Ahhoz határozottan igen nagy merészség kellett, hogy egy olyan kis állam, mint Dánia egyszerre két nagyhatalommal kezdjen ki, s ezek szinte nagyfokú lekicsinylésük jeléül mindössze egy-egy hadtestet mozgósítottak s küldtek a szófogadatlan ellenfél észretérítésére és ha kell, leigázására.

A küzdelem már csak azért is felette egyenlőtlenné s a dánokra nézve már kezdettől fogva nagymértékben hátrányossá vált, mivel őket a szövetségesek legalább három hónappal előbb támadták meg, mintsem azt a dán mértékadó körök feltételezték s így a háború kitörésekor valóban csak minimális dán erők állottak a határ mentén s ez kényszerítette rájuk a tisztán védelmi formát is, mely kivált az osztrák hadtest elszántan előretörő támadólagos fellépésével szemben nemcsak, hogy a határokat nem tudta hosszabb ideig megvédeni és megtartani, hanem még hátrább sem tudott sehol nyomatékosabb ellenállást kifejteni.

A poroszok már jóval óvatosabbak és kevésbbé előretörtetők voltak. A két szövetséges magatartása között valóban szembetűnő volt a nagy különbség: az osztrákok és a magyarok a lökőerőre, szuronyrohamra, a poroszok a lőfegyver és ágyútűznek minél tökéletesebb kihasználására és érvényrejuttatására fektették a fősúlyt s ugyanezt a képet mutatta két évvel később a mostani két szövetséges magatartása is, amikor már nem mint szövetségesek egymás mellett, hanem mint ellenfelek egymással szemben állottak. És ez a nagy viaskodás, amelynek az 1864-iki küzdelem szinte tanulságos előjátékát képezte, a porosz felfogás helyessége mellett hozta meg a döntést; a vitézül és bátran nekimenő osztrák-magyar tömegek egymás után véreztek el a porosz gyútűs puska fölényes tüzében, úgy a határmenti harcokban, mint a königgrätzi nagy, döntő csatában.