Miután sem Napoleon császár, sem Gyulay táborszernagy június 4.-én komolyabb összeütközés lehetőségével nem igen számolt, a mondott napon mindketten csupán hadseregeik nagyobbfokú összevonását és készenlétbe helyezését tervezték, hogy aztán június 5.-én lehetőleg kedvező viszonyok között vehessék fel a küzdelmet ellenfelükkel, és figyelemreméltó, hogy utóbbemlített napon mindkét fél támadólag óhajtott fellépni. Napoleon eme elhatározását és törekvését az eddigiek után szinte természetesnek kell tartanunk, ő ennek értelmében és érdekében következetesen előre is dolgozott, csak abban az egy feltevésben hibázott és tévedett, hogy azt hitte, miszerint az osztrákok még mindíg annyira széjjelhúzott elhelyezési körletek mellett június 4.-én semmi szín alatt sem fognak döntő csatába bocsátkozni, ami egyébként nem is igen volt valószínűnek mondható. Ellenben az osztrák fővezérnek abban az esetben, ha a mondott napon jobb szárnyát Magentanál állva hagyja, el kellett rá készülve lennie, hogy ott már 4.-én komoly kenyértörésre kerülhet a dolog. Hogy Gyulay táborszernagy támadólagos szándékát még akkor is fenntartotta, amikor Clam-Gallas jelentéséből arról értesült, hogy mind San Martinonál, mind Turbigonál erős ellenséges tömegek vannak a Ticinon átkelőben és ennek dacára Clam-Gallasnak azt hagyta meg, hogy mindössze két hadosztállyal neki menjen a kétségtelenül nagy túlerő felett rendelkező turbigói ellenséges csoportnak, azt mindenestre joggal hibáztatni lehet. Nem is lett a támadásból semmi, mert annak végrehajtását Clam-Gallas mégcsak meg sem kísérelte. Az erről szóló jelentésre az osztrák hadseregparancsnokság egyelőre védelmi magatartásra, illetve Magentanak mindenáron való megtartására határozta el magát, bár nagyon jól tudta, hogy ott a nap folyamán legfejlebb az I., II., III. és a VII. hadtestet összpontosíthatja. Ez nem annyira merész, mint inkább meggondolatlan elhatározás volt. Ehelyett most már sokkal jobb lett volna a hadsereget a Naviglio di Pavia, esetleg mindjárt a jelentékeny akadályt képező Adda mögé visszavonni és e folyóvonalok felhasználásával ellentámadással kapcsolatos védelmet tervbe venni. Ezzel a Ticino mögötti hosszú, tétlen veszteglés még elég könnyen jóvátehető lett volna.

Azt, hogy Turbigonál már június 3.-án jelentékeny ellenséges erők állottak, mind Gyulay, mind Clam-Gallas nagyon jól tudta. Nagyon feltűnő és különös tehát, hogy utóbbi még akkor is, amikor 4.-én előbb a san martinoi, majd nemsokára a turbigoi ellenséges csoport előnyomulásáról hírt vett, csapatjaival még mindíg csak arccal nyugatfelé vett, a Naviglio Grande mentén, Boffaloratol Robeccoig felállítást, erősen fenyegetett északi szárnyának és oldalának biztosítására úgyszólván csupán a Rezniček-dandárt hagyván vissza. A Mac Mahon-csoport késedelmes előnyomulása, felvonulása és támadása folytán később sikerült ezt a hibát a jobbszárnynak lekanyarítása, tetemes megerősítése és észak felé vett harcfelállítás által némileg helyre hozni.

Napoleon császár abban a téves hitben, hogy az osztrákok ismét a Ticino jobbpartjára átkelve, június 5.-én támadólag fognak ellene fellépni, a főerőt szintén az említett folyó jobbpartján tartotta és ő maga is ott maradt, holott mindenesetre célszerűbb lett volna, ha ereje nagyobb részét minél előbb a Ticino balpartjára tolta volna át, amely aztán esetleg már június 5.-én az ő személyes vezetése alatt hatalmas lendülettel és súllyal nehezedhetett volna rá az ellenség jobboldalára és részben hátára is. Ez esetben az osztrákok Magentanál hosszabb ideig egyáltalában nem fejthettek volna ki ellenállást. Ezek szerint Mac Mahon tábornok csak a véletlennek köszönhette, hogy a minden számítás ellenére már 4.-én lángra lobbant döntő küzdelemben az ő csoportja játszotta a döntő szerepet, aminek aztán ő az utóbb a császár által neki adományozott magentai hercegi címet köszönhette.

Amikor a San Martinora irányított Mellinet-gárdahadosztály itt nem várt ellenállásra talált, tovább délre ellenben a Ticino jobbpartján nagyobb ellenséges tömegeknek se híre, se hamva nem volt, a császár hamarosan rájöhetett az itt várt ellenséges támadás feltételezésének téves voltára, vagy legalább is arra, hogy egyelőre az ellenség legnagyobb része már, illetve még mindig a Ticino balpartján van. Hogy ezt ott lekösse, nemcsak Mac Mahont utasította gyors cselekvésre, hanem immár az egész szárd sereget Turbigonál a Ticinon való átkelésre utasította. Azonban arra az álláspontra, hogy most már ereje zömével határozottan a Ticino balpartján, az ellenség oldala és háta felé keresve a döntést, még mindig nem tudott jutni a császár, aki a bizonytalanság nyomasztó hatása alatt még nem tartotta idején valónak a III. és IV. hadtesttel való újabb rendelkezést és ő maga sem tette át főhadiszállását az említett folyónak immár végleges döntő fontosságúvá vált baloldali terepszakaszára, pedig gondolatmenete és abból kifolyó intézkedései minden kétséget kizáróan abban csúcsosodott ki, hogy ő a fősúlyt balszárnyára helyezve, azzal, vagyis döntő túlerővel fogja az ellenség jobboldalát és hátát megtámadni.

Hogy a csatavezetésben a szövetségesek részén is nélkülözzük a kívánt egységességet és a kölcsönös összműködést, azt leginkább a parancsok és jelentések továbbításának akkori primitív és nehézkes működésének tudhatjuk be. Így látjuk, hogy Napoleon császár a boffalorai ágyúzás hallatára, abban a hiszemben, hogy Mac Mahon már is erélyesen nekilát a támadásnak, ő maga is újonnan előrerendeli a san martinoi csoportot, hogy ezáltal Mac Mahon feladatát is megkönnyítse,[1] ámde ez közben nemcsak beszünteti a további előnyomulást, hanem a bevezető harcban résztvett csapatjait vissza is rendeli, bevárni akarván, amíg egész rendelkezésre álló ereje együtt van, hogy azzal egységesen és erőteljesen folytathassa időlegesen félbeszakadt munkáját.[2] Ámde az ezáltal az északi szárnyon keletkezett harcszünet igen hosszúra nyúlt s miután arról és annak okáról a császárnak gyors tudósítási eszközök – táviró, telefon stb. – híjján tudomása nem volt, a két nagy harccsoport között a kívánt összműködés nem lehetett meg. Épígy nem tudja meg a császár a kellő időben a Mac Mahon által Magentanál kivívott döntő sikert sem, minek folytán a császár a csata befejezése után is még jó hosszú ideig kétkedő bizonytalanságban van a nagy nap nem is sejtett igen nagy sikere felől. Mindazonáltal, ha tekintetbe vesszük, hogy Magenta, ahol a csata sorsa eldőlt, a Naviglio Grande hídjaitól, amelyek már régen a franciák birtokában voltak, mindössze 2 km-nyire van, e jelenségen nagyon is csodálkoznunk kell és alig férhet hozzá kétség, hogy Mac Mahon jelentési és az összeköttetés fentartására vonatkozó kötelezettségét igen lanyhán teljesítette.[3] Másrészt úgylátszik, hogy a császár főhadiszállása is nagy hibát és mulasztást követett el azáltal, hogy a maga kebeléből állandóan 1–2 összekötő tisztet a megfelelő jelentőlovasokkal ellátva Mac Mahon főhadiszállásába nem delegált. Meg kell még jegyeznünk, hogy Napoleon főhadiszállása a csata egész tartama alatt San Martino tájékán tartózkodott s így nem volt nehéz azt elérni és feltalálni. De miként a császár nem tudta, hogy mi történik a Mac Mahon csoportnál, úgy ez is teljes bizonytalanságban maradt a császári csoportoknál történtek felől.[4]

Az ekként minden összhang nélkül működő két nagy seregcsoport, feltéve, hogy az ellenség az ennek révén kínálkozó előnyt ki tudta volna használni, igen könnyen a legválságosabb helyzetbe kerülhetett volna.[5]

Egészen másként viselkedett az osztrák főhadiszállás. Gróf Gyulay táborszernagy e napon valóban bámutalosan eleven és fürge tevékenységet fejtett ki. Épp a legkritikusabb pillanatok egyikén, délután két óra tájban Magentaban találjuk őt, de sajnos, ahelyett, hogy ott a csata vezetését mindvégig magához ragadta volna, mindössze annyit tett, hogy a Reischach-hadosztályt előre rendelte s aztán e sorsdöntő pillanatban, ahelyett, hogy a Corbettanál tétlenül álló Mensdorf-lovashadosztályt is a Mac Mahon-csoport baloldalába támadólag rendelte volna előre s ez intézkedések hatását ott nyugodtan bevárta volna, jónak látta törzsével együtt Robeccoba ellovagolni csak azért, hogy a III. hadtest előnyomulását és beérkezését a harctérre megsürgesse, holott ezt a feladatot egy ügyes parancsőrtiszt ép oly jól elvégezhette volna. De épúgy mint előbb Magentanál, a hadseregparancsnokság itt Robecconál sem folyt be a dolgok menetébe, pedig délután félöt óra tájban a franciák helyzete mindkét helyen elég kritikusan nézett ki. Magenta tájékán a Marcallora visszavetett Gault-dandár a jelentékeny túlerővel szemben már csak a legnagyobb erőfeszítés mellett tudta magát tartani, a Naviglio Grande mentén pedig a Picard-dandár volt hasonlóan szorult helyzetben.[6] Ezidőtájt tehát erőteljes nyomással akár itt, akár ott esetleg döntő eredményt is el lehetett volna érni. Ámde a franciák krízise nem sokáig tartott, mert Magentanál a Castagny-dandár, a Ponte nuovo környékén peidg a Jannin-dandár közbelépése hamarosan kedvező fordulatot idéz elő a szövetségesek javára.

A Gault- és Picard-dandárok állhatatos, szívós kitartása határozottan elismerésre méltó.

Délután 5 órakor, amikor a legnagyobb kavarodás volt Magentaban, ismét ott van a hadseregparancsnokság, de ahelyett, hogy ott rendet teremtene és a még mindig Corbettanál álló Mensdorff-lovashadosztályt és a közben ugyancsak a helyszínére ért VII. hadtestbeli másik Lilia-hadosztályt latbavetette volna, megint csak ellovagolt Robeccoba, hogy most már az V. hadtestnek hasonló semmitmondó parancsot vigyen, mint előbb a III. hadtestnek! És ellovaglás közben a hadsereg vezérkari főnöke, talán saját szakállára, és mintha már minden veszve volna, a Lilia-hadosztályt a falra festett visszavonulás fedezésére Corbettához rendelte vissza, holott Magenta még egészen este 7 óráig az osztrák csapatok kezében volt. Ezúttal tehát újból alkalom kínálkozott a hadseregparancsnokság számára, hogy tekintélyét, erélyét és a még rendelkezésre álló erejét latba vetve, e szárnyon az osztrákokra nézve kedvező döntő fordulatot idézzen elő, ehelyett a fővezér, a vezérkari főnök és a törzs többi egyénei, a csapatoknak a legrosszabb példát mutatva, patkányok módjára gyorsan odahagyják a már sülyedni látszó hajót, holott azt, célszerű rendelkezés mellett, egészen szépen a biztos révbe lehetett volna vezetni, mert alig férhet hozzá kétség, hogy erélyes, tetterős fellépés mellett, a még érintetlen Lilia- és Mensdorff-hadosztályoknak és a Gallaratenál tétlenkedő Urban-hadosztálynak az ellenség baloldalába való irányítása, esetleg személyes odavezetése mellett alighanem sikerült volna hamarosan az ellenség balszárnyát felsodorítani.[7]

Robbeconál is alkalma nyilt volna a hadseregparancsnokságnak vezetői tevékenységének célszerű módon való érvényrejuttatására. Ha itt, a Naviglo Grande nyugati oldalán a rendelkezésre álló II. hadtestbeli Kintzl-dandár és a III. hadtestbeli 3 dandár nem egyenként s azok keretén belül még a zászlóaljak is rendszerint nem önállóan és elszigetelten, hanem az egész erő egyszerre, egységes terv szerint és céltudatos, erélyes vezetés mellett vivta volna meg a harcot,[8] akkor a szövetségesek jobb oldalába is igen könnyen és gyorsan alapos lyukat lehetett volna fúrni. Hogy ezt mily pompás eredményre való kilátással lehetett volna megtenni, annak legjobb bizonyítéka a 10-es huszárok által elért szinte páratlanul álló gyönyörű eredmény. De hiába; a baj nem is annyira az egyes személyekben, hanem az osztrák hadseregben akkor dívó rendszerben keresendő. Hadosztályparancsnoktól fölfelé egységes, céltudatos vezetői tevékenységet sehol sem tapasztaltunk. A Magenta körüli harcoknál ugyanazt látjuk, mint a Naviglio Grandetól délre. Itt is három hadtestnek dandárai és azokon belül a zászlóaljak, sokszor egyes századok, izoláltan előretörve vívják meg harcaikat; a hadosztály- és hadtestparancsnokok vezetői tevékenysége majdnem a nullával egyenlő. Csakis így volt lehetséges, hogy az Espinasse-hadosztály Gault-dandára órákon át eredménnyel tudta magát Marcallonál tartani. Bátran állíthatjuk, hogy ha a Magentanál rendelkezésre álló I., II. és VII. hadtestbeli és a Mensdorff-lovashadosztálybeli jelentékeny erőket akár az itteni vezetéssel megbízott Clam-Gallas, de még inkább az ugyancsak ott jelenlevő hadseregparancsnokság egységes terv szerint erős győzni akarással, akár Marcallo, akár Boffalora irányában a kellő lendülettel előre vezetett volna, akkor első esetben Mac Mahon balszárnyának átkarolása révén, a másik esetben pedig áttörő hadművelettel fényes győzelmet lehetett volna aratni. De ennek igazi hadvezéri képesség megnyilvánulása volt az alapfeltétele, csakhogy ennek valamennyi magasabb rangú és állású tábornok, sajnos híjján volt.[9]

A vezetés szempontjából az osztrák hadseregparancsnokság egyetlen érdeméül azt az elég gyors elhatározást és intézkedést hozhatjuk fel, hogy amikor megtudta, hogy már 4.-én komoly harcra, csatára kerül a dolog, a közelben lévő összes seregtesteket Magentahoz rendelte.

A mondottak alapján végkonklúzió gyanánt bátran leszögezhetjük azt a tényt, hogy a magasabb vezetés tekintetében egyik fél sem állott a kívánt magas fokon.[10]

Nagy hátrány volt az osztrákok részén már kezdettől fogva a harcászati kötelékek nagyarányú összekeverése[11] s főleg Magentanál azok teljes felbomlása. Ez a franciáknál sokkal kisebb mértékben mutatkozott.

A harcászati kiképzés és a zászlóaljnál magasabb harcászati kötelékekben való alkalmazás megint csak osztrák részen sok kivánni valót hagyott hátra. Épígy a felszerelés, ellátás stb.[12]

A magentai csatának az est beállta és a mindkét részen úrrá vált teljes kimerülés vetett véget. A csata tehát tulajdonképpen igazi döntés nélkül fejeződött be és másnapra mind Gyulay, mind Napoleon császár a küzdelem folytatásával számolt, ami meg is történik, ha Clam-Gallas és Zobel hadtestparancsnokok sötéten látó jelentéseiket benem küldik. Hogy az 5.-én kiújuló harc kinek a javára dőlt volna el, azt természetesen senki sem tudhatja s így csupán azt lehet vita tárgyává tenni, hogy Gyulay részéről mi volt a helyesebb elhatározás, az előbb, a harc megújítását célzó, avagy az utóbbi, a hadsereg visszavonulását elrendelő. Sajnos apodoiktikus, ellentmondást nem tűrő választ erre nézve sem adhatunk, ellenben tanulság kedvéért jónak látjuk a legfontosabb pro- és kontra-véleményeket röviden regisztrálni.[13]

[1] Porosz vezérkari mű, 82: „Der Kaiser, welcher noch immer glaubte, nur eine geringe Streitmacht vor sich zu haben, auch Mac Mahon wohl zu Hülfe kommen wollte, liess nun, als man um ¹/₂1 Uhr an der Ticino–Brücke den Kanonendonner hörte, sogleich zu einem erntslichen Angriff schreiten.”

[2] Porosz vezérkari mű, 82: „General Mac Mahon erachtete es für angemessen, seine Kräfte erst zu sammeln, bevor er sich in ein ernstes Gefecht einliesse. Er war mit Recht nicht ohne lebhafte Besorggniss, selbst angegriffen zu werden.” Csakhogy azáltal, hogy erőinek felvonulása és harchoz fejlődése 3 óránál hosszabb időt vett igénybe, ezen magatartása által az egész szövetséges hadsereget igen nagy veszélynek tette ki, feltéve, hogy az osztrákok ellenségük krízisét megfelelően kiaknázni tudták volna.

[3] Bazancourt id. m.: „C'était au tombe de la nuit, le général Mac Mahon venati, de s'emparer de Magente, il ignorait entièrement ce qui s'était passé sur la Naviglio, n'ayant pu pendant toute la journée avoir aucune communication avec le reste de l'armée.”

[4] Porosz vezérkari mű, 99: „Bei seinem vereinzelten Vorrücken konnte das Korps Mac Mahon möglicher Weise auf die gesammte österreichische Armee stossen. Von dem, was jenseits des Naviglio sich zutrug, hatte man während des ganzen Tages absolut gar keine Kenntniss. Le général par intuition le devine ... les nuages, sagt Bazancourt, passant au dessus de sa tête lui en apportent la nouvelle, d. h. er erfuhr eben nichts. Dies waren die Gründe, welche den General Mac Mahon bestimmten, mit der grössten Vorsicht zu Werke zu gehen.”

[5] Erre nézve a porosz vezérkari mű 98–99. oldalán többek között a következő érdekes és tanulságos megállapításokat olvassuk: „Auch die glänzendste Tapferkeit vermag einen tiefen und breiten Graben nicht zu überspringen. Weder bei Boffalora, noch bei Ponte vecchio, wo die Brücken abgetragen waren, gelang es den Franzosen durchzudringen. Dagegen eroberten sie beide Brücken von Ponte nuovo, wo die Oesterreicher sich vor dem Defilée aufgestellt hatten, und es trat so das überraschende Resultat ein, dass 6000 französische Grenadiere, die noch dazu einen Theil ihrer Kräfte zur Bewachung ihrer sichtlich gefähfdeten rechten Flanke verwenden mussten, dem 25.000 Mann starken Gegner eine unbesiegbar scheinende Position wegnahmen. General Reischach, der dem Schlachtfelde am nächsten stand, leistete die von ihm geforderte Hülfe augenblicklich. Die Richtung seines Anmarsches von Castellazzo de Barzi auf Mgenta zeigt deutlich genug, dass diese Verstärkung ursprünglich gegen den General Mac Mahon gerichtet war. Jetzt indessen musste sie ebenfalls zur Abwehr gegen Westen bestimmt serden, und eine einzige feindliche Division hielt von nun an über 30.000 Oesterricher in Schach. – Das Vorgehen des Fürsten Schwarzenberg westlich des Naviglio konnte dort dem Gegner verderblich werden. Schlossen sich die Division Lilia von Castelletto und die Brigade Kintzl von Robecco dem III. Korps an, so waren gegen 30.000 Mann versammelt. Der Kaiser Napoloen verfügte selbst nach dem Eintreffen der Brigade Picard und bis 4 Uhr Nachmittags nicht über mehr als 11.000 Mann ... Thatsächlich wurde die Division Lilia weder zur Verstärkung des II., noch zur Unterstützung des I. und II. Korps verwandt, sondern nebst der Reserve-Kavallerie rechts weg, gegen die Mailänder Strasse geschoben ... Das III. Korps ... stiess sehr bald auf die Abtheilungen des französischen III. und IV. Korps. Die von 3 bis 7¹/₂ Uhr nach und anch eintreffenden Brigaden Picard, Martimprey, Charrière, Jannin und Bataille verstärkten den Kaiser zwischen Fluss und kala auf 26.000 Mann. Fürst Schwarzenberg war nach Detachirung der Brigade Ramming kaum mehr als halb so stark” s így bátran hozzátehetjük, hogy az elmulasztott kedvező alkalom többé jóvátehető nem volt.

[6] Kunz id. m. 60: „Die Schlacht stand 4¹/₂ Uhr entschieden günstig für die Oesterreicher. Die Franzosen waren sowohl im Kampfe gegen die Division Reischach als in dem gegen des III. österreichische Armeekorps unglücklich, sie wichen überall und hatten bedeutend Boden verloren.”

[7] Kunz id. m. 62: „Gegen 5 Uhr ... hätte ein günstiger Umschwung nuer erfolgen können, wenn die Division Lilia den Franzosen in die Flanke ging. Diese Division war um 3¹/₂ Uhr Nachmittags in Corbetta angelangt. FZM. Hess soll dem FMLt. Zobel gerathen haben, mit ihr auf Marcallo zu marschiren, aber hinzugesetzt, er hätte keinen Befehl zu geben, er mische sich in nichts. Darauf ertheilte der Generalstabs-Chef des Heeres, Oberst Kuhn, der Division die Weisung, bei Corbetta sich zur Deckung des Rückzugs bereit zu halten.”

[8] Porosz vezérkari mű, 85: „Wir wehen hier dieselben Anordnungen, wie bei allen früheren Gefechten. Theil der Armee (und der Truppen) wird gegen den Feind geführt und dabei noch durch allerlei rück- und seitwärtige Aufstellungen geschwächt, während die Franzosen mit Allem, was sie haben, angreifen.”

[9] Kunz id. m. 69: „Wenn die Oesterreicher das Glück gehabt hätten, noch in der Nacht vom 3. zum 4. Juni einen wirklichen Feldherrn an ihre Spitze zu bringen, einen Mann von dem Schlage Radetzkis, dann musste der Tag von Magenta ein glänzender Sieg für die österreichischen Waffen werden. – Heute, beinahe 30 Jahre später – írja a szerző 1888-ban megjelent munkájában folytatólag – ist es ja bequem und leicht die Sachlage zu übersehen und so verlockend, dass es sich wohl lohnt, etwas näher zu betrachten, was hätte geschehen können. Das III. Armeekorps stand in der Nacht vom 3. zum 4. Juni mit seiner entfernsten Brigade nur 1.7 Meilen von Robecco, das V. Armeekorps (von der Brigade Bils abgesehen) mit seiner entfernsten Brigade 2.1 Meilen von ebenda ... Wenn beide Korps mit ihrer Spitze um 8 Uhr früh aufbrachen, so konnte das III ... recht gut um 11 Uhr mit seiner Spitze Magetna erreichen ... Das V. Armeekorps konnte ebenso um 11 Uhr mit seiner Spitze bei Robecco eintreffen ... Das VII. Armeekorps stand mit der entfernstesten Division 1.4 Meilen von Magenta und konnte also recht gut um 12 Uhr Mittags rechts vom III. Armeekorps und vorwärts von Magenta aufmarschiert sein ... Um 3 Uhr, zur Zeit, als Mac Mahon seinen Aufmarsch vollendet hatte, konnten dann die Oesterreicher in der Linie Boffalora–Marcallo verwenden:

Die Truppen unter FML. Cordon	10.700	M.	Inft.	530	Reiter,	52	Gesch.
Brigade Baltin (II. Korps)	4.800	"	"	–	"	8	"
III. Korps	20.300	"	"	1.140	"	56	"
VII. Korps	14.800	"	"	–	"	56	"
Kav. Div. Mensdorff	–	"	"	2.430	"	16	"
Zusammen:	50.600	M.	Inft.	4.100	Reiter,	188	Gesch.

Die Berbündeten konnten gegen diese Heeresmasse entwickeln:

II. Armeekorps	18.700	M.	Inft.	1.090	Reiter,	39	Gesch.
Garde-Div. Camou	8.100	"	"	300	"	12	"
2. gren. Rgt. u. 1. Zuav. Komp.	1.800	"	"	–	"	–	"
2. Div. Fanti	11.300	"	"	400	"	18	"
Zusammen:	39.900	M.	Inft.	1.790	Reiter,	69	Gesch.

Wenn nun die Division Urban durch eine scharfe Demonstration gegen Turbigo den General Mac Mahon auch noch um seinen Rücken besorgt gemacht hätte, dann war wohl zu hoffen, dass hier ein durchgreifender Erfolg erzielt werden konnte, besonders da die Division Fanti, wie bekannt, erst so sehr spät auf dem Schlachtfelde erschien.

Rechnet man pro Geschütz 20 Mann, dann standen hier östlich des Naviglios gegen einander in abgerundeten Zahlen 58.000 Oesterreicher gegen 41.000 Verbündete ... Da aber die Spitze der Division Fanti um 3¹/₂ Uhr erst in Castano eintraf 1¹/₂ Meilen von Marcallo„ so verminderte sich die Stärke der Verbündeten bis 6 Uhr Abends auf 29.000 Mann. Die Oesterreicher waren bis zu dieser Zeit ihrem Gegner doppelt überlegen. Es war wohl mit einiger Sicherheit zu hoffen, dass die Division Fanti dann nur noch zurecht kam, um die geschlagenen Franzosen aufnehmen und ihren Rückzug zu decken, aber nicht mehr, um einen Umschwung im Kampfe zu errigen. – Am Naviglio standen dann mit der Front nach Westen das Bleibsel des II. Armeekorps oder 10.800 Mann infanterie, 510 Reiter, 40 Geschütze und zwischen Ticino und Naviglio das V. Armeekorps oder 19.400 Mann Infaterie, 640 Reiter, 64 Geschütze, zusammen also 30.200 Mann Inft., 1150 Reiter, 104 Geschütze, welche gegen aBend noch durc die vordersten Brigaden des VIII. Armeekorps unterstützt werden konnten.

Diesen Truppen vermochten die Franzosen entgegen zu stellen:

Bleibsel der Garde Div. Mellinet u. der Res. Art.	4.300	Mann.	Infanterie,	300	Reiter,	24	Gesch.
III. Korps, Div. Renault	9.000	"	"	–	"	12	"
III.Korps, Div. Trochu	6.700	"	"	–	"	12	"
IV. Korps, Div. Vinoy	6.300	"	"	–	"	12	"
Zusamenn:	26.300	Mann	Infanterie,.	300	Reiter,	60	Gesch.

Die Division Vinoy kam jedoch erst nach 4³/₄ Uhr, Division Renault um 6 Uhr, Division Trochu um 7¹/₂ Uhr auf dem Schlachtfelde an. Es standen also die Dinge auf diesem Theile des Schlachtfedes wie folgt: Rund 33.000 Oesterreicher hatten sich gegenüber:

bis 43/4 Uhr Nachmitags	etwa 5.000 Franzosen
von 43/4 bis 6 Uhr Nachmittags	etwa 11.500 "
von 6 Uhr bis 71/2 Uhr Abends	etwa 20.500 "
und erst nach 71/2 Uhr Abends	etwa 27.000 "

Man sollte meinen, dass 33.000 Oesterreicher bis 6 Uhr mit 11.500 Franzosen recht gut hätten fertig werden müssen ...”

A Gyulay táborszernagy által megtett rendelkezések szerint a nap folyamán a csata színhelyén tényleg rendelkezésre álló kölcsönös erőviszonyokat a porosz vezérkari mű 96–97. oldalán eképpen sorolja fel: "Wenn wier die Begebenheit mit 8 Uhr abschliessen, so haben an der Schlacht direkt Theil genommen:

Auf französischer Seite unter General Mac Mahon:

das II. Korps	19.000	Mann
vom Garde-Korps die Div. Camou	8.000	"
von der sard. Armee die Div. Fanti	11.000	"
Zusammen:	38.000	Mann

Unter dem Kaiser Napoleon:

vom Garde-Korps die Gren. Div. Mellinet	6.000	Mann
vom III. Korps Div. Renault	9.000	"
vom IV. Korps Div. Vinoy	7.000	"
Zusammen:	22.000	Mann
Gesammstumme	60.000	"

Auf öst. Seite unter Graf Clam:

vom I. Korps 1 Division circa	13.000	Mann
das II. Korps nach Abzug der Verluste be Palestro	17.000	"
vom VII. Korps Div. Reischach	8.000	"
Zusammen:	38.000	Mann
Das III. Korps	16.000	Mann
vom IV Korps die Brigade Hessen	4.000	"
Summe:	58.000	Mann.

Das Stärke-Verhältniss der fechtenden Truppen stellt sich sonach auf beiden Seiten fast gelich. Aber es waltet der Unterschied ob, dass am Vormittag des 4. Juni die Franzosen durch den Naviglio und eine Entfernung von 1¹/₂ Meilen in zwei Hälften getrennt waren, deren Vereinigung von der Eroberung dieses starken Abschnittes abhing, während die Oesterreicher hinter demselben versammelt standen. – Wenn sie sich gegen Westen ganz abwerhrend verhielten, wenn nach Zerstörung aller Brücken der Naviglio mit 17.000 Mann defensiv besetzt blieb., so behielt Graf Clam, sobald man ihn durch die beiden Divisionen Reischach und Lilia verstärkte, noch 30.000 Mann gegen dem General Mac Mahon, dem er dadurch sogar überlegen wurde.”

[10] Kunz id. m. 76: „Was die Führung betriff, so waren auf österreichischer Seite ebenso viele Generäle, welche die Gefechtslage richtig erkannten, schnell und energisch handelten und auch regelmässig einen freilich meist nur augenblicklichen Erfolg erzielten, als auf französischer Seite. – Die höhere Führung liess auf beiden Seiten viel zu wünschen übrig. Dass die Oesterreicher überhaupt bei Magenta eine Schlacht annahmen, noch dazu mit der Front nach Westen, während vier feindliche Divisionen bereits auf dem linken Ticinoufer im Norden des Schlachtfeldes standen, hat sich bitter gerächt. Uns nimmt die mangelhafte Leistung eines Gyulay ebenso wenig Wunder, als die eines Clam-Gallas, obgleich letzerer sich entschieden mehr versündigt hat, als ersterer. Allein uns will scheinen, dass FZM. Hess, da er nun einmal an Ort und Stelle war, auch energisch eingreifen musste, Wenn e sich um das Wohl und Wehe das Staates handelt, dann müssen persönliche Rücksichten ebenso schwinden, wie jedes übertriebene Zartgefühl ... Auf französische Seite zeigte sich Mac Mahon durchaus nicht als der général fougueux, den der Pulverdampf berauscht, sondern vielmehr als ein ausserordentlich vorsichtiger und überlegender Truppenführer. Er zog es vor, stundenlang seine arg bedrängten Waffengefährten ohen Unterstütztung zu lassen, um dann nach endlich bewerkstelligtem, methodischem Aufmarsch seiner drei Divisionen der Stoss mit desto grösserer Wucht durchzuführen. Der Erfolg sprach für ihn. Wir glauben indessen, dass es recht gut auch hätte anders kommen können. – Von einer besonderen Begabung eines anderen französischen Generals hat man recht wenig bemerkt. Möglich, dass die Umstände zu ungünstig waren. – Napoleon selbst war bis zum Ende der Schlacht in fortwährender Aufregung und Sorg eum den Ausgang des Kampfes. Wir vermögen nicht in seinem Verhalten irgend etwas zu entdecken, was den Feldherrn verrathen hätte. Am Morgen des 5. Junis, als die Oesterreicher wirklich abzogen, war wohl Niemand aufrichtiger erfreuet und angenehmer überrascht als Napoleon selbst Sein ganzes Verhalten in den Tagen nach der Schlacht redet eben eine sehr deutliche Sprache.”

[11] Kunz id. m. 54: „Es war ein Fehler, der sich furchtbar rächte, dass die Oesterreicher so bunt durcheinander gemischte Theile verschiedener Bataillone und verschiedener Brigaden an den Navigliobrücken aufgestellt hatten. Die 12.600 Mann österreichischer Infanterie gehörten 8 verschiedenen Brigaden und 3 verschiedenen Armeekorps an, die 3800 Mann französischer Infanterie nur einer einzigen Division.” És szakasztott ugyanolyan volt a helyzet Magentanál is. (Lásd a XXII/13. számú mellékletet.)

[12] Kunz id. m. 74: „Die Armeekorps, welche in Italien früher unter Radetzki gestanden und siene vorzügliche Schule noch nicht vergessen hatten, haben entschieden besseres geleistet, als die übrigen ... Die Truppen der früheren italienischen Armee kannten ausserdem die allerdings sehr grossen Eigentümlichkeiten hatten, um ihre Bataillone vollzählig zu machen, eine sehr grosse Menge höchst machte sich während des ganzen Feldzuges geltend, besonders schlimm aber während der Schlacht von Magenta. – Man darf auch nicht vergesen, dass der österreichische Infanterist sehr viel Gepäck trug. Der Tornister allein wog 6¹/₄ Kilogramm, ausserdem schleppte der Mann noch einen besseren Uniformsrock bei sich und trug den Mantel en bandoulière, so dass er alles in allem, einschliesslich des Gewehrs, über 23 Kilogramm zu tragen hatte. Man denke sich dazu die grosse Hitze und die unbehülflichen Rekruten, welche unter dem Mantel kaum athmen konnten ... Die Franzosen legten dagegen meistens das Gepäck ab ... An Kriegserfahrung waren beide Heere wohl ziemlich gleich ... Die Siege 1848/49 in Ungarn und noch mehr die weit glänzenderen in Italien hatten die Oesterreicher ein wenig über ihre eigene Tüchtigkeit getäuscht und zur Selbstüberschätzung geneigt gemacht ... Das bessere Gewehr der Oesterreicher machte sich gar nicht geltend. Die Franzosen gingen so energisch und so schnell vor, dass ihr schlechteres Gewehr alsbald zu ganz derselben Wirksamkeit gelangte, wie das österreichische ... Von einem besonderen Eindruck der Ueberlegenheit des französischen Artilleriefeuers hat man bei den Oesterreichern nichts gemerkt ... Dass irgend ein Angriff der Franzosen durch Artilleriefeuer wirksam vorbereitet worden wäre, ist aus den Berichten nich zu ersehen ... hingegen wirkte die österreichische Artillerie bei der Vertheidigung von Magenta sehr tüchtig mit, die beiden Geschütze an der Eisenbahn hinter der Brücke über den Naviglio leisteten sogar hervorragendes.”

[13] A bécsi hadiiskola számára összeállított tansegédlet a 60–62. oldalon, a porosz vezérkari mű 100–101. oldalán foglalt adatokat és megállapításokat majdnem szószerint átvéve, a következőket monjda: „Am Abende der Schlacht waren von den österreichischen Corps noch 2¹/₂ Corps (V., VIII. und Division Lilia) voklommen intact,das III. Corps ganz schlagfertig. Die Division Montenuovo konnte bis zum Morgen des 5. noch bis Cisliano von Mailand herangezogen werden, nur auf das IV. Corps, das man unnützerweise am Po noch belassen hatte, war nicht mehr zu rechnen. (A porosz vezérkari műben erre a hadtestre nézve a következő, kissé gúnyosan hangzó megjegyzés áll: „Das IX. Korps freilich scheint wie vergessen hinter Pavia stehen gelassen zu sein, als ob man noch jetzt eine Operation am rechten Po-Ufer besorgt hätte.) Jedenfalls konnte man österreichischerseits am Morgen des 5. binnen wenigen Stunden das I., II., III., V., VII. und VIII. Corps concentriren, anch Abzug der Verluste in der Schlacht gegen 110.000 Mann, von denen über 50.000 Mann vollkommen frische Truppen Ob man mit dieser Macht den Angriff auf den Feind erneuern durfte, hieng vor allem von dem Zustande der Truppen ab, welche tagszuvor gefochten hatten und vom dem Vertrauen, welches der Feldherr noch auf dieselben setzte. – Der Feldzugmester hatte sich während der letzten Stunden des 4. Juni in Robecco aufgehalten, wo der Kampf zwar keinen für das Ganze efolgreichen, aber auch keinen ungünstigen Ausgang genommen hatte. Er sah hier das Intreffen eines frischen Armee-Corps (V.) , und als er um 6 Uhr abends nach Abbiategrasso zurücktritt, hatte man im Hauptquartier nicht das Gefühl, dass die österreichische Armee geschlagen sei. Die Wiederaufnahme des Kampfes am folgenden Tage war beschlossen und die Disposition wurde noch in der Nacht ausgearbeitet. Allein zwischen 2 und 3 Uhr früh traf die Meldung des FMLt. Clam ein „dass seine Truppen sich in einer totalen Auflösung befinden, mehrere Tage gefechtsunfähig seien und dass er bei Tagensanbruch den Marsch von Cisliano nach Binasco fortsetzen werde”. – Der momentane Zustand der Truppen war erklärlich, aber ein alter Erfahrungssatz sagt, dass, wenn in einer guten Armee derartig mitgenommene Truppen nur etwas Ruhe und Erholung finden, sich ihre Reihen rasch wieder schliessen. Man muss daher mit Medlungen über vollständige Zerrüttung und Auflösung der Truppen sehr vorsichtig sein. In der That waren noch in der Nacht auf den 5. die unter Clams Befehlen stehenden Corps im Grossen wieder geordnet und am 5. angriffsbereit; sie hätten an diesem Tage sehr gut eine Reserve hinter dem in erster Linie stehenden VIII. Corps bilden können. Die vorschnelle Meldung Clams war aber nicht mehr gut zu machen. Der Armee-Commandant hatte sich inzwischen für den Rückzug etnschieden. Die Räumung der Lombardei war die unausbleibliche Folge dieses Entschlusses ...

A 63. oldalon pedig ezeket olvassuk: „ Im Gros der österreichischen Armee herrschte das Gefühl, dass man nicht geschlagen sei, mächtig vor, so zwar, dass am frühen Morgen des 5. bei Magenta der Kampf durch die Initiative einzelner Truppen des III. österreichischen Corps von neuem entbrannt war, aber trotz einzelner Vortheile infolge des allgemeinen Rückzugsbefehles wieder abgebrochen werden musste. Mehrerer Generale (Ramming) riethen dringend, wenn man schon die Schlacht nicht am 5. erneuern wolle, so doch zunächst wenigstens die Armee zu sammeln, was bei der völligen Unthätigkeit des Feindes, der es gar nicht versuchte, aus dem ihm überlegenen Siege Nutzen zu hiehen, keine Schwierigkeiten haben könne, und später, eventuell am nächsten Tage, die Offensive wieder zu ergreifen. Auch der Generalstabschef der Armee erachtete den weiteren Rückzug nicht für nöthig, aber der Armee-Commandant beharrte auf senem Willen.” – Meg kell jegyeznem, hogy az utóbbi mondatban foglaltakról az osztrák hivatalos vezérkari mű mit sem tud, illetve nem tesz említést, ellenben az I. köt. 580. oldalán ezeket olvassuk: „Oberst Baron Kuhn gibt einem im Kriegsarchive deponirten Memoire an , ... er habe hierauf das 3. und 5. Corps „mit Ermächtigung des Armee-Commandanten halten gemacht.” – Továbbá: „Die Unschlüssigkeit und Unthätigkeit der feindlichen Armee unmittelbar nach der Schlacht bei Magenta fiel in den Reihen der k. k. Armee selbst auf und es muss erwähnt werden, dass schon am 5. Juni Morgens, sich in derselben sogar das Gerücht verbreitete, die Franzosen hätten selbst den Rückzug angetreten. Der General Baron Ramming des 3. Corps richtete schon um 9 Uhr Morgens aus Abbiategrasso an den Generalstabschef Baron Kuhn ein Schreiben, in dem er diesem Gerüchte Ausdruck gab und vorschlug, die Armee wenigstens halten zu machen, um sich von dem Stande der Dinge zu überzeugen und dann entsprechend zu handeln.” – Bartels id. m. 164. oldalán a franciák visszavonulásáról terjesztett híreket alaptalanoknak mondja: „Die Rückzugsbewegung der Franzosen in der Nacht zum 5. Juni – írja Bartels – war ein Hinrgespinst Rammings, dem die Tollheit erst einfiel, als er sich in Abbiategrasso in Sciherheit sah.”

A szövetségesek magatartásáról az említett hadiiskolai tansegédlet a következőket írja: „Werfen wir noch einen Blick auf die Lage der Verbündeten. Kaiser Napoleon war sich durchaus eines Sieges nicht bewusst, er musste sich sagen dass er nur einen Theil der österreichischen Streitmacht gegen sich gehabt hatte, der nebstbei in dorhender Nähe stehen geblieben war. DerRest des feindlichen Heeres konnte im Laufe des Tages herangezogen worden sein, während ein grosser Theil der französischen Armee noch jenseits des Ticino stand. Der Uebergang bei S. Martino konnte durch einen Vorstoss de Oesterreicher längs des Naviglio sehr leicht gänzlich unterbrochen werden, es blieb dann nur jener von Turbigo. Jedenfalls musste Napoloen gefasst sein, am nächsten Tage erneuert den Kampf aufzunehmen. Mit allem Eifer suchte nun der Kaiser seine Streitkräfte zu sammeln; die Division Bourbaki des III. und zwei Divisionen des IV. Corps wurden noch während der Ncht bei S. Martino über den Ticino gezogen (circa 3 Uhr früh). Von den Sarden stand eine Division (Fanti) bei Marcallo, die Division Durando blieb gegenFMLt. Urban bei Turbigo, die beiden anderen Division bei Galliate. Das I. Corps wurde mit einem Nachtmarsch von Olengo herangezogen und seine Tête erreichte gegen 6 Uhr früh S. Martino. Die Verbündeten konnten sonach am Morgen des 5. Juni mit üngefähr 110.000 Mann, darunter 40.000 Mann frischer Truppen, bei Magenta das Gefecht wieder aufnehmen. Erst durch den freiwilligen Rückzug der Oesterreicher war den Franzosen der Sieg zuerkannt worden.”

Ezzel szemben Kunz id. m. 72–73. oldalán a következő véleményének ad kifejezést: „Es ist viel darüber gestritten worden, ob Gyulay am 5. Juni den Kampf hätte fortsetzen sollen oder nicht. Wir glabuen, dass er sehr richtig handelte, indem er den Rückzug antrat. Er hätte an frischen Truppen am 5. Juni vereinigen können: 4 Brigaden des V. Korps, 5 Brigaden des VIII. Korps, 2 rigeden der Div. Lilia, also 11 Brigaden, wozu dann noch die auf Vorposten zurückgelassenen Theile des III. orps kamen, welche etwa die Stärke einer Brigade ausmachten. Er hatte also 12 frische Brigaden. Von den Truppen, welche am 4. Juni gefochten hatten, fielen aber als absolut gefechtsunfähig aus: 2 Brigaden des I. Korps, 4 Brigaden des II. Korps, 2 Brigaden des VII. Korps, also 8 Brigaden.

Die Verbündeten konnten am 5. Juni an frischen Truppen ins Feuer bringen: 3 Divisionen des I. Korps, 1 Division des III. Korps, 2 Divisionen des IV. Korps, 3 Divisionen Piemontesen, also in Summa 9 ganz frische Divisionen. Von den Truppen, welche am 4. Juni gefochten hatten, waren aber auch noch so gut wie frisch die Divisionen Camou, Trochu, Fanti.

Es standen also den 12 frischen österreichischen Brigaden 12 frische Divisionen der Verbündten entgegen. Auch die übrigen Divisionen, welche am 4. Juni bereits im Kampfe gewesen waren, konnten am folgenden Tage recht gut verwendet werden. Die Aussicht auf einen Sieg am 5. Juni scheint uns daher für die Oesterreicher recht gering gewesen zu sein.” És én a magam részéről, főleg a felette gyenge legfőbb vezetésre való tekintettel, Kunz nézetéhez csatlakozom.