Háborúban semmisem bosszúlja meg magát annyira, mint a biztosítási, legfőkép pedig a földerítési szolgálat elhanyagolása. Ez volt most is a háború kezdetétől fogva a legnagyobb baja és mulasztása az osztrák hadvezetőségnek. Csakis ennek volt tulajdonítható, hogy még most is, amikor már a szövetségesek a legkomolyabban hozzáláttak a döntő hadműveletek megindításához, az osztrák VII. hadtest és a hadseregparancsnokság még ebben a teljes erővel meginduló támadásban is következetesen csupán holmi megtévesztésszámba menő tüntetést láttak. Nagyban hozzájárult ennek a tévhitnek minél hosszabb ideig tartó fenntartásához, hogy a szövetségesek főhadvezetősége, amíg csak lehetett, csupán szárd csapatokat alkalmazott az első vonalban. Ezeknek legelső feladata az volt, hogy a Vercelliből kibontakozó francia hadsereg számára a Sesia balpartján a szükséges felvonulási teret biztosítsák. Nevezetes az a klasszikus rövidségű parancs, amellyel ezt Napoleon főhadiszállása, az akkoriban dívó hosszadalmas és terjedelmes parancsadási módtól eltérően, mindössze egy rövidke mondattal elrendelte, illetve elintézte. Ebben a parancsban ugyan csak Palestroról volt szó, de azért Victor Emanuel hadseregével, igen helyesen, nemcsak arra felé, hanem Casalionig terjedő széles arcvonalba rendelte el az előnyomulást, sőt bizonyára nem ártott, sőt jó lett volna, ha az egyik oszlopot, tegyük fel a lovas hadosztályt, a novarai országúton rendelte volna előre, annál is inkább, mivel tudomása volt arról, hogy a Ceschi-csoport arra felé vonult vissza.

Érdekes, hogy a Cialdini-hadosztály, melynél a király is jelen volt, elég erélyesen fogott hozzá a Palestrot megszállva tartó ellenség megtámadásához, ellenben Durandonak, bár számára céltárgyul kijelölt Vinzagliot csak ¹/₂ ellenséges század védte, sehogy sem akaródzott a munkához látni és csak a király ismételt sürgetésére indította el végre több mint 10.000 főnyi hadosztályát a mindössze 100 főből álló ellenség ellen támadásra. Ehhez nem kell bővebb kommentár!

Az osztrák, illetve magyar csapatok mindkét helyen, úgy Vinzaglionál, mint Palestronál, dicséretes szívóssággal és önfeláldozással harcoltak. Legjobb jele ennek az általuk szenvedett és másrészt az ellenségnek okozott tetemes veszteség.

Victor Emanuel és csapatjai meglehetősen magasra taksálták május 30-iki sikereiket,[1] de ha tekintetbe vesszük, hogy ezeket a sikereket, a kijelölt vonalig való előnyomulást, 4 teljes szárd hadosztály egy nem is egészen teljes osztrák dandárral szemben vívták ki, és hogy a szárd király az enapi harcok befejezése után erősbítés kiutalását is kérelmezte, úgy ezt az önérzetes, sőt talán kissé fennhéjazó büszkeséget, meglehetősen indokolatlannak kell tartanunk, de a szándékolt cél, a francia hadsereg felvonulásának biztosítása a Sesia balpartján, mindenesetre el volt érve.

Victor Emanuel segélynyújtás iránti kérése szintén amellett bizonyít, hogy földerítés és hírszerzés tekintetében a szárdok sem állottak sokkal jobban az osztrákoknál, akik egy újabb erőszakos szemrevétel útján, tehát megint már elavult és célhoz nem vezető eszközök révén véltek a bosszantó és ijesztő homályba legalább némi világosságot gyujthatni.

[1] Bazancourt, La Campagne d'Italie.