Az olaszországi hadsereg főparancsnokságát még Radetzky életében báró Gyulay táborszernagyra ruházták át, akinek vezérkari főnöke Ringelsheim ezredes volt. Mindazonáltal a küszöbön álló hadjárat hadműveleti tervének megszerkesztésével nem őket, hanem a bécsi hadiiskolának akkori egyik igen jó hírben álló tanárát, az 1849. évi hadjáratban Mária Terézia rendet kapott báró Khun ezredest bízták meg, akit aztán még a háború kitörése előtt a táborszernagy vezérkari főnökévé neveztek ki. A hadseregparancsnokság a bécsi katonai központi irodának volt alárendelve, melynek élén gróf Grünne altábornagy császári főhadsegéd állott.

A szövetségesek részén a fővezérletet maga III. Napoleon császár tartotta fenn magának, aki mellett mint vezérkari főnök Vaillant tábornagy működött. A szárd sereg főparancsnoka Victor Emanuel király volt, aki Lamarmora Alfons tábornokot vette maga mellé vezérkari főnökül.

A hadjárati terv megállapítását mindkét részen Németország magatartása a legnagyobb mértékben befolyásolta, mert ha ez is részt vett volna a háborúban, akkor a főhadszínteret az alárendeltebb jelentőségű olaszországival szemben a Rajna melléke képezte volna. És mivel a német államok, főkép pedig Poroszország az utolsó pillanatig bizonytalan magatartását tanusítottak, a hadjárati tervet mindkét eshetőség figyelembevételével kellett megállapítani. Az osztrákok részén ebben az esetben a Rajna mentén felvonuló német szövetséges seregen kívül 6 hadtestnek alkalmazását vették tervbe, míg az olasz hadiszíntéren csak a 4 hadtestből álló II. hadsereg maradt volna. Ezenfelül két hadtestet a monarchia belsejében szándékoztak visszatartani, hogy a szükséghez képest vagy az északi vagy a déli csoportot megerősíteni lehessen. A báró Kuhn ezredes által kidolgozott és Őfelsége által jóváhagyott hadjárati terv szerint a II. hadseregnek a piemontiakat még a franciák beérkezte előtt kellett megtámadnia, hogy azokat döntően megverje, vagy legalább is az Alessandriára való visszavonulásra kényszerítse. Ezektuán az említett hadsereg egy részének az alessandriai tábort megrohamoznia kellett volna, míg a főcsoport az Apennineken át előnyomuló franciákkal lett volna hivatva szembeszállni.[1]

Amikor azonban április 23.-án gróf Gyulay táborszernagy egészen biztos hireket vett arról, hogy a franicák feltétlenül részt vesznek a háborúban a piemontiak oldalán, nyomban figyelmeztette a bécsi katonai központi irodát, hogy a II. hadsereg ereje semmikép sem elegendő arra, hogy a francia–szárd sereggel szemben támadólag lépjen fel, mert ehhez legaláb 300–350.000 emberre volna szükség. Április 25.-én a táborszernagy ennek a nézetének újólag kifejezést adva, egyúttal a hadseregparancsnokság alól való felmentését is kérte. Miután közben kiderült, hogy a német államok részvételére a háboruban számítani nem lehet, a bécsi katonai körök gróf Gyulay táborszernagynak az olaszországi hadseregnek az általa kivánt mértékben való megerősítését kilátásba helyezve, őt a lemondás visszavonására birták rá.[2] Egyúttal az olaszországi hadsereg erősbítésére tényleg messzemenő intézkedéseket tett, de ahhoz, hogy ezek a megvalósulás stádiumába lépjenek elég hosszú idő kellett.

III. Napoleonnak haditerve megállapításánál szintén tekintettel kellett lennie Németország magatartására és esetleges beavatkozására s így ő egyelőre a francia seregnek csak mintegy felét irányithatta az olaszországi hadiszíntérre, ahol a szárd seregnek a francia haderők odaérkezéséig feltétlenül ki kellett tartania. Az osztrákok számbeli túlerejére tekintettel Victor Emanuel eleinte védőleges magatartására volt utalva és hogy az országa fővárosát, Turint is megvédje, a megerősítendő Dora Baltea-vonal mentén szándékozott 1¹/₂ hadosztállyal védőállást foglalni, ezzel azonban az április 29.-én reggel Turinba érkezett Canrobert francia tábornagy nem értett egyet, mert az említett védővonalat nagyon hosszúnak, gyengének és Turinhoz túl közelfekvőnek találta és így az erők szétforgácsolását is elkerülendő, a Dora Baltea mentén az ellenség tévútra vezetése céljából csak 1 lovas hadosztály 2 üteggel maradt vissza, amíg a szárd sereg fennmaradó része és a Turinon át előnyomuló 2 francia hadtest Alessandria–Valenza–Casale területén összpontosult, hogy onnan az esetleg Vercellin át Turin felé előnyomuló osztrákok baloldalába támadjon. A francia hadsereg beérkezése után, melynek 2 hadteste (III. és IV.) a Mont-Cenis és a Mont-Genèvre-n át a szárazföldön, 4 hadteste pedig (I., II., gárda és V.) a délfranciaországi kikötőkből és Algirból a tengeren át Genua, majd onnan a szárazföldön alessandira felé irányíttatott, a szövetséges hadseregeknek a megállapított hadjárati terv szerint Milano felé offenzív módon kellett előnyomulniok; hogy mely irányban és hogyan, az az osztrákok magatartásától tétetett függővé. Ezzel egyidejűleg Garibaldinak Lombardiaba kellett betörnie, hogy azt fellázítva, az osztrák sereg hátában kellemetlen helyzetet teremtsen s végül a francia–szárd flottának az osztrák partvidék nyugtalanítása végett az Adriai tengerbe kellett benyomulnia.

[1] „Sodann sollte ein Theil der Armee das verschanzte Lager von Alessandrie stürment (!), die Hauptkraft jedoch den über den Apennin anrückenden Franzosen entgegentreten.”

[2] (Bartels v. Bartberg), Der Feldzug in Italien 1859, 17: „Der FZM. Gyulay hatte immer die Armee zu shcwach erachtet: er protestirte gegen den Einmarsch in Piemont und bat nun zum zweiten Male um die Enthebung von dem Oberfehl. Man verweigerte diess, versprach Verstärkungen und beharrte auf dem Überschreiten des Ticino.” – Ugyancsak (Bartels), Der Krieg im Jahre 1859, 26: „Gyulay gab seine Demission liess sich abe schliesslich zu seinem Unglück bereden, das Kommando zu behalten. Man oktroierte ihm den Obersten Kuhn als Stabschef, wobei diesen der Kaiser als den Mann Seines Vertrauens bezeichnete ... Der FZM. Gyulay, ohne Kriegserfahrung und ohne Vertrauen zu sich und zu den Wiener Optimisten, überliess in Gottes Namen dem Obersten Kuhn gewissermassen die Leitung des Heeres und degradierte sich vom Kommandanten zum Zuseher.”