Moltke a felvonulás befejezése után nyomban offenzívába akart átmenni, mire nézve június 6.-án meg is tette előterjesztését a királynak, mert attól tartott, hogy különben a kezdeményezéssel járó nagy előny veszendőbe mehetne. Azonban Vilmos király egyelőre még várakozó álláspontot foglalt el.

Ellenben a fentemlített napon a Manteuffel porosz hadosztály Schleswigből Holsteinba bevonulván, onnan az azt megszállva tartó osztrák dandár Hannoveren át Frankfurt felé húzódott vissza. Erre Bajorország, Württemberg, Szászország és Hannover a június 14.-én tartott szövetségi ülésen Poroszország fenti eljárását jogtalannak jelentvén ki, azzal szemben állást foglaltak. Erre Vilmos király, Bismarck tanácsára, június 15.-én Hannover megszállását rendelte el, az Elbe-hadseregnek parancsot adatott a Szászországba való bevonulásra. Ezzel a hadjárat kitörése befejezett ténnyé vált.

Arra a hírre, hogy a poroszok a szövetséges területek határait átlépték, Benedek Bécsből azt a parancsot kapta, hogy most már védőleges magatartásával hagyjon fel és a Szilézia ellen eszközlendő biztosítás mellett támadólag lépjen fel a porosz 1. és az Elbe-hadsereg ellen, mire Benedek még június 15.-én a hadsereg zömének Olmütz tájékára való szorosabb egyesítését rendelte el, hogy onnan a felső Elbe mentén Josefstadt–Königinhof–Miletin vonalában lévő „erős” állásba előnyomulva, abban az ellenség támadását bevárja, avagy kedvező körülmények esetén onnan maga menjen át erőteljes támadásba.

Ebből kifolyólag az északi hadsereg zöme előnyomulását Olmütz környékéről a josefstadt–königinhof–miletini állásba június 20.-án megkezdte. Az előnyomulás 3 menetvonalon történt, mely mozdulat a közben Neisse környékére elhúzódott 2. porosz hadseregre való tekintettel oldalmenet jellegét viselte magán. Ezért ezt a tömör alakzatban és meglehetősen magas fokú harckészültségben végrehajtandó menetet Glatz felé a Senftenbergnél álló II. hadtest és a sziléziai határra Freiwaldau és Zuckmantel környékére előretolt 2. könnyű lovas hadosztály volt hivatva biztosítani. Északnyugat felé a biztosítást az I. hadtest az 1. könnyű lovas hadosztállyal és a szász hadtest végezte, mely hadtestek egyidejűleg parancsot kaptak, hogy az előnyomuló ellenséggel szemben az Iser mentén csak a feltétlenül szükséges ellenállást fejtsék ki s aztán Miletinnél a hadsereg zöméhez csatlakozzanak.

Közben a poroszok részén a következő érdekes események történtek. A nagy főhadiszállás június 11.-én végre megbizható híreket kapott az ellenséges sereg összeállításáról és felállításáról. Nevezetesen megtudták azt, hogy az osztrák főerő nincs – mint azt eddig hitték – Csehországban, hanem annak 7 hadteste közül 6 Morvaországban van. Ebből a nagy főhadiszállás azt a következtetést vonta le, hogy az osztrák hadak támadó előnyomulása nem Csehországból Berlin felé, hanem Morvaországból Neisse-n át Boroszló felé várható. Ez okból a 2. hadsereg parancsnoka, a porosz trónörökös, engedélyt kért arra, hogy hadseregét a Niesse mellé tolhassa el, miután e folyó mögött veendő felállításával Sziléziát jobban biztosíthatná, az osztrákok pedig ennek az állásnak a megtámadása nélkül Boroszló ellen nem működhetnének. A nagy főhadiszállás a trónörökös előterjesztését elfogadta, de mivel azáltal az 1. és 2. hadsereg közötti távolság lényegesen megnagyobbodott és a 2. hadsereg a nálánál sokkal erősebb osztrák főerő támadásának lett volna kitéve, a még Berlinben volt gárda-hadtestnek a 2. hadsereghez való útbaindítása mellett egyúttal az 1. hadseregnek Görlitz tájékára való eltolását is elrendelte, meghagyván utóbbi parancsnokságának, hogy ott erejét akként csoportosítsa, hogy úgy a sziléziai hadműveletek támogatására, mint a Szászországba való bevonulásra képes legyen. Ezalatt az Elbe-hadsereg a nagy főhadiszállástól kapott parancs folytán Szászországba bevonulván, június 18.-án Drezdát szállotta meg, honnan a szász hadtest Theresienstadton át az Iser felé elvonulván, június 25.-én Jungbunzlau környékére érve, ott az osztrák I. hadtesttel összeköttetésbe lépett, amikor aztán a szász trónörökös mindkét hadtest fölött átvette a parancsnokságot.

A június 19-ike folyamán beérkezett jelentésekből a porosz nagy főhadiszállás biztosra vehette, hogy az osztrák hadsereg zöme Morvaországból Csehország felé vette útját s ezért az említett napon este kivonatosan rövidítve összefoglalva, következőleg intézkedett: „A beérkezett jelentésekből arra lehet következtetni, hogy az ellenséges főerő Csehország felé összpontosul. Ő felsége kivánsága, hogy mielőtt ez végkép végbemenne, ennek az összpontosulásnak a megakadályozására az 1. hadsereg nyomban megkezdje offenzíváját. Herwarth tábornok (az Elbe-hadsereg parancsnoka) parancsot kapott, hogy holnap Stolpenen át előnyomulva, az 1. hadsereg jobbszárnyához csatlakozzék, minek megtörténte után az előbb említett (Elbe-) hadsereg is Frigyes Károly herceg parancsnoksága alá lép. A 2. hadsereg I. hadtestét az 1. hadsereg támogatására azonban Landshutra indítja útnak s egyelőre csak 1 hadtestet hagy a Neisse mentén vissza, a másik kettőt pedig akként csoportosítja Glatz és Frankenstein között, hogy a hadsereg legnagyobb része a legrövidebb idő alatt Lanshutnál vagy Neissenél összpontosítható legyen.” Június 22.-én délután pedig a nagy főhadiszállás a következő parancsot küldte az 1. és 2. hadseregparancsnoksághoz: „Őfelsége parancsolja, hogy mindkét hadsereg Csehországba vonuljon be és Jičin irányában egyesüljenek. A VI. hadtest Neisse-nél visszamarad.” Ebből kifolyólag június 25-ikéig a három porosz hadsereg a XXII/16. számú mellékleten látható helyzetbe jutott. Ugyanez a melléklet mutatja az osztrákok és szászok június 25-iki helyzetét is. Ebből a csoportosításból az Elbe-hadseregnek Hühnerwasseron, az 1. hadseregnek Sichrowon át kellet Münchengrätz irányában a felső Iser-vonalat elérnie; a 2. hadseregnek három helyen, Trautenau, Braunau–Eipel és Reinerz–Nachod–Skalitz irányában kellett a határt átlépnie. A kiadott intézkedések folytán az Elbe-hadsereg a határt június 22.-én, az 1. hadsereg 23.-án, a 2. hadsereg pedig 25.-én és 26.-án lépte át.