Az osztrák hadseregnél az általános védkötelezettség elvben fennállott ugyan, de gyakolati kivitele még sok kívánni valót hagyott hátra. A szolgálati idő a sorhadban 8 évvel, a tartalékban 2 évvel volt megállapítva, mindazonáltal a legénység rendszerint csak 3 évig teljesített tényleges szolgálatot.

Az elhelyezés politikai okokból nagyobbára területenkívüli volt, ami főleg a mozgósítást igen hátrányosan befolyásolta.

A gyalogezredek 4 zászlóaljból állottak, melyek közül az első három tábori-, a negyedik általában várőr-szolgálatra volt hivatva, de utóbbiak tábori szolgálatra is alkalmazhatók voltak.

A gyalogság 1860 óta két sorban állott fel és a Lorenz-mintájú huzagolt előltöltő puskával volt fölfegyverezve.

A lovasság szintén két sorban állott fel és karddal vagy dsidával és pisztollyal volt fölfegyverezve. Legénységi- és lóállománya elsőrendű volt.[1]

A tüzérség az 1863-as rendszerű kitűnő löveganyaggal volt ellátva, mely 3, 4 és 8 fontos előltöltő lövegekből állott, amelyekből ürlövedékeket, shrapneleket, és gyújtólövedékeket lőttek. 9 tüzérezredhez még 1–1 röppentyű üteg is tartozott.

A tisztikar általában szorgalmas, megbízható és kötelességtudó volt. A magasabb rendfokozatok eléréséhez a származás és protekció elég nagy szerepet játszott.[2]

A legénység, még az idegen nemzetiségüeket és ajkúakat sem véve ki, derekasan és odaadással felelt meg feladatának.[3]

A magasabb kötelékek közül a gyalogságnál a hadosztálykötelék nem volt meg, hanem 4–4 dandár közvetlenül volt a hadtestbe beosztva. A lovasságnál 2–3 lovasdandár 1–1 lovashadosztállyá alakult, amelyet könnyűnek vagy nehéznek neveztek, aszerint, hogy milyen volt a beosztott lovasezredek többsége.

A harcászati elvek tekintetében a két szemben álló fél között lényeges különbség állott fenn. Ezt a Pilch-féle „A Magyar Katona” című mű II, 382. oldalán röviden és találóan következőleg jellemzi: „Az 1859-iki hadjáratban a franciák a jobb és tökéletesebb osztrák fegyverek hatásának ellensúlyozására az úgynevezett szuronyrohamharcászatot alkalmazták. Ezt a taktikát, Poroszország kivételével, majdnem minden európai állam elfogadta. Ennek a harcmodornak a lényege az volt, hogy a zászlóaljak vagy egy tömegben, vagy félzászlóalj-oszlopokban minél előbb szuronyrohamot intéztek az ellenség ellen. Ez volt a „rohamharcászat” (Stosstaktik), amelyben nem igen engedtek időt az arcvonalak előtt felállított gyenge csatárvonalaknak a tüzelésre, hanem a zászlóaljak magasan lobogó zászlók alatt osztálytömegekben és viharos csatakiáltással rárohantak az ellenségre. Ezt a harcmodort 1864-ben és 1866-ban a hasonlóan felfegyverzett és fellépő dánokkal, illetve olaszokkal szemben sikeresen alkalmazhatták az osztrák-magyar hadsereg vezetői. De teljesen kudarcot vallottak az utóbbi hadjáratban a poroszokkal szemben, akik gyorsan tüzelő fegyverük birtokában gyalogságukat a lövészetben és a szétszórt harcmodorban igen ügyesen kiképezték és az osztrák-magyar tömegtámadásokat a legrövidebb távolságból adott hatásos tömegtűzzel nemcsak visszaverték, hanem ezekben a támadó tömegekben borzalmas pusztítást is vittek végbe.”[4]

A porosz haderő újjászervezésének alapját már Gneisenau vetette meg 1813-ban. Azóta a kormányok és a hadügyek vezetői folyamatosan fáradoztak a hadsereg nagyarányú fejlesztésén, amelynek két legfontosabb tényezője az általános védkötelezettség és a landwehr intézmény behozatala volt.

1866-ban a gyalogság még mindíg három sorban állott fel és ő volt az összes államok gyalogsága között az első, mely a Dreyse-rendszerű gyútűs puskában hátultöltő fegyvert kapott. A gyalogság harcszerű kiképzését az évenként megtartott őszi gyakorlatok alkalmazásával igen magas fokra emelték.

A porosz lovasezredek részben 4, részben 5 századból alakultak. A lovak nagyrészét csak háború esetén szerezték be, ami az egyöntetű kiképzés szempontjából igen nagy hátrányt jelentett. A vértesezredek nehéz, a dragonyosok, dsidások és huszárok könnyű lovasságszámba mentek. Főfeladatát a porosz lovasság a harctevékenységben látta; a földerítő, de kivált a hadászati földerítő szolgálatot kevésbbé gyakorolta.[5]

A porosz tüzérség 4 és 6 fontos huzagolt hátultöltő, továbbá 12 és részben 6 fontos símacsövű lövegekkel volt fölszerelve. Ez utóbbiak hordtávolsága nem terjedt 1500 méteren túl. Kiválóbb eredményt a porosz tüzérség ebben a hadjáratban egyáltalában nem tudott felmutatni.[6]

[1] Lettow-Vorbeck id. m. II, 15: „Die österreichische Kavallerie verfügte, so weit sie sich aus Ungarn, diesem Ideallande für Pferdezucht, beritten machte, über ein Material, welches zwar weniger ansehnlich, in Aufzucht und Leistungsfähigkeit aber selbst dem ostpreussischen Schlage überlegen war.”

[2] Lettow-Vorbeck id. m. II, 13: „Mitgliedern des Hochadels wurde es leicht bis in die obersten Führerstellen zu gelangen, ohne dass Tüchtigkeit und Befähigung hierzu berechtigten.”

[3] Lettow-Vorbeck id. m. II, 12: „Abgesehen von den Schwierigkeiten geistiger Einwirkung in Regimentern mit rein polnish-ruthenischem oder ähnlichem Ersatze war das Menschenmaterial an sich bei Slaven und Ungarn ein ausgezeichnetes; allen Strapazen und Entbehrungen gewachsen, dabei anhänglich, bot es ein williges Werkzeug in der Hand seiner Führer.” – A 10. oldalon pedig a magyarországi viszonyokról ezeket olvassuk: „Der vor dem Beginn des Krieges herrschende Verfassungsstreit hatte viel von dem nationalen Charakter eingebüsst und daher die unteren Volksklassen nicht ergriffen. Da diese fast allein in der Armee vertreten waren, so kann von einer Unzuverlässigkeit der ungarischen Regimenter dem äusseren Feinde gegenüber nirgends die Rede sein.”

[4] Lettow-Vorbeck id. m. II, 14: „In Betreff der Ausbildung zwangen die finanziellen Nöthe in Österreich wiederholt dazu, den Stand der Bataillone zu vermindern. Hierdurch wurde nicht allein die Möglichkeit kriegsgemässer Übungen, sondern auch die Dienstzeit bei der Fahne gegen die beabsichtigte Dauer von drei Jahren wesentlich beschränkt und naturgemäss der ganze Werth der Truppe herabgedrückt. Alles in Allem kann es keinem Zweifel unterliegen, dass die Infanterie, diese Hauptwaffe der Neuzeit, in Österreich erheblich zurückstand gegen das Fussvolk unter dem schwarz-weissen Banner; Tapferkeit allein, mit welcher sich viele, Regimenter in wahrhaft bewunderungswürdiger Weise dem todspeienden Zündnadelfeuer entgegenstürzten, vermochte die vielen Mängel nicht auszugleichen.”

[5] Lettow-Vorbeck id. m. II, 2: „Der Ausbildung für den im Kriege so ungemein wichtigen Aufklärungsdienst wurde nicht genügende Rechnung getragen.”

[6] Lettow-Vorbeck id. m. II, 5: „Der Antheil der preussischen Artillerie an den glänzenden Ergebnissen des Feldzuges ist nur ein sehr bescheidener.”