Miután Ausztriának 1866-ban egyidejűleg két hatalmas ellenféllel két különböző hadiszíntéren kellett a küzdelmet felvennie, döntő túlerővel egyik helyen sem léphetett fel s így katonai és hadászati helyzete már kezdettől fogva elég hátrányos színben tűnik fel. A külpolitikai vezetőségnek lett volna feladata a kettős háború veszélyét elhárítani, de arra az úgy látszik képtelen volt, nemkülönben arra is, hogy megfelelő szövetségesek szerzése révén a hatalmi erő-egyensúlyt legalább némileg helyreállítsa.

A két ellenfél értékelése, mindenesetre helyesnek bizonyult, s így helyes volt az is, hogy a déli hadiszíntéren csak a legminimálisabb erőket hagyták meg, hogy ilyenformán az északi hadsereget minél erősebbé lehessen tenni.

Az ellenfelek külpolitikai tevékenysége az olasz az osztrákokénál kétségkívül sokkal szerencsésebbkezűnek bizonyult. A porosz-olasz egyezség, háttérben III. Napoleon francia császár nagymérvű támogatásával, oly hatalmat és erőt jelentett, amellyel szemben a teljesen magukra maradt osztrákoknak feltétlenül a rövidebbet kellett húzniok.

A háború előkészítése mindhárom hadviselő fél részéről lelkiismeretesen és behatóan folyt és a déli hadiszíntéren egymással szembekerülő felek, az osztrák hadvezetőség és kivált Albrecht főherceg helyes és körültekintő intézkedései és rendelkezései folytán, majdnem egyforma kilátással mentek bele a háborúba, amelyben azonban rendkívüli ügyessége és hadvezéri képessége folytán csakhamar az osztrák fővezér kerekedett fölül és szerezte meg magának és hadseregének egy szebbnél szebb győzelem soha el nem hervadó pálmáját. És már itt leszögezhetjük, hogy az osztrák főherceg-fővezér ezúttal a dicső Radetzky tábornagy méltó utódjaként mutatkozott be a világ szeme előtt.

A haditervek teljesen megfeleltek a fennálló viszonyoknak, amelyek az olaszoknak a leghatározottabb támadást, az osztrákoknak pedig a védekezést javasolták, illetve írták elő.

A mozgósítás végrehajtása sokkal nehezebb feladatokat rótt az osztrák, mint az olasz hadügyi kormányra. Találóan jegyzi meg erre vonatkozóan Szécsi id. m. 49. oldalán, hogy a mozgósításnak április 21.-én történt elrendelésével „elkezdődött a csapatok tartalékosainak tömeges bevonulása, fölszerelése és fölfegyverzése, lovak vásárlása stb. ... és kezdetét vette a csapatoknak, valamint hadianyagoknak keletről nyugatnak, délről északnak és északról délnek irányítása és szállítása. E szállítások keresztül-kasul való mozgadozásáról csak akkor szerezhetünk megközelítő képet, ha a csapatok állomáshelye, rendeltetéshelye és kiegészítése helyeinek egybevetésén kívül arra gondolunk, hogy az olasz (velencei) területen kiegészített ezredeket, valamint az ezek kiegészítésére szolgáló pótcsapatokat (depot) is Olaszországból Csehországba kellett áthelyezni. E rendszabálynak politikai oka volt. Az olasz nemzetiségű csapatokban az olasz hadszíntéren, az olasz testvérek ellen, nem lehetett bízni; a velencei tartomány pedig annyira ki volt téve az ellenséges inváziónak, hogy tanácsosnak mutatkozott a fegyverfogható népet és az olasz ezredek kiegészítésére szolgáló intézeteket és telepeket az országból kivonni. A mozgósítási terv szerint a hadseregnek az (első) mozgósítási naptól számítandó 7 hét mulva mozgósítva, a hadászati felvonulás területén rendeltetési helyén készen kell állania. És habár az idő a jelenkori viszonyok szerint elég hosszúnak mondható, mégis alig lehet az osztrák hadsereg 1866. évi mozgósítására nagyobb dicséretet mondani, mint azt, hogy dacára a monarchia válságos külpolitikai helyzetének, dacára a sok tekintetben aggodalmas belpolitikai helyzetnek, dacára a békehadrendből eredő nehézségeknek, dacára az irányítási tervek ismételt megváltoztatásának, a hadsereg mozgósítása, bezárólag a várak fölszerelésével és fölfegyverzésével, június 12.-én, vagyis négy nappal a tervszerinti határidő után befejezettnek vala tekinthető.”