A hadműveletek vezetése tekintetében az olaszok részén már kezdettől fogva nagyfokú habozást és vontatottságot veszünk észre. A két hadsereg közül mindegyik a másiktól várja a komoly hadműveletek megkezdését, amelyekben mindegyik csak segítőleg akar közreműködni. Ez a halogató taktikázás alkalmat és időt adott Albrecht főhercegnek, hogy a maga célját és akaratát nyugodtan és biztosan megalapozza és végrehajtsa. A főherceg elhatározása és terve, nemkülönben annak kivitele nemcsak helyesnek, hanem valóban kiválónak, de egyben elég veszélyesnek is mondható, mert hiszen arra, hogy Cialdini oly sokáig tétlenkedni fog, előre nem igen lehetett számítani.

Jellemző és érdekes, hogy míg az osztrák fővezér a kiválóan funkcionáló kém- és földerítő szolgálat révén az ellenségről és mindenről úgyszólván a legkisebb részletig tájékozva volt, addig az olasz hadseregek főhadiszállásain az ellenség ereje, holléte, csoportosítása és szándéka felől az elsőtől az utolsó pillanatig teljes bizonytalanság és tájékozatlanság uralkodott. Ennek volt tulajdonítható, hogy Cialdini, bár vele szemben a hadműveletek megkezdésének időpontjában számbavehető ellenséges erők már nem állottak, a szándékolt Po folyón való átkelés biztosítására teljesen felesleges, messzemenő és nagyméretű tüntetésekkel kapcsolatos intézkedéseket és előkészületeket tesz.

Érdekes továbbá, hogy míg Albrecht főherceg igen helyesen, úgyszólván utolsó puskáig mindent Verona környékére von, ahol a döntést keresni szándékozik és egyébként is mindenről gondoskodik és minden tekintetben mintaszerűen intézkedik, – addig a Mincio-hadsereg vezetősége annyit forgácsol szét túlnyomó számban rendelkezésre álló erejéből, hogy végül az összeütközés napján a két harcoló sereg létszám tekintetében alig különbözött egymástól. Albrecht főherceg ugyanis 1 huszárezredet, 1 vadászzászlóaljat és Zastavnikovic gyenge portyázó különítményét kivéve, az egész déli hadsereget, nevezetesen mindhárom hadtestet és a tartalék-gyaloghadosztályt, 11 gyalog dandárral, 2 lovas dandárral, 21 üteggel, továbbá Peschiera védőrségét ²/₃ zászlóaljjal, ¹/₄ lovasszázaddal és 4 löveggel, vagyis összesen 76 zászlóaljat, 20¹/₄ lovasszázadot, 70.000 főnyi gyalogossal, 3500 lovassal és 172 lövegnyi harcoló állománnyal vitt a harcba, addig az ütközet-állományában 120.000 gyalogost, 7200 lovast és 282 löveget számláló Mincio-hadseregből a csata napján csak 2 hadtest és Sonnaz lovashadosztálya került harcba, mivel a harmadik hadtest fele Mantua előtt tétlenül állott, másik fele pedig hadseregtartalékul volt kijelölve s így a harctérre már nem juthatott el. Vagyis részt vett a harcban 8 gyalog- és 1 lovashadosztály, 144 zászlóaljjal, 50 lovasszázaddal, összesen mindössze mintegy 80.000 főnyi gyalogos, 6000 lovas és 156 lövegnyi harcoló állománnyal.[1]

A június 23-iki esti helyzet felette érdekes. A két olasz hadseregparancsnokságnak a teljes csődött mondott földerítő szolgálat folytán fogalma sincs, hogy az ellenségből mi és hol áll valami vele szemben. Az osztrák V. hadtest hallatlan vakmerőséggel e napon már halló és látótávolságra közelférkőzött a Mincio-hadsereg baloldalához;[2] ezt a vakmerő menetet olasz járőrök véletlenül észre is veszik, de az illető hadosztályparancsnok, akinek ez szintén tudomására jut, indokolatlanul teljesen téves magyarázatot adva a mindenesetre furcsa és feltűnést keltő jelenségnek, hallatlan nembánomsággal napirendre tér a halálosan veszedelmes dolog fölött.

Rodich tábornok elhatározása, hogy már 23.-án önszántából délfelé arcot vált hadtestével és egészen közel megy az ellenség által aznap elért álláshoz, mindenesetre szép és érdekes, de az könnyen időnek előtte elárulhatta volna a főherceg merész és titoktartásra és meglepetésre alapított valóban remek tervét, mely esetben a június 24.-iki küzdelem egészen más, az osztrákokra sokkal súlyosabb és nehezebb viszonyok között folyt volna le.[3] Világosan kitűnik ebből, hogy igazi nagy sikerek kivívásához nemcsak nagy tudás, helyes intézkedés és ennek pontos végrehajtása, hanem azonfelül egy jó nagy adag szerencse is kell.

Ha a június 23. esti kölcsönös helyzetet közelebbről szemügyre vesszük, a következő érdekes jelentés ötlik szemünkbe: Az osztrák déli hadsereg Albrecht főherceg alatt egy kézben összpontosítva, ütésre készen áll. Arcvonal kiterjedése mindössze 16 km, vagyis egy kis menetnyi, ami azonban nagyjában már a hadsereg csataarcvonalkiterjedésének is megfelel. A főherceg az ellenség erejéről és legközelebbi szándékáról tökéletesen tájékozva van s így a továbbiakra nézve a lehető legcélszerűbben teheti meg rendelkezéseit. – Vele szemben egymagának a Mincio-hadseregnek mintegy 45 km-nyi, tehát kétnapi szélességű arcvonalkiterjedése van; tőle jobbra, mintegy 50 km-nyi távolságra a Po-hadsereg áll, körülbelül 20 km, vagyis egy napi arckiterjedéssel, úgy hogy a két hadsereg együttes arcvonalkiterjedése 115 kilométert, vagyis kereken 6 menetnyi szélességet mutat fel, megjegyezvén, hogy e szemlélődésünknél osztrák részen a Szapáry- és Zastavnikovic-különítményektől, az olaszok részén pedig az alsó Po mentére tüntetések végrehajtása céljából kikülönített erőktől, miután azok a legközelebb várható döntő csatában úgy sem vehettek részt – eltekintettünk. Az olaszok szempontjából azonkívül súlyos hátrányként esett a latba, hogy sem La Marmorának, sem Cialdininek még csak halvány fogalma sem volt az ellenség hollétéről, amelynek erejét egyébként erősen túlbecsülték. Mindketten az olasz királlyal együtt meg voltak győződve, hogy, amint fentebb láttuk, már látó és halló távolságra harcra, illetve ugrásra készen álló osztrák hadsereg még mindíg az Etsch mögött, tehát 1¹/₂ –2 napi menetnyire áll, hogy ott várja be a két olasz hadsereg együttes, fölényes támadását. Hogy ily körülmények között a két olasz hadseregparancsnokság további rendelkezései és hadműveletei csak a lehető leghelytelenebb alapon történhettek meg, ahhoz a legkisebb kétség sem férhet.

[1] A Leitfaden der Allgemeinen Kriegsgeschichte 226. old. nyomán: Breit József, Az Egyetemes Hadtörténelem vázlata, II. 374.

[2] Czeschka id. m. 30: „Bei den Vorposten des V. Korps un jenen der Reservedivision hört man die Gesänge der im Hügelland östlich des Mincio, ahnungslos lagernden Italiener.”

[3] Czeschka id. m. 31: „Eine besondere Betrachtung erfordert wohl die vom Kommandanten des V. Armeekorps aus eigenem Antriebe erfolgte Besetzung von Castelnovo–Albarello. Diese erleichterte zwar das schnelle Erreichen der Aufmarschlinie am nächsten Tage, konnte aber ebenso leicht einen Zusammenstoss mit dem Gegner zur Folge haben, falls sich derselbe am 23. nachmittags selbst noch weiter vorgeschoben hätte. Dadurch aber wäre das so wichtige Moment der Überraschung verloren gegangen.”