| « ix) Veszteségek. | KEZDŐLAP | d) Események a königgrätzi csata után. » |
A XXII/18. számú mellékleten feltüntetett kölcsönös helyzet olyannyira fontos, érdekes és tanulságos, hogy érdemes, sőt kell is azzal kissé behatóbban foglalkoznunk. Az eleinte, sőt még a határ átlépése után is egymástól több menetnyire álló három porosz hadsereg immár Gradlitz–Horitz–Smidar között mindössze mintegy 35 km-nyire jutott közel egymáshoz, úgy hogy azoknak a várható csatához való egyesítése már egy napon belül is lehetségessé vált. Csak az volt a baj, hogy azt, hogy ez a csata hol és mikor fog bekövetkezni, sem a porosz nagy főhadiszálláson, sem a hadseregek parancsnokságainál még csak nem is sejtették. Sőt július 2.-án a késő délutáni órákig mindenki meg volt győződve, hogy július 3.-án még nem került csatára a dolog. Mindenesetre jellemző, hogy etekintetben nem sokkal kisebb volt a bizonytalanság az osztrák főhadiszálláson sem. És ezen nincs okunk csodálkozni, mivel mindkét fél rendelkezésre álló nagyszámú lovasságát nem az arcvonal előtt, jó messzire előretolva, hanem a gyalogsági seregtestek által esetről-esetre ellepett területen, sőt nagyrészt leghátul meneteltette és alkalmazta. Csakhogy ezen nem is nagyon csodálkozhatunk, mert akkoriban – Napoleonnak e téren is megnyilvánult úttörő munkája ellenére – a lovas testeket az arcvonal előtt messzemenő hadászati földerítésre még nem alkalmazták. Ennek feltétlen szükségére és célszerűségére csak az 1870/71. évi német-francia háború folyamán jöttek rá s ezen időponttól kezdve aztán majdnem mindenütt rendszeresen alkalmazták is.
A július 2.-án mindkét részen fennállott nagyfokú tájékozatlanság annál meglepőbb, mert hiszen az arcvonalak közepén az ellenfelek Sadova és Milowitz között mindössze 6, a szárnyakon pedig, Schurz és Trotina, illetve Smidar és Nechanic között legfeljebb 12–13 km-nyire állottak egymástól, mely távolságot megtenni földerítés céljából előretolt lovasságnak valóban gyerekjáték lett volna.
Az uralkodó tájékozatlanság és bizonytalanság folytán természetesen sem a porosz nagy főhadiszállás, sem az osztrák hadseregparancsnokság július 3-ikára szóló elhatározása és rendelkezései helyesek és célirányosak nem lehettek. A porosz nagy főhadiszállás az Elbétől nyugatra, sőt esetleg még az Elbe mentén sem számítván döntő összeütközésre, Pardubitzon át irányuló, több napra terjedő, messzemenő megkerülő hadmozdulatok tervével foglalkozik és amikor Frigyes Károly herceg jelentéséből nyilvánvalóvá válik, hogy tetemes osztrák erők az Elbe és Bistritz között vannak, a 311. oldalon foglaltak szerint úgy a nagy főhadiszállás, mint a porosz trónörökös is azt hiszi, hogy ezek az erők az Elbe mellől támadólagos szándékkal fordultak vissza, vagyis hogy az osztrák sereg a védelem helyett immár a támadást választotta céljának elérésére s így július 3-ikára mindketten találkozó harcot várnak. Másrészt Benedek táborszernagy látván, hogy a poroszok az utóbbi napokban, eddigi jelentékeny sikereik ellenére nem valami túl erélyesen folytatják előnyomulásukat, serege folyamatban levő további visszavonulását beszüntetve, a döntő csata elfogadását határozta el, de szintén nem számít arra, hogy az már 3.-án komolyabb jelleget ölthetne, sőt e napon csak esetleg[1] számít ellenséges támadásra, s ezért erre a napra csak könnyebbfajta küzdelem szemszögéből teszi meg, még pedig meglehetősen későn, rendelkezéseit.
Az a kérdés most már, hogy feltéve, miszerint a szemben álló hadvezetőségek az ellenfélről kellően lettek volna tájékoztatva, mi lett volna a július 3-ikára szóló helyes elhatározás és hogyan lehetett, illetve kellett volna azt végrehajtani. A poroszok érdekében lett volna, hogy mindhárom hadseregük lehetőleg korai indulással kettős átkaroló támadást intézzen a Bistriz folyó mentén állást foglalt osztrákok ellen, ahogyan az végeredményben Frigyes Károly herceg kezdeményező javaslata és eljárása következtében utóbb a valóságban tényleg meg is történt, csakhogy ennek a támadásnak mindhárom hadsereg által egyöntetűen, már előre átgondolt terv szerint kellett volna megtörténnie. Az osztrákok részén viszont még mindig megvolt a lehetőség, hogy ha már a döntő csata elfogadására határozták el magukat, hogy akkor az eredeti elgondolás szerint a porosz 1. és az Elbe-hadsereg ellen támadólag fellépve, döntő túlerővel az utóbbinak jobboldalába és hátába igyekezzenek jutni, mely esetben alighanem még a porosz 2. hadsereg beavatkozása előtt végleges kedvező döntés bekövetkezésére lehetett számítani, kivált, ha azt a nagyfokú tájékozatlanságot is tekintetbe, illetve alapul vesszük, amely a kölcsönös helyzetet illetően még 2.-án a kora esti órákban is a porosz nagy főhadiszálláson uralkodott. Miután Benedek csapatjait az előzetesen szenvedett sok kudarc és részleges vereség ellenére, sőt talán épp ennek következtében az eddigi csorbák kiköszörülése érdekében a legintenzívebb harcvágy töltötte el, a támadólagos fellépés sokkal inkább helyén lett volna, mint a hadseregparancsnokság által elhatározott puszta védelem, amelytől döntő kedvező eredményt várni úgy sem lehetett. Egyébként a hadseregparancsnokság július 3-ikára szóló intézkedéséből a határozott cselekvésnek és a győzniakarásnak csak vajmi gyenge fénye csillámlik ki. Az a bizonyos két eshetőség is arra vall, hogy a hadseregparancsnokság fokozatosan csak annyi erőt szándékozott latba vetni, amennyi az esetleges támadás visszaverésére még éppen elegendőnek látszik. Nem kell túlságosan hangsúlyoznunk, hogy ily gondolatmenet mellett pozitív eredmények elérésére számítani alig lehetett. Igaz, hogy a csata folyamán a VI., majd az I. hadtest harcbadobása valami ellentámadásfélére enged következtetni, de miután a két hadtestnek latbavetése nem egyszerre és egységesen történt, döntő fordulatot attól várni nem lehetett. A július 3-i csataintézkedést különben az osztrák vezérkari mű is erős kritika tárgyává teszi.[2] Bár a felelősség érte elsősorban magát Benedek táborszernagyot illeti, de azért az elhatározásnak intézkedés formába történt mikénti átültetéséért majdnem kizárólag a hadsereg vezérkari főnöke szavatol. Hogy pedig ez az intézkedés formailag sem üti meg a kívánt mértéket, az minden kétségen felül áll.
Egy másik nagy hiba az intézkedés késedelmes elkészítésében és továbbításában rejlett. Ennek a rettenetes nehézkességnek, határozatlanságnak és körülményességnek az árát végeredményben mindíg a szegény csapatok fizették meg.[3]
Hogy a hadsereg számára az osztrák csataintézkedéssel kijelölt védelmi állás legkevésbbé sem volt helyesen megválasztva, az már abból is kitűnik, hogy az első vonalba rendelt 6 hadtest közül háromnak a parancsnoka nem a kijelölt, hanem az általa jobbnak tartott területre vezette, illetve fejlődtette harchoz csapatjait, mihez a szász trónörökös utólag kért és kapott is engedélyt a hadseregparancsnokságtól, de a IV. és II. hadtest parancsnoka elmulasztotta a kötelességszerű jelentéstételt az önkényes cselekedetről, amit feltétlenül hibáztatnunk kell.[4] Egyébként mindhárom hadtestparancsnoknak alapos oka volt, hogy a számukra kijelölt védőszakasz ellen állást foglaljanak. A II. és IV. hadtest számára kijelölt védőszakasz tényleg nélkülözte a jó kilövést és kilátást, a szász hadtest erősen előretolt állása pedig a baloldalában fekvő nagy přimi erdők révén határozottan a legnagyobb mértékben veszélyeztetettnek volt tekinthető.[5]
A szász hadtest számára a hadsereg-intézkedés előcsapatok előretolását engedélyezte ugyan, de a szövegezésből ki volt olvasható, hogy azok csak kisebb létszámúak legyenek. A többi hadtestek számára ez nem volt előírva, s azok mégis egész dandárokat toltak előre, amiből aztán az előterepen, így kivált a Swiep erdőben, igen makacs és veszteségteljes harcok keletkeztek s miután végül ezeknek az előretolt csapatoknak mégis vissza kellett vonulniok, ez a főállásban levő többi csapatokra igen deprimáló hatást gyakorolt.
Mennyire más, sokkal kedvezőbb színben tűnik fel a porosz magasabb parancsnokságok és vezetők összműködése! Frigyes Károly hercegnek a támadás megindítására vonatkozó iniciativ javaslatát a nagy főhadiszállás hamarosan magáévá teszi és nyomban a trónörököst is utasítja, hogy azonnal az 1. hadsereg segítségére siessen, aminek az eleget is tesz, bár előbb Frigyes Károly herceg felszólítására nemleges választ adott.[6] Éppoly érdekes a Lettow-Vorbeck által említett Moltke–Manstein eset elég sima elintézése is, míg a Mollináry–Benedek ügy bizonyára nem maradt kellemetlen utórezgések és szúrós tövisek nélkül. Benedek hajthatatlansága annál feltűnőbb, mert akkor még tudomása, illetve sejtelme sem volt arról a veszedelemről, amely őt a máris oldalában álló porosz 2. hadsereg részéről fenyegette.
A XXII/19. számú mellékleten feltüntetett déli kölcsönös helyzet már teljesen világos képet nyújt a szemben álló seregek csoportosításáról. A meglehetősen szűk téren egyesített osztrák hadseregből 6 hadtest – a szász, VIII., X., III., IV. és II.-ik – az első vonalban küzd, 2 hadtest és 6 lovashadosztály pedig a második vonalban, egészen közel a harcoló vonalhoz, tartalékul rendelkezésre áll. Az első vonalban álló 6 osztrák hadtesttel szemben mintegy 5 hadtestnyi haderőt képviselő 10 porosz hadosztály – a 15., 3., 5., 4., 6., 7., 8., az 1. gárda és a 11. és 12. hadosztály – áll harcban, 2 hadosztály – a 14. és 16. – a jobbszárny, 5 hadosztály pedig – a 2. gárda, az 1. és 2. és a 9. és 10-ik – a balszárny felé még csak útban van. Ezek beérkezése után az osztrák, illetve porosz vezérkari munkák adatai szerint a kölcsönös erőviszonyok következőképpen alakultak: Az osztrák és szász haderők létszáma kitett 174.902 gyalogost, 23.798 lovast és 770 löveget. Abből a szász hadtestre 18.248 gyalogos, 2574 lovas és 58 löveg esik. A szövetséges haderők közül állott:
| a balszárnyon .......... | 32.952 | gyalogos, | 7.600 | lovas, | 140 | löveg |
| a középen ................ | 43.246 | " | 642 | " | 134 | " |
| a jobbszárnyon ........ | 51.361 | " | 4.121 | " | 176 | " |
| tartalékviszonyban ... | 47.313 | " | 11.435 | " | 320 | " |
A poroszok részén:
| a jobbszárnyon az Elbe-hadsereg ........... | 39.088 | emberrel |
| a középen az 1. hadsereg ...................... | 84.803 | " |
| a balszárnyon a 2. hadsereg .................... | 97.066 | " |
Ezek szerint a még útban levő porosz erők teljes felzárkózása után egymással szembekerült: az osztrák bal-, illetve a porosz jobbszárnyon majdnem egyforma erő – kereken 40.500 osztrák és szász 39.000 porosszal; a középen kereken 102.500 osztrák 85.000 porosszal s végül az osztrák jobb-, illetve a porosz balszárnyon kereken 55.500 osztrák 97.000 porosszal.
Déltájban azonban a porosz jobbszárnynak csak mintegy fele, a balszárnynak pedig csak mintegy 3/8-a, vagyis 37.000 embere volt jelen a csatatéren, illetve annak közvetlen közelében, míg a jobbszárny felé kereken 20.000, a balszárny felé pedig 60.000 ember még csak útban volt s kivált a balszárny felé útban levő seregtestek beérkezésére csak órák mulva lehetett számítani.
Lényeges különbség volt még a szemben álló seregek csoportosítása tekintetében, hogy az osztrák fővezér két teljes hadtestnyi és öt lovashadosztálynyi érintetlen hadsereg-tartalék felett rendelkezett, míg a porosz főhadvezetőségnek egyáltalában nem állott hadsereg-tartalék rendelkezésre s így tulajdonképpen a maga részéről döntő befolyást a csata sorsának irányítására nem igen gyakorolhatott. Nagyrészt erre vezethető vissza, hogy már a délelőtt folyamán nehéz, komor gondok szállták meg a porosz nagy főhadiszállás vezető embereit s az idegölő feszültség csak órák mulva, d. u. 2 óra tájban szűnt meg, amikor a porosz trónörökös hathatós beavatkozását végre kétségenkívül állónak lehetett tekinteni. De az enyhülés csak rövid ideig tartott, mert aztán, mint tudjuk, csakhamar ismét teljes erővel tört ki a bizonytalanság és a nagy veszély érzete, mely kis híjján az egész helyzet felborulását idézte elő. Ha ekkor Benedek nem hallgat környezetére és az elhatározott ellentámadást erélyesen végrehajtja, nincs kizárva, hogy a július 3-iki csatanap remek osztrák győzelemmel végződik.[7] Hogy ez nem így történt, ezért a felelősség elsősorban a táborszernagy tehetségtelen tanácsadóit terheli. Ennek az ellentámadásnak azonban nem a hadtestekkel és ezeken belül a dandárokkal egyenként, amelyeknek ezek szerint egyenként természetesen el kellett vérezniök, – hanem a rendelkezésre álló egész erővel, vagyis az I., II., IV., VI. hadtesttel és a közelben álló 3 lovashadosztállyal egyszerre, egységes terv szerint kellett volna megtörténnie. Erre még akkor is megvolt a kedvező idő és alkalom, amikor Benedek táborszernagy a porosz 2. hadsereg beavatkozásáról értesült. Ez ellen, amelyből egyelőre csak 3 hadosztály, az 1. gárda, 11. és 12. hadosztály avatkozhatott be a harcba, a II. és IV. hadtestet, ahelyett hogy azt az eredeti, rosszul megválasztott és kijelölt állásba visszarendelte volna, az egyik lovashadosztállyal szintén támadólag kellett volna előrerendelni s egyidejűleg az I. és VI. hadtestet 1–2 lovashadosztállyal a – mint tudjuk, a lehető legkritikusabb helyzetben levő s már amúgy is a visszavonulás gondolatával foglalkozó – porosz 1. hadsereg ellen működésbe hozni. De ehhez erős, a sok szakácsra nem hallgató, hanem erélyesen és céltudatosan cselekvő kéz és akarat kellett volna.
Hogy a VI. hadtest visszaverése után az I-sőt már kár és vétek volt szintén harcba dobni, ehhez az én nézetem szerint kétség nem férhet.[8]
Hogy a porosz hadseregnél a krízis oly sokáig tartott, ahhoz az is nagyban hozzájárult, hogy az Elbe-hadsereg, ahelyett, hogy továbbra is három oszlopban folytatta volna a Bistritz felé és azon túl az előnyomulást, Herwarth tábornok egész erejét a nechanici átjárónál összpontosította, ahol annak átkelése több órai késedelmet okozott. A megtörtént átkelés után a 14. hadosztályt a hadseregparancsnokság Lubnón át Popovicra ismét balra tolta el, egyrészt az 1. porosz hadsereg közvetlenebb támogatása céljából, másrészt mivel a szász hadtest erős állását arcban nem, hanem csakis kettős átkarolás formájában tartotta megtámadhatónak, ami természetesen újabb késedelmet okozott. A hadsereg harmadik hadosztályát, a 16-ikat pedig a hadseregparancsnokság továbbra is a nechanici szoros mögött hagyta.
Az Elbe-hadseregnek ezt a körülményes és késedelmes fellépését és tevékenységét a szász trónörökös igen helyesen ellentámadás végrehajtására használta fel, de ennek a kivitele is felette szegényes és erőtlen képet mutatott s így nem csoda, hogy eredményre nem vezetett. Ezek szerint a déli szárnyakon egymással szemben álló hadvezetők egyike sem tudott e napon olyat produkálni, ami miatt elismerés és dicséret illethetné őket.[9]
Miután az osztrák VI. és utána az I. hadtest ellentámadása a kivánt eredménnyel nem járt, a csata sorsa többé kétséges nem lehetett. Benedek táborszernagy már leverten és reménytvesztetten figyelte e harcok menetét s állítólag ő maga is a halált kereste.[10]
Az osztrák tüzérség hősies magatartása és kitartása a gyalogság visszavonulásának lehetővé tétele és megkönnyítése céljából osztatlan dicséretet érdemel. Ez is nagyban hozzájárult, hogy porosz részről a visszavonuló ellenség üldözésére még csak komolyabb kísérletet sem tettek.
[1] Lásd a 312. oldalon.
[2] Ezt a kritikát a kiváló porosz hadtörténetíró, Lettow-Vorbeck, többször említett munkája II, 418. oldalán alaposan letompítani igyekszik, mondván: „Dieser Befehl ist nach Form und Inhalt in der österreichischen amtlichen Darstellung auf das Schärfste getadelt worden. Es heisst darin: „Die in jeder Richtung mangelhafte Disposition legte somit selbst den Hauptgrund zu dem für die kaiserlichen Waffen traurigen Ergebnisse der Schlacht.” Der Hauptvorwurf richtet sich gegen den nach Norden gerichteten Flügel, bei welchem bekanntlich preussische Kronprinz einbrach. Er sei mit seinen Schanzen von den vorliegenden Höhen von Maslowed eingeschen worden, seine rechtwinklige Stellung zur westlichen Front habe den Raum beengt, ihn zu sehr der Hauptrückzugslinie, der Chaussee Sadowa–Königgrätz, genähert. Es wäre ungleich richtiger gewesen, die Vertheidigung von Chlum über Maslowed Höhe von Hořenowes und längs der Trotina zu führen. Dass die Besetzung der durch ihre beiden Lindenbäume weit kenntlichen das Vorgelände beherrschenden Höhe von Hořenowes manche Vortheile gehabt hätte, soll nicht geleugnet werden. Ihre Umfassung von Westen ... wäre dagegen erleichtert worden ... Die Behauptung einer rechtwinkligen Stellung der beiden Fronten zu einander ist ganz unzutreffend (?) ... Getadelt ist weiter, „dass von jeder hartnäckigen Vertheidigung der Tiefenpunkte auf der ganzen Linie abgesehen sei”, d. h. man hätte die Bistritz halten sollen, welche allerdings ein achtbares, nur von einzelnen Infanteristen zu durchschreitendes Hinderniss bot. Abgesehen davon, dass der nachherige Gang der Schlacht vollständig erwies, dass es den Preussen nach der Besitznahme der Bistritz-Niederung ohnehin unmöglich wurde, gegen die starke Höhenstellung anzustürmen, ist bei dieser Ausstellung ganz übersehen, dass der Bach 3000 m vor den eigenen Batterien lag, diese daher die weiter jenseits auffahrende feindliche Artillerie in keiner Weise hindern konnten, ihre volle Wirksamkeit gegen die im Thale liegenden Dörfer zu richten. Begründet erscheint dagen die Bemängelung des Ausserachtlassens des Punktes Nechanitz ... Das Verschieben des Rückzugsbefehls auf den nächsten Tag hat zwar die nachtheiligsten Folgen gehabt, aber doch nur durch ein Zusammentreffen ganz ungewöhnlicher Umstände. Man wird daher der Armeeleitung hieraus um so weniger einen Vorwurf machen konnen, als im Allgemeinen gern der nachtheilige Eindruck vermieden wird, welchen ein eingehender Rückzugsbefehl hervorbringt. Belastender dürfte degegen sein, dass von 16 Brückenequipagen 5 ungenutzt blieben ... Bei den obigen Urtheilen der amtlichen Darstellung sowie an anderen Punkten derselben kann man sich des Eindrucks nicht erwehren, dass die Schuld für die schwere Niederlage Oesterrichs in erster Linie dem Armeekommando und im Besonderen dem Feldzeugmeister zugeschoben wird. Und in der That, der verdienstvolle Verfasser der „Oesterreichs Kämpfe”, Oberst v. Fischer, hat es als eine patriotische Pflicht empfunden, bei der nach dem Kriege allgemein herrschenden Niedergeschlagenheit die Armee selbst möglichst zu entlasten und ihr das verlorene Selbstvertrauen wiederzugeben.” – Ez az a bizonyos mesterséges bűnbak-keresés és odaállítás, mely azonban a jelen esetben sajnos, nem volt teljesen indokolatlan. És az én nézetem szerint a sok kudarcért a legnagyobb és legfőbb szemrehányás méltán nem is annyira Benedek táborszernagyot, mint inkább tehetségtelen vezérkarát illeti.
[3] Helyesen állapítja meg Lettow-Vorbeck id. m. II, 415. oldalán: „Ein Vergleich des Arbeitens der beiden Heeresmaschienen, im Besonderen, was die Ertheilung, Beförderung und Befolgung von Befehlen betriff, fällt sehr zu Ungunsten der kasierlichen Armee aus. Die Befehle an oberster Stelle waren beide zu derselben Stunde, 11 Uhr a fertiggestellt, um 12 Uhr trat Graf Finckelstein seinen 36 km. langen Ritt an, und um 4 Uhr übergab er das inhaltsschwere Schreiben in Königinhof. Im österreichischen Hauptquartie bedurfte die Anfertigung der Reinschriften 3 vollte Stunden, erst um 2 Uhr wurden die Ordonanzoffiziere abgefertigt und trotz der kurzen Entfernungen bis zu 10 km. erhielten die letzten Korps den Befehl gleichfalls erst um 4 Uhr.”
[4] Nagyon érdekes és tanulságos, amit erre nézve Lettow-Vorbeck id. m. II, 427. oldalán mond: „Zur Erklärung dieses willkürchlichen Verhaltens der Unterführer hat man auf die zu damaliger Zeit auch in der Armee stattfindende grosse Bevorzugung des österreichischen Hochadels (Festetics, Thun, Clam, u. s. w.) hingewiesen, der sich nur widerwillig den Anordnungen eines aus kleinen Verhältnissen heraufgekommenen Armeekommandanten untergeordnet habe. Man hat ferner die Statuten des Maria Theresia-Ordens verantwortlich gemacht, die von Thaten sprechen, welche „aus seblsteigenem, freiwilligen und inneren Antriebe” unternommen werden. Mir scheinen diese Gründe für das bei Königgrätz so allgemein auftretende Uebel nicht hinreichnend zu sein, ich glaube vielmehr, dass die Heeresleitung durch die bisheringen empfindlichen Niederlagen ganz wesentlich in ihrer Autorität erschüttert war. Musste das Verhalten der Unterführer aber nicht auch eine Rückwirkung bei dem Feldzeugmeister hervorbringen, sein ohnehin nich grosses Selbstvertrauen noch mehr niederdrücken und seine Thatkraft lähmen? Es ist dies wichtig für das Verständniss seines weiteren Verhaltens an diesem denkwürdigen Tage.”
[5] Lettow-Vorbeck id. m. II, 425: „Kaum hatte Benedek mit seinem Stabe die Lipaer Höhe erreicht, da trifft ein Schreiben des Kronzprinzen Albert ein, welcher meldet, dass die ihm zugewiesene Stellung Třesowitz–Popowitz fast vollständig von einem unwegsamen Walde eingenommen und von Hradek her flankiert sei. Er bittet daher um die Genehmigung, die weit günstiger gelegene Linie Problus – Nieder Přim einnehmen zu dürfen. Um 9 h v. schreibt Benedek auf einen Zettel: „Wird genehmigt.”
[6] Még pedig azért, mert a trónörökös nem tartotta lehetségesnek, hogy az osztrákok az Elbe folyóval a hátukban a csatát elfogadják. Lettow-Vorbeck id. m. II, 457: „Der Kronprinz ... glaubte nicht recht an eine grössere Unternehmung (an diesem Tage), weil er die Annahme einer Schlacht seitens der Oesterreicher mit dem Rücken gegen die Elbe nicht für möglich hielt.”
[7] Lettow-Vorbeck ezt ugyan nézetem szerint nem eléggé indokoltan, egyenesen kétségbe vonja, id. m. II, 471. oldalán, mondván: „Dass ein Angriff mit der grossen Ueberlegenheit vom 31/2 Korps (6., 1., 10., 1/23.) und zwei Kavallerie-Divisionen an sich nicht aussichtslos war und im Falle des Gelingens eine grosse Zahl von Gefangenen und Geschützen eintragen musste, ist nach der früher geschilderten Lage der preussichen Ersten Armee nicht zu leugnen, aber von einem blossen ueberrennen konnte keine Rede sein. Es wäre ein lange dauernder, verzweifelter Kampf geworden, hätten doch die österreichischen Reservekorps allein zur Entwicklung und zum Marsch bis zu der über 4 Km entfernten Bistritz mehr als einer Stunde bedurft. Aller Voraussicht nach hätte der Kampf noch gewährt, als nach dem wirklichen Verlauf der Ereignisse Chlum und Lipa von der Garde genommen wurden. Für die in die Tiefe hinabgestiegenen österreichischen Korps bedeutete das aber ein wahres Sedan. Für die kaiserliche Armee darf es daher als ein Glück bezeichnet werden, dass der Feldzugmeister den Angriff verschob und trotz des Andrigens von Gablenz, Ramming, und des Erzherzogs Ernst weiter zögerte, bis er überhaupt unmöglich geworden war.” Én a magam részéről ezt a nézetet – mint alább bővebben kifejtem majd, semmiképpen sem oszthatom.
[8] Mindazonáltal hadd álljon itt Lettow-Vorbeck id. m. II, 494. oldalán foglalt következő megállapítása: „Unmittelbar an das Zurückgeben des 6. Korps schloss sich ein letzter Versuch, der wichtigen Stellung von Chlum Herr zu werden, und zwar dieses Mal von Seiten des 1. Armee-Korps ... Dieses Einsetzen auch der letzten Kraft entsprach ganz dem Charakter Benedeks. Wie wir, die Verhältnisse heute übersehen, war es ein vergebliches Bemühen, und bei ruhigem Erwägen wäre er wohl zu gleichem Ergebnisse gekommen ... Wer will aber den Stein des Vorwurfs gegen einen Benedek erheben, wenn bei heissen Athem der Schlacht auch sein Blut in Wallung gerieth? Setzte der grosse Schlachtenkaiser bei Waterloo nicht auch seine letzten Reserven vergeblich ein, und gestattete der kühle Schlachtendenker Moltke nicht, dass sich das pommerische Armeekorps bei Gravelotte mit einbrechender Nacht in das Kampfgetümmel stürzte? Wer will über solche Augenblicke, wo Sieg und Niederlage, unvergänglicher Ruhm und tiefe Schmach dicht nebeneinander auf der Schneide des Schwertes ruhen, mit nachträglicher Schulweisheit urtheilen oder zu Gericht sitzen! In solchen Momenten, wo sich das Schicksal ganzer Völker entscheidet, wird der Wille des Einzelnen, und sei er auch einer der Gewaltigsten, in dem Strom der Weltgeschichte mit fortgerissen. Man hat daher zu allen Zeiten und bei allen Völkern das Walten einer Vorsehung erblickt.”
[9] A szász trónörökös és Herwarth tábornok imént vázolt elhatározásairól és azok végrehajtásáról Lettow-Vorbeck id. m. II, 480–481. oldalán többek között a következőket írja: „Wenngleich die Höhe von Problus keinen Einblick nach Mechanic und das dort stattfindende Uebergehen der Elb-Armee gestattete, liess sich die Absicht des Gegners, die linke Flanke über Hradek zu umgeben, doch erkennen. Bedeutende Kräfte schienen noch nicht verfügbar zu sein, was aus den Schwierigkeiten, welche das Passieren der Bistritzniederung bieten musste, gefolgert werden konnte. Da sich nun auch die Brigade Roth (des VII. Korps) näherte, um den Südrand des Brizaer Waldes zu besetzen, so beschloss der Kronprinz von Sachsen, gegen Mittag die feindliche Umgehung durch einen Offensivstoss gegen Hradek zu durchbrechen. Sowohl dieser Gedanke als der gewählte Zeitpunkt waren sehr glücklich, und hätte man gleich hinreichende Kräfte energisch eingesetzt, so wäre der noch in Entwicklung begriffenen Gegner aller Voraussicht nach in grosse Berängniss gerathen. Von den vier sächsischen Brigaden wurde jedoch nur die Leibbrigade mit einer Batterie und einer Escadron in Bewegung gesetzt und die österreichische Brigade ersucht, über Ober-Přim gegen den Stezireker-Wald vorzugehen.” – Majd a 489–490. oldalon: „Man fragt erstaunt, warum die Reserven der Elb-Armee erst jetzt (nach 2 Uhr) über das Defilée gezogen wurden, als die Besetzung des Höhenrücken südlich Lubno zur etwaigen Aufnahme der beiden getrennt vorgehenden Divisionen schon dringend erforderlich gewesen wäre. Für den Fall eines Rückschlages waren die Reserven doch nur vorwärts, nicht hinter der Bistritz im Stande, einen siegreichen Feind zu hindern, die geworfenen eigenen Truppen gegen das Defilée zu drängen. Betrug jetzt nach dem Einschwenken der Division Münster (14.) die Entfernung von der 15. bereits 4 Km, wie viel mehr musste sich die Gefahr, getrennt geschlagen zu werden, steigern, wenn der anfängliche Vorsatz direkter Unterstützung der Ersten Armee weiter zu Ausführung gelangt wäre. Mir scheint dieser Absicht kein klarer Gedanke zu Grunde gelegen zu haben: die beste Unterstützung wäre immer die Wegnahme der Stellung von problus gewesen. General von Blumenthal kritisiert gelichfalls dieses Vorhaben, wenn auch im Zusammenhange mit den späteren Ereignissen, von anderem Gesichtspunkte. In seinem von den oesterreichern aufgefangenen Briefe an seine Gattin schreibt er am 10. Juli: „Hätte Herwarth das Ganze so gut verstanden, wie wir und wäre, statt unmittelbar dem Prinzen Friedrich Karl zu Hilfe zu marschieren, gegen Flanke und Rücken der Benedekschen Armee vorgegangen, so würde die ganze östereichische Armee gefallen oder gefangen worden sein.”
[10] Lettow-Vorbeck id. m. II, 501: „Während des Kampfes der österreichischen Reserveinfanterie hatte sich Benedek stets dort befunden, wo die Kugeln am dichtesten flogen. Von dem zahlreichen Stabe waren nur noch etwa 12 bis 15 Personen bei ihm und nach Aussage von einigen dieser suchte er offenbar den Tod. Die Lane war allerdings eine verzweifelte geworden und dementsprechend war auch die Stimmung.”
| « ix) Veszteségek. | KEZDŐLAP | d) Események a königgrätzi csata után. » |