Mindenesetre érdekes a véletlennek az a szeszélyes játéka, hogy a két szembenálló fél egy és ugyanazon a napon épp ellenkező irányban, vagyis az osztrákok a balpartról a jobboldalira, az olaszok pedig a jobbpartról a baloldalira hajtják végre a Ticino folyón való átkelést. De míg az osztrákoké teljes mértékben és az előre megállapított terv szerint végre is hajtatik, addig az olaszoké már a kezdet kezdetén, nem ellenséges ellenhatás, hanem a bizonytalanság lidércnyomása alatt eleinte megakad, majd egészen revokáltatik. Igy jár az a hadvezér, aki messzemenő sztratégiai földerítés híjján, amelyet abban az időben – a napoleoni időszak ezirányú haladását és vívmányait sutba dobva – nem is igen alkalmaztak, a sötétben tapogatódzik. Igaz, hogy Radetzky sem járt sokkal jobban, mert messzemenő földerítést a jövendő arcvonal előtt Vigevano–Mortara irányában ő sem rendelt el, s ezért március 21-ikére úgyszólván csak úgy Isten nevében általános előnyomulást rendelt el északnyugat felé, anélkül, hogy tudta volna, hogy vajjon az olaszok még mindíg a Ticino jobbpartján vannak-e, avagy már át is keltek a folyó balpartjára. Annál feltűnőbb a hadászati felderítés hiánya az osztrák arcvonal előtt, miután a baloldalba a tábornagy március 21-ikére ezt igen célszerűen el is rendelte.

Hogy az olaszok támadólagos előretörésüket legalább Milanoig nem folytatták, az minden esetre különös. Az, hogy Magentában nem találtak ellenségre, nem sokat jelentett, hiszen az ő egész hadjáratuk és hadműveleti tervük arra volt alapítva, hogy Radetzky ezt a hadjáratot is visszavonulással kezdi. Ezek szerint a már folyamatban lévő támadólagos előnyomulás beszüntetése csak is rossz sejtéseken, nem pedig pozitív hireken és ezek nyomán a helyzetnek találó áttekintésén alapulhatott, ami rikító és kiáltó bizonyíték a kétfejű olasz fővezérlet nagyfokú bizonytalansága és határozatlansága mellett. Ha Radetzky véletlenül Milanoból nem Pavia, hanem egyenesen keleti irányban a várnégyszög felé veszi útját, úgy Károly Albert – Chrzanowskiéknak ez az indokolatlan visszavonulása nevetség tárgyává vált volna, mert mindenki joggal azt mondhatta volna, hogy a két fővezér a saját maga árnyékától ijedt meg. Ellenben az a gyorsaság és határozatlanság, amellyel Chrzanowski az osztrákok paviai átkeléséről szóló hírre új határozását a változott viszonyoknak megfelelően újabb formába öntötte, határozottan elismerésre méltó. Hozzá kell még ehhez tennünk, hogy ez az elhatározás határozottan jó és célszerű volt, amennyiben ő a támadásra nem passzív védekezéssel, hanem legalább elvben szintén erőteljes ellentámadással felelt, mégpedig a leghelyesebb irányból azért, mert ha ez a művelete sikerül, úgy Radetzkyt teljesen elvágta volna Paviatól és azon túl tovább északkelet felé terjedő összeköttetéseitől, aminek az osztrákokra nézve esetleg katasztrófális következményei lehettek volna.

Az olasz hadsereg új irányba való terelésének éjjeli menetek segítségével való lehetőleg gyors és meglepő végrehajtása szintén teljes mértékben elismerést érdemel. Az előrelátható összeütközés tervével, mely abból állott, hogy Chrzanowski a Mortarara irányított két hadosztállyal az osztrákokat arcban foglalkoztatni akarta, míg a főerővel Vigevano mellől Garlasco irányában erőteljes támadásba akart átmenni, szintén teljes mértékben egyet érthetünk. Abban az egyben azonban elszámította magát, hogy március 21.-ére csak kisebb jelentéktelen összeütközésre számított, a döntő csatát pedig a következő napra várta. Számítása és terve szerint március 21-ike folyamán Mortaranál 26.000, Vigevanonál 38.000 embert vélt összpontosíthatni, mely utóbbi csoporttal 22.-én a döntő csatát akarta megvívni.[1] Mindazonáltal mindent összevéve, bátran mondhatjuk, hogy Chrzanowski első, frissen lüktető, határozott fellépésével és rendelkezéseivel teljesen rászolgált arra, hogy a szárd király és hadseregének bizalmat a maga számára megnyerje. Radetzky tábornagynak a Ticino folyón való átkelésre vonatkozó intézkedései valóban mintaszerűek voltak. Meg is kapta érte nyomban megérdemelt jutalmát az egész hadsereg rajongó szeretetének és bizalmának lélekemelő spontán megnyilatkozásában. Ellenben Ramorino magatartása és a főhadiszállásra küldött jelentésének tartalma igen nagy szegénységi bizonyítványt jelent nevezett számára.

[1] Kriegsschul-Behelf, Der Feldzug 1849 in Italien, 6. – Hasonló megállapításra jut Kunz is id. m. 119. oldalán.