Szárdinia az 1848/49. évi kudarcok folytán csak elnapolta, de nem ejtette el végleg kitűzött céljának elérését, mely elsősorban Lombardiának és a velencei tartománynak Piemonttal való egyesítését s azzal egyidejűleg az összes olasz népeknek az idegen uralmaktól való függetlenítését irta lankadatlan politikai és katonai törekvéseinek zászlajára.

Az a körülmény, hogy az 1849. évi novarai csata után az osztrák üldözés elmaradása folytán Victor Emanuel, az új szárd király, habár erősen megtépázott állapotban, de azért mégis egész seregét megtartotta, mindenesetre igen nagy előnyt jelentett Piemontra nézve, mert ezáltal a hadsereg további kiépítéséhez legalább a szükséges keret bőségesen megvolt s nem kellett úgyszólván mindent előlről kezdeni. Mindazontáltal a piemonti hivatalos körök nem ok nélkül a szárd seregnek bármily nagy arányú fejlesztését sem tartották elegendőnek arra, hogy az osztrákokkal egy újabb leszámolást egyedül megkockáztassanak s így Victor Emanuel megfelelő szövetséges megszerzésén fáradozott s ez gróf Cavour Kamillo külügyminiszterének, Olaszország minden időben egyik legkiválóbb diplomatájának a legteljesebb mértékben sikerült is, amennyiben Franciaországot Savoya és Nizza átengedése fejében hajlandóvá tette, hogy az osztrákokkal való leszámolásnál hatalmas sereggel tényleg részt vegyen. Ennek a nagyarányú és nagy jelentőségű fegyverbarátságnak megalapozását Szardiniának az 1845/55. évi krimi háborúban 15.000 emberével való részvétele készítette elő, melynek folyamányaként Szardinia az 1856. évi párisi kongresszuson már egész Olaszország érdekeinek képviselője gyanánt léphetett fel és bár hivatalosan ennek a kérdésnek a kongresszuson való tárgyalásába nem mentek bele, azér Cavournak mégis sikerült III. Napoleon pártfogását az olasz ügy számára a legnagyobb mértékben megnyerni. 1858 július havában Cavour III. Napoleon meghívására a lotharingiai Plombières fürdőhelyen megjelenvén, ott július 20.-án többórai tanácskozás után jött létre az a fontos megállapodás, mely most már végkép biztosította Szárdiniának Franciaország szövetségét és támogatását arra az esetre, ha azt Ausztria megtámadná. Ez időtől fogva a viszony Franciaország és Ausztria között fokozatosan mindíg jobban elhidegült, aminek III. Napoleon a diplomáciai testületnek 1859 január 1.-én a Tuilleriákban történt fogadtatása alkalmával báró Hübner párisi osztrák nagykövet előtt a következő szavakkal leplezetlenül kifejezést is adott: „Sajnálom, hogy viszonyaink az Ön kormányához már nem oly jók, mint azelőtt. Azonban kérem, mondja meg császárjának, hogy személyes vonatkozásaim őhozzá változatlanul ugyanazok maradtak.” Ezek a szavak elegendők voltak ahhoz, hogy egész Európát kihozzák sodrából, minek legbiztosabb jele a párisi tőzsdén hirtelen támadt pánik volt.[1]

Ausztria a szárdok nagy készülődését látva, szintén hozzáfogott Felső-Olaszországban lévő seregének nagyarányú fejlesztéséhez, majd maga is szövetséges után nézett, Poroszországot és a többi német államokat akarván egy Franciaország elleni koalícióra rábirni, de az erre vonatkozó tárgyalások csak igen lassan és vontatottan haladtak előre s végül teljesen eredmény nélkül maradtak.

Anglia hiába kísérelte meg az ügy békés elintézését; fáradozása nem vezetett sikerre, mert Szárdinia előleges feltétel gyanánt Olaszország függetlenítését, Ausztria pedig Szárdinia előzetes lefegyverezését kívánta.

Ily körülmények között az osztrák kormány türelmét vesztve és a Németországgal folyó tárgyalások végét be nem várva, április 19.-én ultimátumot intézett Szárdiniához, melyben a háborúval való fenyegetés mellett a szárd sereg fegyverkezésének beszüntetését követelte. Ezzel egyidejűleg az olaszországi haderők főparancsnoka, marosnémeti és nádaskai gróf Gyulay Ferenc táborszernagy utasítást kapott, hogy a határ átlépésére minden előkészületet megtegyen és ha a szárd kormány elutasító vagy kitérő választ adna, minden további parancs bevárása nélkül azonnal lépje át a Ticinot. Az olaszoknak átnyujtott ultimátum ellen április 22.-én Oroszország óvást emelt s ennek példáját a következő napon Anglia és Poroszország is követte. Az ultimátumot április 23.-án vették át Turinban és az Ausztria által ebben megszabott 3 napi gondolkozási idő áprili 26.-án járt le. De az angol diplomácia 24.-én mégegyszer közbevetette magát és a kikötött határidőnek még további meghosszabbítását eszközölte ki Ausztria nagy hátrányára, mert ez a két napi újabb halasztás módot nyujtott Franciaországnak, hogy seregével idejekorán érkezzék be az olasz hadszíntérre.[2] Gyulay táborszernagy csak április 27.-én este kapott újabb parancsot, hogy az elhalasztott határátlépést most már haladéktalanul hajtsa végre.

[1] Czeschka, Österreichs Krieg gegen Frankreich und Piemont im Jahre 1859, 9: „Diese Worte Napoleons riefen einen derartigen Börsensturz hervor, dass dieser Neujahrsgruss Napoleons Frankreich eine Milliarde kostete.”

[2] Osztrák vezérkar, Der Krieg in Italien 1859, 1–25.– Bartels von Bartberg Eduard, Der Feldzug in Italien 1859, 1–3. U.a., Der Krieg im Jahre 1859, 1–6. – W. A-n, Der Krieg in Italien 1859, 3–14. –Czeschka Hugo, Österreichs Krieg gegen Frankreich und Piemont im Jahre 1859, 7–13. – Horsetzky Adolf, Kriegsgeschichtliche Übersicht der wichtigsten Feldzüge der letzten 100 Jahre, 247. – Rónai Horváth Jenő, Az újabbkori hadviselés történelme, 467–468.