tárgyalások, amelyeket Ausztria felkérésére III. Napoleon francia király közvetített a hadviselő felek között, már július 5-ike óta folyamatban voltak, de mivel az alkudozások gyors megegyezésre nem nyújtottak reményt, július 11.-én ő Felsége a déli hadseregnek többi nélkülözhető csapatjait is Bécsbe rendelte és egyúttal Albrecht főherceget a működő összes seregek főparancsnokává nevezte ki. A déli hadiszíntéren maradt csapatok főparancsnokságát Maroicic altábornagy vette át. Neki jutott a hálátlan feladat, hogy a parancsnoksága alatt megmaradt seregtesteket, melyek a „VII. hadtest és az Isztria, Karinthia, Krajna, a tengerpart, Görz és Triest számára alakított csapatparancsnokság” cifra elnevezést vették fel, a Piavetől az Isonzóig visszavezesse és az isztriai és karinthiai dandárokkal együtt az ellenség előnyomulását késleltesse. Maroicicnak alá voltak rendelve: A VII. hadtest volt Scudier-dandára, most Dahlen ezredes parancsnoksága alatt; a Hayduk-dandár Isztriában; a Wagner-dandár Triestben; a Rudolf-dandár Polában; a Pasic-dandár Fiuméban és a Böck-dandár Karinthiában. Azonfelül a különböző tartományokban szétszórt helyőrségek. E csapatok összege mintegy 42.000 embert és 2300 lovat tett ki. A kiürített területen a várnégyszög várai: Verona, Mantua, Peschiera és Legnano megszállva maradtak. Ezek helyőrségeivel együtt Maroicicnak körülbelül mintegy 60.000 embere és 62 ágyúja volt. E csapatok közül azonban az Isonzonál közvetlenül csak a Wagner- és a Hayduk-dandár állott rendelkezésre, amelyek ereje mintegy 12–13.000 ember, 300 ló és 40 löveg lehetett.

Olasz részen, hogy a diplomáciai tárgyalásoknak nagyobb nyomatékot adjanak, július 5-ikétől kezdve ismét megkezdték a hadműveleteket, még pedig, hogy legalább valami történjen, az említett napon Cialdini egy tüzérséggel jól megerősített hadosztályt Borgoforte megostromlására rendelt ki, mely a Po jobbpartján Mantua előretolt erődje volt. Ennek a hadosztálynak július 18.-án kemény harc után sikerült a borgofortei hídfőt elrombolni, miután annak védőrsége előzően Mantuába vonult el.

Ezalatt az olasz hadsereg többi része megkezdte előnyomulását az alsó Po felé. A terv az volt, hogy most az egész egyesült hadsereg keljen át a Po folyón s aztán Rovigón át Padua felé nyomuljon előre. A hadműveleteket és az átkelést Cialdininek kellett megkezdenie, ki most a főparancsnokságot átvette és aki La Marmorarát értesíteni fogja, hogy mikor induljon a sereg többi részével az Ogli mellől az alsó Po felé.

A július 7. és 8-ika közötti éjelen az olaszok 3 hidat vertek a Pon Sermide tájékán; az osztrák figyelő őrsök harc nélkül vonultak vissza Rovigo és Legnago felé. Július 8.-án megkezdődött a sereg átkelése, amely aztán Rovigonak vette irányát. Miután az osztrák sereg a Bécsből vett parancs szerint már előbb elvonult, az olasz sereg július 11.-én bevonult Rovigoba, melyet az osztrákok az erődítmények felrobbantása után idejekorán kiürítettek. Július 13.-án az olasz sereg éle már Paduában, 15.-én már Vicenzában volt; összeütközésre sehol sem került sor. Közben július 10.-én a király hadserege is elindult az Oglio mellől s nagyobbára vasúton Ferrara környékére szállíttatott.

Ricasoli olasz miniszterelnök, a francia és porosz kormány nógatására, július 12-iki táviratával a hadműveletek gyorsabb tempóban való folytatását sürgette, hogy az osztrák déli hadseregnek az északi hadiszíntérre való elvonulása megakadályoztassék, ami azonban az osztrákok gyors visszavonulása folytán ekkor már túlhaladott álláspont volt. Persano tengernagy, az olasz flotta parancsnoka pedig 13.-án a kormánytól a következő sürgönyt kapta: „Okvetlenül szükséges, hogy egy hét alatt az osztrák hajóhad meg legyen semmisítve és Isztria el legyen foglalva.”

Július 14.-én Ferrarában az olasz király elnöklete alatt nagy haditanácsot tartottak, amelyen La Marmorán, Cialdinin és néhány magasrangú parancsnokon kívül a külügyminiszter és a hadügyminiszter is résztvett. Ezen a háború folytatását határozták el, mihez a hadsereget újra 7 hadtestbe osztották. Ezek közül 5-nek Cialdini vezérlete alatt az Isonzo ellen s onnan az Alpeseken át a Dunához kellett vonulnia, hogy minél előbb a poroszokkal egyesüljön; a másik 2 hadtestnek a király, illetve La Marmora vezetése alatt a velencei várakat kellett ostromolnia, hogy ezáltal Cialdini hadműveleti vonalát biztosítsa. Garibaldi is újabb parancsot kapott, hogy siessen Tirol elfoglalásával, mert azután Magyarországba kell mennie. A legjobban kikelt a haditanács Persano tétlen magatartása ellen. Felszólították, hogy rögtön ütközzék össze az ellenséges hajóhaddal, mert különben nyomban elmozdítják állásából. Mindezek a figyelmeztetések azonban hiábavalók voltak; a hadműveletek mindenütt, bár az ellenség sehol számbavehető ellenállást nem fejtett ki, mégis nagyon lassan haladtak előre.

Július 25.-én Cialdini hadseregének élei az Isonzo elé értek, mely folyó mögé Maroicic közben lassan visszahúzódott. Innen Albrecht főhercegnek további erősbítéseket küldvén, az altábornagy az Isonzó mentén július 24-ikéig mindössze valami 12.000 embert tudott összegyűjteni. Ezek csak a közeli napokban lettek volna Isztriából és Dalmáciából jövő csapatok által megerősíthetők, melyek ott a július 20.-án kivívott lissai tengeri győzelem következtében nélkülözhetőkké váltak.

[1] Czeschka id. m. 55: „Erzherzog Albrecht entschliesst sich nun, um die eventuell im Zuge befindlichen Operationen des Gegners zu verzögern oder diesen eine andere Richtung zu geben (vom Po abzuziehen), die Armee in das Hügelland am westlichen Mincio-Ufer zu verlegen.”