„Olaszország – írja Szécsi id. m. 42. oldalán – egy más hatalmas állam szövetségében, azon előnnyel bírt, hogy egész hadseregét osztatlanul ellenfelére zúdíthatta. Közvetlen támogatásra porosz szövetségesétől ugyan nem számíthatott, de azért a politikai helyzet folytán ebben a háborúban az egész olasz haderő állott szemben az osztrák haderő egy harmadával, ami annyit jelentett, hogy az osztrák déli hadseregnek általában véve háromszoros túlerővel kellett megküzdenie. Azonkívül Olaszország politikai helyzete a szövetséges viszonyon kívül még azáltal is különösen kedvezővé vált, hogy diplomáciailag III. Napoleon francia császár jóindulatú pártfogását és azon biztosítását bírta, hogy az 1859. évi hadjárat eredményeit megsemmisíteni nem fogja engedni. Olaszország tehát a háború által mitsem veszíthetett. Ha a két szövetséges közül csak az egyik, vagy ő, vagy Poroszország győz, már Velence biztosítva van számára; ha mind a ketten legyőzetnének, az olasz terület épségét biztosította Franciaország. Ezzel szemben Ausztria azon kedvezőtlen helyzetben volt, hogy még legfényesebb győzelmével is, dicsőségesen és morális erősödésen kívül nem nyerhet semmit. Lombardiát visszahódítani, még ha III. Napoleon engedte volna is, maga sem akarhatta; új olasz hódítás után nem vágyódott. A legnagyobb siker, melyet elérhetett, az volt, hogy Velence birtokát és a birodalom területi épségét megtartja. Olaszország tehát semmit sem veszíthetett, de mindent nyerhetett, Ausztria ellenben semmit sem nyerhetett, de sokat veszíthetett.

„Tekintve a belpolitikai helyzetet, nem lehet szem elől téveszteni, hogy Ausztria e téren is nagyon kedvezőtlen képet mutatott, mely a háború viselésére befolyás nélkül nem maradhatott. Egyfelől a magyar nemzet, alkotmányának felfüggesztése óta passzív ellenállásban részint ellenszenvvel, részint közönnyel nézte Ausztria külpolitikai zavarát. A nemzet lelkes, őszinte támogatására számítani nem lehetett; sőt ha az emigránsok tervei sikerülnek, tartani lehetett volna komoly belső nyugtalanságoktól, melyek az állam külpolitikai akcióját megbéníthatták. Másfelől a velencei tartomány lakossága, melyért a déli hadsereg háborúba lépett, titkos és nyilt vágyaival az ellenséghez szított, titokban azzal is tartott. Maga a föld, melyen állott, ingott az osztrák déli hadsereg lábai alatt. Könnyen belátható, hogy e viszony mennyire megnehezíti az erők szabad kifejtését, mennyi erőt kellett a lázadásra hajlandó városok fékentartására lekötni, mennyire kellett tartani az árulástól, mily kevéssé lehetett számítani a polgári lakosság azon százféle szolgálatára, mellyel a hadsereg működését elősegítheti, vagy melynek megtagadása által a hadsereg háta mögött százféle fennakadást, veszélyt és súrlódást idézhet elő. Ezzel szemben az olasz hadsereg, a nemzeti egység eszményének megvalósítása előtt állván, a lakosság hazafias lelkesedésében hatalmas szövetségessel birt. Az idegen hatalom alatt élő testvérek felszabadítása, a biztosra várt hadi dicsőség, Ausztriának tartós politikai ellenségeskedése és az Ausztria elleni gyűlölet, a háborút rendkívül népszerűvé tették. Ausztriában tehát a népek közönyét, helyenként ellenszenvét, Olaszországban a nemzet lelkesedését látjuk minden lépten a hadsereg nyomában ... Tekintetbe veendő még, hogy az osztrák déli hadseregnek tulajdonképpen semmi hadászati tartaléka nem volt ... A déli hadsereg elhagyatva, elszigetelve, ellenséges polgárság körében senkire sem számíthatott, csak önmagára. Olaszországnak ellenben a hadrakelt seregen kívül csak emberben még kétszer annyi tartaléka volt; ... az olasz kormánynak csak akarnia kellett és akár még egy teljes hadsereget állíthatott volna ki.

„A két hadsereg fölszerelésében és fölfegyverzésében oly mozzanat nem található, mely az egyiknek a másik fölött túlsúlyt biztosíthatott volna. Egyben azonban határozott fölénnyel birt az osztrák sereg: ez a belső katona-erkölcsi érték. Nem mintha nagyobb lett volna a lelkesedés az osztrák hadsereg körében, mint az olaszoknál; vitézebbnek sem mondható az osztrák az olasznál, bár sok magyar csapat harcolt az osztrák déli hadseregben. Hanem volt valami az osztrák hadseregben, amit az olasz még nem szerezhetett: a belső szilárdság, az összetartás a veszély érzetére, a mult hadi diadalok hagyományos emlékei, a tudat, hogy e hadsereg az uralkodó bizalma és parancsa folytán a legveszedelmesebb pontra helyeztetett; mindez a katonkába bizonyos hősi elszántságot öntött ... Az olasz hadseregnél ellenben nagyon érvényesült azon körülmény, hogy mint „olasz hadsereg” most először szállt síkra. A nemrég meghódított vagy bekebelezett tartományok hadi népe még nem szokott össze a törzsország (Piemont) népével; a déli tartományok lakossága már természeténél fogva csekélyebb katonai alkalmatossággal bír, mint az északiaké. Ennek folytán hiányzott a hadseregből az egyöntetűség, az egységes és együvé tartozás erős érzete; hiányzott a multban együtt vívott küzdelmek lelkesítő emléke. Az olasz hadsereg csak 1861-ben keletkezvén, még nem volt ideje, hogy elemei összeforrjanak. Némileg pótolta e hiányt, hogy a hadsereg élére maga az olasz király, Victor Emánuel, a népszerű re galantuomo állott; de egészen még sem pótolhatta azt, hogy a hadsereg egyes részei egymást még alig ismerték, talán egymás iránt még féltékenykedtek vagy bizalmatlankodtak is ...”