A varázslatos gyorsasággal viselt és teljes győzelemmel befejezett háború legfőbb eredménye az volt, hogy az olaszoknak egyesülésre való törekvése egyidőre meghiusult, Lombardia és Velence pedig továbbra is osztrák fennhatóság alatt maradt.

Rónai Horváth Jenő, Az újabbkori hadviselés története című munkája 399–400. oldalán Radetzky tábornagy 1848/49. évi működéséről a következő összefoglaló képet adja: „Az 1848/49. évi osztrák-olasz háborút Radetzky tábornagy, ezen még a napoleoni háborúk iskolájából kikerült jeles hadvezérnek, kiváló hadműveletei teszik hadművészeti szempontból is érdekessé. Aránylag csekély erő felett rendelkezve, majd óvatos és tartózkodó, majd határozott és támadó magatartásával sikerült neki nemcsak az, hogy az osztrák sereget nagyobb veszteségektől megóvja, de utóbb még az ellenség leküzdése is, mígnem az olaszokat fényes győzelmei által szándékaik feladására kényszeríti, s így a monarchiának a két nagy és gazdag olasz tartomány birtokát továbbra is biztosítja. – Mindjárt első ténye, a visszavonulás Milanoból az Etsch mögé, teljes mértékben megfelel az eszélyesség és óvatosság követelményeinek. Ha Radetzky Milano lecsendesítését, illetőleg a mozgalom elfojtását kísérli meg, e törkevése erejének csekélységénél fogva bizonyára kudarcot vall.[1] Helyzete Veronánál, melynek erődítményei oltamat nyujtottak s hol a II. hadtesttel egyesült, már kedvezőbbé vált, de óvatosságát még mindig megtartja s csak akkor, midőn a Sta-Lucia melletti csata által erkölcsileg, a tartalék-hadtest beérkezésével pedig számbelileg is megerősödött, megy át támadásba. – A Mantuába véghez vitt oldalmenet az e nemű hadműveletek közt mintaszerű, bár teljes sikert nem aratott; a helyett Radetzky magát Vicenza bevételével kárpótolja. – A támadásba való második átmenetnél az osztrák sereg helyzete veszélyessé vált ugyan, de komoly veszély csak akkor fenyegeti vala, ha ugyanoly tevékeny, határozott, erejét együtt tartó s azt felhasználni tudó ellenséggel lett volna dolga, mint ő maga volt; de így a megtámadott osztrák sereg vált végül támadóvá s a szárd sereg fölött Custozzanál kivívott diadal a kétségtelenül jeles hadműveletek méltó befejezése volt.

„Az 1849. évi hadjárat tervezése, bevezetése s az ellenséges fölállításnak Pavianál történt áttörése hadászati remek, ép úgy e műveletnek kiegészítése és betetőzése a szárd főerő ellen intézett harcászati támadással. A szárd fősereg kedvező helyzetét, mint Custozzanál, itt sem tudta felhasználni s bár március 21.-én Vigevanonál, 23.-án pedig Novaránál, nagy túlerővel rendelkezett, mégis védő magatartásra szorítkozik s a fővezérlet e passzivitása annyira megy, hogy még a Genuai herceget is, ki támadásával az osztrák II. hadtestre már is veszélyessé vált, visszatartja. Csak úgy történhetett, hogy d'Aspre hadteste teljes 5 órán át volt képes magát az egész ellenséges sereg ellenében fenntartani. Az 1849-iki hadjárat példát szolgáltat arra, mint lehet a fővezérlet genialitása, az alvezérek öntudatos közreműködése és jeles csapatok kitartása és hősiessége mellett rövid idő alatt is nagy eredményeket kivívni. Az 1849 március 20-ikától 23.-ig terjedő 4 nap az osztrák hadtörténelem legfényesebb lapjait tölti be.”

Radetzky kétségkívül Ausztria egyik legkiválóbb hadvezére, s ami szintén nagyon fontos, mint ilyen a sorsnak egyik különösen dédelgetett kegyeltje és kedvence is volt. Legnagyobb szerencséje kétségtelenül abban nyilvánult meg, hogy olyan határozatlan, hadműveletek vezetéséhez nem értő ellenféllel került szemben, mint aminőnek Károly Albert és mindenkori szerencsétlenkezű tanácsadói, helyettesei és főbb tábornokai bizonyultak. A pártatlan igazság alapján állva, anélkül, hogy Radetzky érdemeit kisebbíteni akarnók, tehát egyúttal azt is le kell szögeznünk, hogy csak félig-meddig a helyzet magaslatán álló, vagy pláne hozzá hasonló tehetségű és képességű ellenséges fővezér a Radetzky által elért remek és tüneményes sikereket nagyon is kétségessé tehette volna.

[1] Még részletesebben és szintén igen találóan jellemzi Kunz id. m. 141. oldalán Radetzky veszélyes helyzetét az 1848. évi hadjárat elején, mondván: „Im März 1848 standt Radetzky mit 70.000 Mann im lombarisch-venetianischen Königreiche. Fast der dritte Teil dieser Truppen bestand aus Italienern, deren Unzuverlässigkeit sich genug in augenfälligster Weise zeigen sollte. Der Feldmarschall wurde keineswegs durch den Ausbruch der Empörung überrascht; er hatte lange der Aufstand ausbrach, war die Armee Radetzky's viel zu schwach, ihn gewaltsam niederzuschlagen. Nach fünftätigen Strassenkampfe mussten die Österreicher Mailand verlassen. In ganz Oberitalien errangen die Insurgenten Erfolg auf Erfolg; binnen wenigen Tagen gingen dem Heere Radetzky 22.000 Mann verloren, welche zum grossen Teile die Reihen der Empörer verstärkten. Kaum war Mailand in den Händen der Rebellen, da brach Piemont den Krieg vom Zaune und überschritt mit 45.000 Mann wohlgeschulter Truppen den Ticino. Die Lage Radetzkys wurde dadurch fast zu einer verzweifelten. Toscana, Modena, Parma, der Kirchenstaat, selbst Neapel schlossen sich dem Aufstande an, eine Art Kreuzzug wurde gegen Österreich gepredigt. – Wir schauen mit aufrichtiger Bewunderung auf den 81 järigen Heldengreis, welcher diesem Meere von Unheil, dessen Wogen ihn umtosten, ruhig entgegentrat, ohne auch nur einen Angenblick zu verzagen, obschon die gelichzeitigen Ereignisse in Wien wahrlich dazu angetan waren, auch den Mutigsten wankend zu machen. – Die Piemontesen konnten in jenen Tagen grosse Erfolge erringen, wenn sie kühn und verwegen die Vorteile auszunützen verstanden, welche das Schicksal fast spielend ihnen in die Hand gab. Wir haben gesehen, wie Anfags April Radetzky höchstens über 50.000 Mann gebot, während König Karl Albert ihm zur selben Zeit 45.000 Mann Piemontesen, 47.000 Lombarden, Romagnolen, Toskaner, Modenesen, Parmesaner und Neapolitaner entgegen zu setzen vermochte und Venedig 20.000 Mann aufstellte. Es verfügten also die Gegner Österreichs über rund 110.000 Mann gegen 50.000 Österreicher, welche nur das berühmte Fastungsviereck noch ihr eigen nannten und noch dazu nur eine einzige sichere Verbindungslinie nach dem Innern des österreichischen Kaiserstaates besassen, nämlich diejenige von Verona über Trient durch Tirol. Die piemontesische Heeres-Leitung verstand es nicht, aus der Gunst der Umstände Nutzen zu zichen.”