A hadsereggel a Chiese mögé érve, Gyulay táborszernagy végre megemberelte magát és legfőbb idejét látta annak, hogy az őt szinte félénken követő ellenséggel leszámoljon. És csodák csodája, most meg Hess táborszernagy volt az, aki az ellenséggel való mérkőzést a Chiese mentén kockázatosnak tartotta, az a Hess, aki eddig folyton brizgatta Gyulayt, hogy a hadsereg visszavonulását beszüntetve, végre valahára tegyen már valamit. De még cifrább állapotok és jelenségek is kerültek felszínre. Hess, az új vezérkari főnök, aki ismételten és keményen ócsárolta Gyulayt azért, hogy olyan soká hagyta magát Napoleon császár által orránál fogva vezetni, a legutolsó pillanatig azt hivén, hogy az főerejével az osztrák sereg balszárnyát megkerülve, a Po felől igyekszik annak hátába kerülni, most ugyanabba a hibába esik, mert alighanem a Napoleon császár által szándékosan terjesztett álhírek nyomán szintén meg merne esküdni, hogy az osztrák sereget a legnagyobb veszély a Po felől fenyegeti, ahova Napoleon a magentai csata után állítólag ereje legnagyobb részét áttolni szándékozik. És mindez azért történt, mivel úgy mint eddig, a lovas seregtestek most is, ahelyett hogy az utánnyomuló ellenséggel az érintkezést állandóan fentartották volna, következetesen mindíg a gyalogseregtestek hátamegett bandukoltak teljesen céltalanul. Végre a 2. hadsereg új parancsnoka vagy vezérkari főnöke, megunván a teljes sötétségben való tapogatódzást, egy aránylag gyenge hirszerző különítményt tol felderítés céljából az arcvonal elé és az valóban remek, fáradhatatlan tevékenységével mindössze két nap alatt annyira tisztázza a helyzetet, hogy most már egyszerre, mintegy varázsütésre, lehull a hályog az összes parancsnokok és vezérkari főnökök szeméről. Sőt mi több, Hess is belátván tévedését, lázas izgalommal sietteti a hadsereg támadólagos megindulását az ellenség felé. Ámde ezt a helyes útra való terelődést palotaforradalomszerű heves szcénák előzték meg, amenylnek főszereplői Gyulay, Grünne és Hess táborszernagyok voltak. És szinte nevetséges, hogy a két utóbbemlített nagyúr a hadsereg egyik, eddig alárendelt szerepkörű tábornokát,Ramming altábornagyot citálta be a hadseregfőparancsnokság főhadiszállására, hogy a vitás ügyben döntőbíróként szerepeljen. Szegény Rammingnak nehéz feladat jutott osztályrészül. Ő volt az elsők egyike, aki közvetlenül a magentai csata után remonstrálni próbálkozott az elrendelt visszavonulás folytatása ellen. Bensőleg Ramming bizonyára meg volt győződve, hogy a támadólagos fellépés által a mielőbbi döntést kereső Gyulay álláspontja volt helyes, ámde a mindenható Hess-sel sem akart és nem mert ellenkezésbe jutni s így elég ravaszul a két álláspontot kiegyensúlyozó megoldáson törte a fejét s tényleg olyan megoldást eszelt ki, amely alkalmasnak látszott, hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon. Hess eleinte, bizonyára tettetett, de fanyar jókedvvel, hozzá is járult a Ramming által javasolt megoldáshoz, hanem csakhamar mégiscsak a maga álláspontját juttatta érvényre, mert az összes haderők mégis csak a Mincio mögé vonattak vissza, de csak azért, hogy nemcsokára megint átkeljenek rajta. Akárhogy vesszük is a dolgot, bizony frivol játék volt ez, semmikép se méltó ily magasállású, az ország sorsát intéző egyénekhez.

A mondottakból elég világosan kitűnik, hogy az új hadseregfőparancsnokság összeállítása nem volt szerencsés és a sok szakács azúttal is alaposan elsózta a levest. Ez újból élénken eszünkbe juttatja a német vezérkari műnek a 145–146. oldalon leközölt igen találó megállapítását.

Appel őrnagy majdnem klasszikusnak mondható találó jelentése a hadászti helyzetet egyszerre, mintegy varázsütésre teljesen tisztázta. A jelentés vétele után már nem maradhatott fenn kétség, hogy az ellenséges haderők legnagyobb része a Chiesa mentén áll és hogy a Po menti megkerülés falrafestett réme a mesék országába való. Vagy ha e tekintetben még mindíg némi kételyek állottak fenn, nem volt nehéz egy Appeléhez hasonló hírszerző különítményt sürgős kiküldése által a Po menti helyzetet is teljesen tisztázni. Ezt azonban a hadseregfőparancsnokság elmulasztotta s így két teljes hadtestet továbbra is az alsó Po mentén hagyott tétlenségre kárhoztatva, amikor a hadsereg a Mincio és Chiese között sorsdöntő események küszöbén állott. Pedig ennek a két hadtestnek, a II-iknak és a X-iknek jelenléte a solferinoi csatatéren majdnem százszázalékos biztonsággal az osztrák fegyvereknek biztosította volna a végső diadalt. Ennek elmaradásáért nem annyira a névleges fővezér, I. Ferenc József császár, hanem elsősorban Hess táborszernagy felelős, akinek véleméynét és tanácsát az uralkodó sokak ellenzése dacára végeredményben mégis elfogadta és magáévá tette. Az önállóan gondolkozó és cselekvő, néha a kiállhatatlanságig határozott s az ellenvéleményeket nem ritkán ridegen visszautasító Radetzky oldala mellett Hess 1848/49-ben szerepkörét igen jól töltötte be, de most, amikor minden az ő esze és szája íze szerint történt, bizony őkigyelme nem volt képes a beléje helyezett várakozásnak megfelelni, aminek aztán vesztett csata, vesztett háború lett a sajnálatos következménye.